FÉRFISZÓVAL

A szerelmes szonettje Kerengő bolygó friss humusza lelkem Nehéz ekével szántja milliárd Vad, barna fájdalom s hegyes vasát Mélyen lenyomva gázol át a telken. Gőzös, meleg barázdákon vetetten Kincses kalászok bólogatnak át Az út felé, hol kényes, büszke fák, A szépség fái búgnak át a berken. Alattuk szívem űl, a mindig éhes. Sötét szeme s paraszti szája véres. És éles sziklán gyilkos késeket fen. Egy tiszta érzés arra bandukol S forró vér gőze száll ködökbe, hol Szépség-fák állnak illatokkal telten.

Útrahívás Lelkedet halk ritmusok ősi habján Hadd viszem csak szép, kicsi lány magammal. Ismeretlen, messzi vizek hulláma, Halld, idemormol. Libbenő szép szívem az ár locsolja – Csolnakom ring – szállna az útra már is, Ó, hiszen vár engem a messzi szépség Szűz kikötője! Jöjj velem hát, szebb legyen égi partja S büszke várát nagy szemed enyhe fényén Símogatván, tégye barátosabbá Ifjui kellem. Jöjj, utunkon majd gyönyörű, szivárvány Színü álmom fárosza gyúl, ha este Fölsuhanván vágyim, utánad úsznak S csillog ezüstjük. Jöjj velem, mert nélküled is megyek már! Eh, mit is vársz – jössz-e vagy elragadlak: Akarásom nem töröm össze lányos Ostobaságon!

Névnapi dícséret Rózsás ajkaidon mámoros élet él Munkás két kezeden nyílik a friss tavasz, Hajlós-szál derekad – nincs fakadóbb virág! Hűs és drága zafir szemed. Nem dícsérhetem én termetedet sehogy; Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel! – Márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él – Benned vér dübörög, piros. Istentől ragadott bronzkoszorú hajad, Arcod lent a pokol dús tüze érlelé, Élő kebled a szép, gyönge japáni nipp, Krisztust vesztene el bokád. Te vagy Máriaként asszonyok asszonya! Nem méltó Tereád senki se, jól tudom, Ám büszkén akarom, hullva borulj elém, Mondván: El ne veszíts, szeress!

A szemed Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkal fuvoláz a vágy. Mint ifju pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád. Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök. Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög.

Nő a tükör előtt A tükör előtt öltözik. Csupasz, Akár a frissen megköszörült penge. Nem látta férfi, mégis beleszúrja Kegyetlen tükre minden férfi-szembe. A tükör előtt öltözik. Gyapjú Kelmét neki növeszt a férfi nyája. Szoknyaként veszi magára a poklot S az ég fodorként hullámzik alája. Hajára aggat mély rejtelmeket, Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát S a férfierő roppant vásznait Ujjai apró szallagokra bontják. Fülönfüggőül szívünket veszi, Nem hallott zenét csak neki zenéljen És nyelve alatt jéghegyeket hordoz, Hogy forróságát elvermelje mélyen. Lelkiismeretünket gyújtja föl, Hogy szemöldökét véle bekormozza, Tiz manikűrözött méregfogát és Ajkát vérünkkel festi meg pirosra. S már készen van és nincsen rajta más. Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen! Annyira egyszerűen indul el, Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.

Férfiszóval I. Erdő vagy, ifju, lombos, ezredéves, Mely éjenként vad titkokat susog, Ott leskődnek lapulva terebélyes Nyugodt kéjekhez szörnyü gyilkosok, A gyilkosok, kik mosolyodnak kését Riadt szivemben forgatják vadúl, Míg más tájon a szerelem s a szépség Vígan dúdolva bölcsőket gyalul. A szőkeséged kora hajnalég És űzöm egyre, loholó bolondmód, Kiben az őrület tallója ég. Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót. Mint izzó létra, végtelent hatolt át Vágya, de rajta szédül és hebeg, Ki futván, égnek viszi a lajtorját És el nem éri soha az eget. Bronz kebled hasonló a föld rögéhez: A végtelen, mélységes földeket Álmodják csiraszagu istenségek. Szeretném asszonyként ölelni meg, Ha forró, szomjas záporok után Nagy roppant teste gőzöl és liheg még – Ölelj meg, ó, most benned is talán Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék! II. Énektestű és ismeretlen Ő, az igazi kedves mindig. Szivünk ormán él s minket is Szelid erővel odaindít. Hogy meredekjén bátorítson, Szerelme mély mezőkre tárul, Ilyenkor egy-egy üstökösláng Lelkünkbe hull a homlokárul. Mosolya vízcsepptiszta tenger S az ő szomoru mosolyába Beléömlik minden más asszony Tisztító, éhes kacagása. Szelid keze csak símogat majd, Szeméből kibuggyan a kláris. Zenélő, örök sebeinkből Kihajtanak még violák is!

Nyolcesztendős lányok Hosszu sorban jönnek, mennek, Apró ördögök, de szentek, Homlokuk friss, meleg kenyér, Szén a szemük, szénparázs. Hosszu sorban jönnek, mennek, Mint a virág, úgy szeretnek, Ugy szeretik a fiukat, Akárcsak a gyöngyvirág. Hosszu sorban jönnek, mennek, Ha sírnak is: csak nevetnek. Messze vannak, messze vannak, Mint a vídám csillagok!

Asszonyvárás asszonyszobor mellett Asszonyra várok, aki vággyal telve Most szép, forró kezével Hajamba túrna s nagyon megölelne. Asszony. S villogna bőre a homályba, Mint ez a szoborasszony, Kire félénken hull a holdvilága. Asszony, kinek oly megadó az ajka, Mint ez a szoborasszony, Ki szép kőtestét félénk holdnak adja. Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony. Egy áldott száj, ki számra Mohó polipként s forrón rátapadjon. Súlyos parfőmje fojtogatva szállna És megremegne szívem, Mint szellőtől meging dús, déli pálma. S ha megkérném, a szobor mellé állna – Ó, forró, szép szobor, kin A holdvilág is tüzes csókká válna! Szobor, egy élő asszony állna melléd!… Szobor, hideg s én mégis Megcsókolom most fényes, büszke mellét.

Ezerfárosznyi végzet Mintha szerelmes béka Dús, fülledt nyári réten Lassan, pihegve mászna Szép, szűzi tó fele, Mohón reszketve ajkam Ugy kúszik selymesében Mélyillatú hajadnak Fehér válladra le. A szemed ne emeld föl, Életberántó fénye Zavarná most a szívem, Ki rőt vágyam tüzén, Magagyújtotta máglyán Ma lelkesen elégne: Őrjöngő tűzimádó Módján szédült legény. Ó, hadd ölellek által, Mint ritka aranyércet Olvasztók forrósága, Te, csókok ércere! Vakult szemeknek ég itt Ezerfárosznyi végzet, Én éber toronyőröm Kábulj te is bele!

Dícsértessék Rózsa, rózsa, szállj és énekelj… És dícsértessék csúf, hazug szava, Olyan hajnal lengesse szivét Amilyen örök bennem ő maga. Minden lelkem csak kőrakás neki. Fölötte holt galambok csapata – Mélyen magában leljen a virágra, Ha nincs is színe, nincs is illata. Dícsértessék. Tőle szállt fölém Egy magasztos nyugalmu pillanat, Mikor nem vártam. És még akkor is Minden kristályom sírva széthasadt. Csúcsán, sötét, különös fényeken Siklik bennem és nem tudni, hova. Kiégeti a szememet belülről. De dícsértessék csúf, hazug szava.

Rög a röghöz Jőjj testvérkém, atyánk, a bujdosó nap, A távol falujába ballagott. Fönn már kigyújtják üvegét a holdnak, A hamvas, égi templomablakot. Fészkében ring a száz ujjongó fecske, Szívemben minden mámoros szavad. Reszket – mint ujjunk – mind a levelecske És rög a röghöz csókosan tapad. Egymás mellett mi is rögök vagyunk most, Minket a gyönge, friss vetés szeret. Jőjj kedvesem, tested lelkembe hullasd, Bennünk a föld barázdát rejteget. Az est sötét báránya ballagóba, Feketébb hulló selyemgyapja már S még szőke hajad sárga-rózsadombja Fülledten csókom harmatára vár.

Csudálkozunk az életen Ha mosolyog, mosolya csupa csillag, De ha szomjazom, akkor friss patak, Az én kedvesem az egeknek nyílhat, De megcsókolni csak nekem szabad. Haja szurokkal elkevert arany, Harmatos erdők az ő szemei, Küszöbe elé terítném magam Lábtörlőképpen, de nem engedi. Szavunk zugában megbuvik a csók, Testvéreihöz lopva jön ide… Mező álmodhat össze annyi jót – Az én kedvesem a füvek szive. Este a csókok megszöknek velünk S végigfutván a világi teren, A hajnali égre leheveredünk És csak csudálkozunk az életen.

Mért hagytál el, hogyha kívánsz Igaz-e, hogy érezlek most is, Amikor messzire vagy tőlem? Mért hagytál el, hogyha kivánsz, Ha bennem lehetsz csak ünneplőben. Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól? Mért fáradnak el a rohanók? Mért rág szú-módra szét a tenger Karcsú, viharra teremtett hajót?… Tudom, hogy jössz majd. Ugy esel belém, Mint szép, szikrázó mennykő a tóba! De megégetnők-e a világot, Vonagló lángokként összefonódva? S pocsolyákba árkolt bús arcomba Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?… Ó asszonyom, te balga, te bolond, Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Sacrilegium Mint vad, részeg legény, kit mámorában Templomba visznek sátános borok S kurjongatván a Szűzhöz ott galádan, Felé ölelni-vágyva kujtorog, Hogy megremeg a gyermek is karában, Midőn a szeme véresen forog – A súlyos távoltól őrjítve vágyam Én asszonyom, feléd úgy tántorog. Madonna-lélek, ó azért ne vess meg, Hisz engemet, halálra, már keresnek A bánatok, mint bősz tömeg, ha lát Szentségtörést: vad bosszúért kiált. Tudom, hogy engem durván megköveznek. – Csak te megadd a Szűz bocsánatát!

Hűség Mint holt leánynak őrült szeretője, Ki este, hogyha gyúlnak csillagok És fényük búsan, szomorún lobog, Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője A holt leánynak sápadtan fehérlik, Búskomoran, hallgatva állanak; Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap Sötét csúcsukra hintve égi fényit, Haldoklóként, ki utolsót lehel még, Melyben szép lelke rejtve szétoson – Ki este surran álmos utsoron, Hóna alatt bíborló, hímes kelmék S belopózván félénk, nyikorgó ajtón, Halkan könyez csöndes, fehér szobán; Holtan hallgat csöndes, fehér leány S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón. Búját a borzalom, miként nagy, éji Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg. De megcsókolja forrón hóhideg Ajkát a holtnak, aztán elmetéli Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe Burkolva szép fejét, szökik haza S habár a hús a csontokon laza S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre. Ugy őrzi lelkem is te képedet, A távoltól megóva, itt, szivemben. De az nem oszlik: Bánatműteremben, Ahol a szobrász sírva ténfereg, Tört szobrokat szórván az éjbe szét – Ott hallgat emléked halotti maszkja S előtte, ami szóra nem fakasztja, A szerelem pirosló mécse ég.

Nyár volt Nyár volt, De mindnyájan fáztunk, Hát begyújtottunk a mesekályhákba, Ott melegedett belém, Hogy valahol, ahová elérünk, Vár ránk a lány, aki mi vagyunk, Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok, Biztosan és észrevétlenűl, Mint hóborított földekben a tavasz És előjön és megigéz, Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.