HARMADIK RÉSZ. A MACSKÁK TÜNDÉRASSZONYA.

I.

Mikor meghallják ezt a szót: «pusz–pusz!» futnak le a háztetőről, az ereszről, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész ethnographiai gyüjteménye a macskáknak, a mikért a «macskák Rafaelje» lelkesülhetne; a párduczalakú dundi francziák, hosszú hegyes fülű kaukazusiak, kondor selyemszőrű s lecsüggő fülű chinaiak. Percz mulva ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy macska, két mopsz, egy magános veréb; meg egy leány.

A leány, alakjáról itélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében, mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arcza, melyet soha sem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború márvány homlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szent képnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk szögletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a könnyen táguló rózsaszín orrczimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arczának, a mi első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arczokkal, a miket sokan ismernek.

Öltönye himzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: a hogy fiatal leány nem szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint a kinek nincs, a ki megmondja, hogy mi illik? mi a divat? Hajviselete is erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra csavarva, s össze-vissza tüzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekóczolt. A drága brüsseli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt engedi kitündökleni, a kötényke majcza, mely derekát átszorítja, arany filigránmunka, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak himezve; hanem mikor egyik lecsúszik lábáról, a rózsaszín lábujjacskák kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt valószínűleg elvesztette s resteli keresni, vagy valakinek megmondani, hogy elveszett.

Szobája fényüző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a butorokon gobelin himzésű szövet; aranyozott teknőczhéjjal kirakott szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A drága bábuk között vannak olyanok, a mik tánczolnak, guitároznak és fejeiket negédesen hajtogatják. Egy velenczei mozaik-asztalkán kártya hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet. Egy háromlábú alacsony jaspistáblán valami orgonaforma látszik, hosszú sor ércz- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon papirdarabok és sorba rakott üvegek porfestékkel. Van egy edénytartó almáriom is, a miben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon chinai vedrek állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára. Kiegészíti a sajátszerű bebutorozást egy arasznyi magas gömbölyű asztalka, melyet kereken fog körűl egy szintoly alacsony bőrkerevet. Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei, a Portfeuille des enfants, Robinson Cruzoe regéje, s a párisi legrégibb divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken, asztalokon szétszórva is hevernek.

A társaság tehát együtt van mind, senki sem hiányzik.

A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban? mind a négynek neve van: «Hicz, Mitz, Panni és Miura». Mindannyian bemutattatnak a két otthon ülő társalkodónak, a kiknek neve: «Phryxus és Helle», két mopsz. A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védenczei saját ösztönükből is szoktak mosdani: előhozza a porczellán mosdó-tálacskát s orczáikat és talpacskáikat fínom szivacscsal megtörölgeti s csak úgy engedi azután a reggeliző asztalhoz ülni: a négy czicza szemközt a két mopszszal. Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat el ne keverjék a tejjel, a mi mindegyiknek külön findsába szolgáltatik, beleaprított kalács-darabkákkal. Egymásra morogni mind valamennyinek meg van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt mindannyinak el kell tűrni, hogy a magános veréb odarepül közéjük az asztalra s orczátlan merészséggel egyik findsáról a másikra szállva, a kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a lopott morzsával énekli az «O du lieber Augustin!» classicus nótáját.

Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen megköszönték s egymásnak kedves egészségére kivánták, akkor következik a kocsikázás.

A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, oda állnak a rúd mellé, fölhagyják magukat kantároztatni; a négy czicza elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban; Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen s mint igazi divatos postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt s trombitálja hozzá a posta-indulót, míg az úrnő a csavar-orgonához siet, s különféle nótákat kintornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott kutyák csöndes koczogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat. Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, czicza, kintorna alunni megy.

A helyett fölébredt a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát s a rajta álló rézcyclopsok elütik az órát; a kakuk huhukol s a réz alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél senki: minden öltönye előfüző; szorító vállra nincs szüksége karcsú termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés hangzik. Akkor fölteszi a kalapját s arczát lefátyolozza azzal a sűrű virágos csipkeblonddal, a mi semmi vonást kivenni nem enged. Néhány percz mulva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koczintás az ajtón. Mire, a bebocsátó «szabad» szó után, belép egy férfi, úti öltözetben, tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle, hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem lebbentheti-e föl a szél? Azután odanyujtja fehér glacée keztyűs kezét s levezeti a lánykát a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a szélesvállu komornyik, most már kocsis jelmezben, s féken tartja a két hatalmas fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül szótlanúl s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutczáját, végig a kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük s ablakon nem kandikál ki utánuk kiváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók, mintha láthatlanok volnának. Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte tudják a lovak, hol kell megállani, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott hölgyet a kocsiból, bal karját nyujtja neki: a jobb keze egy hatalmas bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas vasszorítóval s még azonfölül hosszú három élű tőrt rejt, a mi jó fegyver annak a kezében, a ki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes úton a fák alatt szótlanúl. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág nyílik, a mesgye-parton világoskék nefelejts. A kék az úrhölgy kedvencz színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? azt nem mondják meg neki. Talán azért, mert mind ez a virág másé.

A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a harmatos fű felett, a kinek a lábnyomása még a harmatot se veri le; máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne, csiperkét keresve a mohos pázsiton.

A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordúl, visszatér a Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik.

A lánykát szobájába vezeti a férfi s most már következik a komoly foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a classicusokat. Ez az ő saját olvasmánya is, egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem adnak a leányka kezébe; a historia meg még korai volna.

A férfi csak azt tudja neki tanítani, a mit maga is tud. Idegen mester, gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki egy kintornát s abba minden negyedévben új dalokat fuvó hengert raknak: azzal zenézhet magának.

A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, a mitől egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett papirból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, a nélkül, hogy rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet.

Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l’hombret és tarokkot s gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat?

Délben a harmadik csengetésnél ismét koczogtattak az ajtaján. A fehér keztyűs kéz feléje nyult s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a leány, a másik mellé a férfi.

Az ebédlőbe nyiló szobának az ajtaján csengetyű volt. Mikor az megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, a ki az ételt a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyilóba s maga hozta be az ételt s a leányt kinálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát tartottak. A leány számára az ő kedvencz bora, a Muscat Lunel volt feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute Sauterneit és burgundit ivott. Mikor évadja volt, osztriga is került az asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa «békateknőt».

Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cziczáiról, mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá, Marienak mondta.

Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét s míg az elkészült, az alatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzeseit tollba mondta Marienak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leirta, s az ilyen levélkét azután Lajos lepecsételte s kihordója által elküldte tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az elolvasás után.

Mikor aztán elvált Marietól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét és a homlokát a leánynak.

A leány aztán visszament a szobájába s játszatta a kintornát a kedvencz állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártya-nyereségét, vagy veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már s olvasta egyedűli kedvenczét, Robinson Crusoet, ki tudja hányadszor? Ez még nem volt regény.

S ez így folyt nap nap után, tavasztól őszig, ősztől tavaszig.

Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokróczot terített, s az ajtaját félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, a kit ő Lajosnak nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn jön be és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik s a mopszok nem ugatják meg a házi urat, a ki nekik czukordarabkákat osztogat.

Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be nem jön; de hasztalan volt minden kisérlete. A szempillái leragadtak, a mint lefeküdt. Aztán meg azt kisérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy egy jóreggelt kivánhasson neki, de a mint kidugta a fejecskéjét ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: «jó reggelt, édes Lajos!» már akkor nem volt ott senki.

Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a fegyverei.

Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér fénymázos rococoasztal; azon ő minden reggel talál olyanforma apró fényes fekete szemerkéket, a minők az amaránth magvai. Ez az apró mag: lőpor, a mi ki szokott hullani a pisztolyból, a minek a serpenyőjét akkor iziben porozták fel s aztán az asztalra letették.

II.

Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, a mi kivételt képez a többi közül. Ez a leány születésnapja.

Ez az egy nap az övé kicsi gyermek korától fogva.

Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie járni tanult, az ő kezét fogva.

Előre örül már ennek a napnak s terveket készítget magában, a miknek kivitele problematikus.

Kik jönnek őt megköszönteni születése napján?

Először is a magányos veréb, a kit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért, mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)

Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal, odarepül az ágya fejére s azt a nótát énekli, hogy «fakadj piros rózsa, fakadj csendesen.»

Azután jönnek üdvözölni a macskák.

A mint felugrik az ágyából, odafut az ablakához, kitárja a redőnyöket: «pusz, pusz!» Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.

– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul? Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy Miurához? Egy okos, nevelt cziczához, a ki porczellán csészéből reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a kis leányát!

Erre a szóra csak úgy potyogtak a könnyei az ölébe.

Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi állatot, s rálehellgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke: utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet? «Legjobb lesz ide», s beledugta a saját ágyába.

A védencz pedig ahoz a fajtájához tartozott az egereknek, a mik énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a menhelyén vékony aczélhúr hangon csicseregni. A mi aztán megint annyira megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.

Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyol fal mögött végezte el a toilettejét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás chinai selyem japonica volt rajta, a mit csak egy derekára hurkolt selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt feltüzve a feje tetejére.

Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolczan hideg tejet ittak, apró kalácskákkal, a miket valaki rendesen az alatt tett le az asztalára, a míg éjjel aludt. Gyümölcsöt soha sem ízlelt a leány, Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak mondatához: «nihil de arbore» (semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az Orbis pictusban lapozgatott s úgy várta be az időt, a mikor a kétszeri csengetés után hangzani fog a koczogtatás az ajtaján: «szabad!»

A belépő férfi meg volt lepetve.

– Még nem vagyunk felöltözve a kikocsikázáshoz? kérdezé.

A leány pedig félredobta a könyvet az öléből s odafutott a belépőhöz és pajzánul a nyakába kapaszkodott.

– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én parancsolok a háznál. Az történik, a mit én akarok, s én azt akarom, hogy itthon maradjunk, s te azt az időt, a mit velem szoktál tölteni a kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond kérdésemre, a mit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd hallom.

A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, a miket így szoktak előadni.

– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom ülj ide a lábamhoz erre a tabourettere.

A férfi úgy tett. A leány felkuporodott az ottomanra, lábait felszedve a bő japonica alá; ő pedig odaűlt a lábaihoz, s felvette az eldobott könyvet; azt gondolta, majd azzal kielégíti.

– Csak tedd le azt a könyvet, mondá neki a leány. Ennek mind a négy kötetét könyv nélkül tudom már. Mért nem adsz nekem azokból a könyvekből, a mikből magad szoktál olvasni?

– Mert azok orvostani könyvek.

– S miért olvasod te azokat?

– Azért, hogyha valaki meg találna betegedni a háznál, azt meg tudjam gyógyítani magam, orvos nélkül.

– Hátha valakit, a ki beteg, nem gyógyítanának, meghalna?

– Sokszor az a vége a betegségnek.

– S rossz az a halál?

– Nem tudom. Mert még nem próbáltam.

– Ah, haha! Kaczagott a leány. Így nem hagyom magam kifizetni. Te tudsz sokat, a mit nem is próbáltál: olvastál felőle. Milyen a halál? Rosszabb az, mint egy rossz álom? Fáj az nagyon, mikor eljön? Vége van vele mindennek, vagy még azután is fáj valami? Ha rossz, akkor miért kell meghalni? ha jó, akkor miért kell élni?

A gyermekek tudnak ilyen kérdéseket tenni.

– Az élet az Isten ajándéka, a mit őriznünk kell, a míg lehet, felelt rá Lajos, kikerülve a főkérdést. Általunk áll fenn a világ.

– Mi az a világ?

– Az emberfaj egyeteme, és annak a lakhelye, a kerek föld.

– Tehát minden emberhez tartozik egy darab föld? Hát az a darab föld, a mi hozzánk tartozik, hol van?

Felelj meg erre!

Lajos gróf talált ki valami módját az elcsűrés csavarásnak.

– Apropos. Még nem mondtam el neked, hogy én veszek itten egy szép darab földet a tópart mentén, a mi egészen a miénk lesz, s azt te átalakítod majd virágos kertté. Ugy-e jó lesz?

– A jó te vagy, a kert szép lesz, s akkor ez nekünk itthonunk lesz ugy-e? Hogy hívják az itthont?

– Azt úgy híják, hogy haza.

– Hát nem minden föld «haza?»

– A hol ellenségeink laknak, nem az.

– Mi az az ellenség?

– Olyan ember, a kire haragszunk.

– Mi az a harag? Én még nem láttam olyat soha. Te mért nem haragszol?

– Mert te rád nincs okom, mással pedig nem érintkezem.

– S mit csinálnak azok, a kik haragusznak egymásra?

– Kerülik egymást.

– S ha nagyon haragusznak?

– Akkor verekednek egymással.

– S ha igen nagyon haragusznak?

– Akkor megölik egymást.

A leányt bántotta a veszedelmes kiváncsiság. Kivont egy gombostűt a ruhájából, annak a hegyével alattomban megszúrta Lajos kezét.

– Mit csinálsz? kérdé az elbámulva.

– Meg akartam tudni, hogy milyen vagy, mikor haragszol? Hát nem fájt?

– De fájt. Látod. Vér jött utána.

– Óh Istenem! kiálta föl erre a leány s engesztelésül odavonta magához az ifju fejét s forrón megcsókolta annak az orczáját.

Az ifju erre felugrott helyéről: arcza elsápadt, szemei elmeredtek, tekintetében rémlátás tükrözte vissza magát; kezei reszkettek.

– Látod, monda a leány. Még sem öltél meg. Pedig igen nagyon megharagítottalak.

– Óh ez nem harag! sóhajtá fel az ifju.

– Hát mi?

– Annak nincs neve.

– Hát nem szabad nekem téged megcsókolni? Tavaly még szabad volt, meg azelőtt, meg minden évben.

– Ma már tizenöt éves vagy.

– Hát a mi szabad volt tavaly, meg azelőtt, meg mindig, az idén már nem az? Már nem szeretsz?

– Veled van tele minden gondolatom.

– Tudod azt, hogy születésem ünnepén mindig szabad volt «egy» kivánságomat elmondanom, s azt teljesítették? Így szoktatott rá valaki. Talán tudod is, ki?

– S ez mindig megtörtént.

– Meg. Pedig a gyermekek tudnak képtelenségeket kérni. Hanem a felnőtteknek meg van annyi eszük, hogy a gyermekeket rá tudják szedni. Ezelőtt három évvel azt kértem tőled, hozz nekem valakit, a kivel beszélhessek, ne legyek egyedül: akkor hoztál nekem macskát, kutyát, madarat. – Két év előtt arra kértelek, hogy szeretnék megtanulni festeni. – Akkor szereztél nekem kimetszett patronokat, porfestéket, azzal fizettél ki. – Ma egy éve azt mondtam, hogy zenézni akarok. Akkor hoztál nekem kintornát. Mindig megtetted a kivánságomat. De mindig meg is csaltál mellette. Így szoktak tenni gyermekekkel. Ma már azt mondod, hogy tizenöt éves vagyok: nem lehet úgy bánni velem, mint gyermekkel. Eszedbe tartsd. Az idén is kivánok valamit tőled: azt már módodban van megtenni, s azzal bolonddá nem tehetsz.

– Akkor meg is teszem.

– Kezet reá.

– Egészen a kezedben tartasz.

– Hát tudod, hogy én nem rég arra kértelek: rendelj meg számomra egy Melusine-köntöst Párisból.

– Az meg is érkezett. Magam hoztam el neked a dobozt.

– Tudod, mi az a Melusine ruha? Akarod látni?

Azzal a leány felszökött a helyéből s feloldva a selyemzsinórt, mely felöltönyét derekán összeszorítá, hirtelen ledobta magáról a selyem japonikát s ott állt az elbűvölt ifju előtt egy olyan öltözetben, a milyenben a párisi hölgyek a tengeri fürdők hullámaival szoktak enyelegni. A Melusine: uszóöltöny.

– Én azt kivánom tőled e mai napon, hogy taníts meg engem úszni. A tó itt van a kertünk alatt.

Olyan volt a leány az égszinkék öltözetben, mint Shakespeare Szentivánéjiálmának egyik tündéralakja: ártatlan és csábító; gyermek és syrene.

Lajos meglepetve emelte föl kezét.

– Nos? Meg akarsz verni? szólt a gyermek, félig sírva, félig nevetve.

– Vedd fel, kérlek, a felöltönyödet, szólt Lajos s reszketett mind a két keze, mikor a japonikát felvette a pamlagról s betakarta vele a najadok eszményképét. Minő gondolat ez?

– Ugy-e? Régóta főzöm ezt magamban. S ezt a kivánságomat meg kell tenned. Erre nem mondhatod, hogy nem tudsz hozzá; mert egyszer, mikor nagyon sietős volt az utunk (nem tudom miért?) s egy folyónál nem találtunk az innenső parton egy csónakot, te magad átusztál a túlpartra s onnan hoztál el egyet, a min négyen átkeltünk. Még akkor támadt ez a vágyam. Milyen dicső tudomány az, úszni a víz fölött! Barátságban élni a hullámmal, a halállal. Szárnyat csinálni a kezeinkből s repülni, mint a madár! A mióta e várban lakunk, ez a vágyam egyre erősbödött. Minden éjjel álmodom, hogy a hullámokat szelem. Egész nap nem látom az Isten egét; – mikor kimegyünk, fátyol borítja arczomat. Mintha rostélyon keresztül látnám az egész természetet. Szeretnék dalolni, sikoltozni, bohóskodni; de nem merek: félek, hogy meghallják a fák, a falak, az emberek s elárulnak. Ah, de ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, a hol nem találkozhatik velem senki: a hol nem láthat meg senki, felnézve a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmadarakkal, körültánczolva viczkándó halaktól, a kik nem beszélik el senkinek mit láttak, mit hallottak: az nekem túlvilági boldogság lenne! Nem szerzed-e meg azt nekem?

A gyermek vágya oly igaz, oly szívből eredő volt. És Lajos maga is ismerte azt a büszke gyönyört. Talán maga is regélt Máriának Cleliáról és társnőiről, kik a Tiberen átuszva menték meg a római leányok erényének tiszta hírét.

– A mi neked öröm, az nekem is az, monda és kezét nyujtá a leánynak.

– Ah, te teljesíted óhajtásomat? Te jó vagy, te kedves vagy! S a férfi hasztalan akarta megóvni kezét, hogy csókjaival el ne halmozza; utána omlott, úgy fogta el a visszavont kezet. Hát ez sem szabad már?

– Mit gondolsz? Már tizenöt éves vagy. Ily nagy leány nem csókol kezet férfinak.

– Hát tehetek én arról, hogy te nem vagy asszony?

Erre már el kellett mosolyodnia Lajosnak.

– De nem, nem! tiltakozott gyorsan a leány ez eszme ellen. Én bizony egy cseppet sem szeretném, ha asszony volnál. Akkor éjjelenkint ketten együtt még jobban félnénk s ketten együtt egymást ijesztgetnők: míg így… Itt megakadt.

– Hogyan? Mit «míg így?» kérdé elbámulva Lajos.

– Hát így olyan nyugodtan alszom éjjel, azt tudva, hogy te itt vagy közelemben.

– Hol vagyok én «itt»?

A leány odamutatott az ujjával a bőrkerevetre s megint visszavitte ajkához az ujja hegyét.

– S honnan gondolod te, hogy én ott vagyok?

– Én nem tudom. De már nagyon kicsiny koromtól fogva megszoktam azt képzelni, hogy te közel hozzám alszol; s az nekem valami olyan álomraszenderítő érzés. Azt pedig, hogy a fegyvered ott van minden éjjel azon a fehér fénymázos asztalon, onnan tudom, hogy reggelenkint apró fényes fekete porszemek maradnak rajta, a minőkkel a lőfegyvert megtöltik. De nem láttalak még soha; mert nagyon későn jösz be s nagyon korán eltávozol mindig.

Az ifju végig simítá homlokát kezével s nagyot sóhajtott magában mondva: «nem jövök be többet».

Menni készült.

– Hát most hová akarsz sietni megint? Nem tudod, hogy ma nem vagy sem azoké a csunya könyveidé, sem azé az éjjelvirrasztó telescopiumodé; hanem ma az én jobbágyom vagy.

– Hát hisz épen a te parancsodat megyek végrehajtani kis királyném. Ha úszni tanulsz, egy öltöző-sátort kell készítenem a számodra a tóparton s padot és mellvédet ütnöm össze, a honnan magam a rudat tartva, követhesselek. Ehez még jó helyet kell kikeresnem a kis öbölben.

– De ugye, ha egyszer jól tudok úszni, akkor szabad lesz a kis öbölből kiszáguldanom a nagy tóba is.

– Igen. Két föltétel alatt. Az egyik az, hogy én követni foglak a gondolámon.

– De ne nagyon közel.

– Úgy sem. A másik pedig az, hogy a fűzfákon túl, a mik a kis öbölt takarják, csak olyankor lesz szabad kiúsznod a szabad tóba, mikor holdvilág süt: éjjel.

– Az nagyon szép lehet. De miért csak holdvilágnál?

– Mert holdvilágnál nem lehet távolból távcsővel felismerni az arczot, s aztán másnak is lehet olyan jó távcsöve, mint nekem.

– Ugyan kinek volna a faluban?

– Az úri kastély új lakót kapott. Úrnő került a házhoz.

– Ah! Egy hölgy? Szép-e?

– Fiatal.

– Te láttad őt a távcsővel? Minő haja van?

– Szőke.

– Akkor nagyon szép lehet. Szabad lesz-e őt nekem is egyszer meglesnem?

– Félek, hogy meg fogod szeretni, mert nagyon szép és nagyon jámbor.

– Honnan tudod azt, hogy nagyon jámbor?

– Minden járása a szegények és betegek házainak látogatásából áll s első útja a templomba visz.

– Hát mi mért nem járunk a templomba soha?

– Mert mi más valláson vagyunk, mint azok, a kiké az a templom.

– Hát azok más Istenhez imádkoznak, mint mi?

– Nem. Ők is ugyan azt az Istent imádják, a kit mi.

– Hát akkor mért nem férünk meg mindannyian ugyan egy templomban?

Lajos elragadtatva fogta két keze közé a gyermeteg bölcs angyalfejecskéjét, s nevetve monda:

– Lelkem, kis királyném: erre a te kérdésedre az öt világrész minden synedriumai sem tudnának megfelelni, hát még én, szegény kiszolgált katona?

– Eredj, te mindig ostobának teszed magadat, mikor én kölcsön akarok kérni egy kis bölcseséget. Úgy teszesz, mint a ki a koldus előtt eltagadja, hogy van pénze. Apropos! Nehogy elfelejtsem. A szegény gyermekeknek, a kik iskolába járnak, az én ünnepnapomon pénzt szoktam küldeni. Jer ide csak: vedd át. Melyikből adjak nekik? A kicsinyekből, vagy a nagyokból? Azokat az apró sárgákat nem bánom, ha kiosztod; hanem a fehéreket jobb szeretem megtartani, mert azoknak olyan szép pengésük van, s szűz Mária kép van rajtuk; de ha ezekből a nagy pirosakból válogatsz nekik, hát azt se bánom.

Tudniillik, hogy azok az apróbb sárgák soveraigne aranyak voltak, a fehérek ezüst huszasok, azok a nagy veresek pedig az akkori osztrák pénzügyminiszter veresréz emlékpénzei, a mik még sokáig kisértettek azután susztertallér és két garasos név alatt. Még akkor újak voltak és ragyogott rajtok a 30-as szám: félforintba mentek.

– Már majd csak a legnagyobbakból adjunk a legkisebbnek; monda Lajos.

Ez a leány nem tudja, hogy mire való a pénz? mi különbség van arany, ezüst meg réz között?

III.

A Névtelen Vár egyikén azoknak a földnyelveknek épült, a mik a Fertő déli partjáról a tóba benyúlnak.

Az öregek, a kik e vadászkastélyt épülni látták, azt állítják, hogy azon a helyen valami régi czölöpépítészet maradványai voltak. (Livius és Justin szerint a mai Narbonneból kivándorolt celták voltak a tókörnyék ős lakói.) Még akkor a magyar embernek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy magánál régibb őslakók emlékeinek kutatásával törődjék. Ha volt a kőfejszés celta kornak régi építménye ottan, arra bizony az új kastélyt jó volt rárakni.

A néphagyomány azt is állítja, hogy sok év előtt, a mult században, az a hely, a hol most kastély és park van, mind tófenék volt s ez is igaz lehet. A Fertő igen szeszélyes tó. Az elmult utolsó két évtized alatt magunk is láttuk élő szemeinkkel, hogy egyszer csak nagy részben kiszáradt: eltünt, nem volt tó. Ott hagyta a fenekét szárazon. A partbirtokosok, kik addig a víz tükrét bírták, most elfoglalták a kizöldült tófeneket; felosztották, legelőnek, kaszálónak használták; azután kiadták haszonbérbe: az árendások tanyákat, gőzmalmokat építettek az «új föld»-re: búzát, tengerit vetettek belé, egy esztendőben kétszer is arattak, – egyszer aztán megint más jutott eszébe a Fertőnek: újra kinevezte magát tónak, visszafoglalva elébbeni méltóságát, s vetések, tanyák megint eltüntek a zöld hullámtükör alatt; csak egy-egy gőzmalom kéménye maradt fel tanujeléül az álmodott paradicsomról szóló tündér mesének.

Ilyen tündéri játékot gyakran űzött a Fertő a halandókkal.

1737-ben Rusztról Ilmiczre gyalog gázoltak át a tavon az átelleni partokról a lakosok. A földesúri levéltárak teli vannak okiratokkal nevezetes falvakról a tóparton, mik nagy dézsmát, halászati haszonbért fizettek valaha. Két ilyen gazdag falunak a harangját nem rég halászták ki Széplak táján a tó fenekéről, az egyik harang a széplaki toronyban van most is; a halászok gyakran húznak fel hal helyett tört sírkeresztek darabjait, mik félig megkövesülten az eltünt Jakabfalva, Fertő, Kenderalja falvairól tanuskodnak. Hát a Strabo által leírt római castellum, hát az Eginhart említette avar gyűrű-vár, melyben Nagy Károly gallusai a csakánok mérhetlen kincseit vetették prédára, hová lettek? Elnyelte őket a Fertő. Alámentek annak a csodálatos földnek, a mi meghajlik a szekér alatt, míg terhével végig gördül rajta: úgy mondják «lóhitáz»; itt-amott égerfaerdők, óriás fenyőcsoportok nőnek fel rajta; a szép zöld erdő mellé házakat építenek; egyszer aztán elkezd emelkedni a föld: a falak alásülyednek a vizbe; hanem az erdők, azok együtt emelkednek a földdel, s úsznak a föld alatti elementum felett.

A Névtelen Vár isthmusát két öblöcske vette körül; az egyik az, a melyikről Lajos beszélt Máriának, hogy azt megveszi valamelyik compossessortól, a kinek a nádasa határos a túlsó parttal. A másik kis öböl pedig a szomszéd Fertőszeg falutól választá el a Névtelen Várat. Az urasági kastély a falu keleti szélén egy lejtős domb oldalába volt építve s homlokzatával az is a tó felé fordult.

Az ezernyolczszázhatodiki Boldogasszony hava második felében lehetett minden este látni a kastély erkélyéről, mikor a nap már leszállt s az alkonyég olyan csodálatos színekkel vonta be a tó tükrét, hogy ha festő merne ilyen lilaszínű érczfényű síkságot, átszelve rézzöld sávokkal, vászonra tenni, azt mondanák rá, hogy színvakságban szenved; pedig, a kik ott vannak, minden csendes őszi estén látják azt a pompáját a tündéri képtelenségnek, – tehát az ilyen ünnepélyes estéken lehetett látni, a mint a Névtelen Vár keleti tóöbléből elősiklott egy kis könnyű gondola, hosszú ezüst vonalat húzva a nagy aczéltükör lilaszín, sötétkék, smaragdzöld foltjain keresztül, mely fényvonal az álló víz lapján letörletlenül ott maradt. E csónakban egy magános férfi ült.

Azt már azután nem lehetett látni a kastély erkélyéről, hogy e csónak mellett úszik egy nőalak; mert azt a csónak eltakarta. Hanem azért elárulta azt a vidám sikoltozás, örömujjongás, melyet az úszó leány nem tudott magától megtagadni.

Marie igen jó tanítvány volt a hydrioták iskolájában. Már a negyedik leczke után szabad úszó lett. Gyönyörűen úszott, mint egy hattyú. Vállai soha sem merültek el a vízben. Csak úgy sikamlott el a hullám fölött. Esti úszáshoz nem volt szüksége kalapra; hosszú haja szabadon úszott utána a hullám fölött. Az óvatosságra csak addig volt szükség, a míg a part közelében jártak, s míg napvilágos volt az ég.

A mint beljebb haladtak a tóban s az alkonyárny a fényes tükrön csak fekete árnyképeket engedett a csónakból és az úszó főből kivenni, ott aztán elhagyá az úszó alak a kisérő naszádot. Nem félt már semmitől. A hullám jó barát volt, ismerték egymást. Ha akarta, hevert rajta, mint egy duzzadó párnán, mint a ringatott bölcsőben a gyermek. Ha akarta, összetette kezeit a víz fölött és úgy imádkozott, csak a lábai taposták a vizet. Itt azután szabad volt gyermekké lennie. Sikoltozni dévaj kedvteléssel, hivogatni a fölrebbenő vadludakat, ingerkedni az éjszaka fecskéivel, a denevérekkel, mik úgy czinczognak este a tó fölött, üldözve a futó vízi pókot. Itt szabad volt még dalolnia is. Neki ereszteni szabadon gyönyörű æolhárfa hangját. Hogy az, ott a csónakban nem haragudott érte, onnan bizonyos, hogy ő maga is halkan utána dudolta a dallamot, mély harangdöngésü hangjával kisérve a leányka énekét. Itt senki sem leskelődhetett rájuk. Itt senkit sem kellett kikerülniök. Itt nem kellett a leánynak fátyolt viselni az arczán.

Néha órahosszant is elbolyongtak a hullámtükrön, a leány nem fáradt ki bele. Ez az áldott védő elem visszaadta azt az erőt idegeinek, a mit a mostoha föld elvett tőle. Ott oly fáratag volt; száz lépésnyi séta után már pihennie kellett, elszokott a járástól; itt pedig, mint egy najad, sikamlott tova, egész lénye megváltozott: élt! – S ha kísérője szólítá, akkor odaúszott hozzá, belefogózott a csónak szélébe s hosszú haját kiteríté annak a térdeire száradni, míg a parthoz visszatértek.

A két kastély ablakainak világa vezérfényül tündöklött eléjük a víztükörben, messze a part mentében éjjeli rákászok fáklyafénye vereslett.

S mikor a keleti part mögül, a látkör aczélkék ködéből kiemelkedett a hold izzó tányéra s lassankint bearanyozta az egész tó tükrét: az olyan volt, mintha tündöklő, átlátszó aranyban úsznának, eveznének tündérek, a kiknek lakásuk a víz fenekén, korallkertek között van, s csak az emberaltató éjszakán jönnek fel a víz felszinére, a holdsugarakon arczaikat fehéríteni.

Szegény leány! még azt mondta, hogy ő boldog! Ebből állt az egész boldogsága.

És ezt is maga találta ki magának.

Ha valami ócska journalban fel nem fedezi azt a Melusine köntöst, Lajos magától soha rá nem jött volna, hogy milyen kevéssel gazdaggá lehet tenni valakit, a kinek semmije sincs.

Még a kedélye is egészen megedződött a leánynak ez által. Nem volt olyan ijedős, olyan könnyen sirva fakadó: tanulékonyabbá lett; jobban figyelt s némi önbizalom kezdett támadni lelkületében.

Tudott valamit, a mihez nem kell senkinek másnak a segítsége.

Hanem hát úgy volt megírva, hogy még ez az egyetlen öröme se legyen tartós. Azt is megirigyelte tőle – talán a sors. Minden rosszat, a mi történik, fogjunk a sorsra.

Egy este, mikor már a fogyóban levő hold jó későn kelt föl, a szokott vízi sétáján kisérte Lajos csónakja Mariet, ki messze előre úszott.

A Fertő tó sajátságai közé tartozik az, hogy apróbb-nagyobb szigetecskék vannak benne elszórva, azoknak a szélei nádassal körülvéve, beljebb borítva rekettyével, bozóttal, míg a Hanság felé egyre nagyobb úr lesz a zöld bozót, s ott már az apróbb tavak tükrei képeznek elszórt szigeteket a sötét nádtengerben, a mik közt legnagyobb a Királytó, mely vizével a többit táplálja s lefolyása van a Rábczába; partjait óriási fenyőszálak fedik; a nép «öreg fenyvesnek» nevezi ez erdőt a víz közepén.

A Névtelen Vár irányában is volt egy ilyen kis gömbölyű szigetke, a mi nagyon ingerelte Marie kiváncsiságát.

Vajjon mi lakhatik abban? Nincs-e abban is egy Robinson Crusoe letelepedve? Nem laknak-e ott is vad emberek? Vagy kajmánok, nagy tekenős békák és tengeri kigyók?

Lajos iparkodott a leány túlheves fantáziáját lelohasztani, hogy biz azon a szigeten semmiféle ember nem lakhatik, mert ott nincs mit enni; krokodilust, s más vízi szörnyet ez égalj nem tenyészt, s a Fertő tó legnagyobb czápája: a harcsa, a minek szerencsére nincsenek fogai a torkában; hanem azért mégis megtiltotta Marienak a rekettyés sziget felé úszkálást, mert ott hinár van, a mibe belebonyolódhatik, vízikigyót, pióczát pedig bizonyosan fog találni, a miktől pedig a leány irtózott. Az is meglehet, hogy vidrával is találkozik s az meg fogja ijeszteni.

Hanem hát lehet egy leánynak azt mondani, hogy «ne menj oda!»

A tilalom csak fokozta az ingert.

Marie nem volt Lajosnak a rabja: meg volt neki engedve, hogy bármilyen messze elcsapongjon a szabad hullámvilágban, csak koronkint adott hírt magáról egy-egy «hahó» kiáltással kisérőjének.

A férfi ezalatt hanyatt feküdt csónakjában, s míg azt szabadon ringatta a hullám, a csillagos ég mélyébe bámult, s hallgatta az éjszaka rejtélyes neszeit, síró, búgó, zengő hangokat, mik a sík víztükör fölött oly messze elringanak: az ember találgatja, hát ez mi volt?

A mocsárvilág ritka vadainak kiáltásai hangzanak át a Hanságból: a «török réczéké», mik nem engedik magukat megközelíteni, majd meg emberlárma támad, mintha összeveszett csoportok verekednének, a Fertő tó darvai lármáznak ott; közbe harangoz mély zúgó hangjával a bölömbika.

Majd feljön a hold; már fogytán van. A fogyó hold olyan ellenszenves alak, emberre, állatra, növényre, mint a milyen rokonszenves a telő hold. Ki tudná annak az okát? Találgatni lehet; de megtalálni nem.

Egyszer csak az éjszaka rejtelmes hangjai közé egy éles sikoltás vegyűl.

Ez Marie hangja volt!

A férfi, mint őrült, ragadta egyszerre kezébe mind a két evezőt s a csónak hasította a hullámokat a sikoltás tája felé.

A csendes hullám-tükrön meglátszott a fényes vonal, a mit az előre úszott leány alakja vont rajta, s mi órákig csillámlik a víz színén. A végén a vonal visszahajlott s kezdett egy nagy V betűvé alakulni.

Látszott, hogy az úszó a rémület kétségbeesésével igyekszik a csónakot elérni. Mikor összejutottak, a leány ismét hangosan kétszer-háromszor rémületesen sikoltott s aztán félkezével görcsösen kapaszkodott a csónak párkányába, rémítő tekintetet vetve háta mögé.

– Marie! kiáltá a férfi megrémülve s félkezével megkapva a leánynak a derekán az övet, kirántotta őt a hullám közül s az ölébe vette. Mi lelt? Mi üldöz?

A leány úgy reszketett, úgy vaczogtak össze a fogai, hogy nem tudott felelni; a lélekzete is elállt, el volt fulladva egészen. Csak a nagy szemeit mereszté iszonyatra.

Lajos körülbámult és nem látott semmit.

De néhány percz mulva felmerült előtte valami.

Hanem mi?

Ember, vagy állat?

A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arczot rőt kurta szőr fedi s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrczimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyilva. Az egész arczon semmi indulatkifejezés.

A rejtélyes szörny egészen ott a csónak közelében merült fel.

Lajos két kézre kapta az egyik evezőlapátot, hogy szétzúzza a csodának a fejét; – de súlyos ütése csak a puszta habot érte. A szörny egyszerre lebukott, s látszott a mélyen áttetsző holdsugárittas hullámban, hogyan szökellt tova, nem embermódra úszva, hanem szeszélyes zegzúg szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltünve a vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé. És aztán nem látta őt Lajos felmerülni többet.

Lajosnak minden idegét megzsibbasztá a rémület és a düh.

Mi volt ez? ki küldte ezt a névtelen szörnyeteget az ő féltett kincse ellen?

Hát már a víz fenekén is ellenségei laknak?

Nem gondolt egyébre, mint az ármányra és incselkedésre.

A méreg forrt ereiben.

A leányt betakargatta a bő fürdőköpenybe s aztán hozzáfogott az evezéshez.

– Holnap visszatérek ehez a bozóthoz; dörmögé magában, felkeresem ezt a fenevadat, s agyonlövöm, ha ember, ha állat!

A leány valamit nyöszörgött, mintha ellentmondana.

– Agyonlövöm! ordítá dühösen a férfi.

A leány aztán meghúzta magát reszketve a csónak fenekén, s nem szólt többet, még a szepegését is elfojtotta, mint a csínyt tett gyermek.

Mikor aztán a parthoz visszaértek, a férfi nyers hangon ráparancsolt a leányra, hogy menjen el az öltöző kunyhóba és öltözzék fel.

Türelmetlen volt, hogy az öltözés soká tartott. Kétszer is megsürgette, hogy siessen.

Aztán a karjára vette és sietve haladt vele a kastélyba vissza.

A leány még akkor is reszketett.

– Igazán meg akarja ön azt az állatot ölni? kérdé rebegve útközben.

– Meg.

– De hát ha ember?

– Akkor meg épen meg.

– Én soha se megyek többet úszni.

– Tudom. A ki egyszer megijed a vízben, az elfelejti az úszást. Ön ezentúl írtózni fog e tótól.

– Az én kedves szép tavamtól? sóhajta fel a leány, még egy keserves pillantást vetve a megaranyozott hullámtükörre, az ő tündérálomi paradicsomára, a min karéjló fodrokat hajtott a támadó szellő. Innen ő most már száműzve van.

– Menjen ön feküdni, mondá Lajos a leánynak, a mint szobájába felvezette. Takarózzék be jól. Ha fázik, szikfűtheát fogok önnek főzni.

Attól a szikfűtheától pedig úgy félnek a gyermekek mindannyian, hogy nem lehet csodálni, ha Marie azt mondta, hogy épen nem fázik, s hogy szépen le fog feküdni.

Aztán pedig nagyon rosszul aludt. Egyre azzal az üldöző vízi szörnynyel álmodott; azt látta maga felé közeledni; annak a merev halszemei révedeztek a sötétségen keresztül. Majd meg Lajost látta maga előtt, a hogy üldözőjét keresi fegyverrel, rálő s nem találja: az ficzkándozva ugrik el előle.

Sokszor felébredt nyugtalan álmából. «Lajos! Itt vagy-e?» kiáltá fel; de senki nem felelt kérdésére. Lajos a legutolsó születésnapi köszöntő óta nem töltötte az ő négy óráig tartó álmait a leány által számára elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténkint egy viráglevelet tett a takaróra, mely a pamlagra volt vetve, s az reggel is ott volt. Ha valaki ott pihent volna, a viráglevelet leszórta volna.

Másnap a szokottnál is mogorvább volt Lajos. A mindennapi sétakocsizás alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett valamit.

Egy férfi, a ki legkeserűbben fel van dühítve s aztán nincs senkije, a kin boszút álljon; a kin dühének teljességét kitöltse. Látszott, hogy milyen türelmetlenül várja az estét, hogy elmehessen a tóra szörnyeteget vadászni.

Szegény tárgy: egy olyan harag számára, a milyen az övé. Egy vidra, vagy talán egy hód, a minek a feje úgy hasonlít az emberéhez: valami csoda, holttenger korcsszülötte, mely Sodomából fenmaradt? Mindegy! eleven állat, a miből dögnek kell lenni!

Marie pedig úgy imádkozott, hogy ne legyen e haragból semmi.

S az ég nagyon is meghallgatta fohászát: délután egyszerre megváltozott az idő; a szép meleg augusztusi verőfénybe hideg nyugoti szél kavarodott, az elébb porfelleget, aztán meg sűrű esőt hozott magával: Lajosnak le kellett tenni arról a szándékáról, hogy ez este a tóra menjen csónakázni. Otthon kellett maradnia. Egész este nem látta őt Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott; de azok is álmosak voltak, nem hallgattak rá.

Pedig semmi kedve se volt lefeküdni. Félt, hogy megint borzasztókat fog álmodni. A zápor verte az ablaktáblákat, a távolban mennydörgött. Nem merte eloltani a gyertyáit, hogy a villámfény a redőnyökön át be ne csillanjon, mikor sötét van.

– Nem mernék ilyenkor kimenni a házból! mondá az ölébe vett kedvencz cziczusnak. Hát még arra a puszta udvarra! Vagy épen azon a sötét erdei úton keresztül! Huh be szörnyű lehet ott most. A falu végén van a temető. Mikor villámlik, felütik fejeiket a sötétből a keresztek!

Az óra tizenegyet ütött már, s ő még fel volt öltözve.

Ekkor halk kopogtatás hangzott az ajtaján.

Megörült neki: azt hitte Lajos jött.

– No, szabad! Hát bejöhet.

Az ajtó azonban csak félig nyilt meg s a megszólaló hang nem Lajosé volt; hanem a komornyiké.

– Bocsánat «madame». (Így hítta a leányt.)

– Ön az Henry? Hát mit akar? Bejöhet. Fenn vagyok.

A komornyik belépett. Őszfejű, tisztes arczú férfi volt, magas, csontos termettel, szertelen nagy tenyerekkel.

– Nos, hát mit akar? A gróf küldte önt?

– Oh dehogy az küldött. Bár küldött volna.

– Hát mit csinál?

– Nem tudom én? Én azt hiszem, hogy meghal.

– Kicsoda? Lajos?

– Igen. Az én uram.

– Az Istenért!

– Szobájából jövök. Az ágyán fekszik egészen magánkívül, arcza lángol, szemei úgy ragyognak, mint a parázs. És félrebeszél. Soha se láttam még ily állapotban.

– Mit tegyünk? Én Istenem!

– Én nem tudom. Ha máskor mi közülünk lett valaki beteg, akkor a gróf maga tudott segíteni, beadott neki s meggyógyította; de saját magát úgy látom, hogy nem képes orvosolni; ágya előtt halomra vannak dobálva az orvosi könyvek s a házi gyógytár fenekestül felfordítva; minden medicina ott hever a padlón.

– Hát nincs itt orvos a faluban?

– De van. A megye orvosa.

– Hát el kell híni.

– Én is gondoltam azt; de nem merem.

– Miért nem meri?

– Azért, mert a gróftól ki van adva a criminális parancsolat, hogy ha idegen embert be próbálok hozni az «ő szobájába» vagy a «madameéba» rögtön agyonlő; de különösen megtiltotta a gróf, hogy orvost, papot vagy asszonyt beereszszek ide valaha, még csak a kastély kapuján is. Én nem merem ezt tenni.

– De Istenem! ha egyszer oly beteg lett! Hogyan? Ön azt mondja, hogy talán meg is halhat? Jóságos Isten! Hogy Lajos meghaljon? Azt én nem engedem!

– Hát mit akar tenni, madame?

– Ha ön nem mer elmenni az orvosért, majd elmegyek én!

– Hüh! Madame! Még csak gondolni is erre!

– Én nem gondolok másra, mint hogy ő halálos beteg. Nekem az ő élete kell, az az első, azután jön a többi, a mi még a világon következik. Én megyek, és ön kisérni fog.

– Szent atyám! A gróf megöl, ha azt megteszem.

– És ha nem teszi, ön öli meg a grófot.

– Az megint igaz.

– Aztán ön nem tesz semmit. Én teszem, a mit teszek. Felveszem a fátyolomat, nem mutatom meg az arczomat senkinek.

– De ebben a zivatarban! Hallja madame, mint dörög odakinn? A zápor csak úgy zuhog; a sötét erdőn keresztül kell a faluba kerülnünk; sárban, vízben.

– Ejh, én nem félek se erdőtől, se zivatartól: gyújtson ön lámpást s vegyen egy jó botot a kezébe; addig én beburkolom magamat és sárczipőt húzok. No menjen, jó Henry, hiszen ha ő haragudni fog, én ott leszek majd és kiengesztelem. Csak a jó Isten megtartsa az életét. Óh siessen jó Henry.

– Agyon fog lőni! De Isten neki! Madame szavára mégis csak megteszem. Hanem hát már most, ha csakugyan elszánta magát madame, hogy maga megy az orvosért, akkor befogok a hintóba.

– Hogyan tenné ön azt? Hisz a kocsizörgést meghallaná ő, s arról megtudná, hogy mit tettünk? Kiugranék az ágyából, kifutna az udvarra: halálra betegítené magát. Gyalog kell, észrevétlenül elmennünk. Hiszen nincs az oly messze. Menjen csak és hozza a lámpát!

S néhány percz mulva megnyilt a Névtelen Vár ajtaja, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgyalak, egy kezével a komornyik karjába kapaszkodva, másikkal a lámpást tartva, míg kisérője nagy vörös vászon esernyővel igyekezett őt védni a szakadó zápor elől, s egy öles husánggal támogatta a lépteit, hogy el ne csúszszék az iszamos agyagon. – S aztán nem volt félelmes a puszta udvar, sem a sötét erdő, recsegő fáival; sem a czikázó villám; sem azok a sírkeresztek ott a falu végén; a leány úgy sietett, hogy kisérője alig bírt vele lépést tartani; a leány vitte őtet.

IV.

Tromfszky doktor épen criminalis visum repertumról jött haza ezen az estén s a parasztszekér nagyon megviselte a tagjait. Fel is fogadta, hogy vacsora után rögtön le fog feküdni. Az eső is neki eredt, csak úgy zuhogott az eresz.

– No iszen, mondá a doktor a vén gazdasszonyának, a ki épen a sajtmaradékot takarította el az asztalról: híhatnának most beteghez, ha mindjárt a primásnak akadt volna is halszálka a torkán, ki nem mozdulnék most innen az odumból. Nem, száz aranyért se! Még ha üveges hintót küldenek értem; akkor sem. Fogadom.

S abban a nyomban elkezdtek zörgetni az utcza ajtaján; még pedig igen nyomatékosan.

– Mondtam ugy-e, hogy most jutott eszébe valakinek elvitetni magát az ördöggel. Menjen ki Zsuzsa, mondja meg neki, ha maga a Herkópáter is, hogy már lefeküdtem s fáj a lábam, magam is cataplasmákat raktam fel, nem mehetek.

Zsuzsa asszony kiczammogott a folyosóra a konyhamécsessel a kezében s miután többszörösen megkérdezte a künnlevőtől, hogy «ki van az ajtón?» s a válaszul adott «én vagyok!» vékony női hangjából meggyőződött róla, hogy az nem Sátán Laczi, a híres zsivány, felnyitotta az ajtót s akkora hézagot támasztott az ajtó és küszöb között, a mekkora elég volt, hogy kiszólhasson rajta.

– A doktor úr nem mehet ma sehova, most lefeküdt s katapalacsintákat rakott a lábára.

Hanem ugyanaz a hézag elég volt, hogy egy gyönge női kéz benyuljon rajta s a gazdasszonynak egy csomó pénzt nyomjon a markába.

Zsuzsa asszony a mécsvilágnál felismerte a szép fényes ezüst huszasokat. Ezek nem bolond emberek! Erre már egészen kinyitotta az ajtót.

Akkor aztán tökéletes volt a megjuhászodása, mikor a fátyolos hölgyet megpillantotta. A kiváncsiság hatalmas ösztön.

– Oh kérem alássan. Tessék besétálni nagyságos asszony.

– De ha a doktor úr lefeküdt már.

– Muszáj neki fenn lenni, ha a nagyságos asszony akar vele beszélni.

– Jelentsen be kérem, elébb.

Zsuzsa asszony meg volt sértve.

– De ha én mondom, hogy tessék besétálni!

– Én úgy szeretem, hogy elébb jelentsen be.

– Hát kit mondjak neki?

– A fátyolos nő a Névtelen Várból.

Zsuzsa asszony letette a mécsest a konyhaasztalra s ott hagyta a vendégeket a konyhában.

– No; mit dödörög maga olyan sokáig odakünn? kérdé a berohanótól a doktor.

– Vegye fel frissen a kaputrokkját! A fátyolos grófné van itt a Névtelen Várból.

– Tyhü, ez már valami! mondá a doktor; s hirtelen gálába veté magát, felkapva a fényes aczélgombos kaputrokkot. A gróf is vele van?

– Nem. A komornyik kisérte idáig.

Ez a szó, hogy a «fátyolos grófné» nagyobb hatással volt a doktorra minden száz aranynál. Végre valahára megláthatja a mythologiai alakot, sőt beszélhet vele. Talán az egész titokba be lesz avatva.

– Vezesse be ő nagyságát a vendégszobába s vigyen oda gyertyát.

Maga is sietett oda rögtön, csak a nyakravalóját kötötte fel elébb a tükörből.

Ott állt előtte a titokteljes nőalak. Arcza lefátyolozva, mint mindig; termete aranynyal áttört drága keleti shawlba burkolva. Háta mögött állt a komornyik, a kit már ismert a faluban minden ember.

– Doktor úr; rebegé a leány halk hangon, melyből alig lehetett megitélni, hogy gyermek, fiatal, vagy agg nő szava-e az? Kérem önt, siessen velem rögtön a kastélyba. Az «úr» nagyon beteg.

(Az «úr?» De hát kinek az ura?)

– Óh ezer örömmel! Azaz, hogy nem annak örülök, hogy a nagyságos úr betegnek méltóztatik lenni, hanem hogy én lehetek szerencsés szolgálatjára lehetni. Azonnal készen leszek, csak a legszükségesebb szereimet veszem magamhoz. Lehet, hogy érvágásra, vagy evometicára lesz szükség; meglehet, hogy rögtön sinapismust kell alkalmazni; – vagy épen gyors stimulantiákat.

– Óh csak siessen ön!

– Öt percz alatt odaérünk a hintóval.

– De mi nem jöttünk hintón.

– Hát?

– Csak így gyalog.

Most vette még csak észre a doktor, hogy a hölgy ruhája csupa csatak. Valamint hogy Hamlet (nem a drámai, hanem a historiai) arról találta ki az angol király udvaránál a királyné szolganői származását, hogy az felemelte a hosszú ruháját, mikor sárhoz ért; akként árulta el a leány úrnői eredetét az, hogy hagyta maga után úszni a ruháját vízben, sárban.

– De az Istenért! Ebben az időben, gyalog a Névtelen Várból! Mikor saját hintaja, lova van a nagyságos grófnénak. Miért nem fogatott be?

Marie érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet felelni: ha megmondja őszintén a doktornak, hogy a patiens fejbelövéssel fenyegeti azt, a ki neki doktort hí az ágyához, az majd úgy megijed, hogy el nem megy.

– Hát doktor úrnak nincs hintaja?

– Hintóm van; de azt csak forspont húzza.

Ezt a szót soha se hallotta Marie.

– Hát az a forspont nem ló?

– Azaz, hogy mikor van, akkor ló; de mikor nincs, akkor nem ló. – De hát a komornyik úr hirtelen visszafuthatna a kastélyba s úgy jöhetne el a hintóval megint.

– Az nem lehet.

– De hát miért nem?

Marie gondolkozott rajta, hogy valamit kellene mondani, a mi eltér az igazságtól. Nem boldogult vele. Nem tudta, hogyan kell hazudni? Az igazat pedig nem mondhatta meg: hogy a komornyiknak őt egy pillanatig is egyedül hagyni egy idegen házban valóságos halálbüntetésre érdemes gonosztett volna, s az nem is vállalkoznék erre. Megint csak ő kérdezett.

– Doktor úr, nem jöhetne el velünk gyalog?

Doktor úr már tudott «úgy», a hogy Marie nem tudott. Egyszerre készen lett a kifogással.

– Én bizony szivesen elmennék; de bizony Isten, fáj a lábam; rheumatismus acutus van a coxamban, ha most felázik a lábam, okvetetlenül ischias lesz belőle.

Marie összekulcsolta a két kezét könyörgésre, úgy emelte az ajkaihoz esedezve. De nem lehetett hatása e néma kérelemnek, az arczkifejezés kárba veszett a sűrű fátyol miatt. Ha még is láthatná az ember azokat a könnyező szemeket, azokat az indulattól reszkető orczákat, a sirásra vonagló szép ajkakat. – Talán megteszi az úrhölgy, hogy kérésének nyomatékot adandó, leleplezi az arczát?

Hanem az másforma hölgy volt.

Mikor a némán, könyörgésre kulcsolt kéz nem használt semmit, akkor a keblébe nyúlt s elővont egy kétszárú selyem erszényt, s kifordítá annak a tartalmát az asztalra; aranyat, ezüstöt, rézpénzt, vegyest.

– Nézze ön! szólt büszkén. Nekem van ilyen pénzem sok. Megjutalmazom önt, ha kérésem teljesíti.

A doktor elhüledezett. Annyi arany gurigált asztalán, a mennyit az egész vármegye se látott ebben a fekete bankós világban. Ezek nem bolond emberek!

– De csak ne szakadna úgy az eső!

– Én odaadom önnek az esernyőmet.

– Csókolom kezeit; olyan nekem is van.

– No hát siessünk akkor!

– De csak a lábam ne fájna.

– Azon segíthetünk. Henry erős ember, fel fogja önt venni a vállára s a kastélyból azután majd hintón hozza vissza.

Erre már nem lehetett ellenvetést tenni, kivált miután Henry is a legnagyobb készséggel ajánlotta fel a vállait forspontnak.

Doktor úr egy nagy tarisznyába összeszedte a tudományához tartozó segédeszközöket, a pénzt elzárta a fiókjába; Zsuzsa asszonynak kiadta a rendeletet, hogy el ne aludjék, a míg ő visszatér, s más valakit be ne bocsásson az ajtón; azzal szépen felkapaszkodott Henry úrnak a széles vállaira, egyik kezében a vörös esernyőt, másikban a lámpást tartva; s így indult meg a társaság: elől a dupla férfi, hátul a nőalak, kinek most már nem volt kire támaszkodnia, hanem magának kellett az esernyőt tartani.

Az éji őr, a ki találkozott velük az utczán, úgy elszaladt ijedtében, hogy az alabárdját is eldobta, azt hitte, most jön a Lucifer, óriás alakban, veres kalappal, tüzet okádó szájjal.

A doktornak hármas oka volt emotióba jönni. Egyik a kinálkozó szép kúra, a mi csupa gyönyörűség egy szenvedélyes orvosnak, a másik a gazdag sallárium, a harmadik az a nagy nyereség, hogy most már egyenesen beléphet a saisi titok függönye mögé, s a Névtelen Vár lakóinak benső barátjává lehet. Mekkora pletykauzsorát lehet majd ebből a kapitálisból kiverni! Eddig is nagy kelete volt Tromfszky doktornak a vármegyében, hát még ha híre futamodik, hogy a Névtelen Várban ordinarius lett!

A zivatar kissé alábbhagyott, mire a kastélyba megérkeztek.

Ott mély csendesség volt. A betegen kívül csak egy élő lélek volt még a nagy épületben, Lizette, a szakácsné; de az már ilyenkor oly mélyen aludt, hogy miatta a házat is elvihették volna a feje fölül. Henry legelébb is az obligat mamuszokat hozta elő. Azokra most mindhármuknak szükségük volt, mert sáros lábaik ugyan szép nyomokat hagytak volna a szőnyegen.

Marie és Henry azután egyenesen Lajos hálószobájához vezették a doktort. Elébb Henry dugta be nagy óvatosan a fejét az ajtón s ez értesíté a többieket suttogva, hogy az úr most is erős lázban van, s nyugtalanul hánykolódik a fekhelyén.

Erre aztán bátorságot vett magának a doktor is belépni.

Legelső dolga volt a gyertya hamvát elkoppantani, a minek a kanócza egész vörös gombává nőtt már, alig világított. Ekkor aztán jobban meg lehetett a beteg arczát tekinteni.

Az egészen ki volt kelve az alakjából, arcza tüzlángban égett s a mereven bámuló vérborította szemek kifejezésében a hagymáz rémlátása phosphorescált. Öltönye nem volt levetve, csak széttépve mellén.

– Hm, hm; dörmögött a doktor, kipakolva az asztalra az érvágóját és csodatevő cseppjeit s azzal odalépve a beteghez, megtapintá annak az üterét.

A jéghideg ujjak érintésére egyszerre felemelkedett fektéből a beteg, riadottan kiáltva az orvosra.

– Ki az? Kicsoda ön?

– Én vagyok a doktor. A megye physicusa; doktor Tromfszky. Mutassa kérem gróf úr a nyelvét.

De nem mutatta az neki a nyelvét; hanem az öklét.

– Mit keres ön itt? Ki hítta önt ide?

– Csak legyen csendesen, gróf úr, mondá a doktor, ki hajlandó volt ezt az izgatottságot hagymázos jelenségnek venni. Engedje az üterét vizsgálnom. Itt egy kis paroxismus van jelen; a mire gyors orvosi segély kell. Hadd lássam a pulsust! Egy-kettő…

A gróf azonban kirántotta kezét az orvoséból s haragosan kiáltott:

– De énnekem nem kell se orvos, se gyógyszer. Nekem nincs semmi bajom. Nekem nincs öntől semmi megtudni valóm, csak az az egy, hogy ki hozta önt ide?

– Kérem! szólt a doktor megneheztelve. Én híva voltam. E borzasztó időben! Azt mondták, hogy gróf úr veszélyes beteg.

– Ki mondta? Henry! kérdé a gróf térdére emelkedve.

Henry nem mert a helyéből mozdulni.

– Te hívtad ide az orvost? mormogá a beteg s széttágult orrczimpái fujtattak dühösen.

A doktor jót akart tenni az által, hogy megmondja az igazat.

– Engedelmet kérek, gróf úr. Nem Henry úr egyedül jött értem, hanem a nagyságos grófnéval jött oda hozzám; még pedig gyalog, ebben a zivatarban.

– Mit? Marie! hebegé a kóros s e pillanatban olyan lett az arcza, mint a ki egyszerre megőrült. Valami olyan önkéntelen epilepticus vonaglás rándította össze minden tagját, hogy kibukott az ágyából; de abban a pillanatban megint felszökött, s mint a bőszült oroszlán ugrott oda a komornyikhoz, megragadva annak a torkát s mint egy pokolból elszabadult dæmon ordítva rá: Gazember! Áruló! Mit mertél tenni? Megfojtalak!

No, iszen a doktornak se kellett több biztatás, utczu neki: ott hagyott érvágót, elixirt, flastromot; négy lépcsőt ugrott lefelé, úgy elfelejtette az ischiast a tomporában, s azzal ki a nyitott ajtón a szakadó záporba, nem kellett neki se üveges hintó, se emberi dromedár; de még lámpásra, esernyőre se gondolt, hanem a merre egyenes volt az út, vágtatott a legszebb sáron keresztül; még a mamuszokat is elvitte a lábán.

Pedig hát nagyot vesztett véle, hogy ezt cselekedte. Hogy nem lehetett szemmel látó tanuja annak a jelenetnek, a mi erre következett: mert abból sokat megtudhatott volna.

A mint a gróf torkon ragadta a komornyikot s úgy megrázta azt a kezei között, a hogy az oroszlán leteperi maga alá a bölényt: a leány egyszerre odalépett hozzá s erőteljes csengő hangon kiáltá:

– Louis!

Erre a szóra elereszté kezeiből azt a másik embert, s mint a kit egy varázsszó bénává ütött, összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s aztán két karjával átölelve annak térdeit, zokogva csókolá össze a leánynak sártól, víztől átázott ruháit, fuldokló szemrehányással kiáltozva: miért tette ön ezt velem?

Hanem a doktor megjelenése mégis használt a betegnek.

A szertelen indulatrohamtól a természet önkéntes reactiója fordulatot idézett elő bajánál.

Elkezdett hányni: a belül forró dühnek epesalakja nem oszolhatott szét az ereibe, a bölcs életműszer kidobta magából a pokolanyagot, a jótékony crisis előállt, önkéntesen a dühkitörés alatt, s azután egyszerre elkezdett izzadni a kór és azzal lassankint eszméletéhez tért.

– Ugy-e, meg fog ön gyógyulni? rebegé a leány, ki el nem távozott mellőle, s a kezét ott tartá a homlokán a betegnek.

– Ha azt akarja ön, hogy meggyógyuljak, mondá a férfi, akkor tegye azt, a mire kérem. Menjen a szobájába, vesse le nedves öltönyeit és feküdjék le. Aztán igérje meg, hogy többet nem tesz ily iszonyú merényletet soha! Alugyék szépen.

– Mindent megteszek, hogy önt meg ne haragítsam.

– Elhagyni a házat! Nálam nélkül kimenni! dörmögé a beteg s e szónál megint végig futott testén a borzongás, a fogai összeverődtek vaczogva.

A leány visszament hálószobájába, levetette nedves ruháit, le is feküdt; de annyiban még sem fogadott szót, hogy szépen aludt volna, hanem inkább minden félórában felkelt az ágyából; felölté japonicáját, felhúzta papucskáit s átlopózott Lajos szobájáig és besuttogott az ajtón:

– Hogy van ő?

Henry ápolta. A jó ember számba se vette, hogy a torkát úgy megszorongatá az ura: azért oly gyöngéden bánt vele, mint egy gyermekkel az anyja.

– Csendesen alszik! vigasztalá meg Mariet.

– Ugy-e nem bántotta önt nagyon?

– Megérdemeltem azt és nem fáj.

A leány megszorítá az öreg cseléd kezét. Mire az térdre borult előtte s megcsókolá a szép kezet: «meg vagyok érte jutalmazva».

Reggelre semmi baja se volt Lajosnak. Felkelt magától s megitta a szokott hat pohár vizet. Ebből állt a rendes reggelije. Az elmult éj történetéről senkinek se szólt többet.

* * *

Mindezekből pedig a tovamenekült doktor soha se tudott meg semmit.

Ő csak akkor mert visszanézni, mikor a keskeny tóöböl már közte és a Névtelen Vár közt volt. Ugyan örült, hogy a lőtávolon kívül érezte magát. Mégis csak bolond emberek ezek! Ilyen dolog még nem történt doktorral soha!

A mint az urasági kastély előtt elment, látta, hogy még annak az előtornáczában ég a lámpás. A baronesse soha se tudott éjfél előtt lefeküdni.

Gondolta magában: ezt az esetet rögtön el kell mondani a bárónőnek. Ő nagyon szereti a mendemondát. Ez pedig válogatott jeles kaland.

A fátyolos nő éjjeli megjelenése gyalog; a rejtélyes gróf dühös embergyilkoló rohama. Az ilyennel nem fekhetik le az ember úgy, hogy valakinek el ne mondja.

Azon sárosan, a hogy az erdei utat megúszta, felment a kastélyba, magával vive az előadás hitelességét approbaló külső jeleket is: a háta közepéig fecskendett sarat. Ez még emelni fogja a hatást.

Az előszobában a bárónő komornyikja azt mondta neki, hogy tessék egy kicsit várni, majd elébb bejelenti.

Ez furcsa. Az orvost nem szokták máskor bejelenteni, az csak koczogtat és belép.

Nemsokára visszajött a komornyik s azt a mentséget hozta, hogy nem lehet a bárónővel beszélni, mert már fekszik.

– Nos aztán. Hát talán azt gondolja Georg, hogy én soha se láttam úrhölgyet ágyban fekve, mikor orvos vagyok?

– Nagy migraineje van a bárónőnek.

– Hát hisz akkor meg épen egygyel több oka van arra, hogy az orvosával beszéljen. Menjen csak be Georg és mondja meg a bárónőnek, hogy most jövök a Névtelen Várból, beszéltem az úrral és asszonysággal, rendkívüli dolgokat tapasztaltam. Ettől, tudom, hogy elmulik a migraineje.

A komornyik még egyszer bement s még egyszer visszajött azzal az izenettel, hogy nagyon köszöni a bárónő a szivességet, holnap legyen szerencséje a doktor úrhoz villásreggelire; de ma már nem hallgathatja meg az érdekes közlendőket, mert aludni akar.

Doktor Tromfszky nem győzte fejét rázni bámulatában, a míg a kastélyból kiment. Ilyen beteg asszony, a kinek nem kell se orvos, se pletyka, még nem fordult elő praxisában.

Ezt jó lesz följegyezni, hát ha még ebből is lehet valami pletykát kavarintani idő jártával?

* * *

A Névtelen Vár lakói pedig másnap reggel tíz órakor a szokott sétakocsizásukban voltak láthatók: a fehérhaju komornyik, a mogorva úr s a lefátyolozott úrnő.

Doktor Tromfszkyt pedig már reggel, mikor fölébredt, ott várta a hazaküldött orvosi szereinek csomaga, egy levélborítékkal, a mibe százforintos bankjegy volt takarva az éjjeli látogatás salariumául; de egy betű se hozzá. Erre aztán ő is hazaküldte az elragadott troféumokat, a két mamuszt. Biz abból soha se lett többé mamusz, úgy televette magát sárral.

* * *

A napok e közben multak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott egyhanguságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be; Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt s mintha a takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő, illatos ibolyával, másod-érett szamóczával lepi meg gyermekeit.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, a kik meztelen lubiczkoltak a vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. És Lajos értette Marie arczán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van eltiltva. Más urileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hizelgő udvarlók, nem ingerli a tánczvigalmak hevélye; hirhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük; szinházat soha sem látott. Egy barátnéja nincs, a kivel gondolatait kicserélhetné, a kivel együtt megszólhatná az embereket s nevethetne a bolondokon, a kiket szépsége elkábított, és a kit pompás toilettjével irígységre költhetne, a mi az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák, más barátnői, mint a macskák, más művészei, mint a macskák.

Az volt az egyetlen öröme még; a hullámvilág. Ez volt neki a bál, a szinház, a hangverseny: a nagy világ. Ez volt neki a szabadság. A föld volt a börtön. – Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.

Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyiltak a tövér nimféák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, a mint látta, mily keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.

– Jőjjön, Marie. Hozza úszóruháját, monda neki; – kisértse meg. Én ott leszek az ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijeszsze. Aztán nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.

Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az tánczolt, szökellt örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine köntösét előkeresni, sietett a tópart felé: Lajosnak úgy kellett utána futni. Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:

– Nézze csak, hogy dobog egyszerre a szívem.

S megfogva a kezét, odaszorítá azt kebléhez, hogy érezze az.

– Miért?

– Hát én tudom?

Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép nayád is kilépett öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska hullám.

A leány letérdelt a kinyuló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá arczát a hullámhoz és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője. Megvallotta neki.

Azután csendesen leereszkedett a vizbe, mint szoká; de az első perczben, midőn elmerült, ijedten sikolta fel s kezével a csónak szélébe kapaszkodott.

– Lajos! emelj ki! Én nem tudok úszni többé. – Félek.

És ezzel vége volt a régi gyönyörnek.

A leány szomorúan hagyta el kedvencz elemét és sírt belé. Hogyne? Mikor a szeretője hűtelen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.

E naptól fogva nagyon hallgatag lett.

«Megállj csak, gondolá magában a férfi, dúlva-fúlva dühében; majd eljön a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, a hol lakol: s akárki vagy? homunculus, triton, vagy csodaszörny: elejtelek!

* * *

Aztán bekövetkeztek a zord napok; a hosszú esték, a locspocs idő, a mikor nem volt mit tenni más, mint honn maradni és társalogni Danteval, Shakespearrel, Horáczczal. Közben egy-egy tudományos folyóirat is érkezett Stuttgartból, a gróf könyvárusától. Legtöbb élvezetét találta a bölcsészeti és természettudományi iratokban. Időközben folyt a levelezés közte és a tudós lelkipásztor között. Folyóiratait elküldé neki a gróf s az, mikor kiolvasta, visszaküldte.

Egy alkalommal a lelkész is küldött a grófnak egy füzetkét, a mire büszke önérzettel volt felirva, hogy «szerző ajándéka». E könyvecskét tudós Mercatoris uram irta latinul.

E művecske egy hirhedetté vált természeti csoda leirását tartalmazta, a mely (vagy helyesebben «a ki») maig is a Fertő tó nevezetességei közé tartozik: egy ember, a ki a vízben él: egy halember. Egy elzüllött árvagyermek, a ki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is vadállattá lett; vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott száju, emberszót ki nem ejtő vizi vad, ki úsztában fogja el a halat, azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé változtatta, sürű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen védi, az egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogy fejlődött vadállatból Isten képévé; ez két lépés visszafelé a vadállathoz, még a majmon is alul. (Ha Darwin ezt láthatta volna!)

Mellékelve volt a leiráshoz, mint czímkép, a leirt csoda ábrája is, hű rézmetszetben. A csodaszörny ugyanis emberi kezek közé került. E birtok új tulajdonosnője, Landsknechtschild Katalin bárónő értesülve róla, hogy egy ilyen vízi szörny több alkalommal a Fertő tóban fürdő leánykákat megijesztgette, rendeletet adott a halászoknak, hogy álljanak lesbe és fogják el; a mi egy mesterséges vizafogó segélyével azoknak sikerült is. A csodát partra húzták, s a kastélyba felvitték. Ott emberi öltözetet adtak rá; hajdut rendeltek mellé præceptornak, a ki megtanítsa beszélni, emberi módon kétlábon járni; annyira vitték, hogy már a kenyeret is megeszi (eleinte csak nyers halat evett, meg sáshajtást, tukorczát), már nem tépi le a ruháit, s ha megéhezik, ki tudja mondani ezt a szót «hám-hám». Már annyi szófogadásra is megtanították, hogy a konyhában rá lehet bízni a pecsenye-forgatást. A bárónő mindent elkövet, hogy e nyomorult félállatot emberi eredetéhez újra visszavezesse. Meg van tiltva őt ütni verni. A nádmézet nagyon szereti s azt mindennap elveszi a bárónő kezéből s olyankor az arczán valami vigyorgó fintorgás mozdul meg. Már kezdi elérni a majom rangfokozatát; de csak a bárónő láttára, más emberre még csak morog, mint a vidra. Érdekes tanulmány a physiologok számára, hogyan tudott átalakulni egy szárazföldi állat (= ember) vízlakó állattá? a nem számára rendelt elemhez idomítva egész életszervezetét, s míg az állati ügyesség, ösztön, izomerő szokatlan érvényre fejlődött benne, hogyan zsugorodott össze nála minden nemesebb tulajdon: ész, beszélőtehetség, – mélyen alul az emberhez szokott állatoknál; – hisz a kutya már gondolkozik, s hangja különböző indulatokat fejez ki. E vízlakó ember még a kutyának is alatta áll. Hasonló elzüllött emberi vadat a mult századból is jegyeztek fel a krónikák, a kit a Fertőben fogtak el s aztán a kapuvári várban neveltek: a kortársak leirása szerint iszonyu tömött, gömbölyü fejü, hosszú fülü, széles száju alak volt, kéz s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre halhéjhoz hasonló merev; csak sirása árulta el, hogy ember.

E füzetke olvasásának kétféle hatása volt Lajosra. Az egyik az a kiengesztelő tudat, hogy Marie megrémítője nem volt valami ellenség által fölbérelt orgyilkos, valami gyakorlott búvár, hanem egy öntudatlan természeti rendkivüliség; a másik pedig az a szemrehányó önvád, hogy íme, a kit ő lesből le akart lőni, azt a szomszédnője élve elfogatta, s emberi lénynyé idomíttatni törekszik. Mennyivel nemesebb szíve van ennek az asszonynak, mint ő neki!

Érdekelni kezdte őt a szomszédnője.

A kapott füzetet átvitte Mariehoz s beszélgetni kezdett a leánynyal annak az éjszakának az élményeiről, a mikor az elfutott az orvosért a faluba, hogy ő hozzá elhívja.

– Úgy-e bár, Marie, útközben a doktor kérdezősködött önnél a felől, hogy mi oka lehet az én betegségemnek?

– Igen.

– Ön aztán elmondta, hogy engemet nagyon feldühített valami kimagyarázhatatlan eset, a mi önt megrémítette.

– Igaz. El kellett azt neki mondanom.

– A doktor ezt bizonyosan elmesélte a kastély úrnőjének s az utána járatott az önt megfélemlítő rémnek s elfogatta azt: nézze ön, itt van a képe. Ez a könyv arról van írva.

A leány mohón kapott utána s a mint a könyvet felnyitá s a rézmetszvényt meglátta, még akkor is összeborzadt.

– Természetrajzi rendkivüliség az egész, Marie. Kár volt érte úgy felindulnunk. Ugy-e bár, a jövő nyáron nem fog ön többé félni a tó vizétől?

A leány hosszasan nézett a férfi szeme közé. Valamiről gondolkozott.

Az a gyanuja támadt, hogy hátha azt az egész füzetkét, a hozzávaló képpel együtt, maga Lajos készíttette, csak azért, hogy az ő félelmét elüzze általa, s örömét visszaadja?

– Át fog ön egyszer vinni a bárónőhöz? kérdezé a leány.

– Minek? kiálta fel a férfi, helyéről haragosan felszökve.

– Azért, hogy meglássam magam is e rendkivüli alakot.

– Nem! – szólt indulatosan a férfi, s azzal felkapva az átadott füzetkét, ott hagyta a leányt s a brochuret rögtön visszaküldte a lelkésznek.

«Nem!»

De hát miért «nem»?