PENGŐ.

Volt egyszer egy király, annak három fia volt. Haláloságyán meghagyta fiainak, hogy minden nap új csizmát húzzanak föl, az nagy szerencsét hozand nekik; arra meghalt.

A fiúk szavát fogadák; de mivel a csizmák sok pénzbe kerűltek s országuk kicsiny volt, elszegényedtek. Ekkor monda a két idősb testvér: Nagy bolondság volt tőlünk mindennap új csizmát csináltatni magunknak; ha megkentük, az is megújította volna.

Pengő felele: Nem, édes bátyám, az atyai parancsot nem kell magyarázgatni; menjünk a világba, próbáljunk szerencsét; ott ahol, feltaláljuk okvetlenűl.

A többi beléegyezett, s tova menének.

Miután egy darabig vándoroltak, monda a legidősb: legyen gondunk reá, hol fogunk az éjjel tanyázni; ahova nyílam esik, ott aluszunk; s azzal ellőtte nyilát. Egy nap s egy éjszaka mentek utána; végre eljutottak oda, ahol leesett. S monda a legidősb: Pihenjetek le, ma éjjel én virrasztok s rakom a tüzet.

A két öcs lefeküdt. Éjfélkor jött egy roppant vadkan, aranyagyarakkal; a legidősb fiú megvítt vele, leverte, kirántá két agyarát s eltette.

Reggel tovább mentek; s monda a középső: Legközelebbi tanyánkat én jelölöm ki. – Ellőtte nyílát, s három nap és három éjjel kellett menniök, míg oda jutottak, hová a nyíl röpűlt. S monda a középső: Ma éjjel én virrasztok.

A másik kettő lefeküdt. Éjfélkor egy roppant keselyű jött, fején két ezüsttollal; az őrtálló megvívott vele, agyonüté, kitépte két ezüsttollát s eltette.

Reggel monda Pengő: Ma rajtam a sor kitűznöm a tanyát. – Nyíla röpűlt, s hét nap és hét éjjel kellett menniök, míg hozzá jutottak.

Midőn a tüzet megrakák, monda a legidősb testvér: Te fiatal ember vagy, neked jót tesz az álom, feküdjél le, virrasztok én helyetted.

– Nem úgy, monda Pengő, én is emberszámot teszek, én virrasztok az éjjel. S úgy is lett.

Éjfél felé halk, fájdalmas éneklést hall; a dal tetszett neki, s ment a hang után. Így egy kis patakhoz ért, benne egy kis aranyhal feküdt, az dalolt oly szomorún.

– Ugyan min búsúlsz? kérdé Pengő.

– Ah, válaszolt a halacska, ama patak kiáradt, én tova úsztam hullámaival, most egyszerre elapadt, s én nem mehetek vissza a vízbe, s itt a szárazon kell elvesznem.

– Dehogy kell, mondá Pengő, magam viszlek vissza a vízbe; – s azzal fölemelte s a patakhoz vivé.

S monda a halacska: Szakíts ki egyet aranypikkelyeimből, ha valaha megszorúlsz, lehelj reá, s én segédedre leszek.

Pengő fogadta tanácsát, a halacska eltűnt a habokban. Pengő visszament testvéreihez, de ezalatt az őrtűz kialudt.

– Ó jaj! kiálta Pengő, már most azt fogják hinni testvéreim, hogy virrasztás helyett aludtam. Ugyan hol kapok hamarjában tüzet? – Egy fára mászott, s körűltekinte. A távolban világot láta; oda megyek, gondolá, s nekiindúlt. Még nem soká méne, midőn szemben jött vele az Éjfél, s üdvözölte.

– Köszönöm, Éjfél, válaszola Pengő; ugyan tedd meg kedvemért, s maradj itt, míg ama világtól tüzet hozok magamnak.

– Ho hó, felele az Éjfél, hétszer jövök s megyek én, míg te azon tűztől visszatérsz.

– Nem várakozol? mondá Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S azzal az Éjfélt egy fához köté. Amint tovább ment, a Hajnallal találkozott.

– Megáldj Isten, Pengő, mond a Hajnal.

– Köszönöm, Hajnal, felele Pengő; kialudt a tüzem, azért megyek ama messze világhoz, várakozzál, míg megjövök.

– Ho hó, válaszolt a Hajnal, hétszer jövök és megyek én, míg te onnan visszatérsz.

– Nem várakozol? monda Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S azzal a Hajnalt egy fához köté.

Ekkor ment, mendegélt, míg a tűzhöz ére, mit a távolból láta. Tizenkét óriás állta a tüzet körűl. Pengő föltette nyilát, s egy üszköt kilőtt a tűzből. Talán eszébe jutott: már most azt mondják majd az emberek, hogy még a tüzet is lopom; tehát egyenest az óriásokhoz tartott, s monda: Legyetek oly szívesek, adjatok egy kis tüzet.

Álmélkodva néztek rá az óriások, s kérdék: Te lőtted ki az üszköt tüzünkből?

Pengő felele: Igen.

Adunk tüzet, mondák az óriások, de elébb pecsenyénket kell forgatnod.

Pengő megkapá a nyársat, min egy egész ökör sült, s kisújjával forgatá. – Már most adjatok tüzet.

– Még nem, válaszolák az óriások; előbb azt a kakast kell lelőnöd, mely ott a sziklavár falain őrködik.

Pengő lőtt, s a kakas leesett; az óriások kurjongtak örömükben.

– Mondjátok meg, szóla Pengő, mit jelentsen ez?

Az óriások felelének: Mi az arasznyi ember szolgái vagyunk; amazt a sziklavárat ostromoltatja velünk, mert a királynak három csodaszép leánya van, s nem akarja urunknak adni nőűl.

– Hát mind a hármat el akarja venni? kérdé álmélkodva Pengő.

– Nem, mondák az óriások, ő magának csak a legfiatalabbikat akarja; de a középsőt legidősb fiának, ki egy hatalmas keselyű két ezüsttollal; a legidősb leánynak pedig második fiához, az arany-agyaras vadkanhoz kell menni.

Ej, gondolá Pengő magában, úgy a leányok pártában maradnak, mert bátyáim agyonverék mátkáikat; – hanem egy szót sem szólt nekik.

Az óriások folytaták: A várat rég bevettük volna, mert ilyenkor minden alszik benne; hanem a kakas, kit meglövél, mindig felkukorékolá őket, s ostromunkat elverék. Most halva van, neked azért föl kelljőnöd velünk; a vár falában egy kis lyuk van, ezen bemászol, s felnyitod nekünk a kaput; akkor miénk a vár.

– Nem bánom, monda Pengő.

– Hanem siess, mond az egyik óriás, mert a vár túlsó oldalán urunk nénje, a nagy kígyó táboroz, s szégyen volna reánk nézt, ha elébb hágná meg a várat mint mi.

Amint mentek fölfelé, meghallá Pengő hogy az óriások suttogák: Ha a várat bevesszük, agyonütjük ezt az embert; úgy a diadal tisztessége csupán miénk marad.

Ennek megadjátok árát, gondolá Pengő. Bekúszott a várba, s így kiálta ki onnan: A kaput nem tudom kinyitni, de a lyukon behúzlak benneteket. – S amint az első óriás betolta fejét, ő levágta, s a csonka testet behúzta az udvarba; így ölte meg egymásután mind a tizenkét óriást. Ekkor végigjárta a vár teremeit. Mindenik herczegnő más-más szobában űlt, mindenik előtt egy félig elégett s egy egész gyertya állt, mindegyik nyakán egy kendő s újján egy gyűrű. A legidősbnél meggyújtá az egész gyertyát, s a félig elégettet zsebre dugta, a középsőnek nyakkendőjét vevé el, a legfiatalabbiknak a gyűrűt vonta le újjáról. Midőn a király szobájába lépett, épen akkor ereszkedett alá az arasznyi ember nénje, a nagy kígyó; oly vastag volt mint egy nyomórúd. Pengő levett egy villát az asztalról, s a falhoz szögezé, kinyeste nyelve hegyét, eltevé, s távozott a várból, s visszament testvéreihez.

Útközben az óriások tüzéből kivett egy üszköt, s eloldá a Hajnalt.

– Ideje hogy jössz, mondá a Hajnal, hét nap óta nem virradott, mert nem mozdúlhaték.

Azután eloldá az Éjfélt. – Mit csinálnak testvéreim? kérdé őt.

– Erősen alusznak, volt a felelet.

Erre Pengő testvéreihez ért; megraká a tüzet, megvirradt, testvérei fölébredtek, folytaták útjokat.

Időjártával egy csapszékbe tértek. Ott egy vendégnek sem szabadott fizetni; azt s annyit költhetett el amennyit tetszett, maradhatott a meddig akart, csupán bucsúzóúl saját történetét vagy egy regét kellett elmondania. A csaplár az a király volt, kit az arasznyi embernek kellett ostromoltatni; a királyleányok voltak a pinczérnők. Reménylék, hogy az útasok elbeszélései szabadítójuk nyomába viendik őket. Pengő azonnal reájok ismert, s elmondá saját és testvérei történetét. Felényire sem beszélte el, midőn a király intett, mire a herczegnők egyike eltávozott, s mingyárt visszatért. Épen midőn a két testvér az aranyagyarakat s az ezüsttollakat az asztalra tevé, Pengő meg’ az elégett gyertyát, nyakkendőt, gyűrűt s a kígyó nyelve hegyét felmutatta, robogott négy aranyhintó, mindenik hat-hat lovas, a ház elé. Az elsőbe a király űlt, a másik háromba a három herczegnő a három testvérrel, a legidősb a legidősbbel, a középső a középsővel, a legkisebbik Pengővel. A királyivárban nagy lakodalmat űltek.

Midőn a lakodalomnak vége volt, monda bátyjainak Pengő: Látjátok, édes véreim, jó volt atyánk parancsát fogadnunk, máskülönben a világba nem mentünk s nem tettünk volna oly kedves nőkre szert soha.

– Igazad van, válaszolá a két bátyja; mert most ugyan ideje lesz, hogy egyszer már országunkat is meglátogassuk. Ekként vélekedett a két testvér; Pengő beléegyezett, a király mindeniknek egy ezred katonát adott, s elútazának. Az első hintóban a legidősb testvér űlt nejével; útközben a sárban egy arasznyi embert láta, hanem szakála hét rőf hosszú volt. Segélj ki a sárból, herczegem, kiálta a kis ember; de a herczeg nem felelt, s tovább mene. Erre a második herczeg jött kocsin nejével; ezt is megszólítá a kis ember: Segélj ki a sárból, herczegem! – de ez így felelt: Hallgass, különben még jobban betaposlak! s ment. Végre Pengő jött a nejével; ismét kiálta a kis ember: Segélj ki a sárból, herczegem! – Pengő kiszállt, s kivonta a sárból; azonban alig volt künn a kis ember, Pengő hintójába ugrott, s eltűnt a nejével. Pengő azonnal gyászt öltete föl egész ezredével, visszaküldé a királynak, ipjának, s maga elindúlt nejét keresni.

Már egy egész nap ment, midőn egy patakhoz ért; itt eszébe jutott barátja, az aranyhalacska. Hívta, s íme! az aranyhalacska megjelent.

– Hol van a nőm? kérdé Pengő.

– Arra én nem tudok felelni, válaszolta a halacska; hanem ama hegyen túl egy bölcs ember lakik, az három dolgon kívül mindent tud; ő meg fogja neked mondani.

Pengő hozzá ment. Mielőtt megszólalt volna Pengő, monda a bölcs: Tudom mit kívánsz tőlem; nődet megkapod, hanem előbb segélned kell rajtam; száz éve már, hogy e sziklán űlök, s nem bírok felállni, mert mátkám a jegygyűrűvel elveszett; mind a kettőt, mátkát és jegygyűrűt, elő kell kerítened, akkor megkapod nődet.

– Hol találom mátkádat? kérdé Pengő.

S felele a bölcs: Ez azon három dolog egyike, miket nem tudok.

Pengő kiment egy patak partjára, s hívta az aranyhalacskát; ez jött s felele: A bölcs mátkája a gyémántvárban van; sokat kellend kiállanod, ha megakarod szabadítani, s ha gondatlan leendesz, véged lesz; azért végy egy palaczk vizet, s tégy engem belé, segélni foglak tettel és tanácscsal.

Pengő követte a halacska útasítását, s a gyémántvárhoz ért. S monda a halacska: Ne egyél semmit, míg fejér étket nem hoznak, s meg ne szólalj, történjék akármi.

A vár minden szobája fekete volt, fekete bor s fekete ételek voltak az asztalon, hanem Pengő nem nyúlt semmihez. Midőn beestveledett s ő lefekvék, fekete alakok jöttek, elpáholák; de Pengő hallgatott. Másnap reggel a szoba veres volt, bor és étel veres, hanem Pengő nem nyúlt semmihez; midőn elestveledett s ő lefeküdt, veres alakok jöttek s eldöngeték, de Pengő meg sem kukkant. Harmadnapra a szoba fejér, bor és ital fejér volt, Pengő evett s ivott amint bírt; midőn elestveledett s ő lefekvék, fejér alakok jelentek meg előtte s a legszebb dalokat éneklék neki; hanem Pengő egy ígével sem jelenté tetszését. Negyedik reggel monda a halacska: Jól tartád magad, most menj le az istálóba, ott négy fekete ló áll. Ez a négy ló négy leány, az egyik a bölcs mátkája, a többi három, a farkas-, sas- és hollókirályé. Az a boszorkány, kié e vár, mátkákat rabol, hol szerét teheti, s lovakká változtatja, kikkel hintaját vonatja. Mihelyt egy új fogatot szerez öszve, vízbe fúlasztja az előbbit. Az istálóban mint darázst látandod röpkedni, majd az egyik, majd a másik lóra fog űlni; akkor csapkodj mindaddig, amíg bírsz; míg a darázst megtalálod.

Pengő úgy tett mint a halacska mondá. A négy fekete már derekasan meg volt szabdalva, s a darázsnak még kutyabaja; végre megtalálta Pengő, leesett s banyává változott, de a négy fekete ló négy ígéző szépségű leánynyá. Mialatt hát Pengő ezeket a jászoltól eloldta s a kötőfékekből kibontá, a vén asszony kimászott s a gyémántvárból a tengerbe ugrott.

Pengő a négy leányt a bölcshöz vitte. Midőn beléptek, fel akart kelni ez, de nem bírt.

– Ó jaj! hol a gyűrűm?

– Ah, mond a mátkája, midőn a boszorkány innen elcsala, elvette tőlem a gyűrűt; mit csinált vele, nem tudom.

A bölcs egy kevés ideig gondolkozott: A földön nincs, máskülönben tudnom kellene; tehát vagy a légben vagy a vízben van.

Ezenben a Farkaskirály, a Saskirály s a Hollókirály megérkeztek, mátkáikat elviendők. A két utóbbi mondá: A légben nincs, máskülönben tudnók.

S megszólalt az aranyhalacska: A gyűrű talán a tengerben van.

Azonnal összehítt minden halat, de a gyűrűről egyik sem tudott. Végre kérdé az aranyhalacska: Valyon itt van-e már igazán valamennyi hal?

– A sánta csuka nincs még, mondá egy hang.

– Úgy várjunk míg megérkezik, határzá az aranyhalacska.

Végre jött a sánta csuka.

– Ugyan hol késtél oly soká? kérdé haraggal az aranyhalacska.

– Hol késtem? viszonozá a csuka, csapszékben valék s egy gyűrűt ittam be, mit nem rég találtam.

– Tüstént ide teremtsd nekem a gyűrűt, mondá szigorún az aranyhalacska, máskülönben halál a fejeden.

A sánta csuka morogva távozott, s elhozá a gyűrűt.

Alig vette kezébe a gyűrűt a bölcs, midőn fölkele, mátkáját átölelte, de azután így szóla Pengőhöz: Mátkád a tenger kilenczvenkilenczedik szigetén van; menj oda; ha még szeret, úgy megmondja férje erejének titkát, s akkor tedd a mit jónak gondolsz; én mitsem mondhatok erről neked, mert ez másodika azon dolgoknak, miket nem tudok.

Az aranyhalacska parancsára egy czethal állt elő, erre űlt Pengő, s a tenger kilenczvenkilenczedik szigetéhez úszott.

Amint kiszállt, nejével találkozék.

– Elvégre viszontlátlak, édes Pengőm! kiálta a nő; bizonyosan azért jösz, hogy megszabadíts.

– Eltaláltad, válaszola Pengő, hanem mondd elébb, hová van elrejtve az arasznyi ember ereje?

A herczegnő válaszolt: Azt most nem tudom, hanem holnap e tájban meg fogom mondani. Most nincs hon, ilyenkor mindig déli álmát alussza a tenger hatvanhatodik szigetén; menj most tova, s rejtözzél el holnapig.

Pengő úgy tett mint neje mondá.

Nem sokára aztán hazajött az arasznyi ember; monda a herczegnő: Mindig beszéled hogy szeretsz; de semmivel nem bizonyítod be; azért nem hiszek neked.

Kérdé az arasznyi ember: Mivel bizonyítsam?

S a herczegnő monda: Tudasd velem, hol tartod erődet.

Felele az arasznyi ember: Ama darab fában, ott az ajtóban.

S felkiálta a herczegnő: Azt hát nem kell így hevertetni – oda szaladt, s a fát a szekrénybe zárta.

S nevetett az arasznyi ember és monda: Rászedtelek, erőm ama seprűben van.

Azonnal oda futott a herczegnő, s a seprűt a szekrénybe zárta.

Az arasznyi ember ismét nevetett, és monda: Rászedtelek, erőm ama piszkafában van.

Gyorsan oda sietett a herczegnő, több kendőbe göngyölgeté vígyázva, s nagy gonddal elzárta a piszkafát.

S monda az arasznyi ember: Most már látom, hogy valóban szeretsz; erőm sem a fában, sem a seprűben, sem a piszkafában nincs, hanem messze az erdőben van; ott egy aranypatak foly, e patakhoz jő, ha alszom, egy aranyszarvas, abban van erőm; ha azt elejtik, egy bárány szökken ki belőle; ha ez megmenekűlhet, megmarad erőm; ha e bárányt elejtik, egy aranykacsa röpűl ki belőle; ha a kacsa megszabadúl, megmarad erőm; ha a kacsát elejtik, egy aranybogár száll ki gyomrából; ha a bogár megmenekszik, megmarad erőm; de ha a bogarat megölik, erőm oda van.

Midőn az arasznyi ember ismét déli álmát aludta a tenger hatvanhatodik szigetén, a herczegnő elmondá Pengőjének, a mivel az arasznyi ember megbízta. Pengő azonnal az erdőbe ment. Útközben egy farkast láta, reá akart lőni; de a farkas monda: Ne lőjj reám, régebben várakozom én itt mint te; a Farkaskirály küld engem segítségedre.

Amint tovább ment, egy sas suhogott feje fölött; Pengő czélba vette, de a sas monda: Ne czélozz reám, régebben várakozom én itt mint te, a Saskirály küld engem segítségedre.

Az erdő kellő szélén egy holló károgott, Pengő neki-irányzá nyilát, de a holló monda: Ne bánts engem, régebben várakozom én itt mint te, a Hollókirály küld engem segítségedre.

Midőn az aranypatakhoz érkezett, lesbe állt a bokrok megett; nem sokára megjött az aranyszarvas, ivott és fördött az aranyhullámokban; midőn Pengő felvoná íjját, körűlnézett a szarvas és fülelt, de mivel semmi sem mozdúlt, tovább pacskolt a vízben; Pengő lőtt, s a szarvas elesett; de mikor Pengő hozzáment, hogy kizsinegelje, kiugrott az aranybárány és elszaladt, de a farkas utána iramlott, megfogta s szétszakítá; hanem vidoran röpűlt fel az aranykacsa; a sas alá- s reárohant, megfogta s tépni kezdé; tüstént kiszállt belőle az aranybogár, de a holló utánament, ovatosan megfogá orrával, és sértetlenűl Pengőhöz hozá; ez zsebkendőjébe köté a bogárt, s az arasznyi ember házához méne.

Épen belépett Pengő s monda a herczegnőnek: Kezemben az arasznyi ember ereje! midőn ez a hatvanhatodik szigeten fölébredt. Szokása szerént azonnal hazáig vágta buzogányát s egy szökéssel a hetvenhetedik szigetre ugrott. Pengő sszadobta a buzogányt, s kissé megnyomta a bogárt. Akkor az arasznyi ember nem bírta többé a buzogányt visszasújtani, s érzé hogy ereje meg van fogva, hanem remélte, hogy a bogárt mégis megmenti még; vállára vette hát a buzogányt, s lépést ment hazafelé. Ezenben a herczegnő befűte egy sütőkemenczét, hogy kívül- mint belülről egyiránt szikrázott.

Hazaérvén az arasznyi ember, monda Pengőnek: Megfogád erőmet, add ki nekem, váltságaúl odaadom minden kincsemet, s jövőre békén hagylak.

De ő csalárd volt szívében, s gondolá: ha megkapom erőmet, megölöm Pengőt, s a herczegnőt és kincseimet visszaveszem.

Pengő felele: Gaz fiú vagy te, gonoszszal fizettél a jóért nekem, meg kell halnod; s a sütőkemenczébe dobta a bogárt, s miként a bogár olvadott, vált az arasznyi ember is por- és hamuvá.

Pengő a herczegnőt atyjához vivé, a ki országa felét átadá neki; azután bátyjait nejeikkel, a bölcset mátkájával, a Farkas-, Sas- és Hollókirályt hitveseikkel, meghívá magához; nagy lakodalmat űltek még egyszer, széles jó kedvök vala, s mai napig is élnek mindnyájan, ha meg nem haltak.