A KURUCZ KORSZAK NÉPBALLADÁI

KEREKES IZSÁK. Hallottad-e hirét a hires Szebennek, A hires Szebennek s a hires Mohának, A Mohában lakó Kerekes Péternek, S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának? Ez egyszer ittason ment az istállóba, Ott is lefeküvék a lovak jászlyába. Egyszer csak kimene az ő édes apja A tornáczba s lenéz onnan a határra. Hát bizony jődögél nagy fekete sereg, Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg, Nem tudják, miféle, kurucz-e vagy labancz, De még is gondolják: a szebeni ráczok. Ekkor csak lemene Izsák édes apja A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja: «Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák! Mert bizony jődögél nagy fekete sereg, Úgy látszik messzünnen mint a setét felleg, Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz, De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.» Ekkor megfordula az első álmából, De mégsem kele fel a lovak jászlyából. Másodszor kimene az ő édes anyja, S ilyen szókkal költi igen hamarjába: «Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák! Mert bizony jődögél nagy fekete sereg, Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg, Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz, De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.» Ekkor megfordula második álmából, De még sem kele fel a lovak jászlyából, Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka A tornáczba s mindjárt lenéz a határra. Hát jő az ellenség igen hamarjába’, És leszalada ő a lovak jászlyához, És igy kezd beszélni a kedves urához: «Kelj fel, szivem, kelj fel; itt van az ellenség, Nem tudjuk, miféle, kurucz-e vagy labancz. De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.» És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák, Igen hamarjába’ a lovát kihozák, Felköté a kardját mindjárt oldalára, S felfordúla szépen jó barna lovára, És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt: «Kiontatom vérem apámért, anyámért, Megöletem magam szép gyürűs mátkámért, Meghalok én még ma magyar nemzetemért.» E szók után lovát sarkantyúba kapja, S az ellenség felé nagy bátran ugratja: Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van, Kard-emelve vágtat igen iszonyuan. «Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák’.» – A ráczok előre neki azt kiáltják – «Látjuk, hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy, A reménység téged most mindjárást itt hagy, Akár mint mesterkedj’, a mi kezünkbe vagy!» «Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok! Kard nem jár meg engem, akár mint vágjatok.» Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra. Hullatja a ráczot a kardja egymásra, Egy elémentébe’ gyalog ösvényt vága, És visszajöttébe szekérutat nyita, De ekkor megbotlék a lovának lába, Ő meg a lováról a földre borúla. Jó Kerekes Izsák igy járt a lovával, A ráczok pediglen karddal és dárdával Vágják, ölik őtet s mindaddig göbődik, A mig egyet sem rug s nem is vergölődik. Igy pusztitották el Kerekes Izsákot, A ki a kardjával levága sok ráczot.

OLÁH GECZI. (A XVII. Század második feléből.) Oh gyönyörű tavaszidő! Szerencsétlen új esztendő! Az kit akarsz megújítasz, – Engem penig szomorítasz. Gyerünk alá jó katonák, Az alföldre, Kecskemétre, Ott próbáljunk jó szerencsét – Talám Isten jobban adja! Mennek vala az alföldre; Oláh Geczi vitéz legény Talál elől egy nagy őzet, Mindjárt mondja fakó lónak: «Édes lovam, fakó lovam Érjük el amaz nagy őzet!» Az fakó ló csak eléri, Oláh Geczi csak ellövi. Mindjárt mondja az urának: «Uram, uram, Oláh Geczi – Ne kergess én rajtam őzet, Ha törököt nem fogsz, nem vágsz!» Paripája mindaddig fut, A mig ura ahhoz nem jut; Habos tajték róla szakad, Elesvén egy árkon akad. «Vigy ki innét jó lovacskám, Szépen nevelt jó maczkókám: Hidd el, bizony meghízlallak, Őz után már nem nyargallak.» «Mondám, rajtam bátor szívvel Pogányt vághatsz erős kézzel: De te kétélő tőröddel, Őzet űztél fegyvereddel.» «Hozz ki mégegyszer jó lovam, Meglátd: törökre lesz utam; Bor, pecsenye lesz abrakod – Nem lészen többé panaszod. Hordozd bátran bús szivemet, Keresd fel régi kedvemet; Hidd el, majd az pogány oszol, Oláh Geczi az hol harczol!» «Ülj fel hát, ne félj töröktől: Én is hízom pogány vértől; Terjeszd tovább nagy hiredet – Keményítsd meg fegyveredet! Látod hazád rontására Népednek elrablására Miként pogányság készülne – Hogy bennetek elvesztene.» «Éltem nem szánom hazámért, Királyom maradásáért; Hírem s nevem lesz nyereség, Nem prédál többé ellenség. Pórteleki6) hazánk fénye, Buga Jakab6) nagy reménye, Jászberényi6) is népestől, Majd hozzánk jön seregestől. Ellenségünket töressük, Mérges nyillal sértegessük; Majd sok török test lesz eves – Kiknek nem kell kávé-leves. Minden vitéz józan légyen, Hijában zsoldot ne végyen; Szerezzen jó hirt népünknek – E volt tárgya fegyverünknek.»

BEZERÉDI NÓTÁJA. (1707. első feléből.) Sárvár alatt sűrű berek a Csere; Leskelődő labanczokkal van tele; Sűrű berek még sincs annyi levele – Mint a mennyi lompos labancz bújt bele. Héja madár le-lecsap a fölyhőbűl… Lovas labancz ki-kicsap az erdőbűl, Kuruczot lát, hertelenűl megpördűl, Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün. Kuruczokat Bezerédi vezeti, Ki a kardját német hússal eteti, A csújtárját7) német vérrel festeti, Tíz-húsz rácz ha reágyün, csak neveti… Bezerédi tánczoltatja a lovát, Villogtatja rettenetös pallosát, Dobot veret, fuvatja a trombitát, Meg is indul, odacsap, meg hátat ád. Bolond észszel a rácz magát elhivé; Csak úgy árad a berekből kifelé, Szép térhelyre Bezerédi kivivé, Ott egyszersmind arczul fordul s vág belé. Az német is kiözönlik rácz után, Gyalog vagyon, a kurucz jó paripán; Bezerédi hires serény kapitány: Közre kapja, vágja, rontja szaporán. Bezerédi hires vitéz kapitány; Sarabolja-darabolja magyarán. Az német is neki búsul egynihány, Rája támad, lüvés esik az lován. Bezerédi elvesztette az lovát, Bukompanni megtalálta a nyomát; Odaugrat, rázza hegyes dragonyát… Bezerédi gyalog is nagy harczot ád. Az sok labancz mikoron rárohana: Bezerédi csak egyedűl ott vala, Jó kardjával hármat-négyet suhinta – Németekben tágosságot úgy csapa. Párduczbűrét az nyakábúl levonák, De az árát életekkel megadák; Odamennek egyníhány jó katonák – Dandárját az németnek ott megnyomák. Több kurucz is, hogy meglátja ezeket, Bátorodik, űzi, mint az ebeket… Bezerédi maga űz egy sereget, Sárvár felé ugy hajtják a németet. A Rábában vértűl hiznak az halak, Véres vizben egymásra tátogatnak, Dícsírgetik Bezerédit magoknak: Hogy ő volna fundátora javoknak. Német testek buritják az parragot, Vadmadarak lakodalmat laknak ott; Dícsírgetik Bezerédit, Baloghot: Hogy nekik oly rakott asztalt rakatott. Kél a szél, a fákat vígan legyinti; Kuruczokat az jó Isten segíti, – Országunkat még egyszer megépíti, Német ebtűl valahára megmenti.

NAGY BERCSÉNYI MIKLÓS. (1708 junius–julius.) Nagy Bercsényi Miklós, nemzetünk oszlopa. Sok vitéz legénynek te vagy édes apja. Szabadságkereső szegény magyarokat, Te vezérled őköt, az ő táborokat. Nagy Bercsényi Miklós, hogy téged követtünk: Sok diadalmakat ellenségen nyertünk! Morvát és Bécsalját sokszor felnyargaltuk, Ricsán generállal tánczát eljárattuk. Storumberk generált bévittük Nyitrában, Az sok ragadománt hordtuk mind Ujvárban. Ujvárban katona szerencsét örüli, – Kardját újabb harczra vígan köszörüli… Hogy mikor Bercsényi zászlókat emeltet, Felűlőt fuvattat, rézdobot verettet: Szép rendölt sereggel szálljon ki mezzőre Vig kedvvel induljon ellenség földére. Pihenő kvártélyba, fűvellő táborra, Vág vize két partján száll az sok katona. Járjad lovam, járjad Ujvárnak mezejét – Hogy megszégyenítsük ellenség erejét! Az álnok németet, az koborló ráczot, Halomban vághassuk mind dánust, horvátot! Bőv Magyarországot hogy miért rabolják, Égetik, pusztítják, igen kóborolják. Németnek, magyarok, soha ne higyjetek! Csak jól forgódjatok, csak emberkedjetek. Segétsed Úr-Isten az te hiv népedet: Szegény kuruczoknak adj győzödelmeket! Ezerhétszáz fölött nyolczadik esztendő Vitézek csillaga, hadakozó üdő… Éneklém ezeket, nyúgován egykoron Vág vizének partján, az soóki táboron.

A KÖLESDI HARCZRÓL. (1708 szept. 2.) A kölesdi harczon, a kölesdi harczon Hej! én is ott voltam, elejének vágtam; Elejének vágtam, közepét bontottam, Mint kaszás az füvet, döntöttem, rontottam. Mikor Balogh Ádám a kardját emelte: Sándor László akkor dandárt reávitte. «Vedd fel, fiam, bátran németnek lövését, Ne mutasd szivednek semmi röttenését, Ne mutasd szivednek semmi röttenését!» Mikor Balog Ádám a kardját emelte: Szekeress István is ezerét vezette. «Rajta, rajta! rontsad ráczok sűrű rendét – Hadd ne dúlja gaz nép édes hazád földét!» Az Sió berkéig lőn nagy sivalkodás, Fel Simontornyáig, sűrű nagy roppanás, Akkor Balogh Ádám indíta több hadat: Német is elveszett, a rácz is elszaladt. «Haj, édes ezerem! Haj Somogyi Ádám!… Most immár utánna, mindenütt az hátán! Most immár utánna, mindenütt az hátán!» Lovassa üldözte, – gyalogja öldözte, Szegszárdig az mezőt vérével öntözte. Megégett Ráczország, megmaradt három ház… Elesett négyezer, megmaradt három száz.

ESZTERGOM MEGVÉTELÉRŐL. (1706.) Sebes viz a Garam, siet a Dunába, Kuruczok tábora éppen ott megszálla. Rákóczi tábort üt a Garam-torokban, Persia-szőnyegen pihen szép sátorban. Persia-szőnyegen, fényes tigris bőrön… Sátor előtt állnak palotások bővön. Verik az rézdobot, fujják a trombitát, A sok nyalka kurucz üli az paripát. Rákóczi tábora torpad8) az síkságon: Rákóczi sátora dombon áll magában. Friss, kerek dombon áll tegnapi nap olta; Nemcsak az sátor, a domb is csak azolta! Jó kurucz vitézek csak tegnap dombolták, A földjét kezekben süveggel hordották, Urunknak sátora magas helyen legyen; Szép tábora fölött végig tekinthessen! Aranyos zászlója lobogjon magasra! Messzéről mindenki mindjárt megláthassa! Süveggel hordották, a dombot ugy rakták, Rákóczi patyolat-sátorát rávonták. Nagy Rákóczi jár az gyönyörű mezőben, Rettenetes kardja villog a kezében. Kardjával fölmutat Esztergom várára, Vár tornyán lobogó császár zászlajára: Mire a fényes nap háromszor felsütne, Hejh, magyar lobogó lesz oda feltűzve! Szóljatok álgyúim, szörnyen ropogjatok, Dunának két partja rengjen alattatok! Hejh! s megbődülének Rákóczi álgyúi, Hejh! s megrendülének Esztergom tornyai, Amott az vár alatt törik már a falat; Vég-Esztergom vára, jobb lesz, add meg magad! Odafent az tokos csak elhivé magát. Nem adja a várat, berdót igen kajált. Éjten-éjjel, mikor a lövés elhallgat; Fényes tigris-bőrén Rákóczi nem nyughat. Készíti hiveit, hires vitézeit: Fodor és Révay hajdu-ezereit. Az palotás-ezret, az Esze Tamásét, Csajági Jánosét, Lócziét, sok másét. Éjten-éjjel egyszer az álgyú hármat szól: Hát az sok kurucz az várra csak úgy nyomúl. Tüzes garanáttúl világos az éjjel, Hajh! sok anya fia borúl ott bé vérrel! Hasad az szép hajnal, piros az hegyoldal… Esztergom várában Rákóczi felnyargal. Esztergom utczáin szikrát hány patkója, Esztergom bástyáin lobog a zászlója… Mikor Esztergomban örömet lőttenek: Ez versek kevesség azután költenek. Ha kérded: ki irta? – egy igaz magyar fi, Igaz örömében, – elhigyje akárki.

OCSKAI LÁSZLÓRUL VALÓ ÉNEK. (1710.) Kuruczok, kuruczok, hajh szegény kuruczok – Be megsötétedett ti fényes napotok! Óh gonosz szerencse, óh keserves óra!… Trencséni mezőnek vérrel borítója. Sok ezren borultak ott önnön vérekben, – Mások tántorodtak régi hivségekben. Labancz már Ocskai; sok vitéz hadnagyi Átkozva siratják az ő labanczságát: Verje meg az isten állhatatlanságát! Kemény Beleznai, serény Jávorkával, Ama Bornemissza, hires Rácz Miskával, Esküsznek Újvárban egymásnak kezére, Erős esküvéssel Ocskai vesztére: «Bátor vérontásom, történjék halálom, Álnok árulónak bosszúját megállom, – Álnok árulónak bosszúját megállom!» S nyárnak hévségében – ősz sűrű ködében Kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben. Beleznai kétszáz labanczát levágja – Pilátushoz küldi őket vacsorára. Bornemissza véle gyakran kergetődzik, Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik… Jávorka pediglen paraszti ruhában – Egynehány vitézzel csak bétör házában. «Hej Ocskai László! a nagy dobzódástúl Kelj föl immár, – érted elgyöttünk Ujvárból!… Vérünk árulója, most add meg magadot!» – Fölkele Ocskai; de fegyvert ragadott… Kiverik kezébül, s úgy homlokon vágják – Vér elboritotta mind a két orczáját. Viszik már, viszik már, kötve paripára. Nyargalton-nyargalvást – viszik már Újvárba. Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott: «Itt hozzák, itt hozzák az Ocskai Lászlót!» Hadi szék birái ott egybe gyűlének. Hiteszegő felett ők széket ülének. Irjátok furérok, irjad sereg diák – Vérveres téntával a nagy sententiát: «Világ példájára feje elüttessék, Várnak bástyájára karóba tüzessék. Hadd lássák mindenek; az lator mint jára, Ki megszegvén hitit, támadt hazájára!» – Mikor rézdobokat megütték a vártán, Mikoron a sipot megfujták a bástyán: Akkor az piaczon álltak mind fegyverben, – Kihozzák Ocskait, vasakkal terhelten. Ott felzöndülének vitézek, hogy látták: «Öld meg az árulót! Hozzá!…» azt kiálták. S ha fejét nagy hamar hóhér el nem csapja; Testét vitézlő rend ízekké szaggatja! Föltüzték az fejét a bástya fokára, A mely néz Nyitrára, – egy nagy árboczfára. Nagy fekete hollók sürün szálldosának – S ott környül kerengvén, ekkép károgának: «Kár, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak, Ilyen nagy vitéznek – lenni árulónak! De nem kár, hazáját, vérit eladónak Szemeit kivájni, fekete hollónak!» – Már Ocskai László másoknak nagy példa: Gonosz árulóknak így lészen halála! Lelkeket világon szélvészek kergetik – Azután pokloknak lángjára vettetik. – Ezt szörzék Újvárban, ezerhétszáz tízben… Szegény magyarokat segétse az isten.

BUJDOSÓ SZEGÉNY LEGÉNY. (1711.) Egy bujdosó szegény legény, Idegen földön jövevény, Üldögél az erdők mélyén – Hogy ne is látná az napfény. Terebély nagy sátoros fa, Szomorkodva ül alatta: Sárga levél béhullatja, Az madár is elsiratja. Fakó lova ott füvelget, Le sem vötte kantárt nyerget; Hegyestőrt az nyergen cserget, Ráczot rajta már nem kerget. Fejér abaköpenyegje Az legénynek leterítve; Nyakbanvető farkasbőre, Bús fejével arra dől le. Sárga levél csak hulldogál, Bús madárszó csak sirdogál, Nyugszik ő is, vagy álldogál: Csak szomorú nótát tanál. «Rossz világ van idehaza, Bujdosik már az katona, Édes anyja ha siratja, Egész világ csak átkozza. Erdők, berkek, vad kősziklák: Bús fejünköt lappongtatják; Ezek még is bátor tanyák: Bújdosókat nyúgosztalják. Levelét fa csak hullajtja, Keltünk-jártunk eltakarja, Kis madárka bús szózatja Hírünk-nevünk elsiratja… Úgy elmégyek, meglátjátok, Soha hirem sem halljátok; De ha mégis hallanátok: Tudom, hogy megsiratnátok! Piros kantár a kezembe, Piros csizmám a kengyelbe, Indulok lengyel végekre, – Búsan nézek hazám fele. Szülőföldem, Isten hozzád!… Az hazám már Lengyelország, Az hazám már Lengyelország, Még is sirva gondolok rád!» S az merre jár lova lába: Búsúl az erdő utána, Árnyékot borít reája – Elbujdosó katonára. Az az árnyék elfedezzen, Az az ösvény elvezessen! Szíved mindent elfelejtsen: Hogy ne fájjon, emlékezzen! – Ez éneket oly időben Szörzék Ungh vize mentében, Mikor volnánk menőfélben… Vezéreljen a jó Isten!

BUJDOSÓ RÁKÓCZI. (Régi népének.) Kiállott Rákóczi A munkácsi sánczra, Reá támaszkodék Pántos pallosára. Reá támaszkodék Pántos pallosára, – Reá rívalkodék Az rézdobosára: «Dobosom, dobosom, Udvari dobosom! Most néked megmondom: Ne azt verd, hogy: Mars, mars!… De azt verd, hogy: Rajta!… Ördög nyúzza anyádat – Ne úgy verjed dobodat! Ne úgy verjed mint eddig: Isten tudja, hogy lesz, mint? Hanem úgy verd: Rajta! Rajta, rajta, rajta! Úgy verd: a föld rengjen, Ég is visszazengjen, A ki él, meghallja, – Sőt azt is, ki halva Fekszik, felriaszsza: Rajta, rajta rajta! Én hires vezérim: Bottyánom, Bercsényim, Pekrym, Bezerédym, Kik vagytok vitézim: Rajta, rajta, rajta – Utolsó nagy harczra!» – Halálos nehéz köd Mindent búsan béföd: Jobb is, ha nem látja: Mert csak szive fájna – Tán meg is szakadna… Dobos már dobolhat, Rákóczi únszolhat: Rajta, rajta, rajta!… A tábor, a tábor Zászlóit lehajtja A majthényi páston, – Szegény kurucz tábor… Hajh, Károlyi Sándor! «Hajh, Károlyi Sándor, Károlyi Sándorom! Hová lött, hová lött Az én szép táborom? Most rejá kérdelek: Felelj meg érette! Kénszerítlek letött Hétszeres hitedre; Valld bé, ne is tagadd: Eladtad jó urad! – Úgy lészen még dolgod Néked, mint Júdásnak; Bosszút áll, nem hagyja, Igaz maradékja Hív Esze Tamásnak, Nagy Bóné Andrásnak, Meglásd csak, meglásd csak!» «Nem kérem én az országom, Inkább világgá bújdosom. Úgy is tudom már: El köll mennem már!… Kovácsom, kovácsom, Udvari kovácsom! Fordítsd meg a patkót Hódos paripámon, Az elejét hátra, Ne fordúljon vissza! Úgy sem jövök vissza Szép Magyarországra!» «Két országom, népem: Vitéz magyar, székely, Az Isten megáldjon! Patak, istenhozzád, – Német már a gazdád! Isten hozzád Munkács: Engem többé nem látsz, Legkedvesebb várom!… Én édes hazámot, Szép Magyarországom Már többé nem látom, – Már többé nem látom.» «Eljön még az idő, Szegény Magyarország – Megátkozod te még E keserves órát!… Idegen nemzetnek Be súlyos a járma! Régi vezérének – Tulajdon vérének – Sírva néz utána, Sírva néz utána…» «Szeret Magyarország, Óhajt Erdélyország, S holtig szán, holtig bán, – Még a gyermekök is Tudom, visszakíván! Mikor rég elmentem: Visszasóhajtatok! Mikor rég megholtam, Akkor is sirrattok. Haló porombúl is Feltámasztanátok – Összeszednétek még Porhanyó csontimot!…» «A merre tenger zúg, A merre a szél jár, Csillag lehanyatlik, – Ott nyugszom meg én már.» – Beh szomorún szól a Rákóczi rézdobja, Nem mondja már: Rajta! Rajta, rajta, rajta!… Hanem azt dobolja, Messzéről zokogja: «Szülőföldem, bölcsőm, Te bús Magyarország! Immár istenhozzád, Immár istenhozzád!»