A MŰVÉSZET HÁROM ARCA
Reading edition
Minden rendű emberi dolgokhoz Van egy szinház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia. És az ember, szegény ember csak lapul belül, Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, Három láng nő homlokából, zengő, mély virág És zokognak, elzokogják a litániát: „Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?“ És az ember, szegény ember, csak lapul belül, Feje körül zengő szavak villáma röpül; No most, no most fölszáll majd az igazi ima! És a dráma mindig mindig csak tragédia. Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!… Világtalan angyalaink sugárlábakon Átugranak a világi köntörfalakon, Fölkapják és fölhajitják hozzánk szíveink S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint. És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit, Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok. Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!… És a dráma mindig mindig csak tragédia. És elmegyek és másik jön és az is én vagyok: Elsiklanak talpam alatt sziklás századok – Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök. Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?… Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Művészet az emberek között Kerekek lehettek a talpán, A táncosnő begurult szemeinkbe, Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik. Képzeld el a lápon libegő És nyujtózkodó, nyurga lidércet. Szebben ugrált a fiatal kecskénél, Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök, Ha futkároz és hempereg a fűben! Még az esztendőalvók is Szivesen vele-riszálódtak volna! Azt se tudom, ki volt mellettem, Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk – – Aztán hirtelen kihült a terem S mi, emberek, szegények, ismét Idegenül néztük végig egymást.
Igaz, őszinte búcsú Bús fejetekbe űzve jöttem. Menykövek cívódtak fölöttem. Láttam két nagy szemet, bogárzót; A szép leánynak szóltam pár szót. Tán szóltam néki. Meg sem bántam. Én soha semmit meg nem bántam. Nincs tartozásom: Mind adó volt, Mellyel a világ szűken hódolt. Abból se maradt semmi másnap. S panasz se kell, azt adja másnak! Hogy panaszkodtam néha mégis? Hát szennyes néha még az ég is! Átéltem már tizennyolc évet S láttam, mit ér az emberélet. Nem tarthat mások akaratja, Én elmegyek, ha kedvem tartja. Szeretsz? Ne menjek?… Vérre lestél, Ó, kínban gyönyörködő testvér!
Alleluja,
végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok tőle. Végre nem bennem lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Idegen lesz és csinálhatom a mást, az igazabbat. Megölöm ezt a kisértetet. Mit akar?
Most, hogy kidobom magamból ezeket az írásokat, követelő, üres tér marad bennem új, szebb, szeretőbb csillagzatok után. Hegyre kell menjen az, aki a világokat termő fáról szakítani akar. S én érzem, hogy hegy nő alattam, de bizonyos is, hogy hegy nő azalatt, aki kidobálja magából a nehéz, megkövesült sírásokat és azt mondja:
Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és beléágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet“? Hát akkor fütyülök a „művészetre“, én többet akarok, én azt akarom, ami kell.
Érik a fény, a Metaars.
Szeged, 1924. karácsony szombatja.