SZÉKELY BALLADÁK

SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI. «Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom! Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk Császár tömlöczébe, két gerezd szőlőért; Azután nem láttuk a napnak járását, Hódnak, csillagoknak változó forgását.» Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya. Szóval így felmondja császár szép leánya: «Halljátok meg szómat, két magyar urfiak! Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak: Felfogadjátok-é, ha innen kiviszlek, Hogy Magyarországba engemet bévisztek?» Arra szóra mondja nagy Szilágyi Miklós: «Bizon felfogadjuk, császár szép leánya!» Azonnal elmene császár szép leánya Az apja házába; A kezéhez vevé tömlöcznek kócsait, A zsebébe tevé kevés aranyait, Sietve elmene s megnyitá az ajtót. Megindulának ők, onnan el, sietve, Mikor mentek volna, vissza-visszanéze Császár szép leánya. «Halljátok meg szómat, két magyar urfiak! Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak, Imhol jön, imhol jön az atyám tábora; Jaj, már ha elérnek, tüktöket levágnak S engem visszavisznek.» «Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya, Münket sem vágnak le, ha kard el nem törik, Téged se visznek el, ha az Isten segit.» Azon megérkezett a kegyetlen tábor. «Pajtásom, pajtásom, láss a küsasszonyhoz, Ne hagyjam magunkat.» Elérte a tábor, harczba mene vélle. Egy elmenetibe gyalog ösvényt vágott, Visszajövetibe szekérutat csapott; A nagy táborból csak élve egyet hagyott: A ki menne haza s a hírt mondaná meg. Mikor az eltelék, – hogy elindulának, Igy mondja, igy mondja Hajmási László ezt: «Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást, Hogy melyiké legyen császár szép leánya?» «Halljátok meg szómat, két magyar urfiak, Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak! Érettem, de soha ne vagdalkozzatok: Hanem térdre állok, vegyétek fejemet.» Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós: «Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom, Én neked bocsátom császár szép leányát, Mert van nekem otthon jegyesem, gyürüsöm: Hittel elköltözött hütes feleségem.» Err’ a szóra császár szép leánya Hajmási Lászlónak ottan elmarada. Nagy Szilágyi Miklós haza elindula, Hajmási László is kisasszonyt elvivé.

MOLNÁR ANNA. Elindúla Ajgó Márton Hosszú útra, rengetegre; Megtalálta Molnár Annát: «Gyere velem Molnár Anna, Hosszú útra, rengetegre.» «Nem mehetek, Ajgó Márton: Vagyon nékem csendes házam, Csendes uram, jámbor uram, Karon ülő kicsi fiam.» Hívta, nem jött, elrabolta. Elindúltak most már ketten Hosszú útra, rengetegre; Megtaláltak egy burus fát, Leülének árnyékába. «Nézz egy kicsit a fejembe.» Hullni kezd az asszony könnye, «Mér’ sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?» «Nem sirok én, Ajgó Márton, A mi hull, a fa harmatja.» «Nem hull most a fa harmatja, Mert éppen álló dél vagyon.» Fölindúla Ajgó Márton Ekkor a fa tetejébe; Visszaejté a pallosát. «Add fel, add fel, pallosomat!» Felhajítja a pallosát, Ketté vágja az derekát. Felöltözik ruhájába, Térdig érő angliába. Elindula hazájába, Megállott a kapujába’. «Csöndes gazda, jámbor gazda, Adsz-e szállást az éjtszaka?» «Nem adhatok vitéz uram, Vagyon nekem síró fiam.» Addig kérte, mig megadta. «Csöndes gazda, jámbor gazda, Van-e jó bor a faluba? Hozz egy kupát vacsorára.» Mig az ura borért jára, Kigombolta a dolmányát, Megszoptatta síró fiát.

FOGARASI ISTVÁN. Ablakba’ könyököl Fogarasi István, Mellette könyököl az ő testvérhuga. «Hallottad-e hírit, édes testvérhugom, Elköteleztelek bé Törökországba, Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?» «Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám! Adjon isten nékem inkább víg vacsorát, Víg vacsora után könnyü betegséget, Szép piros hajnalba’ világból kimulást.» Meghallgatá isten az ő kévánságát, Ada isten neki egy jó víg vacsorát, Víg vacsora után könnyü betegséget, Szép piros hajnalba’ világból kimulást. Eljöve, eljöve a nagy török császár, Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?» «Virágos kertiben virágokat plántál.» Oda mene, oda a nagy török császár; Hát a virágok is mind elhervadoztak, Az ő szeretője pedig sehol sincsen. Visszajöve, vissza a nagy török császár, Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?» «Leányok házában magát öltözteti.» Oda mene, oda a nagy török császár, Hát a leányok is mind gyászba öltöztek S az ő szeretője nyújtópadon fekszik. «Add ide, add ide, Fogarasi sógor, Add ide énnékem, gyürüsöm, jegyösöm! Csináltatok néki márvánkő koporsót, Bé is béhúzatom földig bakacsínnal, Meg is megveretöm arany fejü szeggel, Meg is gyászoltatom hatvan katonával.» «Nem adom, nem adom, te nagy török császár, Csináltatok én is márvánkő koporsót, Bé is béhúzatom földig bakacsínnal, Meg is megveretöm aranyfejü szöggel, Meg is gyászoltatom hatvan katonával, Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával, Apjával, anyjával szülötte földében.»

BÁTORI BOLDIZSÁR. Asztalnál űl vala gyönge Judit asszon, Lábánál röngette szép arany bőcsőjit: «Beli, fiam, beli, szép futkosó fiam! Mert neköd nem apád Bátori Boldizsár; Im, az a te apád, erdéji kapitány A ki adta neköd szép arany bőcsőjit, Annak négy szarvába négy arany pereczöt, Osztán a fejedre bozsongi süvegöt.» Hát ajtón hallgassa Bátori Boldizsár. «Meg ne tagadd, asszon, mostan beszédödet.» «Bizon nem tagadom, lelkem jámbor uram, Leányokat szidom, a rossz leányokat: Virágomnak szépit nyilatlan leszőtték, Bokrétába szőtték, legényeknek tötték!» «Megtagadád, asszon, mostan beszédödet? Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségöm!» «Minnyát nyitok, minnyát, lelkem jámbor uram! Hadd hozzam lábamba karmazsin csidmámot, Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.» De nem győzé várni, berúgá az ajtót. «Készülj, asszon, készülj hónap álló délre, A rózsapiaczra, a fővevő helyre!» «Hol vagy édes szolgám, legkedvesebb postám? Készítsd elő nekem hat lovas hintómat!» Ők elkészülének, el is indulának. El is indulának, oda is jutának. «Várj kicsit, várj kicsit, te fekete hóhér! Mert a halottnak is hármat harangoznak, Lám árva fejemnek egyet sem kondítnak.» Azomba érközik erdéji kapitány: Egyszer megforditsa, kétszer megcsókójja, Kétszer megforditsa, százszor megcsókójja; «Enyém vagy, nem másé, te asszonyi állat!»

KÁDÁR KATA. «Anyám, anyám, édes anyám, Gyulainé édes anyám! Én elveszem Kádár Katát, Jobbágyunknak szép leányát.» «Nem engedem, édes fiam, Gyula Márton! Hanem vedd el nagy uraknak Szép leányát.» «Nem kell nekem nagy uraknak Szép leánya, Csak kell nekem Kádár Kata, Jobbágyunknak szép leánya.» «Elmehetsz hát, édes fiam, Gyula Márton! Kitagadlak, nem vagy fiam, Sem egyszer, sem másszor.» «Inasom, inasom, kedvesebb inasom, Huzd elő hintómat, fogd bé lovaimat.» Lovakat befogták, utnak indultanak. Egy keszkenőt adott neki Kádár Kata: «Mikor e’ színibe vörösre változik, Akkor életem is, tudd meg, megváltozik.» Megyen Gyula Márton hegyeken völgyeken. Egyszer változást lát a czifra keszkenőn. «Inasom, inasom, kedvesebb inasom, A föld az istené, a ló az ebeké. Forduljunk, mert vörös szin már a keszkenő, Kádár Katának is immár rég vége lett.» A falu véginél volt a disznópásztor: «Hallod-e, jó pásztor, mi ujság nálatok?» «Nálunk jó ujság van, de neked rosz vagyon, Mert Kádár Katának immár vége vagyon. A te édes anyád őtet elvitette, Feneketlen tóba belé is vetette.» «Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó, Aranyim mind tiéd, a lovam s a hintó.» El is menének ők a tónak szélire: «Kádár Kata, lelkem, szólj egyet, itt vagy-e?» A tóba megszólalt Kádár Kata neki, Hozzája béugrék hamar Gyula Márton. Édes anyja vizi buvárokat küldött, Megkapták meghalva, összeölelkezve. Egyiket temették oltár eleibe, Másikat temették oltár háta mögé, A kettőből kinőt két kápolna-virág, Az oltár tetején összekapcsolódtak. Az anyjok oda ment, le is szakasztotta. A kápolna-virág hozzá így szólala: «Átkozott légy, átkozott légy, Édes anyám, Gyulainé! Életembe rossz voltál, Most is meggyilkoltál!»

KÁDÁR KATA. (Ujabb változat.) «Anyám, anyám, édes szülőm, Engedje meg szép kérésem, Hogy vegyem el Kádár Katát, Jobbágyunknak szép leányát.» Miklós urfi szépen kéri; Édes anya nem igéri: «Nem engedem édes fiam, Nem engedi az én rangom.» Miklós mondá az anyjának: «Kádár Katát szeretem csak, Csak egyedül Kádár Katát, Jobbágyunknak szép leányát.» Édes anyja azt feleli: «Abból ugyan nem lesz semmi! Vagyon lányuk az uraknak, Abból neked is juttatnak.» Miklós urfi megbusúla. Készül, indul bujdosásra. «Szolgám, szolgám, édes szolgám Nyergeljed meg pej paripám! Menjünk, menjünk, a míg látunk, Legyen örök bujdosásunk.» Miklós urfi elindula, Azt meglátja Kádár Kata, A kapuját megnyitotta, Hogy Miklós bemenjen rajta. «Ne nyiss kaput, Kádár Kata, Nem megyek én most be rajta; Hanem megyek a világba Holtig tartó bujdosásra.» Kádár Kata megbúsula, Miklós urfihoz így szóla: «Állj meg kincsem, szép Miklósom, Hadd adjam rád egy pár csókom! Adjak neked egy bokrétát, A kezedbe kézi ruhát. Mikor ruhám vérrel habzik. S a bokrétám hervadozik – Akkor leszen veszedelmem!» Elindulnak, mennek, mennek. Hosszu utnak, rengetegnek, A ruháját Miklós urfi Eléveszi, megmegnézi, – Hát a ruha vérrel habzik, Bokrétája hervadozik. Mind a kettő azt jelenti: Kádár Katát most veszítik! Miklós urfi megfordula, Egy molnár gazdát talála, Kihez közel lovagola, Kihez ő ekképen szóla: «Hallod-e, te molnár gazda, Mi hir van a falutokba?» «Nincs ott ugyan semmi egyéb: Kádár Katát elvesztették.» «Hallod-e, te molnár gazda, Vigy el engem éppen oda, Hol elveszett Kádár Kata, Jobbágyomnak szép leánya. Pej paripám tied legyen, S minden ékes öltözetem.» Molnár gazda szót fogada, Miklós előtt elindula; Őt elvitte arra helyre, Feneketlen tó szélire. Onnét beszólalt a tóba: «Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?» Kádár Kata is szólalik: «Nálad nélkül alig telik.» Miklós urfi ezt hallotta, Szivét a bánat elfogta, Kezet fejére kulcsolta, S beléereszkedék hozzá, A nagy feneketlen tóba. Egyikből nőtt muszkáta szál, A másikból rozmarint szál, Addig-addig növekedtek, Vizen felül emelkedtek, S ott is összeölelkeztek. Miklós anyja ment sétálni, Megtalálta őket látni; Vizi buvárt elhivatá, Mind a kettőt kiásatá. Az egyiknek csináltattak Fejér márványkő koporsót, A másiknak csináltattak Vörös márványkő koporsót. Az egyiket eltemették Az oltárnak eleibe, A másikat eltemették Az oltárnak háta mögé. Az egyikből nevelkedett Fejér márvány liliomszál, A másikból nevelkedett Vörös márvány liliomszál. Ott is addig nevelkedtek, Mig össze nem ölelkeztek.

PÁLBELI SZÉP ANTAL. «Anyám, édes anyám, bizony meg kell halnom, Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!» «Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal, Csináltatunk mü es egy csoda malmocskát. Az első kereke béla-gyöngyöt járjon; A középső köve ékes csókot hányjon; Harmadik kereke aprópénzt hullasson: Ez a szeretetnek első regulája! Ennek látni jőnek szűzek, szép leányok, Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.» «Anyám, édes anyám, ereszszen el engem Csoda-malmom látni.» «Ne menj, fiam, ne menj csoda-malom látni: Megvetik az hálót s megfogják az rókát.» «Anyám, édes anyám, bízon meg kell halnom, Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!» «Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal, Csináltatunk mü es egy erős vas-hidat; Annak látni jőnek szűzek, szép leányok, Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.» «Anyám, édes anyám, ereszszen el engem Erős vas-hid látni!» «Ne menj, fiam, ne menj erős vashid látni: Megvetik az hálót, megfogják az rókát.» «Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom, Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!» «Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal, Tedd holttá magadat; Neked látni jőnek szűzek, szép leányok, Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.» «Anyám, édes anyám, ereszszen el engem A halottas házhoz.» «Többször nem jösz vissza a halottas háztól.» «Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal! Kiért te meghótál, kapud előtt sétál. Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal! Kiért te meghótál, udvarodon sétál. Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal! Kiért te meghótál, most a lábadnál áll.» «Soha sem láttam én ilyen szép halottat! Szeme mosolygólag, szája csókolólag, Lába felugrólag.» Ő szépen felkele, szépen megölelé.

BARCSAI. «Menj el uram, menj el aj ki Kolozsvárra, Aj ki Kolozsvárra apám udvarába, Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat, A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot.» – «Ne menj apám, ne menj, aj ne menj hazól ki, Anyám asszony bizon Barcsait szereti», – «Hallod asszony, hallod, mit ebeg a gyermek?» «Ne hidd, édes uram, részeg az a gyermek.» Aval elindúla az asszony szavára, Az asszony szavára aj ki Kolozsvárra. Mikor fele utját elutazta volna, Csak eszibe juta küssebb gyermek szava, Ahajt megfordula, haza felé tére, Haza felé tére, hazájába ére. «Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!» «Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram! Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat, Hadd kössem előmbe az előruhámat.» «Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!» «Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram, Hadd húzzam lábamba fejelés csizmámat, Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.» «Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!» Aj mit tuda tenni, ajtót kelle nyitni. «Add elé, add elé, a nagy láda kólcsát!» «Nem adom, nem adom a nagy láda kólcsát: A szomszédba jártam, kerten átal hágtam, A nagy láda kólcsát ottan elhullattam, Hanem megtaláljuk szép piros hajnalkor, Szép piros hajnalkor, világos viradtkor.» Ahajt csak bérugá gyontáros ládáját, Végig lehasittá az egyik oldalát, Csak kihengeredék Barcsai belőlle, Aj kapja a kardját, fejit vevé vélle. «Hallod feleségem, hallod asszony, hallod, Három halál közzül melyiket választod? Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem, Vagy selyem hajaddal házat kisöpörjem, Avagy azt választod, reggelig virasztasz, Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartasz?» «Három halál közzül én is azt választom, Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartok.» «Inasom, inasom, én küsebb inasom, Hozzad elé, hozzad a nagy kászu szurkot, Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznakat, A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyólcsot. Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek, A sok ingyen gyólcsot fejire kössétek, Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok, Talpánál kezdjétek, végig meggyujtsátok. Fejihez állitok egy oláh furujást, Lábához állitok egy czigán hegedűst, Fújjad, oláh, fujjad az oláh furuját. Huzzad, czigán, huzzad a czigány hegedűt; Fujjátok széltibe, huzzátok ízibe, Mostan hadd vigadjon feleségem szíve.»

A HEGYI TOLVAJ. Odvas fenyőfának vagyon három ága, A legelső ága hajlott Moldovára, A második ága hajlott Kolozsvárra, A harmadik ága Kis-Magyarországra. Annak tetejében egy kis flegoria1), Kiben növelkedik egy nagy hegyi tolvaj. «Szolgám, édes szolgám, menj le udvaromra, Huzd elő félgyászos hintómat, Fogd eleibe négy szürke csitkómat; Én is hadd menjek el szerencse-próbálni Király udvarára, királykisasszonyhoz.» Ő is elment, Felöltözött akkor, mint egy császárurfi, Beszállott királynak udvarába Félgyászos hintóval, Négy szürke csitkóval. Mégis megkérte a király kisasszonyt hitestársul, Fel is tette félgyászos hintóba A királyi kisasszonyt, Megcsapta ő szürke csitkóját, Ugy elment ő hetedhét országon, A mig utólérte a kis flegóriáját. Felszállott ő kis flegóriájába, Hát mondani kezdette: «Feleség, feleség, készits el engem, Hadd menjek el én is szerencsepróbálni, Keresztut-állani.» Ő fel is felkészitette, El is elment a hegyi tolvaj. Felesége ablakba üle, Ott a könnye hullani kezde. «Madár, kicsi madár, Vidd el levelemet Az én atyámnak. Ugyan ada férjhez Egy hegyi tolvajhoz, Ki most is oda van Keresztut-állani, Ember-ölögetni. Inkább adott volna engem Egy szegény cigánynak.» A tolvaj ajtaján hallgatta, Hogy az ő felesége mint panaszol sírva. Azt mondja a hegyi tolvaj: «Asszony, feleségem, nyisd meg az ajtódat!» «Bizony mindjárt nyitom, édes jámbor uram, Csakhogy vegyem én fel halni való gunyám. Minden halottnak hármat harangoznak, Én uri fejemnek még meg sem kondítják.» A tolvaj tovább nem állhatta, Az ajtóját már berugta. «Mét sírsz, édes feleségem!» «Hogy ne sírnék, édes jámbor uram? Konyhán forgolódtam, cserefát tüzeltem, Cserefának füstje kihuzta az könyvem.» «Asszony, feleségem, inkább állasz-e te Két asztalvendégnek vigan gyertyát tartani, Mint most mindjárt fejed nélkül maradni? Szolgám, édes szolgám, menj le magad nekem A pincébe, Hozz fel magad nekem két kászu szurkot S két türedék vásznat.» Lábánál kezdette, fejénél végezte A vászonba tekerést. Mikor ő szurokkal kezdette csepegtetni, Akkor már a tolvaj nem volt hogy hová fusson, Mert ajtót, ablakot a királykisasszony Nemzetsége elállott. Ajtón, ablakokon reá lövödöztek, A nagy hegyi tolvajt mindjárt meg is fogták. A király megfogatta, Udvarába vitette, Négy délczeg csitkónak Farka után köttette A nagy hegyi tolvajt. A várost véle meg is kerülték. Mikor már annyira ment, hogy megholt, Akkor a városnak négy szegire tétették, Onnét is fegyverekkel lelődözték, Már a királyi kisasszonynak Nem is volt, hogy hová legyen; A szurok a testén mind el volt olvadva, Mint’ harmadnapok alatt Meg kellett, hogy haljon.

KŐMÍVES KELEMENNÉ. Ihol elindula tizenkét kőmíves: Ugy menyen, ugy menyen Déva vára felé. Ők is rakni kezdik magas Déva várát. A kit éjjel raktak: az nappal leomlott; A kit nappal raktak: az éjjel leomlott!… Azt a törvényt tette Kelemen kőmíves: Melyik’ felesége hamarébb kihozza Az ebéd vékáját, Kő közé rakassék, ott megégettessék Magas Déva vára, halmára rakassék! Ihol elindúla az ő felesége, Az ebéd vékáját a fejire téve S a kicsi gyermekit a karjára véve Őtet is meglátta az ő kedves társa: «Istenem, istenem! támaszsz eleibe Vagy két fenevadat: talán visszatérik.» Azt is elkerűlte. «Istenem, istenem! Támaszsz eleibe egy fekete felhőt, Hullas eleibe apró köves essőt; Talán visszatérik!» Azt is kikerűlte… ‚Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves! Istenem, istenem! mi dolog lehessen? Háromszor köszönni, egyszer se fogadni!…‘ «Azt a törvényt tette a te kedves társad: Melyik’ felesége hamarébb kihozza Az ebéd vékáját, Kő közé rakassék s ott megégettessék, Magas Déva vára halmára rakassék.» ‚Nem bánom, ha úgy is! Ha ugy megútáltad velem életed is…‘ Az ebéd vékáját fejéről levették, Az ő kicsi fiát karjáról levették, Mikor térdig rakták, csak tréfára vette; Mikor övig rakták, bolondságra vette; Mikor csecsig rakták, ő valóra vette: ‚Ne sírj kicsi fiam! Vannak jó asszonyok, neked csecsit adnak; Vannak jó gyermekek, téged elrengetnek; Az égi madarak ágról-ágra szállnak, Neked csirikolnak, téged elaltatnak!…‘ ‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘ «Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő öste!» Östét is elvárta, s nem volt édes anyja. ‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘ «Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő reggel!» Reggelt is elvárta, s nem volt édes anyja. Mind a kettő meghót!…

BÁCS JANCSI. Csütörtökön jó hajnalba, Készülék fel a havasra. Befogám a jó négy ökröt, Jó négy ökröt, jó szekérbe S elindulék az erdőre, Ki Firicsko tetejére. Hogy kiértem az erdőre, Egy cserefát vevék szemre. Gondolám, hogy azt levágom S az ökrök után felrakom. Jó gazdámnak kicsi fija Jöve velem – halálomra, Ő vala a segítségem, Ő egyedül ott mindenem. A hogy vágni kezdém a fát, Nem es gondolám a halált, Pedig a mán hátomnál állt S várá, hogy levágjam a fát. Vágom, vágom szép csendesen, A halálra rá sem nézek, Mig a fa a törzsökétől Szakad a fészim2) élétől. Még egy nihány vágás fára… «Készü’j Jancsi az halálra! –» Bács Jancsinak sohajtása Felhallék a mennyországba… Kettőt vág ő még az fára S ráesik az fa reája. Szökött vóna ki előle, De az halál nem engedé. Odanyomá őt a nagy fa, Nem búhata ki alóla. Nem vala ott senki jelen, Ki segitségire legyen. Katona Sámel küs fija Vala mindennek tanuja, Ki a mezőre béfuta, A pásztoroknak hirt ada. Pásztorok kiszabaditák, De már későn szabaditák Kevés élet vót még benne: Mett csak nihány órát éle. * «Nyitsd ki asszonyom kapudot: Viszik a jámbor szógádot; Nem csattogtassa kapudot. Nem sepri az estálodot. Szász Anikó, hű szeretőm! Már megengedj mindenekről. Megnyughatol csókjaimtól S ölelgető karjaimtól…»

SZÉP JULIA. «Szép Juliám, szép leányom, Kertemben nyilt tulipánom, Ne szeresd te jobbágyodat!» «Nem szeretem jobbágyomat, Csak szeretem az ifiat, Szép ifiat, a lelkemet!» Jaj kimene öreg király Megfogatá az ifiat, Fölteteté csonka torony, Csonka torony tetejére. Hej kimene szép Julia, Meglátá őt az ifiu! «Hej Juliám, szép Juliám, Ketbe’ nyiló szép violám, Menj be te is az apádhoz, Essél térdre eleibe, S mondd meg neki ilyen szókkal: Atyám, atyám, öreg király! Vétesse be az ifiat, Csonka torony tetejéből, Ne veresse az esővel, Ne fútassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénynyel.» Hej bemene szép Julia, Térdre esék apja előtt S monda neki ilyen szókkal: «Atyám, atyám, öreg király! Vétesse le az ifiat Csonka torony tetejéről, Ne veresse az esővel, Ne fútassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénynyel!» Jaj kiméne öreg király, Levéteté az ifiat Csonka torony tetejéről, Kiviteté sik mezőre, Sík mezőnek közepére. Ott őt mindjárt megöleté, Szivét, máját kivéteté, S Juliának haza küldé. Hogy meglátá szép Julia. Hogy megőlték az ifiat, Fejét földre csüggesztette, Magát halni eresztette. Hogy meglátá öreg király, Hogy haldoklik Juliája: «Hej Juliám, szép leányom, Kertembe’ nőtt tulipánom! Ha én ezt igy tudtam volna, De hogy megölettem volna, Fiamnak fogadtam volna, Királyságom, országomat, Mind, mind neki adtam volna.»

A MEGÉTETT3) JÁNOS. «Hát te hol jártál, szivem, lelkem Jánosom?» «Jaj, én ángyoméknitt, édes anyám aszszony! Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Hát ott mit adtak, szivem lelkem Jánosom?» «Ott négy lábu rákot4) édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Hát azt mibe’ adták, szivem lelkem Jánosom?» «Azt egy szép tányérban, édes anyám aszszony Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Azért vagy tán beteg szivem lelkem, Jánosom?» «Az a földbe viszen édes anyám aszszony. Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Hát mit hagysz apádnak, szivem lelkem Jánosom,» «Jó vasas szekerem édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Hát mit hagysz bátyádnak, lelkem szivem Jánosom?» «A szép négy ökrömet, édes anyám aszszony. Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Hát mit hagysz ecsédnek, szivem lelkem Jánosom?» «Négy szép hámos lovam, lelkem anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Hát mit hagysz hugodnak, szivem lelkem Jánosom?» «Házi rakományom, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!» «Hát mit hagysz ángyodnak, szivem lelkem Jánosom?» «Örök kárhozatot, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot.» «Hát mit hagysz anyádnak, szivem lelkem Jánosom!» «A bút s a bánatot, édes anyám aszszony, Jaj, fáj szivem, fáj, vesd meg ágyamot!»

SZABÓ ORZSIKA. «Istenem, Istenem, hát én mért születtem, Hogy ily szerencsétlen lett az én életem? Kis Küküllő mellett, Nagy Küküllő mellett Nálamnál szebb sem volt, Nálamnál jobb sem volt, Még is csuffá leve az én vig életem. Igy üli, igy üli három királybiró Elvesztő törvényem a biró házánál, A biró házánál, Mezei Mártonnál.» «Hová mégy, hová mégy Szép Szabó Orzsika?» Igy kérdi barátja, jó leány barátja. «Elmegyek, elmegyek a biró házához, A biró házához, Mezei Mártonhoz. Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!» Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett… Szóval igy felmondja egyik királybiró: «Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik, Mert az én törvényem téged meg nem ölhet.» Másik királybiró szóval ezt feleli: «Mert az én törvényem őt meg nem öleti.» Mit hazudott, mit már a nagy királybiró? Szóval igy feleli átkozott Pap János: «Biz’ az én törvényem őt meg is öleti! Mert hosszu szilvásban, aszaló torkában Hallottam sirását a kicsi gyermeknek. Ő onnan kivette, csihányba aprítá, S a disznónak adá. Kiturá a disznó jobb lábát s bal karját!» Más két királybiró engede ő neki. Odament a nénje, tisztektől megkéré: Adnák a kezire, hogy őt elkisérné: Kezihez vevé a nénje és vezeté, Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré. Kérdezi a nénjit: «Aj kedves jó néném, hát mi hova megyünk?» «Az Isten házába, a templomba megyünk, Édes jó testvérem!» Mikor addig értek, és mégis csak hitta: «Édes kedves néném, itt vagyon a templom, Itt az Isten háza – hát még hová megyünk?» «Eherré a dombra, a szőlő fejére.» Mikor kiérének a szőlő fejére, Aj a gödör készen, tövissel berakva! Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik, Hol a temetője, az ő vég ideje. Segesvári hengér a kezét megfogá, Gödörhöz hurczolá, S őt a tövis közé tüstént bebocsátá, Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá. Akkor a testvére onnat eltintorga, Orzsik ott marada tövissel berakva, Tövissel berakva, földdel betakarva… Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre… Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol: «Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam, Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen, Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen. Az én történetem okozta ezt nekem. De oh én Istenem hallgass meg most ingöm! De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön: A maradékát is, Atyám, eltöröljed, Nyomóssá e földön de soha ne tégyed! De oh jó strázsáim most meghallgassatok! Menjen el az egyik, menjen el oh! haza, Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez, Nyissák oh nyissák ki a varróládámat, Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén. Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost, Mert ott van a gyermek, de halva született!» Mikoron megkapta ott az ő testvére Gyaluba takarva a kicsi gyermeket, Az utczára vitte, Ottan beszélette S mindennek mutatta. Doktort hoztak neki, meg is vizitálták, Az Orzsik szavait igaznak találták, Megismerték rajta, hogy halva született. Akkor az ő nénje lábáról leesett, Kétségbe is esett, Hogy halva vették föl ott a hideg földről, Az édes anyja is abba’ pillanatba’ Bujába elindult, Elment föl Cséjjére, Hideg csorgón küjjel, S magát fölakasztá. Az édes apja is szekérre rakodott, Innen elbujdosott, elment, elbujdosott, Hogy soha is senki róla hirt nem hallott, Jószága, birtoka mind másra maradott. «Leányim, barátim, igy higy a legénynek, A hamis hitünek: Mert a legénynek van három hamis hite, Egyik hamis hite: a kalap fejében, Másik hamis hite: a bunda zsebében, A harmadik pedig: a bocskor orrában. Ne higy a legénynek, a hamis hitünek, Mert megcsal ő téged, Széles pántlikákkal, apró édes csókkal, Zörgő mogyoróval, csattogó dióval, Mézes beszédekkel, sürü hazugsággal. Mert én hittem neki, sürü hazugságnak, S immár csufja lettem az egész világnak. Tudom, hogy fenmarad az emlékezetem, Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem; Nem vettem én hasznát az én szépségemnek, Csuffá tett az engem s csuffá az én végem: Mert a halottnak is hármat harangoznak, De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!»

A FOGOLY KATONA. Leszállott a páva Tengernek partjára, Tengernek partjáról Nagy török Császárnak Dali udvarába. Onnét szálla páva – Kényes pávamadár Tömlecz ablakára: Ottan fúdogálá: Szomoru énekit Szomoru fogságban – Egy székely katona: «Hej páva, hej páva! Császárné pávája!… Ha én páva volnék, Jó regvel felkelnék, Folyóvizre mennék, Folyóvizet innám, Szárnyim csattogtatnám, Tollamat hullatnám. Fényes tollaimat Szép leány fölszedné, Az ő édesinek Kalapjába tenné, Bokrétába kötné.» Hát ott üldögéle Czifra ablakába’ Császár szép leánya, Gyönge violája. Ahajt meghallotta Szomoru énekit Székely katonának. «Nyits ajtót, nyits ajtót, Fegyveres istrázsa! Császár szép leánya, Gyönge violája, Tőled azt kivánja. – Ki vagy te, ki vagy te, Énekes katona?» «Nem látod: rab vagyok, Térgyig vasba’ vagyok. Székely fiu voltam, Bátor fiu voltam; Most semmi sem vagyok S mégis a strázsának Számolni kell rólam.» «Velem jössz te mostan Énekes katona!» «Hova menjek én el, Császár szép leánya?» «Czifra palotámba, Éjjeli szállásra.» «Nem látod: rab vagyok? Térgyig vasba’ vagyok.» Ottan levéteté Nehéz vasat róla Fegyveres strázsával; Ottan átölelé Szegény székely legént Két gyenge karjával. Onnét elvezeté Czifra palotába, Ottan lefekteté Puha selyem-ágyba. «Enyém vagy te mostan Szép fogoly katona!» «Van nekem szeretőm, Császár szép leánya!» Ajtón hallgatózék A nagy török császár. «Nyits ajtót egyszerre, Beste-lélek lánya!» Jaj, nem nyitá ajtót, Berugá a császár, A nagy török császár. Székely katonának Ott fejét elvette, Testét a tengerbe Belé is vetette. «Hát te beste-lélek! Három halál közül Melyiket választod? Vizbe vettesselek? Megégettesselek? Vagy halálig tartó Tömleczre vesselek?» Jaj hiába kéri Császár szép leánya, – Gyönge violája – A nagy török császárt. Vizbe nem vetteté, Tüzbe nem vetteté, Záratá toronyba, Szomoru fogságba. Onnét siratozá Szép fogoly katonát, Onnét fúdogálá Szomoru énekit Székely katonának. Szomoru énektől Éjjel sem alhaték, Nappal sem nyughaték A nagy török császár. «Hozzátok elémbe, Beste-lélek lányát!» Eleibe vitték. «Hát te mit énekelsz, Beste-lélek lánya!? Éjjel nem alhatom, Nappal nem nyughatom.» «Szomoru énekit Székely katonának.» «Egyszerre vigyétek A tüzbe vessétek!» Egyszeribe vitték, A tüzbe vetették. Tüz meg nem égette Császár szép leányát, Gyönge violáját. «Egyszerre vigyétek, Tengerbe vessétek Beste-lélek lányát! Székely katonához!» Egyszeribe vitték, Tengerbe vetették, Tenger béfogadta, Szépen eltakarta, Székely katonával Egy helyre habarta Császár szép leányát, Gyönge violáját!

BIRÓ MÁTÉ. Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Maradj a Rikába’, Ne menj a városba, Király városába Királylány rabolni. Király szép leánya Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! «Féket a fejébe, Gyémántköves féket Legjobbik lovamnak! Még ma el kell hoznom Király szép leányát, Gyönge Ilonáját.» Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Menj legalább este, Ne menj fényes reggel. Otthon van a király Fényes nagy sereggel. «Nyerget a lovamra, Legjobbik lovamra, Szép aranyos nyerget! Az a fényes sereg Nem jár a nyomába Király leányának, Gyönge Ilonának.» Jaj, hiába kéri Tizenkét legénye Hires Biró Mátét, Rablók kapitányát. Sárga paripáján Aj csak elvágtata Király városába, Királylány rabolni. * Ihol jő, ihol jő, Szép király kisasszony, Szép selyem ruhába. Kinek minden szála Meg van aranyozva, Kinek hosszuságát Három leány hozza. Fordulj meg, fordulj meg, Hires Biró Máté! Nem lesz ma jó dolgod: Sárga lovad horkol. «Csak tüszköl a portól.» Fordulj meg, fordulj meg, Hires Biró Máté! Lovad ágaskodik: Bizony rosszat érez. «Éles zabbal jól tartották, Sátés fűvel megvakarták, Azért ágaskodik, Azért bokrosodik.» Jaj, nem fordul vissza Hires Biró Máté. Vágtat egyenesen Király lány elébe, Templom ajtajához. Szép gyengén fölkapá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját Aranyos nyergébe, S elvágtata véle Rablók tanyájára, Rika erdejébe. * «Jó napot, jó napot, Tizenkét szép legén!» Neked is jó napot, Hires Biró Máté! «Hamar megjártam-e, Tizenkét szép legén?» Jó hamar megjárád, Hires Biró Máté! Ott szépen levevé Aranyos nyergéből Király szép leányát Szőke Ilonáját Szépen lefekteté Puha moha-ágyra, Ottan megölelé, Ottan megcsókolá, Két erős karjával Gyengén átkarolá Király szép leányát, Gyönge Ilonáját Hires Biró Máté, Rablók kapitánya. Nézz ki csak az utra, Hires Biró Máté! «Mért néznék, mért néznék, Tizenkét szép legén?» Nem mondók-e neked, Hires Biró Máté! Király szép leánya, Hej, nem neked való. Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való! «Mit beszélsz, mit beszélsz, Tizenkét szép legén?» Kelj föl az ágyadból Hires Biró Máté! Ahajt jő a király Fényes nagy sereggel. Hires Biró Máté Felszökik az ágyból, Puha moha-ágyból. Keresi a kardját, Aj de nem találja; Keresi a lovát, Aj! azt sem találja. «Csak ti ne hagyjatok, Tizenkét szép legén!» Aj! az is elfút a Tizenkét szép legén. * Add meg magad egybe, Hires Biró Máté, Rablók kapitánya! * Jaj mért nem hallgaték Legényim szavára! Mért nem fordulék meg, Mikor lovam horkolt, Mikor ágaskodék, Mikor bokrosodék Sárig szin paripám! Szépen közbe vették Király katonái, Ott összekötözték, Nehéz vasba verték, Király városába’ Mély tömlöczbe vették. Onnét fúdogálá Estétől reggelig Hires Biró Máté Szomoru énekét: «Ne menj el, ne menj el, Hires Biró Máté! Maradj a Rikába, Ne menj a városba, Király városába Király lány rabolni. Király szép leánya Hej, nem neked való! Selyem a ruhája, Halovány orczája; Liliom dereka Nem erdőre való!» Ablak alá méne Király szép leánya, Gyönge Ilonája. Onnét meghallgatá Szomoru énekét Rabló kapitánynak. Onnét haza méne Király szép leánya. Sirva feküvék le Szép selyem ágyába, Zöld selyem vánkosát Könnyével öntözé Hires Biró Mátét El nem feledheté Király szép leánya, Gyönge Ilonája.

GÖRÖG ILONA. «Bizony csak meghalok, Anyám, édes anyám! Görög Ilonáér’. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’; Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Gömbölyü faráér’ A lenvirág szemü Görög Ilonáér’.» «Ne halj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok néked Olyan csudamalmot, Kinek első köve Béla gyöngyöt járjon, A második köve Sustákat hullasson, A harmadik pedig Szép suhogó selymet. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok, Csudamalom látni. A tied is eljő Csudamalom látni – Szép Görög Ilona.» «Ereszszen el anyám, Édes lelkem anyám! Csodamalom látni.» «Ne menj fiam, ne menj, Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a halat.» «Bizony csak meghalok Anyám, édes anyám! Görög Ilonáér’. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’, Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Gömbölyü faráér’, A lenvirág-szemü Görög Ilonáér’.» «Ne halj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok neked Olyan csudatornyot, Kinek szélessége Dunapartig érjen, Kinek magassága Az egekig érjen. Oda is eljőnek Szüzek, szép leányok Csudatorony látni, A tied is eljő Csudatorony látni, Szép Görög Ilona.» «Ereszszen el anyám, Lelkem édes anyám! Csudatorony látni.» «Ne menj fiam, ne menj, Szép Görög Ilona! Megvetik a hálót, Megfogják a márnát.» «Bizony csak meghalok Anyám, édes anyám! Görög Ilonáért. Bizony csak meghalok Karcsu derekáér’; Karcsu derekáér’, Dombos ajakáér’; Dombos ajakáér’, Piros orczájáér’; Piros orczájáér’, Gömbölyü faráér’ A lenvirág szemü Görög Ilonának.» «Halj meg fiam, halj meg, Zetelaki László! Oda is eljőnek Hires szép leányok Csudahalott látni. A tied is eljő Csudahalott látni, Szép Görög Ilona.» «Édes lelkem anyám, Ereszszen el engem Csudahalott látni, Csudahalott látni, Ki érettem meghót.» «Ne menj fiam, ne menj, Csudahalott látni; Megvetik a hálót, Megfogják a márnát, Anyjától elviszik Szép Görög Ilonát.» * Nem hallgat anyjára, Bémegyen a házba, Ottan felöltözik Kék selyem ruhába. A lábába húza Piros, patkós csidmát, A fejére köte Piros selyem ruhát, Elejibe köte Fejér előkötőt. «Kelj fel fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiér’ te meghótál, Az uton jődögél. Kelj fel fiam, kelj fel, Zetelaki László! Kiér’ te meghalál, Belépék a házba!» * Láttam én halottat, De ilyent soha sem, Kinek az ő lába Felszökőleg álljon, Kinek az ő karja Ölelőleg álljon; Kinek az ő szája Csókolólag álljon, Ki föl is ébredjen, Csak én megcsókoljam!

DANIEL IMRE. Maradj itthon, maradj, én édes jó uram, Látod beteg vagyok, könnyen meghalhatok Nyitott szempilláim nem lesz, ki befogja, A ki megölelje, a ki megcsókolja, Ha már te is elmégy, ujszülött fiamat! – Jaj nem maradhatok, drága feleségem, Még tegnap kaptam a czitáló levelet Nagy vörös pecséttel a fejedelemtől, Abba vagyon írva: egyszeribe menjek! Kesereg az asszony, jaj de nem hallgatja Jó Daniel Imre Otthon csak azt mondja: Megyen Fejérvárba, De nem oda megyen. A szomszéd faluba vagyon egy szép asszony, Ahhoz járogat ő. Beugrat a kapun, a szép asszony várja Tyúkos vacsorára; tölti poharába Piros színű borát, orczájára rakja Szerelmetes csókját. Reggelig mulatna ott Daniel Imre, Ha meg nem érkezne puskásan a gazda. Ott keresztűl lőtte; testit a Vargyasba, A Vargyas vizébe beléeresztette. Vágtat a paripa a Vargyasra inni, Hej, de nem ihatik: vér vagyon a vízbe. A Daniel vére. Haldoklik az asszony; nyitott szempilláit Nincs, a ki befogja, – a ki vigasztalja, A ki megcsókolja most született fiát.

BIRÓ SZÉP ANNA. Aj Biró szép Anna ablakba ül vala, Hímit varrja vala fekete selyemmel, Hol selyme nem érte, könnyeivel tötte, De ki es tekinte egyszer az ablakán. Hát ott sétál vala három hajdu legén; Szóval felfelelé aj Biró szép Anna: «Hova valók vagytok három hajdu legén?» «Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.» «Hallottátok hirit az én édösömnek, Az én édősömnek, Hajdu Benedöknek?» «Aj bizon hallottuk, igen jó barátunk, Igen jó barátunk s kinyeres pajtásunk.» Szóval felfelelé aj Biró szép Anna! «Ha tü nem bánnátok s ha tü akarnátok, Magam es elmennék az én édösömhöz, Az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz,» Szóval felfelelé nagyobb hajdu legén: «Jaj de hogy nem bánjuk, igen is akarjuk.» Mindjár’ felöltözik aj Biró szép Anna: Nyakába veté a szép selyem szoknyáját, Eleibe tette fátyol karinczáját, Tiz ujjába huzta tiz arany gyürüjét, Jobb felől zsebibe háromszáz aranyát, Bal felől zsebibe három száz forintját. Se szél nem fuvinta, se ág nem csapinta, Még is elhasada fátyol karinczája. Szóval felfelelé az ő édes anyja: «Ne menj el, ne menj el én édös leányom, Mert nem lösz szöröncsés a te utazásod.» Mégis csak elmöne aj Biró szép Anna, Ők is mönnek vala röngetög havason, Röngetög havason, röngeteg erdőkön. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: «Jaj én úgy ihatnám, hogy szinte möghalok!» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Várj kicsit, nem sokat aj Biró szép Anna! Elmegyünk, elmegyünk rózsa mezejibe, Rózsa mezejibe, rózsabokor alá.» Mindaddig menének, mig oda érének, S ők es leülének rózsabokor alá. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: «Jaj én úgy alhatnám, hogy szinte meghalok, Ha tü nem bánnátok, ha tü akarnátok, Egy csöppött alunnám rózsabokor alatt.» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Jaj dehogy nem bánjuk, igen is akarjuk.» Ekkor elaluvék rózsabokor alatt. Aval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Annát.» Szóval fölfelelé kissebb hajdu legén: «Ne öljük meg szegént, hagyjuk meg életét, Hagyjuk meg életét, hadd jöjön el velünk.» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Ha őt meg nem őjük, őjünk meg tégedet!» Meg es csak megölik aj Biró szép Annát, Róla le es veszik dárága gunyáját. Ők es mennek vala röngetög havason, Távulról meglátták Hajdu Benedököt: Szóval, fölfelelé aj Hajdu Benedök: «Hova valók vagytók három hajdu legén?» «Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.» «Hát ti hol kaptátok dárága gunyákat?» Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: «Hát bizon mi kaptuk Barassó piaczán, Barassó piaczán kótya-vetyén kaptuk.» Szóval felfelelé Hajdu Benedök is: «Hazudtok, hazudtok mert én jól ismerem!» Fölütte a kardját s belé ereszködött.

BÍRÓ SZÉP ANNA. (Változat.) Ehol eszik-iszik három szép katona, Aj, Bíró Pannának kötött kapujába’, Azon csak kimene, aj, Bíró szép Anna. „Hova valók vagytok három szép katona?“ ‚Nem is igen közel, nem is igen messzi, Csak a Maroson tul mező-detrehemi.‘ „Hát ismeritek-e az én édesemet, Az én édesemet, Hajdu Benedeket?“ ‚Ismerjük, ismerjük, jó legény barátunk, Jó legény’ barátunk, kenyeres pajtásunk.‘ «Valamit izennék, megmondanátok-e? Valamit küldenék, oda adnátok-e?» ‚Mü bizon nem viszünk, nem is mondunk semmit, Jöjj el te is velünk Mező-Detrehemig.‘ «Várjatok hát kicsit három szép katona, Míg felöltözködöm innepi gunyámba; Innepi gunyámba, vont-arany szoknyámba. Kajszén katrinczámba, szép piros csizmámba. Fátyolkeszkenőmet kössem a fejemre, Kevés költő pénzem tegyem a zsebembe.» Mikor menyen vala udvar közepéig, Fátyolkeszkenője elhasada végig. Aj, Bíró szép Anna, szóval kérdi vala: ‚Anyám, édes anyám, mi legyen az oka? Ág nem érintette, szél nem fuvintotta, Szép fátyolkeszkenőm még is elhasada.‘ Szóval igy felele az ő édes anyja: «Ne menj el, leányom, nem igen jó jel az.» ‚Biz elmenyek anyám, aj én édes anyám, Hogy lássam még egyszer az én kedves mátkám.‘ Mennek, mennek addig, mennek jó darabig, Míg egyszer eljutnak a jegenyefáig; Szóval mondja vala a nagyobb katona: ‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘ «Bizon nem ülök én, bizon nem ülök én,» Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig; Mig ismét így szóla nagyobbik katona: ‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘ Ahajt leülének, hogy megnyugonnának, Hogy megnyugonnának, ennének, innának, Álomba borúla aj Bíró szép Anna, Sugni-bugni kezde nagyobbik katona: ‚Öljük meg, öljük meg, kedves jó barátim, S osztozzunk a pénzin, drága szép gunyáin.‘ Szóval mondja vala a nagyobbik társa: «Bizon nem bánom én, bizon nem bánom én.» Szóval mondja vala az ő kisebb társa: «Bizon nem ölöm én, bizon nem ölöm én.» «Bizon ha nem ölöd, ölünk mi tégödöt.» ‚Bizon nem bánom én, bizon nem ölöm én.‘ Hallá álomneszszel, haj Bíró szép Anna, ‚Ne ölj meg, ne ölj meg, három szép katona, Háromszáz forintom, azt is nektek adom, Azt is nektek adom s senkinek se mondom.‘ A nagyobb katona bicskát elékapá, Hasának akasztva torkáig hasitá. A holtról lefoszták a sok drága gunyát, Kardokra facsarták s karokra hajiták. Hajdu Benedek is felnyergelé lovát, Felnyergelé lovát, hogy kövesse utját. Felfordula frissen piros pej lovára, Ugy hántassa magát a Maros partjára, A Maros partjára, egy fa árnyékába, Ott reá bukkan a három katonára. ‚Jó napot, jó napot, hajdulegényeknek!‘ «Jó napot, jó napot, Hajdu Benedeknek!» Szóval felkérdezi nagyobb hajdulegényt: ‚Honnan jőtök mostan három hajdulegény?‘ «A Maros vizin tul Nyárád vize mentin Temetésen voltunk, nénénk temetésin. Onnan hozzuk mostan, a mit itt nálunk látsz. Háromszáz forintot s a sok ékes gunyát.» ‚Ismerem, ismerem, a sok ékes gunyát, Bizon megöltétek aj Bíró szép Annát.‘ Szóval mondja vala nagyobb hajdulegény: «Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.» Szóval mondja vala az ő nagyobb társa: ««Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.»» Szóval mondja vala az ő kisebb társa: «Bizon megölték ők, bizon megölték ők. Ingem is akartak, de ingem elhagytak, Ingem is akartak, de ingem elhagytak.» Hajdu Benedek is megragadá őket, Jertek a bíróhoz, – vasba verék őket; Még egyszer fordula kisebbik pajtáshoz: ‚Vigy el ingem, vigy el, én kedves mátkámhoz, Pej paripám tiéd nyereg szerszámokkal, Ékes öltözetem háromszáz forinttal, Csak vezess el éngem, csak mutasd meg nekem, Hol van az én mátkám, az én szép jegyesem?‘ Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig, A keserves gyászos nagy halom sirjáig, A mikor meglátta az ő kedves párját, Az ő kedves párját, Bíró szép Annáját: Nem sírt, nem könnyezett, csak csókolja vala, Csak csókolja vala, s szóval mondja vala: ‚Vérem a véreddel egy patakot folyjon, Lelkem a lelkeddel mennyországba jusson.‘ Azzal az ő kardját csak hamar felüté S bele ereszkedék szép mátkája mellé.

KIS-GERGŐ ISTVÁNNÉ. «Uram édös uram, édös jámbor uram! Ereszsz el engemet, igen szépen kérlek, Legkissebb leányod’ látogatására; Hallottam felőle, nem szánja a szegént!» El is indula, reá is talála, Kapuban áll vala legkissebb inassa. «Inasom, inasom, én édös inasom. Mondd meg aszszonyodnak, ne sajnáljon tőlem, Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret, Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.» «Asszonyom, asszonyom! édes asszonyom! Azt mondja egy koldus, ne sajnáljon tőle Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.» «Mint sem kenyeremet egy koldusnak adnám, Komondor kutyámnak oda hajitanám: Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám Palotám földjével inkább fölitatnám.» «Hallod-e hallod-e, te nagyságos asszony! Mikor leány voltál, ki leánya voltál?» «Kis-Gergő Istvánné legkissebb leánya.» «Bizon ha te voltál legkissebb leánya, Úgy hát én is vagyok az ő hütös társa.» «Te vagy-e, te vagy-e lelkem édes anyám? Gyere be, gyere be, sietve jere be! Csináltatok neked jó köményes levet, Adok neked, adok, patyolat gyolcs inget, Neked adom, neked, irott palotámot, Neked adom, neked, gyontáros hintómot, Neked adom, neked, hat szép paripámot.» «Köményes levedet egye meg a kutya, Patyolat-gyolcs inged, fujja el a nagy szél, Irott palotádot égesse meg a tűz, Gyantáros hintódot egye meg a rozsda, Hat szép paripádot verje le döghalál, Nem kell nekem semmid, te magad sem kelleszsz, Maradj csak magadnak szép nagyságos aszszony!»

MÓNUSI JÁNOSNÉ. Ablakba’ könyököl Mónusi Jánosné, Ott himet varr vala fekete selyemmel, Hol selyme nem éri, a könnyivel tölti. Lábával rengeti kis futkosó fiát: «Beli fiam, beli, Mónusi Samuka, Beli fiam, beli. Mónusi Samuka, Ha az Isten neked emberkort ad érni, Ne hídd te apádnak a Mónusi Jánost, Hanem hídd apádnak a dersi főbirót.» Ajtóban hallgatá jó Mónusi János: «Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!» «Mindjárt megnyittatom édes, jámbor uram!» És Mónusi János berugá az ajtót. «Meg ne tagadd asszony mostan beszédedet!» «Nem tagadom uram, a szolgálót hittam.» «Megtagadád asszony úgy-e beszédedet? Meghagyom életed, hogy ha nem emlited A dersi főbirót, de ha megemlited A fejét vétetem ő néki és neked!» «Dehogy nem emlitem, el sem is felejtem, Az eszemből soha, soha ki nem vetem. Fejem a fejével egy gödörbe hulljon, Vérem a vérével egy patakot mosson, Lelkem a lelkével Isten előtt álljon!» És Mónusi János haragra gyulada, A dersi főbirót rögtön elhivatja, A dersi főbiró a mint oda ére Mind a kettőt egybe állitotta térdre. És mind a kettőnek fejét elütteté, És mind a kettőt egy gödörbe teteté.

BETLEN ANNA. Sárosi Mihály, Betlen János Egy asztalnál ülnek vala, Együtt esznek, isznak vala, Együtt beszélgetnek vala. – Szóval mondja Sárosi Mihály: «Hallja-e kend, kedves komám, Fenyitse meg kend a hugát, Éjtszakának ideiben Ne járjon az istálóba. Kocsisomot szeretgeti Hiv paripám ébresztgeti.» – «Hallja-e kend, kedves komám, Az én hugom jámbor leány.» Szóval mondja Sárosi Mihály: «Meg mutatom jámborságát Két karomnak erejével, Fényes kardomnak, élével.» Hallja kapu csikorgását, Magos patkó kopogását, Selyem szoknya suhogását. Mindgyárt ment az istálóba, Az istáló ajtajába. Szóval mondja kocsissának: «Nyisd ki kocsis az ajtódat:» «Nem nyithatom, kedves gazdám, Szabadon van hiv paripám, Ha kinyitom elszalasztom, Tudom soha meg sem fogom.» Úgy megrúgá az ajtaját Hogy két felé esék mindgyárt. Hát ott vagyon Betlen Anna. Kardját belé akasztotta, Selyem szoknya elhasada, Piros vére kicsordula. – Haza méne Betlen Anna, Lefekvék a vetett ágyba. Reggel oda ment az ángya: «Mi lelt, mi lelt Betlen Anna?» «Aj mi nem lelt, kedves ángyom! Béhágék a kőkertembe, Rózsabokor megakaszta, Selyem szoknya elszakada, A vér mingyát kicsordula. Talpig vagyok aludt vérben, Magam pedig haló félben.» «Hallod-e te Betlen Anna! Áll ki te az udvarodra, Imádkozzál az Istennek, Bocsássa meg büneidet.» Ángyom, ángyom, kedves ángyom, Mossanak meg ürmös borba, Takarjanak gyenge gyolcsba, Küldjenek ki Kolozsvárra, Vegyen minden példát róla, Az árvának hogy van dolga.

JULIA. Julia szép lány egykoron kimene Búzavirág szedni, a búza mezőbe; Búzavirág szedni, koszoruba kötni, Koszoruba kötni, magát ott mulatni. Fel is feltekinte a magas egekbe: Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le. Azon ereszkedék fodor fehér bárány, A napot s a holdat szarva között hozván; A fényes csillagot a homlokán hozta, Két szép arany perecz, aj! a két szarvába. Aj! a két oldalán két szép égő gyertya, Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta. Szóval mondja neki fodor fehér bárány: Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány! Mert most esett híjja szüzek seregének, Ha eljőnél velem, én oda vinnélek, A mennyei karok, a szent szüzek közé, Hogy betelnék veled azok kegyes rendje. A mennyei kulcsot adnám a kezedbe, Első kakasszókor jőnék nézésedre, Másod kakasszókor téged megkérnélek, Harmad kakasszókor téged elvinnélek. Az anyjához fordul Julia szép leány, Szóval mondja neki: anyám, édes anyám! Én is csak kimenék, búzavirág szedni, Búzavirág szedni, koszoruba kötni, Koszoruba kötni, magamat mulatni, Fel is feltekinték a magas egekbe: Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le. Azon ereszkedék fodor fejér bárány, A napot s a holdat szarva között hozván; A fényes csillagot a homlokán hozta, Két szép arany perecz, aj! a két szarvába. Aj! a két oldalán két szép égő gyertya Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta. Szóval mondja nekem fodor fejér bárány: Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány! Mert most esett híja szüzek seregének, Ha elmennék vele, hogy oda vinnének, A mennyei karba, a szent szüzek közé, Hogy betelnék velem azok kegyes rendje. A mennyei kulcsot a kezembe adja, Első kakasszókor jőnek látásomra, Másod kakasszókor engemet megkérnek, Harmad kakasszókor engemet elvisznek. Sirass, anyám, sirass, éltemben hadd halljam, Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban «Leányom, leányom! Virágos kertemben Első raj méhemnek gyenge lépecskéje, Gyenge lépecskének sárguló viaszsza, Sárga viaszszának földön futó füstje, Földön futó füstje s mennybe ható lángja! A mennyei harang huzatlan szólalék, A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék, Jaj! az én leányom oda bevezeték.»

GÁL FERUS, GÁL GÁSPÁR. Nemes Alfaluban egy özvegy aszszonynak Vala két szép fia: Gál Ferus, Gál Gáspár. Dali szép ifiak, mint két szép virágszál. «Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett, Egy vörös pipáért, egy dészüs5) oláhért! Isten megfizesse, kedves édes anyám, Hogy kilencz hónapig a méhedben hordtál, Kilencz hónap után a világra hoztál. Mikor förösztgettél gyönge meleg vizbe, Förösztgettél volna lobogó melegbe; Mikor takargattál gyönge gyólcs ruhába, Takargattál volna tüzes parázsába; Mikor sirdogáltál rengő bölcsőm mellett, Sirdogáltál volna a koporsóm mellett. Isten megfizesse, Gál Katalin néném Ennyi rabságunkban, hogy minket tápláltál, Étellel, gyertyával, szép fehér ruhával, Isten megfizesse, Gál Amburus bátyám, Ennyi rabságunkban még hozzánk se jártál. Mikor szántogattunk Bodza vize mellett, Akkor tanitottál, hogy üssük az oláht. Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett, Egy veres pipáért, egy dészüs oláhért! Megirták már nekünk az úti czédulát, Hogy ne nyomjuk többé az alfali utczát, Megkötötték nékünk a végső bokrétát, Veresből, fehérből, tiszta feketéből. Látod édes öcsém ezt a töltött tyukot, Ezt a töltött tyukot, hogy ennek nincs feje: Holnap nyolcz órakor igy lesz a mi dolgunk.»

BUDAI ILONA. Budai Ilona ablakba könyökle, Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe. Csak eszibe juta kéncsös küs ládája S kéncsös küs ládáját hóna alá fogja. Hajadon küs lányát jobb kezin vezette, Futkosó küs fiát bal kezire vötte. Megyen, megyen, megyen sűrű fenyves erdőn, Egy fölhagyott úton, sötét röngetegön. Hát mintha hallaná lovak dobogását S csakhamar letöszi hajadon küs lányát. Hajadon küs lánya ilyenképpen síra: «Anyám, édös anyám, ne hagyj el az utba! Essék meg a szüved, ne hagyj itt engömet!» «Bizon itt hagylak én, leányom, tégödet, Mert leány helyébe leányt ad az isten, De pénzem helyébe ingyen nem ad isten.» Megyen, tovább megyen sűrű fenyves erdőn, A fölhagyott úton, sötét röngetegön. Hát mintha hallaná lovak dobogását, S csakhamar letöszi futkosó küs fiát. Futkosó küs fia ilyenképpen síra: «Anyám, édös anyám, ne hagyj el az utba, Essék meg a szüved, ne hagyj itt engömet!» «Bizon itt hagylak én, édös fiam tégöd, Mert fiu helyébe fiut ad az Isten, De pénzöm helyébe ingyen nem ad isten.» Megyen, tovább megyen sűrű fenyves erdőn, Az elhagyott úton, sötét röngetegön, Mig eljuta végre egy szép tágas rétre, Hát egy bival tehén azon jöddögél le, Az idei bornyát szarva között hozta, A tavalyi bornyát maga után rítta. Ezt hogy megpillantá Budai Ilona, A földre borúla, keservesön sira, Keservesön sira, kárhoztatá magát: «Az oktalan állat nem hagyja el bornyát. Istenem, istenem, én édös istenem, Hát én lelkös lévén, hogy hagyám gyermekem?» Avval visszafordult a nagy fenyves erdőn, Az elhagyott úton, sötét röngetegön; Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját S híni kezdé szépön az ő kicsi fiát. «Bizon nem mögyök én, mert nem voltál anya, Ha a löttél vóna, itt nem hagytál vóna!» Megyen, tovább megyen a nagy fenyves erdőn, A fölhagyott úton, sötét röngetegön; Csakhamar elérte s oda nyujtá ujját, S híni kezdé szépön hajadon küs lányát. «Bizon nem mögyök én, mert nem vótál anya, Ha a löttél vóna, itt nem hagytál vóna.» Hogy ezt igy hallotta, ilyenképpen sira: «Immár olyan vagyok mint ut mellett a fa; A ki ott elmegyen, ágaimat rontsa, Ágaimat rontsa s a sárba tapossa.»