VILLÁMOK SZERETŐJE

Villámok szeretője Ördög röhög és Isten sír belőle, Pap és csibész a villámok szeretője. Mindig beszél: „Mondd, testvérem, nem alszol?“ S legszebb álmában kenyérhéjat majszol. Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál, Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál. Hordókra áll és templomokba tér be, De vasgerincü és még nincsen térde. Ha szép idő van, a földeken fekszik, Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik. De fergetegben hegyormokon állva Villámszivét az éjszakába vágja. S mig ember, barom, fa, szeliddé retten, Boldogan sír a megtárult egekben.

És keressük az igazságot Lábunk elkophat hónaljig, Sej haj, fütyülve baktatunk, Igazságot keresünk, de Nem találunk még seholse. Nincsen batyunk, csak az agyunk, Betyárkodó Ábel vagyunk, Nem kérdik, hogy szivünk dög-é, Gondolatunk az ördögé, Lelkünket meg Isten fogja Sziklaszántó ostorosba. Hogyha tél van, hát dídergünk S nem is tudjuk, hogy didergünk, Szemünk, fülünk lefagy együtt, Lázas szóval melengetjük, Nem hálunk soha árnyékban, Zsebünkben is csak szándék van, Magunk vagyunk: a kenyerünk, Hogyha vesztünk, ugyis nyerünk, Ínség, asszony nem bir velünk, Északnak meg délnek megyünk, Koldusokkal parolázunk, Ott a tanyánk, ahol ázunk, Összenőtt már a két kezünk S nem könyörgünk, nem vétkezünk, Nagy éhünk van s nem éhezünk, Mindig korábban érkezünk, Szájunkra a jövő hágott, Kiáltunk emberebb világot, Szeretetet, szabadságot, Szél a lábunk, arcunk áldott, Nézünk minden követ, ágot, Ahol utat ki se vágott, Sej haj, dallal, jó vigasszal, Asztaltalan szómalaszttal Keressük az ígazságot.

Hét napja Tintába mártom tollamat És tiszta, kék égbe magamat. Félrerángatom a harangkötelet, Falbaverdesem szegény fejemet. Ki látja meg, hogy már látszanak Kilógó nyelvünkön az igért utak, Hogy nincsen hiába semmi és a minden Nem siklott ki föltépett ereinken, Hogy kristály szeretne lenni a patkány is S a darabkább utálja már a darabkát is, Hogy magadat tisztán találod meg másban És nyugalom van a szükséges rohanásban, Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak, És engesztelő vízzel már locsolgatnának, Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?! Ó, barátaim, hét napja nem ettem.

Tanulmányfej Mély szürkeségbe szédült át a reggel. A korcsma terme sáppadt, búskomor. Dús polcain a sűrű alkohol Fondorkodik nagy, tarka üvegekkel. Benn férfi űl s nehéz, vörös kezekkel Flaskót dédelget s dünnyög vagy danol; Földszín bajszán leperg a drága bor; Tört, száraz tófenék az arc; de: ember. Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan, Nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban. Agyán pihennek elfáradt borok. Ködlepte, síkos szemsikátorában, Véres kövén a mámor tántorog. Csak ül. S alakján bárgyu lomhaság van.

A gondolkodó szonettje Dübörgő gépváros zúgó agyam. Hangja – mit roppant barlangvisszhang adhat Mély orgonára és a gondolathad Rokkant derékkal görbed untalan, Mint korhadt fűz görnyed szomoruan Deres partján zajló, jeges pataknak. Az építők téglát téglára raknak, Molnárok szíja suhogón suhan. S mind robotol – minek? maguk se tudják, De egyszer tán megúnják ezt a munkát, Izzadt ölükben őrület fogan – S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába Műhelybörtönbül bősz anarkiába Szétkujtorognak részeg-boldogan!

A bátrak Ki gyáván várja a halált, Magába zárja azt a föld, Midőn a száj lilára vált S két szeme rémületre tört. Annak nem nyitja a titok Bordó, nehéz, nagy függönyét, Csak aki bátran állitott Elébe s büszkén tépi szét. Ó nagy, ki bátran odaállt, Hol búg a néma sejtelem S szolgáját hívja, a halált, Alázattal ki megjelen. Minden liliom illata Hűlő, meleg szivén libeg, Ó szent, ki bátran, át, oda, Ifjú lélekkel halni megy!

Bosszuság Azt hiszik, ha ők karikáznak, Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni S elvégre már tudhatnád, Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba, Az egészségügyi muzeum csak fontosabb, S ha jó is a holdas éjszaka, Azért inkább kell nappal a napvilág. Kutya dolog a népekkel törődni? Magaddal törődni még kutyább S végeredményben mégis egyre megy. Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig, Mert nincs jogod befogni a szádat, Ameddig csak foszlik belőle a szó, Épp, mint karácsonykor a parasztkalács. Most azért csak dühöngd ki magad, Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel: Fene, aki megeszi! Mert a csorba ekevasakat Immár igazán kicserélhetnék.

Komoly lett már Komoly lett már hejehuja lelkem, Addig jártam ősz Uramhoz én. Ott is, ott is mindig csak követelőztem, De mit akartam, de mit is akartam? Kalapáló, hajórakó kedvet, Meleg asszonyt, hálószőni is, Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen, Botor tengerének értelmet is adjak. Mi voltam én?… Oktalan próféta, Cifra szóvá gyötört akarás, Irigy, ha a másik szebben mond igét, Hiuságból vágytam töviskoszorúra. A fájdalom Isten feddő szava S fájdalomtól csöpög a szívem, Mint bő veritéktől a szegények arca S meleg olajtól a gépek karjai. Nem kérek már bús bocsánatot se, Csak igenigen alázkodom. Nincsen az az asszony, akit nem kivántam S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom. Érzem, hajnali falucska lettem, Szelidség nyugodt tehenei Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének Friss és térdigfüves legelője felé.

Milyen jó lenne nem ütni vissza Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza. Lelkeimmel pörölnöm kéne S élvén is vagyok most a béke. Kristály patakvíz folydogál Gyémántos medrü ereimben. Szelid fényesség az ingem És béke, béke mindenütt, Pedig csak én élek vele!… Fölemelnek a napsugarak, Isten megcsókolja minden arcom És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem A pusztaság fele.

Miért mondottál rosszat nékem Miért mondottál rosszat nékem? Én nem bántottalak, barátom, Hogyha valamiért haragszol Szívesen bocsánatot kérek S szeretném, ha most velem jönnél, Megnézzük majd a favágókat S leheverünk együtt az erdőn, Fejünk fölött hullámzanak a lombok, Hűs tengerfenékről az eget nézzük, Ahol meg zsenge felhők lombosodnak. Ott nagy nyugalom karol majd belénk És nékünk az most olyanigen jó lesz, Háromszoros a jó, ha kettő kapja, Azért szeretném, hogyha velem lennél, Mig odahallik este a harangszó, A bogáncsokat leszedjük egymásról S hazaballagunk éppolyan fáradtan, Miként a kapás, szótalan munkások, Akik a földek békés erejébe Százannyit termő magokat vetettek.

Megfáradt ember A földeken néhány komoly paraszt Hazafele indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, Gyenge füvek alusznak a szívem alatt. A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, Harmattá vált bennem a gond és teher, Se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, Csak megfáradt ember, aki itt hever. A békességet szétosztja az este, Meleg kenyeréből egy karaj vagyok, Pihen most az ég is, a nyugodt Marosra S homlokomra kiülnek a csillagok.

Tavasz van! Gyönyörű! Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, A vén Duna karcsu gőzösökre gondol, Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik Mezei szagokkal a tavaszi szél. Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, Friss, hóvirághúsu, kipirult suhanás. Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás! Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!