TÜNDÉR ILONA.

Volt egyszer egy király és egy királyné. Azoknak három lyányok vala és egy fiok. Király és királyné azon tanakodának, hogy ezekkel mit tégyenek. Ha férjhez adjuk a három lyányt, ki kell adnunk részeiket, s magunknak kevés marad. Legjobb hát, adjuk férjhez a hármat fiúnkhoz, s az ország egygyé lesz. Egy hét alatt beáll az aratás; akkor tartsunk neki lakodalmat.

Fiok meghallá beszédöket, s ezt gondolá magában: Abból ugyan semmi nem lesz.

Azalatt míg atyja s anyja pusztájokra kimenének, messze, igen messze, valaki a királyfi ablakához áll, megkoczogtatá az üvegkarikát, s ezt mondotta neki: Kis herczegcse, én elveszem a húgodat.

A királyfi felel: Várj egy kisség; mingyárt megkapod.

Bekiáltotta húgát, s amint az bejött, kilökte az ablakon. De a herczegasszony nem földre esett, hanem egy aranyhídra, mely igen hosszúra ért, szinte a napig. Az a valaki kezén fogva vitte el a herczegasszonyt a maga országába, az aranyhídon. Az a valaki a Napkirály volt.

Amint itt vala a dél, megint békopogott valaki az ablakon, s így szólott: Kis herczegcse, én elveszem a második húgodat.

A királyfi felele: Várj egy kisség; mingyárt megkapod.

Elment a húgához, felölelte azt, s kidobta az ablakon. De a herczegasszony nem földre esett, hanem egy levegői kocsiba. Négy paripa volt belé fogva, s azok fortyogtak, ágaskodtak. Az a valaki mellé űlt. S amint kiereszté ostorát, országútjává torlódának a fellegek; a szekér zörgése fergeteg volt, s eltűntek egyszerre. Az a valaki a Szélkirály volt.

A kis herczegcse örűlt, hogy két húga férjnél van. Amint tehát estve megint békopoga valaki, megszólalt: Soha se szólj; tudom, mi kell; s harmadik húgát is kidobá az ablakon. Az a valaki felkapá a kidobottat, s a habok játszva vivék a holdba. Mert az a valaki nem más vala mint a Holdkirály. A kis herczegcse pedig jó kedvvel méne fekünni.

Amint másnap király és királyné megérkeztek, s hallották, a kis herczeg mit tett, nem kevéssé álmélkodának. De mivelhogy oly hatalmas vejök akada mint a Napkirály, Szélkirály és Holdkirály, nem bánkódtak sokat rajta, s ezt mondák a fioknak: Lásd, milyen hatalmasak azáltal húgaid, hogy fényesen menének férjhez. Légy azon, hogy te is valamely hatalmas királynak kaphasd meg a gyermekét.

A kis herczegcse ezt felelé: Oh a választáson én túl vagyok; az én feleségem Tündér Ilona lesz, és senki nem egyéb.

Király s királyné mindent elkövettek, hogy fiokat jobb gondolatokra hozhassák. De minthogy az nem akara engedni tanácsoknak, kéréseknek, ezt mondották neki: Menj hát, fiam; a szerencse vezéreljen veszélyes feltételeid között.

A király ezzel előveve két palaczkot az almáriomból, s fiának adá, e szókkal: Fiam, vigyázz jól, mit mondok. Imhol ebben az élet víze áll, e másikban a halál víze. Ha holtat feccsentesz meg ezzel, feléled; ha pedig előre loccsantod e másikát, azonnal meghal. Vedd, nincsen nagyobb kincsem. Talán hasznát látod.

Ekkor az udvar nagy szomorúságba merűlt, és kivált az udvari dámák, mert a kis herczeget minden szerette. Ő pedig víg vala, s ugrott, szökdelt örömében. Megcsókolá szüléinek kezeiket; az élet vizét job oldalára akasztotta, a halál vizét a balra; felkötötte kardját, s ment.

Már sok napig útazott, s egyszer egy völgybe ért. Az tele volt agyonvertekkel. A kis herczegcse elővette az élet vizét, belé mártotta kisújját, s egy-két cseppet a holt szemére feccsentett belőle. Az egyet vonakodott, s e szókkal nyitotta meg szemeit: Eh, be sokáig aludtam!

A kis herczegcse ezt kérdé tőle: Mondd el csak, mik történtek itten?

A holt ezt felelte: Tegnap Tündér Ilonával harczolánk, s ő bennünket rakásra ölt.

A kis herczegcse ezt felelé neki: A ki eléggé gyáva, magát asszony által öletni meg, nem érdemli hogy éljen. Ekkor egyet feccsente szemébe a másik palaczkból, s a feléledett ismét meghala.

Egy más völgy is tele vala holtakkal. A herczegcse ismét feléleszte egy holtat, s ezt kérdé tőle: Titeket is Tündér Ilona öle-e meg?

– Ő, felele a feléledett.

– De hát miért harczoltatok vele?

– Hát nem tudod hogy királyunk el akará venni, és hogy ő csak ahhoz megyen, a ki őtet meggyőzi? mondá a feléledett. Három sergünk támadá meg. Tegnap egyiket ölte el; ma virradatkor minket; most harmadik sergünk verekedik vele.

A herczegcse ennek szemébe is a halál vizét feccsentette, s ez mingyárt halva terűlt el megint.

A harmadik völgyben a harmadik sereg fekvék. A feléledett ezt adá feleletűl: Épen most leve vége a harcznak. Mindnyájunkat elöle Tündér Ilona.

– Hol akadhatok rá?

– Vára ama hegyen túl van, felele a megölt, s ismét halva dőlt el, mihelyt megloccsantá a herczegcse.

Argírus herczegcse áltméne a hegyen, s elére a Tündér Ilona várába. Az nyílva állott. Beméne a várba, de abban senki sem volt. A Tündér Ilona hálójában egy kard függe, s a ki meg’ kiszökdelt hűvelyéből, és mindég vissza megint.

– Kard koma, mondá Argírus, ha úgy nem tűröd a nyugvást, amint látom, néked enyémnek kell lenned. Te nékem jobban tetszel mint az enyém, mert ez csak úgy jő ki hűvelyéből ha kivonom.

Kivoná hűvelyéből a magáét s a Tündér Ilonáét dugta a maga hűvelyébe.

Mondta, tette, s előtte állott a Tündér.

– S te váramba, hálómba mersz lépni? kérdé. Ránts kardot mingyárt; meg kell küzdenünk. – Lekapta faláról kardját.

Argírus kardot ránta. Elkezdék a küzdést, s amint összecsapák kardjaikat, a Tündér Ilonáé széllyelpattant.

– Te lészesz férjem! Nyakába borúlt; nyalta, szopta, csókolta, hogy öröm vala látni.

Nagy boldogságok közt folya életök, és már elég sokáig, s Tündér Ilona egy reggel ezt mondá férjének: Édes uram, én téged bizonyos időre kénytelen vagyok elhagyni. Az most lesz először és utolszor. Hétszer hét nap múlva megint itt leszek, s akkor osztán éltünk megháboríthatatlan öröm közt folyjon el. Az egész vár parancsaidtól függjön. De az utolsó szobába be ne lépj, mert abból nagy baj történhetnék. – E szókkal eltűnt előle.

Argírusnak nagyon lomhán folytak napjai, miolta Tündér Ilona eltávozott. Végig sétálá a várat, míg végre elért az utolsó szobához. Fiatal is lévén, gondolatlan is, megnyitotta annak ajtaját. S egy öreg embert láta ott, oly veres szakállal mint a láng. Az Hollofernus király volt, de Argírus nem tudta hogy az Hollofernus. Három abroncs volt hasán, aczélból mind a három, az csatlotta a falhoz. Hollofernus király megszólala: Hozott a jó szerencse, ifjú ember! Lásd, szakálom láng; melegem van; adj egy pohár bort nekem.

Argírusnak jó szíve volt, megszánta a szegény embert, s ada neki egy pohár bort. Amint a Lángkirály a bort megitta, hasáról lepattant az egyik abroncs. Az egyet mosolygott örömében, s így szólott: Jaj, be jól esett; adj még egy pohárral! – Argírus megcselekedte, s amint ezt is kiitta a Lángkirály, a második abroncs pattana le róla. – Ismét mosolygott a Lángkirály, s így szóla: Kétszer bort adál: adj most egy ital vizet.

S amint Argírus megtette a mit az kívánt, a harmadik abroncs pattant le hasáról, s a Lángkirály eltűnt.

Tündér Ilona még fele útját sem tette vala meg, midőn Hollofernus mellette állt. Hozzá szóla, s szakála billege haragjában.

– Te nekem háromszor adál kosarat, három seregemet megölted, magamat fogva tartottál; most hát légy nem feleségem, hanem szolgálóm.

Tündér Ilona minden erejét elvesztette a miolta Argírushoz férjhez ment. Nem használt ellenkezése, s a Lángkirály három ugrással elvitte országába.

Elmúlt a hétszer hét nap, s Tündér Ilona haza nem jött. Argírust bú szállotta meg, s feltevé magában, hogy elmegyen a három sógorához, s megkérdi, nem tudják-e hol van az ő felesége. Először a Napkirályhoz ére.

– Hozott a jó szerencse, kis sógorkám! mondá ez.

– Oh édes sógor, mondá neki Argírus, én feleségemet Tündér Ilonát keresem. Nem tudnád nekem megmondani, hol van? nem láttad-e valahol?

– Nem láttam, felele a Napkirály; de meglehet, hogy őtet csak éjjel láthatni; menj hát sógorunkhoz a Holdkirályhoz. Leülének a vacsora mellé, s Argírus a Holdkirályhoz méne. Akkor ért palotájába, mikor a Holdkirály útjának indúlt. Elpanaszlá neki baját, s a Holdkirály ezt felelé: Nem láttam; de jer, űlj mellém a hintómba, s járjunk reggelig; talán kilessük hol van. – Egész éjjel mentek, de sehol sem látták.

Akkor mondá a Holdkirály: Nekem most haza kell mennem; de amott jő sógorunk a Szélkirály: szólj vele; az mindenhová behat; talán tudja hol van.

A Szélkirály eljuta hozzájok, s megértvén, kis sógora miben fáradozik, így szóla neki: De ugyan tudom hol van. A Lángkirály barlangba zárva tartja; a tűzpatakban kénytelen mosni fazakait. Minthogy nagyon meghevűl a munkában, már sokszor kelle őtet szellővel enyhítgetnem.

– Köszönöm, édes sógor, hogy enyhítgetéd, mondá Argírus; kérlek vígy el hozzá.

– Szívesen, felele a Szélkirály, s nekipöffesztette magát, s egyet fúva a kis sógoron, s Argírus egy pillantatban Tündér Ilona előtt álla lovastól. Tündér Ilona örömében a tűzpatakba ejté a fazakát; de Argírus nem beszéle sokat, hanem Tündér Ilonát felrántotta a lovára, s odébb állott láb elől.

Lángkirály Hollofernus épen a szobájában állott, s egyszerre nagy tombolást hallott az ólból. Lement oda, s látá hogy paripája, a híres Talygarőt, ágaskodik, rugdalódik, nyerít, harapdálja rácsát, jászolát. Talygarőt csudálatos egy ló vala ám; értette a mit az emberek beszéltek, s felelni is tudott nekik, s kilencz lába volt.

– De mi lele téged, paripácskám? kérdé Hollofernus király; tán nincs szénád, zabod elég, s elfelejtének megitatni?

– Zabom, szénám bőven van, meg is itattak; de ellopák Tündér Ilonádat, mondá.

A Lángkirály szakála libege haragjában.

– Legyen jó dolgod, mondá a ló; egyél, igyál, s aludj egyet, ha kell; hármat ugrom, s utólérjük.

Hollofernus szavát fogadá; jól tartotta magát elébb, s aludott is egyet hozzá. Akkor felűle Talygarőtjére, s három ugrással eléré Argírust. Kikapá ennek öléből Tündér Ilonát, s ezt mondá visszanyargaltában: Minthogy te szabadítál ki rabságomból, íme most meg nem öllek; de ha még egyszer jössz, nem lelsz nálam kegyelmet.

Argírus szomorkodva ment a három sógorhoz, s elbeszélé mint jára. A három sógor tanácsot tartott, s a tanácskozás után ez volt feleletök: Egy lóra kell szert tenned, mely még sebesebben tud futni mint Talygarőt. De olyan csak egy van a széles világon, a Talygarőt ifjabb testvére; lába ugyan nincs több mint négy, de azért gyorsabb mint a bátyja.

– Hol találom fel azt? kérdé Argírus.

Sógorai ezt felelték: A Vasorrú Bába-tartja titkon föld alatt. Menj hozzá, szegődjél szolgálatába, s kérjed a lovat béredbe.

– Kérlek szépen benneteket, vigyetek el a Vasorrú-Bábához.

Azok megígérték hogy teljesítik kérését.

– De minekelőtte oda mégy, mondá neki az egyik, végy egy kisded ajándékot sógoridtól, kik téged úgy szeretnek mint tulajdon lelköket. E szókkal egy kurta botot ada neki, mely félig arany vala, félig ezüst, s mindég forgott, mert napvilágból, holdvilágból s szélből volt csinálva. – Valamikor szükséged lészen ránk, szúrd a földbe, s azonnal körűled termünk. – Ekkor a Napkirály a kis sógort felűlteté egy napsúgárra, s egy egész nap vitte. Azután a Holdkirály kapta fel, s vitte egy egész éjszaka; végre a Szélkirály kapta fel, s egy egész nap s egy egész éjszaka vitte; úgy jutának el a Vasorrú-Bába kastélyához.

A Vasorrú-Bába kastélya csupa halálfőből vala építve; csak egy kaponya híjával vala még, s az épűlet be volt volna végezve. Amint az öreg meghallá hogy kopog valaki, kitekinte az ablakon, s megörűlt.

– Végre valaha! így kiált fel. Háromszáz esztendeje már, hogy várom a kaponyát, minek hijával vagyok! Csak be, csak be, kis fiú.

Argírus belépe. Meghökkent egy kisség, midőn az öreget oly közel látta maga előtt; nagy testű, rút, és vasból az orra.

– Szolgálatot keresek, mondá.

– Azt én adhatok, mondá a Vasorrú-Bába; s mit kívánsz bérűl?

– A lovat, mely dugaszban áll ólodban a föld alatt.

– Tiéd az, ha híven szolgálsz; de mihelyt egyet vétesz, meg kell halnod.

– Nem bánom, mondá Argírus.

– Nálam az esztendő három napból áll; ha kedved van rá, mingyárt hozzá foghatsz szolgálatodhoz. Ezzel rekeszté be beszédeket a Vasorrú-Bába.

S most levezeté Argírust a méneshez. Minden lova érczből volt. Irtóztató vala nyihogások, nyerítések; szaladtak, szökdöstek, hogy lehetetlen volt meg nem ijedni. – Állj dolgodhoz, mondá a Vasorrú-Bába, s szobájába zárkozott el.

Argírus megnyitotta a karám kapuját; felűlt az egyik lóra, s nyargalva ment a merre a ménes vitte. Amint a selyemrétre érének, lova lelöké egy semlyékes tóba, hogy nyakig űlt a vízben. Az egész ménes elszélede. Argírus hirtelen földbe szúrá botját, s egyszerre oly forróan sütött a nap, hogy a tó az utolsó cseppig kiszárada, s az érczménes olvadozni kezde; a lovak mind a karámba szaladának, az eresz alá. A Vasorrú-Bába csudálkozva nézé, mi dolog hogy lovai ily korán térnek haza.

– Holnap tizenkét feketéimet fogod őrzeni, mondá Argírusnak. Ha itthon nem lészesz velek mikor a nap leszáll, meghalsz.

A tizenkét fekete a Vasorrú-Bába lyányai voltak.

Argírus kiméne velek.

– Szánlak, mondá Argírusnak az egyik fekete; te meghalsz. Minket nehezebb őrzeni mint az érczménest.

– Kisebb gondom is nagyobb nála, mondá Argírus; tedd te kötelességedet, én is megteszem az enyémet.

A tizenkét fekete kancza egyszerre szétfutott. Argírus leszúrta pálczácskáját a földbe, s azonnal iszonyú fergeteg támadott; a lovakat majd elhordá a vihar. Azok ágaskodtak, rugdalóztak, de a szél erősebb vala náloknál; mind a tizenkettőnek haza kelle menni.

Argírus épen akkor zárá be az ól ajtaját, mikor a nap utolsó súgára eltűnt, s a Vasorrú-Bába lejött az ólhoz. Csudálkozott, hogy feketéi s Argírus haza jöhetének.

– Ha ma éjjel jól viseled magad, s meglesz a mit parancsolok, holnap szabadon vagy! mondá neki a Vasorrú-Bába. Menj most, fejd meg nekem az érczménest, s készíts ferdőt tejekből. Mikor a nap fellövi első súgárát, a ferdő kész legyen.

Argírus kiméne az ólból s a Vasorrú-Bába elővevé a vasvillát, s egész éjjel ütötte, verte, döngette lyányait.

Argírus kiméne az ércz méneshez. Ennek kell a legnehezebb munkának lenni; ezt gondolá magában, és már le akará szúrni kis botját, midőn sógora, a Holdkirály, szemközt jöve véle.

– Téged kereslek, úgymond; tudom mire van szükséged. Ahová a karámban súgáromat lövöm, ott áss fel három arasznyit, s egy aranykantárra akadsz; tartsd kezedbe, s mindenik lovad veszteg áll.

Argírus megtevé a mit sógora hagyott, s az egész érczménes veszteg állt, s fejni hagyta magát. Korán reggel kész vala a ferdő, hogy szinte párázott.

A Vasorrú-Bába mondá Argírusnak: Űlj belé.

Argírus felele: Mihelyt e próbámon általesem, azonnal elmegyek innen; hozasd elő hát a lovat, melyért szolgáltalak. – A ló egyszerre a kádnál állott; egy csunya, kisded, száraz dög. Argírus megindúlt a kád felé, hogy belé űl, s a ló belé üté orrát a tejbe, s annak tűzét mind magába szívá, hogy Argírus sérelem nélkül mászhata ki a tejből, s amint a kádból kimásza, hétszerte szebb vala mint előbb.

A Vasorrú-Bábának nagyon megtetszék a szép fiú, s így gondolkozott: Most én is hétszerte szebbé teszem magamat mint vagyok, s a szép fiú belém szeret, s elvétetem vele magam’. Beugrott a ferdőbe. A ló belé ütötte orrát a kádba, s a tüzet, mit elébb magába szítt vala a tejből, visszafútta a tejbe, s a Vasorrú-Bába egészen összesűlt.

Argírus felűlt a lóra, s elnyargalt. Amint kiértek a Vasorrú-Bába tartományából, a ló ezt mondotta neki: Moss meg engem e patakban. – Argírus teljesíté kérését, s a ló egyszerre aranyszínűvé változott, s minden szál serényén egy-egy aranycsörgő fityegett. A tátos egy ugrással áltszökött a tengeren, s urát a Lángkirály barlangjához vitte. Tündér Ilona most is a tűzpatak szélén állt, s mosta fazakait.

– Jer, mondá Argírus; viszlek innen.

– Hagyj békét! meghalsz, ha Hollofernus meglát. – De Argírus erővel felvonta a lóra, s nyargalt vele.

Talygarőt rettenetes lármát csinála az ólban.

– Mi dolog? kérdé tőle a Lángkirály.

– Viszik Tündér Ilonát, felele a ló.

– Úgy hát eszem elébb, jót iszom rá, s egyet alszom utána; három ugrással utólérem rajtad.

– Nem, mondá Talygarőt; űlj rám mingyárt, s még így sem érjük utól; Argírust az öcsém viszi, s az a legsebesb ló mind e világon.

Hollofernus hát csak addig múlata, míg felkötheté sarkantyúját, s akkor utána iramodék a tolvajnak. Látni ugyan látá őket; de utólérni? már az lehetetlen volt.

Akkor az Argírus lova ezt kiáltá a bátyjának: Ugyan mondd el, mint szenvedheted, hogy azt a tűzsarkantyút bordáid közzé verik? A béled is kicsúcsorodik sebeden, s mégsem érsz engemet utól. Jobb volna ha egy urat szolgálnánk.

Talygarőt ezt felelte neki: Igazod van, öcsém. Nézd csak, mit csinálok; mingyárt csudádat látod. – Akkor szügyébe vágá fejét, kirúgott hátulsó lábával, s Lángkirály uram olyat zuhant mint egy zsák. Minthogy felette magasan nyargaltak, ott ahol a kaszacsillag forog az egen, Hollofernus szerteszét szakada míg a földet éré. Argírus pedig visszavivé Tündér Ilonát az ő várába, s újonnan űlé lakodalmát.