HATODIK RÉSZ. A HALÁL A HÁZNÁL.

I.

Egy délelőtt Vavel Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása riasztá föl.

A leány úgy jött be hozzá, hogy az arcza egészen nedves volt a könyektől; csak egy pongyola-öltöny volt rajta s azt is egyik kezével tartá elől összefogva, a lábain pedig nem volt más, csak harisnya; a haja meg szétbomolva hullott a vállára, keblére; úgy rontott át Lajos szobájába.

– Mi történt? kérdé Lajos, ijedten elbámulva.

– Az Istenért! Segítsen ön! Könyörüljön! zokogá keservesen a leány.

– Mi baja önnek, Marie?

– Hol vannak a gyógyszerei? Mit tud ön a halál ellen.

– Marie! kiálta Lajos, odaugorva hozzá s keblére vonva a leányt.

– Nézze ön! nézze csak: szepegett a leány, keblébe nyulva s reszkető kézzel vonva elől ruha fodrai közül – a kis magányos verebet. – Meghal.

A kedvencz zsoltáréneklő ott feküdt hanyatt a leány rózsaszínű tenyerén, hátrahajtott fejjel s száját tátogtatva; a leány forró lehelletével iparkodott őt fölmelegíteni.

– Segítsen rajta! rebegé Lajoshoz, könytől ragyogó szemeit hozzá emelve.

– Mi történt vele? kérdé igaz részvéttel Lajos.

– Oh én magam vagyok az oka, hogy meghal. Oda szokott a lábamra repülni reggelenkint, mikor öltözködtem; és ma nem gondoltam rá, nem ügyeltem oda, hogy ott repked; egyszer csak azt veszem észre, hogy a mint a lábamat letettem a földre, nagyot sikoltott. Rátapostam. (A leány összerázkódott.) Oh Istenem! Én magam tapostam rá. Én magam öltem őt meg. Szegény kedves kis Dávidomat.

S ismét rákezdte a keserves zokogást.

– Hm! Hogy tud sírni – egy veréb miatt, – a kit eltaposott! dörmögé Vavel Lajos. Hát az, a ki népeket tapos el! És nem siratja meg lábának nyomait, a mik után ezernyi halott marad el, agyongázolva! Ön már egy madár halálát sem tudja magának megbocsátani!

– Adjon ön neki életet! kiálta kétségbeesetten a leány.

A férfi elővette gyógyszereit, bedörzsölte szeszes életébresztőkkel a kis énekes fejét; vizet csepegtetett a szájába, illó-olajjal kenegette be a szívecskéje táját. Mind a ketten leültek e mellett a padlat-szőnyegre, a kis állatot középre véve.

– Már felnyitja a szemeit… suttogá a leány…

Még lábra áll!… Úgy-e, meg fog élni?

A kis énekes még egyszer összeszedte életerejét, szárnyai repdesni kezdtek, félig futva, félig repülve odasietett úrnőjéhez s aztán elbujt annak a selyem köntöse fodrai alá.

– Hozzám sietett! Pedig én gázoltam rá! rebegé a leány s aztán ovatosan, gyöngéden szétbontá ruhája szárnyait, hogy rátaláljon az odamenekültre.

A kis énekes meg volt halva.

Most már nem sírt a leány, mikor látta, hogy vége van, csak mély szomorúsággal tekinte kis halottjára, a földön ülve s a fejét bólingatta csendesen.

… – Nem lesz már, a ki engem reggelenkint felköltsön énekével;… suttogá magának;… nem csókolgatja már sorba az ujjaim hegyeit… nem pöröl velem, mikor öltözködöm… nem lopkodja el csészémből a kalácsdarabkákat… üresen fog állani a kalitkája.

– Majd szerzek önnek másik madarat, épen olyan kedveset, mint ez volt. Biztatá őt Lajos.

– Ne hozzon ön nekem másikat, monda Marie. A kit én szerettem, annak a helyébe nem tudnék én tenni egy másikat, hogy azt szeressem. Hiába volna az szép is, okos is, kedves is, csak azt gondolnám mindig: az az elmúlt volt az igazi.

S azzal fölvette a holt madarat és megcsókolgatá.

– Jó lesz talán, ha kitömetjük? Henry ért hozzá. Mondá Lajos.

– Oh azt nem engedem. Hogy szegény Dávidomat kényszerítsék ott állni mereven egy darab fához kötve, s nézzen reám üvegszemeivel, mikor már énekelni nem tud; s csaljam magamat azzal, hogy ő még megvan: odakészítsem eléje az ételét s várjam, hogy lerepül érte. Nem kell kisértet a szobámban. Majd eltemetjük őt a virágos kertembe. Tudok egy jó kis magányos zugot ottan. A gyeppad mellé, a hol pihenni szoktam. Egy orgonafa tövébe. Ott hadd nyugodjék csendesen. Csináltatok neki szép sírkövet márványból. Feliratom rá aranybetűkkel: itt nyugszik az én Dávidom s azután meglátogatom mindennap.

Azzal begöngyölgeté kis halottját az öltönye szélébe s elvitte magával.

Azután csinált neki koporsót két csigateknőből, szemfödélnek felszabta számára a brüsseli csipkéjét, fekete fátyolból gyász nyakfodrokat varrt Phryxusnak, Hellének; a négy macskájának fekete szalagot kötött a nyakába s magával vitte őket délután a temetésre: ez volt a gyászkiséret. Lajost nem hítta el. (Az orvost nem szokás a temetésre invitálni.) De mégis jól esett neki, mikor a kertbe leérve, a mondott helyen, a gyepágy mellett már megásva találta a kis sírgödröt. Ez Lajos munkája volt bizonyosan.

Azután mind a hat kisérőnek, a játszótársaknak kellett egy hantocskát gördíteni elhunyt jó barátjuk koporsójára, a felhantolást maga végezte el Marie.

Majd eszébe jutott neki, hogy olvasta ő valahol, hogy a kit eltemetnek, a fölött énekelni is szoktak valami halotti dalt.

Gondolkozott, gondolkozott; végre eszébe jutott egy, azt lassan dudolva elénekelte:

Ő ezt a dalt halotta egyszer sok embertől énekeltetni, mikor «valakit» temetni vittek.

Azt hitte, az a halotti dal.

Azt is kedvesen vette, hogy néhány nap mulva ott állt a kis sírkő a halom előtt, azzal a felirattal, a mit ő szánt a kedvenczének, s a sír rámába volt foglalva, a hogy az evangelikusoknál szokás, hogy a közé virágokat lehessen ültetni. Azokat ő maga saját kezével ültette oda s mindennap lejárt maga megöntözni.

Pedig hát halálból, temetkezésből nem jó játékot csinálni. Az a csendességszerző angyal azt találja mondani: «úgy? ha én tinektek olyan nagyon tetszem, majd igazán eljövök!»

A mióta Lajos folytonos házifogságban tartotta magát, hogy mégis valami testmozgást szerezzen, azt találta ki, hogy Henryvel mindennap gyakorolta magát a kardvívásban. Henry csakugyan vívómester volt valaha. – A várlak egyik földszinti termében, a honnan a kardcsattogás nem hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint kétszer összejönni s ott azután barátság fejében úgy összevissza verték egymást (mert plastront nem használtak), hogy ütésfoltoktól, veres daganatoktól tele volt a testük. Henry olyanokat vágott gazdáján, ha az fedetlen nyilást hagyott, mintha ellenség volna. Úgy is kellett. A vívás után dicsekedtek egymásnak a kapott vágások nyomaival; elállították a vérzést arnikás vizzel s azzal ismét helyreállt az úr és szolga közötti viszony.

Egy reggel hasztalan várta Henryt a gróf a vívó-teremben. A csendes óra már jól elhaladt és vívótársa még sem érkezett. Az alatt töltötte az időt a szélpuskával a czéllövöldözésben. Annyira vitte már, hogy husz lépésnyiről kapásra kilőtte a coeur-assból a szivet. Végre megunta a várakozást s maga indult el Henryt fölkeresni.

A komornyik lakása földszint volt, Lizetté, a szakácsnőé mellett. Lizette csakugyan felesége volt neki.

A gróf a folyosóra nyiló ajtón akart bemenni, hanem azt zárva találta. Azt hitte, Henry a feleségénél van. A konyha felé került.

A konyhában már kinn volt Lizette s az ebédet készitette.

Csakugyan oly szertelenül elhízott személy volt az a nő, a milyennek Vavel gróf állítá. Fájós lábai miatt nem mozoghatott, s e miatt még kövérebb lett.

Széles, gömbölyű arcza semmiféle indulatkifejezésre nem volt már alkalmatos. Az már, ha sírni akart is, csak nevetni tudott.

– Hol van Henry? kérdé a gróf.

– Odabenn van az ágyán.

– Miért van bezárva a külső ajtaja?

– Mert nem tud fölkelni, hogy kinyissa.

– Hát mi lelte?

– Azt hiszem, hogy megsímította a guta.

S azt olyan phlegmával mondta, mintha csak elrontott pástétomról volna szó.

Vavel nem kérdezett többet, hanem sietett Lizette szobáján keresztül Henryébe.

Az öreg ott feküdt az ágyán, s a szája és a félszeme erősen félre volt huzódva.

– Henry! kiálta Vavel, odasietve hozzá. Te rosszul vagy!

– De majd mindjárt egészen jól leszek.

– Nyujtsd ide a kezedet.

– Nincsen kezem.

Lajos felemelte a beteg kezét s üterét vizsgálta.

– Nagyobb bajod van, mint hogy én belemerjek kontárkodni a gyógyításába. Elmegyek magam orvosért.

– De az nem mer többet idejönni. Nincs is nekem rá többet szükségem, hogy felsegítsen ülni a nyeregbe. Rajta ülök már a Szent Mihály paripáján. A két lábam ott van a kengyelben. Csak a nyelvem jár még; de az is nagyon furcsán forog.

– De te néked nem szabad, nem szabad meghalnod! Nem szabad! Kiálta indulatosan Vavel. Hát nem tudod, hogy neked kötelességed itt maradni velem?

– Hiszen alkalmasint itt maradok; csakhogy nagyon hallgatag ember lesz belőlem. Az éjjel egy fényes ruhás hölgy jelent meg előttem s az azt kérdezte tőlem, hogy készen vagyok-e őt követni? S mire fölébredtem, nem birtam megmozdulni.

– Mi lenne belőlem, mi lenne Marieból, ha téged elvesztenénk?

– Azon buslakodom magam is legjobban. Ki fogja a helyemet kipótolni önök körül. Azt hiszem, a Schmidteknek van egy katonaviselt fiuk, az jó lenne a helyembe. Vagy az a féllábu rokkant vitéz, a kinek a báróné masinalábat csináltatott. Hiszen már nem kell lovakkal bajlódni. A ház körüli munkát az biz elvégezhetné.

– Ejh, mit ház körüli munka! Te nekem az vagy, a mi a katonának a fegyvere. Te vagy a házamon a bezárt ajtó. Te vagy a gondolataimnak az őre. Te vagy az egyetlen barátom, ebben a hajótörés kietlenében.

A szegény öreg szolga mosolyra akarta igazítani eltorzult arczát.

– Nem is magamat sajnálom, hanem önöket. – Én bizony Isten megérdemlem már, hogy nyugalomra térjek. Húsz esztendőt szolgáltam le a katonaságnál, huszat az én uraimnál, huszonöt esztendei kapitulácziót töltöttem el a Lizettel, tizenhatot a bujdosásban: ideje, hogy quietáljak. Elvesztettem már mindent s nem reménylek már semmit. Tudom, hogy mi ért? Guta ütött meg. Nem hiszek semmi orvosban. Tudom, hogy meg kell halnom.

Vavel Lajos úgy járt, mint sok tudós ember, mikor megszorul a nagy válságban. Felmondott a tudományának s odamenekült a csodatevő kuruzslóhoz.

– Te Henry, én hallottam hirét itt a környékben egy vájákos asszonynak, ki csodaszerekkel, kancsérolással kigyógyított sok gutaütöttet. Azt elhivatom hozzád.

Az öreg szemeibe könyek gyültek e szóra.

– Oh édes, jó uram. Ugyan hogy tenné ön azt már? A tudós, a nagy bölcs, a ki annyi könyvet kitanult, hogy mondaná azt egy ostoba boszorkánynak: jer ide, segíts; én nem tudok semmit, te tudsz mindent; az én könyveim tele vannak hiábavalósággal, hanem a te ujjaid hegyében ott a halál elleni segítség. Hogy alázná ön meg így magát! – Nekem nem kell se orvos, se kuruzslónő. – Hanem valamit mégis kivánok.

– Mi kivánságod van, Henry?

– Tudom, hogy meg fog ön érte haragudni, de mégis elmondom; hisz egy haldoklónak csak szabad elmondani, ha valamit nagyon óhajt. Egész életemben nem alkalmatlankodtam vele: a mióta önt szolgálom, és még valakit.

– Mi az?

– Lelki vigasz.

– Lelki vigasz?

– Az utolsó vigasz egy haldokló embernek. – Bűnös voltomat hová tagadnám el? Vétkeim sokasága fejem fölé szaporodott. És én már tizenhat esztendő óta nem gyóntam meg. Most a végső számadásnál vagyok. Egész adósságomat magammal vigyem-e a más világra? Hivasson ön nekem – papot.

– Henry! Az lehetetlen.

– Az Isten szent nevére kérem!

– Lehetetlent kérsz!

– Az Istenre és minden szenteire könyörgök önnek: legyen irgalommal szegény öreg szolgája iránt. A pokol rémületeit érzi egész lelkem. Az örök tüzet látom magam előtt és annak vigyorgó ördögeit. Úgy ül valami a szívem fölött, mint a szikla.

– Ne légy gyermek! kiálta a haldoklóra haragosan Vavel. Mit rémíted itt magadat képzelődéseiddel? Hát a katonát, a ki a csatában elesik, ki gyóntatja meg, ki oldja fel bűnei alól? gondold, hogy katona vagy, s ágyúgolyó sodort el.

– Talán ha a csatazajt hallanám, az elfojtaná lelki félelmemet; oh de ebben a nagy csendességben minden iszonyu gondolat elővesz. Eszembe jut minden, a mit vétettem valaha: sorba állnak elejbém bűneim, mint egy hadcsoport, a mi mustrálásra vár, hogy nevén szólítsák: «itt vagyok!»

– Hagyj fel ez őrült agyrémmel! Hová gondolsz? Papot akarnál hivatni magadhoz, hogy elmondd neki: az én nevem nem az, a minek mindennap mondtam magamat; hanem ez és ez: – én nem vagyok csendes, szolgálattevő ember, a ki abban fárad, hogy apró uraknak a lábtyűit sártól megtisztogassa: hanem vagyok a bibliai egyszarvu, a ki azon törekszik, hogy a hatalmasok fejét beletapossa a sárba. S aztán elmondanád neki sorba a titkokat, a mik lelkedet nyomják? Elmondanád: «én csaló voltam; egy napon, mikor az uramat és családját elfogták a forradalmiak, hogy megöljék, én a saját leányomat öltöztettem fel az ő leányuk ruhájába, hogy az igazit megmentsem a halálveszélytől. A magamét hagytam a veszedelembe menni s az uramét megőriztem, rejtegettem, elfutottam vele. A magam leányát kiadtam királyleánynak, olyankor, mikor, mint a szarvasokra, úgy vadásztak a királyokra és az ő ünőikre, s a királyleányból csináltam szolgálót, a kit futni hagynak. Hamisítottam keresztlevelet, okmányokat, útleveleket, hogy őt megszabadítsam ellenségei kezéből. Rablógyilkos voltam. Mikor az uram kincseit szállították az elkobzók, társaimmal együtt megrohantam őket; kettőt megöltem közülök, s a kincseket elragadtam a megszabadított gyermek számára. Hamis tanubizonyságot tettem, hamisan esküdtem, hazudtam mindennap, hogy őt betakarjam üldözői elől.

– Ugy van. Mind ezt cselekedtem; hörgé a haldokló.

– S azt hiszed te, hogy ezt szabad neked halandó ember fülébe megsúgnod?

– Ki kell békülnöm Istennel.

– Henry! Ha te tudnád, hogy ki az az Isten! Nem rettegnél tőle. Ha te ismernéd őt kegyelmességének és szeretetének kimondhatlan nagyságában, ha tudnád azt, hogy ő, a ki forgatja a napok és világok százezreit egymás körül, hogy azok soha össze ne ütközzenek, s a ki megtanítja a férget őszszel, hogyan temesse el magát, hogy tavaszszal feltámadjon s a ki intézi az embernek a sorsát, a ki a napok és férgek között áll: nem rettegnél színe elé kerülni e szóval: «Uram, elküldtél, visszahívtál: Tőled jöttem el. Hozzád jövök vissza s a mi e kettő között esett, azt te tudod!»

– Önnek nagy lelke van, egész az Istenig felér. Ön bejárta az egeket, a csillagokat, tudja, hol kell őt keresni. Ön maga is odatalál már hozzá. De mit tegyek én, az én parányi kis lelkecskémmel, a ki, ha belőlem kiszáll, ott marad, vakon, süketen, némán, tudatlanul, nem találva útat, merre menjen? Nekem kalauz kell. Nekem kell valami vékony fonál, a minélfogva megkapaszkodjam, hogy le ne hulljak a mélységbe. Nekem kell valami jel a homlokomra, a miről rám ismerjenek a másvilági őrtállók. Félek, rettegek. Gyermek vagyok, a ki a sötétben eltévedt, s rémek huhogását hallja. Oh én nagy, nehéz bűneim!

– Neked nincsenek bűneid! kiálta Vavel türelmetlenül. Esküszöm neked ön lelkem nyugodalmára, hogy a minek terhe alatt nyögsz: az nem bűnöd, hanem erényed. S ha van még más világ, s a másvilágon emberi szó és emberi gondolat, s ha van hang, mely az emberhez kérdést intéz, s van arcz, mely a formájára teremtett arcznak szemközt néz; felelj meg neki biztos hittel: «igaz: vétettem sok parancsolatod ellen; de erény volt minden vétkem, mert egy angyalodnak megszabadításáért követtem el azt!»

– Nem tudok én ily fennyen beszélni s ha tudnék is, nem mernék ott!

– Nem is szükség, fel van az jegyezve annál, a ki minden szívbe belát, s nem szorul ő se a te mentségedre, se a te papod absolutiójára, hogy paradicsomába bebocsásson.

A haldoklót mind nem nyugtatá ez meg. Arczát a pokol félelmei még jobban eltorzíták, mint a halál keze. Szemei rémtűzben égtek.

– Oh Uram irgalmazz! Szent atyám kegyelmezz! El fogok kárhozni. El kell kárhoznom.

Vavel most már kijött türelméből.

– Hát kárhozzál el! Az is kötelességed! Ha a pokolba vagy küldve: eredj oda! Mikor kezet adtál nekem, azt mondtad: «gazember, a ki áruló!» – Nem fogsz árulóvá lenni!

Azzal felkelt a haldokló ágya széléről s az ajtó felé ment, ott hagyva őt magára.

Mikor már a kilincset megfogta, ismét visszanyerte érző szívét, megfordult, visszatért hozzá s aztán kezébe fogta azt a tehetetlen, jéghideg kezet.

– Öreg bajtárs! Vén fegyverczimbora! Hát haraggal válunk-e el egymástól? Hát nem bízol-e már bennem többé? Halld csak öreg barátom, mit mondok? Hát most te mégy el előre, kvártélyt csinálni. Aztán majd én következem. Ha egyszer én odaérek a mennyország kapujához: mielőtt belépnék, az első kérdésem az lesz szent Péterhez: «Itt van-e az én jó, öreg bajtársam, a becsületes, erényekben gazdag Henry?» s ha arra azt mondja a kapuőr, hogy «nincs biz az! mert az odalenn van a souterraineben», akkor azt mondom neki, hogy «no hát köszönöm a barátságot, öreg; de nékem az olyan paradicsom, a honnan az én Henrymat kizárták, nem kell! megyek le hozzá én is a pokolba s egy társaságban leszek vele!» Isten engem úgy segéljen!

A szegény nyomorult útrakészülő még nevetésre akarta kényszeríteni rángatózó arczát. Ez már tetszett neki. A kezével nem vonhatta közelebb Lajos kezét, de a fejét még oda tudta erőszakolni, hogy vonagló ajkaival megcsókolja azt.

– Igen, igen! rebegé, s most már ragyogni kezdtek a szemei; – de ketten se maradunk ottan sokáig; – majd jön utánunk egy harmadik; – s az mind a kettőnket kikönyörög onnan.

Lajos homlokára ütött a tenyerével.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – Várj, öreg, rögtön visszatérek. Papot nem hozhatok hozzád; de hozok ide egy angyalt.

Lajos sietett fel Mariehoz.

– Ön könyezett! szólt a leány megdöbbenve. Megismerte Lajos szemeiről, hogy az sírt.

– Igen Marie; most az én magányos verebem haldoklik. Elvesztjük a szegény Henryt.

– Oh Istenem! – Milyen egyedül maradunk.

– Az jut önnek az eszébe úgy-e, hogy ez már boldog: elhagyhatja ezt a sírboltot.

– Igaz. Embert nem tudok megsiratni, ha meghal, csupán az apró kis állatocskákat. Nagyon ostoba vagyok, vagy nagyon rossz szívem van.

– Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak a halállal vége van, az embernek pedig azzal kezdődik a megdicsőülése.

– Nem láthatnám még egyszer a jó Henryt?

– De épen azért jöttem önhöz. Az ön látása őt idvezítené. Hozza el az imádságos könyvét. Keresse ki benne a haldokló ember imáját.

– Oh azt tudom én könyv nélkül.

– Könyv nélkül? Marie!

– Megtanultam azt.

– De hát minek tanulta azt meg?

– Hát az ember nem tudhatja, hogy lesz-e mindig imakönyv a közelében?

– Kitől tanul ön ilyen gondolatokat?

– A széltől, mikor az ablakon befuj, a gyertyától, mikor lobog, – és öntől, mikor hallgat…

… Lajos levezette Mariet a haldoklóhoz.

A leány első dolga az volt, hogy Lizettet elparancsolta a tűzhelytől. Menjen a férjét ápolni. Ma nem lesz ebéd. Az éhséget elverni van kenyér és gyümölcs.

A szakácsnőnek el kellett oltani a tüzet s a szobájába vonulni.

Hanem arra nem volt rábírható a jó Lizette, hogy Henry szobájába menjen.

– Nagyon csúnya szegény. Irtózom tőle. S úgy sem tudok rajta segíteni.

Nagyon érzéketlen volt a kövér Lizette s ez jó tulajdonság volt ahoz a feladathoz, a mi neki jutott.

Marie és Lajos bementek a beteghez.

Henry arczán valami csodálatos ragyogvány derengett át, mikor meglátta a belépő leányt.

Mint egy tünemény, mint egy álomlátás, suhant az oda ágya fejéhez, s gyöngéd kezével végig simítá a haldokló hű szolga arczát.

E kéz érintésétől becsukódtak annak a szemei.

– Nevet ő most? suttogá Marie Lajos fülébe, a torzarczra tekintve.

– Majd mindjárt komoly lesz.

– Henry, jó Henry. Akarod, hogy imádkozzam veled?

Azzal odatérdelt az ágya elé s kinyitá az imakönyvét, nem azért, hogy olvassa az imát, mert hisz könyv nélkül tudta azt, hanem hogy ne lássa maga előtt azt a félelemidéző arczot.

S mondta előtte halkan, kenetteljes hangon azt a szép imát, a mit a jó père Lacordaire szerzett a másvilágra utazók számára: megvárva, míg az utána mondja.

Henry nyelve mind lassabban, mind nehezebben dadogta utána a malasztteljes igéket.

Azután még egy Úr imáját: Mi atyánk az égben!

Még Vavel Lajos sem tagadhatta meg magától, hogy egyik térdét meg ne hajtsa arra a székre, melynek támlányára dűlt könyökeivel s büszke skeptikus homlokát meg ne alázza, a míg imádkoznak.

«Amen.»

Mikor az imakönyvből föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon komoly ember volt. A torzvonások az arczról, a redők a homlokról elsímultak – egészen.

II.

Még aztán nem elég a szegény jámbor embernek az, hogy meghal: a nagyobbik gond az, hogy hogyan temettesse el magát? Szerencsére ez már nem az ő gondja.

Fertőszegen nem volt római katholikus temető, a szomszéd helységbe pedig szekéren átszállítani a halott embert annyi volna, mint minden jövő esztendőben előfordulható jégverésért magára vállalni a felelősséget: annálfogva Lajos azt tette, hogy egy rábczai dereglyét fogadott fel, s azzal a Fertő taván keresztül (annak nem árt meg a jégverés,) szállíttatta a koporsót egy átelleni faluba, a hol aztán megejthető volt a temetés.

Ott a Hanság zsombikjai között senki sem fog utána járni, hogyan került ide az az idegen név a többi sírkeresztek közé.

Most azután még ridegebb lett az élet a Névtelen Vár lakóira nézve.

Vavel Lajos egyetlen utolsó barátját veszté el, s most már az élet mindenféle apró gondja is az ő nyakába szakadt.

Megkisérté valami szolgálattevő személyt fogadni a házhoz. Elfogadta a Henry jóakaratu, előrelátó tanácsát; azt a masinalábu hadastyánt fogadta a házhoz, a kire nézve bizonyosan jótétemény lehetett, favágás és koldulás helyett jó fizetésből, gazdag konyhán, dolog nélkül élni. Mert ott ugyan egyéb dolga nem volt, mint a ruhákat kitisztítani, a mik soha se voltak porosak, vagy sárosak; a butorokat letörülgetni, s a Schmidtéktől átvenni, a mit hoztak, felvinni a konyhába Lizettenek, s Lizettetől megint lehozni s kiadni, a mit az a Schmidtéknek küldött, az érkezett hirlapokat az asztalra letenni, s az ételeket a konyhából az előszobába felhordani.

Hanem a féllábu hadastyán nem állta ki ezt a dicsőséget két hétnél tovább. Akkor levetette a libériát s visszakérezkedett a szomszéd kastélyba, a bárónő udvarába. Azt mondta, hogy ott nem maradna az egész Névtelen Várért egy esztendeig, a hol egész nap senki se szól egy szót is. Még a szakácsnő se nyitja föl a száját soha, s az ember éjjel-nappal nem tudja, hogy lakik-e még valaki abban a kastélyban? Meg kell neki ott gárgyulni. Inkább visszament fát fűrészelni öt garas napszámért.

A bárónő megtudva azt, hogy a gróf ismét cseléd nélkül maradt, rögtön átküldé hozzá egykori védenczét, a Sátán Laczi kis fiát, a ki már jártas volt a kastélyban. A fiu már akkor lehetett tizenkét éves, apró szolgálatokra használható.

Lajos tiszteletes Mercatoris uramat kérte föl, hogy köszönje meg nevében a bárónőnek ezt a gondoskodást. Ránézve csakugyan legalkalmasabb cseléd lehetett az, a ki az egész helységben senki házánál sem szívesen látott vendég; a kinek nincsenek játszó pajtásai, s a ki eddig is hálára van ő iránta lekötelezve. Különben is igen jó indulatu, okos fiu volt és nagyon hallgatag.

Vavel Lajos alakja a haldokló szolgával folytatott párbeszéd után kezd kidomborodni az őt körülhomályló ködből. Csak Fertőszeg és vidéke számára volt ő érthetlen különcz: igazi szerepe belejátszott a világtörténetbe.

Két vezéreszme töltőtte be egész lelkét: egyik a rajongás egy magas eszményért, mely, a midőn egy bűbájos leányalakban találta megtestesülését, az imádásig emelkedő földöntuli szerelmet csatolta hozzá. Mind az érzés, a mivel egy mély kedélyű férfi át tudja ölelni hűséges szeretőjét, egyetlen leányát, királynőjét és védszentjét, ő nála ez egyetlen nőalakra volt halmozva: a ki tür, lemond, megbocsát, szeret; a ki nemzetét, mely őt eltaszítá, mely őt üldözi, még számüzetése siralomházában is imádja; s a ki megsiratja a megölt madarat, a kire véletlenül rátaposott.

A másik vezéreszméje lelkének volt az ellenkező indulat; a tengermélységü gyűlölet azon óriás iránt, ki országokat átugró léptekkel járta keresztül-kasul a világot, csonthalmokkal, temetőkertekkel jelölve meg minden lépte nyomát, a titánalak, a ki lábzsámolyul használta az idegen trónokat s istenné tette magát egy világrész fölött.

Ez a szenvedélye a Névtelen Vár lakójának nem volt magánőrjöngés; el volt az terjedve egész Európaszerte, s Vavel Lajosnak volt azokkal összeköttetése, a kik abban osztoztak; bárha nem is volt sejtelme mindannyinak létezéséről.

Az Európában történtekről ez idő szerint csak az angol hirlapok útján lehetett tudomást szerezni. Az egész száraz földön el volt kobozva a szabad szó. Irott levélre, postára csak meggondolatlan ember bízhatta a titkát. Vavel Lajos hollandi bankárja által nyerhetett csak értesülést azokról, a miket meg kellett tudnia. E levelezés igen furfangosan folyt. A bankár, a kinek neve Van der Valk, szenvedélyes tyuktenyésztő volt. Ugyanaz volt Vavel Lajos is. Időközönkint a bankár küldözött Vavel grófnak gondosan, katulyába, gyapot közé elrakott tyúktojásokat, híres tenyészdéjéből. Darabja került 5–10 frankba. De azokban Vavel Lajosnál soha se lett csirke; mert azokat ő rögtön megfőzette keményre és aztán föltörögeté. S az drága csemege lett volna; de még drágább volt, mint olvasmány. Az elküldő a maga tudósításait pokolkő-oldattal a tojás külső héjára írta fel, a mi a tojáshéjon átszivódott s láthatlan lett. Mikor aztán forró vízben a tojás megkeményült, a külső héj lehántása után ott volt látható az irás a belső hártyán. Ez volt az ő titkos levelezésének módja.

Így értesült az elégedetlenségről a mindenható ember ellen. Tudomása volt a philadelphok klubbjának terveiről, mely a franczia hadsereg soraiban számlált nevezetes tagokat, tábornokokat és közlegényeket. Tudomása volt a franczia főtisztekről, kik idegen császári királyi sereghez jöttek kardjukat felajánlani tulajdon gyűlölt császárjuk ellen. Előre megtudta a fekete légió keletkezésének vajudásait, – a franczia nép zúgolódását a rettentő vérpazarlás ellen s a diplomatia örök zsibongásu fondorlatait; a coalitiók előrevetett árnyékát, s az indulni kész hadseregek eltitkolt lépésrobaját.

S ő ott a Névtelen Várban hallgatott, figyelt és várt a maga jelszavára.

Mikor a jelszó hangzani fog, akkor szabad csak neki elkiáltani: «Itt vagyok!»

És a mellett azt is tanulmányoznia kellett, a mi azon a földön történik, a hol a lábait megvetette.

Ehez két közege volt: az egyik a fertőszegi lelkész, Mercatoris, a másik az ügyvédje, a ki Pesten lakott. Mind a kettővel folytonos levelezésben állt; személyesen azonban a lelkészszel soha sem beszélt, az ügyvédjével pedig csak egyszer, akkor, mikor az mint patvarista, véletlenül botlott be, a principálisát kisérve, a Névtelen Várba.

Ez utóbbinak a neve nem fog előfordulni történetünkben. Később jól ismert hazai tudós lett belőle, kinek naplója, a mit muzeumunk őriz, sok felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Ő maga a többiek között arról lett nevezetes, hogy a világ minden nyelvét a magyarból származottnak tüntette föl s adataival bebizonyította, hogy Ádám ősapánk is magyar volt és csupán e nyelven beszélt; nem is lett volna oka más nyelven is beszélni, miután az ördögök (tudvalevőleg idegenek) csak később származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már tudott németül; mert különben a kigyóval hogyan discurálhatott volna?

Lesznek, a kik ez egy vonásból is kitalálják, hogy ki volt?

Az egész népet, mely között lakott Vavel Lajos, e két levelezőjének az irataiból ismerte meg. (Ha nem akarjuk az ismeretség közé számítani még Sátán Laczit, a rablót és Mátyást, az ezermestert.) Ezen az úton pedig nagyon egyoldalú ismereteket szerzett. A lelkész csendesen szemlélő bölcsész volt, a megtörtént dolgok védelmezője, a kinek adatai után a magyar népnél békeszeretőbb, nyugodalmasabb faj nem létezik a világon. A fiatal jogtudós ellenben zugolódó jellem volt; tele panaszszal a fennálló rendszer ellen; ironiája nem kimélte az ország sorsára befolyó nagyokat, a nemzeti féltékenység, a nyomás érzete kirítt minden sorából. Vavel azt képzelte, hogy az egész nemzet hangulatát tolmácsolja az ifjú tudós; pedig az csak igen kicsiny, a nemzettömmegből kiemelkedő társcsoport eszmejárása volt. Ez a kis csoport mind elfért még egy-egy jóbarát magányos szobájában, s összejöveteleire legalkalmasabb helynek találta a Pestről Budára átvezető hajóhid járdáját. Ott szülemlettek a merész, elérhetlen czélok után törekvő gondolatok élénk eszmecserékben, mely czélok között a legtávolabb esők voltak azok, hogy magyar szinészeknek szabad legyen Pesten játszani nem bőjti napokon is (szerdán és pénteken) mint eddig, s hogy egy szépirodalmi folyóiratra miként lehetne engedélyt kicsalni a Helytartó Tanácstól? – De mikor az ilyen kicsiny dolog is elég arra, hogy a betöltetlen vágyat elmérgesítse gyűlöletté.

Vavel Lajos arra a következtetésre jutott fiatal tudósa levelei nyomán, hogy ez az ország az ő ellenségét, mint szabadítót várja s a legjobb esetben közönyösen fogja nézni, hogyan dulakodik két vetélytárs egymással, a kik közül egyiknek sem kivánja a győzelmet.

Az országgyűlés megszavazta ugyan az ujonczilletményt (őt ott is a «távollevők követe» képviselte,) de azt az ujonczhadat nem azokból válogatták, a kik egy hazáért, egy eszméért lelkesülve indulnak a harczba; hanem toborzás útján. Kiválasztották nyolczával a huszárok közül a legnyalkábbakat, a kik legjobban járták a «verbunkost», a kik legjobban győzték az ivást, s azokat sorba járatták városról városra. Az utczák szegletein, a közsétányokon, a kocsmákban, a sokadalom közepén rákezdték a délczeg tánczot a huszárok (bakancsost soha se látott senki toborzani); a czigányzenére, a víg sikoltozásra odacsődült a legénység; a ki hallgatott a szép, biztató szóra, azt körülölelgették, jó pajtásnak hítták, a többit megtette a bor. Mikor már a legény a huszár tenyerébe belecsapott, mikor a huszárcsákót felhagyta tenni a fejére cserébe a maga süvegéért, a mi a huszár fejére vándorolt, az annyi volt már, hogy «felcsapott» s reggelre a hátán volt a «borju», a minek a népdal szerint a mészáros elvágta a négy lábát, s most az nem tud járni, szegény bakancsosnak hátán kell hordani. A mi így szép muzsikaszóval össze nem került, az kitelt a «senki fiaiból». A városban összefogdosták a dologkerülőket, sehonnaiakat, a falvakban a kis birák elpányvázták az árva fiukat, a kikért senki se sír, ha elviszik. A népdalok teli vannak a verbunkos korszak emlékével:

A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyutöltelék kedv nélkül ment a harczba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.

De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat alkotott meg; melyben egy lánglelkü nép színe-java volt elvegyülve, mint a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.

A hajdani magyar hős mondakör úgy el tudott mulni, mintha a kuruczvilágot, mintha a hét éves háboru Niebelungen-harczát mesemondási nagy idő választaná el. Hová lettek a hős nemesi banderiumok, a mik egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé. Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt kárhoztatva. A professionatus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi hadat; s a professionatus diplomaták féltek tőle. Nem akartak fegyvert adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.

Ezt tudta Vavel jól. Pedig az ő eszméinek ez volt az igazi tábora.

A század óriását csak hősökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni: zsoldos had azzal meg nem mérkőzhetik.

Megmutatta Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet? Minő jelenetet a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdőben elbujt nép, késsel, kővel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a betörőket.

A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest mészégető kemenczébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve fürészelték két felé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé odaül a hölgye a nyeregbe s vele együtt harczol, dühöng, marczangol, bőszíti szavával a kűzdőt, visszatartja a hátrálót, megmenti a sebesültet. És azok, a kik elvérzenek: francziák, Vavel rokonai. Az ő vére fecskendi köröskörül az egész földrészt. S egy ember parancsára.

S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a franczia vérnek be kell még festeni az északi hómezőket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolczezer franczia esett el. Miért? Semmiért! Oly halommal feküdt a hómezőn a hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem akartak neki menni a holttest-garmadáknak.

S volt egy franczia tábornok (Lannes), a ki a győztes óriásnak az ütközet hevében szemébe merte mondani: «te azt hiszed, hogy nagy ember vagy, azért, mert térdig gázolod a vért s sógorod (Murat), ez a czifra kakas, diadalt kukorikol hozzá!»

Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, a kik azt eltürik.

S a mi még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt annak a gyülöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind meszszebbre kezdte vetni árnyékát a franczia nép felé. A szabadság nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilisatió előharczosai egyszer belekeveredve az írtó háborúba, maguk is oly vadakká fajultak el, mint a mongol, az indián. Egy franczia tábornok napiparancsában e szókra fakadt katonáihoz: «legyetek hát emberek, és ne vadállatok!»

S minő sértő gúnynyal köpdösték le dicsőségterhelt zászlóikat. Ez a ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol pasquillokat, a miktől hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, a kit ő imád. És mindezt «egy» ember nagyravágyása miatt!

Ilyenkor, mint a circusok carcerébe zárt nubiai fenevad, tombolt egyedül, sötét falai közt Vavel, a ki várja a «biafora!» kiáltást, a mikor rekesze rostélyát felhúzzák s ő rohanhat elő, kikeresni magának az ellenfelek leghatalmasabbikát.

És e közben ama másik foglya a Névtelen várnak minden reggel, korán, mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot s oda az ablak erkélyére kihinté azt az eledelt, a mi megholt kegyenczének, az énekes madárkának mindennapi étekül kijárt; hogy a mit az el nem költhet többé, megvendégelje vele az erdők vad madarait.