MÁSODIK RÉSZ. AZ ADOMÁK HAZÁJA.

I.

Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni. Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva zöld lombokból s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: «VIVAT»; két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben, a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen piros pozsgás parasztleányok vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtők s csodaformáju ostyepka-sajtok vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terebély bükkfa árnyékában bivuacoznak a statutio hivatalos tagjai egy csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás physicusa, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és tiszttartói hajdu, sáfár és irnok; az alispán patvaristájának is ott kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodni valót talál a gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő uraknak feleségeik és leányasszonyaik is vannak («kisasszony» azon időben sértő czím volt) s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, a mi akkor nem volt tréfa dolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra már fel van húzva a kövér tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas állványra föltéve a tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles színjében egy banda czigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor meghúzhassák a harangot.

A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a katholikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve magyarral, a kiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar prédikácziót is tart a lelkész.

A falu előljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe fésüvel; az ifjak ellenben tarka csináltvirágbokrétákat viselnek báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.

Azok az urak ott a terebély bükkfa alatt e körben sem unják magukat. A nagy melegben jól esik az appetitoriumnak fogadott borvizes ruszti, a mit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőből. Három egymásnak szögellő lócza képezi a sessio helyét; mint elnök, közepén ül az alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki dohányfüstöt. Termete eleven illustratiója az «extra Hungariam non est vita» örök igazságának, melyet pirosra hízott arcza sem czáfol meg, s a keményen kifent hatalmas bajusz hozzá teszi, hogy «ne bántsd a magyart!»

Viselete egészen ős magyaros, t. i. a század elejéből való, s hogy alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma, paszomántos violaszín lábszárhüvely, hosszú, czombig érő virágos mellény, a fölött kajszi baraczkszín kancza-mente, quekker szabású, de körülprémes és sújtásos. Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a czopfot már elhagyták, mely még a burkusháboruban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi emberek, a kik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen, de látható még se legyen; elől a fül mellett két hurkányi csigába van csavarítva a hunczutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag, kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a lelkészszel, a kit egyházi tisztsége erre a szomszédságra qualifikál. Ez pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiu, a kinek az egyik válla lejebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke följebb huzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik felét nyitja ki, azon ereszti a szót. Hivatalának egyenruháját viseli, fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos czipőt, háromszögletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött Luther Márton-féle bő újju ránczos köpönyeg, a minek a zsebéből a tudós férfiu előelő huzogat egy bőrkötésü könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét visszacsúsztatja azt. Ő rá néz a beneventatio nehéz feladata, s ámbár a derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.

– Aztán úgy ne járjon tiszteletes úr, tréfálkozik vele az alispán, mint nem régiben Csokonai; a kinek a parochián elcserélték a prédikácziós könyvét egy szakácskönyvvel, s csak mikor a cathedrában el kezdte olvasni a textust: «az eczetes…» akkor vette észre, hogy eczetes ugorka becsinálásáról van szó. De hamar föltalálta ám magát; ex tripode folytatá tovább: «az eczetes vízzel megkinált Jézus pedig mondá: elvégeztetett!» S erről a textusról stante pede olyan prédikácziót improvisált, hogy bámult rajta a presbyterium!

– Én csak megleszek a magam dikcziójával valahogy, felelt a lelkész, csak a spektabilist el ne ragadják Phaëton paripái, mikor a statutio alkalmával ki kell mondani a domina nevét.

– Már az igaz, hogy perversus egy név! Eleget utaztam Soprontól Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is van csak tiszteletes úr?

– Catharina…

– No azt még tudom.

– Catharina de Landsknechtsschild.

A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet felöklelni.

– Lantz–k–nek–htsz–sild! – Ez sok egy embernek.

– Pedig magyar nemes familia az. A legközelebbi diætán indigenálták az ősét.

Ezt egy harmadik úr mondta, a ki a diagonalis padon ült, egészen tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kúszált sárga hajjal s vörös karikájú szürke szemekkel.

– Hát maga ismeri azt a familiát, doktor? kérdé a spectabilis.

– Hogyne ismerném, felelt a doktor; báró Landsknechtsschild örökölte ezt a birtokot anyjáról, a ki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az unokahugának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, indzsellér úr, mikor a «Névtelen vár» környékét kihasították a bolond gróf számára.

A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előre nyújtott nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy világért azt a nagy bádog tokot, a mi az uradalom térképét rejté. Igen tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt kenyere; a mihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:

– Én azt mondom, hogy mit is mondjak?…

Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek tovább.

– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a baronesse, minden regaléval és úrbériséggel együtt, mondá a doktor.

– Az bizony elég szép ár, szólt az alispán. De még szebb az, hogy még itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.

A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit, sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödinyecskéket gömbölyítene ki.

– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon kezdte), a mi igaz, az igaz. A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapeczéroztatta és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen renováltatta.

– De ugyan mi történhetett a baronessel, hogy úgy megszerette a mi vidékünket? A mi annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se hivatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk vagyunk, a kiknek ex offo itt kell lennünk. Ezt az alispán úr kérdezte a pipaszopókán keresztül.

– Én hallottam felőle valamit, szólt közbe a doktor.

– No hiszen, ha a «vármegye harangja» se tudna semmit.

– Már azért, a mit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a baronessel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a lakodalom napja is ki volt tűzve; a mikor a vőlegény egyszer csak megtudja, hogy a menyasszonya…

– De lassan, az Istenért! szabódott a tiszttartó; a cselédek meg ne hallják.

– Hiszen semmi rossz sem, a mit meghallott felőle; csak azt hallotta meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta matrimonia tiltva vannak, annálfogva recedált; ebbeli bújában aztán a repudiált sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra határozta magát s azért kereste ki e félreeső falut állandó residentiájául.

– No, inzsellér úr, ez jó partie lenne magának. Enyelgett a főbiró. Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.

A tudós mathematikus megcsóválta a fejét,

– Azt mondom én, hogy mit is mondok?

– Ugyan mondja ki már egyszer! nógatá a doktor.

– Azt mondom én, hogy ez bizonyosan valami vén klepsidra. (A mi nem más, mint egy hajdankori fövényóra.)

Ezért mindannyian rátámadtak: honnan következteti ezt?

Az inzsellér erre a két középső ujja közé csiptetve az orrát, így igazolta véleményét:

– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott volna másik vőlegényt ott Bécsben.

Ezért aztán kinevették.

– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a czirkalom mellett! Nem trigonometria ez!

Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között legalábbvalónak tartotta azt, a melyik a papiron lépegeti a czirkalmot.

Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a mozsarak; a czigányság rákezdi Bihari «negyvenemberes marschát», az országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három struccztollas sipka a fején, könnyű kutyakoczogásban; s utána egy nehéz négy lovas hintó, jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából a diadalív elé; a tiszteletes utoljára húzza elő zsebéből a fekete könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dictiója még mindig benne van. A négy lovas hintó megáll s akkor látják, hogy nem ül abban senki. Csak a levetett wiklerek és schlüpferek bizonyítják, hogy abban asszonyok utaztak.

Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve, társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból s onnan kedve tartotta az erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.

S ezzel az egész nagy parádé mind kárba veszett.

A mint hogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputatióhoz egy hajdu, félkezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban s várja az urakat.

Ez már boszuság! A mihez minden ember egy hét óta készült, azt egy asszonyi szeszély mind dugába dönti.

Lett is rá egy általános megjegyzés, nyiltan és elhallgatottan.

«Ez a második bolond a faluban.»

Azzal minden ember kullogott nagy morogva a kastély felé.

A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos erdőn keresztül s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy körül-kerülje a saját faluját a poros országúton.

Tökéletes bécsi nő. Jó kedvű és nyilt szívű. Minden szemközt jövővel egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, a mi falusi. A kalapját levette fejéről s azt mindenféle útszélen termő virággal teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztül ment, az apró kis sárga csirkéket mind összeszedte ölébe: azt gondolta, kanári madarak, a miért nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megczirogatá s a kis béres gyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját, ki nem birt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbeejté előre szaladásával.

A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven arczszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresnyepiros ajkakkal; s arczának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes kisebbíteni, mely megkivánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a halántékaikhoz lapítsák s a füleiket kereken betakarják vele, s semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok ágba és mentül keményebbre fonottan, volt a fésűre feltűzve.

A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el s a beiktatási lakoma vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronessenek konyhát, éléskamrát beszaladgálni s a szakácsot és szakácsnékat bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával. Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját szopogatta, a mire valami marmelád ráragadt a linczer tortáról.

– Csak semmi czeremoniát, uraim! kiálta csengő hangjával, a társaság közé toppanva a fiatal hölgy. Szívemből gyűlölök minden szertartást. Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun: tömjén és lőporfüst nélkül. Legfölebb a dohányfüstöt engedem meg. Én rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét, mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy «hozott Isten!» aztán egy kézszorítás. A mi hivatalos formalitás jár a statutióval, azt végezzék el az urak a meghatalmazott ágens urral: s aztán tegyünk úgy, mintha régi ismerősök volnánk s tekintse magát mindenki idehaza.

Erre azt mondta az alispán, hogy:

«Kisztihand.»

– Ah, ön beszél németül?

– Beszélek, felelt a szittya utód; csakhogy rajtam is megeshetik, a mi a vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor királynénk Mária Terézia bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott neki a kiállt betegség nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy «ah Euer Majestät haben noch immer sehr schönes Leder».

– Ah haha! Nevetett a baronesse. Ön az az úr, a ki mindenre tud adomát mondani? Már hallottam hírét. Kérem ismertessen meg a többi urakkal.

Az alispán sorba vette a bemutatandókat.

– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép szónoklattal várta méltóságodat, de a mit itt nem mondhat el, mert azon kezdődik, hogy «ím e zöld fáknak kies árnyékában».

– No majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi prédikáczióiban. Én igen buzgó híve leszek.

Azután a doktort mutatták be.

– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás physicusa, maga is fertőszegi lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr, Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és hírharang.

– Ah! hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a pletykát! véghetetlenűl szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugy-e bár, a doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre? Mindennap kérni fogom a consultatiót.

Ilyen patiensre volt már a doktornak szüksége régen.

Következett a mérnök.

– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, «hites mathematicus,» vagy a hogy a paraszt nevezi: «hityimityimatyi mókus,» földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik, azt megigazítja.

– Remélem, szólt a baronesse Doboka úrhoz, hogy sokat fog ön velem foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.

A szegény inzsellér mosolygó álarcza egyszerre a rémülés facies hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében levő bádog mappatok tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa?

A szép selma pedig hamiskás mosolylyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja hegyével:

– Nekünk bécsieknek nagyon jó rendőrségünk van ám.

A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét előre tolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.

– Hát ezt az urat hogy hívják?

– Ez még senki sem, szólt az alispán; csak a patvarista. Ezt még nem hívják, csak kiáltják, hogy «audiat!» Az ilyennek mondta azt Cziráky, hogy «soha se válogasd öcsém, hová ülj az asztalnál? a hová te leülsz, bizonyosan az az utolsó hely».

«Audiat» aztán megint lehúzta a fejét a válla közé s iparkodott magát eccliptizálni.

– A tiszttartóját úgy is meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, a kinek nem szükség azt mondani, a mit Klobusiczky püspök mondott a tisztjeinek, mikor inaugurálták: «már csak úgy gazdálkodjanak az urak, hogy nekem is maradjon valami.»

– Oh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk ellenem.

– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.

– Jaj uram! szólt nagyot nevetve az úrhölgy: én ezt három esztendeig sem tudom összerakni.

– No épen így vagyok én méltóságodnak a nevével.

– Hát tudja mit? Inkább, hogy sem egymást kínozzuk a kimondhatatlan neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.

– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is csókolózom.

– Hát hiszen az is megtörténhetik, nevetett a baronesse s minden morikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a ceremonialis csókot, s aztán kezet szorított vele. No már most hát «te Bernát bácsi» én pedig «te Katinka!» S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába a hivatalos functiót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig visszavonulok toilettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.

Azzal gyermeteg hibbanással kilebbent a mellékszobába.

– Ez már aztán kapitális egy menyecske! mondá az uraknak a főszolgabiró. Hát ugy-e nem «klepsidra», Doboka barátunk?

A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse? Csak nem a patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?

– De nagyobb baj lesz abból, szólt közbe a doktor malitiosus arczfintorral, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a «csókot»; az lesz ám még a franczia háború.

A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémíti szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét «tyukom»-nak nevezni.)

– Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem pletykázza el.

– Már hiszen én magamról jót állok, mert soha sem szoktam pletykázni; hanem, ha egyszer az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy «azt mondom, hogy mit mondok?» akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per «te Katicza, te Bernus!» discurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anecdotával elütni.

Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a komolyabb teendők elvégzése végett a cancelláriába.

II.

Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb elegancziával volt öltözve; fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket jelentenek. Modora megczáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes. Hanem hiszen a mosoly lehet álarcz is.

Feltünt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse és társalkodónője egyedül képviselték a szép nemet.

– Te ide ülsz mellém, monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött Bruderschaftról.

A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, a kinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan prædikatumokat is told hozzá, a mik nincsenek az armálisban, s mikor azt neki ereszti, rettenetesebb a királyi commissariusnál; annálfogva igyekezett calmirozni a bizalmas viszonyt.

– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg a czigányt. A kivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy «maga». Hozzá tehetjük, hogy «hugom» és «bácsi».

– Hát a feleségét sem tegezi az ember?

– Annak is azt mondja, hogy «lelkem maga!»

– És a gyermekek sem tegezik a szülőiket?

– Az meg épen botrány volna.

– Csodálatos ország. No hát «Bernát bácsi» maga, tessék magának mellém ülni.

A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a párisi hölgyek finom agaceriájától, a kiket egyébiránt Bernát úr soha se látott.

Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, a mi ugyan a jobboldali szomszédjánál tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba veszett. A tudós úrnak rossz fogai voltak, annálfogva egész penitenczia volt ránézve az evés, s a míg azzal el nem készült, addig ránézve nem létezett semmi discursus.

A mi a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha «Kalmár» lehetett; hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.

Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.

– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát bácsi?

– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri czigány, a ki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés az ő részéről már megvan: csak a contesseé hiányzik még. Itt is hiányzik még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka hugom – részéről.

– Mihez kell az én beleegyezésem?

– Ahhoz, hogy a «Névtelen Vár» servitusa fentartassék-e?

– «Névtelen Vár?» – «Servitus?» Mik ezek a szavak? Szeretném tudni.

– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre megláthatja hugom asszony. Az egy vadászkastély, a mit egy Markóczy ős építtetett a Fertő partjára valami ős korból származott czölöpépítmény fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, a kinek nagyon megtetszett ez a magános épület s kivette azt bérbe az akkori tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz tartozó parkban, a meddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak. Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka hugomnak egy ilyen «tilalmast» a birtoka közepén eltűrni? vagy pedig fel akarja azt mondani?

– És ha fel akarnám azt mondani?

– Akkor tetemes vinculumot kellene fizetni a bérlőnek. Akarja-e ezt tenni?

– Attól függ, hogy micsoda ember az a bérlő?

– Mindenesetre különcz. Valami világkerülő.

– Hogy híják?

– Azt nem tudni. Épen azért nevezik ő róla azt a kastélyt Névtelen Várnak.

– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, a hol három esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?

– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát sehol, a cselédei nem híják másként, mint a «gróf».

– De levelet tán csak kap a postán?

– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzes leveleket is, azoknak a recepisséit neki kell aláirni. Hanem úgy van vele, mint az egyszeri paraszt, a ki azt mondta, hogy «bárcsak én írni tudnék, ha olvasni nem is; majd találnék én valakit, a ki azt elolvassa». Ennek is kell lenni valakijének, a ki azt, a mit ő irt, el tudja olvasni, de erre mifelénk senki azokhoz a czifrákhoz nem ért, a mi az ő adressén van s az ő keze alól kikerül.

– Hát a hatóság nem vonhatja őt kérdőre?

– Miféle hatóság?

– No – maga, Bernát bácsi.

– Hát spiczli vagyok én?

– De az útlevelét csak elő szabad kérni az idegennek?

– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy «Salva guardiába» betenném a lábamat a bennelakó engedelme nélkül.

– De hát nem ügyelnek itt fel arra, hogy ki mit cselekszik?

– Minek? Nemes ember azt teszi, a mit neki tetszik; a paraszt pedig azt, a mit muszáj.

– De hátha veszedelmes összeesküvést forral az az ember?

– Az a királyi fiskus gondja, nem az enyim.

– Hátha hamispénzverő?

– Az meg a tárnokmesterre tartozik.

– De a rablók ellen csak kell valami rendőrségnek lenni.

– Arra itt vagyok magam, meg a pandurjaim, s ha rakonczátlankodnak: kihirdetem a statariumot; s akkor vagy kézrekerülnek, vagy átmennek a másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csöndes ember.

– Egyedül van? Nincs családja?

– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan szemügygyel kisérhette.

– Nos, tiszttartó úr. Mit tud felőle? Van felesége e rejtélyes úrnak?

– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal még sem lehet tudni.

– No ez már engem pikiroz! Hát hogyan nem lehet tudni? Láthatatlan?

– Látható, látható. A névtelen úr, meg a dáma együtt szoktak kocsikázni minden nap délelőtt tíz órakor s elkocsiznak a szomszéd városig: ott visszafordulnak és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajjon vén asszony-e, vagy ifju leány?

– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, a ki a lovakat hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk között micsoda viszony van?

– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, a ki egyuttal a lovakkal bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, a ki nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, a ki bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy mint nyáron, megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor ott a salugáderen keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilencz órára visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba belerakják, a mit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki s megint kiadja nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, a mit a névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem beszéltek; azért, mert soha se látták.

– És a komornyik?

– Azt úgy híják, hogy vas szájú ember. Különben is olyan urias magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glacée keztyűt hord, és ezüst zsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a szomszéd faluba a katholikus templomba; de meg nem gyónik soha. Nem enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a száján, hogy «az ő úrnője egy szegény árva leány, a kinek semmije nincs; de ezért mégis mindennel ő rendelkezik».

– S nem fogadnak el látogatásokat?

– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma a belső szobákba zárkózik és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, a hol a dáma van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a feleségem megszánta a magányban élő teremtést, s szép szerével ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a Névtelen Várba. A cseléd fölment a grófhoz s elmondta, hogy köszönteti a tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd visszajövet dicsekedett a komornyiknak, a ki az ajtón kiereszté, hogy ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton; egy huszast adott neki s ugrált, mint a bolond, örömében. «Ugrált bizony haragjában!» monda a komornyik; «köszönd, hogy leány vagy; mert ha férfi volnál, pisztolylyal kergetett volna ki.» S a mint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott odafenn valami idegen nyelven, a mit a cseléd nem értett. Másnap a gróf összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony aprehendált s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palaczk bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szivességért, hogy nem látta őt meg. Haute sauternei borok voltak.

– Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.

– Valóban, valóban. És kitünő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, a mit a szakácsné ád neki, s azok fejedelmi konyháról tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet tudni, hogy igaz keresztyének. Husvét napján páskabárány, mindszent napján heilige Striczli van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak s pap nem jár hozzájuk.

– S minő viseletben jelennek meg, mikor kikocsiznak?

– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig gomboló fehér kamáslit; télen karbonári köpönyeget. A dáma azonban mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve s ruháit a postán hozzák külföldről.

– S mi okuk lehet nekik e rejtélyes bujósdi játszásra?

– Megvallom, megvallom, már ez a sphærámon kívül esik. Én csak a datumokat tudom előadni: a combinatiókhoz jobban ért a doktor úr!

– Ah, igaz, igaz! szólt az általános kaczagásban részt véve a bárónő. Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését; ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, a mi itt közelünkben történik.

– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő s megakarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr? és ez az asszonyság? Én háromféle versiót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön grasszált nagy rablóbanda kapitánya, a ki az üldözés elől vonult vissza rablott kincseivel ide a mi Arkadiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, a ki már egyszer Németországban hurokra került, elitéltetett, s az itélet következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, a miért az arczát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.

– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr, szólt a bárónő. Ezt nem fogadjuk el. Adja elő a másodikat.

– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelől; pedig ezt sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen lovag egy apáczát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát megtört égmenyasszonya a vétke vezekléseül azt a fogadást tette, hogy, kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arczát soha senkinek, ő rajta kívül.

– Ez regényes; de nem valószinű. Ha egy apácza annyira megy, hogy a kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szive választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se elrejtőzni. Ezt nem hiszszük el.

– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hirlapok ezelőtt négy évvel hireszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy franczia előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppei fürdőből egy idegen: nem tudni ki? A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.

– Ez a legérthetőbb megoldása volna a talánynak. Hanem egy hibája van. Ha a szerelmes pár az üldöző franczia tiszt elől menekült ide Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta a nő arczának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a maguk alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg a fátyolnak híre megy s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.

– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, a ki mindennap látja őket kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból s egy kis sétát tesznek a gyalog ösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó léptekkel jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedező. Az erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a franczia tábornoknét, hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a bűnös ember elcsábította mind a kettőt!

– Shoking! kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. Ilyesmit nem lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.

– Kérem, doktornak minden szabad!

Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett: ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangulag felriadt, hogy ez már szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtürni a Névtelen Várban.

Ez alatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.

– Uraim és hölgyeim, kezdé, engedjék meg, hogy én szót emeljek e kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én, a ki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.

– Minő összeköttetésben?

– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf – nevezzük annak, ámbár semmi okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az – minden nap elküldi nekem a maga «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ját, a mit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi-írás, világosan nőkéz vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldönczné visszakéri mindig a levelet. A pecsét a levelen rendesen síma. Csak egyszer láttam rajta egy czímert három virággal.

– Mi volt az a három virág? kérdé a bárónő élénken.

– Azokat nem ismerem.

– S mi iránt folytatnak önök levelezést?

– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kivánságai, a miknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon kiabál. De mindezeket soha sem a maga nevében panaszolta el, hanem egy harmadik személyre vonatkozólag tette, a kit nem nevezett meg, csak azt írta «félnek a kutyaüvöltéstől»; – «szeretik a madarakat»; – «felijednek az őr kiáltásától». – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, a kinek olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiuknak, hogy ereszszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu tulsó végén kiabáljon.

– Úgy látszik, hogy az a nő, a kit őriz, nagyon szereti a csöndet.

– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az újév első óráját nagy lövöldözéssel szokta megűnnepelni. Az idegen úr a másik évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést, inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Sylvester éjen megvendégli őket a falu korcsmájában. A mint ezeket az apró kivánságait elintéztem, akkor elkezdte a hirlapjait elküldeni hozzám, a mi nekem vajmi jól esett, mivelhogy falusi papnak nem igen telik ilyesmire. Később a könyvtárából is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden nemzetbeli classicusai meg vannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist, Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk. Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parochia között a véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaz nap elmentünk egymás mellett az utczán, a nélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint «jó napot». Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyülölő szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésü emberbarát, a ki érdeklődik az egész világon történtek iránt és szereti tudni az apró emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; filosof, a ki boldognak érzi magát, ha csönd van körülötte.

A bárónő odainté a komornyikját s azt az utasítást adta neki, hogy az előljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem türheti. Mulassanak a mai nap örömére csöndesen a födél alatt.

Azután azt kérdezé a lelkésztől:

– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?

– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba belát. Úgy, hogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha rongyos a ház, a hol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a paraszt legények egymással s nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert nagyon szilajon járja a tánczot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, mikor éjjel koczogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiu a legjobb iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén minden kis fiut és leányt felhivat a Névtelen Várba, ott nagyszerű karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek, nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen nevezetes esetet mondhatok el róla, a mi nagyon jellemzi az embert. Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, a ki házastársi viszonyban él egy rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbiró úr tudja az esetet: a Rakoncza Jutka, a Sátánné.

– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Ő kelme az a híres Sátán Laczi szeretője.

– Ennek volt egy kis fia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a gyermekkel, a kinek az anyját látta pandurok által elkisértetni. Azt minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték boszantani, csipkedni, taszigálni, míg a gyerek kibujdosott a falu végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a tukorczát ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl s adjam oda gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, a míg az anyja hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiukat, hogy ne bántsák a nyomorultat többet.

A bárónő könnyezett ez elbeszélésen.

A főbiró pedig adomát mondott rá.

– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiuval. Ha megnő, a jótevőjét eszi meg.

– Ah, ah; ne szóljon úgy, Bernát bácsi; tiltakozék a bárónő. Szegény kis fiu! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből egy jó csomót s vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára. Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jőjjön el hozzám az a kis fiu; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő úr: tehát az én bérlőm igazi nemesszivű ember.

– Tettei annak hirdetik, bárha szavát nem hallani is.

– De akkor mégis mi magyarázata van a lefátyolozott nő titkának?

– Ezt nem tudom, mert ezt a tárgyat távolról sem érinti leveleiben soha.

– Rabja neki az a nő, a kit erőszakkal tart magánál?

– Az nem lehet, szólt a lelkész, mert száz alkalma volna tőle megszökni, vagy segélyt kiáltani, mikor az utczán végig kocsizik vele.

Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is hozzájutott a maga sorához.

– Azt mondom, hogy mit is mondok…

– Ugyan, az Isten áldja meg, mondja ki hát! unszolá a doktor.

– Azt mondom…

– No csak ki vele bátran!

– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva, minthogy – mit is mondok!

– De mondja már!

– Minthogy ő a «disznófejű kisasszony!»

E nem várt megoldás rengeteg kaczajra zendítette fel az egész asztaltársaságot.

– De pedig nem olyan nevetni való ez, a mit az inzsellér mond, szólt Bernát bácsi, a mint a kaczajhullám kissé elsimult. Gyerek koromban én is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.

– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával! szólt bele a doktor; ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de olyanokról, a kiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több esetet említ az orvosi tudomány.

Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj nyilt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló nyilatkozat kiadására vállalkozzék:

– Már pedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű kisasszony…!

Mindenki odafordult hozzá.

Ki volt az? A patvarista. A senki. Még egy ember, a kinek nincs neve.

És a mellett ez az ember egész hideg vérrel dobolt a késével, a villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot verne.

– Hogy mer, audiat, ilyet mondani? rivallt rá Bernát bácsi.

– Mert láttam.

– Audiat, látta? Mikor látta? Hogyan látta?

A kit senki se látott még.

– Hát, mikor tavaly hazajöttem a collegiumból, per equos apostolorum: az útiköltségem elfogyott, a tarisznyám kiürült, ahoz meg nem szoktam, hogy mint armer Reisender bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; a mint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyilva s azon félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, a milyent én még festve se láttam soha.

– Ah! ah! szólt a bárónő. Mondja csak, milyen volt? Jőjjön közelebb hozzám! S aztán, hogy a patvarista nem akart előre jönni a maga biztos menedékéből, ő ugrott fel helyéről s odafutott az asztal végére, kiváncsian tekintve az elbeszélő arczába, nehogy egy szót elveszítsen abból, a mit mond.

– Hosszú, göndör fekete haja elől a vállaira omlott; arcza fehérebb volt a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony semmi bélyeg rajta; a szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak olyan mint egy angyal, a ki az égből letekint.

– Hajadon volt-e, vagy nő? kérdezé a bárónő.

– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél, felelt a patvarista. Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)

– Hahaha! kaczagott Bernát bácsi. S ez a tündér bizonyosan audiat kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, a miket addig senki se látott.

– Igen is, hogy nem értem cselekedte azt, a hogy meggyőződtem felőle, hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, a mik ott játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy czirmos; s a mik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az ablakpárkányzaton, a mint hítta őket.

– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák; annyit tudunk a cselédeitől. Bizonyítá a tiszttartó.

– És a mi legkülönösebb, mondá a fiatal joggyakorló, az, hogy nem azzal a szóval hítta a macskákat, a mivel mi szoktuk: «czicz, czicz!» hanem azt kiáltotta nekik, hogy «pusz, pusz!»

– Ah! szólt meglepetve a bárónő. A hollandiak szólítják így a macskákat.

– Az ablak ismét becsukódott s a tündér eltünt előlem.

* * *

A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az alispán urat nyugodni.

– Audiát! monda, hátravetve magát a székében. Tanulja meg, hogy fiatal embernek csak akkor kell felelni, hogy ha kérdezik; sőt mint tudós Hatvani professor mondá: «akkor sem szükség minden kérdésre felelni!»

Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg, minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami Montgolfieri léghajóból leszállt utazót, hogy mondja el, mit látott azokban az embertől be nem járt régiókban? Milyen ruha volt a rejtélyes hölgyön? Csakugyan nem volt e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt esztendősnél?

Az alispán úr végét szakította ennek a győzelemnek.

– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatal ember mondani? egy pillanatnyi látás után? Ez nem authenticum… Majd «én» megtudom, hogy ki ez a dominus és az ő dominája?

Ez az «én» szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a «quos ego» bullában találni párját.

– Hogyan? Kérem? tudakozá a bárónő visszatérve a helyére.

– Oda fogok menni a Névtelen Várba.

– De hátha önt sem ereszti be?

– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot? Akkor úgy járna velem, mint a tolnai főispán a kirekesztett deputatióval, hogy létrát tettek az ablakához s ott mentek be hozzá a repræsentatióval. Egyébiránt majd elmondom a fekete kávé mellett az egész csatatervemet.

A fekete kávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá, hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az asztaltársaság kivonult a nyilt tornáczra a mokkanedvtől párolgó findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek, a honnan épen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, melylyel azt a várat bevenni szándékozik, minden erőhatalom nélkül, a mi egy magyar tisztviselőnek tiltva van.

– De lassan méltóztassanak beszélni, inté a társaságot a tiszttartó, mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában s onnan a teleskopiumával az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha körülötte ülnénk.

Bernát úr nagyot nevetett ezen.

– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit beszél?

Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngős masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?

Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni s nem mutogatni a Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálczával.

A hölgyek azután visszavonultak délutáni toilettet csinálni, az urak pedig átmentek a dohányzó szobába: egy kis mulhatatlan nasivasival berekeszteni az ünnepélyes actust, a mi nélkül a statutio nem volna perfect. Az agens úr adta a bankot s utasítása volt a bárónőtől úgy játszani, hogy mindig ő veszítsen s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is mindnyájan, kivéve a patvaristát, a kinek még nem szabad a nasivasiba beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibussal szolgálni szabad, mikor más kártyázik.

A doktor úr e közben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta előbb a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó agenst – - magyarul, hogy ne értse, azután kicsufolta a társalkodónő zsiraff frizuráját – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az alispánt is – tótul, hogy az ne értse.

Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén más, a kit boszantson, azon gyakorolta magát az élcznyillövészetben; a mit a jól regulázott fiatal ember türt csöndes lélekkel; hanem lefekvés előtt a toilette-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az éjszekrényre.

– Mi lesz ebből?

– Hát hogy ha én már el találok aludni, legyen még a kit megszólhasson a doktor úr!

– Pernahajder!

III.

Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s a kik helybeli lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek; Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:

– No én, Katinka hugom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor aztán majd elmondok mindent. Audiat! A kocsin van minden?

Az Audiát szótlanul bólintott.

Mert a tekintetes urak nagy szerrel útaztak. Nélkülözhetlen volt a pinczetok, a piramid-alakú bőrzacskó a hosszúszárú selmeczi pipákkal és a kurtaszárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az aktákat őrizte a hajdu. Az meg ahoz értett.

Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolcz órakor.

A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely a Fertő tavába benyult, erős rőzsesánczczal védett töltésen ment a várkapuig az út, melyet buczkófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől, míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak kéredzkedéssel lehetett bejutni.

A csöngetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, a ki egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállu férfi, erősen kiálló arczcsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes bérruha volt rajta, kezein fehér keztyük, lábain fehér harisnyák és sarkatlan czipők.

– Itthon van-e a gróf? kérdé az alispán.

– Igen.

– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok s kivánom tenni hivatalos tiszteletemet.

– Már értesűlve van a gróf úr uraságtok jöveteléről s szívesen látja magánál.

Hisz ez igen símán kezdődik.

S a szives fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket s azokat a tornáczba behordani, a mi annak a jele, hogy a vendégeket itt marasztalják.

Hanem azután mégis történt valami különös.

Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár olyan posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, a miket ezen a tájon «mamusz»-nak neveznek s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.

– Minek az?

– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt, vagy poros lábnyom ne maradjon a parketten vagy a szőnyegen.

– Tehát épen csak mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.

Hanem hát meg kellett benne nyugodni s csak felhúzták mind a hárman a sárga csizma hegyében a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a vendégszobákba.

Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak. Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos papirszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes fehér mázzal festve s minden kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szögletben: nem is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.

A vendégszobában is, a hová az urakat vezették, olyan fényes volt a padló, mint a tükör, s a butorokon egy porszem sem látszott.

Bernát úr aggodalma az volt, hogy «hová verje majd ki itt az ember a pipájából a hamut?»

Már tudniillik majd ha lesz pipa.

Mert ezt az egyet a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.

– Audiat, menjen, és nézzen utána, hogy bejőjjenek a pipáim. Aztán forduljon meg a konyhában s tudja meg, hogy mit főznek?

A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztóczipőkben az ember meg se hallja, ha valaki közelít.

Küldötte helyett a ki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.

– Ugyan, a pipámat! monda neki Bernát úr.

– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben, mondá a komornyik s erre Bernát úrnak csakugyan föl kellett hagynia a pipanyomozással s átballagni a terembe.

Ott is minden butor fehér mázos volt és aranyozott. A rococo rámákba foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat ábrázoltak; egy arczkép nem fordult elő.

A hosszú, tigris lábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes arczczal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt, nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à-la IV. Henrik kecske-szakállt viselt: a mi valamivel világosabb volt a hajánál.

A két karja össze volt fonva; de nem elől a mellén, mint Bonaparte Napoleont festik, hanem hátul, a mi épen nem kézszorongatásra invitáló positura.

– Magnifice comes… kezdé az alispán latinul.

– Én beszélek magyarúl… vágott közbe a házigazda.

– Lehetetlen! szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég. Magyarúl? Hogy tanúlhatta azt meg nagyságod?

– Grammatikából.

– Grammatikából! (Ez meg már épen tengeri csoda volt az alispán előtt: hisz ő eddig úgy tudta, hogy a ki magyarúl akar megtanulni, azt gyerek korában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt grammatikából tanulják meg, mint a «hic-hæc-hoc»-ot, az már protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben, minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, a mivel híresen megjárta az egyszeri földes úr, a ki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked a szekér a poroszlói töltésen: «no uram, mondja a forspontos, most fogja be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet menni!»

Nem nevettek az adomáján. A mi rosszúl esett neki.

– De hogy bemutassam csekély személyemet.

– Van szerencsém. Már értesűltem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát alispán úr.

Minden hiba nélkül elmondta.

– Idejövetelemnek oka…

– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére kerűlt, annak törvényszerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust hivatalosan felmondani s tekintetes alispán úr a bárónő felhivására jött ide.

Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak s mindent előre tudni akarnak, a mit ő elmondani szándékozik.

– Épen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megujítani szándékozik a bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.

Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban megfagyasztotta.

– Köszönöm. – A bárónő, ha sokalja a bérösszeget, találhat magához közel szegény embereket, a kiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem fizetek, mint az elődének.

– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad az eddigi összeg s nagyságod itt tanyázhat, a meddig csak kedve tartja. Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem s rendben lesz az egész dolog.

– Igen köszönöm, mondá a házi úr, hanem azért csak nem vette elő a kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.

– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb nagyságodnak. Az egyszeri professor azt mondta a tanítványainak, hogy ő az az ember, a ki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi, hogy hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent tud, hát ezt hogy nem tudja?

– Nem értem az alkalmazást, monda a gróf.

– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a prædicatumával együtt.

Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda név az, a mit nem tud semmi ember fia kibetűzni?

A házi úr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész csendesen odadült a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon mondá:

– A nevem «Vavel de Versay Lajos». Egyes v-vel írva, a végén a-ypsilonnal: gróf.

Hisz ez olyan simán megy, a mint csak kivánni lehet.

– Nem felejtem el! Igen jó memoriám van. Monda Bernát úr teljesen megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután, ha szabad kérnem még a nagyságos grófné családi nevét?

De már erre a szóra elővette a gróf a háta mögül a kezeit, még pedig egy olyan mozdulattal, a mely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar repeszteni valakit s vetett egy oly tekintetet Bernát urra, mitől annak a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. – A haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle, vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger látszott most, hanem a zivatar.

A várt felelet helyett, e kérdés után, megfordult a sarkán, s egy szót sem szólva többet, ott hagyta a vendégét, az ősi terem valamennyi faképeinél.

Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen természetesnek találta pedig, hogy ha szerződést csinál az ember, valami «usu capiálás» végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni s ott várni be a további fejleményeket. A grófnak mulhatlan szüksége van a megujított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják; pedig látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, a mi vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.

A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztóczipőkben, egyszer csak beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdu hangjait ismerte föl.

– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? kérdé a patvarista.

– No hát mi? szólt a hajdu.

– Spenót sült békaczombokkal…

– Aujnye!

Bernát úr mérgesen nyitotta föl az ajtót.

– Mit beszél audiat?

– Én? Nem beszélek semmit.

– Hol vannak már a pipáim?

– Hiszen épen abban járok! monda a patvarista, tovább csónakázva a két mamuszszal.

A tekintetes úr megint egyedűl maradt s várta, hogy mi lesz már?

Kis idő mulva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a patvarista beszél a hajduval.

– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.

– A frányát is!

A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni valakit. Azt mondja, hogy a ki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt duellumra hívja.

A tekintetes úr felszakította az ajtót.

– Mit beszél audiat?

– Én? nem beszélek semmit.

– Hát hol a pipáim?

– Épen azt investigálom!

Azzal szánkázott tovább a hosszú folyosón.

A tekintetes úr dohogott magában.

«Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis bolond historia. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, a kit soha se láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót a másod alispánra? – Csak találnék valami ürügyet, a miért hátba vághassam ezt az egész bolondok házát. – De a pisztolyok elől csak meg nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától mingyárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiat?

Épen nyitotta be az ajtót.

– Hát még sem találja a pipáimat?

– De már megtaláltam.

– Hát hol vannak?

– Ott vannak a komornyiknak a szekrényébe bezárva.

– Hát miért vannak bezárva?

– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.

– Ez bolond beszéd!

– Relata refero.

– De hisz ez actus majoris potentiæ! Egy nemes embernek elzárni a pipáját! A primæ nonus flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – A miből nekem még a császár sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk! Rögtön itt hagyjuk ezt a bolondok házát. Gróf uram aztán lássa, hogyan marad meg benne. Audiat, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak, hogy rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdut a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.

S azzal lehúzta lábairól a fatalis mamuszokat s vágta őket oly erővel a földhöz, hogy megrendűlt bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe a puskáját, a másikba a kardját s úgy vonult ki az elátkozott szorosból, bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott magának utat: ámbátor, a miglen a puskát a posztószélből s a fringiát a szarvasbőr iszákból kibontotta volna, az alatt akár kiéheztethették volna.

A patvarista pedig szaladt a pipákért s a princzipálisa háta mögött félre fintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista is «valaki». – A folyosó végén, a hol a komornyik szobájába akart nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.

– Ön a patvarista? kérdé a gróf.

– Úgy csúfolnak.

– Mikor lesz önből ügyvéd?

– Mikor a censurát leteszem.

– Mi kell ahhoz?

– Egy esztendei juratusság; meg egy arany a diplomáért.

– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom fiskálisomnak hatszász forint fizetéssel. – (Ez nagy szó volt. Hatszáz forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.) – S miután tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.

– Tessék kérdeni.

– Mi módon lehetne én nekem ebből a Fertő tóból egy darab vizet úgy elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim.

– Indigenatust kell önnek szerezni ebben az országban.

– S hogy függ össze az indigenatus a vizzel?

– Úgy, hogy a ki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, a kinek jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű Fertő tónak a közepéig.

– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy engem ebből a várból ki ne zavarjanak, a nélkül, hogy az új birtokosnővel új szerződést írjak alá?

– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig. Azután kétszer opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég lesz?

– Elég.

A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte tőle, hogy kinek híják.

De hisz ez sem kérdezte a gróftól.

Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott egyenesen haza.

«Köszönje gróf uram, hogy rá nem tettem a kezemet!»

* * *

Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (a ki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: «ki lakik ebben a házban?» azt feleljék neki, hogy «ott kinn tágasabb!»