← Table of contents
Magyarhon szépségei; A legvitézebb huszár

A HORTOBÁGY.

Reading edition

I. ÚT A HORTOBÁGYRA.

Mi az a Hortobágyi puszta?

Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól mívelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ős puszta, a mit ekevas föl nem hasogatott soha.

«Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire miatt idejönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek; az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy híd előtti síkságon; de bele a puszta végtelen útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki; jártas kalauz nélkül meg se is próbálja.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a vize, nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: termő szík és vak szík váltogatja egymást; amannak a növényzete buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kívül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Az áradáskor csónakkal járták e pusztát; a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires volt a vidéken a kócsagvadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel, mikor a muszkák elől menekültem a fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a szekerünket félnapi nádason keresztül tengelyig érő vízben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira széltében, hosszában.

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden üdezöld s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szúnyogok és musliczák billiói.

A «Vérvölgyön» és a kadarcsi csárdán túl következik a «Kő-út». Ez már kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merinó birkákat látjuk, a másik mellett az őseredeti magyar juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat.

Még egy csárdát érünk útközben, mialatt a látóhatáron folyvást kisér bennünket az újvárosi templom tornya. Két nagy tehéncsorda marad el mellettünk, mindegyik ezeren feljül álló gyönyörű czimeres szarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák; de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az úr Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznórul pedig szó se lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra itélt gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az újvárosi torony, s csak hébehóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hirhedt hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országúton, soha kerítéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszín. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái: uraknak való étterme s pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint az lesz, ha a debreczen-füzesabonyi vasút megvalósul, s gőzmozdony fujtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassúsággal a Hortobágy folyó, szélessége olyan, mint a Garam rendes időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhíd, kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy épitésekor a hozzá való meszet tejjel ojtották meg, azért olyan tartós.

Ez a híd a pusztán a legnagyobb magaslat.

II. DÉLIBÁB.

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A szemhatáron tenger terül széjjel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni, s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént láttunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel s az újvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszú várost láttunk fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy, hogy az ökrök a szemhatáron látszanak állani, s a látástani csalódás mammutokba nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a látóhatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt; mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy szimpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályákból álló hajóhad látszik vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájok, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket.

Néha a délibáb felkapja a látóhatár alatt mélyen fekvő helységek rajzait a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni: a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak viszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt is megteszi, a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a viszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

III. NAPFELKÖLTE.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a Hortobágyi pusztán.

A legelső kakas szóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket; «reggeledik» már.

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hivják, hogy «hajnalperczenés».

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag» az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl szekere». A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél, előállnak a fogatok.

Letérünk az országútról délirányba s benne vagyunk az igazi pusztában, a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái lassankint elmaradoznak mögöttünk s félórai vágtatás után sík mezőkön át, sásos tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú «semmi» uralkodik itten.

A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozna, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, magok az ittlakók is elbódulnak benne.

Orahosszant, vágtató futamban eltart a felséges kép s csak azután tünik fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei: a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült vasalót: egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piacz egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a távolból, mint a valóságos Golgota.

A mi a puszta nevezetességét teszi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén, idei borjúval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, a hova éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi czímeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda között.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái: aztán meg a «magyar wertheim-kassza». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, a mi lakatra jár; ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-, paprika-tartóját, meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédű legényke, kék ingben, gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán; megfőzi bográcsban a reggelire való «tésztás kását»; legelőbb minket kinál meg vele: jó izű eledel; többet ér a kávénál, meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszúnyelű gömbölyű czinkanalaikkal.

«Most kél a nap!»

Meleg reggel van, a lég ozonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a domborulat kicsucsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl, – másik fél perczben a nap ötszögletűvé lesz, – azután elhagyja a szemhatárt s félperczig olyan lesz mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta: ha olyan fönséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsösödik, úgy hogy a nap-kép alul czitromot utánoz, majd elmulik az alsó csücske, de helyette a napkép felső részen támad összeszükülés. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.

A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerte szét lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár szétlövelt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

Ez aztán a kardal!

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings