APRÓ TÖRTÉNETEK

ÁDÁM ÉS ÉVA. Halljatok ujságot az életben, Ádámról, Éváról az Édenben. Egyszer, hogy megunta magát az Úr, Egy nagy darab sárból Ádámot gyúr. De hogy Ádám meg ne unja magát, Azért gondolta ki az Ur Évát. Midőn Ádám aludt, unalmából Évát szabta görbe bordájából. S midőn Ádám apánk felhorkantott, Éva élt és szemébe vigyorgott. «Ho, hó! – felszólalt az Ur – mit akartok? Jertek csak, egy almafát mutatok. A melynek gyümölcse tiltva vagyon, Ha esztek: helybe ott csaplak agyon!» De Éva mihelyt a fához juta: Egy almát Ádám’ szájába duga. És Ádám belőle annyit rágott, Haskérgén a Manó lyukat vágott. És az Úr kiálta: «Mihály!» – s legott Elmondja neki a disznóságot. Szór Mihály mérgében nagy átkokat, Fültövön csípi a gaz fajokat. S nem szánva meztelen szemérmöket Kilöki az ajtón ő kelmöket. «Most czo ki! a földön bujdossatok, Fiakat, lányokat alkossatok! Te pedig, Mihály, tedd be az ajtót, Mert azok ott kinn se csinálnak jót!»

UGRON JÁNOS. «Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?» «Nyitravármegyébe Nyitra Katiczához.» «Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány, Legelső hibája, sánta az a leány.» «Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle, Csináltatok neki magas sarku csizmát, Földig érő szoknyát.» «Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?» «Nyitravármegyébe Nyitra Katiczához.» «Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány, Második hibája, részeges a leány.» «Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle, Nem bánom, nem bánom, bőven a pinczébe’, Bőven igyék benne.» «Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?» «Nyitravármegyébe Nyitra Katiczához.» «Ne menj oda ne menj, mert hibás a leány, Harmadik hibája, haragos a leány,» «Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle, Ha látom haragját, kiállok előle, Kiállok előle.»

MAGYARÓSI TAMÁS. Honnét házasodol Magyarósi Tamás? «Én is házasodom, aj bé-Barassóból Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát, Vajda Ilonáját!» Hindógál a hintó, sirdogál a leány, Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás: «Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám? Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.» «Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.» – Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó: Add ide, add ide Mogyorósi Tamás, Gyönge gyolcs ingedet al-póka-ruhának! «Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet Al-póka-ruhának a beste kurának!» Hindogál a hintó, sirdogál a leány, Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás: «Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám? Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen Jó csata ménesem, jó esztena juhom.» «Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!» – Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó: «Add ide, add ide Magyarósi Tamás Selyem sinór öved al-póka-kötőnek.» «Nem adom, nem adom selyem sinór övem Al-póka-kötőnek a beste kurának!» «Kocsisom, kocsisom, forditsd meg a hintót, Mondd meg az anyjának, az ördög adtának, Ha igy nevelt leányt, igy is vegye hasznát!»

SZÉP ILONA. ‚Isten jó nap, biró gazda, kelmed házában!‘ «Hozott Isten szép Ilona az én házamban!» «Mért sirsz, mért sirsz szép Ilona az én házamban?» ‚Én elhajtám lúdaimat szép zöld pázsitra, Oda jöve biró fia, lúdam behajtsa, Agyon üté kelmed fia szép gunáromat!‘ «Ne sírj, ne sírj szép Ilona szép gunárodért, Megfizetem szép gunárod, mondsza: menynyit ért?» ‚Minden legkisebb tolláért egy-egy aranyat, Hátul legyező farkáért arany legyezőt, A szárnyáért, két szárnyáért két arany tányért, A lábáért, két lábáért két arany kalászt, A nyakáért, szép nyakáért hat sing pántlikát. A fejéért, szép fejéért egy arany almát, Abban égő két szeméért két égő gyertyát, Hajnal-visító torkáért, arany trombitát, Benne lévő költségéért hat font rizskását, A zúzáért, a májáért hat fejkáposztát.‘ «Számtalan sok kivánsága szép Ilonának, Akasztófa helye tehát biró fiának!» ‚Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa, Két karom két szép karfája, akasztófája.‘

BORISKA. «Boriska, Boriska szép lányodért jöttünk, Törökök kezébe szép lányodat add ki!» ‚Állj fel lyányom, állj fel, állj fel a kőpadra, Nézz ki az ablakon, mit látsz-e alatta.‘ «Három üveghintót, kilencz arany zászlót, Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere, Egy darab kenyere, egy pohárnyi bora, Hogy ne adjon engem törökök kezébe.» Kimegyen a kertbe, leborúl a gyepre, Zokogva kiáltja: «Virágim, virágim, Tőbűl hervadjatok, földig száradjatok, Hadd lássa meg minden, hogy engem gyászoltok!» Bemenyen a házba, leborul az ágyba, Zokogva kiáltja: «Gunyáim, gunyáim, Szegről lehulljatok, földön rothadjatok, Hadd lássa mostohám, hogy engem gyászoltok.»

A RAB. «Né hol kerekedik egy fekete felleg, Né hol száll, né hol száll egy fekete holló! Szállj le holló, szállj le, se nem igen messze, Se nem igen közel – kétszáz mértföldnyire, Izenjek apámnak és édes anyámnak, Jegybeli mátkámnak. Repülj udvarára, szállj le ablakára, Ha kérdi, hogy’ vagyok, mondjad, hogy rab vagyok Király udvarában térdig vasban vagyok. Megunta két lábam már a követ nyomni, Megunta két kezem már a lánczot huzni, Megunta két fülem tenger mormogását, Vad galamb bugását. Megitatták velem a keserű pohárt, Elém terítettek fekete gyász ruhát; Adta volna Isten, ne láttalak volna, Hiredet porodat ne hallottam volna? Istenem, istenem, de megvertél engem, Szerencsétlen társsal, holtigvaló gyászszal Holtig való gyászszal! Kit mindig szerettem, jaj be távol estem, Kit mindig gyülöltem, annak rabja lettem. Szabad a madárnak ágról ágra szállni, Csak nekem nem szabad violámhoz járni, Violámhoz járni.»

BÁNDI URFI. Hallottátok hírét Híres Barassónak? Abban csináltattak Étető tömlöczöt; S abban fogva vagyon Mezőbándi urfi. Mezőbándi urfi Egyszer ezt felelé: «Hogyha volna nékem Egy íródiákom S egy bízott emberem: Iródiákommal Levelet iratnék S bízott emberemtől Levelem küldeném.» Hát azonban dobban Az ő édes anyja: «Anyám, anyám, anyám! Lelkem édes anyám! Milyen álmot láték Az éjjel álmomban: Két sing veres zsinór Az én nyakam körül; S két fekete holló Az én fejem felett?!» ‚Üsse guta, fiam, Azt a te álmodat: Két sing veres sinor – A te piros véred; S két fekete holló – A te két hengéred.‘9) «Anyám, anyám, anyám! Mikor engem szültél, Szültél volna követ; S mikor feresztettél Gyenge meleg vízbe, Feresztettél volna Forró-buzgó vízbe; S mikor takargattál Gyenge gyolcs ruhába, Takargattál volna Forró parazsába!»…

SIROKI ERDŐBEN. Siroki erdőben Nyílik a gyöngyvirág, Gyere ki, galambom, Itt vagyon a világ. Ki is mentem hozzád, Vissza is eljöttem, Tudom, hogy meglestek, Szóba hoztak engem. Azt mondják, hogy rosz vagy, Soh’ se kerülsz elő; Minap is tilosban Kapott a kerülő. Vert meg volna isten, Mikor neked hittem, Téged áldott volna, Vert volna meg engem. Meg is vert engemet A világ csufjára, Rá sem merek nézni Az édes anyámra. Istenem, istenem! Ugyan mi lelt engem? Három rőf pántlika Körül nem ér engem. – Megszenvedtem érted. Nem gondoltam volna, A fő szolgabíró Hajam levágatta. Levágták a hajam, Még sem vagyok szajha – Nagyon szerettelek, Az isten is tudja!

AZ ANYA ÉS LEÁNYA. ‚Szépen ragyog az estéli csillag, Az én babám ablak alatt ballag, Édes anyám ereszsz ki hozzája, Gyönge szivem megreped utána.‘ «Kedves rózsám jere ablakodra, Hogy adjak egy csókot ajakodra, Ezer búval van életem tele, Egyszörre mind elfelejtem bele.» ‚Hallod anyám, milyen szépen hí ki, Bokrétát is kötöttem már néki: Úgy illik az kerek kalapjára, Mint a csókja leányod ajkára.‘ „‚Kis leányom gyönge vagy szeretni, Még rája érsz fékötőt viselni, Hidd, a lánynak addig ér világa, Míg a legény sírva jár utánna.‘“ «Kedves rózsám te enyim, én tiéd, Megesküszünk a husvét innepén, Hidd el nekem jobb leszek én hozzád, Mint tulajdon édes apád s anyád.» ‚Hallod anyám, mit fogad a legény, Hiszed-é már, hogy gyöngy lesz életem; Édes anyám, ereszsz ki hozzája, Gyönge lányod majd meghal utánna.‘ „‚Kis leányom ne higy a legénynek, Addig szeret, míg nem mond övének, Mert ha egyszer fejed békötötte, Veréssel kezdődik szeretete.‘“ ‚Hiszen apám kiedet is megverte, De még azé’t kied őtet szerette. Ha kied megvót, én is csak megleszek, Bár mit mondanak, én az övé leszek.‘

TAMÁS RÓZSI. «Tamás Rózsi mit gondoltál, Mikor agyagér’ indultál?» «Én egyebet nem gondoltam, Szerencsétlen uton jártam. Letörött a föld fölöttem, Elnyelt engem, elnyelt engem. Jó Tamásné, édes anyám, Édes jó nevelő dajkám, Felneveltél örömödre, De nem értél semmit véle.» «Tamás Imre nyisd kapudat, Halva hozzák a hugodat, Vidd is ki az asztalodat, Csinálj nyujtóztató padot.» «Édes lyányom szólj csak egyet!» «Édes anyám nem szólhatok.» «Édes hugom szólj csak egyet!» «Édes bátyám nem szólhatok.» «Három szilvafa közt vagyok, Három papnak könyörgése, Sem hoz többé az életre.» Jókus Mihály földje végén Buzog a vér, a föld szinén. Ha kérdik, hogy miféle vér, Mondjátok, hogy ártatlan vér.

A GULYÁS SZERETŐJE. Megégett a szegedi nagy cserény, Beleégett barna gulyás legény, – Beleégett három pár ruhája, – Számadónak kivarrott subája. Számadónak nincsen semmi kára, Másikat vesz szegedi vásárba’, De a szegény barna gulyás legény Hej! maga is beleégett szegény. Barna kis lyány kerüli a cserényt, Keresi a barna gulyás legényt: Barna kis lyány, hiába keresed; Beleégett, ki téged szeretett. «Mutassátok, mutassátok sírját, Hadd öntözöm könyeimmel hantját, Hadd teremjen rózsát, ne töviset, Mert ő engem igazán szeretett!»

JÓ ESTÉT ÉDESEM. «Jó estét, édesem, micsa’ búd érkezett, Talán a vacsorád nem igen jól esett? Hoztam egy kulacs bort, igyál egy keveset.» «Idd meg a borodat, idd meg azt te magad, Hogy ha nem sajnáltad szép leányságomat. Hej pártám, hej pártám, drága szűz koronám, Hej pártám, hej pártám, drága gyöngyös pártám!» «Ne sajnáld pártádat, mert mást kötök neked.» «Éjjel nappal kössed már leány nem leszek.» «Szerettelek rózsám, a míg megcsaltalak, De már a jó Isten viselje gondodat.» «Verjen meg az isten annyiszor egy héten, A hány csillag vagyon este a kék égen.»

VIRÁGOS KERTBEN. Ahon egy virágos kertbe Zöld pázsint van leheverve. Egy kisasszony ott nyugoszik, Koszoruval körülködik. Egy urfi arra sétála, Álmélkodik csudájába, Kérdi tőle: Szelidecske! Leány vagy-e, vagy menyecske? Én sem leány, sem menyecske. Sem pediglen Szelidecske, Hát a kertbe virág vagyok, Alig nyilom, már hervadok. Ha te virág vagy a kertbe, Én meg leszek harmat benne, Este a virágra szállok, Reggelig rajta maradok!

SZEGÉNY ILUS. Sir a szegény Ilus, tüske ment lábába, Nem mehet vigadni vig lányok sorába. Maradt volna otthon, most nem keseregne, Barna kenyeréhez könyet nem keverne, Felesége lenne jó dolgu legénynek, Szűz pártája helyett főkötőt tennének. De most az is búsul, ő is sir hiába: Vendég katonának minek jár nyomába. Minek örült korán tarka keszkenőnek, Hitegető szónak, czifra esküvésnek! Verje meg az isten mind a két világon, Miatta fonnyad el szép fiatalságom!

NAGY SÁNDORRÓL. Trombitálnak, trombitálnak, A huszárok sorba állnak, A Nagy Sándor ármádája Az ellenséget bevárja. A Nagy Sándor legelől áll Jobb feléről meg egy pap áll, Kereszt vagyon a kezében, Szent ostya meg az öblében. Édes fiaim, huszárok! Futnak-e már a kozákok? Hej, Nagy Sándor, genyerális, Oda van a huszárod is! Édes fiaim honvédek, Futnak-e már a németek? Hej, Nagy Sándor, genyerális, Oda van a honvéded is! Lehajtja a fejét ő is, A Nagy Sándor, genyerális, Hullik a köny két szemébül, A magyar ég elsötétül.

A TISZTTARTÓ LEÁNYA. Kéri pusztán, az endrődi határban, Leveledzik a nagy hársfa javában. Hej! endrődi határ öreg hársfája, Busulni jár a kis bojtár alája. Éjfélután három óra az idő, Furulyaszó hallik onnan messziről, Száll a nóta, berepül egy ablakon: Ne alugyék, ébredjen fel kisasszony! Kinyilik a tiszttartóház ablaka, Selyemhaju kisasszony néz ki rajta, Én istenem, azt gondolja magába, Mért vagyok én a tiszttartó leánya!

TÖRÖK ZSUZSI. Török Zsuzsi magyar pruszlit varratott, Az aljára pellempátyot rakatott; Rakass, Zsuzsi, téged illet, nem engem, Téged szeret a sok legény, nem engem. Madarasi nagy uj utczán mi történt: Gazdag doktort sok kincsiért megölték, – Gazdag doktort viszik a temetőbe, Török Zsuzsit a szegedi tömlöczbe. Török Zsuzsi azt izeni anyjának: Kettős párnát küldjön feje aljának; Édes anyja azt izeni lányának: Sürü könnyét tegye feje aljának.

Az ISPÁNNÉ LEÁNYA. Szépen legel az ispánné gulyája, A kisasszony maga sétál utána; Már messziről kiáltja a gulyásnak: «Jancsi szivem, terítsd le a subádat!» «Lányom, lányom, lányomnak sem mondalak, Ha én téged a gulyásnak odadlak!» «Nem bánom én, édes anyám, tagadj meg! Az én szivem a gulyásért hasad meg!» Még a buza ki sem hányta a fejét, Már a madár mind kiverte a szemét. «Én istenem, én istenem, istenem! Látod anyám, mire vitt a szerelem!»

A VÉN EMBER. Elment, elment a vén ember A faluba házasodni. Megkérette a fiának, Haza vitte az öreg magának. Elment, elment a menyecske A szomszédba beszélgetni. Utána ment a vén ember Bunkós bottal jól megveregetni. «Nem azért vettelek én el – A szomszédba beszélgetni, Hanem azért vettelek el: Boglyas hajam fésülgetni, Ránczos nyakam ölelgetni!» Elment, elment a vén ember A Marosra vizet inni. «Áradj Tisza, áradj Duna! Hogy dögöljön bele a vén kutya!» «Jaj istenem, de megjártam, Az uramat borotváltam; A nyakának szalajtottam, Mert magam is úgy akartam.» «Veres hagyma, veres hagyma, Keserídd meg a szememet, Sűrű könyem hadd hullassam, Az uramat hadd sirassam!»

A TESTVÉREK. Viszik már nénémet a király fiához, Engemet is visznek egy rongyos kanászhoz, Egy rongyos kanászhoz. Viszik már nénémet az arany hintóba, Engemet is visznek a kocsi derékba, A kocsi derékba. Ültetik nénémet kerek asztal mellé, Engem is ültetnek disznó vályu mellé, Disznó vályu mellé, Köszöntik nénémre a czifra poharat, Én rám is köszöntik moslékos fazekat, Moslékos fazekat. Fektetik nénémet a toronyos ágyba, Engem is fektetnek a kuczkó szájába, A kuczkó szájába. Költik már nénémet szép muzsika szóval, Engem is költenek egy nagy bunkós bottal, Egy nagy bunkós bottal!

BALOGH ANNUS. Balogh András fehér háza, Vándorolni jár a lánya! Vándorolni jár a lánya, Hej! a Vas János tanyájára! A Vas János megy a rétre, Kasza, villa a kezébe, Kasza, villa a kezébe, Hej, Balogh Annus az ölébe! Balogh Annus gyolcs pöndöle Ki van a rétre terítve, Piros pántlika van benne, Hej, a Vas János vette bele! Balogh Annus bő szoknyája Fölakadt a csipkefára, Nem a csipkefa fogta meg: Hej! a Vas János markolta meg! Balogh Annus nem eladó, Nem a szűzek közé való; Fejét vette a szűzeknek, Hej, mint a kasza a füveknek!

A KISASSZONY. A kisasszony tehenet fej, Kötőjibe csöppent a tej. Kicsike még, hadd nőjjön még, Hatvanhárom esztendős még. Üti, veri a tehenet, Minek rúgta fel a tejet. Kicsike még, hadd nőjjön még, Hatvanhárom esztendős még. Kenyeret is ugy tud sütni, Kétszer, háromszor fűt néki. Kicsike még, hadd nőjjön még, Hatvanhárom esztendős még. A háza is olyan tiszta, Kétszer söpri egy hónapba. Kicsike még, hadd nőjjön még, Hatvanhárom esztendős még. Ezernyolczszáz hatvankettő – Foga sincsen, csak vagy kettő. Kicsike még, hadd nőjjön még, Hatvanhárom esztendős még!

MONDJ URADNAK ENGEM. Hej, páva, hej páva, császárné pávája! Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem, S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem, A vásárba mentem, piros csizmát vettem, Avval haza mentem, az asztalra tettem. – Kincsem, feleségem, mondj uradnak engem! – Én bizony sohasem, teljes életembe! Mert apám házánál nagyobb urak jártak, Őket sem uraltam, téged sem urallak. Hej páva, hej páva! császárné pávája! Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem, S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem. A vásárba mentem, rojtos ruhát vettem, Avval haza mentem, az asztalra tettem. – Kincsem, feleségem, mondj uradnak engem! – Én bizony sohasem, teljes életembe! Mert apám házánál nagyobb urak jártak, Őket sem uraltam, téged sem urallak! Hej páva, hej páva! császárné pávája! Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem, S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem. Az erdőre mentem, somfabotot szeltem, Avval haza mentem, a pad alá tettem. – Kincsem, feleségem, mondj uradnak engem! – Én bizony sohasem, teljes életembe! Botom elé kapám, hátára vagdalám. – Uram vagy, uram vagy, halálig, uracskám!

VÉN LEÁNY. Templom előtt egy kis házikóba Egy vén leány sirdogál magába, Falba veri fejit bánatjába, Hogy nem vitték férjhez a farsángba. Farsáng, farsáng, ezer elé jönne, Mégis a sor reám nem kerülne! Ha még egyszer anyám ujra szülne Talán rám is a sor elkerülne! Párta, párta, búra termett párta! A szégyen s bú szivem általjárta. Ha megfoglak, messze elhajítlak. A patakba kővel is benyomlak. Kiseprem a kipingált házamat, Fölvetem a paplanos ágyamat; Ágyam olyan, hogy a padlót éri, Paraszt legény még sem meri kérni. Én elmegyek igen-igen messze, Magyarország kellős közepibe; Veres gyöngyöt kötök a nyakamba, Herczeg, bárók jönnek látásomra. Minden este várom a kérőket, Tán az ördög mind elvitte őket; Ha meguntam a kérőket várni, Magam fogok szerencsét próbálni. Bár csak immár azt hallanám hirbe, Hogy valahol legény-eső lenne, Kifekünném az ut közepire, Hogy cseppenne a surczom szélire!

NE MENJ EL! «Vagy ülj ide mellém, Vagy menj el előlem, Karcsu derekadat Ne ringasd előttem. Vagy meghalok érted, Vagy elmegyek tőled, Vagy piros véremmel Megfestem a földet.» «Ne menj el, ne menj el, Ne hagyj itt engemet, Ne vidd el magaddal Minden jó kedvemet. Ne menj el, ne menj el, Ne hagyj engem árván, Szerelmetes szived Ne legyen kőbálvány. Ne menj el, ne menj el, Mert megöl a hideg; Csináltatok neked Búból köpenyeget: Fekete bársonyba Be is beszegetem, Sok sohajtásommal Meg is béleltetem; Hosszu utjaiddal Megzsinóroztatom, Sűrü könnyeimmel Meg is gomboztatom!…»

VÁLÁS. Elmégy úgy-e? «El bizony én!» Itt hagysz úgye? «Itt bizony én!» Elmentedet nem kivánom, Visszajöttöd holtig várom. De te elmégy, engem itt hagysz, Szivemre nagy bánatot hagysz; Ha elmégy, csendesen járjál, Csendes folyóvizet igyál. Akkor jussak én eszedbe, Mikor kenyér a kezedbe, Akkor se jussak egyébről Csak az igaz szeretetről!

FALU VÉGÉN… Falu végén Van egy kis házikó, Abba nézék S rengő bölcsőt láték. Egy kis leány Rengetgeti vala S a szájával Fujdogálja vala: «Alugyál el Istennek báránya, Szeretetből Jöttél a világra!»

A LEGSZEBB VIRÁG. Egy buzamezőben háromféle virág. Szóval felfelelé a szép buzavirág: ‚Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál, – Engemet leszednek s a templomba visznek; Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus teste!‘ Szóval felfelelé a szép szőlővirág: «Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál, – Engemet leszednek s a templomba visznek, A templomba visznek s a pohárba töltnek; Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus vére!» Szóval felfelelé a szép szegfűvirág: «‚Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál, – Szűzek, szép leányok engemet leszednek, Bokrétába kötnek, a templomba visznek; S a szeretőjeknek süvegébe tesznek!…‘»

BÚS GERLICZE. Búsan búgó bús gerlicze Kedves társát elvesztette. Elrepüle zöld erdőbe, De nem szálla a zöld ágra, Hanem szálla asszú ágra, Asszú ágat kopogtatja, Kedves társát siratgatja: «Társam, társam, édes társam! Sohasem lesz olyan társam, Mint te voltál édes társam!…» Búsan búgó bús gerlicze Elrepüle messze földre, Messze földre, zöld buzába, De nem szálla zöld buzába, Hanem szálla konkoly ágra; Konkoly ágát kopogtatja, S kedves társát siratgatja: «Társam, társam, édes társam! Sohasem lesz olyan társam, Mint te voltál, édes társam!…» Búsan búgó bús gerlicze Elrepüle messze földre, Messze földre, folyóvízre, De nem iszik tiszta vizet, Ha iszik is, felzavarja, S kedves társát siratgatja: «Társam, társam, édes társam! Sohasem lesz olyan társam, Mint te voltál, édes társam!…»

ÉRZÉKENY BÚCSÚ. Kövecsös viz mellett palántált viloja Nem szereti helyét, ki akar ajszani; Ki kell onnan vönni, el kell palántálni, Talán megfoganik az én szöröncsémre. Nekem örömömre, másnak bosszujára. Fölütték a zászlót kapum félfájára, Megütték a dobot szivem fájdalmára. Nekem örömömre, másnak bosszujára. – Engedd meg édösöm, hogy üljek öledbe, Két kicsi kezemet tegyem kebeledbe! – Nem bánom, édösöm, ülj a göröbenbe, Két kicsi kezedet tedd az égő tűzbe. – Adj egy csókot, szivem, uti költségömre, Mikor visszajövök, százat adok érte! – Adjon apád urad, osztán anyád asszon, Én bizon nem adok ezön a tavaszon. – De mégis mikor lesz visszafordulásod? Mikor végezöd el hosszu utazásod? – Mikor a vad ludak görögül beszélnek, Azt te tudod, rózsám, hogy sohasem lesz meg. – Mikor lészen rózsám visszafordulásod? Mikor végezed el hosszu utazásod? – Mikor egy szem buzán száz kalongya lészen, Azt te tudod rózsám, hogy sohasem lészen. – Mikor lészen, szivem, visszafordulásod? Mikor végezed el hosszu utazásod? – Mikor egy szem szőllőn száz vödőr bor lészen, Azt te tudod, rózsám, hogy sohasem lészen!

GYERE HAZA, ÉDES ANYÁM… «Gyere haza, édes anyám, Nagyon beteg édes apám!» – Mindjárt, mindjárt, édes lányom, Csak egy tánczot járok, Egy pohár bort felhörpentek S egy szép legényt várok. «Gyere haza, édes anyám, Haldoklik már édes apám!» – Mindjárt, mindjárt, édes lányom, Csak egy tánczot járok, Egy pohár bort felhörpentek, Lesz majd más apátok. «Gyere haza, édes anyám, Meghalt szegény édes apám!» – Mindjárt, mindjárt, édes lányom, Csak egy tánczot járok, Egy pohár bort felhörpentek, Van már más apátok. «Gyere haza, édes anyám, Temetik már édes apám!» – Mindjárt, mindjárt, édes lányom, Csak egy tánczot járok, Egy pohár bort felhörpentek, Itt az uj apátok!

A MOLNÁR INASA. Este guzsalyasba’, Reggel a malomba’ Játszadozni kezdtem Molnár inasával. Bárcsak hajnal lenne, Meg se is virradna S a mi szerelmünknek Vége ne szakadna Molnár inasával. Széles e világon Mennyi malom vagyon, – Ha külső kereke Sárig arany volna, A belső kereke Fehér ezüst lenne, Béla-gyöngyöt járna, Apró pénzt hullatna: Még se cserélném el Molnár inasával. A tenger mélysége Kalamáris volna, Tengereknek habja Ha mind tenta volna, Földön mennyi fűszál – Ha mind penna volna, Égen mennyi csillag Iródeák volna: Nem tudná leírni A mi szerelmünket Molnár inasával.

A HALOTT VŐLEGÉNY. (Töredék.) ‚Szépen süt a holdvilág, Minden lélek alszik már, Nem félsz, édes rózsám?‘ „Miért félnék, édes rózsám. Velem van az igaz isten, Velem vagy te, édes rózsám.“ ‚Szépen süt a holdvilág, Minden lélek alszik már, Nem félsz, édes rózsám?‘ „Miért félnék, édes rózsám, Velem van a fiuisten, Velem vagy te, édes rózsám.“ ‚Szépen süt a holdvilág, Minden lélek alszik már, Nem félsz, édes rózsám?‘ „Miért félnék, édes rózsám, Velem a szent lélek isten, Velem vagy te édes rózsám.“

NEHÉZ SOR. Szivárvány havassán Felnőtt rozmarin szál, Nem szereti helyét, El akar bujdosni. Ki kell onnan venni, Uj földbe kell tenni, Rózsám ablak’ alá Kéne palántálni. Vásárhelyi torony Körül van kerítve, Három szál rozmarin Van belé ültetve. Öntözzétek lányok Hogy ne hervadjon el, Szeretőtök szíve Hogy ne hasadjon el, Megéltünk volna mi Még a kősziklán is, Elfeküdtünk volna Ketten egy párnán is. Szerethettél volna, Ha szép nem voltam is, Mert én szerettelek, Ha szegény voltál is. Könnyebb a kősziklát Lágy iszappá tenni, Mint két egyes szívnek Egymástól elválni. Mikor két egyes szív Egymástól megválik, Még az édes méz is Keserűvé válik.

A RAB. «Szállj le holló, szállj le, Szállj alább egy ágra! Hadd írjak levelet Mind a két szárnyadra. Hadd írjak levelet Apámnak s anyámnak, Jegybeli mátkámnak. Ha kérdik, hol vagyok Mondd meg, hogy rab vagyok, Kolozsvár piaczán Talpig vasban vagyok. Az én derekalyam A tömlöcz feneke. Az én égő gyertyám Kigyók s békák szeme. Vagyon egy asztalkám Gyászszal van befestve, Azon egy pohár bor Bánattal van tele, Akárkié legyen Az a tele pohár, Csak az enyém legyen A megváltó halál.»

KENDI MOLNÁR LÁNYA. A kis-kendi faluvégen malom van, A malomban víg muzsika, zene van: Kendi molnár Julis lánya A menyasszonytánczot járja. Tánczoltatják kendi molnár lányát: Juliskát. A kis-kendi faluvégen malom van, Az udvaron kiterítve halott van. A koporsó fedelére Ráborul a falu népe. Úgy siratják kendi molnár lányát: Juliskát.

FALU VÉGÉN. Túr a disznó a mocsárba, Csak a füle látszik, Falu végén juhászlegény Sipkájával játszik. Odamegy a kis leányka, Kurta a szoknyája, Ráveti a kék szemeit A juhászbojtárra. Túr a disznó a mocsárba, Csak a füle látszik. Falu végén juhászlegény A kis lánnyal játszik.

A FONÓBAN. A leányok egymás közt Beszélik, hogy sok a szösz. „Haj anyám!… a fonás;… Bajos a várakozás.“ – ‚Szoknyát veszek szülöttem! Csak ne sírjál előttem.‘ „Haj anyám, jó anyám: Nem az az én nyavalyám!“ ‚Legényt hívok szülöttem! Csak ne sírjál előttem.‘ „Haj anyám, jó anyám: Találgatod nyavalyám!“ ‚Férjhez adlak szülöttem! Csak ne sírjál előttem.‘ „Haj anyám, jó anyám: Kitaláltad nyavalyám!!“

SZEGÉNY LEGÉNY, SZEGÉNY LEÁNY. Szegény legény, ne menj A sáros verömbe, Haj, majtég belé esöl A veszedelömbe! – Ne félj, leány, ne félj. Nem esöm verömbe, Haj inkább esöm veled Örök szerelömbe. Tudd meg, legény, tudd meg, Szegény leány vagyok, Haj, még jó gunyám sincsen, Télbe majd megfagyok. – Ne félj, leány, ne félj, Hogy olyan szegény vagy, Haj, meleg a szerelmöd, Majd fölolvad a fagy. Tudd meg legény, tudd meg, A szerelöm elmul, Haj, aztán minden kincsünk A sáros porba hull. – Ne félj, leány, ne félj, Hogy elmul szerelmünk, Haj, mint örökségünköt Fölváltsák gyermökünk!

KÁNTOR TERI. Három bokor saláta, Kántor Teri kapálta, Egyél dzsidás belőle, Isten ugyse! megveszekedel tőle. Kántor Teri azt hiszi, A kapitány elveszi; Ne félj Tercsa előre Isten úgyse! semmi sem lesz belőle. Elment már a regiment, A házasság füstbe ment, Kántor Teri itt maradt – Isten ugyse! – két szék közt a pad alatt.

A HONVÉDTÜZÉR TEMETÉSE. Mi piroslik ott a síkon, távolba’? Csonka honvéd piros vére a hóba’, Sok halált szórt az ellenség sorára, Haj! de végre egy golyó őt találta. Ágyú helyett koporsót visz a szekér, Benne fekszik egy magyar honvéd-tüzér, Koporsóján csákója és fegyvere, Szemfedőül katona köpönyege. Bajtársai kivont karddal követik, Fájdalmukban olykor meg is könnyezik; Nincs harangszó, csak pár ágyúdörrenés, Ennyiből áll a tüzéri temetés. Zöld erdőben fekete sír domborúl, A ki látja, szivében megszomorúl; Fák tetején bús csalogány úgy beszél: Szabad földben nyugszik egy honvédtüzér.

BEKŐ AMBRUS. «Édes anyám be sokat kért a jóra, Hogy ne menjek este későn sehova, Nem hallgattam édes anyám szavára, Bejutottam kecskeméti fogházba. Jaj istenem, jaj be nagyot vétettem, Egy leányért Bakos urat megöltem; Cserkó Julis ne sirass már engemet, Húsz esztendő majd megaláz tégedet.» Kecskeméten a nagy utcza de porzik, Szegény Bekő Ambrust azon kisérik, Bekő Ambrus gondolkozik magában, Már Nagy-Kőröst itt kell hagyni hijában. Bakos urat viszik a temetőbe, Bekő Ambrust kisérik a tömlöczbe, Kilencz fontos vasat tettek lábára, Húsz esztendőt írtak fel a számára. Kecskeméti város háza kőből van, Bekő Ambrus a lakaton belől van, Megzördíti a jobb lábon a vasat, Cserkó Julis gyönge szíve meghasad. Kecskeméti város háza de sárga, Abba van a Bekő Ambrus bezárva, Cserkó Julis írt neki egy levelet: «Kedves rózsám, ne felejts el engemet!» Cserkó Julist három hadnagy kiséri, Édes anyja szomoruan azt nézi. «Ne nézd, anyám, az én bús életemet, Mind tetőled tanultam én ezeket.»

A POZSONYI KISASSZONY. A kisasszony Pozsonyban, Krinolinban, A kisasszony Pozsonyban, Krinolinban, A kisasszony Pozsonyban, Selymet lopott a boltban, Reczeficze krinolinban. A kisasszonyt megcsipték, Krinolinban, A kisasszonyt megcsipték, Krinolinban, A kisasszonyt megcsipték, Selymet tőle elvették, Reczeficze krinolinban. «Ne bántson engem az úr, Krinolinban, Ne bántson engem az úr, Krinolinban, Ne bántson engem az úr, Mert az apám földes úr, Reczeficze krinolinban!» «Ha az apád földes úr, Krinolinban, Ha az apád földes úr, Krinolinban, Ha az apád földes úr, Selymet lopni ne tanulj. Reczeficze krinolinban!»

SZÉP MENYECSKE. «Heje, huja, szép menyecske, Üljön ide az ölembe, Tudja isten hol az ura.» «Szántani ment az ugarra.» «Szalma özvegy maga most hát, Hadd csókolom az ajakát, Öleljen meg, eszemadta, Nem lesz azért semmi baja.» «Hogy a fergeteg hordja el, Szegény özvegygyel mit mivel; Mit mondana szegény uram, Ha most látna valahonnan?»

KATONADOLOG. Katonának vagyok én beírva, Jár a rózsám én utánam sírva, – A ki adta! kényes kapitányja, Ne kacsingasson az én rózsámra! Kapitány úr, igen szépen kérem, Hallgassa meg az én nagy kérésem, Hagyjon békét az én galambomnak, Nem nevelték a kapitány urnak. Hogy ha nem hagy békét a rózsámnak: Majd felcsapok bujdosó betyárnak; Van még rétség elég a Sárrétben, Van még erdő Bihar vármegyében.

A TÜCSÖK MEG A LÉGY LAKODALMA. Megunta már a tücsök: Egyedül czirpelni – Ölelgette a legyet, El akarta venni. – Elvennélek te kis légy, Ha kicsi nem volnál, – Hozzád mennék, te tücsök, Ha görbe nem volnál. Megvolt a nagy egyesség, Lagzit csaptak rája, Olyan czéczót, híre ment Hetedhét országba. Szecskó, darázs, szitakötő, Száz barázda billegető, Bőregér s több nemes czéhek, Bölcs násznagyok és vőfélyek, Tenger czinczér, apró béka, Voltak ott nagy parádéba, Nyoszolyólány: rengő, ringó. Karikázó száz pillangó, Fürge násznép, ifjak, vének Megjelentek mint vendégek. Farkas volt a mészáros, Három ökröt vágott, Azontúl meg malaczot Tizet is lerántott. Kutya is a küszöbön Borsot akart törni, Macska is a konyhában Szakács akart lenni. Oda ugrott a hörcsög, Násznagy akart lenni, Mellé ugrott az egér, Társa akart lenni. Gólya volt a pirimás, Szunyog a szekundás, Büdös bogár a bőgős, Zöld béka a flótás. Dudázott a denevér, Farkas fujta farkát, Előugrott a majom, Roptatta a pujkát. Dühbe jött a czinege, Megfogta a sörkét, Czibálta az üsztökét, Pofozta szegénykét. A dongó a darázszsal Földön verekedtek, Soh’ se láttam fulánkot Még olyan mérgesnek. Oda ugrott a varju, Biró akart lenni, Ugy megvágta egy vén tyuk, Föl se tudott kelni.

FÉRJ ÉS FELESÉG. Amely leány sokat szeret, Jámbor asszony soh’ sem lehet; Mihelyt kontyát félre csapja, Az urát mindennek mondja. Nevezi az urát lónak, Hol deresnek, hol fakónak, Magát pedig mondja jónak, Nem embere a jó szónak. Mindig szalad az ablakra, Mint a csikó az abrakra. Ha az ura kérdi, mit néz, Már arra a felelet kész: «Ugyan férjem, mit kérdezed? Egy jó barátom érkezett. Eredj hamar a konyhára, Gondod legyen vacsorára.» – Ha eztán is igy fogsz tenni, Hát szépen el fogunk válni. Tudom, asszony, megsiratod, De késő lesz a bánatod! Látod, asszony, hogy nyergelek, Mégsem hiszed, hogy elmegyek, Lovam lába indulóra, Magam szája bucsúzóra. «Jaj istenem, mit csináljak, Olyan vén embernek adtok! Annyit adok a szavára, Mint a szomszéd kakasára. Ha mégegyszer lány lehetnék, Majd megnézném, kihez mennék! Megválogatnám a legényt, Mint a piaczon az edényt!»

GOMBOSNÉ. Nincsen nálunk olyan asszony, Mint Gombosné, mint Gombosné Komámasszony. Kisüti a túrós lepényt, Hívja oda, csalja oda A sok legényt. ‚Ha a lepényt megettétek: Sári, Kati, Mári lányom Elvegyétek!‘ «Nem kell nekem a kend lánya, Alul fodros, fölül rongyos A szoknyája!» «Nekem sem kell a kend lánya, Bécsi rongygyal pirosított Az orczája. Azt sem isten adta rája, Maga keze, kutya körme Kente rája!»

A KVÁRTÉLYOS KATONA. ‚Jó estét asszonyom, Főztél-e vacsorát?‘ «Vacsorát nem főztem Nem vártam katonát. Te szolgáló, jó leányzó, Fűtsd be azt a szobát, Kettő konyha körül légyen, Egy pinczébe borért menjen, Minden elég legyen! Isten hozott hozzám, Szép magyar gavallér! Illik oldaladra Patrontás pantallér. Lesz jó széna a lovadnak, Jó kovártély lesz magadnak – Köszönd asszonyodnak.» ‚Kérem asszonyomat, Hadd üljek ölébe, Hadd tegyem kezemet Kincses kebelébe; Kicsi nem árt, nem is tesz kárt, Le sem töri gyönge ágát, Aranyos bimbóját‘ «Félek katonától, Hamis portékától, Mert ki tudja venni Titkát mátkájától. Egy éjtszaka mulatozik, Ölelkezik, csókolózik, – Odább masirozik.» ‚Ne hidd el, asszonyom, Nem olyan vagyok én, Virágos kis kertben Palánta vagyok én. Kicsi nem árt, nem is tesz kárt, Le sem töri gyönge ágát, Aranyos bimbóját!‘

SÁRI MÁRI. Sári Mári beteges, Nem eheti a levest; Vizet inna, vize nincs, Kútra küldne, senki sincs. Van neki egy vén anyja, Azt küldte el a kútra, Mig a kútra oda jár, Barna legény vele hál. ‚De jó anyám nekem kend, De jó vizet hozott kend, Másszor is elmenjen kend, Tovább oda járjon kend.‘ «Hát ez a bot kié itt, Vajon ki hagyta ezt itt?» ‚Hát… egy vándorló legény, Szállást kért volna szegény.‘ «Hát az ágyad mi lelte, Hogy ugy le van heverve?» ‚Czicza fogott egeret, Játszott vele eleget‘ «Hát a hasad mi lelte? Hogy ugy fel van püffedve?» Erre a lány nem szólott, Csak az ablakba borult.

JÁNOS. Sírva sétál a kapuban János, Kérdi tőle a gazdasszony: ‚Mi most a baj János?‘ «Ha az asszony megengedné, Hogy a kapun belül mennék.» ‚Lehet, szivem, János!‘ Sírva sétál kapun belől János, Kérdi tőle a gazdasszony: ‚Mi még a baj János?‘ «Ha az asszony megengedné, Hogy a ház elébe mennék.» ‚Lehet, szivem, János!‘ Sírva sétál a ház előtt János, Kérdi tőle a gazdasszony: ‚Mi még a baj János?‘ «Ha az asszony megengedné, Hogy a pitarba bemennék.» ‚Lehet, szivem, János!‘ Sírva sétál a pitarban János, Kérdi tőle a gazdasszony: ‚Mi még a baj János?‘ «Ha az asszony megengedné, Hogy a házba bemehetnék.» ‚Lehet, szivem, János!‘ Sírva sétál benn a házban János, Kérdi tőle a gazdasszony: ‚Mi még a baj János?‘ «Ha az asszony megengedné, Hogy az ágyra felfekhetném.» ‚Lehet, szivem, János!‘ Sírva fekszik fel az ágyra János, Kérdi tőle a gazdasszony: ‚Mi még a baj János?‘ «Ha az asszony megengedné, Hogy magamhoz ölelhetném.» ‚Lehet, szivem, János!‘ – – Mindjárt nem sirt János.

MAGAS A PARTJA… ‚Magas a partja, friss a viz benne, Itasd meg, rózsám, lovamat benne!‘ «Jaj nem itatom én, Mert kicsiny vagyok én, Félek én tőle. A te lovadnak hegyes patkója, Ha közel mennék hozzá, megrugna; Jaj nyomorék lennék, Férjhez nem mehetnék, Meghalnék búmba’!» ‚Ne félj, galambom, lovam nem hamis, Szelid vagyok én, szelid lovam is. Nem rug, nem haragszik, Ha friss vizet iszik, – Megnyal tégedet.‘ «No hát galambom, majd megitatom, S ha engem megrug, lelked okolom; Majd jól megitatom, Jó fűre is hajtom Kedves angyalom!»

CSILLAG RAGYOG… Csillag ragyog, csillag ragyog, Babám ablakába’. Most ment itt el barna legény Sarkantyus csizmába’. Utána megy egy kis lány Piros papucsába’. «Gyere vissza édes szivem, Feküdj az ágyamra!» Ez a kis lány kárton ágyát Magasra vetette, Barna legény a kalapját Rajta felejtette. «Hozd ki, rózsám, kis kalapom, Hadd tegyem fejembe, Hogy ne süssön, hogy ne süssön A nap a szemembe. Hajadba’ van egy pántlika, Kösd a kalapomra, Ha elvisznek katonának, Rád emlékszem róla.»

A KIS LÁNY. Amoda mén egy kis lány, Korsót visz a karján, Utána a kapitány Daruszőrű paripán. ‚Állj meg, állj meg te kis lány! Adjál egy kis vizet, Pengő forintot adok, Még meg is ölellek.‘ «Nem kell nekem a forintja, Nem vagyok én dáma, Én vagyok az édes anyám Legkedvesebb lánya.»

TARJÁN VÉGEN… Tarján végen van egy kis fehér ház, Abban van egy felvetett fehér ágy, Rajta fekszik egy barna menyecske, Előtte van a ringó bölcsőcske. A lábával csak úgy ringatgatja, Szép szavával csak ezt dalolgatja: «Csicsiss, lelkem, eszem a szép szádat, Verje meg a jó isten apádat! Ugyan, rózsám, tekints az egekre, Ha nem pedig erre a kisdedre!…» „‚Tekintettem, mikor megcsaltalak, De már mostan istenre hagytalak.‘“

KECZE SÁRI. «Szomorú levelet kaptam az este, De még szomorubbat szombaton este, Az van irva levelembe: Nem ülsz, Sári, az ölembe Több este!» Égető Mihály gatyája, haja ha! Megakadt a kapufába, haja ha! Nem a kapufa fogta meg, Kecze Sári markolta meg, Haja ha! «Ereszd el, Sári, a gatyám, angyalom, Ne szomorítsd édes anyám’, angyalom!» «Nem eresztem el a gatyád’, Szomoritom apád’, anyád’, Angyalom!… Ritka rózsa, kinek nincsen levele, Ritka legény, kinek nincs szeretője, Ritka legény, ki azt tegye, A kit szeret, hogy elvegye, Igaz a’!»

MEGÖLTEK EGY LEGÉNYT. Megöltek egy legényt Hatvan forintjáért, Bevetették a Tiszába Piros pej lováért. Tisza be nem vette, Partjára vetette, Arra ment egy hajóslegény, – Hajójába tette. Oda megy az anyja, Költi, de nem hallja: Kelj föl, kelj föl, édes fiam, Borulj a nyakamba! – Nem kelhetek én föl Mert meg vagyok halva, Szép fekete kondor hajam Vállamra van hajtva. Oda megy az apja, Költi, de nem hallja: Kelj föl, kelj föl, édes fiam, Borulj a nyakamba! – Nem kelhetek én föl, Mert meg vagyok halva, Rézsarkantyus sárga csizmám Lábamra van fagyva! Oda megy galambja, Költi, azt meghallja: Kelj föl, kelj föl, édes rózsám, Borulj a nyakamba! – Fölkelek én rózsám, Nem vagyok meghalva, A szerelem, hű szerelem Szivemet elfogta.

AZ ELADÓ LEÁNY. Adj el anyám, adj el, mert itt hagylak. – Ne hagyj, édes lányom, szoknyát vészek. Ej, nem kell nékem, mert van nékem. Adj el anyám, adj el, mert itt hagylak. – Ne hagyj, édes lányom, kötőt vészek. Ej, nem kell nékem, mert van nékem! Adj el anyám, adj el, mert itt hagylak. – Ne hagyj, édes lányom, legényt vészek. Ej, a kell nékem, mert nincs nékem!

KARASZ JUCZI. Ez az utcza petrezselyem, Karasz Juczi talpig selyem; Lehet annak, van is annak, Czeglédi vette azt annak. Karasz Juczi fehér lába Kivirít a léniára,10) Czeglédi Jóska meglátja: Harmadnapos hideg rázza, Karasz Juczi gyenge karja, Bő ujju vizitli rajta, Meg is lehet aztat nézni, Czeglédi vette azt néki. Karasz Juczi hires k… Nem talál a gyalog-útra; Piros alma hull az útra, Ugy talál a gyalog-útra. Éjfél után egy az óra, Karasz Juczi most mén haza Még a kutyák sem ugatják: A vén banyák mégis tudják. Ez az utcza hosszabb volna A közepén egy bolt volna, Karasz Juczi oda menne, Talpig selyem ruhát venne. «Csak gyászt adjon, görög uram, Ugy sem lesz már hites uram, Mert ha hites uram lenne: Piros selyem szoknyát venne.»

FÁBIÁN PISTA. Engem hivnak Fábián Pistának, Ki is állok huszonnégy zsandárnak, Jő a zsandár, de nem félek tőle, Majd kimegyek, megszámolok véle. Fekete föld termi a jó buzát, Sürű erdő neveli a betyárt, Szép csárdásné, viselje kend gondját, Majd megkapja kend még a jutalmát. Szeged felől fujdogál a szellő, Jön a zsandár mint szél minden felől, De én szegény csak magam egyedűl Sürgök forgok a fegyverem körűl. Isten hozzád Szalonta városa! Már én többé nem leszek lakosa, Teremhet már zöld füvet lapossa, Kis pej lovam többé nem tapossa.

A CSIKÓS. ‚Hej lóra, csikós, lóra! Be van a ló hajtva, Biró udvarában, Ihajla! Szól a csöngő rajta, Igaz a.‘ «Hej hadd szóljék, hadd szóljék, Zsebembe’ a tallér; Én voltam tabánban, Ihajla! A hires gavallér, Igaz a», ‚Hej ismerem a csöngőt, Volt is a kezembe’, A túri vásárba’, Ihajla! Fizettem meg érte, Igaz a.‘ «Hej elmehetsz már dáma, Nem járok utánad, Járjon biz a kutya, Ihajla! Ki a falut futja, Igaz a.» ‚Hej, ime én azt mondám, Járjanak utánam.‘ «Járjon biz a kutya, Ihajla! Ki a falut futja, Igaz a.»

NAGY PÁL JANCSI. Nagy Pál Jancsi s kis Dudrai Elindultak juhot lopni, Agyonverték a kis bojtárt, Elhajtották fele nyáját. «Az Alföldi hegyes, völgyes, Engem a vármegye keres, Ha keres is, meg nem talál Engem az Alföldi pusztán!» Csengelényi puszta szélen, A nagy Szirtus szőlő végen Utánok jött Pestvármegye: ‚Kié, földi, ez a birge?‘ «Mihaszna mondom, hogy kié, A szegedi szenátoré.» Mihelyt ezt a szót kimondta: Lábára bilincset csuktak. «Két kezemet hátra fogta, Piros orczám felpofozta…» «Kérem szépen az urakat, Engedjék el a bajomat. Hadd iratok egy levelet: Rózsám szabadits engemet!» Szeged város szép helyen van. A fogház a közepén van, Alatta terem a csipke, Rászállott egy bús gerlicze. Ne búsulj te bús gerlicze! Lesz még párod az erdőbe’. ‚Nem kell nekem senki párja, Ha az enyém el van zárva. Be van zárva a fogházba, A szegedi rongyos várba. Ablakodnak vas rostélya, Nyujtsd ki, babám, karod rajta! Hadd fogjam meg utoljára, Bú eltemet nem sokára.‘ «Soha ezt nem hittem volna: Gyenge testem tömlöcz rontsa, Göndör hajam lerohaszsza, Piros orczám elhervaszsza!»

SOBRI. Hej, haj! kis menyecske! Kivel háltál a múlt este? – Hej, haj! Nyirfaival, Az én kedves galambommal. Hej, haj! Sobri pajtás! Hogyan tetszik a mulatás? – Hej, haj! nem jól tetszik, Mert Nyirfai halva fekszik. Hej, haj! Sobri pajtás! Micsoda az a sárga ház? – Hej, haj! Sümeg város, Ott lakik a komiszáros. Hej, haj! Sobri pajtás! Elvitték a pej paripát. – Hej, haj! csak hadd vigyék, Van még a ménesen elég. Hej, haj! Sobri pajtás! Elvitték az irhás subát. – Hej, haj, csak hadd vigyék, Van még a szücsöknél elég. Hej, haj! Sobri pajtás! Elvitték a selyemruhát. – Hej, haj! csak hadd vigyék, Van még a boltokban elég. Hej, haj! Sobri pajtás! Elvitték a nyalka csizmát. – Hej, haj! csak hadd vigyék, Van még a vargáknál elég. Hej, haj! Sobri pajtás! Elvitték az inget, gatyát. – Hej, haj! csak hadd vigyék, Van még a tótoknál elég. Hej, haj! Sobri pajtás! Hozzák már az akasztófát! – Hej, haj! csak hadd hozzák, Sobrit arra nem akasztják!

A BETYÁR. «Esik eső az árpa-tallóra, Gyere, babám, ültess fel a lóra, Gyenge vagyok, nem tudok felülni, Kis pej lovam nem akar megállni. Irhás subám szegre van akasztva, Ugyan babám, akaszd a nyakamba, Ugy is, tudod, ott annak a helye, Még az éjjel betakarlak vele. Kocsmárosné! jár-e erre zsandár, Ki engemet a pusztában hajkász? Ha jár erre, adjon hirt előre, Majd kimegyek s megszámolok véle.» Azt a legényt két zsandár kiséri, A babája az ablakon nézi. «Ne nézd, rózsám, gyászos életemet, Mind teérted szenvedem ezeket!» „‚Ugyan, rózsám, ne veresd magadat, Valld ki minden titkos dolgaidat!‘“ «Ugyan, rózsám, sajnálsz-e engemet? Mind teérted szenvedem ezeket!» „‚Kocsmárosné! ád-e bort hitelbe? Itt hagyom a csurakomat érte, Ha ki nem váltom a jövő hétre: Adja annak, ki többet ád érte.‘“

BARNA JÓSKA. A szegedi nagy stokházba Barna Jóska be van zárva, Ott fekszik az ajtajába’, Világos kék nyoszolyába’. «Viszik a lovam Gyulára, Magamat vasban utána. Ne vigyenek olyan nagyon, Ugy se’ soká leszek vason. Megizentem a birónak: Ne örűljön rabságomnak; Mert ha rabságomnak örűl: Nem sokára mellém kerűl!»

SEBŐK JANI. Gyászba borúlt a budai nagy utcza, Sebők Janit most kisérik ki rajta. Keze, lába össze vagyon vasalva, Édes anyja keservesen siratja. A budai köz végin egy bitófa, Sebők Jani arra vagyon akasztva, Fujja a szél lion ingét, gatyáját, Jaj istenem kire hagyta babáját!

HALASI. Mi esett, mi történt Gintli pusztájában? A Gintlit meglőtték maga kastélyában. Halasi, Halasi kár volt eztet tenni, Gintlit kirabolni, pénzét el nem venni. Kár a sárga csikót nyereg alá venni, Kár a vén embernek csikó-lóra ülni. Kár a gyönge csikót a rúd mellé fogni, Kár a szegény legényt katonának fogni. Katonává lettem, de nem kevélységből, Szolgáltam a császárt, de kénytelenségből. Összecsőditették a sok látványságot, Hogy ezek ölték meg a nagy uraságot. Paks város mezeje egészen fekete, De szép egy pár testvért akasztottak benne. Az egyik azt mondja: önkéntes katona, A másik azt mondja: Noszlopi honvédja. Kedves jó barátim, rólam tanuljatok, Hogy urakat ölni el ne induljatok. Mert ha elindultok, majd tik is igy jártok, Még csak harangot se konditanak rátok.

VÁRADI NÓTÁJA. Jaj be szennyes maga inge gatyája!… Bészennyesült a szentgyörgyi stokházba. Mossa ingem, édes anyám, fehérre, Hónap visznek a törvényszék elébe. Ha bémenyek a törvényszék házába: Leborulok a törvény asztalára. Ha kijövök a törvényszék házából, Elbúcsuzom a kerek nagy világtól. Vasas lábam keservesen pengetem, Oh istenem, most végzik a törvényem… Édes anyám! pénz vagyon a zsebembe – Markoljon ki kejed nekem belőle. Csinátasson diófából koporsót. Sárga szeggel veresse rá a jaj-szót, Trombitások három troppot fújjanak; Me’t istenem! – hónap felakasztnak.

RÓZSA SÁNDOR. Szegény Rózsa Sándor Fölült a lovára, Aranyszélű gatyaszára – Sej, haj! – Ugy lebeg utána. Csillagok, csillagok Szépen ragyogjatok! Hires magyar betyároknak – Sej, haj! – Utat mutassatok! Mennek a pusztába Szegednek környékén, Utánuk mén a vármegye – Sej, haj! – Rádainak élén. El is fogták őket, Viszik a tömlöczbe, Ott van köztük Rózsa Sándor – Sej, haj! – Talpig vasba verve. Odamén az anyja, Hogy őtet sirassa. «Ne sirasson édes anyám, – Sej, haj! – Nem vagyok meghalva!» «Hogyne siratnálak, Mikor vasban látlak! Holnapután nyolcz órakor – Sej, haj! – Fölakasztva látlak!»

KONKOLY JÁNOS. Esik eső, szép csöndesen csepereg, Konkoly János bitófánál kesereg. Kesereghet már a szegény bújába, Mer’ közeleg utolsó végórája. Uj-Szögedön most faragják azt a fát, Kire szegény Konkoly Jánost akasztják, Esztendeje, mikor a fát kivágták, A Jancsinak a számára möghagyták. Fujja a szél pamuk ingit, gatyáját, Most gyalulják a koporsó deszkáját. – Ezt a csúfos halálomat nem bánom, Feleségöm, két gyerököm sajnálom!

CSŐKE MÁRI. Csőke Boris fehér háza, Czégére sincs, mégis csárda, Arany ablak, réz karika: «Mári lányom, nézz ki rajta. Ugyan Mári, nézz ki rajta, Ki sétál az udvarodba?» «Nagymihály Ferdi, angyalom. – Gyüjjön hát be, megcsókolom!» Nagymihály Ferdi lajbija Ezüst gombra van kivarrva, Harminczhárom rózsa rajta, Csőke Mári neve rajta. Nagymihály Ferdi mén a rétre Kasza, vella a kezébe, Kasza, vella a kezébe, Csőke Mári az ölébe. «Ugyan Mári, mér’ vagy kényes, Talán hogy a czipőd fényes? A’ se a te pénzed ára Nagymihály Ferdi fáradsága!» Csőke Mári mén a kutra, Betekint a sarok-boltba, Azt kérdezi a boltostul; Van-e neki baba-dunna? Azt feleli rá a boltos: «Minek neked baba-dunna?» «Mit kérdezi azt én tőlem: Minek neked baba-dunna?» Minek neki baba-dunna? Nincs ő neki kis porontya? Kell ő neki baba-dunna, Van ő neki kis porontya!

RAB-NÓTA. Mikor visznek Szeged felé, Nyilnak az egek két felé, Hullnak a fényes csillagok, Mert látják, bűntelen vagyok, Mert látják, bűntelen vagyok. Hej Rádai! majd megbánod, Hogy a rabot lecsigázod; Hátadból vágok bőr dudát, Azon fúvom a rab nótát, Azon fúvom a rab nótát. Nem loptam én életembe, Csak hat tinót Debreczenbe, Azt sem akartam ellopni, De nem tudtam vásárolni, De nem tudtam vásárolni. Kettőt adtam a birónak, Kettőt a szabaditónak, Mégis rám verték a vasat, Szegedi vár gangja alatt, Szegedi vár gangja alatt. Ugyan, hogy irjak babámnak, Az én kedves galambomnak? Ugyan hogy adjam tudtára, Hogy itt vagyok nagy rabságba, Hogy itt vagyok nagy fogságba? Kezem reszket, nem irhatok, Szemem könnyitől nem látok, Nem ér semmit, ha irok is, Ha azt lepecsételem is, Ha azt lepecsételem is! Szállj fel, kis fekete fecském, Vedd szárnyadra levelecském! Vidd el nekem váró módra, Tedd le babám asztalára, Tedd le babám asztalára! Ha valami választ adna, Repülj vissza rostélyomra, Vigasztald meg bús szivemet, És nyomorult életemet, – Vigasztald meg bús szivemet!

ANGYAL BANDI. Lám megmondtam, Angyal Bandi ne menj az Alföldre, Csikósoknak, gulyásoknak közibe, Közibe. Mert megtanulsz lovat lopni izibe, Izibe, Majd ugy kerülsz a vármegye kezibe, Kezibe. Mikor kezdi Angyal Bandi a lovát Nyergelni, Czifra csikos kantárjával fékelni, Fékelni. Kurta süveg a fejében módosan, Módosan, Fejér fátyol a nyakában, bokrosan, Bokrosan. Czifra bunda válla hegyit nyomitja, Nyomitja. A sallangja lába fejét boritja, Boritja. Rajta van az aranyrojtu gatyája, Gatyája, Slézsiából van a matériája, Riája. Alabástrom a homloka, nem márvány, Nem márvány, Fekete két szemöldöke szivárvány, Szivárvány. Mikor mene Angyal Bandi tanyára. Tanyára, Ama gyönge borjuhús vacsorára, Csorára. Rajta üte Göncz városa megfogni, Megfogni. A két kezét kötéllel is megkötni, Megkötni. Akkor kezde Angyal Bandi bámulni, Bámulni, A szinében egészen megváltozni, Változni. Megkötözik Angyal Bandit kötéllel, Kötéllel, Ugy kisérik fel Kassára, fegyverrel, Fegyverrel. Egy itcze víz, egy font kenyér a Bandi Számára, Harminczhárom fontos vasat kezére, Lábára!

BIMBÓ JÓSKA. Bimbó Jóskát megfogták A babódi nagy utczán. Kisérik a kis utczán, A számtartó udvarán. A számtartó főhadnagy, Az számol a rabokrul. Egyet rá vág a hajdu. Bimbó Jóska eljajdul. – Kéröm a hadnagy urat, Mér’ vág ollyan nagyokat? – Azért vágok nagyokat, Hogy vödd észre magadat!

KIS SÁNDOR. Volt egy úrnak hat szép fekete lova, Volt is annak egy szép barna kocsisa, Még vasárnap jó bort ivott kedvire. Hétfőn reggel szépen ki volt teritve. Jaj de véres a Kis Sándor ruhája, Elvérezte a csorvási csárdába’. „Mosd ki, rózsám, ingem, gatyám fehérre, Majd elmegyek a nagy törvény elébe. – – Biró uram, adjon isten jó napot!“ „‚Isten hozott, édes fiam, mi bajod?‘“ „Biró uram nagyon sulyos a bajom, – Legkedvesebb pajtásom szúrtam agyon!“ „‚Ülj le, fiam, nálunk itt a lóczára Elvégezzük a bajod nyolcz órára, Elvégezzük a bajod nyolcz órára, Ülj le, fiam, nálunk itt a lóczára.‘“ Jaj de álnok a szegedi főbiró, Maga hallgatja a rabot nem hajdu, Ránczra szedi szemöldökét s ugy nézi, Hogy a törvény Kis Sándort hogy’ itéli. Három kis lány felöltözött fehérbe, Fehér selyem kendőt vett a kezébe, Szépen kérik a vármegye hajduját: Ne akasztassa fel azt az egy betyárt! Kis Sándornak az udvarán van egy fa, Tetejében csüng három szál pántlika, A rózsája keservesen siratja: Mert Kis Sándort katonának viszik ma!

AZ ÁRVA LEÁNY. Ihon nevekedék Egy arany almafa, Körül folyta tövét Gyenge gyopár virág; Alatta üldögél Szegény árva leány. Köti koszoruját, Siratozza magát: – «Sem apám, sem anyám, Sem gondom viselő.» Az ajtón hallgatja Egy kevély katona: «Ne sirj, ne keseregj, Szegény árva leány, Leszek apád s anyád Mint gondod viselő.» «Nekem bizony ne légy, Te kevély katona, Mert nekem is vagyon Jegyösöm, gyürüsöm, Kiért én elvártam Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig Teljes harmadnapig. De én még elvárom Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig, Teljes harmadnapig; De ha akkor se jő, Én aztán elmegyek Az apáczák közé, Az apácza földre, Ott én a mig élek Istent is szolgálok, Ha pedig meghalok: Isten előtt állok.

HÁROM TOLVAJ LEGÉNY. Mind menyen, mind menyen Három tolvaj legén, Mind menyen, mind menyen Rengeteg erdőkön. Rengeteg erdőkön Görögöt érének, Görögöt megölék, Szekerét fölverék. Mind menyen, mind menyen Három tolvaj legén, Korcsomát érének, Oda bémenének. Egyből azt kérdezék: «Hej korcsomárosné! Vagyon-e jó borod?» ‚Borom is jó vagyon, Lányom is szép vagyon, Magam is vig vagyok.» Mind eszik, mind iszik Három tolvaj legén, De a legifjabbik Nem eszik, nem iszik, Nem eszik, nem iszik, Egyre szomorodik: «Adta volna Isten, Hogy a rengő bőcsőm Lett vóna koporsóm, Az én póla ruhám Bizony szemfödelem, Az én póla-kötőm Eresztő kötelem!»

JÁNOS URFI. János urfi gondolkozik, Házasodni szándékozik, Nyergeli is paripáját, Hogy meglássa a mátkáját. Nyereg alatt paripája, Könnyen felül a hátára, Maga ifju, hosszu lába, Nem magas a paripája. János urfi, János urfi, Magát nem kergeti senki, Kár úgy sietve vágtatni, Kiért siet, megkaphatni. János urfi hamarjába’, A mátkája udvarába’, Ül a mátka az ablakba, János urfit rég nem várja. Szól a mátka az ablakba’, Vigyék lovát a pajtába, A cselédek ezt megteszik, Lovát szalmával étetik. János urfi palotába’, Borult mátka a nyakába, Sir, de mért, maga tudja, Hogy miért sir, az ő búja. János urfi, jobb lett volna, Otthon maradni puczokba’, A mátkája azért búsul, Mért nincs maga tőle távul, A kit igazán szeretnek, Annak palacsintát sütnek, Nem marad el a borhozás, Székelyeknél ez a szokás. János urfi haza jöve, A trektából részt nem vöve, Panaszolja az anyjának, Édes anyja szól fiának: Fiam Jankó, ott nem kellesz, Keress magadnak mást, jobb lesz; Ha nem kereszsz, te bánod meg, Tudom, sógorod elég lesz. A tanácsot nem fogadá, Feleségit haza hozá, Annyi is már a sógora, Szerit számát ő sem tudja.

KAPITÁNYNÉ LESZEK. «Megyek anyám, megyek, Kapitányné leszek.» Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. «Kihez anyám, kihez?» Egy kovács legényhez. «Nem kell anyám, nem kell, Az a kovács legény: Fuvónyomogatni, Patkószeget verni… Rip, rip, rip! rop, rop, rop! Kapitányné leszek!» «Megyek anyám, megyek, Kapitányné leszek.» Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. «Kihez anyám, kihez?» Egy diák legényhez. «Nem kell anyám, nem kell, Az a diáklegény: Könyvet olvasgatni, Falut tanitani… Rip, rip, rip! stb…» «Megyek anyám, megyek, Kapitányné leszek.» Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. «Kihez anyám, kihez?» Egy molnár legényhez. «Nem kell anyám, nem kell, Az a molnár legény: Malomkövet vágni, Lisztet meregetni… Rip, rip, rip! stb.» «Megyek anyám, megyek, Kapitányné leszek.» Ne menj lányom, ne menj, Eladlak én téged. «Kihez anyám, kihez?» Egy harangozóhoz. «Nem kell anyám, nem kell, Harangozó legény: Egyet-kettőt kongat, Mindég csak pufolgat… Rip, rip, rip! rop, rop, rop! Kapitányné leszek!…»

TELEKI ÉVI. Telekiné Évi lánya, Mind a legényeket várja. Hej, de mind hiába várja, Csak nem akad neki párja. Várja, ha jő piros hajnal… – S megérkeznek alkonyattal. Zsebkendejök messze kéklik, Úgy mennek azé utczán végig. «Édes kedves szülő anyám, Szemet vetett egy fiú rám. Haja szőke, kék a szeme, Palkó Pista igaz neve.» Édes lányom, jól ismerem, Sokat ette a kenyerem.‘ «Édes anyám fáj a lelkem, Palkó Pistát megszerettem. Ereszsz ki a kapu elé, Mindjárt jőnek erre felé.» ‚Nem eresztlek, kedves lányom, Mit is látnál a hitványon? Apja jobbágy, nem külömb ő, Hitvány paraszt mindakettő.‘ Telekiné lánya, Évi, Anyját de hijába kéri. Fájdalmába’, keservibe’, Kimegyen a ház elibe. Ház elibe, kerek dombra,… Ott zuhog az Olt folyója. * «Édes anyám, jaj énnekem! Pistát el nem felejthetem. S mintsább haragodat lássam, Legyen az Olt hitestársam!»

VÁRADI JÓZSEF. Tüzet fújt a pej paripa, Úgy vágtat egy tiszt úr rajta. «Hová megyen hadnagy uram?» ‚Lovagolok, édes fiam!‘ «Ez sem igaz, hadnagy uram. A ki megyen lovagolni, Egy-két legényt viszen az csak. Itt pedig van tizenkettő, Ki kijedet kisérgeti.» «Egy pajtásom bujdokol itt, Azt indultam megkeresni. Nagyot vétett urak ellen, De én hozom a kegyelmet. Nem tudod-e, merre leve? Váradi az igaz neve.» ‚Hogy ne tudnám, hogy ne tudnám! Ott a falu felső végén Lakik az ő violája, Leghamarább ott találja.‘ Pásztor-legény uton marad, Hadnagy uram tovább halad. A kicsi ház ott fejérlik, Abba lakik Rofajiné, A Váradi szeretője, Most is ott vagyon mellette. ‚Szép jó estét, Rofajiné!‘ «Adjon Isten, vitéz uram!» ‚Udvarodon van-e vállu? Ihatnék a kis pej lovam.‘ «Ha ihatnék, megitatom, Ha ehetnék, abrakolom.» Megy a hadnagy a szobába, Váradit ott megtalálja, ‚Add meg magad, te gazember!‘ A katonák megrohanják, Kezét lábát megvasazzák. * Hát ez a fa miféle fa? Hogy egy betü sincsen rajta. Ez a fa biz’ afféle fa: Váradit akaszszák rajta. * Ifjak, lányok, ügyeljetek, A németnek ne higyetek! Mer’ a német csuffá teszen, Akasztófa alá viszen.

SZŐKE MIHÁLY. Szabó Juli, Szőke Mihály, Úgy szeretik egymást, A mikor csak találkoznak, Majd megeszik egymást. «Hová mégy most gyönge rózsám?» – Kérdi Mihály tőle, ‚Édes kincsem, Szőke Mihály, Megyek az erdőre.‘ Elment Julis az erdőre, De nincs gondja fára, Három zsandár a cziher közt Várakozik rája. Egyik teszi, másik veszi… Jaj, nem veszik észre! Szőke Sándor megérkezett Puskával kezébe. «Hitvány személy! életemet Megkeseritetted! Puska-golyó igazságot Tegyen most feletted!…»

SELYÖM SÁRI. Selyöm Sári azt álmodta; Hogy a kedvese megcsalta. Selyöm Sári jól álmodta, Mert őt biz a rég megcsalta. Visszamondja erdő, berek, Selyöm Sári ugy kesereg. A mikor csak eszibe jut, Könyeitől ázik az ut. Kimegyen a zöld erdőbe, Zöld erdőből buzaföldre, El akarja felejteni, Búbánatát elrejteni. Búza földön kútat ére, Betekint a fenekére. Fenekibe magát látja, Hajh, de nem ismer magára. Fejér Imre, értted lészen, Én halálom, kora vesztem! «Én Istenem verd meg értte, A ki egygyel be nem érte.»

NÓTA DAKÓ SÁNDORRÓL. «Megyek apám, megyek, Bé Madéfalvára, Fényes uraságok Nagy gyülést hirdettek – Madéfalvi rétre, Sok vitéz legények Gyülekeznek oda, Én is elmegyek hát.» «Édes jámbor fiam, Ne menj el te oda! Német uraságok Hirdették a gyülést, Jaj lészen ott nékünk. Német uraságok Mindég rosszak voltak, Szegény székely népre Mindég terüt hoztak. Sok anyának szivét, Bánatba keriték, Kinnal nevelt fiát Katonának vitték, Ne menj fiam oda!» «Édes lelkem apám, El kell nekem mennem, Nem szabad én nekem Hamar megijednem. Fényes német tisztek Ha eljesztenének, Szép szőke leányok Reám se néznének, El kell nekem mennem!» * Elment Dakó Sándor, El Madéfalvára. Fényes német tisztek Nagy gyülést hirdettek, Madéfalvi réten Összegyülekeztek. Akkor méne oda Dali Dakó Sándor Szürke paripával, Piros tarsolyával. Dali szép legények Kiállottak sorba, Egytől-egyig mindeniknek Vére hullott porba. Dali Dakó Sándor, Mért is jövél ide!? Anyád fájdalmára, Magadnak vesztire! Jobb lett volna neked Apádra hallgatni, Otthon megmaradni; Most a sasok jőnek Rajtad mullatozni, Husodból lakozni!

ÁRVA GILICZÉRŐL. Oh! mint búsul kis gilicze, A ki társát elvesztette; Társát egy vad elkergette, Talán eddig meg is ölte. Én elmegyek arra helyre, Hol kiomlott piros vére, Hol szaggatták szálkás húsát, Ott rakatok egy kápolnát; A csontjából kirakatom, A vérivel föliratom: Hogy vagyon az árva dolga, Ki hazáját rég elhagyta! Én egy igaz árva voltam, Ki hazámat rég elhagytam, Viz mentére elindultam Ha megtalálnám a társam. A királyné ablakában Egy kis arany galiczkában Megtaláltam; de rabságban, Igy énekel bánatában: «Hej gilicze, kis gilicze, Mért jöttél te ilyen messze! Menj vissza te arra helyre, Honnét jöttél ilyen meszsze!» S visszafordult arra helyre, Honnét jött ilyen messzire, Fejét földre csüggesztette, Szárnyát széjjel terjesztette, Magát holttá eresztette: Hogy a társát elvesztette.

DANCSUJ DÁVID. Bodok felett vagyon egy kis sürü berek, Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg, Nem jó Dávid, nem jó, sirni, keseregni, Ha meglát valaki, hova tudsz ellenni?… Az a fekete föld ketté hasadhatna, Szegény Dancsuj Dávid belé ború’hatna. De a fekete föld ketté nem hasadhat, Szegény Dancsuj Dávid belé sem ború’hat. «Adjon Isten annak ezernyi ezer jót, Ki az én bölcsőmet megrenditette vót. Köszönöm apámnak s az édes anyámnak, Mert jó fiat nevelt bolygó katonának, Az ország rabjának. Mennyi égen csillag, iró deák vóna, Mennyi réten fűszál, mind pennaszár vóna. Mennyi erdő-lapi, mind papiros vóna, Veres tenger hobja mind tentalé vóna: Az én sok bánatim még se’ férne réa, Még se’ férne réa.»

GYÖRBIRÓ ÁRON. Jaj de szépen harangoznak Az úzoni torony alatt! Szegény Györbiró Áronnak, Szegény Györbiró Áronnak. Áron, Áron, mit gondolál, Mikor a vizre indulál? Én egyebet nem gondoltam: Négy kerekemet megmostam. Jó barátim! kik valátok, Kik a viz szélin állátok, Kezem nyujtám, nem szánátok, Életem végét várátok. A gát alól kifogának, Lepedőbe takarának, A nagy úton felvivének, Györbiróni bétevének. Édes anyám! nyisd kapudot, Halva hozzák szép fiadot. Készitsd fel a nyujtó padot, Öltöztesd fel szép fiadot. Engem anyám ne sirasson, Értem könnyet ne hullasson! Sirasson meg az én mátkám, Az én Pünkösti Márikám!

A RAB LEGÉNY. Véremmel irattam E kis czédulácskám, De nincs oly követem, Kitől elküldhessem. Méhemtől küldeném, Félek, mezőre száll, Kedve szerint való Virágjára talál. Szarkától küldeném, De igen cserregő, Titkos bánatimat Félek, kicserregi. Készülj édes fecském! Vidd el levelecském: Se nem olyan közel, Se nem olyan messze Csak túl a tengeren Harmincz mérfődnyire, A hol nevekedik Egy kerek dombocska. Egy kerek dombocska, Egy kicsi falucska, Tudom megismered Az én rózsám házát. Ónos az ablaka, Üveg az ajtaja, Az ablak alatt van Egy édes almafa. Édes az almája, Hamis a gazdája, Adta vóna Isten, Ne ismertem volna. Fekete két szemem Ki nem sirtam volna, Gesztenyeszín hajam Meg nem őszült volna. Ha kérdi: hogy vagyok? Mondd meg: hogy rab vagyok Magam egészségben, Szivem gyötrelemben!

BAGI ANDRÁS. Fölszállott a páva vármegye házára, Szegény Bagi András most esett rabságba: Se nem a gulyáér’, se nem az ökörér’, Hanem Sinka Pista fejbe csapásáér’. Már Bagi Andrásnak minek a bokréta? Mikor már ő is csak egy szál levendula, Egy szál levendula, két szál tuba rózsa, Mert Sinka Pistának ő volt a gyilkosa. Egyszer ütött oda: véres lett fokosa, Másszor ütött oda: elállott a szava. Pátfalvi temető balra van bevetve, Szegény Sinka Pista oda van temetve. Már Sinka Pistának huzzák a harangot, De Bagi Andrásnak csörgetik a lánczot.

VASÁRNAP DÉLUTÁN. Még vasárnap délután, Még vasárnap délután – Alá sétált az utczán, Alá sétált az utczán. Mondta neki az anyja, Mondta neki az anyja: «Pista fiam, gyüjj haza, Pista fiam, gyüjj haza!» «Édes anyám, nem mögyök, Édes anyám, nem mögyök, Délután megfürödök, Délután megfürödök. Nem a Tisza szélibe, Nem a Duna szélibe: A csárda közepibe, A csárda közepibe. De nem vizbe, ha’ vérbe, De nem vizbe, ha’ vérbe – A csárda közepébe, A csárda közepébe… Édes anyám, édesem Édes anyám, édesem, Van-e ruhám szennyesen, Van-e ruhám szennyesen? Ha nincs ruhám szennyesen, Ha nincs ruhám szennyesen: Hoztam egy párt véresen, Hoztam egy párt véresen!»

SÁROSDI ILUS. Sárosdi Ilusnak fekete a szeme, Jaj de szépen illik rá a szemöldöke! Szőke legény, hogyha aztat megláthatja, Jaj de szerelmesen mosolyog rá szája! A földvári tömlöcz a Dunaparton van, Siák Jancsi régen már abban fogva van, A Siák Jancsinak gyolcs inge, gatyája Gyöngén lobog, ha áll a tömlöczajtóba. A Siák Jancsinak helyes a csizmája, Ráverték a vasat piczinyke lábára. A tömlöcz oldala vetett nyoszolyája, A tömlöcz teteje takaró párnája. Kedden nyolcz órakor feláll az ur széke, A Siák Jancsinak jelen kell lennie; Sárosdi Ilusnak szive majd meghasad, Ha a Jancsi lábán meglátja a vasat. A Sárosdi Ilus piros czipellője Nem sétál már többé a tömlöcz elébe; Mert a Siák Jancsit itélték fogságra, Csötörtökön viszik négy lovon Szegszárdra.

SZEGÉNY BIRÓ JANCSI. Szegény Biró Jancsi Beh sokat szenvedett, Hej, mikor a ladikból A Dunába esett! Eleget kajdászott, De senki nem hallá, Hej, csak egy molnár legény Malomból siratá. Engem, szőke habok, Csöndesen vigyetek, S hej, osztán, oda alá, Oda kitegyetek!…

BODÓ MARIS. Bodó Maris patyolatja, Hábor Miska lobogtatja, De mind addig lobogtatja, A farsangon haza kapja, A farsangon haza kapja. Harangoznak, harangoznak, De nem délre harangoznak, Szőke piros leányt hoznak, Az elébe harangoznak, Az elébe harangoznak.

AZ ELKÉSETT ESKÜVŐ. Felment a pap pördikálni, Szegény legényt kihirdetni. Sötét az éjtszaka, Babám kisérj el haza. Szegény legényt kihirdetni, Barna kis lányt esküdtetni. Sötét az – sat. Alig várták a bemenést, A templombul a kigyüvést. Sötét az – sat. Alig értek három házot, A menyasszony megbabázott. Sötét az – sat.

KOZMA PISTA. Jaj de rideg az egri vár szobája! Kozma Pista vagyon abba bezárva; Kilencz golyó járta átal a testét: Szánja-bánja elkövetett esöttét. Szomorufüz hajlik az ablaktyára: Talán az is Kozma Pistát sajnálja; Kis madár is azt csevögi az ágon: Pista, én is szabadulásod várom. – Ne várd, ne várd az én szabadulásom, Inkább várjad az én gyászos halálom; Nincsen pardon az én bünös fejemnek, Jó éjtszakát mondok én az életnek!

A MEGVERT KOMA. Ha bemegyek, ha bemegyek a csárdába borinnya, Én utánam, én utánam ne járjon senki sirnya! Ha betörik az én árva fejemet, Ne mosogasd az én véres kendőmet. Hiába is mosogatnád az én véres kendőmet, Hiába is kötögetnéd szegény árva fejemet; Meglátszik a botja helye az én köröszt komámnak Hej de csufja lettem én a világnak!

A MEGCSALT LEÁNY. Egy asszonynak vagyon három lánya: Kettőnek van kivarrott szoknyája, Harmadiknak szép ringó bölcseje, Abba’ fekszik szép fattyú-gyermeke. A lábával el is ringatgatja, A szájával el is csicsigatja: «Hejli, hujli, csicsijja babája, Szerelemből jöttél a világra…» «Lányok, lányok, rólam tanuljatok: A legénynek csókot ne adjatok; Mer’ az a csók nem esik hiába – Könnyed csordul a bölcső gombjára.»

KATÓ. «Sok jó estét, Kató fiam!» «Adjon isten, szivem uram!» «Magas az ágy, Kató fiam.» «Fölvetettem, szivem uram.» «Mozog az ágy, Kató fiam.» «Egér van benn, szivem uram.» Elvágta a Kató nyakát, Árván hagyta Jancsi fiát.

A BETYÁR SZERETŐJE. Ennek a kis lánynak nincs babája, Pandur-káplár jár az udvarára. «Pandur-káplár jöjjön be, Magam vagyok idebe A szobába.» Kimegy a kis kertbe rózsát szedni, Utánna a pandúr megkötözni. «Eressze el a karom, Ezt a betyárt akarom Megölelni.»

SOBRI JÓZSI. Sobri Józsi a pinczében, Kalamáris a kezében, Csak azt irja levelében: Porkolábné az ölében. Porkolábné aranybárány, Aranybetű van a vállán; A ki aztat elolvassa, Sobri Józsi neve rajta. Porkolábné fejketeje, Aranycsipke az eleje; Az sem az ő pénze ára: Sobri Józsi vette rája. Sobri Józsi kaszát lopott, Abból sarkantyút vágatott; – Udvaromban meg ne pendítsd, Bús szivemet ne szomorítsd!

MIT SIRSZ? «Mit sirsz, mit keseregsz, édes feleségem? Van nékem jószágom, sok szép gazdaságom, Sok szép gazdaságom, szép szántóföldeim, Szép szántóföldeim, jó termő szőleim, Jó termő szőleim, három gulya marhám, Három gulya marhám, négy szép hintós lovam, Négy szép hintós lovam, kőből rakott váram, Kőből rakott váram, szép eladó lányom!» ««Verje meg az Isten sok szép gazdaságod, Hordja el az árvíz szép szántóföldeid, Jégeső verje el jó termő szőleid; A menykő csapja meg négy szép hintós lovad, A dög eméssze meg három gulya marhád, Szakadjon hegyibéd kőből rakott várad, Magam se érjem meg a holnapi napot: Hogyha nincsen néked ifjú legénységed!»»

A THURYNÉ LÁNYA. Eresz alatt csicsereg a fecske, Párját híjja minden áldott este, Párja elszállt messzi, messzi tájra, Levelet vitt Talián országba. Éjfél után hármat ver az óra, – Szép virágszál, gyüjj ki csak egy szóra! Vendéged gyütt messzi, messzi tájról, Barna legény Talián országból. – Barna legény, jaj be későn gyüttél, Jaj de nagyon hamar árva löttél! A menyasszony vár má’ réges-régen, Fehér ágyon kiterítve szépen. Megkondult a halotti gyászének, Összeomlott a kis fecskefészek; Omlik-bomlik a Thuryné háza, Rég elhervadt szép eladó lánya!

AZ ÚR JÉZUS-KRISZTUSRÓL. (Krisztus-monda.) Mikor az Úr Jézus ezen a földön járt, Elment Jeruzsálembe s ott szállást nem talált. Bement egy házba, vendégfogadóba: «Adj Isten jó estét, neked édes Uram! Adhatnál-e szállást a Jézus-Krisztusnak, Az ő érdeméért, kinszenvedéséért?» «Nem adhatok, szegény, mert sok vendégem lesz, Majd azok belőled majd csúfot űznének A Jézus-Krisztusnak az ő érdeméért, Kinszenvedéséért.» «Menj el Péter, menj el a város végére, Ott lakik egy szegény özvegyasszony.» «Adj’ Isten jó estét, Veronika asszony! Adhatnál-e szállást a Jézus Krisztusnak, Az ő érdeméért, kinszenvedéséért?» «Van énnekem házam, három vetett ágyam, A legszebbikébe lefektetem Jézust.» Fejénél fölkelt ragyogó napvilág, Lábánál fölkelt tündöklő holdvilág…