SALAMON, MAGYAROK KIRÁLYA.
Ferencz Kazinczy translation
I.
Salamon király megszálla Szekszárdon, s vele együtt Markárd, Carinthia fejedelme. Úgy beszélék, hogy ott a böjtnek szentelt napokat szándékoznak tölteni; de a ki kísérőinek számát s hadaik sokaságát látta, könnyen elértheté, hogy az ájtatosság csak ürügy, és hogy az Uralkodó vérontást forgat elméjében. Kíséröinek legnagyobb része künn telepedett meg a táborban.
Együtt ültenek ott nehány magyarok és egy német, s vígadozva falatozának. Amint vacsorájok véget ére, így szóla a német: „Atyám úgy beszélé nekem gyermeknek, hogy jelen volt az hadban, melyet Henrik császár kezde itt, midőn Salamon, annyi baj után királyiszékére lépett; kérlek, beszéljétek csak, mint esett az?
Egyike a magyaroknak felele:
– Ezt legjobban fogod érteni egy dalunkból; mert mi magyarok, a mit méltónak látunk hogy gyermekink is ösmerjék, énekbe szővjük fel.
– Igen bölcsen, mond egy másik; hagyd azt nekem éneklenem.
Megtölték a sörlegeket, s minden elnémúla. A dalnok távolyabb telepedék le a többitől, s elkezdé:
A KORONÁZÁS ÜNNEPE. Dicső fényben állt Salamon király, Már készen várta a nagy áldomás. Mint tenger habja tol egy más habot, Akként tolódék honfi s idegen. Megszólal a kürt, a tárogató, S hírt ád, hogy már jön a császár fölsége. És a midőn jő, felkél üléséből Minden nagy és kicsiny, s mélyen meghajlik. S ővéle együtt megjelent szemérmest Sófia, császár szeretett testvére, De most mátkája a dicső királynak; Hajában myrtus-ág és korona. S mindnyájokban e gondolat föltámad: Mint ő legelső a nagyok között, Úgy a szépek közt te vagy a legelső; Kit koronázhat méltóbb’ az erős? S mint a napot kísérik csillagok, Úgy a királyt itt három rokoni; Erősek harczban; útálják a rosszat, Istenhez hívek, s Árpád ivadéki. Kezdődik az ebéd, fölkél a nádor: Király, engedd követnünk a szokást; Hadd mondja ének ősink tetteit. Királyi hölgye kérve mosolyg rá. A dalnok őszűlt hajjal lép elő, Átkötve derekát papi övével; Szeme még ifjú őszűlt fürtje mellett. „Virágh! Virágh!“ ezt minden kiáltozza.
VIRÁGH ÉNEKE. Halljátok énekem, fényes vendégek! Atyáinknak ragyogjon dicsőségek. Elmondom, mint éltek, Elmondom, mint vesztek A fejedelmek; Mint éltenek itthon szép békeségben, Mint harczolának nagy vitézségben. Magyarországnak királyi trónusán Ül vala az öreg kegyes urunk István. Azt mindig sarkalta A ravasz Gizela: „Bátyám, neked nincsen magzatod többé; Csináld, hogy koronád legyen én fiamé, Burgundi Péteré. Útálják a Krisztust minden mi véreink, És ha majd utánad hullanak könnyeink, Elfojtják hitünket. És bálványozásra hajtják nemzetünket.“ Ezt hallá jó király, beteg lőn bújában; Ah, látni volt, hogy nem él már sokában! Akkor gonosz lelkében ezt mondotta Az a ravasz királyné, Gizela: Király lesz Péterkém, Ha őket megölém. Megfogatá Vazult, ólmot öntött fülébe, S az ártatlan herczeg eljutott sír gödrébe. Meghallá Endre vitéz herczeg ezt, S tüstént Bélához, Leventához levelet ereszt: Testvérem, barátim, menjünk innen hamar, A gonosz vén néne minket ölni akar. Mint sólyom az égben, mentek a herczegek Oda, hol lakoznak tisztes lengyelek. S a király jó szívvel látta udvarába. Derék három vitéz, mond önmagába’, A rosz Lettek ellen segédemre lehetnek, S tőlem minden gondot messze kergetnek. És a mint már ülnek asztalnál, Ime a palotának ajtaja ketté vál, S belép a király leánya, Tündérszépségű Rikhéza, Szemérmesen földre süllyesztve szemeit, Szótlan üdvözli atyja vendégeit. Csillog a sok arany, ezüst, gyöngy, gyémánt, De oly szikrázást semmi gyöngy nem hányt, Mint szép Rikhéza szemei, S Bélának lángot vetnek érzései. S a király megszólal: Ha ki holnap nékem Leteríti vérben hízó ellenségem’, S lábamhoz veti pallosát, Sisakját, kópjáját, tollas pajzsát: Annak én leányom Rikhéza Légyen vitézsége díjaúl sajátja. Rikhéza elpirúl, s lenéz szeméremmel; De midőn felpillant most is még rezgéssel, Szeme s a Béláé összetalálkozék. Ez lesz az! mond a lyány, s sohajtozék. És úgy lőn, mint szép hölgy jövendőlte, S a Lett fejdelmet Béla megölte. Szót áll a jó király; másnap menyegző van; A herczeg nem lelé helyét vígságában. Öröm volt nem kevés évekig életek, Rikhézától őnéki fiai születtek, László, Gyéza, Lampert, derék három ficzkó, Mind kardforgatásra s paripára való Hír jöve Budáról a Lengyelországba, Hogy a német Péter mint bánt hazájokba’, S hogy a nép ellene immár feltámadott; S Endre meg Leventa tüstént kardot kapott. Mentek, mendegéltek, hozzájok áll a nép, Húllanak a bástyák, mint kövektől cserép. A Péter leszaladt, kiszúrák szemeit, Végre föld nyelte gaz tetemit. Akkoron kiált nép: Endre mi királyunk, Szabadítónk vala, most legyen istápunk. Árpádtól szakadt, ő ójja törvényünket, S annak pajzsa alatt kormányozzon bennünket. Ez nagyon bosszantá német császárt, Magyaroktól mert ő ilyet nem várt. Frank, sváb, esztrák gyülnek szegény hazánk ellen, De azt akkor is őrzötte jó Isten. Való, Endre király megrezzene lelkében, Sok nép, ugymond, s azért bízik erejében. Egyik követ után másik száll Bélához, S bátyjától neki ily izenést hoz: „Öcsém, Béla herczeg, hagyd hon te hölgyedet, S jer, és védd császár ellen testvéredet. Sok németség, Sok veszettség Jő vele, s rettenti halállal nemzeted’. Leventa megholt és nekem nincs gyermekem, Holtom után rád fog nézni örökségem. Ne késsél itt semmit, Szedd össze emberid’; Jer, kélj segédjére nemzetednek, Szerezz hírt, nevet, ragyogást nevednek.“ Béla herczeg rápillant szép Rikhézára. Mily szép! de hát ha még felteszem homlokára A dicső koronát, Angyalok malasztját: És ha majd bíbor fog folyni le vállain, Ki látott szebb asszonyt világ trónusain? Rápillant gyönyörű derék fiaira: Esküszöm az égnek minden lakóira! Én nektek királyi méltóságot szerzek; Nem gondolok vele, bár halálra vérzek. Felszökik kegyese mellől a jó herczeg, Csörög kard oldalán, két szeme perczeg, Nyerít a szép mén alatta, S a követeket útnak indítja. „Menjetek, bátyám hívei, S mondjátok, hogy leszünk vitéz védelmei.“ És mint a két testvér előjön hadával, Császár meg vala verve ő táborával. Vértpajzsokról így híjják most Vértesnek A helyt, hol annyi sok németek elvesztenek. S a győzelem után meg volt kötve a béke, S Endrének, Bélának elméne ellensége; Budára mentek ők, s tölték jó napjokat, Milyet nap felülrűl nem látott igen sokat. De most Endrének is lőn egy kedves fia, S Bélának ő adott eskét nagyon bánta. „Salkóm, én koronád’ Bélának nem hagyom; Tiéd az; elmétlen esküm visszarántom.“ Fehérvártt hagyá megkoronázni fiát, S Béla és gyermeki nézték nagy pompáját. Így énekle mellé püspök az oltárnál: „Légy úr véreiden! a kegy fejeden áll.“ – „Légy úr véreiden?“ – kérdé elmérgesűlve Béla herczeg, nézvén gyermekit keserűlve. András rápillantott, s beteg leve belé, S Salkójának sorsát előre félemlé. És amint betegen nyoszolyáján feküdt, S forgatta, hogy mást tett mint Bélának esküdt, Hívatja Ernyeit s Vid Ispán kedveltit, Hogy egyik és másik segélje szándékit. „Tapasztalt híveim, kiket szívem kedvel, Amit mondok, halljátok meg figyelemmel. Itt a herczegi kard, amott a korona; Hadd jőjön, s válaszszon kettő közűl Béla. Ha a koronán kap, mingyárt öljétek meg, Ha kardon, maradjon igen kincses herczeg. Tegyétek, mit hagyok, s vesztek nagy jutalmat.“ S azok: „Meglesz; érdemeljük bizodalmad’.“ Künn az ajtó mellett őrt Miklós áll vala, S hallá, hogy király itten mit mond vala, És midőn Béla jött, ezt súgá fülébe: A kardot vedd, s nem fogsz esni kelepczébe. S amint Béla belép, Endre király így szól: „Öcsém, vedd hálámat szívem mély voltából. Ott korona, itt kard; válaszszad egyiket; Szólj szabadon, eztet vagy aztat kedveled? Ha a korona kell, az ám tiéd legyen, S a kard Salamonra örökségűl megyen; Te lészesz királya, ő leend herczeged.“ – Az a kettőre néz, s lelkében elijed. A kardot választja, miként Miklós hagyá. „Te kend föl Salamont pompával királylyá, Én és magzataim herczegei leszünk, S mindent, a mit hágy, nagyhűven megcselekszünk.“ De forrott a méreg, felzajdúl mellében, S bosszút liheng az esk miatt ő lelkében. Követeket külde lengyel sógorához, S az neki hirtelen tömérdek hadat hoz. Összekap a két fél, s Endre földön terűl, Lovak tapossák el, s Béla nagyon örűl. De egy belső szózat felkiált fülébe: „Tiszteld az Úr kentjét!“ s megrendűl lelkébe’. Nem késik el bosszú, bár olykor sántikál; Midőn törvényszéket tart most Béla király, Alatta összedől ő királyi széke, S élete véget ér, s minden dicsősége. Béla gyermekei mélyen megborzadának, És Salamon előtt hűséget fogadának. Előjött a császár, s testvérét Sófiát, Minden országinak szép kárbunkulusát, Őneki hütvesűl örökre átadja, S minden bajai közt segédét fogadja. S ma vette szép hölgyét, ma vette koronáját; Bélának gyermekei nevelik pompáját. Egy áll mindnyájokért, ők mind az egyért állnak, Együtt győznek, s ha kell, együtt halálra szállnak. S ti urak, országunk fényes csillagai, Legyetek koronánk erős oltalmai. Fojtsatok el viszályt és fondor irígységet. S ím az intés s a dal együtt érének véget.
– De beszéljétek elő csak, mi háborítá meg őket egyességökben? Mert hogy a király és a herczegek egymásnak most nem barátjai, az kérdést nem szenved.
– Kérdésedre én fogok felelni – mondá egyike a hon fiainak. A dolog így történt:
– Bisszének ütöttek pusztítva országunkra, s a nándorfejérvári görög vezér Nikétás kedveze a latroknak. A király és a fejedelmek táborba keltek, gazságokat megbüntetni. Már két hónapig tartott, s minden siker nélkül a Belgrád ostroma, s akkor egy vitézünk és egy magyar leány, ki fogva tartatott a várban, megszereték egymást. A leány egy szélvészes éjjel lángot vete a városnak; mi éltünk az alkalommal, s űzénk az ostrom munkáját. Nikétás egész éjjel védé a várost, de fölvirradván, s látván az erőt és a maga gyengeségét, nem mere ellenkezni. Hozta a Boldogságos Szűznek egy ezüst képét, s magát Béla herczegnek föladá. A görög nép legnagyobb része követé példáját, mert kiki tudta közűlök, hogy Gyéza szelíd elméjű. Salamon királynak kevés foglyai jutának, mivel ismerék hogy ő inkább függ a Víd ispán kemény sugallatitól mint illik. Ez bántotta a királyt. S amint Gyéza, a maga szelíd szívéhez képest, Nikétást és egyéb foglyait sarczfizetés nélkül ereszté szabadon, a király annyira felgyúlada ellene, hogy a zsákmány osztásakor neki csak egy negyedet hagyott, a hármat pedig magának tartotta és az övéinek. Viszálkodások azóta mindétig nőtt, s kard és vér nélkül nem igen fogjuk elcsendesűlve látni.
Nyargalva mene el mellettek egy lovag, s rájok kiálta: Hol találhatom fel Víd ispánt?
– Menj vágtatva – felele egyike közűlök – s a templom ajtajában leled, mert épen vecsernyére kondúl meg a harang.
A lovag ment, utána kísérői; de ezek még fél útjokat sem tevék meg, midőn a lovag már a templom előtt álla, s egy levelet nyújta Vídnek, e szóval: Ezt Petrőd. – Egyszerre megfordúla, s ment.
Víd ispán megolvasá a levelet. – Éltesse Isten a királyt! Gyéza Ingoványon vadászgat. Rajtam, Zömökön és Bikáson kivűl csak egy fiacskája van vele. Üssetek rá minden késedelem nélkül, s elfogtad őtet. Mihelyt kezdődik tusátok, mi megfutamlunk. Az lesz jele, melyen az iramló ellenre ismerhetsz, hogy ellökjük vértjeinket. Tartod-e készen a megígért jutalmat?
– Élni fogok tanácsoddal – felele Víd, s ezt veté a szóhoz magában: – de ti együtt vesztek vele; a jutalom nekem marad.
Jött a király is. Víd együtt lépe vele a templomba.
II.
Vége volt a vecsernyének. A klastrom papjai kettenden lépdelének, halkkal és némán, végig a templomon, s kiértek a keresztfolyosóra. A király és Víd veszteg maradtak. Most bevégzék ajtatosságokat, s fel és alá jártanak a kiürűlt egyházban; a magas bolt visszazengé lépéseik dobbanásit. Elsüllyedve beszédjökbe, észre nem vevék, hogy Vilmos apát egy sötét helyt karszékében maradt s folytatá könyörgését. A beszélgetés mind hangosabbá lőn, mint azok közt szokott, kik felmelegűlve vannak titkolni akart szándékoktól, s nem gondolják, hogy valaki hallja. Egy-két nagyjelentésű szavok elhata az apátig. Az betevé könyvét és felfigyele.
Víd. Meddig fogod még tűrni, ó király! Hogy téged szóban, tettben, Gyéza herczeg Kaczagjon? Én beszéljem-e megint, A mit hűségem sokszor monda már, S sikertelen még eddig, hogy hatalmad S személyed sértét rajta mint torold meg? Említed-e Belgrádot, hol szabad Menést adott mindennek, a kit ő Tett volt foglyává a görög seregből, Míg, a kik neked buktak meg, te súlyos Váltságra hányád, s gyötrő szolgaságra? Jól tetted; a ki bajt okoz, lakoljon. Kedvet hajhász ő népe közt, s kegyelmet Byzáncz uránál, s ím bírja a mit ohajt. Dalokban él a lágyság, melyet űze, S kezében a várt bér, a – korona. Salamon. Kezében az, de nincsen még fején. Víd. Ó nem csak ezt; ő a tiédet is Fejére tészi, hogyha késsz tovább is, Nem érti, mért titkolja lángolását, És téged bátran ingerel. Midőn Sarczát elvontad, egy szó, egy tekintet Kért-e, hogy add meg a mi övé, neki? Kevély elnémúlással álla előtted. – Király vagy; a mit a király akar, Mindenha szent, nincs más szent, mint ez egy. – Vagy a midőn Nissába felidézéd, Ha megjelent-e? Salamon. Jó, hogy nem jelent meg. Most foglyukában ülne azok szerint, Miket te kivánsz tőlem. Víd. Te pedig Királyom azzal, a ki mindenekben Csak önmagát tekinti, s tart szememtől, Törvény szerint akarsz-e bánni mindig? Salamon. Oh hagyd el egyszer már! gyűlőlöm őt; Hírem’ fogyasztja; győzedelmimet Az ő tanácsinak tulajdonítják, A nép szerelmét tőlem elragadta: De szent az esk, melyet tevék neki, S az minden tiltott szertől visszaborzaszt. Víd. Ha hasznos a tett, gondolsz-e vele, Hogy a mezítlábos pap nem javalja? Verd el magadtól e hűledezést! Ez szegdesi királyi szárnyalásod’. Két kard nem fér el egy hüvelybe’, nem Egy tartományban két király; Azt várod-e, hogy ő üssön reád? Salamon. És ha majd eldől is, mint érdemelte, Azt mondja népem, azt a pap, hogy én Akartam őt eltolni birtokából. Víd. E tartalék királyi. Fényes elméd Megtámadód vagyonát bírni nem vágy. S híred, ha majd azt győző fegyvered Elnyerte, s bérűl adja biztosodnak, Keresztülcsillámolja a nagy világot. Leghívebb szolgád tudja, nem felejted. Te úr majd akkor léssz, ha védve tőled, S intéseidtől függve, mint eleddig, Új birtokát tenéked tartja fel. Salamon. Ó volna meg már hát! Víd. Akard, s megvan. Itt nagy hadad. Koronthál fejedelme Sok néppel áll, várván intésedet. Vadászat tartja Gézát Ingoványon; Hívei kis számmal kísérék oda, S meg vagynak nyerve pénzzel általam; Lászlója s Lampert nincsenek körűle. Mi rá ütünk. A szép merés miénk: Tiéd a nyereség. Szűnj meg habozni; Csak az gyötör; hagyd tennünk, s nyugva vagy. Salamon. A tett tiéd, tiéd a jutalom. Víd. A hajnal engem Ingoványt talál.
A király és Víd kimenének a templomból, s annak küszöbein különváltak. De az apát könyörögve borúla le az oltár előtt. Nem, mondá magában, ez a jó szívű kegyes herczeg, klastromunk alkotójának fia, nem fog veszni intés nélkül. Rávetem életemet a koczkára. Ismerje a feje fölött lebegő veszélyt.
Még csak kezde virradni a reg, s egy nem ismert öreg, felöltözve mint egy köz hadiember, a herczeg ágya előtt álla, s így szólította meg: Kelj ki ágyadból, fejedelmi ifjú; napjaidat veszély rettegteti. – Gyéza álmélkodva nézett az öregre. – Nem ismersz rám? Én a szekszárdi monostor apátja vagyok. Salamon király ellened küldi hadát. Azt tegnap önmagától hallám. Azonnal e köntösbe rejtém el magamat, hogy annál bátrabban férhessek hozzád. Egész éjjel lovon valék; magam megett hagyám a király csoportjait. Azok még ma itt termenek. Ültesd fel hőseidet, vagy fuss, amint jobbnak véled. Víd harmincz zászlót hoz rád. Most eressz vissza; nem jó volna, ha Salamon megtudná, hogy távoly valék. Könyörgeni fogok szerzetes társaimmal, hogy az ég veszni ne hagyja e vitában az ártatlant.
Gyéza felszökött ágyából, s amint ablakán kitekinte, már messze látá a nyargaló papot. – Isten veled, hív lélek! – sohajta. Elővevé vadászkürtjét, s megfútta azt egész erejével. Az övéi felszökdeltek a recsegő hangra, s Petrőd, Zömök és Bikás megjelenének előtte. Elmondá nekik a mit hallott. Petrőd megilletve pillanta két társára, s így szóla nekiek: Ismerem azt a papot; szereti a kancsót emelgetni. Mámorában ki tudja mit hallott vagy álmodott? Nem hiszem hogy a király lelkéhez ily undok gondolat férhessen.
– Lássa, ha úgy van kedve, mondá Bikás, mi bátor szívvel várjuk, s úgy hiszem, megfelelünk neki, amint illik. Itt ugyan négy zászlóaljnál nincs több néped; de mi hűk is vagyunk, vitézek is; kis sereg nem most verend vissza nagyot.
– Lelkemből kapád ki a szót, mondá Gyéza; hadd jőjenek, várom őket. Készűljetek a víváshoz; én az alatt felfegyverkezem.
Amint kimenének a herczegtől, mondá Zömök: Nem sokba múlt hogy itt majd megjáránk; az apát elronthatta volna dolgunkat. Szerencsénk, hogy a király hiszen nekünk. Ha futásban nem keresi üdvét, meg kell küzdenie, s akkor vége neki.
– Siessetek embereitekhez – mondá Petrőd – s adjátok ki a parancsot, hogy mihelyt a csata kezdődik, fordúljanak meg, s hányják el pajzsaikat. Ki ne rettenjen el az ily sokkal nagyobb számban?
– Bízd ránk magad’ – felele a két másik; s mindenike csapatjához ment.
Gyéza alig állítá ki kisded hadát, midőn a Víd számos serge előtte kifoszlott. A csata kezdődék. Midőn leginkább folyt a munka, a három hitszegő, Petrőd, Zömök és Bikás megiramodék, mindenike a maga zászlóaljával, s magok és népeik elhányák a paizst. Víd felkiáltá Markárdot: Utánok! szabdaljátok le, hogy hírmondójok se maradjon! Azok utánok nyargalának, s a három hitetlen s minden kísérőik leszabdaltatának.
De Gyéza, míg Markard amazokat kergeté, hegyes ék formájába állítá ki hőseit, s keresztültöre a Víd népén. – Még egy ütközetet, kiálta Víd, s herczeg vagyok. Miért nem hoza tégedet, Gyéza, nékem a szerencse! Most te, vagy én, halva fekünnénk. Így vagy úgy vége volna!
III.
Gyéza öccsével Lászlóval s sógorával Ottó morvai herczeggel, egyesíté erejét, s a sereg Czinkotánál állott. Salamon Rákoson szálla meg. A két tábort a mogyoródi tető választá el egymástól. A király sergében nagy mozgás volt. Vezérei: Víd ispán és Ernyei, s frigyesei Szventibáld és Markárd összegyűltek a király sátorában, s tanácsot tartottak.
Lángoló tüzök, nagy számok s hadaik vitézsége arra buzdíták, hogy más nap verekedjenek meg. Víd ispánnak tetszék a nép lángolása, s felkiáltott: Ha meglátják mennyin vagyunk, elrettenve szaladnak meg. Nem régen verénk meg őket; vezéreik elhúllottak; hadok remeg nevünktől. Most aratókat gyűjtött maga mellé; azokat egyszerre elnyeljük. A csehek hadd nézzék nyugva, mi történik; én a bácsiakkal nekik megfelelek.
Ernyei ispánnak könnyek csorgának alá őszűlt szakálába. A király látta azt, s megszólítá: Honnan ez az elbúsúlás, öreg vitéz? Te a herczeg felé hajlasz, és csak színből tartasz velem.
Ernyei felelt: Nem, király; de fáj nekem, hogy te a két herczeggel, atyád testvére fiaival, harczolsz, és hogy a két hadban atyja a gyermekét, s a gyermek az atyját, testvér a testvért, magyar a magyart öldösi. S ekkor Vídhez fordúlván: Te dicséred urunknak e szándékát, s azt mondod, hogy a herczegek aratókat, kaszásokat gyüjtöttek fel magok mellé. De lásd, a mit ezer kaszás levága, tízezer kéz sem győzi felvillázni, s Isten segédje nélkül senki sem számlálja meg, mit dolgoztanak. Nekünk tisztünk meghalni urunkkal, de jobb volna más tanácsra térnünk.
El vala végezve, hogy másnap megvínak. A vitézek álom nélkül tölték az éjt, mindenike lováról gondoskodék, s azt féken tartotta.
A két herczeg táborában csendesen vala minden; vitézeik aludtak. Magok egy levelesszínben feküdtek le. Annak közepében egy kémény nyúl vala ki, s ez alatt lassú lángban ége a tűz; egy magyar vitéz vígyázott, hogy el ne aludjon; s midőn a hasábok elégtek, új fát rakott a tűzre. László herczeg egyszerre szökék fel álmából. – Bátyám, sógorom – ugymond – kardot, paizst hamar! egy álom int; jő az ellenség. – A kettő hirtelen ugrott fel a földről, s körülövedzé magát. Századosaik, tizedeseik végigjárák az elszunnyadtak sorait, s kevés pillanatok alatt mindenki lován ült. – Paripád készen áll, mondá Gyézának egy vitéz, s a herczeg ment. László és Ottó még a színben maradtanak. László leborúlt a földre, s fogadást tőn, hogy ha az Isten a bátyjának adandja a győzedelmet, ott ahol csatáikat tartják, kápolnát fog szent Mártonnak építeni, s ezzel hada elé nyargala. S amint hadi örömében végignyargalá a sorokat, dárdájával történetből meg talála ütni egy bokrot. Egy evet felkapa dárdájára, végigszaladott annak nyelén, s kebelébe szökött alá, s ottan elrejtezett. Az övéi víg kiáltozásra fakadának; a jelenség jósolatúl vala nekik, hogy övék lesz a győzedelem.
A király hada kitűnék a tetőkről. Ernyei ispán monda Vidhez: Csudálnám, ha ezek szaladnának, meglátván bennünket. Hátok megett a Duna; győzni akarnak vagy veszni.
S mint a vita kezdődék, köd szálla a földre, csak tompa fegyvercsörtetés, a győzők örvendései, s a sebhedtek és haldoklók ordítása költ fel a homály közűl. S mint a köd tisztúlt, meg vala nyerve a tusa; Salamonnak hadai le valának terítve, maga futott, egyedül a vitéz Opus Bátortól kísérve. Egy szegény csolnakban hajtott által a Dunán, Szigetfőnél, s Soprony felé tartott.
Azalatt, míg Gyéza az elfogott Szventibáldot és Markárd markgrófot azon ígéret mellett ereszté szabadon, hogy többet ellene fel nem kelnek, László végigjárá a vérrel ázott csatamezőt, hogy a sebhedtekről gondoskodhassék. Halva lelé Ernyei ispánt. E látásra leszökék lováról, megölelte a holtat, s ezt mondá: Ernyei! béke barátja! kesergem vesztedet, mintha testvérem volnál; mert szíved és elméd békére hajolt. Felemelé a holt testet, s meghagyta vitézeinek, hogy takarítsák el tisztesen. Tovább haladván, egy csoport embert talála elő, kik a Víd testével foglalatoskodának. Ezek testvéreiket, barátjaikat kesergék, kik elhullottanak; s szidák ezt, mint had gyúlasztóját; s egyike, épen midőn közéjek érkezék László, egy marok port e szókkal vága szeme közé: Szemed sohasem tuda eltelni birtokoddal és fényeddel, s íme most egy marok porral telik el. – László megállítá őtet, s így szóla az elkeseredtekhez: Szánlak, megholt! ámbár mindég ellenségünk valál. Miért nem maradál életben, hogy megtérj vétkedből, s a háborgást csendesítsd közöttünk. Ime szived’, mely Gyézának birtokára vágyott, egy kopja verte keresztül, s fejedet, mely koronát akara viselni, kard szelte ketté!
László ezt is eltemetni parancsolá.
IV.
Hév vala a déli nap, midőn Esztergomból egy pár szarándok, egyik férfi, a másika nő, a Duna mellett emelkedő hegyek közt ballagdála, s Visegrádnál megérkezék.
– Hová igyekeztek? – kiálta rájok Oktár, egy ifjú vitéz, ki maga is a királyi folyam szélén sétálgatott.
– A szarándok felele: Budára igyekszünk. Szinte honunkig hatott a hír, hogy István király a szentek sorába iratott, és hogy kiemeltetnek a földből hamvai. Az ország déli aljából ez innep miatt jövénk fel.
– Szóljatok itt be tehát, mondá nekik az ifjú vitéz; – ha délután megindúltok, Budán lehettek éjszakára. – Bé nem várván feleletöket, az ifjú megfordúla a hegyek felé, s a két szarándok követé lépteit.
Amint az hegy ormára felérének, így szóla az ifjú vitéz: Tekintsek itt körül; ennél nem igen találtok szebb kilátást.
A leány szemeibe könny szökött, oly hatalommal ragadta meg a táj szépsége. Midőn a szerelmes vágyódva pillant kedvese lakjához, kihez siet, a Duna úgy pilloga fel néhány helyt a hegyek nyílásai közűl, míg elvégre nyúgalmas dicsőségében futa tovább. A tiszta habokból ragyogtak a hegyek, zöldlombú erdeikkel, s Visegrád, kevélykedve bástyáiban, mint egy tűkörből. Ezzel áltellenben pillong ide Nógrád, elmohosúlt falaival, vértársa a fent Visegrádnak, elszánva, hogy ezzel együtt áll, hogy ezzel együtt vesz.
A tovább siető folyam felé fordítván tekintetét, így szóla a szarándok: Én is ama téren állottam oda által, midőn a két herczeg megmérkezett Salamonnal. De azóta itt nagy változások történtek. Hol ama tulsó hegysor megszakad, akkoron csak erdő állott, s most ott várost lát szemem. Miként van az?
– S nem tudnád? – kérdé Oktár. Azt nektek én fogom megmagyarázni; addig vegyétek, a mit szívességgel rakatok fel előtökbe. – Cselédek jöttek, mentek, s megteríték asztalát a vár egyik fokán. S míg a két vendég ebédle, ezt beszélé az ifjú vitéz:
– Midőn a két herczeg és a király itt fekvének a magok táborokkal, Gyéza és László egy nap végigjárák az erdőt, talán hogy megismerkedjenek a hely fekvésével. Akkor egy remetére akadtak, kinek Vácz vala neve. S ez így szólott az idősb herczeghez: Üdv tenéked, Gyéza! Két angyalt látok lebegni fölötted; egyike koronát tart, a másika pálmaágat. Győzni fogsz, s királynak ismértetel.
Gyéza mondá: Én koronát nem vágyok; de ha kedvezni fog az ég az igaz ügynek, úgy itt egyház álljon és püspökilak. – S amint megnyerék a győzedelmet, az erdőbe méne megint az övéivel, s kereste a helyt, hol a remetével összetalálkozott, de harmadnapig is mindig haszontalan. S ím az egyik estve csillámló türökkel szalada végig a táboron egy szarvas. Gyéza utána iramodék, utána hívei is. A szarvas halkkal baktata szinte a fenyérig. Egy pogány vallású kún vitéz rálöve, de a szarvas eltűnt. Gyéza fogadást tőn, hogy ott fog állani az egyház, ahol a szarvas eltűnt, a püspökilakkal együtt, s a várost a neki győzelmet ígérő remetéről Vácznak nevezé. Ez az, melyet itt látsz. A kún vitéz, ki a szarvasra rálöve, én vagyok. A váczi püspök téríte meg; Gyéza lőn keresztatyám, s engem teve e vár őrjévé.
S a szarándok most: Ahogy te vagy Gyézához kötelezve, úgy vagyok én Lászlóhoz. Hallhatád, hogy midőn a herczegek még egyességben éltek a királylyal, a kúnok pusztítva jöttek ez országba. Én is őközöttök valék. Sokat rablánk, s én egy leányt is, a váradi püspök gyermekét; oly szépet, hogy messze földön nem volt mása, s oly jót, a milyen szép vala.
Az asszony elfordítá fejét, s a szarándok folytatá a beszédet: Nem dícsérlek többé; vendéglőnk lát, s valónak leli szavamat. Szerettem őtet, mint még ma, határ nélkül. Visszatérvén hazánk felé, a Meszes hegyei közt a királyra s a két herczegre ötlöttünk. Akkor kezdődék véres ütközetök. Salamon vakmerő bátorsággal méne egyenesen a bérczeknek, hol mi feküdtünk. Az okosabb Gyéza megkerűlé táborunkat, László pedig dühödten küzdött, mint egy oroszlán. Mi kúnok meg valánk verve. Én lovamra kapám fel hölgyemet, s szaladtam. De László ráismere a lyányra, s ámbár nehéz sebet kapott, utánam szárnyala. Csak egy nyillövetnyi tér vala köztem és közötte, de nem ére utól. Ezt kiáltá reánk: Leány, emlékezzél atyádra!
– Ah! – így ugrata társa szavai közé itt a hölgy – úgy hittem, hogy tiszteletes atyám előttem áll fehér hajaival. Szeretve terjesztém ki felé karjaimat.
– Hölgyem lesíklott a lóról – folytatá megszakasztott szavait a szarándok, s én utána. László utólért, s keresztül akara verni láncsájával; de a leány előmbe vetette magát: Engem ölj meg, mert szeretem őtet, s nem akarok élni nélküle. László lesüllyeszté láncsáját. Én a lyányt a táborba kísértem. Atyja buzdításai, a herczeg példája, a jobb erkölcs, mit itten láték, s a leány szerelme, egyesűlt erővel hatának rám, s nem sokára azután felvevém a keresztséget. Azólta boldog elvonúlásban élünk, s nem tudjuk, kivülünk mi történik. Csak néha hat valamely hír hozzánk, mint az, a mely bennünket most ez útra indított. – Isten veled, vitéz férfiú; a szerint vendéglél meg bennünket, mint magyarhoz illik. Köszönjük a jóltartást. De ereszsz; lángol szívem királyi fényében látni meg a derék Lászlót.
– Egy darabig elkísérlek – mondá a várnagy.
A szép szarándokhölgy még egy pillantást vete a gyönyörű tájra, s a kettővel lépdele le a hegyen.
A hegy lábainál ének hatá meg fülöket. A hölgy megálla, s tisztán értheté a dalt.
A FOGOLY KIRÁLY. Lánczokban ült a jó király A fellegvár lyukában, Sok mérges könnyet hullata Emésztő bánatában. Hijába tartja füleit A tömlöcz ablakához, Nem hall semmi közelgetőt, Ki néki várt segélyt hoz. Kobzát, a búst, előveszi, S így énekel zokogva: Dall, hass el én hű hölgyemhez, Bár szél s hab tilt zajogva. És mondd: Én fogva űlök itt, Bús tömlöczöm mélyében; De még itt is csak ő, csak ő Van szüntelen elmémben. Csudálkozom, hogy híveim Nem kelnek fel mellettem; De ő, de ő el nem felejt, S mindent megtesz érettem. Ismérem én szerelmedet, S ez nem hágy elcsüggedni; Felkelsz, lehullnak lánczaim, Sebem be fog hegedni. Így éneklett a rab király A fellegvár ürében, S a bú helyett, s a gond helyett Vígság derűlt lelkében.
– Mi szerencsétlen búsong itt? – kérdé a hölgy.
Oktár felele: Salamon, kit nekem kell őrzenem.
– S miért van e nyomorúságban?
– Nagyon el kell rekesztve lenned a világtól, hogy ezt sem tudod. A mogyoródi harcz után Salamon Sopronyba voná magát. Onnan külde követeket Gyézához, s erre tette által királyi igazait; s midőn ez meghala, Lászlóra. De nyugtalan elméje megbáná a mit cselekvék, s arra törekedett, hogy megfoghassa Lászlót, s ismét ő uralkodhassék. Vadászatra hívá meg a királyt, hogy cselébe keríthesse, de a gonosz szándék elárúltatott. László megjelene, de fegyveresekkel; azok összekapának, s Salamon elfogatott, s itt ül.
Oktár alig végzette el beszédét, midőn egy csapat lovasság, csínosan felkészűlve, szembe jött velek. Oktár rá nem ismere a nádorra. Miként hagyhatná el ő mostan Budát? ezt mondá magában. A nádor már a három menőnél vala, s ezt mondá Oktárnak: Vissza velünk, Oktár; Salamon szabadon eresztetik.
A két szarándok szó nélkül vála el tőlök. – A kikre a vár őrzése bízva volt, meglátván közelíteni a nádor csoportját, elébe jövének megtudni, mit jelent e tünemény. Erre egyike a nádor követőinek így felele: Budától eddig én a dolgot énekbe szedém, s elmondom, ha hallani akarjátok. – A lovak a fákhoz köttetének; mindnyájan körűlfogák a dalnokot; az pedig felült egy szirtbálványra, s ezt éneklé:
A KISZABADÚLÁS. Zúgnak a harangok, s a király megy; Együtt mégyen vele a cardinális, És utánok a sok nép, tolongva. A jó István tetemit akarják Kiemelni sírjából, ki széllyel Űzé a pogányság babonáját, S a helyett a hon három hegyére Kiszögzé nekünk a szent keresztet. István a szent, márványsírban fekszik, S a király jön, s véle a cardinális, Úgy elsők hűségben, tisztaságban, Mint méltóságokban, mindenek közt. Megfogják a sírfedőt erővel, Ah, de az nem enged erejöknek. A király keblébe rettegés száll, A Legátus sápad, felzajg a nép, Suttogások esnek mindenszerte. Álljon tíz erős legény elő! int A király most; s ím a tíz vitéz már A fedő kövét markába fogja. Mind hijába! széllyeldőledeznek; Kótisok törik, vésőjök pattog, S felsikolt a nép nagy félelemben. S most a cardinális, felderűlve Hosszas hallgatása gondjai közzűl: „Nincs erő a karban, mely felűlről Nem kap gyámolt és segélyt,“ ezt mondja; „Szenthez ártatlannak kell csak nyúlni. Szóljatok, kit ismertek tisztának, S állítsátok tüstént itt előmbe.“ Mint midőn sötét felhői közzűl Áttör a nap éltető sugára, S nyugtot ígér a nagy vész helyébe; Úgy derűlt föl réműltéből a nép, S Hedviget sikoltja minden ajk most. Jő a szűz, fejét körűllebegve Szög hajától, mint a Szenteken fut Széllyel a szent fény, nyugalmas tűzben. Kék szemében a menny tiszta fényét Látnád bájjal visszasúgározni, S termetében karcsú, mint a líljom. Látja jődögélni szent szemér’mmel Őt a cardinál, s nevén kiáltja, Tisztelettel tér előtte félre A toldúlt csoport, s nem érti, mit kell Félelem s remény közt itten várni. S a szép Hedvig már a sír előtt áll, S égi súgár fogja el a sírt, a lyányt; És a templom öblét hullámozva Illat tölti bé, mint a rózsáké. Kedves éltet él a szűz, Istennek, De megnyitni a sírt, az múlja erőjét. Ekkor a király: „Oh Isten, mely bűn Fekszik rajtunk, hogy kizársz kegyedből! Hagyj titokba látnunk, és taníts meg, Mint mossuk le rólunk a nagy vétket.“ – Ezt mondván, kimégyen rendelése, Három nap’ hogy minden bőjtöt tartson, S mint vizet s kenyért, ne illessen mást. Elmúlt a három nap; toldúl a nép Minden a királylyal a templomba; S Charitász apáczát a nagyoltár Zsámolyán találjak térdepelve. Három nappalt s három éjet töltött A szent szűz a templomban könyörgve, S arcza fénylett, mint a Seraphimé, A midőn urától földre száll le. S így szól a királyhoz: A szent helyre Te hijába lépsz, s a nagy megholtat Nem fogod sírjából kiemelni; Mert nem egyez tetted és beszéded. Ezt mondod naponként: „Vétkeinket Úgy bocsásd meg nékünk, mint mi azoknak, A kik ellenünk rosszat tevének!“ S fogva tartod Salamont; s a Szentnek Csontjait hihetd-e illethetni? Menj, s ereszd őt; s akkor lépj ez helyre! Ezt jelenté nékem három éjjel Álma közt az Úr, hogy néked mondjam.“ – „Oh nagy Isten! monda László mostan, Mely megfoghatatlan végezésed! Vétkemet bocsásd meg, mint én néki!“ – És most, a nádor felé fordúlván: „Menj, én hivem, siess Visegrádra, Szedd le lánczait, s ereszszed őtet; Amit egyszer bíra, bírja most is.“ És amint kiment szájából a szó, Önmagában nyílt meg a fedél, és Víg sikoltás tölt el a templomban.
V.
A kúnoknak egyik csoportja amott vonúlt el a téren; egy másik utána, míg egy harmadik a távolban még csak tündökleni látszék, Cselgőnek sergei, a kúnok fejedelmének. Ez egy halom alján méne vala, s egy lovagot láta meg az ormokon. Sokáig néze föl a lovagra, s így kiáltott: Lássátok a csudát! az Salamon, a magyarok királya! – Nem csalatkozék meg. Felnyargala a királyhoz, ez pedig le hozzá.
– Mint esik az, hogy te hozzám jösz, s így magad? kérdé Cselgő.
– Meg vagyok győzve, s futnom kell, mondá Salamon. László, a rokonom, ül székemen.
– Ismerem, felele amaz; midőn együtt valék veled Belgrádnál, sok hőstetteit szemléltem neki. S mit forralsz? Megmaradsz-e nálunk?
Salamon mondá: Téged kereslek; segélj rajtam! szerezd vissza országomat. Neked egy lyányod vala Belgrádnál; akkor még csak gyermek; él-e?
– Él, s ő minden örömöm; igazi leány; majd itt terem. Ezt mondá Cselgő.
– Ha visszanyered országomat, tiéd Erdély, lyányod pedig nőm lesz, s királynéja népemnek.
– Visszanyerem neked, mondá Cselgő; itt jobbom rá; de ma az alkalmatlan görögöket kell levernem; már-már nyakamon vannak. Rabolva’ pusztítva a görög földre csapánk, s Maurokatakáló hirtelen összegyüjtötte népét, s űz bennünket. Meg kell vernem őtet, s ha dolgomat végzem vele, akkor megyek, s érted küzdünk meg a magyarokkal. – Amott jő leányom, mondá Cselgő.
Salamon megfordúlt.
Mint egy nyil, a szerint lövele elő a leány. A ki egy pillantás előtt még messze látszott lenni, most mellettek állítá meg tajtéktól elfutott paripáját. Haja fonadékit felbontá a nyargalás, s az nyakát és vállait, szinte sarkáiglan, úgy futá el, mint egy sötétszínű lepel. Valamint a homályos éjben egy csillag, úgy ragyogott fejér karja a sötét haj csomójában, orczái lángolának, szeme lőtte szikráit, s szava hangzott, mint az ezüstsípé. – Atyám, rajta! a görög előcsapat immár küzd a miéinkkel!
– Verve lesznek, mondá Cselgő nyúgalomban. De ímhol egy idegen, Piroska! Ez Salamon, a magyarok királya. Téged kér feleségűl, ha visszaszerzem országát. Megvervén itt a görögöket, egyenesen a magyar földre megyünk.
Míg Cselgő ezeket mondá, Piroska a sápadott képű, búsongó, de deli Salamont szembe fogá. Még lángolának szemei, midőn atyja elhallgatott. De az ő szemeiben nem csak hadi tűz csilloga. Jer, úgymond Salamonnak; ha sebet kapsz, én foglak gyógyítani; s szeretni foglak, mert te vitéz ember vagy; s siratni, ha elesel.
E pillantatban egy kún nyargala hozzájok, s ezt kiáltá Cselgőnek: Hamar, uram! a görögök nagy sereggel tolakodnak felénk.
Piroskának csákánya felsuhinta a levegőbe. Még egyszer Salamonra pillantott, s ment. Mindenek utána omlának.
Az éjjel, mely a verekedést követé, a hegy erdős elrejtett vápájában kisded lánggal ége egy tűz. Néhány harczoló, csaknem mind megsebhedve, körűlfogá azt. Lassú hangon szólának egymáshoz, s rettegve tekingetének mindenfelé, mint a kik félnek hogy elfogathatnának. Egyike élet nélkül látszott lenni, s merevedve néze a lángba. Az Salamon volt.
– Ne hagyd úgy magad, mondá neki Cselgő; meg vagyunk verve; de szerencsénk megfordúlhat; összeszedem népeimet, s megyünk éretted küzdeni.
Salamon nem felelt. Most Piroska jöve elő, mellé űle le, s szelídebben mint szokott, ezt mondá: Bátorítsad fel lelkedet, s ne búsongj, nekem gondom lesz sebedre. Az én karom is vérzik, de lelkem le nincs verve. Te bátor valál csatádban: légy bajodban is erős.
Salamon ellágyúlva pillantott szemei közzé. – Erős leszek, mondá, s felkölt, s magához vette kardját.
– Hova? kérdé Piroska; én veled megyek.
– Eressz! felele az; nyugalmat szerzek magamnak.
A leány elfordúla tőle, s neki úgy látszott, mintha tőle az egész világ, mindazzal a mi szépet bír, fordúlt volna el. Salamon eltűnt az erdők éjjelében.
Piroska minden rezzenésre felfülelt. Mindég várá hogy Salamon vissza fog térni; de hijába. Virradni kezde, felhasadt a hajnal, a nap feljött, s Salamon még sem tért vissza.
– Elfogták a görögök, mondá Cselgő; tovább kell mennünk; velünk is az történhetik.“ – Lóra ült minden. Piroska még egyszer visszanézett a sűrűbe, s két köny remege szép szemeiben.
VI.
– Egész napja hogy együtt járunk. Elmondám, mely dicsőségben uralkodik a mi Lászlónk; hogy őtet az egész ország mint szereti, s ott vagyunk hova te is vágyál, én is vágyék – Székes-Fehérvárnak kapuja előtt; mondd el tehát, ki vagy te?
– Az én nevem elhangzott, felele a szarándok; meg vagyok halva mindennek, ki valaha ismere. – Éltem háborgásai után a Szentföldre bujdostam, s megnyugosztalva jövök vissza. Magányomból, melyben azolta éltem, azon vágy ránta ki, hogy láthassam még egyszer a hajdan ismert földet.
– S nem térsz be hozzám? kérdé a magyar.
– Köszönöm szívességedet, felele a szarándok.
– Barátibb vendéglőt itt nem találsz, mondá amaz. Aztán most itt minden ház tele van idegenekkel; most tartatik a halotti mise, mint minden évben, a megholt Salamonért.
– Azért-e, a ki király vala? kérdé a szarándok.
– Igen, felele a magyar. László királyunk sokat sírt, midőn halála hírét meghallotta. Nyúgodjanak békével hamvai! Velem sok jót teve; ez a ház és a mit bírok, az mind az ő adománya.
A szarándok több figyelemmel néze a magyar szemébe, s ezt kérdé: Mikor és miért volt erántad e kegyelemmel?
– Belgrádnál, mondá a magyar. Nőm, akkor még leány, fogva volt a városban. Én egyetértettem vele, ő meggyújtá a várost, s Belgrád a királyé lett. Ellenben valamim most van, azt neki köszönhetem. Hála érzésivel emlegetjük mindég, s talán csak mi ketten az egész országban; mert ő azolta sok inséget vona hazánkra. De az én hazámban emlékezete ki nem hal, s nekem minden maradékom Salamon nevet fog viselni.
– Élj szerencsésen, mondá neki a szarándok nagy megilletődéssel.
– De engedd hát, hogy a királyi udvarig kísérhesselek, minthogy oda készűlsz! mond a magyar.
A szarándok egy oszlop lábánál űle le, s ezt mondá: Én az éjt itt töltöm.
– Amint tetszik, mondá amaz; téged nem könnyű elvonni akaratodtól; te azt sem fogadnád el, ha a király a maga csarnokjában akarna szállást adni neked. Oh ha akkor voltál volna itt, midőn Henrik császár itt múlatott, s Salamon a császár húgával űlte menyegzőjét, s barátságot kötött véreivel; az volt ám a szép idő!
– Szűnj meg, mondá a szarándok, s hagyj magamban.
– Rendes ember vagy! mondá a magyar. Jó éjszakát tehát!
A szarándok befogá könnyező szemeit.
Másnap véget érvén a halotti mise, László király végig méne a koldusok és szarándokok sorain, mit tenni mindenkor szokott vala, kik őt az egyház tornáczában várák. Midőn annak nyújtá az aranypénzt, ki a palota oszlopánál hált, ez megfogá a király kezét, megszorította azt, s felkiáltott: Légy szerencsés, László király! s eltűnt a tömött sokaságban. Megilletve állt a király egy-két perczig, s így szóla: Úgy légyen nekem Isten irgalmas, ez az én rokonom Salamon vala. Menjen kiki, hozza vissza, s barátok leszünk.
Mindenfelé omlottak emberei, de mindenike azon jelentéssel tére vissza, hogy sohol nem találtatott.
VII.
PÓLA. Kősziklás tájain Istriaországnak Fekszik egy szép város, híjják azt Pólának. Keselyük fészkelnek szirtjein ormának, A tengerben játszik képe havasának. Ide lép egy kegyes szarándok bújában, S lakást fog a szirtnek tágas barlangjában. Kápolna lesz a hely, s egyik oldalában Már csillog a kereszt szent ragyogványában. Fakéreg és gyökér itt minden élelme, Messzünnen hord vizet egy kis faedénybe’; De minden szükséget könnyen tűr szent hite. Az Úr kísért, ugymond; légyen szent ő neve! Éjjel imádkozik, s kilép az üregből. Szikráznak csillagok égről és tengerből. Mily szép sors az enyém, mond megilletésből; Csend lakik keblemben, s körülfog kivülről. Böjt s könyörgés alatt múlnak esztendei, S itt lakván, még embert nem láttak szemei. Végre azt mutatják gyengűlő ereji, Hogy már közelítnek a halál perczei. Így kiált az Úrhoz: Légyen akaratod! De te, ki a szegény szenvedőt meghallod, Engedd, hogy vehesse azon szent malasztod’, Melyet borban ada s kenyérben jóságod. Az Úr meghallgatá a buzgó kérését, S egy pap, ki vadászatban találta kedvét, A hegyek közt arra intézte lépését. Hol a szarándoknak hallhatá nyögését. S ő s a pap rá ismér Isten végzésére, S végig nézvén élte hosszú ösvényére, Begyónja vétkeit lelke örömére, Bocsánatot kér s nyer, üdvezűlésére. A pap kenyeret s bort hozott volt magával, Hogy erőt vehessen lankadozásával. Vérré változtatja a bort szent szavával, A kenyeret testté, s beadja ujjával. A szarándok amint ezeket bévette, Magát most egészen könnyebbnek érzette, Égi fény terjedt el körűle s felette; Életét szelíden s mosolygva végzette.