SALAMON, MAGYAROK KIRÁLYA.

I.

Salamon király megszálla Szekszárdon, s vele együtt Markárd, Carinthia fejedelme. Úgy beszélék, hogy ott a böjtnek szentelt napokat szándékoznak tölteni; de a ki kísérőinek számát s hadaik sokaságát látta, könnyen elértheté, hogy az ájtatosság csak ürügy, és hogy az Uralkodó vérontást forgat elméjében. Kíséröinek legnagyobb része künn telepedett meg a táborban.

Együtt ültenek ott nehány magyarok és egy német, s vígadozva falatozának. Amint vacsorájok véget ére, így szóla a német: „Atyám úgy beszélé nekem gyermeknek, hogy jelen volt az hadban, melyet Henrik császár kezde itt, midőn Salamon, annyi baj után királyiszékére lépett; kérlek, beszéljétek csak, mint esett az?

Egyike a magyaroknak felele:

– Ezt legjobban fogod érteni egy dalunkból; mert mi magyarok, a mit méltónak látunk hogy gyermekink is ösmerjék, énekbe szővjük fel.

– Igen bölcsen, mond egy másik; hagyd azt nekem éneklenem.

Megtölték a sörlegeket, s minden elnémúla. A dalnok távolyabb telepedék le a többitől, s elkezdé:

– De beszéljétek elő csak, mi háborítá meg őket egyességökben? Mert hogy a király és a herczegek egymásnak most nem barátjai, az kérdést nem szenved.

– Kérdésedre én fogok felelni – mondá egyike a hon fiainak. A dolog így történt:

– Bisszének ütöttek pusztítva országunkra, s a nándorfejérvári görög vezér Nikétás kedveze a latroknak. A király és a fejedelmek táborba keltek, gazságokat megbüntetni. Már két hónapig tartott, s minden siker nélkül a Belgrád ostroma, s akkor egy vitézünk és egy magyar leány, ki fogva tartatott a várban, megszereték egymást. A leány egy szélvészes éjjel lángot vete a városnak; mi éltünk az alkalommal, s űzénk az ostrom munkáját. Nikétás egész éjjel védé a várost, de fölvirradván, s látván az erőt és a maga gyengeségét, nem mere ellenkezni. Hozta a Boldogságos Szűznek egy ezüst képét, s magát Béla herczegnek föladá. A görög nép legnagyobb része követé példáját, mert kiki tudta közűlök, hogy Gyéza szelíd elméjű. Salamon királynak kevés foglyai jutának, mivel ismerék hogy ő inkább függ a Víd ispán kemény sugallatitól mint illik. Ez bántotta a királyt. S amint Gyéza, a maga szelíd szívéhez képest, Nikétást és egyéb foglyait sarczfizetés nélkül ereszté szabadon, a király annyira felgyúlada ellene, hogy a zsákmány osztásakor neki csak egy negyedet hagyott, a hármat pedig magának tartotta és az övéinek. Viszálkodások azóta mindétig nőtt, s kard és vér nélkül nem igen fogjuk elcsendesűlve látni.

Nyargalva mene el mellettek egy lovag, s rájok kiálta: Hol találhatom fel Víd ispánt?

– Menj vágtatva – felele egyike közűlök – s a templom ajtajában leled, mert épen vecsernyére kondúl meg a harang.

A lovag ment, utána kísérői; de ezek még fél útjokat sem tevék meg, midőn a lovag már a templom előtt álla, s egy levelet nyújta Vídnek, e szóval: Ezt Petrőd. – Egyszerre megfordúla, s ment.

Víd ispán megolvasá a levelet. – Éltesse Isten a királyt! Gyéza Ingoványon vadászgat. Rajtam, Zömökön és Bikáson kivűl csak egy fiacskája van vele. Üssetek rá minden késedelem nélkül, s elfogtad őtet. Mihelyt kezdődik tusátok, mi megfutamlunk. Az lesz jele, melyen az iramló ellenre ismerhetsz, hogy ellökjük vértjeinket. Tartod-e készen a megígért jutalmat?

– Élni fogok tanácsoddal – felele Víd, s ezt veté a szóhoz magában: – de ti együtt vesztek vele; a jutalom nekem marad.

Jött a király is. Víd együtt lépe vele a templomba.

II.

Vége volt a vecsernyének. A klastrom papjai kettenden lépdelének, halkkal és némán, végig a templomon, s kiértek a keresztfolyosóra. A király és Víd veszteg maradtak. Most bevégzék ajtatosságokat, s fel és alá jártanak a kiürűlt egyházban; a magas bolt visszazengé lépéseik dobbanásit. Elsüllyedve beszédjökbe, észre nem vevék, hogy Vilmos apát egy sötét helyt karszékében maradt s folytatá könyörgését. A beszélgetés mind hangosabbá lőn, mint azok közt szokott, kik felmelegűlve vannak titkolni akart szándékoktól, s nem gondolják, hogy valaki hallja. Egy-két nagyjelentésű szavok elhata az apátig. Az betevé könyvét és felfigyele.

A király és Víd kimenének a templomból, s annak küszöbein különváltak. De az apát könyörögve borúla le az oltár előtt. Nem, mondá magában, ez a jó szívű kegyes herczeg, klastromunk alkotójának fia, nem fog veszni intés nélkül. Rávetem életemet a koczkára. Ismerje a feje fölött lebegő veszélyt.

Még csak kezde virradni a reg, s egy nem ismert öreg, felöltözve mint egy köz hadiember, a herczeg ágya előtt álla, s így szólította meg: Kelj ki ágyadból, fejedelmi ifjú; napjaidat veszély rettegteti. – Gyéza álmélkodva nézett az öregre. – Nem ismersz rám? Én a szekszárdi monostor apátja vagyok. Salamon király ellened küldi hadát. Azt tegnap önmagától hallám. Azonnal e köntösbe rejtém el magamat, hogy annál bátrabban férhessek hozzád. Egész éjjel lovon valék; magam megett hagyám a király csoportjait. Azok még ma itt termenek. Ültesd fel hőseidet, vagy fuss, amint jobbnak véled. Víd harmincz zászlót hoz rád. Most eressz vissza; nem jó volna, ha Salamon megtudná, hogy távoly valék. Könyörgeni fogok szerzetes társaimmal, hogy az ég veszni ne hagyja e vitában az ártatlant.

Gyéza felszökött ágyából, s amint ablakán kitekinte, már messze látá a nyargaló papot. – Isten veled, hív lélek! – sohajta. Elővevé vadászkürtjét, s megfútta azt egész erejével. Az övéi felszökdeltek a recsegő hangra, s Petrőd, Zömök és Bikás megjelenének előtte. Elmondá nekik a mit hallott. Petrőd megilletve pillanta két társára, s így szóla nekiek: Ismerem azt a papot; szereti a kancsót emelgetni. Mámorában ki tudja mit hallott vagy álmodott? Nem hiszem hogy a király lelkéhez ily undok gondolat férhessen.

– Lássa, ha úgy van kedve, mondá Bikás, mi bátor szívvel várjuk, s úgy hiszem, megfelelünk neki, amint illik. Itt ugyan négy zászlóaljnál nincs több néped; de mi hűk is vagyunk, vitézek is; kis sereg nem most verend vissza nagyot.

– Lelkemből kapád ki a szót, mondá Gyéza; hadd jőjenek, várom őket. Készűljetek a víváshoz; én az alatt felfegyverkezem.

Amint kimenének a herczegtől, mondá Zömök: Nem sokba múlt hogy itt majd megjáránk; az apát elronthatta volna dolgunkat. Szerencsénk, hogy a király hiszen nekünk. Ha futásban nem keresi üdvét, meg kell küzdenie, s akkor vége neki.

– Siessetek embereitekhez – mondá Petrőd – s adjátok ki a parancsot, hogy mihelyt a csata kezdődik, fordúljanak meg, s hányják el pajzsaikat. Ki ne rettenjen el az ily sokkal nagyobb számban?

– Bízd ránk magad’ – felele a két másik; s mindenike csapatjához ment.

Gyéza alig állítá ki kisded hadát, midőn a Víd számos serge előtte kifoszlott. A csata kezdődék. Midőn leginkább folyt a munka, a három hitszegő, Petrőd, Zömök és Bikás megiramodék, mindenike a maga zászlóaljával, s magok és népeik elhányák a paizst. Víd felkiáltá Markárdot: Utánok! szabdaljátok le, hogy hírmondójok se maradjon! Azok utánok nyargalának, s a három hitetlen s minden kísérőik leszabdaltatának.

De Gyéza, míg Markard amazokat kergeté, hegyes ék formájába állítá ki hőseit, s keresztültöre a Víd népén. – Még egy ütközetet, kiálta Víd, s herczeg vagyok. Miért nem hoza tégedet, Gyéza, nékem a szerencse! Most te, vagy én, halva fekünnénk. Így vagy úgy vége volna!

III.

Gyéza öccsével Lászlóval s sógorával Ottó morvai herczeggel, egyesíté erejét, s a sereg Czinkotánál állott. Salamon Rákoson szálla meg. A két tábort a mogyoródi tető választá el egymástól. A király sergében nagy mozgás volt. Vezérei: Víd ispán és Ernyei, s frigyesei Szventibáld és Markárd összegyűltek a király sátorában, s tanácsot tartottak.

Lángoló tüzök, nagy számok s hadaik vitézsége arra buzdíták, hogy más nap verekedjenek meg. Víd ispánnak tetszék a nép lángolása, s felkiáltott: Ha meglátják mennyin vagyunk, elrettenve szaladnak meg. Nem régen verénk meg őket; vezéreik elhúllottak; hadok remeg nevünktől. Most aratókat gyűjtött maga mellé; azokat egyszerre elnyeljük. A csehek hadd nézzék nyugva, mi történik; én a bácsiakkal nekik megfelelek.

Ernyei ispánnak könnyek csorgának alá őszűlt szakálába. A király látta azt, s megszólítá: Honnan ez az elbúsúlás, öreg vitéz? Te a herczeg felé hajlasz, és csak színből tartasz velem.

Ernyei felelt: Nem, király; de fáj nekem, hogy te a két herczeggel, atyád testvére fiaival, harczolsz, és hogy a két hadban atyja a gyermekét, s a gyermek az atyját, testvér a testvért, magyar a magyart öldösi. S ekkor Vídhez fordúlván: Te dicséred urunknak e szándékát, s azt mondod, hogy a herczegek aratókat, kaszásokat gyüjtöttek fel magok mellé. De lásd, a mit ezer kaszás levága, tízezer kéz sem győzi felvillázni, s Isten segédje nélkül senki sem számlálja meg, mit dolgoztanak. Nekünk tisztünk meghalni urunkkal, de jobb volna más tanácsra térnünk.

El vala végezve, hogy másnap megvínak. A vitézek álom nélkül tölték az éjt, mindenike lováról gondoskodék, s azt féken tartotta.

A két herczeg táborában csendesen vala minden; vitézeik aludtak. Magok egy levelesszínben feküdtek le. Annak közepében egy kémény nyúl vala ki, s ez alatt lassú lángban ége a tűz; egy magyar vitéz vígyázott, hogy el ne aludjon; s midőn a hasábok elégtek, új fát rakott a tűzre. László herczeg egyszerre szökék fel álmából. – Bátyám, sógorom – ugymond – kardot, paizst hamar! egy álom int; jő az ellenség. – A kettő hirtelen ugrott fel a földről, s körülövedzé magát. Századosaik, tizedeseik végigjárák az elszunnyadtak sorait, s kevés pillanatok alatt mindenki lován ült. – Paripád készen áll, mondá Gyézának egy vitéz, s a herczeg ment. László és Ottó még a színben maradtanak. László leborúlt a földre, s fogadást tőn, hogy ha az Isten a bátyjának adandja a győzedelmet, ott ahol csatáikat tartják, kápolnát fog szent Mártonnak építeni, s ezzel hada elé nyargala. S amint hadi örömében végignyargalá a sorokat, dárdájával történetből meg talála ütni egy bokrot. Egy evet felkapa dárdájára, végigszaladott annak nyelén, s kebelébe szökött alá, s ottan elrejtezett. Az övéi víg kiáltozásra fakadának; a jelenség jósolatúl vala nekik, hogy övék lesz a győzedelem.

A király hada kitűnék a tetőkről. Ernyei ispán monda Vidhez: Csudálnám, ha ezek szaladnának, meglátván bennünket. Hátok megett a Duna; győzni akarnak vagy veszni.

S mint a vita kezdődék, köd szálla a földre, csak tompa fegyvercsörtetés, a győzők örvendései, s a sebhedtek és haldoklók ordítása költ fel a homály közűl. S mint a köd tisztúlt, meg vala nyerve a tusa; Salamonnak hadai le valának terítve, maga futott, egyedül a vitéz Opus Bátortól kísérve. Egy szegény csolnakban hajtott által a Dunán, Szigetfőnél, s Soprony felé tartott.

Azalatt, míg Gyéza az elfogott Szventibáldot és Markárd markgrófot azon ígéret mellett ereszté szabadon, hogy többet ellene fel nem kelnek, László végigjárá a vérrel ázott csatamezőt, hogy a sebhedtekről gondoskodhassék. Halva lelé Ernyei ispánt. E látásra leszökék lováról, megölelte a holtat, s ezt mondá: Ernyei! béke barátja! kesergem vesztedet, mintha testvérem volnál; mert szíved és elméd békére hajolt. Felemelé a holt testet, s meghagyta vitézeinek, hogy takarítsák el tisztesen. Tovább haladván, egy csoport embert talála elő, kik a Víd testével foglalatoskodának. Ezek testvéreiket, barátjaikat kesergék, kik elhullottanak; s szidák ezt, mint had gyúlasztóját; s egyike, épen midőn közéjek érkezék László, egy marok port e szókkal vága szeme közé: Szemed sohasem tuda eltelni birtokoddal és fényeddel, s íme most egy marok porral telik el. – László megállítá őtet, s így szóla az elkeseredtekhez: Szánlak, megholt! ámbár mindég ellenségünk valál. Miért nem maradál életben, hogy megtérj vétkedből, s a háborgást csendesítsd közöttünk. Ime szived’, mely Gyézának birtokára vágyott, egy kopja verte keresztül, s fejedet, mely koronát akara viselni, kard szelte ketté!

László ezt is eltemetni parancsolá.

IV.

Hév vala a déli nap, midőn Esztergomból egy pár szarándok, egyik férfi, a másika nő, a Duna mellett emelkedő hegyek közt ballagdála, s Visegrádnál megérkezék.

– Hová igyekeztek? – kiálta rájok Oktár, egy ifjú vitéz, ki maga is a királyi folyam szélén sétálgatott.

– A szarándok felele: Budára igyekszünk. Szinte honunkig hatott a hír, hogy István király a szentek sorába iratott, és hogy kiemeltetnek a földből hamvai. Az ország déli aljából ez innep miatt jövénk fel.

– Szóljatok itt be tehát, mondá nekik az ifjú vitéz; – ha délután megindúltok, Budán lehettek éjszakára. – Bé nem várván feleletöket, az ifjú megfordúla a hegyek felé, s a két szarándok követé lépteit.

Amint az hegy ormára felérének, így szóla az ifjú vitéz: Tekintsek itt körül; ennél nem igen találtok szebb kilátást.

A leány szemeibe könny szökött, oly hatalommal ragadta meg a táj szépsége. Midőn a szerelmes vágyódva pillant kedvese lakjához, kihez siet, a Duna úgy pilloga fel néhány helyt a hegyek nyílásai közűl, míg elvégre nyúgalmas dicsőségében futa tovább. A tiszta habokból ragyogtak a hegyek, zöldlombú erdeikkel, s Visegrád, kevélykedve bástyáiban, mint egy tűkörből. Ezzel áltellenben pillong ide Nógrád, elmohosúlt falaival, vértársa a fent Visegrádnak, elszánva, hogy ezzel együtt áll, hogy ezzel együtt vesz.

A tovább siető folyam felé fordítván tekintetét, így szóla a szarándok: Én is ama téren állottam oda által, midőn a két herczeg megmérkezett Salamonnal. De azóta itt nagy változások történtek. Hol ama tulsó hegysor megszakad, akkoron csak erdő állott, s most ott várost lát szemem. Miként van az?

– S nem tudnád? – kérdé Oktár. Azt nektek én fogom megmagyarázni; addig vegyétek, a mit szívességgel rakatok fel előtökbe. – Cselédek jöttek, mentek, s megteríték asztalát a vár egyik fokán. S míg a két vendég ebédle, ezt beszélé az ifjú vitéz:

– Midőn a két herczeg és a király itt fekvének a magok táborokkal, Gyéza és László egy nap végigjárák az erdőt, talán hogy megismerkedjenek a hely fekvésével. Akkor egy remetére akadtak, kinek Vácz vala neve. S ez így szólott az idősb herczeghez: Üdv tenéked, Gyéza! Két angyalt látok lebegni fölötted; egyike koronát tart, a másika pálmaágat. Győzni fogsz, s királynak ismértetel.

Gyéza mondá: Én koronát nem vágyok; de ha kedvezni fog az ég az igaz ügynek, úgy itt egyház álljon és püspökilak. – S amint megnyerék a győzedelmet, az erdőbe méne megint az övéivel, s kereste a helyt, hol a remetével összetalálkozott, de harmadnapig is mindig haszontalan. S ím az egyik estve csillámló türökkel szalada végig a táboron egy szarvas. Gyéza utána iramodék, utána hívei is. A szarvas halkkal baktata szinte a fenyérig. Egy pogány vallású kún vitéz rálöve, de a szarvas eltűnt. Gyéza fogadást tőn, hogy ott fog állani az egyház, ahol a szarvas eltűnt, a püspökilakkal együtt, s a várost a neki győzelmet ígérő remetéről Vácznak nevezé. Ez az, melyet itt látsz. A kún vitéz, ki a szarvasra rálöve, én vagyok. A váczi püspök téríte meg; Gyéza lőn keresztatyám, s engem teve e vár őrjévé.

S a szarándok most: Ahogy te vagy Gyézához kötelezve, úgy vagyok én Lászlóhoz. Hallhatád, hogy midőn a herczegek még egyességben éltek a királylyal, a kúnok pusztítva jöttek ez országba. Én is őközöttök valék. Sokat rablánk, s én egy leányt is, a váradi püspök gyermekét; oly szépet, hogy messze földön nem volt mása, s oly jót, a milyen szép vala.

Az asszony elfordítá fejét, s a szarándok folytatá a beszédet: Nem dícsérlek többé; vendéglőnk lát, s valónak leli szavamat. Szerettem őtet, mint még ma, határ nélkül. Visszatérvén hazánk felé, a Meszes hegyei közt a királyra s a két herczegre ötlöttünk. Akkor kezdődék véres ütközetök. Salamon vakmerő bátorsággal méne egyenesen a bérczeknek, hol mi feküdtünk. Az okosabb Gyéza megkerűlé táborunkat, László pedig dühödten küzdött, mint egy oroszlán. Mi kúnok meg valánk verve. Én lovamra kapám fel hölgyemet, s szaladtam. De László ráismere a lyányra, s ámbár nehéz sebet kapott, utánam szárnyala. Csak egy nyillövetnyi tér vala köztem és közötte, de nem ére utól. Ezt kiáltá reánk: Leány, emlékezzél atyádra!

– Ah! – így ugrata társa szavai közé itt a hölgy – úgy hittem, hogy tiszteletes atyám előttem áll fehér hajaival. Szeretve terjesztém ki felé karjaimat.

– Hölgyem lesíklott a lóról – folytatá megszakasztott szavait a szarándok, s én utána. László utólért, s keresztül akara verni láncsájával; de a leány előmbe vetette magát: Engem ölj meg, mert szeretem őtet, s nem akarok élni nélküle. László lesüllyeszté láncsáját. Én a lyányt a táborba kísértem. Atyja buzdításai, a herczeg példája, a jobb erkölcs, mit itten láték, s a leány szerelme, egyesűlt erővel hatának rám, s nem sokára azután felvevém a keresztséget. Azólta boldog elvonúlásban élünk, s nem tudjuk, kivülünk mi történik. Csak néha hat valamely hír hozzánk, mint az, a mely bennünket most ez útra indított. – Isten veled, vitéz férfiú; a szerint vendéglél meg bennünket, mint magyarhoz illik. Köszönjük a jóltartást. De ereszsz; lángol szívem királyi fényében látni meg a derék Lászlót.

– Egy darabig elkísérlek – mondá a várnagy.

A szép szarándokhölgy még egy pillantást vete a gyönyörű tájra, s a kettővel lépdele le a hegyen.

A hegy lábainál ének hatá meg fülöket. A hölgy megálla, s tisztán értheté a dalt.

– Mi szerencsétlen búsong itt? – kérdé a hölgy.

Oktár felele: Salamon, kit nekem kell őrzenem.

– S miért van e nyomorúságban?

– Nagyon el kell rekesztve lenned a világtól, hogy ezt sem tudod. A mogyoródi harcz után Salamon Sopronyba voná magát. Onnan külde követeket Gyézához, s erre tette által királyi igazait; s midőn ez meghala, Lászlóra. De nyugtalan elméje megbáná a mit cselekvék, s arra törekedett, hogy megfoghassa Lászlót, s ismét ő uralkodhassék. Vadászatra hívá meg a királyt, hogy cselébe keríthesse, de a gonosz szándék elárúltatott. László megjelene, de fegyveresekkel; azok összekapának, s Salamon elfogatott, s itt ül.

Oktár alig végzette el beszédét, midőn egy csapat lovasság, csínosan felkészűlve, szembe jött velek. Oktár rá nem ismere a nádorra. Miként hagyhatná el ő mostan Budát? ezt mondá magában. A nádor már a három menőnél vala, s ezt mondá Oktárnak: Vissza velünk, Oktár; Salamon szabadon eresztetik.

A két szarándok szó nélkül vála el tőlök. – A kikre a vár őrzése bízva volt, meglátván közelíteni a nádor csoportját, elébe jövének megtudni, mit jelent e tünemény. Erre egyike a nádor követőinek így felele: Budától eddig én a dolgot énekbe szedém, s elmondom, ha hallani akarjátok. – A lovak a fákhoz köttetének; mindnyájan körűlfogák a dalnokot; az pedig felült egy szirtbálványra, s ezt éneklé:

V.

A kúnoknak egyik csoportja amott vonúlt el a téren; egy másik utána, míg egy harmadik a távolban még csak tündökleni látszék, Cselgőnek sergei, a kúnok fejedelmének. Ez egy halom alján méne vala, s egy lovagot láta meg az ormokon. Sokáig néze föl a lovagra, s így kiáltott: Lássátok a csudát! az Salamon, a magyarok királya! – Nem csalatkozék meg. Felnyargala a királyhoz, ez pedig le hozzá.

– Mint esik az, hogy te hozzám jösz, s így magad? kérdé Cselgő.

– Meg vagyok győzve, s futnom kell, mondá Salamon. László, a rokonom, ül székemen.

– Ismerem, felele amaz; midőn együtt valék veled Belgrádnál, sok hőstetteit szemléltem neki. S mit forralsz? Megmaradsz-e nálunk?

Salamon mondá: Téged kereslek; segélj rajtam! szerezd vissza országomat. Neked egy lyányod vala Belgrádnál; akkor még csak gyermek; él-e?

– Él, s ő minden örömöm; igazi leány; majd itt terem. Ezt mondá Cselgő.

– Ha visszanyered országomat, tiéd Erdély, lyányod pedig nőm lesz, s királynéja népemnek.

– Visszanyerem neked, mondá Cselgő; itt jobbom rá; de ma az alkalmatlan görögöket kell levernem; már-már nyakamon vannak. Rabolva’ pusztítva a görög földre csapánk, s Maurokatakáló hirtelen összegyüjtötte népét, s űz bennünket. Meg kell vernem őtet, s ha dolgomat végzem vele, akkor megyek, s érted küzdünk meg a magyarokkal. – Amott jő leányom, mondá Cselgő.

Salamon megfordúlt.

Mint egy nyil, a szerint lövele elő a leány. A ki egy pillantás előtt még messze látszott lenni, most mellettek állítá meg tajtéktól elfutott paripáját. Haja fonadékit felbontá a nyargalás, s az nyakát és vállait, szinte sarkáiglan, úgy futá el, mint egy sötétszínű lepel. Valamint a homályos éjben egy csillag, úgy ragyogott fejér karja a sötét haj csomójában, orczái lángolának, szeme lőtte szikráit, s szava hangzott, mint az ezüstsípé. – Atyám, rajta! a görög előcsapat immár küzd a miéinkkel!

– Verve lesznek, mondá Cselgő nyúgalomban. De ímhol egy idegen, Piroska! Ez Salamon, a magyarok királya. Téged kér feleségűl, ha visszaszerzem országát. Megvervén itt a görögöket, egyenesen a magyar földre megyünk.

Míg Cselgő ezeket mondá, Piroska a sápadott képű, búsongó, de deli Salamont szembe fogá. Még lángolának szemei, midőn atyja elhallgatott. De az ő szemeiben nem csak hadi tűz csilloga. Jer, úgymond Salamonnak; ha sebet kapsz, én foglak gyógyítani; s szeretni foglak, mert te vitéz ember vagy; s siratni, ha elesel.

E pillantatban egy kún nyargala hozzájok, s ezt kiáltá Cselgőnek: Hamar, uram! a görögök nagy sereggel tolakodnak felénk.

Piroskának csákánya felsuhinta a levegőbe. Még egyszer Salamonra pillantott, s ment. Mindenek utána omlának.

Az éjjel, mely a verekedést követé, a hegy erdős elrejtett vápájában kisded lánggal ége egy tűz. Néhány harczoló, csaknem mind megsebhedve, körűlfogá azt. Lassú hangon szólának egymáshoz, s rettegve tekingetének mindenfelé, mint a kik félnek hogy elfogathatnának. Egyike élet nélkül látszott lenni, s merevedve néze a lángba. Az Salamon volt.

– Ne hagyd úgy magad, mondá neki Cselgő; meg vagyunk verve; de szerencsénk megfordúlhat; összeszedem népeimet, s megyünk éretted küzdeni.

Salamon nem felelt. Most Piroska jöve elő, mellé űle le, s szelídebben mint szokott, ezt mondá: Bátorítsad fel lelkedet, s ne búsongj, nekem gondom lesz sebedre. Az én karom is vérzik, de lelkem le nincs verve. Te bátor valál csatádban: légy bajodban is erős.

Salamon ellágyúlva pillantott szemei közzé. – Erős leszek, mondá, s felkölt, s magához vette kardját.

– Hova? kérdé Piroska; én veled megyek.

– Eressz! felele az; nyugalmat szerzek magamnak.

A leány elfordúla tőle, s neki úgy látszott, mintha tőle az egész világ, mindazzal a mi szépet bír, fordúlt volna el. Salamon eltűnt az erdők éjjelében.

Piroska minden rezzenésre felfülelt. Mindég várá hogy Salamon vissza fog térni; de hijába. Virradni kezde, felhasadt a hajnal, a nap feljött, s Salamon még sem tért vissza.

– Elfogták a görögök, mondá Cselgő; tovább kell mennünk; velünk is az történhetik.“ – Lóra ült minden. Piroska még egyszer visszanézett a sűrűbe, s két köny remege szép szemeiben.

VI.

– Egész napja hogy együtt járunk. Elmondám, mely dicsőségben uralkodik a mi Lászlónk; hogy őtet az egész ország mint szereti, s ott vagyunk hova te is vágyál, én is vágyék – Székes-Fehérvárnak kapuja előtt; mondd el tehát, ki vagy te?

– Az én nevem elhangzott, felele a szarándok; meg vagyok halva mindennek, ki valaha ismere. – Éltem háborgásai után a Szentföldre bujdostam, s megnyugosztalva jövök vissza. Magányomból, melyben azolta éltem, azon vágy ránta ki, hogy láthassam még egyszer a hajdan ismert földet.

– S nem térsz be hozzám? kérdé a magyar.

– Köszönöm szívességedet, felele a szarándok.

– Barátibb vendéglőt itt nem találsz, mondá amaz. Aztán most itt minden ház tele van idegenekkel; most tartatik a halotti mise, mint minden évben, a megholt Salamonért.

– Azért-e, a ki király vala? kérdé a szarándok.

– Igen, felele a magyar. László királyunk sokat sírt, midőn halála hírét meghallotta. Nyúgodjanak békével hamvai! Velem sok jót teve; ez a ház és a mit bírok, az mind az ő adománya.

A szarándok több figyelemmel néze a magyar szemébe, s ezt kérdé: Mikor és miért volt erántad e kegyelemmel?

– Belgrádnál, mondá a magyar. Nőm, akkor még leány, fogva volt a városban. Én egyetértettem vele, ő meggyújtá a várost, s Belgrád a királyé lett. Ellenben valamim most van, azt neki köszönhetem. Hála érzésivel emlegetjük mindég, s talán csak mi ketten az egész országban; mert ő azolta sok inséget vona hazánkra. De az én hazámban emlékezete ki nem hal, s nekem minden maradékom Salamon nevet fog viselni.

– Élj szerencsésen, mondá neki a szarándok nagy megilletődéssel.

– De engedd hát, hogy a királyi udvarig kísérhesselek, minthogy oda készűlsz! mond a magyar.

A szarándok egy oszlop lábánál űle le, s ezt mondá: Én az éjt itt töltöm.

– Amint tetszik, mondá amaz; téged nem könnyű elvonni akaratodtól; te azt sem fogadnád el, ha a király a maga csarnokjában akarna szállást adni neked. Oh ha akkor voltál volna itt, midőn Henrik császár itt múlatott, s Salamon a császár húgával űlte menyegzőjét, s barátságot kötött véreivel; az volt ám a szép idő!

– Szűnj meg, mondá a szarándok, s hagyj magamban.

– Rendes ember vagy! mondá a magyar. Jó éjszakát tehát!

A szarándok befogá könnyező szemeit.

Másnap véget érvén a halotti mise, László király végig méne a koldusok és szarándokok sorain, mit tenni mindenkor szokott vala, kik őt az egyház tornáczában várák. Midőn annak nyújtá az aranypénzt, ki a palota oszlopánál hált, ez megfogá a király kezét, megszorította azt, s felkiáltott: Légy szerencsés, László király! s eltűnt a tömött sokaságban. Megilletve állt a király egy-két perczig, s így szóla: Úgy légyen nekem Isten irgalmas, ez az én rokonom Salamon vala. Menjen kiki, hozza vissza, s barátok leszünk.

Mindenfelé omlottak emberei, de mindenike azon jelentéssel tére vissza, hogy sohol nem találtatott.

VII.