SZÉPIRODALMI SZEMLE.
Reading edition
I.
Évek előtt kritikánk politikai jellemű volt. A pártok küzdelme átjátszott az irodalmi vitákba, a szépirodalmi lapok a politikaiak fegyverhordozói voltak, s a költőt nem mindig széptani szempont itélte el vagy dicsőíté. Ennek megvoltak jó és rossz oldalai: néha szenvedett az izlés, mert szenvedélyesen megtámadták, és politikai okból; néha nyert, mert szenvedélyesen védték, noha nem a széptan kedveért. De ez ellenkező hatások küzdelmében eszmék merültek fel, melyek jótékonyan hatottak a közönségre, s az élénk mozgalom erős lendületet adott a költészetnek, ha a legtöbbször nem is helyes irányt. A kritika szolgálta az izlést, a hogy szolgálhatta, de szolgálta.
Vajon most, midőn lapjaink többé nem képviselnek politikai pártokat, mi kritikánk jelleme? Emelkedett-e tisztultabb szempontokra, jobban szolgálja-e az izlést, inkább termékenyíti-e az irodalmat, előbb viszi-e közönségünket?
E kérdésre engem mindig különös hangulat fog el; szeretnék panaszolni, s elvégre is gúnyolódni van kedvem; vitatkozni akarok egész az indulatosságig s utóljára is hallgatnom esik jól, mikor aztán a polemia izgalmait a költészet álmaival óhajtom becserélni. E hangulat most is hallgatni készt. Megvallom töprengek: vajon nem volna-e jobb kritikai szemle helyett költeményt vagy beszélyt irnom? – Valóban miért is másnak kellemetlent mondani, midőn hallgatni is lehet, miért a gúnyos polemia, midőn a hizelgő panegyris könnyebb, miért tekintélyes és becsületes hazafiak koszorúit tépdelni, midőn az ifjúhoz oly jól illik a szerénység.
«Nur die Lumpe sind bescheiden»! mondja Goethe. Legyen nekem is szabad legalább egyszer követnem e nagy író elvét, melynek nálunk annyi kis író hódol. Hadd oszoljanak szét a költői álmok, hadd merjek hát panaszolni, gunyolódni, vitatkozni, s csak akkor némuljak el, ha azok, kiket az ügy közelről érdekel, nem fognak a dologhoz szólani.
Mi tehát most kritikánk jelleme? A jellemtelenség nézetek és indokokban egyaránt.
Meggondolva mondom ki e szót. Volt időm reá. Már régóta forgatom kisebb és nagyobb lapjaink, folyó és elakadt iratainkat. Olvastam a sorokban és sorok közt. Emlékem hű. Jól tudom, hányszor kellett bosszankodnom, nevetnem, csodálkoznom. Óh a paradoxonok, adomák, botrányok krónikáját ritkán feledi az ember.
Emlékszem, hogy innen mindig Mammon hunyorgott reám, sehogysem tudva elég jól takarózni a hazafiság köpenyével; onnan a pajtásság rikkantó chorusa űzött odább; itt a boldog könnyelmüség vagy együgyüség csevegésein szenderedtem el; ott a sértett vagy sértő hiuság szenvedélyes feleseléseire ébredtem; emitt a parókás pedánsságot kelle megbámulnom a mint önmagát bámulja, amott a csörgősipkás tudatlanságot, a mint lelkiismeretlenségével kérkedik: e zajba untalan a «vicczek», «revanche-ok» hahotája vegyült, mit csak az illetők érthettek, e tarka jeleneteket szüntelen viadal váltotta föl, nem a bajnokoké, kiket ügy lelkesít, de a gladiatoroké a tömeg mulatságára. Szóval kritikusaink mindent megtettek, mi tőlük telt, s kiktől több telt volna, jónak látták félrevonulni. A kritika az irodalmon kívül eső czélok küzdterévé fajult, a polemia magánügyek személyeskedő vitájává és néha szennyes pasquillá.
Ez túlzás, vagy a mi benne nem az, olyan, mi más irodalomra is illik, s nálunk ezelőtt sem hiányzott! – mondhatja valamelyik optimista olvasóm, ki engem már is a legfeketébb vérű pessimistának tart. Ez ellenvetés utóbbi részében van valami igaz. Legalább nem rég egy külföldi kritikai lapban ezt olvastam: «Jelenleg ki sem akar az újabb könyvekről valódi birálatokat sem írni, sem olvasni. – A bírálatok nyomorú ismertetések és okoskodó hirdetményekké aljasultak; a politikai és szépirodalmi lapok tárczájában, mint laptöltők foglalnak helyet és stereotyp phrasisaikból sem olvasó sem író nem okul.» Mintha e sorokat rólunk vagy inkább vigasztalásunkra írták volna. Azonban az én pessimismusom vigasztalhatlan.
Nem az a baj, hogy sok lap űz játékot a kritikából, hanem az, hogy egy sincs, mely ne ezt tenné; nem az a kórjel, hogy itt is ott is felületes és pártos birálatok jelennek meg, hanem hogy seholsem mutatkozik komoly akarat, tiszta szándék. A külföldi irodalmakkal a miénk e részben épen nem hasonlítható. Ott azon lapok is, melyekben a kritika csak igen másodrendű dolog, meg tudnak őrízni bizonyos álláspontot, s mindig találkozik egy-két oly közlöny, melyek kiválóan kritikával foglalkoznak, s a tudomány és jellem hatalmával tekintélyt alapítnak meg. Ez eddig többé-kevésbbé nálunk sem hiányzott. Régebben a «Kritikai Lapok,» majd az «Athenaeum» később a «Szépirodalmi Szemle» játszották e szerepet, a nem kritikai lapok közül is egy-kettő által támogatva vagy épen kiegészítve. Most talán elveiket kétségbe vonhatjuk, politikai hátterüket érdemül vagy hibául róhatjuk föl, egy s mást becsmérelhetünk bennük, de azt el kell ismernünk, hogy egészben véve elvet, rendszert, iskolát képviseltek, jellemök volt, és ami a legtöbb, az irodalmi fejlődés lépcsőiül szolgáltak.
«Most is van ily lapunk, a «Pesti Napló» épen ilyen!» – kiálthatja ujra valaki, s talán épen a nevezett lap szerkesztője, ki mindig nagy hévvel szokott oly dolgokba szólani, melyekhez keveset ért, vagy a hol alkalma nyílik ámíthatni.
Ujra maradok véleményem mellett, annyival inkább, mert amidőn fennebb kritikánkat jellemzém, a «P. N.» is előttem lebegett. Egyébiránt nem akarok faggatózni, annál kevésbbé becsmérelni. Sem szenvedély, sem önérdek, sem hiuság nem csábít, hogy igazságtalan legyek. A «P. N.» méltánylatot is érdemel; megvannak érdemei, s itt nem a politikaiakat értem, melyek az illető helyeken nálam nélkül is eléggé el vannak ismerve, hanem az irodalmiakat. A «P. N.»-nak igen dicséretes oldala, hogy a tudomány és irodalomnak állandó rovatot nyitott oly időben, midőn kritikával egy lap sem foglalkodott rendszeresen, s az «Uj Magyar Múzeum» is a bibliograph szerény szerepével elégedett meg. A «P. N.» azért is teljes méltánylatot érdemel, hogy néha alapos és részrehajlatlan birálatokat közöl. Legalább én ilyeneket is olvastam benne, s talán ezután is fogok. Ezt nem azért mondom, mert én is írtam bele pár czikket, míg a szerkesztőnek nem annyira lovagiatlansága, mint széptani elvtelensége el nem riasztott, hanem mert igaz.
De én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár mint ember, akár mint műbiró. Engem valamely műben pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott, s a szellem összes hatása lehangol, untat vagy épen visszadöbbent. Oh akkor misem volna könnyebb, mint nagy költők, kitünő íróknak lennünk! Pár kedves verssort, néhány szép lapot mindenki írhat. S ki nem mond néha napján igazat, jót, szépet, saját vagy más gondolatjait? Becsülni sem igen tudok valakit azért, mert egyszer másszor kötelessége szerint cselekedett, ha egy egész élet változatos folyamában nem fejt ki erkölcsi erőt, jellemet. Oh akkor úton-útfélen annyi szilárd jellemű emberrel szoríthatnánk kezet, mint a hány gyönge vagy nyeglére találunk! S így vizsgálva a «P. N.» kritikai eljárását, úgy találom, hogy egészben véve jellemtelen nézetei és indokaiban egyaránt, s a szellem, mely végig vonul rajta, összes hatásában irodalmunkra nézve épen nem jótékony.
Miért? Mert kritikai eljárásában négy dologtól kell visszariadnia annak, kinek az irodalom ügye szivén fekszik. S ezek:
A széptani elvtelenség, mely a közönség izlési fogalmait összezavarja.
A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly.
Bizonyos eszmenélküli s oly hangu polemia, mi az irodalom megalázása.
A nemzeti hiuság tömjénezése az izlés és tudomány rovására.
Fejtegessük – természetesen mindenütt csak a szépirodalmat illetőleg.
Minő széptani irányt, minő irodalmi vezérelvet követ a «P. N.»? Nem tudnám megmondani. Annyi egymással ellenkező elv, irány merül föl benne, hogy lehetetlen közőlük kiválasztani a valódit. Itt mindenki megtalálhatja a magáéit. A szerkesztő bölcs ember, ki változtatni szokta meggyőződéseit, a szerkesztő udvarias ember, ki eltűri az ellenkező véleményeket. Ő annyi széptani elv, iskola, rendszer hőse, a hány csak volt, van és nincs, de mindig ugyanaz, a bölcs és udvarias férfiú, kinek lapját sikerült eljuttatni oda, mi az eszmék nihilismusa s az érzület üressége.
Egyik számban azt olvassuk, hogy a magyar költészet aranykora 1830 körül bevégződött, s azóta csak epigónok vannak. E nem annyira merész, mint a legnagyobb mértékben elfogult és korlátolt nézet irodalmunk ujabb korszakát egészen megvetni látszik. E szerint az újabb korszak genialis költői Arany és Petőfi nyomorult utánzók, költészetünk népnemzeties átalakulása hanyatlás, a nyelvi és formai hódítmányok semmiségek, a szónoki pathósz mellőzése a kedély jogaiért, s a törekvés typikai alakok helyett egyéni jellemeket adni bohóságok, s a hamis idealismus romjain emelkedő természeties, egyszerű és jellemzetes oltárai bálványképek. Azt hihetné az ember, hogy a «P. N.» egészen a régi irodalom híve, s az eposzban Vörösmartynál, a dalban Kisfaludy Károlynál, a regényben Jósikánál egészen megállapodott. S erre sok hajlamot is tanusít. Legalább régibb irodalmunk kitünő tehetségeiből majd mind lángészt gyárt, s a régibb magyar kritika elkallott eszméit újítja föl.
De ez csak látszat. Megvannak azért az ő phrasisai az újabb költészet bajnokai és elvei számára is, sőt itt még sokkal merészebb, elfogultabb, mulatságosabb. Míg egyik számának tárczájában Petőfit valamelyik együgyű vidéki levelezője által megtámadni engedi, addig a másikban Petőfi egyik legszerencsétlenebb epigónját, Lisznyait, oly czímekkel tiszteli meg, melyekkel egy Béranger megelégedhetnék. Hétköznap pánczélos czikkekben küzd a legeslegujabb költészet rakonczátlanságai ellen, de sátoros ünnepeken nagy hűhóval a legeslegújabb költészet leggyöngébb verses gyártmányait közli, oly jegyzetek kiséretében, mi valóságos széptani barbarismus.
A «P. N.» egykor megtámadta a «Szépirodalmi Lapok»-at, mert először mert kikelni az úgynevezett tájköltészet ellen, melyet a napisajtó annyira megbámult. E lapnak én is egyik szerkesztője lévén, ez alkalommal épen nekem jutott a szerencse védenem elveit. S mi történt? Néhány hónap mulva ugyancsak a «P. N.» kezdi fejtegetni a tájköltészet szörnyűségeit, ugyanazon okokkal élve ellene, melyeket én használtam. Ez éles következetlenségnek még több példáit idézhetem. A «P. N.» ellensége a franczia romantika és modern költészetnek egyaránt, de azért nem átallja egyik birálatában így kiáltani föl: «Mi nem rosszaljuk a franczia modort, sőt jobbnak tartjuk az angolok gyakori egyhangusága s a németek tudós általánosságánál.» Több ízben kissé nevetségesen lenézi Dumas-t, de ez nem akadályozza, hogy Dumas magyar utánzóit érdemükön felül méltányolja tárczájában, noha a külföld legjelesbb regényírói közül választhat, egy Montepin-t vagy Féval-t rántson elő.
A «P. N.» egy helytt az irányregény ellen nyilatkozik, mint a melyben rendszerint a művészi czél alá van rendelve a politikai és társadalmi eszméknek, s a költői alak a prózai tartalom martalékául esik. Azonban a szerkesztői jegyzetek, hirdetmények a tárcza eredeti regényeit mindig irányregénykép dicsérik föl, noha közülök eddig még egyetlen egy sem volt az, mi egyébiránt érdemükből mit sem von le. Úgy látszik, mintha a szerkesztő lapja széptani czikkeit vagy nem olvasná vagy nem értené, s azon tévhitben élne, hogy az irányregény tulajdonkép nem is költői genre, hanem valami olyat jelent, mint a kereskedőknél a «superfein» kifejezés.
Az említett czikkből azt kell következtetnünk, hogy a «P. N.» a költészetet sem a politika, sem a moral, sem a bölcsészet szolgájává nem akarja tenni, s mindennemű irányt csak annyiban becsül benne, mennyiben a költői alkotással össze tud olvadni, s így a valódi költészet, a tiszta művészi alak barátja. E tant más czikkeiben is vallja, sőt elég bátor Gutzkownak egy a pietista regények ellen írt czikkét is lefordítani, hol a többek közt ez áll: «Hogyan találkozhatnak emberek, kiknek a cziczomás szenteskedő unalmasságban kedvük telik? De ez összefügg jelenkorunk édeskés divatával. Mindenütt kenetteljes phrasis uralkodik, mindenütt ellenszenv a vidor, ép természetiesség iránt. Ha így haladunk, a költészet észrevétlen az erkölcsi értekezések modorába fog sülyedni.»
S ugyancsak a «P. N.» később ezzel ellenkezőleg oly elvet állít föl, mely szerint nem csak a legelhibázottabb mű is védhető, de minden pusztán erkölcsi leczkét, bölcsészeti értekezést, politikai röpiratot költői műnek nevezhetni. Ugyanis Fáy legújabb regényének bírálatában ez áll: «A szépet, mint egy franczia kritikus mondja, mindig abban kell keresni, miben azt a művész kifejezni akará, s ezen szépet a «Jávor orvos»-ban a világnézet nemessége képezi.» Tehát valamely művet a világnézet nemessége, az eszme erkölcsi iránya már magában költőivé teremt? Tehát költői alkotás, művészi alak helyett be kell elégednünk az eszme, az erkölcsi mag rideg prózájával? S e tant épen annyiszor vallja a «P. N.», mint a másikat, sőt valami émelygős erkölcsiességet annyira negélyel, hogy a széptani szempontot mellőzve, még a szinésznőket is erkölcsök szerint osztályozza, s elég lovagiatlanul magánviszonyaikat rágalmazva feszegeti. Az erkölcs nagy dolog s bizonyára alig van nagy költő mély erkölcsi érzés nélkül, csak hogy ez még magában senkit sem tesz azzá, mi pedig a «P. N.» széptani erkölcs elvét illeti, aligha Byronnal kiálthatunk föl, ki «Don Juan» czímű költeményét illetőleg ezt írta egyik barátjának; «A moral, a moral! veti ön szememre. Életemben először hallom oly ember ajkairól e szót, ki nem képmutató s azt nem más czélokért használja föl.»
Ez adatokon kívül, melyek feltünő különösségüknél fogva mélyen emlékembe tapadtak, s így könnyű volt utánuk néznem, idézzek-e még több adatot a «P. N.» széptani elvtelenségének bebizonyítására? Apróra böngészszem-e az egész előttem fekvő másfél évi folyamot? Bonczoljam-e szinbirálatait, ez achillesi sarkakat, hol az iskolás gyerek is könnyen halálos sebet ejthet rajta? A széptani elvtelenség krónikája helyett talán érdekesebb lesz azt vizsgálnom, hogy honnan ered mindez? Talán korlátoltságból, talán ismeretek hiányából? Meglehet. A «P. N.» szerkesztője régebben gazdászati tanulmányoknak élt, a «Magyar Gazdá»-t szerkesztette, s így nem igen juthatott ideje a széptanban buvárkodhatni. Azonban a «Magyar Gazda» emléke bennem még más gondolatot is költ, mi hidul szolgál áttérnem további fejtegetéseimre.
Ha a «P. N.» szerkesztője gazdasági lap mellett megtanulhatta a politikai ármányokat, melyeket akkor még nem mert Széchenyi-fogásoknak nevezni, miért ne tanulná most politikai lapot vezérelve az irodalmiakat? s valóban a «P. N.» némely iró iránt rokonszenvet, más iránt ellenszenvet tanusit, mi határozott széptani elvek hiányában csak személyes indokok következménye lehet. Ez indokokat feszegetni sem időm, sem kedvem, mert nem tartoznak a közönség elé. Megelégszem a tényekkel, melyekből következtetést vonhatok, s az tény, hogy a «P. N.» néha szigorú is tud lenni, míg a legtöbbször engedékeny. E pártosság a szinbirálatokon húzódik át legfeltünőbben, egész a szenvedélyességig emelkedve.
Oh az a szinbirálati rovat mennyi szolgálatot tesz! Néha azt hihetné az ember, hogy galambposta, mely egy ábrándos, szenvedélyes szív elragadtatásainak édes terhét emeli szárnyain, majd hogy a régi római piacz oszlopa, hova pasquilljait aggatja a gyűlölség. Itt bók és sóhaj zendül meg, ott gúny és szitok kurjant, s a csattogó taps, éles fütty és harczi tárogató sohasem némul el. És miért? Ha az ember nincs beavatva a rejtélybe, nem értheti; annyira házi kedvtelés, magán mulatság az egész, oly kevés köze van az irodalom, nemzeti szinészet és nyilvánosság érdekeivel. Azonban annyit mindenki megérthet, hogy egyik különben érdemes szinésznőnk (Komlóssy Ida k. a.) Bulyovszkinéval nem is hasonlítható, Jókainét fölülmulja, sőt a világ legelső művésznőjévé vált. Kár, hogy a hires franczia kritikus, Planche Gusztáv nem ért magyarul; ha olvashatná e birálatokat, bizonyosan tüstént Pestre rándulna, hogy K. I. k. a.-ban nyerhessen kárpótlást azon boszuságért, melyet neki nemrég Rachel játéka okozott, kit ezért a «Revue des deux mondes» közelebbi füzeteinek egyikében keményen meg is rótt. Aztán az is világos, hogy egyik szinészünk (Tóth), ki valódi ritkán játszott, «nem is játszhatik rosszul.» Csoda, hogy e fölfedezés után az egész művelt világ műenthusiastái nem tódulnak hozzánk, bámulni e hallatlan tüneményt, melyet otthon legnagyobb művészeiken sem tapasztalhatnak. Azt is könnyen észrevehetni, hogy néha a színmű becsét az határozza el: melyik szinésznő játszik benne főszerepet. Ezért kelle nemrég szegény Schillernek szigorú világirodalmi mértéket szenvednie, míg Scribe és Legouvé gyöngéi védelemre találtak. Ily különös ellenmondások-, paradoxonok-, túlzásokra ragadja a «P. N.»-t a pártosság és szenvedély, miből aztán rendesen haszontalan polemiák fejlenek ki.
Ki nem hallotta a «P. N.» polemiáinak hirét? oly gyakoriak és szenvedélyesek azok, hogy majdnem kiszorítják a keleti háboru sürgönyeit, s velök mintegy versenyezni látszanak. De mutasson föl valaki bennök egyetlen jóra való ügyet, eszmét, elvet, mely megérdemelje, hogy a valódi iró tintába mártsa tollát s felizgassa idegeit! A magyar irodalomban régebben is sok silány polemiát olvashattunk, de ha tárgyuk nem is volt mindig közügyet vagy tudományt érdeklő, legalább hátterül, vagy kiindulási pontul valami ilyes szolgált, s a szenvedélyt némi elmésség- vagy eszmével fedezték. A «P. N.» mindezeket túlszárnyalta s megmutatta, mikép lehet havakon át szükségtelen eszmenélküli feleselésekkel untatni a közönséget s alázni az irodalmat. Irodalmi vita alig volt köztük egy-kettő, a többi mind szini cselszövények és hiu szenvedélyekből fejlett ki. Az irodalmiakat csekély fontosságuknál fogva pár szóval el lehetett volna igazítani, a sziniekre pedig kár volt okot adni, vagy mindenesetre úgy kellett volna folytatni, hogy irodalmi érdeket ébreszszen és semmi esetre oly hangon, mi nem az irodalomé.
S minő eredményt szült mindez? Vajon a többi lapokban is mióta otthonosabb, mint eddig, bizonyos üres faggatódzás? Mióta a «P. N.» divatba hozta. Miért olvassuk itt is ott is gyakrabban a magánviszonyok feszegetését, a gyöngédtelenség czélzásait? Mióta a «P. N.» a szerkesztői szobák, szinfalak titkait s még a kávéházi társalgást is közönség elé viszi. Mióta tapasztaljuk a vitázó hangot oly sértővé fajulni, hogy az ügy többé irodalmi téren el nem igazítható? Mióta a «P. N.» az erős kifejezések szótárát, a bunkós körmondatok mesterségét tanulja. S a polemia, melynek tulajdonkép köz- és irodalmi ügyek komoly vitájának kellene lennie, mióta válik mindinkább gyerekies vásottság és eszme nélküli személyeskedés küzdterévé? Mióta a P. N. szenvedélyes pártossága nem ismer korlátokat. S mindezt ugyanazon «P. N.» teszi, mely ezelőtt másfél évvel a «Kritikáról» írt czikkében a régibb irodalom, egy Révay, Kölcsey, Bajza polemiáinak haszontalanságát fejtegette; ugyanazon «P. N.», mely mult vasárnapi számában is nem pirul alkalmasint egy Pesten gyártott vidéki levelet közölni, hol az elfajult polemiák ügyében emelkedik valami együgyüen kérkedő vád. S ezelőtt is hányszor lehetett hallani e lap atyai és tanári intéseit a fiatal írókhoz, midőn maga a legvásottabb csinyeket követte el.
Valóban talán mindez csak mosolyra s nem komoly felindulásra volna méltó, ha a közönség előtt nem alázná mindinkább az irodalmat oly időben, midőn az ellenkezőt annyi szent érdek parancsolja és követelőbben mint bármikor.
Még egy utolsó állításom fejtegetésével vagyok adós, melyre nagy sulyt helyezek azon eszméknél fogva, melyeket érint.
Szabadjon hosszasabbnak lennem, mint talán kellene. Okom van türelmet remélni oly közönségtől, melyet polemia ürügye alatt annyi magánügygyel fárasztottak. Mindez nem az én magánügyem. Én a «P. N.» szerkesztőjének mindig kedvencze voltam, költői és kritikai műveimet folytonosan dicsértette, személyemet oly bókkal tisztelte meg, melyre önérzetem pirult, de hálám soha sem viszonozta. Mindez közügy, mennyiben a kritika egykép lényeges befolyással van az irodalomra s a közönség izlésére, s felszólalnom csak egyetlen erős szenvedély készt: a nyegleség gyűlölete, és épen az irodalmat érdeklőleg, melynek hogy becsületes munkása lehessek, legfőbb czélom, egyetlen büszkeségem.
A «P. N.» kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent eszme varázsával szokta fedezni: a nemzeti érzéssel, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a nemzeti hiuság tömjénzése a tudomány és izlés rovására. Ez néha az elvtelenség indokául szolgál, a mint a pillanat érdeke hozza magával, néha a pártosság palástjául, a mint a szükség parancsolja, de mindig csalétekül. A «P. N.» szerkesztője nagy magyar, túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy hiu hegykeségbe játszsza, s míg czafrangjain babrál, a lényeget morzsolja szét, öntudatosan vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az, hogy megvannak az ő fennhangzó phrasisai «fajunk» dicsőítésére, de mintha nem volna komoly akarata vagy képessége művelni a nemzeti izlést s az irodalom való érdekeinek szolgálni. Azt kell hinnünk, hogy a szerkesztő a multak minden emlékét kitörölte elméjéből, minden ruháját széttépte testén, csak kettőt tartott meg: a sujtást és nagy szót, melyekre soha sem volt szükségünk. Széchenyi úgynevezett tanítványa épen úgy nem követi most, mint nem követte hajdan e nagy férfiut, kinek nevével annyira visszaél, és sehol sem kevésbbé, mint az irodalmi ügyekben.
Azonban nemzeti érzés megvesztegetése és szépirodalom, kritika, nagy szavak kicsiny dologhoz! – mondhatják sokan. Úgy látszik, és nincs úgy. Ki a nemzeti műveltség és művelt nemzetiség eszméjének fontosságát nem fogja föl, s azon döntő befolyást, mit rájok az irodalom bármely ága s a kritika gyakorolnak, nem érti, annak én itt, e tárcza szűk hasábjain, hiába magyaráznám. Mindamellett talán fejtegetéseimből mindenki meggyőződhetik, hogy nem épen üres szavakat mondottam.
A «P. N.» egyik számában Toldy Ferencz, Horvát István emlékének áldozván, igen gyöngéden kikelni bátorkodatt azon irány ellen, melyet őstörténetünket illetőleg e nagy nevü, de a nemzeti lelkesülés monomaniája útján annyi ábrándba tévedt történetnyomozónk oly divatossá tett történetirodalmunk kárára. A szerkesztő, mellőzve minden tudományos indokolást, jegyzetében Horvát Istvánt a magyar őstörténet Columbusának nevezi, tanait nem hajlandó valódi értéköktől megfosztani, a s tőle öröklött történetnyomozó irányt épen nem tartja kártékonynak. Miért? nem mondja meg, de sejtetni engedi, mert alkalma van játékot űzni a nemzeti érzéssel, mert kardot köthet ősdicsőségünkért, tudományos tévedéseket védve, mert annyi korcs író közt magát, mint egyedüli magyart mutathatja be, ki teljes lelkéből hiszi, hogy őseink háromezer év alatt a Nilus forrásán kezdve a legészakibb Lapplandig, az Indus folyó és sinai birodalomtól fogva Afrika és Európa legnyugatiabb partjáig uralkodtak, ők az egyiptomi, a hellen, a római műveltség alapítói, a keresztyén vallás legfőbb terjesztői, a pyramysek magyar építmények, Homér a jászok közt énekelt, s Horvát Istvánnak több ily boldog ábrándjait. S lapját e történeti iskola híveinek azóta is folyvást megnyitja. Mit neki a tudomány érdeke, ha a nemzeti hiusággal kaczérkodhatik, midőn az oly kevésbe, csak korlátoltságba kerül!
Ezzel rokon irány vonul át a szépirodalmi művek birálatain is. Ha ellenszenv nem nyitja pedáns feddőzésekre vagy szenvedélyes kifakadásokra a «P. N.» ajkait, akkor rendesen harsány trombitába fú, hogy minden semmiségre a magyar szellem dicsőségét hangoztassa. Minden gyönge munka védelmére tud mondani valami mesterséges, valami nagy kínnal kikeresett gondolatot. Az általa epigóninak nevezett korszakban pazaran fedezi föl a shakespearei és goethei nőalakokat oly könyvekben, melyek tulajdonkép a legközönségesebb irodalmi szinvonalra sem emelkedtek, forrongó lelket, tanulmányt, mélybeható elméletet talál; egyik irónőnkről oly dolgokat mond, melyeket Goethéről nem lehet elmondani, t. i. hogy a társadalmi forrongások minden elméletén átmenve a legmagasabb tárgyilagosságra emelkedett, s így tovább. Hátha még valamely mű kiválón magyar tárgyu, legyen bár a leggyöngébb. Ekkor elemében van, ekkor jobbra balra szórja azon tulipános phrasisokat, melyek sokkal kártékonyabbak, mintsem pusztán csak unalmasak lehetnének, mert nevetségessé teszik a nemzeti önérzetet, melyet csak tiszteltetni szabad és kell.
A P. N. «Jelesebb íróink csarnoka» czím alatt egy rovatot nyitott, mely nagyrészt régibb íróink emlékét ujítja föl. Ez igen derék gondolat volt. Közönségünk nem szokta követni külföld példáját, hol a régibb kitünő irók számos és különféle kiadásban forognak közkézen. Nálunk csak az új könyvnek van becse a meddig van, s az írók közül is nem sokan ismerik elődeiket. Azonban mit találunk ez irodalmi mellképek legtöbbjében? Jellemzés és a szellem nyomozása helyett üres általánosságokat, irodalmi nézetek helyett czifra dicsbeszédet. Az embernek eszébe jut az egyszeri történetíró, ki mindig így kezdette czikkeit: «sok nevezetes esemény van a világon, de ez a legnevezetesebb, sok nagy férfiut ismerünk, de ez a legnagyobb.» Mindez hagyján! de itt is elvonul a nemzeti hegykeség, hiuság tömjénzése, mely valódi kegyelet helyett mosolyt idéz a dologértő ajkaira, a nagyközönség izlési fogalmait pedig se nem világosítja, se helyre nem igazítja.
S miért teszi ezt a «P. N.»? talán széptanban, nyelvben s általán az irodalomban azon par excellence nemzeti irány hive, mely az utánzás, az idegen minták ellen nyilatkozik, s az eredeti kifejlődés mellett küzd, melynek velem együtt sokan hódolnak? Nem; hisz a «P. N.»-nak nincsenek a tudományt és költészetet illetőleg határozott elvei s határozatlanságában egyszer epigóninak is nevezi azon egész korszakot, melyben ez irány a legelhatározottabb körvonalokban emelkedett ki. – Miért teszi hát? Mert nagy magyar, mert hazafi kötelességének tartja hirdethetni, hogy minden magyar munka bámulatos, irodalmunk multja, jelene tele van lángelmékkel s minden semmiségből a nemzeti dicsőség diadalive készül; mert elve a hiu önteltséget s korlátolt felfogásokat terjeszteni a nemzeti érzés örve alatt. Mit neki az irodalom valódi érdeke? Mit tudja, vagy akarja tudni, hogy a kritika sem gáncshajhászat, sem dicsbeszéd, hanem a szellem nyomozása, s czélja a kitünő műveket felfoghatóbbakká, a tudományos eszméket közkeletüekké tenni s őrizni, emelni a tudomány és művészet érdekeit! Miért venné figyelembe, hogy akkor teszünk a nemzetiségnek legtöbb hasznot, ha nem a nemzeti hiuságot, hanem az önérzetet ápoljuk az igaz tudomány és művészet alapján, mert csak ez becsületre méltó és örök! Mit a «P. N.»-nak mindez, midőn az ellenkező oly kevésbe, csak lelkiismeretlenségbe kerül, s mit sem idéz elő egyebet, mint az irodalom és izlés kárát, s mégis oly gazdagon behajtja kamatjait, az értetlenek tapsát, s egy szent eszme bő palástját, melylyel annyi mindent eltakarhatni.
A «P. N.» egykor úgy nyilatkozott, hogy kritikai eljárása ösztönző lesz. Az mindig másodrendű kérdés, vajon a kritika méltányló vagy szigorú legyen-e? a fődolog az, hogy elve legyen, pártatlannak mutatkozzék, mértéket tartson és szolgálja a tudomány és művészet haladását és követeléseit. Az előttem nagyon közönyös dolog, hogy ha valamely írónak üres bókot mondanak, mert örülni tud neki, ha valakit gáncsolnak, mert sérteni akarják s fel bir rajta indulni. Én azt sem bánom, ha leggyengébb mű is talál vevőre, ennek is meglehet a maga haszna, a nyomdászra, íróra s talán az olvasóra is. Általában itt belőlem sem kenyéririgység, sem sértett hiuság nem szólhatnak. Én nem az irodalomból élek, én nem adtam ki könyvet, se szerkesztő nem vagyok, hogy előfizetőket hajhászszak. – Mindez rám nézve igen közönyös dolog, tőlem mindenki boldogulhat, csak örülni tudok rajta. De az nem közönyös, midőn tapasztalom, hogy a kritikusok az olvasóközönségnek, mely hála Isten! mindinkább növekedik és épen társadalmunk csak magyarul értő rétegéből, izlését rontják, fogalmait összezavarják; midőn a silány művek annyi kiadást érnek, mennyit a jelesek alig; midőn a közönség mértéke ingadoz, s a kitünő írót a középszerüvel egy rangba helyezi; midőn a valódi tehetség és alaposság annyi méltánylatra talál, mint a tehetség hiánya és felületesség, s a széptani és irodalmi fogalmaknak anarchiája áll be.
S mindezt mi idézi elő? Az elvtelenség, pártosság s a nemzeti hiuság tömjénzése, melynek kritikánk általában hódol, s melynek a «P. N.» irodalmi nyomoruságainknál fogva leghatalmasabb képviselője, mint sok előfizetővel és nagy hatással biró lap, s ez oly időben történik, midőn irodalmunk jövőjéről sok szép reményt táplálhatunk, mert nem kell hinni, hogy irodalmunk hanyatlik, mint sokan állítják. Az irodalom egyes ágai, ha hanyatlottak is, mások emelkedtek s élénk munkásság éled mindenütt; de hanyatlott a journalistika, a kritika, melynek méltóságát vissza kell állítani, mihez csekély erőmmel én is járulni akarok.
Mindezt miért mondottam én el, és épen e lapban? kérdhetik gyanusítóim, kik föllépésemből már eddig is bizonyosan sok csodálatos dolgot magyaráztak ki. Gyanusítóimnak nem felelek, de olvasóimnak igen. Mert régóta szivemen fekszik nyilt és őszinte szót intézni a közönséghez kritikánk ügyében, mert a «P. N.» különböző okoknál fogva irodalmi ügyekben tekintélylyé nőtte ki magát, s én meggyőződéseimnek tartozom e bitorlott tekintélyt ostromolni, még a sikertelenség és gyanusítás esetében is; mert a többi lapokban, melyek szeretnek ingerkedni a «P. N.»-val, de komoly vitába vele sohasem ereszkednek, nem remélhetve tért, vagy tőlük visszautasítva, e lapok szerkesztője volt szives megengedni, hogy nézeteimet elmondjam kritikánkról, és szépirodalmunk fölött szemlét tartsak, melyet a jövő héten eposzainkat illetőleg meg is kezdek.
Szabadjon végül kijelentenem, hogy semminemű polemiába nem fogok bocsátkozni, ha nem széptani elv-, irodalmi eszméröl lesz szó, mert a rágalmak vagy sértések elintézése nem a közönség elé való.
II. Epikai költemények.
Toldi estéje. Költői beszély hat énekben. Irta Arany János. Pest, 1854. Béla királyfi. Költői beszély hat énekben. Irta Vajda János. Pest, 1854. A kiovi csata. Hősköltemény tizenhat énekben. Irta Debreczeni Márton, kiadta gr. Mikó Imre. Pest, 1854. Utazás a más világon. Költői elbeszélés tiz énekben. Irta Balkányi Szabó Lajos. Debreczen, 1854.
Kritikusaink ezelőtt tiz-tizenkét évvel nem egyszer vitatkoztak arról: vajon van-e korunknak fogékonysága az eposzra, vajon nem tékozolja-e erejét a költő, ki eposzba fog? Nálunk régebben is divatos volt iskolásan fogni fel a széptant, s a nem eléggé sikerült költői művek védelmére hamis elméletet alapítni meg. Ama vitázó kritikusok is így tettek: az eposzt alig merték máskép gondolni, mint azt valamely bölcs tanár kiszabta s olyat is fogtak a korra, mi a költők hibája volt.
A valódi eposzt, epopœiát is, mint nevük – monda, mondaköltemény – mutatja, nem egyes költő írja, hanem a nép teremti, e minden idők legnagyobb epikusa. Az eposz anyagát hagyományok alkotják a nép ifjú napjaiból, midőn merész, kalandos tettek korszakát élte, s a mythosz és történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az istenek és hősök alakjai. E hagyományok a nép szép álmait, megaranyozott emlékeit foglalják magokban, egész történetét és vallását, minden büszkeségét és bölcseségét. Mindig örömest emlékszik rájok, önkénytelenül, toldja, átalakítja, kiegészíti, versekbe önti és folyvást lelkesül általuk. E nemzedékről-nemzedékre szálló dalokon, a leendő epopœia részein, sok év, egész korszakok dolgoznak, míg végre előáll egy ember, ki a szétszórt részeket költői egésszé önti, avagy csak pusztán összegyüjti, s a rhapsodiákból «Ilias» alakul, a runókból «Kalevala». Ez a valódi eposz, ez a valódi epikus; de ily mű és költő csak oly korban állhat elő, midőn a nép már polgárisodni kezd a nélkül, hogy még elvesztette volna ifjúsági emlékeit s így az epikus mult kihalt volna öntudatából.
E korszak már rég, nagyon régen letünt majd mindenütt Európában; mi magyarok a nélkül éltük át, hogy most csak egyetlen oly mondát is tudnánk felmutatni, melyet némi eposz-töredéknek nevezhetnénk. Úgy jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy legalább belőlük oly keveset olvasztott át, hogy népregéink és dalainkban alig csillámlik meg egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikairónk van, Béla névtelen jegyzője, ki mondáinkat csak azért jegyzé föl, hogy letörölhesse róluk a költői zománczot s kiszaggathassa azon kapcsokat, melyek talán eposztöredékekké fűzték.
A keresztyén korszak, a lovagkor sem igen termé meg számunkra a románczok, balladák, legendák, romantikai epopöák költészetét. Valódi dalnokok helyett csak históriai verselőkkel: egy Csáthi Demeterrel, Ilosvai-, Tinódival kelle megelégednünk. Csaknem kétkedhetnénk a magyar költői szellemében, ha nem tudnók, hogy annyi heterogén elem közé dobva, mindkét korszakban oly körülmények között vívott önfentartásáért, melyek epikai költészetének kifejlődésére nem igen hathattak jótékonyan, vagy annak is, mi kifejlett, elenyésztét segítették elő.
Ily nemzet epikusának sorsa mindig szomorú, annál szomorúabb, minél valódibb költő. A hagyományok, mondakör, eposztöredékek hiányát nem pótolja semmi, még a lángelme sem. Az epikusnak anyag kell, melyből teremthessen, oly nép, melynek szent és megőrzött emlékeit újíthatja meg, eposzi hitel, mely a századok ködéből, sírok mohaiból és kunyhók meséiből táplálkozik. Ezek nélkül az eposz mindig mondva-csinált virág, melynek se illata, se gyökere. A költőnek meg kell önmagával hasonlania, s csak két út vezetheti megnyugvásra, ha ugyan teljesen megnyugodni bir.
Az egyik út nehéz, ritkán vezet egész sikerre, de legalább mindig legjobban megközelíti a czélt. Itt a költő ragaszkodik a még fennmaradt kevés s a nép öntudatában homályosan élő hagyományok és mondákhoz, told, alakít, de mindig csak a megadott alap szellemében s azon korhoz képest, melyben szerencsétlensége élni. Meséjét mindig valamely elmosódott monda prózai töredékeiből kerekíti ki, alakot egy régi ének dallamaiból teremt s hangulatot, színt azon ősi szellemből merít, mely egészen soha sem halhat ki a népnél, még akkor sem, ha erkölcsi ereje megtört és aljasulni kezd. Így áll elő a naiv műeposz, mint a németek nevezik, a népies, mint mi nevezzük, mely művészi úton pótolja, a hogy pótolhatja, a századok mostohaságát s mindig a legnagyobb közönséghez, a néphez szól.
A másik út sokkal kényelmesebb, biztosabban vezet sikerre, de soha sem közelítheti meg a czélt. Itt a költő nem sokat gondol a mondai alappal, egészen eldobja, vagy nem annak szellemében alakít, megveti az egyszerű és naiv felfogást, mythoszt, mondát octroyál, vagy azt más nép eposzából veszi az alakkal és színezettel együtt, s néha megkapatva egy korából fölmerült nagy eszmétől, a multat inkább csak a jelen segédére idézi föl. Így áll elő, többé-kevésbé eltérve a népies műeposztól, a par excellence műeposz egy szűkebb kör, néha csak a szorosan vett irodalom és commentatorok számára. Ezt nálunk hőskölteménynek nevezik és méltán, mert hősökről írt költemény, a legtöbbször mondai alap helyett történetin emelkedve és mindig inkább csak történeti felfogással.
Nálunk az újabb időkig a második úton haladtak a költők. Két nagy név képviseli a magyar műeposzt: Zrinyi és Vörösmarty, magasan emelkedve ki a többiek közül. Mindkettő nevezetes korszakban lépett föl s pályájokat, noha másfél század választja el, az ellentét és hasonlat oly rokonakká teszi. Zrinyit a török és belső viszály által szétdarabolt nemzet aljasulása sülyeszté mély búba, míg Vörösmarty egy jobb korszak küszöbén jelent meg s az öntudatra ébredt nemzet jövőjeért lelkesült. Mindkét korszakot végzetes katasztrófa zárta be; Zrinyi korábban meghalt, mintsem megérhette volna, Vörösmarty túlélte, hogy elnémuljon.
Zrinyi Zrinyiászában nem mondát dolgozott fel, hanem egy alig félszázados történeti tényt, hősül dédatyját, a szigeti Zrinyit választá, s alapeszméül egy vallásos, hazafias, mondhatni politikai gondolatot. – Ő úgy tűnteti föl a törökök sujtoló hatalmát, mint Isten büntetését, melyet a nemzet bűnei által vont magára, s melyet csak olyszerű vallásos és hazafias áldozat engesztelhet ki, minőt dicsőült dédatyja és hősei vittek véghez. A magában alig eposzi tárgyat e felfogás s azon eszközökkel, melyek compositiójának lényegét alkotják, míg egyfelől csaknem eposzi magasságra emelte, addig itt is ugyanazt dörgé nemzetéhez, mit szóval és irásban annyiszor másutt: «Fegyver és jó vitézi resolutio, erkölcsi ujjászületés», mert csak ez mentheti meg az országot a török igától. Vörösmarty történeti alap mellett mondait is használt ugyan, de nem naiv felfogással. Aztán «Zalán futásá»-ban is szintén ott lebeg egy politikai eszme, de a nélkül, hogy ez volna az alapeszméje, mi egyébiránt csak előnyére van. Ő e hőskölteményét 1825. körül írta, midőn a közérzület a sértett történeti jogok védelmére kelt. Műve a hangulat lelkesülése volt, szerény szavazat a szónokok követelő beszédei mellé, egy a jövő reményét a mult dicsőségébe játszó ábránd a törvényczikkek száraz fejtegetéséhez. «Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban!» kiáltott fel, mert a mult dicsőségére akart mutatni, hogy a nemzet hígyjen jövőjében, mert az ujjászületés nagy mozzanatainak csak oly nagy tény lehetett méltó hasonmása, minő az Árpádé volt, midőn hont alapított.
Ekkép mindkét költemény összhangzott a kor hangulatával, benyomást tőn a kedélyekre, s e melett a legnagyobb irodalomtörténeti fontosságra emelkedett. Zrinyi volt az első magyar költő, ki alkotni tudott s nyelvünk ezer bűbáját kifejteni kezdé. A régi magyar költészet tulajdonkép csak ő egy maga. Vörösmarty is hasonló egyéniség. Rajta, mint egyik oszlopán nyugszik újabb költészetünk, s midőn «Zalán futásá»-nak hexameterei megzendültek, hol a régi és megújított nyelv oly tündér vegyületben olvad össze, a magyar költői nyelv megalapítását ünnepelte. S mégis mi az oka, hogy mindezek daczára mindkét hősköltemény oly kevéssé lehetett népszerű, hogy ma alig olvassák s egyetlen töredék, versszak nem mehetett át a nagyközönség, a nép vérébe, ajkaira. Bizonyosan nem az, hogy a «Zrinyiász»-nak nagy szépségei mellett hiányai is vannak, hogy «Zalán futásá»-ban az alkotás nem eléggé erős, hanem mert mindkét költő többé-kevésbé eltért a valódi, a nemzeti eposztól.
Zrinyi már tárgyánál fogva nem folyamodhatott mondához, de egyszersmind kevéssé merült a nép ősköltői szellemébe. Tassóhoz fordult, s bár nem utánozta szolgailag, de tőle vette az alakot, színt, s a keresztyén és görög mythos azon vegyületét is, mely egyébiránt e korban más nemzetek epikusainál is divatos volt. Vörösmarty a mondai alapot nem fogta fel naivul, mythologiát képzelméből teremtett, kevéssé játszott a népszellem húrjain, s népdallamok helyett görög hexametereket használt, melyek ugyan nyelvünk szépségeit új oldalról tüntették föl, de reánk nézve örökre idegenek maradtak. Az eposz hiányos felfogása, az idegen alak és szín okozák tehát, hogy e hősköltemények nem olvadhattak a nép öntudatába, bár tárgyuk szorosan nemzeti volt s a korra is hatást tőnek.
Ime e pontnál dől el azon kérdés, mennyiben van és nincs korunknak fogékonysága az eposzra s ez mennyiben függ a költőktől?
Korunk csakugyan nem a valódi eposz kora. Azon műkritkusok, kik azt állítják, hogy az újabb korban egészen a regény lépett az eposz helyébe, igazat mondanak.
Mi köze e kornak oly költőhöz, ki a mult dicsőségén mereng, midőn a jövő dicsőségeért annyi ellenkező elv és párt támadta meg a hagyományt és történeti jogot? Hogy gyönyörködjenek az emberek a naiv mondák aranyfürtös emlékein, ha bennük a kétely nemcsak a babonát és előitéleteket, hanem a hitet és erkölcsi meggyőződéseket is megingatta? Ki fog merengeni a primitiv erkölcsök, egyszerű viszonyok és nagyszerű egyéniségek rajzain, midőn a tevékeny bonczoló szellem és tehetetlen alkotó erő lázas ingerültséggel vitatja az állam és társadalom nagy kérdéseit, légvárra légvárat emel, s az egyéni szabadság romjain keresi az emberiség üdvét? Hogy gyakorolhasson bűvös hatást az erős fajszeretet mély kedélyessége, büszke álmadozása, mikor az óriási közlekedési eszközök, szellemi és kereskedelmi érdekek gyöngítik a nemzeti sajátságokat s az egyetemesség eszméit hintik szét?
Ez eszmék és érzések hangulatának leginkább megfelel a regény. Már nem tisztán költői alakja olyan, mely mindent és sok olyant is beölelni, feldolgozni képes, mihez a hatás veszélyeztetése nélkül se eposz, se dráma, se lyra nem nyulhat. Tárgyai és alakjánál fogva egyaránt legalkalmasabb, hogy e gondolkozásában vizsgáló és kétkedő, érzéseiben blasirozott kornak legtöbb tápot és izgalmat, legbiztosabb kiengesztelést és megnyugvást s talán legerősebb lelkesülést is nyujtson. Innen van, hogy az európai irodalomban a legtöbb nagy és középszerű tehetség mind a regény köré gyülekszik, mint melynek hatásával a költészetnek egyetlen más neme sem versenyezhet. Az angol, franczia és német közönség mit olvas legmohóbban a költői művek közt? A regényt és ismét csak a regényt. Miért? Mert a változott viszonyokhoz képest valami olyant talál benne, mint a valódi eposzban talált a hajdani nép: vallását, multját, jelenét, jövőjét, bölcseségét és hóbortjait.
Igaz ugyan, hogy az angol és német irodalomban a regény mellett is fölmerült az eposz, de ez se tartalom, se alakban nem egészen vagy épen nem a régi, a valódi eposz. Az úgynevezett romantikai eposzt a mult században emelték műalakká az angolok s tulajdonkép nem egyéb, mint elbeszélés versekben, költői beszély, a mint mi nevezzük. Közel áll a regényhez, melytől inkább csak eszményibb, költőibb tartalma és rhythmusos alakja különbözteti meg. Scott Walter és Byron teremték meg a genre-t, mindketten egymástól lényegesen eltérve. Scott Walter a régi eposz elemeihez fordult, a középkori mondák, balladákhoz és a történethez. Mélyen behatva az angol nép ősköltői szellemébe, azon költői és történeti, mondhatni gyermeki tárgyilagossággal írta epikai költeményeit, mint regényeit. E műveknek nagy hatást kelle tenniök oly országban, hol annyi érzék van a hagyomány, a régi iránt, s oly időben, midőn a bölcsészeti század és franczia forradalom eredményei visszahatást idéztek föl, s még a száraz földön is kegyelet fogta körül a régi intézményeket.
Byron más úton járt eposzaiban. Ő nem a naiv és nyugodt költő, egészen az új kor gyermeke, ki szakított az állam és társadalom hagyományaival, s a kétkedő szellem és erős szenvedélyek lyrájában olvasztá fel eposzait, melyeknek nagy részét nem is hazája történetéből, hanem idegen országokból, s leginkább keletről vette. S mit Byron eposzaiban tett, nem azt tették-e az újabb kor regényírói közül sokan? Nincs-e rokonság köztük? Ki Byron eposzait a valódi eposz szerint itélné meg, igazságtalanságot követne el rajta, s meg kellene tagadnia azon hatást, melyet az eposzok bárkire akarva nemakarva tesznek. Ő nagyon jól tudta ezt, és érezte, hogy se lángelméjének természete, se élményei nem ragadhatják a régi eposz útjára, mint maga megvallja egyik barátjához írt levelében, mely az eposzi genre-t illetőleg igen figyelemre méltó hely. «Az emberek mindig azt tanácsolják nekem – mond a többek közt – hogy eposzt írjak. Ön azt mondja nekem, hogy nem fogok nagy költeményt hátrahagyni, azaz nehezet, fontost, mert úgy hiszem, e kifejezések egyértelműek. Ön azt mondja, hogy Childe Harold egyenetlen, a két első ének túlnyomó a két végsőhöz képest. Jól tudom; e költemény tartalom és alak nélküli, egy festői útleirás. De ki olvassa most Miltont? Véleményem költeményeim egyenetlenségét illetőleg az, hogy egyik se jobb, se rosszabb, mint a másik. Mi az epopœákat illeti, nem olvashat-e ön eleget Southeytől? Ott van «Johanna d’Arc», «Kahama átka», s Isten tudja még hány átok, le egész az «Utolsó góthig», Eposzt kiván ön! Ime «Don Juan». Én e költeményemet eposznak tartom; ez eposz korunk szellemében oly jó, mint «Ilias» Homer korában. Szerelem, vallás és politika képezik tartalmát, melyek most is annyi okot adnak viszályra, mint hajdan. Oly emberek szükében, mint Paris és Menelaos, most sem vagyunk, s a paráznaság bűnét szintén meg kell fizetni. Mindjárt az első énekben talál ön egy Helenát. Hősömet tökéletes Achillá teremtem, kétszer-háromszor fogok vele pisztolygolyóval gyertyát koppantatni, hígye meg, morálom sem lesz rossz, maga dr. Johnson sem találhatna benne hibát.»
E gunyoros hang eléggé jellemzi, hogy fogta föl Byron az eposzt, hogy teremté meg azon genre-t, melynek oly kevés rokonsága van a régi eposzszal, s mely talán éppen azért tett oly nagy hatást Európának majd minden irodalmára. A németek és oroszok mind Scott Walter, mind Byron eposzait több-kevesebb szerencsével utánképzék; a németeknél különösen Lenauban talált Byron méltó és eredeti képviselőjére, az oroszoknál pedig Puskinban. Nálunk Kisfaludy Sándor Scott nyomán indult regéiben, midőn a magyar lovagkort oly szerencsésen választott pillanatban s annyira nemzeties hangon megújítá, s mire az akkori kritika oly nagy zavarba jött. – Ő, bárha nem volt eléggé művész, sokkal jobban felfogta korát, mint azok, kik «Iliast» vagy «Aeneist» utánozták, vagy Homert, Ossiant némi mythos és nemzeti hagyományokban fölelevenítve, szellemök annyi gazdag kincsét pazarlák el, noha nyelvünk kifejlődésére nagy eredménynyel.
A francziáknál a romantikai eposz se egyik, se másik faja nem nőhette ki magát. Náluk egyedül a regény lőn uralkodó, majd a romantikai, majd a modern iskola győzelmével. Csak Amerika, melynek néha kedve kerekedik demokrata tréfából a régi világ slendriánjait magára aggatni, mutathat föl dörgedelmes eposzokat: Columbiade-ot, melyben Jones, Smith, Thompson tábornokok, s New-York, Boston városok oly érdekes epikus homályban tünnek föl, Fredonide-ot, melyben még élő államférfiak szerepelnek, vagy az Indián-harcból «Black Hawk»-ot, melynek egyik czélja megmutatni, hogy csekély tőkepénzzel meglehetős üzletbe lehet kezdeni, s mily előnyt nyujt az üzérkedésnek a helyek idején való és jó megválasztása.
Mindez csak azt mutatja, hogy a valódi eposzt vagy egészen kiszorította a regény, vagy a korhoz képest az oly változásokon ment át, melyek a régi elméletet sokképp módosítják. S mindezt a lehető legrövidebben nem azért fejtegetém, hogy epikusainknak azt mondhassam: hallgassatok el jámborok, engedjetek helyet a regényíróknak; sőt ellenkezőleg azt akarom bebizonyítani, hogy nálunk több fogékonyság van az eposzra, mint bárhol másutt, de hogy e fogékonyságot igénybe lehessen venni, epikusainknak nem lehet a régi úton járniok sem akkor, ha a valódi eposzt akarják pótolni művészi úton, sem akkor, ha a romantikai eposz bármelyik nemében kisértik meg erejöket.
Vajjon miért volna nálunk több fogékonyság az eposzra, mint másutt bárhol? Talán nem tudom magamat elég világosan kifejezni, de érzem, hogy igazam van. És ez érzés, ha ugyan olvasóim nem fogják eléggé határozott eszmének elfogadni, némi humoros és fájó élmények, de viszonyaink és olvasó közönségünket illetőleg mindenesetre tényleges tapasztalatok eredménye.
Minket mindig élénken foglalkoztatott egy gondolat, még akkor is, midőn a jövőért megvetettük a multat. Szerettük volna tudni: hol van a mi őshazánk, hol a nép, mely rokon velünk, az egyedül rokontalannal. Tudósainkat folyvást érdekelte e kérdés. Egyik történeti, másik nyelvészeti úton akarta kideríteni. Utazók vállalkoztak, egyik keletre, másik északra. Sőt őstörténetünk e kérdése némely történetírónkat a tudomány nagy kárára valóságos epikusokká tette, kik árva fejünkre akarták tűzni a világ minden dicsőségét, s történetünkbe csempészni az «Ezer egy éj» meséit. A kunyhókban és pásztortüzeknél is föl-fölmerült e kérdés, s egy-egy népdal vagy mondatöredékbe halt. Mindennek van oly oldala is, melyen a humorista gunyorosan mulathatja magát, de egészben véve mégis az epikusnak kedvez, mert oly érzés, oly gondolat, mely a legtávolabb multon csüng s örömest hallgat a költőre, midőn a történetíró oly mondákkal elégíti ki, melyekben költészet sincs.
Aztán voltunk-e valaha annyira áthatva a korszellem, az új idők tanaitól, hogy azokat régi eszméink, erkölcseink, hagyományaink közé ne igyekeztünk volna beilleszteni? Ősi dicsőségünk nem volt-e mindig vigasztalónk, lelkesítőnk, büszkeségünk? Mikor halt ki a kegyelet belőlünk őseink iránt, s nincsenek-e előitéleteink, melyek néha drága semmiségeken alapulnak? S most nem lep-e meg sokszor bennünket méla elborongás emlékek miatt, melyek örökre elveszendők, s nem tünnek-e föl lelkünkön a lehetetlenségek álmai, mivel egykor ez álmok léteztek? Oh erről sokat lehetne beszélni, min talán mosolyoghat a rideg szív józansága s a bonczoló ész kérlelhetetlensége, de az epikus érezni fogja, hogy nem süket füleknek énekel, nem megszakadt húrokon játszik, s talán szíveket könnyít meg.
E mellett népünk s azon osztályok, honnan a legtöbb magyar olvasó telik ki, olyanok-e, melyek az újkori polgáriasodás jótéteményeit és rosszait oly nagy mértékben érzik, mint a külföld? Megvannak-e nálunk azon vágyak és szükségek, melyek a regényírót másutt majdnem kizárólagosan emelik népköltővé? Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel olvassák az «Örök zsidó»-féle regényeket, sem annyira nagy városaink, hogy belőlök a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a regényíró. Vajon nálunk egy modern regény tehetne-e oly hatást, mint egy sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élénken élő történeti vagy mondai körből? Nincs-e falvainkban és pusztáinkon sok tekintetben némi primitiv, némi régies élet, mi annyira könnyíti a naiv epikus helyzetét?
Ily körülmények között miért ne ébredne érdek, figyelem és lelkesülés az epikus iránt, még akkor is, ha a századok mostohaságát, a valódi eposzt akarja pótolni a népies műeposz útján a hun vagy Álmos-mondakörből, melyek mondáink közt egyedül alkalmasak erre, s nagyon hiányos, töredékes voltuk mellett is egy nagy költő nagy művévé válhatnak, visszhangot lelve a nép öntudatában élő némi homályos emlékekben. Miért ne lelkesülnénk romantikai költeményeken a keresztyén-magyar lovagkor korszakából, hol nagy történeti multunk a szent László és Hunyadiakról szóló mondák és történeti hagyományokban annyira egységes költői képekben válik ki? Miért ne szőnének költőink epikai beszélyeket száraz históriás énekeinkből, szegény, de feldolgozható mondáinkból, melyek népünk kedvencz és maig is emlegetett hőseit és kóbor vitézeit tárgyazzák?
Mindez lelkünk egy-egy ábrándját, szívünk egy-egy búját, örömét, szent emlékeit olvasztaná eszményibb világba s megfelelne irodalmunk azon mozgalmának, mely régibb történetíróink magyar műveit, emlékiratait hozta napfényre s egyes korszakok kidolgozásához annyi szeretet- és készülettel fog. Vagy ha költőink némelyike nem bír elég érzékkel mindehhez, s más eszmék és érzésekkel van megtelve, mint melyek az epikus mult felé vonnák: miért ne írjon verses regényeket, szabad tért engedve a tájfestések, idylli érzések vagy az erős szenvedélyek, akár az ironia lyrai hangulatának? Hiszen prózában írt regényeink nagy része ugyis a valódi élet, a tényleges viszonyok részletes rajzain törik meg, mi alól a verses regény eszményibb tartalma és rhythmusos alakja fölmenti a költőt. S miért ne tegyük ezt most inkább, mint valaha, midőn lyránk úgyis vagy igen ellágyult, vagy igen elvadult a tájköltészet s a prózai és szenvelgő felfogás mocsarában. Az epikai költészet fölelevenedése bármely nemben csak újabb erőt öntene összes költészetünkbe s nyelvünknek talán elfedett bájait leplezné le.
Azonban hogy e fogékonyságot szolgálni, e szükséget pótolni lehessen, epikusaink nem járhatnak azon az úton, melyet eddigi költőink és kritikusaink kimértek. Nekünk többé semmi közünk a görög istenekkel. A keresztyén hagyományok föld fölötti s alatti gépezetét sem használhatjuk sem oly mértékben, sem oly költőileg, mint régebben Dante, Tasso és Miltonnak lehetséges volt. A lovagvárak rémes, ördöngös mondáihoz sem nyulhatunk. A bölcsészeti eszmék symbolikája nem a tiszta költészetbe való. Magyar mythologiát fejünkből nem szabad teremtenünk, sem keletről kölcsönöznünk. Mi keveset őshitregéinkből a tudomány kifejtett, belőle csak annyit használhatunk, mennyi mondáink és hagyományainknál fogva, bárha átváltozva is, a nép emlékéből nem halt ki, vagy a mit a költő úgy használhat föl, hogy a tárgy és helyzet természete szerint fölhangolt képzeletünkbe bejátszani képes.
E szerint például az Attila-mondában azon rész, hol az éjjel elkeseredetten küzdő két ellenséges tábor fölött az elesettek lelkei is harczolnak, vagy a hunszékely mondában a «hadak útja» (tejút), midőn a megvert hunnok a tejúton serget látnak segédül jőni, mind olyanok, melyek csak a költőtől függenek, hogy mosoly helyett élénk hatást idézzenek elő. Általában e pont körül mind őskori, mind keresztyén hagyományainkat illetőleg minden a költő tapintata és művészetétől függ. Itt részletes tanács helyett csak általánost adhat a kritikus, így szólva: merülj a népbe, gondolj korodra s vizsgáld azon epikusok műveit, kik az újabb időben is szerencsésen megküzdöttek e nagy akadálylyal; de ne kövesd azon műbírákat, kik szivesen fogják talán ellátni művedet commentarokkal s készek rávitatni a közönségre, hogy mindez igen szép, noha eszméink-, érzéseink-, néha képzeletünkhöz is oly kevés köze.
Ha a hitregék mikép és mennyiben használata megpróbálja az újkori epikust, a mondai vagy történeti alap feldolgozásánál sem kevesebb akadálylyal kell megküzdenie.
Már a tárgy megválasztása nehéz. A naiv, a tulajdonkép epikai korban a népmonda közvetlen juttatá a költőt mind a tárgy-, mind az alakhoz. Most elmélkedésre és tapintatra van szükség. Bizonyosan mindig azon mondát illeti az elsőség, mely a nép öntudatában legegyetemesebb, legélénkebb. Emezt különös nemzeti, amazt általános emberi sajátságai ajánlják, mint melyek által legtöbb költői hatást gerjeszthetni. Lehet olyan is, mely azon hasonlat vagy ellentét által válik érdekessé, melylyel a jelenhez áll. Még a történeti alap is megkíván bizonyos mondai és a fennebbiekkel rokon jellemet: a nép előszeretetét, megalakult véleményét, adomáit, közmondásait.
A tárgy szerencsés megválasztásán átesve a költő a felfogásnak mennyi faja és fokozata áll előtte, melyek a jelen korviszonyok közt a hatást lényegesen föltételezik! Az idegen, a más népek eposzai szerinti felfogásról nem is szólok. Legyen az bár némi nemzeti mázzal bevonva is, hatásra nem számíthat. Itt csak saját nemzeti felfogásunk természetéről lehet szó. Minél mondaibb a tárgy, a felfogás annál naivabb, azaz népiesebb lehet. Történeti tárgynál a népiesnek mindinkább az emelkedett nemzetibe kell olvadnia, de soha sem a történeti tárgyilagosságig, mint a regény és drámában. Természetesen mindez nem illik a romantikai eposznak Byron által kiképzett fajára, mely egészen más elvek alá esik.
Hát még az alkotásnál mennyi akadályt gördít a költő elé a kor, melyet meg nem tagadhatni! Mit mellőzzön a mondákból, mit ne, s minthogy rendesen hiányosak és szegények, mikép toldja, egészítse, alakítsa? Szóval, hogyan vethessen építményének erős alapot? Mindezek nehéz kérdések, mert a mondáknak oly részei is lehetnek, melyek most már nem érthető világnézeteket, föl nem fogható helyzeteket, visszataszító különösségeket foglalnak magukban. Mikép fog a költő átküzdeni két örvényt, melyekben könnyen elmerülhet: t. i. hogy mondai vagy történeti tárgyilagossága ne legyen érthetetlen, avagy modern eljárása epikai maradjon? Ha genialitása vagy művészete nem találja meg azon közvetítést, mely a jelen világnézeteit, erkölcsi érzületét összekötheti mondájával, vagy a fölvétel, kihagyás és átalakításnál nem tanusít elég erkölcsi érzéket, műízlést, minket se nem érdekelhet, se meg nem indíthat.
S ennek az egész mű alapeszméjén, alkotásán, jellemrajzain át kell vonulnia. Ez az a pont, mely által műve a változó korviszonyok közt létezési jogot ví ki magának. Ezért kell az epikusnak inkább, mint akármely más költőnek, mélyen behatolnia a népszellembe és történeti tanulmányokba. Neki épen úgy kell ismernie a jelent, mint a multat, honfitársai gyöngéit és erényeit. A nép rokonszenvei, szokásai és kedvencz eszméiből kell merítenie és mindig eszményi világát tűntetnie föl. A jellemrajzoknak azon egyes vonásokból kell megalakulniok, melyeket a népélet egyes feltünőbb egyéniségei nyújtanak. A mult és jelen népélet eme hosszában-széltében felfogásából áll elő aztán azon bizonyos varázs, mely a multat a jelenbe s a jelent a multba játssza.
Ha az epikai költemény minél többet olvaszt magába vagy vesz csak pusztán át a nép dalai, adomái, tréfái, szójárásai, hasonlataiból, annál nagyobb hatásra számolhat. És a költő tartozik művén a népszellem egész erejét, minden gazdagságát elönteni, hogy mindenünnen régi, mégis új, ismert és mégis ismeretlen jellem, helyzet, rajz, kép, dallam találjon utat szívünkhöz. Neki a régi naiv dalnoknak és újkori művésznek kell lennie egyszerre. Csak így lehet a jelen kor, viszonyaink közt epikus, ha ugyan nem a Byron-féle genre-hoz van előszeretete.
Ezért külalak tekintetében is mást követelünk tőle, mint a mit eddigi epikusaink adtak. Mi se a görög hexametert, se a német nibelungen-strofát, se az olasz ottavát s terzinát nem fogadhatjuk el. Nekünk rhythmus kell, melyet gyermekségünkben megszoktunk, melyben históriás énekeink vannak írva, mely mondatöredékeinkből hangzik ki: szóval a mi vérünkbe ment át. A költőnek a népköltészet hagyományaiból kell megteremteni a külalakot, de ez eljárásában, midőn naiv akar lenni, nem lehet gyermekes; midőn a népies hangot akarja eltalálni, nem csaphat a póriasba; midőn a régi nyelvből olvaszt át az újba, nem különczködhetik és soha sem feledheti, hogy oly közönségnek ír, melynek már fejlett irodalma van. Mint mindenütt, úgy itt is azon tapintat és műérzékkel kell bírnia, melyet a jelenkorban irandó epikai költemény annyira megkíván.
Ime nagyjában azon elvek, melyeknek mellőzése miatt eddigi epikusaink nem lehettek népszerűekké, s melyeket jelen epikusaink követni tartoznak. Én mindezeket nem a légből vettem, hanem nagyrészt egy magyar költő, legnagyobb epikusunk, Arany műveiből vontam le, kit «Toldi», «Toldi estéje», «Murány ostroma» czímű epikai költeményei halhatatlanná tőnek. És most kérdeni bátorkodom a «Pesti Napló» azon kritikusát, ki Aranyt epigónnak nevezte: mennyiben utánzás, utósarjadás epikai költészetünk ez egészen új s a régivel homlokegyenest ellenkező fejlődése, s vajon bír-e nekem felmutatni összes költészetünkből oly tökéletes alkotású, annyira remek művet, mint «Toldi» és «Toldi estéje»?
Bizonyára e kérdés vitatása a «P. N.»-t legalább is tenné oly becsessé, mint azon közelebbi czikkei, melyeknek egyikében a magyar opera fölemelése végett a nemzeti szinház igazgatójának oly énekesnőt (Kaiser-Ernstnő) ajánl, kit azelőtt igen sokszor becsmérelt; másikában «Gritti» szerzőjét lélektani botlással vádolja, és vádja a legnagyobb lélektani tévedés; s egy harmadikában bizonyos szabadkai kritikus a széptani barbarismus újabb példányait mutatja be, mi alatt nem a Komlóssy Ida k. a.-nak mondott bókokat értem – hisz ez épen udvariasság, – hanem ama szörny széptani eszméket, mikben e bókok fel vannak elegyítve.
Ki az az Arany?
Ezt kérdé a minap tőlem egy úri ember, valamelyik lap végén «Toldi estéje» hirdetményére pillantva. Kérdése nem lepett meg. Olvasó közönségünknek van oly, bár nem nagy része is, mely csak annyiban ismeri az írókat, mennyiben nevöket a lapokban megpillantja, s minél többször van ebben része, annál többet tart rólok, a nélkül, hogy műveiket mindig elolvasná. «Magam sem tudom, hogy ki az az Arany – feleltem egészen komolyan – legjobb lesz, ha otthon mindketten megnézzük valamely Conversations-Lexicon vagy irodalom-történetben.» Később ujra találkoztam az én úri emberemmel. Ismétlé kérdését s panaszolt, hogy hiába forgatta végig a legújabb magyar irodalom-történeti művet,1) mert benne az epikusok közt egy szó sincs Aranyról, mint lyrikusról pedig csak ennyi áll: «Említendők még: Szentjóbi, Pajer, Arany, Jallosics, Ballay Valér, Nyulassi.»
Ha egy magyar irodalomtörténetíró ily keveset, külföld Conversations-Lexicon íróinál kevesebbet tud Aranyról, miért ne lehetne olvasóim közül valaki szintén ily helyzetben? Bocsánat, hogy egy kettő kedvéért sokak türelmét kell fárasztanom, s a czopfos kritika boszuságára költői szabadságot véve magamnak, oly kitéréseket teszek, melyek mégis csakugyan a dologra tartoznak.
Akaratlan első ifjusági emlékeim ujulnak meg. Emlékszem, még az iskola falai közt én is így kérdeztem: ki az az Arany, midőn 1847-ben a Kisfaludy-társaságtól jutalmat nyert «Toldi»-jával oly nagy hatást tőn közönségre, írókra egyaránt s egy Vörösmarty, Petőfi nyújtottak neki koszorut nem a sértett hiuság képmutatásával, de a nemes becsvágy őszinte felindulását érezve, mi a nagy tehetségekkel mindig együtt jár. Mennyi érdekkel hallgattam végig egyik ismerősömet, ki róla közelebbi felvilágosításokat tudott adni. Szalonta jegyzőjét képzelődésem tüstént oly egyéniséggé alkotta, minőt Eötvös a «Falu jegyzőjé»-ben ír le. S mint örültem, midőn 1851 tavaszán végre alkalmam nyílt meglátogathatnom és személyesen beszélhetnem vele. Ott találtam egy szerény szűk lakban, nemesen tűrve a sors csapásait s folytonosan dolgozva terjedelmes műveken, melyeknek némelyike maig sem látott napvilágot. S azóta hányszor tűnik föl előttem e költő képe, pályája, jelleme, ki most is, az irodalmi munkásságra épen nem kedvező körülményei közt is folytonosan az irodalom való érdekeinek él, a tiszta művészet bajnoka, s elég ereje van mind a pénzvágy, mind a hiuság kisértéseinek ellenállni, s egyedül a nemes becsvágy és költői lelkesülés sugallatát követni, míg mi itt a fővárosban adott igéreteink vagy szükségeink miatt néha könnyelműen játszunk a költészettel, s nyomva a körülmények sulyától, üldözve a szerkesztők és nyomdai szolgáktól, oda dobjuk elsietett műveinket, hogy kedélyünket késő bánat keserűsége fogja el.
Csaknem kisértetbe jövök a költőről beszélni, a helyett, hogy műve bonczolatába bocsátkozzam. Azonban czikkeim már is hosszúra nyultak. Aztán a «Pesti Napló» még azt mondhatná, hogy a kritikát szenvedélyek, elfojtott lyrai versek és személyeskedésekben olvasztom fel. Midőn elsőbb czikkeimben e lap kritikai eljárásának szellemét elvek és adatok kiséretében megtámadtam, valami ilyest nyertem feleletül. A szerkesztő egyik dolgozótársa azon vádat emelte ellenem, hogy a személyeskedések cyclusát kezdem meg. Ez egyébiránt nem tartóztatna vissza, hogy Aranynyal tovább is személyeskedjem. Én némi önérzettel mondom ki, hogy nekem az irodalomban határozott rokon- és ellenszenveim vannak, melyeket mindig ki fogok tüntetni, valahányszor idejét és szükségét látom, a nélkül, hogy irótársaim erkölcsi s munkájok és irodalmi hatásukkal nem rokon jellemét érinteni merjem. Ez elvek és rokonszenvek miatt soha sem fogok pirulni, mert ügyet képviselnek, mert irodalmi meggyőződések és elvekből folynak, melyekhez rendületlenül ragaszkodni tartozom, míg idő folytán a tapasztalat, tudomány és elmélkedés ellenkezőről meg nem győz. S minthogy nálunk úgy látszik szokásba kezd jőni, hogy ifjú írók és költőcskék adjanak leczkét úgynevezett vén írók és tudósoknak, tudja meg a «P. N.» mi az irodalmi személyeskedés szoros és tág értelemben.
Személyeskedni annyit tesz, mint a személyt oly ügygyel kötni össze, mihez az irodalomnak nincs köze, s mi által az ember könnyen a magánérdekek és viszonyok vitáinak tömkelegébe jut; a kritikában tekintélyt követelni s oly rokon- és ellenszenveknek engedni, melyek már csak azért sem képviselhetnek irodalmi nézeteket, mert eredményük rendesen következetlenség, elvtelenség, melyekről úgyis hamar lehull az álarcz. Személyeskedni tágabb értelemben sem több, sem kevesebb, mint az irodalmat inkább anyagi, mint szellemi oldalról venni, s irodalmi és művészi ügyekben a meggondolatlan és elvtelen pártoskodás phrasisait tolni fel közvéleményül, s mindezért a hazafi és nemzeti érzés adóját követelni. Az író személyisége, legyen költő, tudós vagy journalista, mennyiben az műveiben és irodalmi hatása, szóval közpályájában nyilvánul, mindig úgy az egész közönség, mint egyes író birálata alá esik. Ez oly régi jog, mint maga a világ s már Horatius megmondotta: «hanc veniam damus petimusque vicissim.» E jogot használatba venni, akár méltánylón, akár kárhoztatón oly kevéssé személyeskedés, mint a legnagyobb mértékben az, midőn e joggal a tudomány, izlés és közügy érdeke ellen visszaélünk, vagy mástól megtagadjuk, mert használata nincs ínyünkre. S engem semmi egyéb nem indított, hogy e lapban e rovatot, míg körülményeim engedik, fölvállaljam, mint hogy küzdhessek e személyeskedés ellen, mely irodalmi és színügyeinket illetőleg gyakrabban mutatkozik lapjainkban, mintsem ne akarna meggyökerezni. Igaz, hogy én meggyőződéseimben épen úgy tévedhetek mint más, de épen az bánt, hogy lapjainkban elvek, tehát meggyőződések szerinti eljárást nem találok.
Valóban oly értelemben, mint a hogy a «P. N.» vádol, még sokáig szeretnék személyeskedni Aranynyal. Az ő személyisége előttem míg egyfelől a valódi költőt képviseli, ki mindig meg tudta őrizni méltóságát, a költői cultust, addig másfelől úgy tűnik föl nekem, mint azon mozgalom egyik legnagyobb bajnoka, mely irodalmunkban ezelőtt 10–15 évvel kifejlődve, annyi nagy és törpe szülője lett. Értem a népies iskolát, melynek lényegét kritikusaink és költőink közül oly kevesen fogják föl. Most egy éve az «Uj Magyar Muzeum»-ban Petőfi köteményeiről szólva, volt szerencsém ez iskolánknak lyránkra tett hatását fejtegetnem; most midőn epikai költészetünket illetőleg ugyanazt teszem s «Toldi estéje» bonczolatába bocsátkozom, szabadjon mind az alkotást, mind a jellemzést, mind a tartalmat és alakot illetőleg azon vonásokat kiemelnem, melyek ez iskolát jellemzik.
Az a népies, az a népies! Annyiszor hallom e szót, hogy a fejem is fáj belé. Az ujdondászok még hagyján, de az ex professo kritikusok! Irodalmunkban jelenleg két író képviseli folytonos munkássággal a kritikát és széptant: Toldy Ferencz és Greguss Ágost, leginkább a «Pesti Napló» és «Új magyar muzeum»-ban. Ők is emlegetik néha e szót, ők is megfájdítják néha fejemet. Természetesen csak azon czikkeket értem, melyek neveik alatt jelennek meg, mert a «P. N.» mindent összevissza szokott beszélni, nem foghatok hát reájok olyat, miért csak magát a lapot vonhatnám kérdőre.
Én Toldy Ferencz iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetem. Olynemű s annyi munkássággal megfutott pályát, mint az övé, nem tudom, ki fog valaha felmutathatni közülünk. Aztán a «Magyar nemzeti irodalom története», melyen annyi fáradalom s buzgósággal dolgozik, legnevezetesebb műveink egyike lesz. Azonban tiszteletem valaki iránt nem terjedhet annyira, hogy egyszersmind elfogult nézetei és gyarló ítéleteinek is hódoljak. Ilyeket pedig nem egyszer találhatni Toldynak «Magyar költészet története» czímű munkájában. Épen ő vala az, ki azon elfogult nyilatkozatot tette, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig tart, s azóta csak epigónok vannak. Greguss tevékeny munkásságát is méltánylom, annyival inkább, mivel nálunk alig foglalkozik valaki széptannal és kritikával, de még inkább méltánylanám, ha a dolgok mélyére hatna, s az írók és művek jellemző vonásait emelné ki; ha a műbölcsész merev rendszerét néha elvetné, s megpróbálná a műtörténeti eljárást is, ha nem bámulná annyira a multat s volna szigorubb a tehetségtelenség s kevésbbé szigoru a valódi tehetségek, mint például a Vahot «Képes naptárá»-ban Jókai és Kemény iránt.
Ők mindketten annyira belémerültek a multba, hogy nem tudják magukat feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a régibb írókat érdemük szerint ítélnék meg, s a ferde divatnak hódolnának, ha az újabb irókban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például, ha elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt oly lyrai költeményeket, ha nem jobbakat, mint Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak kiállják valahogy a versenyt a régiekkel, s Jósika regényein kívül is vannak tehetséggel vagy művészettel írt regényeink, s talán a Faludiénál mutathatunk föl szabatosabb prózát is.
A népies iskola irányában is ez eljárást követik. Ha kinövései mutatkoznak, keményen felszólalnak ellene, de kitünő sajátságait vagy mellőzik vagy annyira óvatosak a méltánylásban, mintha szentségtörést követnének el a nagy multon, a szent művészeten. Panaszkodnak a gondatlan, a pongyola nyelv miatt, és sok igazuk van, de azt nem veszik észre, hogy épen az újabb idő, a népies iskola két költője ír a legköltőibb, a legmagyarabb nyelven. Összecsapják kezöket az alaktalanságon, a művészet hiányán, és újra sok igazuk van, de azt megint nem veszik észre, hogy az újabb idő, a népies iskola két költőjénél a mi alaktalanságnak látszik, az legtöbbször nemzeti alak, s egyik a lyrai, másik az epikai nemben legjobb műveinket teremték meg. Ők a népies eszmét kívülről megnézegetik, mellettök elsuhannak, de nem vesznek fáradságot bonczolatába bocsátkozni, sem azon társadalmi, politikai és irodalmi mozgalmakkal kapcsolatba hozni, melyek közt kifejlődött. Ekkor benne bizonyosan sok oly széptani elvre találnának, miket részben régiebb és újabb költők, egy Homer, egy Boz, egy Goethe, egy Béranger is képviselnek s észrevennék, hogy sok esetleges salakkal jelent meg ugyan, de magot is rejt, mely különböző irányban folytonosan fejlesztőleg fog hatni, s oly mozgalmat állított elő, mely különböző színezettel minden irodalomban kifejlett, s nálunk már csak azért is be kellett következnie, mert a régibb irodalom előkészíté.
Minden irodalmi és költői iskola pártnevezete soha sem fejezi ki azon eszméket, melyeknek képviselője. Ki tudná magokból a szókból kimagyarázni, mi a classicismus, romantika, modern? Igy van ez a népiessel is. Ha szó szerint veszszük, paradoxonokra jutunk, s mindent látni fogunk benne, csak azt nem, a mit kellene. Midőn Petőfi életéről írtam s költészetét jellemzém, rajzolni igyekeztem azon társadalmi, politikai s irodalmi viszonyokat, melyek közt a népies fölmerült, s kifejteni kisértém, mi a lyrában lényegét alkotja. Hizelgek magamnak, hogy ez annyira bálványozott s annyira lenézett költő iránt én voltam a legigazságosabb. Se parókát, se pörge kalapot nem tettem föl. Födetlen fővel tiszteltem meg, s csak azon oldalról emeltem ki, mi benne valóban nagy, kitünő és szeretetreméltó. Másfelől talán én írtam legtöbbet, s minthogy ha valami szívemen fekszik, izgatott vagyok, legszenvedélyesebben azok ellen, kik a népies eszmét gyermekes művészietlenséggé alázzák. Ugyanott némi tájékozási pontokat igyekeztem megalapítani a népies körül, melyeknek egy részét most pár sorban ismételnem kell.
Ezelőtt 10–15 évvel költészetünk tágasabb tért, szilárdabb alapot, új segédforrást, nagyobb önállóságot keresett. Már a kornál fogva a népköltészet hagyományaihoz kellett fordulnia, s a nemzeti és népéletbe mélyebben merülnie. E mozgalom a lyrában adott legerősebb életjelt, minthogy népköltészetünk csak a lyrában gazdag. Megujult lyránk a koreszmékből s az európai lyrikusok irányaiból egynémit magába olvasztva, a népdalokból merített segédforrást, s alak és tartalomban úgy jelent meg, mint az eddiginél eredetibb és nemzetibb. Éles ellentétet képezett a régi ellenében naivsága, egyszerűsége, kedélyessége és humora által. Ezért inkább a tiszta dal és románczban, festő költemények és genreképekben múlta fölül a régit, mint az ódai szárnyalásban. De ott is, hol a naiv körből kilépett, önkénytelen oly alakba ömlött, oly hangon szólalt meg, mi nemzeti sajátságainkkal, vérünkkel rokonabb volt, mint az eddigi, hol egyébiránt mindennek már számos nyomai mutatkoztak. Ugyanezzel többé-kevésbbé rokon mozgalom mutatkozott a költészet többi fajaiban is. Megszülettek népszinműveink s népies beszélyeink. A nyelvet illetőleg párt alakult, mely a népnyelv alapján óhajtá megteremteni a művészi prózát s ellenzéket képezett minden idegenszerűség ellenében. Ezért a népies eszme a mint nálunk kifejlett nemcsak pusztán naivságot jelent, de közel rokonságban van a költészet tisztán nemzeti fejlődésével s részint képviseli, részint érinti azon eszméket, melyeket a széptan egyéni és jellemző nevek alatt ismer.
S vajon a népies az eposzban az-e, mit sokan gondolnak? Egy tizenkét lábu versekben megírt történet kissé parasztos nyelven, közmondások és adomákkal megfűszerezve, hogy a ponyván becsületet vallhasson vagy a salonok asztalain bemutathassa a nép együgyüségét? Nem. A népies eposz sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti: tehát a valódi eposz megközelítése, a mennyire az korunkban lehetséges. Legalább így emelte azt Arany nálunk műalakká, azon vezérelveket tartva szem előtt, melyeket már fejtegettem. Ezért az ő népies eposzának jellemző tulajdonai: a szoros mondai alap, a népies vagy naiv felfogás, s a multból oly népnemzeti eszmények, hangulatok megtestesítése, melyek még élnek lelkünkben nemzeti s annyira művészi alakban, hogy csaknem a dráma szigorú törvényeivel vetekedik.
Ez a mi «Toldi»-t és «Toldi estéjé»-t oly nagy irodalomtörténeti fontosságra emeli, azért megbocsátható, ha a kritikus hosszasabban foglalkozik velök, mint száz más művel, mert oly költővel van dolga, kit nem annyira bírálnia kell, mint tanulmányoznia.
Arany határozott epikus tehetség. Épen ezért hihetően sokáig küzdött magával, temette el vágyait, midőn az eposz a nem épen kedvező korban akként volt divatos, hogy ne lehessen népszerű. A nép dalain, meséin csüggő naiv muzsája félt az irodalomban megszólalni s elrejtőzött. Alkalmasint Petőfi lyrikus szerencséje bátorítá föl. A kor hangulatánál fogva oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy önmagát látta. Toldit énekelte meg, a nép e kedvencz hősét, kiről keveset tud a történet, de annál többet a hagyomány, s kinek viselt dolgait Ilosvai Péter historiás énekbe foglalta.
Már szoros ragaszkodása a mondai alaphoz megkülönbözteté régibb epikusainktól, de még inkább azon mód, melylyel azt feldolgozta. Az úgynevezett Toldi-mondakör nagyon szegény. Jól jegyzé meg róla Kemény Zsigmond, hogy csak acrobatai próbatétek férczelete. Arany költői becsre emelte, művészi egészszé alkotta, a nélkül, hogy letörölte volna mondai jellemét. A mit kihagyott belőle, a mivel kiegészíté, mind mondai szellemben történt és lépést tartott a művészet kivánalmaival. Nem tudja az ember, hogy mindkét műben mi bámulatosabb, a naiv azaz népies felfogás-e vagy a művészi alkotás, az ódon színezet-e vagy azon varázs, mely újkori hangulatainkba oly természetesen bejátszik.
Az első rész még talán könnyebb volt. Ez azon mondákat tartalmazza, melyek Toldi bujdosásán kezdve a Duna szigetén vívott párbajáig terjednek. Itt Toldi meghasonlása testvérével, bujdosása, kalandjai, párbaja, fölemelkedése elég anyagot nyújtottak, hogy a csak úgy szólva athléta néphőssé váljék, oly cselekvény képződjék körüle, melyet a népköltészet egész kincsével meg lehessen aranyozni. S valóban Toldi első része ilyen. Ama rendkívüli hatás, melyet előidézett, természetes volt. Valahára az elbeszélő nemben eredeti magyar jellemet láttunk; valahára csendéletünk s tájképeink rajzain andaloghatunk; valahára költészetünk különben hatalmas szónoki pathosa, vagy elfinomított bár néha költői ömledezése, a természetesség, egyszerűség és kedély forrásánál enyhült. S vajon Toldi, a pórsuhancz, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, népünk eszményi oldalait tünteti elő, nem hangzott e össze azon kor vágyai és élményeivel, melyben az első rész megjelent?
«Toldi estéjé»-ben már több akadálylyal kellett megküzdenie a költőnek. Ilosvai nyomán csak négy monda állhatott rendelkezésére: egyik, midőn Toldi egy hamis menyecskébe szerelmes, kérelmére a falra ugrik, de a fal tulajdonkép festett oroszlánnal diszített ablak kárpit, melyen át az utczára bukik; második, midőn botjával egy császárt s tizenegy királyt fenyeget meg, hogy engedelmeskedjenek Nagy Lajosnak; a harmadik, midőn a kegyvesztett Toldit a király Német-Ujhelyre hivatja, hol ez aztán legyőz egy olaszt, ki párbajban elnyerte az ország czímerét; a negyedik, midőn Toldi Kassáról Budára jő, hol a hegyke ifjak gunyain felboszankodva hármat közülök megöl, ujra kegyet veszt s boritalnak adva magát, két év mulva meghal. E mondák inkább balladákra alkalmasak, mint eposzi cselekvényre. Arany leküzdé az akadályokat, s eposzt teremtett. A második mondát elhagyva, melyet alkalmasint a második részben használ, a legtermészetesebben olvasztá össze a más hármat s alapeszméül oly gondolatot játszott be, melyet mintha csak százados hagyomány s a népkedély legköltőibb megnyilatkozása szőhetett volna a mondához.
Toldi kegyet veszt, mert nyers igazmondósága, ős nyers erkölcsei nem illenek Lajos király udvarának csinos szokásaihoz, olaszos fényéhez; mert nem nézheti nyugodtan, hogy a magyart kivetkőztetik ősjelleméből; mert hanyatló a leventekorszak fia, a nyers erő, személyes vitézség képviselője, kire nincs már többé szükség. Mindez a monda és kor szelleméből foly, s mélyen gyökeredzik érzületünkben, mert legbüszkébb emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az ujkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket fenyegette, a helyett, hogy összhangzón beléjök olvadt volna. De a száműzött, évődő Toldinak még egy nagy elégtételt kell megérnie, hogy érezhesse utolszor multjának egész dicsőségét. Erre alkalmat szolgáltat az olaszszal vívandó párbaj, midőn megmenti az ország becsületét. De az ujra remélő, felvidult Toldinak még egyszer és utolszor éreznie kell, hogy nincs többé reá szükség, s a legnagyobb egyéniség is tulélve korát, ha nem nevetséges, legalább is szánandó. Erre alkalmat szolgáltat az ifju gúnya, mely a hamis menyecskével történt grotesk kalandján sarkallik. Vad nyersesége ujra kitör, a bánat, boszuság véget vet életének s midőn koporsójával együtt a költemény is bezárul, olynemű humoros elégiai hangulat fogja el kedélyünket, mely rokon jelen élményeinkkel.
Ime a legszebb alapeszme, melyen a művészi alkotmány felépűl. A jellemek mély lélektani felfogása vetekedik a cselekvény egyöntetű szabályosságával, az alakok, helyzetek, tájképek plasticitása a hangulat, rhythmus, a nyelv bájaival. Mindenik ének előkészíti a másikat, fokozatosan ömölnek egymásba, s mint bevégzett részek úgy állanak az egész kerekdedségéhez, mint a drámában a felvonások. A személyek közül mindenik megtalálja az egész építményéhez illő helyét s a cselekvény növekedő emelkedéssel siet kifejlésre. E bevégzettség, az alak e genialis virtuozitása Aranyt minden magyar költő fölé emeli. S épen e szigoru drámai jellemzés, alak kölcsönöz eposzainak bizonyos elevenséget, friss mozgékonyságot, a nélkül, hogy az epikai nyugalmat megzavarná. Arany nem követte a hagyományos eposzok töredékességét vagy áradozását. Tudta, hogy e korban vagy csak a lyrai hangulatok roppant erejével lehet hatni, mint Byron, vagy a régi eposzalak legszigorúbb új öntetűségével. Ez utóbbit követte. S valóban eposzai csak olcsó kiadásra várnak, hogy az összes magyar nép kincseivé emelkedjenek. Vajha ehhez én is járulhatnék valamivel, azon gyönyört, mit a költő nekem annyiszor nyújtott, azzal fizethetném le, hogy azt hűn tudnám tolmácsolni!
Az első ének szép őszi tájképen kezdődik, mely keretűl szolgál az életúnt, anyja sírján térdelő Toldinak, s mintegy megteremti az egész költemény humoros és elégíai levegőjét. Aranynál általában a tájképek, leírások nagy szerepet játszanak, de ő azokat mindig úgy használja, hogy hol személyeinek rámái, hol a cselekvény nélkülözhetetlen színhelyei, vagy épen indokai, hol pedig az elbeszélés átmenetei, és mindig felolvasztja a hangulatba vagy azt épen általok idézi elő. Mint a frescofestész nagy vonásokkal, kevés színnel és árnyéklattal fest. Kezei közt a tárgy megelevenedik, s a legjellemzőbb személyiséget, alakot váltja. A magyar népköltészet azon sajátságát, mely a természet képeit az érzésbe olvasztja s viszont, geniális eredetiséggel dolgozza föl. S a képzelem e tündér játékát mindig hűn elősegíti a nyelv, rhythmus, mely neki most festőecset vagy szoborvéső, majd zenehúr vagy énekhang. Itt is a megvénült, az elbúsult Toldit az őszi tájkép, a pusztuló ősház mintegy kiemelik, megfejtik s midőn a költő az ősházat úgy írja le, mintha hallanók a mint az ajtósark ríva megcsikordul, egyszersmind Benczét látjuk megjelenni a küszöbön, kivel ura ásót, kapát hozat. E valódi magyar cseléd, kinek hasonmása udvarházaink és kunyhóinkban maig is feltalálható, búsan bámul urára. A legszebb jelenetek egyike következik. Bencze nem meri megkérdeni urától, hogy mit ás. Végre úgy talál módot szóhoz jutni, hogy segít neki, hisz úgy sem ásott régóta sírt. Toldi hallgat s nem mondja meg, hogy csakugyan sírt ás. A szolgát egyszerre lepi meg a kiváncsiság és balsejtés. El kezd fennhangon gondolkozni, naiv furfanggal próbálja urából kicsalni a titkot s egyszersmind egész együgyüséggel úgy nyugtatja meg balsejtését, hogy azt még inkább fölébreszti. El mondja, hogy a mit ásnak nem lehet sír, kit temetnének belé? hisz rajtok kívül egy árva lélek sincs a háznál, Toldi anyja, testvére és az ő atyja régen meghaltak. E fokozatosan megszakított párbeszéd, mig néhány erős vonással jellemzi Benczét s az olvasó elé tárja a cselekvény előtt történteket, addig másfelől a mélázó Toldit a multba ringatja s oly természetesen jő ajkaira a kifakadás a király ellen, s annyira jellemző, hogy épen szolgájának panaszol, kit ugyan mélyen szeret, de iránta mindvégig némi urias lenézést tanusít. A mint az elbúsult hős hagyakozik temetése iránt, a szolga sírni kezd s kedélyökkel annyira összhangzón rájok borul az őszi éj, egy lovag jelen meg, ki elmondja, hogy a budai harczjátékon egy olasz vitéz nyerte el az ország czímerét, a régi bajnokok Toldit emlegették, s őt fölkeresésére küldik. Az életunt Toldiban, a sir szélén ujra fölébred a régi hős, élni akar, midőn halni óhajt s zajos lakoma után Budára indul. E művészi expositióban le van téve az egész eposz folyama. Minden esemény csak arra szolgál, hogy a katastrofot közelebb hozza, s a hőst rövid dicsőség után régi bújával visszaállítsa azon sírba, melyet önmagának ásott s a leütött ásóval odaállítsa Benczét bánat és emlékjelül.
A második énekben Toldi Budára tart, testén őszi köd, lelkén a harag föllege. A bú, harag és megvetés közt némi örömet, elégtételt érez, hogy szükség van reá, de neki nem kell többé se a kegyelem, se a dicsőség. S e nyugtalan évődő lélekállapot, melyet csak az örökre elsülyedt korszak fölelevenülése gyógyíthatna meg s melyet a költő oly mély humorral fest, a magyar jellem és Toldi egyéni vonásait tüntetve föl, mindenütt benyúlik a cselekvénybe s indokul szolgál. Azonban Budán foly a harczjáték. A győzelmes olasz vitéz gunyosan faggatja a népet. Ide egy szép epizód van beszőve, mely arra szolgál, hogy Toldi megjelenését emelje s kedélyünket most enyhítve, majd izgatva készítse elő a következőkre. Két ikertestvér vív meg utolszor az olaszszal életre halálra. Mindkettő ugyanegy leányba szerelmes, mindkettő fel akarja magát áldozni a másikért, de a leány nem tud választani közülök. Keresik a halált s csak dicsőségre találnak; egyik itt végre mindkettőt feltalálja, míg a másik mély sebeiből életre, szerelemre virrad. E mellett mily különbözőkép, mily lélektanilag és plastikain van festve mindkettő párbaja! Bertalan dárdáját előre szegezve lovával a légben mintegy úszva rohan az olasz dárdájába, elesik s a gazdátlan ló tétova száguld. Loránd már csak vágtatva nyargal, karddal támad, de ez markába szakad, az olasz visszarántott dárdacsapására lehanyatlik a kengyelből, lova hurczolni kezdi, mígnem az olasz szánalomból a ló szügyébe hajítja dárdáját.
A harmadik énekben az olasz büszkén lépdel, a hirdető hiába szólítja viadalra a bajnokokat, a király és nép haragja a legfőbb fokra hág. Valami kimondhatlan varázszsal a költő oly hangulatba ejti kedélyünket, hogy midőn e versszak megzendül:
Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott, Patkók csattogása messziről hallatott, A király megállott, az urak is szinte, Nagyot várt a népség, mind arra tekinte
a legnagyobb várakozás közepett már látni, hallani véljük Toldit. S valóban Toldi jő Benczével. Öltözetüket néhány versszakban irja le a költő. Ez megint nem puszta leirás. Mintegy a nép bámészkodását fejezi ki, melynek hosszan kell néznie a barátnak öltözött Toldit, rozsdás fegyvernökét s nevetnie rajtok, mint az elmult idők fiain. Azonban Toldi e perczben nem lehet nevetséges. A költő Benczére fordítja a nép dévaj tréfáját. E mellett az egész jelenet oly művészi és humoros, hogy Shakespeare népjeleneteivel vetekedik, s némi enyhe nyugpontul szolgál a rettenetes bajvívás előtt, melynek mintegy előjeleként Toldi egy hátratekintéssel megfenyíti a Benczével ingerkedő népet. A nép elnyomja kaczaját s vele együtt az olvasó is; s már kedélyünk el van készítve a megrázó jelenetre. Az egész párviadal kezdettől végig mennyire összhangzik Toldi jellemével s mily erős kézzel van kimetszve! Toldi először is lovával karikára forog a fövényen, felhányja nagy öklelő fáját, kifogja s mint könnyű pálczával játszik. Kitünik belőle a legénykedő nép nyers fia a nélkül, hogy ártana a hősnek. Az udvar, a nép bámulva kérdik: ki az? Némelyik Toldit emlegeti, nem merik erősíteni, de a király elérzékenyülve mondja: bár ő volna, mily örömest megbocsátana neki. E tájékozó nyugpont még inkább feszíti az érdeket. Ime Toldi háromszor kerüli meg a korlátot, mintegy keresve az olaszt, kiben nem csak a magyar vitézség megalázóját gyűlöli, de a csinos szokások képviselőjét is, szidalmazva a gyáva nemzedéket, melynek védelmére a sírból kell kiszállania, megifjulva dühében, haragjában, örömében. Jellemző szóváltás után elkezdődik a párbaj. Toldi inkább roppant nyers erejével győzi le az olaszt, kinek mesterséges fogásai kudarczot vallanak. Mindenféle fegyvert megpróbálnak, előbb dárdát, aztán kardot. Az olasz kardja eltörik, Toldi a magáéiból adat neki és saját kardja ellen víva csaknem kétes a siker. Az olasz, csapásai elől, végre futni kezd. Toldi buzogányát hajítja utána, melyet ez kikerül. Utoljára nagy öklelő fáját feszíti az ujra rá rohanó olasz lovának, azzal buktatja fel s nem hajtva a kegyelemszóra egyszersmind megöli, aztán a bámész nép közt hirtelen eltün.
A negyedik énekben Toldi már Rákos terén bolyong. A düh és győzelem nem fojthatta el búját, sőt föléleszté. Évődő búskomorsága magánbeszédbe tör ki. Mély kedélyét és nyers vadságát, hazafi fájdalmait és sértett hiuságát egyszerre tárja fel a hanyatló dalia, a nyugtalan öreg életunottságával. Tünődik: vajon sokalják-e vagy keveslik, mi vén korától telt? Haragszik a népre, mely elől elfutott, hogy nem ismert reá; szidalmazza a királyt, kitől soha sem fog kegyelmet kérni, kit most is mélyen szeret; érzi, hogy már elfeledett hős s míg szégyeli panaszait, könnye kicsordulását a nagy porra fogja. Azonban a nép fölkeresésére indul, a király követséget küld utána. Toldi nem mer örülni s midőn örülni kezd, eszébe jut, hogy az új idő piperőcz lovagjai csufolódhatnak vele és szakállába dörmögi: óh én szakállam, hivatlan vendégem! Im újra egy vonás jelleméből, mi a katastróf felé vezet. Ezalatt Benczét elhalmozza a nép jó indulatával, de ez épen oly dévaj, mint azelőtt, faggatózása s a boldog Bencze sem kevésbbé nevetséges, mint előbb a boszus. Ez erős humorral festett jelenet, mintha sejtetné, hogy a gúny előbb-utóbb a hőst is érni fogja s épen e fokozatos, sejtelmes előkészítésben, a szolgának komikai felhasználásában, mely Toldit mindig ellensúlyozva emeli, fejt ki Arany finom művészetet s azon körülmény, hogy Toldival utoljára is nem a vele rokonabb nép űz gúnyt, hanem az udvar, legszebben összhangzik a mű alapeszméjével. De míg ez bekövetkeznék, Toldinak diadalmenetet kell tartania, s e diadalmenet plastikai, s e mellett úgy szólva festői perspectivával kivitt csoportozataival, hol a hanyatló dalia mosolygó alakja elegiai fenséggel emelkedik ki, a legszebben végződik be a negyedik ének.
Az ötödik énekben Toldi budai házába tér, hogy felöltözzék az udvari ünnepélyre. Kedélyes beszélgetése régi fegyvereivel, tréfálkozása szolgájával, öltözködésében ejtett délczeg szavai, mind mozzanatai vidúló lelkének. S itt ujra mily lélektani vonást elevenít meg a költő. Toldi barátaitól elválva már így szól:
Hisz talán még rajtam is fog a pipere Belőlem is válik palota embere;
s most ujra azt mondja szolgájának: «Fénylenünk kell öreg!» Nem elégszik meg, hogy mint hős legyőzte az olaszt, megszégyeníté az udvart, mint palota embere is tündökölni akar. Hősisége elégtételt nyert, hiuságának halálos sebet kell kapnia. A hőst, kit erő nem győzhetett le, az udvari gúny megöli. A költő e kényes forduló pontot a legfinomabb humorral oldja meg, a nélkül, hogy Toldi eltörpüljön. Ugyanis Toldi a királyi palotába indul. Az előszobákban apródok, lovagok, az új idő, a csinosabb, műveltebb korszak fiai, dévajkodnak, hárfáznak, dalolnak. Egyik hősi balladát énekel a kún harczból, Szent László nemrég történt csodás megjelenéséről, másik, egy pisze – a gúnydalok éneklőjét így képzeli a nép – gúnyos verset dudol, mely Toldinak azon nevetséges kalandját tartalmazza, midőn mint galant lovag oly nagy kudarczot vallott. Toldi épen akkor lép be, mikor nevetnek rajta. Természetesen a gunyoros kedvet belépése még növeli és faggatni kezdik. Toldi legérzékenyebb oldalon sértve buzogányos menteujjával három apródot lesujt, a királyhoz rohan, kit szidalmazni kezd, s ki elfogatására parancsot ad ki. E fordulópontot a «Hölgyfutár» igen visszatetsző, valószínűtlennek tartá, azt jegyezvén meg, hogy mikép merhetnek a pajkos apródok az előszobákban énekelni, holott Nagy Lajos saloni illemet honosított meg udvarában; hogy fogadhatják vastag élczczel a hőst, holott már koruknál fogva nem lehetnek vetélytársai? Az első ellenvetés oly gyönge, hogy szót sem érdemel, nemcsak a népies eposz, de a történeti regény szempontjából is. A második mutatja, hogy a «Hölgyfutár» kritikusa se a mű alapeszméjét nem fogta föl, se a lélektani mozzanatokba nem hatolt be. Épen e fordulópont tünteti föl a két kort, melynek egyikében Toldi ragyogott, másikában már nem ragyoghat. Az apródok Toldi egész párbaját, személyes vitézségét nem becsülhetik nagyra, már csak azért sem, mert megszégyeníté őket, de még inkább azért, hogy a puskapor feltalálásával más fogalom kezd alakulni a hősről. Aztán a pisze gúnyverse egészen elkészíti kedélyüket az élczeskedésre s azon körülmény, hogy a vén Miklós pállott ruháiban nyalkán kicsípve magát lép föl, még természetesebbé teszi az egész jelenetet, mert Arany valódi költő, ki a természetességet a művészettel olvasztja össze s a lélekállapotok mélységeiből merít. A «Hölgyfutár» irodalmunk jelen termékei közt igen igen sokat találhatott volna, melyeken illőbben gyakorolhatta volna kritikai szigorát, éleselműségét. Nem volt szükség, hogy ezt egy genialis mű legsikerültebb részén tegye, melyben csak a «Hajdanában danában» czímű gúnyvers fölér egy egész kötet divatos lyrai költeménynyel.
Az utolsó énekben, mielőtt Toldi halálát megérnők, még egyszer mosolyognunk, nevetnünk kell az öreg szolgán, hogy legalább egyszer ő is nevethet máson: a varga-kapuson, ki nem tudja étetni a lovakat. Szegény Bencze utólszor nevet. Ura haragjában, bújában halálos betegen érkezik haza. Minő szép és jellemző a hű szolga vigasza, ápolása, Toldi hallgatagsága, ki Benczével nem közli baját, s később halálakor sem búcsuzik el tőle, csak a király gondjaiba ajánlja. S most testőrök fogják körül a házat s a hadnagy tudtul adja Toldinak, hogy fogoly.
Készen áll a börtön, megyek abba önkényt, Hol nem földi biró lát fejemre törvényt.
Felel büszke elkeseredéssel Toldi. Azonban utolsó órájában enyhülnie kell, megérnie, hogy a király elérzékenyülve lépjen ágyához, megsirassa. Halálos álmából föleszmélve a királyt látja maga előtt, kit mindig tisztelt, barátját, kit mindig szeretett, elbucsuzhatik tőle, szívére kötheti a magyar népet, kiöntheti régi panaszait s megszoríthatja még egyszer kezét. S minő megható kiengesztelés, finom tapintat, hogy midőn a király mintegy mentve magát így szól: «hajt az idő nem vár, más ivadék nő fel, mely nem testi erővel, hanem észszel győz», «nem rég egyszerű port találtak föl s
Toldi vagy nem Toldi… hull előtte sorban, Az ész ereje győz abban a kis porban,»
tehát önkénytelenül Toldi régi búját éleszti föl. Toldi már nem hallja s még mindig a király kezét szorítva már előbb elhunyt. És temetése minő elegiai plastikaisággal van leírva: a gyülekező nép, a lassan ballagó gyászkocsi, a rendre kialvó fáklyák s a távol perspectivájában egyszerre feltünő, hulló falevéllel behintett sír, s a mint
Nem jelölte a sirt drága ércz vagy márvány: Bencze volt az emlék lába fölött állván: Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, S elborítá a sírt új havával az ég.
Ime talán hosszan, mégis röviden az egész mű jegyzeteim kiséretében. S mennyit mondhatni még a külalak, nyelv és rhythmus bájairól. Négy költőnk van, kik a magyar költői nyelvet oly tökélyre emelték, melylyel prózánk nem hasonlítható: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Bizonyos tekintetben Arany mindeniket fölülmulja. Ő tanult legkevesebbet nyelvészeink tévedéseiből, ő merített legtöbbet az eredeti népnyelvből és nálánál senki nem birja jobban nyelvünk plastikaiságát, zenéjét, erejét a nélkül, hogy nagy művészete mesterkéltséget árulna el. Igaz ő nem elegáns, de annál több, mert hű és igaz; nem ragyogó, mert erős; nem keresi a naivságot, méltóságot, könnyedséget, mert megtalálja. A magyar alexandrint, mely különböző a francziától s historiás énekeinknél fogva hagyományos, ő épen oly művészi fokra emelte, mint Berzsenyi a görög lyrai schemákat, Vörösmarty a hexametert és jambust, Petőfi népdallamainkat. S valóban csodálkozom a «Pesti Napló» egyik kritikusán, ki egyébiránt méltányolta «Toldi»-t, kétszer jobban, mint a «Hét vár» czímű silány regényt, vagy Karacs Teréz gyönge beszélyeit, hogy ilyesmit jegyezhetett meg róla: «A versek gördülete, a rímek Aranynál fontosabb szerepet játszanak, mint a legújabb nemzedék szükségesnek vagy épen lehetőnek is tartja». Ez épen olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy Széchenyi valamivel jobb röpiratokat vagy vezérczikkeket írt Török Jánosnál. A rhythmus s általában a külalak Aranynál fontosabb szerepet játszik, mint minden magyar költőnél s a kritikusok bátran eljárhatnak hozzá iskolába, kivált ha verstant írnak.
S én «Toldi estéjé»-ről írt e szakadozott tanulmányomat a gyönyörtől elfogódva, csak azzal tudom befejezni: vajha Arany szerénysége sajátítana el valamit a középszerű tehetségek alkalmatlan és követelő természetéből s eposzai mellett, összegyüjtött kisebb elbeszélő és lyrai műveivel is mielőbb alkalmatlankodnék az irodalomban s követelné gyönyöreink adóját.
Talán igen is hosszadalmas, igen is unalmas vagyok. Nálunk széptani fejtegetésekben könnyen unalmassá válik az ember, ha nem épen hajhászsza a felületet és oly műről ír, melyhez ezeriben egyszer van szerencséje, s e mellett még a kritikusokat is bírálja. Hibámat a lehető rövidséggel kárpótlom. Vajda, Debreczeni és Szabó eposzairól, általában az eposz s «Toldi estéjé»-ről kifejtett nézeteim után, kevés mondanivalóm lehet. Egyébiránt e művek ketteje méltán igényli a figyelmet; egyik egy ifjú tehetség első erősebb nyilatkozása, a másik egy igen tiszteletre méltó emlék, oly férfiú emléke, kinek a tudományos téren kifejtett nagy tehetsége csak jelleme szilárdságával vetekedik.
Vajda nem mondát dolgozott föl, hanem oly történeti tényt, melyet csaknem mondailag lehet kiszínezni. Hőse I. Béla király, midőn ez ifjú korában mint száműzött Lengyelországba bujdosik, párbajban legyőzi a fellázadt pomeran vezért, megmenti az országot s jutalmul nőül veszi Richezát, Mieszkó lengyel király leányát. E tárgyat többször feldolgozták már költőink balladának, s úgy felfogva mint a krónika elbeszéli, alig is egyébre való. Vajda sem tudott belőle eposzi cselekvényt szőni. Csak érdekes eseményeket nyújt, de alig valamit a valódi cselekvényből s igen téved a «Nefelejcs» kritikusa, ki azt mondja, hogy e mű cselekvénye, mint minden eposzé, egyszerű. A cselekvény egyszerűsége, s a cselekvény hiánya nem egy. Talán az epikus eldobhatja a szorosan vett cselekvényt, ha Byron-féle hajlamai vannak, de ekkor költészetének súlypontja változván, egyebek, mindenekelőtt pedig lyrai genialitásával kell kárpótlást nyújtania. Vajda tulajdonkép naiv, azaz népies eposzt akart írni s művének mint ilyennek legnagyobb hibája az alkotás, a cselekvény gyöngesége.
Az első ének Béla bujdosásán kezdődik. A cselekvény ez első mozzanatán kívűl még csak hármat tud felmutatni az egész eposz: először, midőn Béla Berezinával találkozik, mi útja czélját megváltoztatja; másodszor, midőn meglátja Richezát s iránta szerelemre gyúl; harmadszor, midőn legyőzi a pomeran vezért. A többi esemény vagy csak történeti hátterül szolgál, mint Szent-István és Endre eseményei, vagy nem foly be a hős sorsára s általában a cselekvény fejlődésére, milyenek: találkozása Hadonárral, Gunda megmentése, párbaja Berezinával. E három épen nem erős mozzanatból, melyeknek ketteje esetleges, nem telhetik ki bármily kisded eposz cselekvénye, s épen ezért jellemkifejlesztésről szó sem lehet. A «Pesti Napló» azzal menti e hiányt, hogy a jellemek készen vannak előállítva s nyilatkozásaik, összeütközéseik a sorssal egészben véve művésziek. A készen előállított jellemnek kevés értelme van, jellem csak cselekvényi fejlődésből merülhet ki, s nem egyéb, mint azon hatások eredménye, mit a viszonyok kényszerűsége, a mások tettei keltenek föl az egyénben, cselekvő vagy szenvedőleges színezettel, szövevényes vagy egyszerű cselekvényt alkotva. E nélkül az alakok nem emelkedhetnek ki, ködbe kell veszniök, s e köd nem lehet ossiani, mely a félhomályban is sejtet. Példa rá épen ez eposz. Béla tulajdonkép maga a költő lyrai hangulataival. Meg kell vallani, hogy e hangulatok költőiek, például Béla elválása szülőföldjétől (I. ének), álmadozása (II. ének), ébredő szerelme (III. ének), a párbaj előtti vigadozás (IV. ének). Azonban mindez nem elég, sőt akadály arra, hogy a hős mint körvonalozott jellem, határozott egyéniség emelkedjék ki. Aztán viseltethetünk-e iránta érdekkel, midőn nem félthetjük, nem aggódhatunk érte és se szivünket, se képzelődésünket nem lepheti meg? Vajon dicsekvő természete a magyar büszkeség és önérzetből foly-e, s nem sujtásos üresség-e- inkább, mely még jobb érzéseinket is sérti, midőn a helyzet és hangulat ellenére azzal vigasztalja a cseh bajnokot, hogy szép és könnyű lesz halála, mert magyar kéztől esik el? Vajon Richeza van-e annyira is rajzolva, mennyire a lyrikus is rajzolja kedvesét, kihez dalait intézi? Mieszkó több-e, mint egy pohos öreg? A pomerán vezér nem csak pusztán athleta, állatias bajnok-e? Berezinára még legtöbb gondot fordított a költő, legalább két költői mozzanatban igyekszik feltüntetni: egyik, midőn Béla ellen haragra gyúl; másik, midőn a vele vívott párbaj után Gundáról és Richezáról álmodik, s a kelő napsugárnál visszatér szivébe az életvágy és régi szerelme. Azonban viszonya sem Gundához, sem Richezához nincs úgy rajzolva, hogy érthessük jellemét s érdekkel lehessünk iránta. Mi pedig Hadonárt, a vén szolgát illeti, ő csak ráadás, se a Béla alakja emelésére, se komikai ellentételül nem szolgál, a cselekvényt sem mozdítja elő, s legfölebb csak azért bocsáthatunk meg neki, hogy Béla e szép sorokat intézheti hozzá:
«Bátya – így beszéle Béla Hadonárhoz, Ügetés közben – mit szólsz e tartományhoz? Ugy hiszem vitéznek jók a pomeranok, Mert vitéz nép szokta lakni a síkságot.»
A cselekvény gyöngeségét a helyett, hogy kárpótolja, még inkább kiemeli a felfogás határozatlansága s a hangulatok zavartsága. Vajda népies eposzt akart írni, és Szent-Istvánt, ki iránt a magyar nép vallásos és nemzeti kegyelettel viseltetik, kiről határozott véleménye van, különczködő történetbölcsészkép, mondhatni csaknem cynismussal fogja fel. Ez másnemű költeményben talán lehető, de népies eposzban nem, minthogy ez mindent hagyományilag, hívőn igyekszik adni. E miatt hiányzik e műből az ódon színezet is, mely a népies felfogással rokon, s mely nem egyéb, mint azon emlékek, fogalmak összege, mely a multról a nép öntudatában él, s melyet a történeti tanulmány bizonyos határok közt élénkebb határozottsággal tartozik kiszínezni. A hangulatok is egymást zavarva váltakoznak. A mű alapeszméjét a hit és szerelemért égő lelkesedés képezi, s a költő mégis sok helyt belevegyíti a kételyt. Kérdi: vajjon nem veszt-e az, ki a jelen örömeit a halhatatlanság álmaival cseréli be? s midőn a IV. ének 6–11. a mult időkön lelkesül, vajjon merengő elegiai hangulat-e az s nem izgatott blasirozottság? A költő mindezt teheti vala, ha nem népies eposzt szándékszik írni; azonban az ironicus hangulatokból át-átcsap a gyermetegbe, s itt néha gyermekies vagy trivialis is lesz, például midőn Berezina cseh nevével, s a gombaképű tótokkal elménczkedik, midőn azt jegyzi meg Mieszkó hasáról:
De nagy akadék is az a has valóban, Szerelemben úgy mint harczias dolgokban.
E mellett ugyanazon egy hangulatot mindjárt megzavar egy-egy prózai gondolat vagy hamis kép; például, midőn Bélában fölébred a szerelem:
Hosszú volt Bélának első pillantása, Mert meg volt meredve két szeme pillája, vagy ......... az ölelkező lombok Voltak altatódalt regélő dorombok stb.
A külalakot, a verselést, a nyelvet illetőleg is ugyanezen különös vegyület mutatkozik: erő és nyerseség, természetesség és keresettség, emelkedés és dagály, ép magyarság és idegen szófűzés, szép rhythmus és gondatlan darabosság. Általán véve az egész mű egy még meg nem alakult költészet tisztulatlan de erős nyilatkozása, s van benne valami meglepő, mi várakozást s igényeket gerjeszt.
A «Kióvi csata» nem napjaink szüleménye, a multból nyúlik át hozzánk s igen díszes helyet foglal el azon epikai mozgalom emlékei közt, melyet Vörösmarty és Czuczor teremtettek. Debreczeni nagy műeposzát 1825–26 körül írta. Barátja gr. Mikó Imre csak nem rég födezte föl az 1851-ben meghalt költő irományai közt, illeszté össze, s adta ki díszkiadásban, a jövedelmet az elhunyt családjának ajándékozva. Az eposzt gr. Mikó bevezetése előzi meg, mely egyszersmind az elhunyt költő életrajzát tartalmazza. – Megható lapok: egy nagy tehetség, szilárd jellem eseményei, melyeket nemes lélek, megindult baráti szív tolmácsol, színez ki. – Én, ki ismertem Debreczenit, gr. Mikó szép rajzaiban mindenütt csak hűséget és igazságot találok. E férfiú különös tünemény volt. Nagy fáradalmak és küzdelmek közt a társadalom legalsó rétegeiből emelkedett föl magas hivatalpolczra, mindig hű maradva önmagához s később a sors csapásait nemes lélekkel tűrve. Előbb erdélyi bányásztanácsos volt, majd 1848-ban a m. pénzügyminiszteriumnál a bányászati osztály egyik főnöke, kit a bányászat és gépészet körében tett nevezetes javításai és találmányai hazánk határain túl is nevezetessé tőnek. Mint a nemes gróf írja, néhány jeles természettani munkát hagyott hátra kéziratban. Szabadjon remélni, hogy gr. Mikó, ki a hazai irodalom és művészet oltárán oly nemes buzgalommal áldozik, ezek közrebocsátásával sem fog késni, annyival inkább, mert bár Debreczeni jeles költő volt, de egész életét inkább a tudományoknak szentelvén, e munkái talán mindazt felülmulják, mit a költészet terén nyújthatott.
Debreczeniről, míg élt, ki sem tudta, hogy költő. Nyomva a hivatal és élet gondjaitól, munkás és zárkozott életet élt, s csak nyugperczeiben, titkon, senki által nem sejtetve, keresett enyhet a költészet forrásánál, a nélkül, hogy igényt tartana a dicsőséghez. Azon korszakban, midőn a magyar erős nemzeti öntudatra ébredt, költőink a mult dicsőségén lelkesültek, őt is hevíté e nemes láng és eposzt írt. Költészetünknek egészen azon epikai irányához csatlakozott, melynek én kifejtett nézeteimnél fogva nem lehetek dicsőítője, épen azért, a helyett, hogy eposzának bonczolatába bocsátkozzam, csak általánosan jellemzem, kimutatva azon helyet, mely régibb eposzaink közt megilleti. Debreczeni már a költői munkásságra nyomasztón ható körülményeinél fogva nem fejlődhetett oly kész tehetséggé, hogy a külalakot egészen hatalmába keríthesse. Néhol igen is szabálytalan hexameterei nélkülözik azon hatalmas rhythmust, mely a Vörösmarty és Czuczoréit annyira kitünteti. Nyelve is hátra marad ezeké mellett, s mint írói nyelv nem mindig emelkedik az akkori fejlődés színvonalára. De a mi a nyelv tisztán költői részét illeti, olykor annyi őserő és természetes báj fejlik ki, minő Horváth Endre néha iskolás és ódon színezetet keresetten vadászó «Árpád»-jában ritkán. A felhevülés önkénytelen pillanatai ezek, melyekből a folytonos gyakorlat és műgond sokat fejthetett volna ki. Egyébiránt tudni kell, hogy e mű szétszórt töredékekből egészszé van ugyan alkotva, de a végső javításon nem mehetett át, itt-ott egész sorok hiányzanak, s a tizenötödik és utolsó ének végét csak prózában tervileg lehetett közölni.
Tárgya Kióv bevétele, midőn a hont kereső Árpád, a belső visszavonás s az istenségek ármányai és védelméből folyó nagy küzdelmek között végre legyőzi Oleget, az orosz fejedelmet, megnyeri Attila kardját, az ősjóslatban megerősödik s az oroszoktól elpártolt kúnokkal csatlakozva megindul Pannónia felé. Ez alapon oly építmény emelkedik, mely töredékessége mellett is az alkotást illetőleg sokkal méltóbb mellékdarabja «Zalán futásá»-nak, mint a hogy a külalak sejtetné, természetesen ez is inkább egyes részletekben lévén kitünő, mint egészben véve. Debreczeni is, mint Vörösmarty nem mondai úton indult, azonban tárgya nem oly nagy történeti mozzanat, mint a Vörösmartyé. Mindkettő használt fel némi mondát is, de az egyiknél sem olvadhatott be az alapba. Debreczeninél az Attila-kard megtalálása, holott ennek kellett volna a mű központját képeznie, egészen elmosódik, Árpádból ő sem tud, mint Vörösmarty, valódi eposzi alakot teremteni, mi mondai, vagy történeti részletek nélkül lehetetlen is. Mindkettő használt csinált mythost, Debreczeni e mellett még bölcsészeti symbolikát is, azonban a gépezet, különösen az északi mythos segélyével a «Kióvi csatá»-ban inkább van beolvasztva a cselekvénybe mint «Zalán futásá»-ban. Az ellenfél, a szlávok csoportozatára Vörösmarty kevesebb gondot fordított, mint Debreczeni. Vörösmarty művében több az eredetiség és romantikai elem. Debreczeni utánzásra hajlik s antikszerű. Mindkettő kitünő egyes részleteket nyujt. Debreczeninél különösen nagy költői erőre mutat azon jelenet, midőn Árpád elalél, a megijedt sereg holtnak tartja, mert Ormuzd kiveszi testi hüvelyéből lelkét, magával ragadja a szellemek országába s megmutatja neki Pannonia földét. A Vörösmarty eposza különösen a nyelvet illetőleg irodalomtörténeti mozzanat volt, a Debreczenié egy elkésett mű, mely körön kívül áll s irodalmunkban jelenleg alig lehet más igénye, mint hogy a multban illő helyet követeljen. Epikai költészetünk most már más, jobb irányban fejlődik, míg másfelől a «Kióvi csata» nyelvi tekintetben épen nem pótolhatja «Zalán futásá»-t, mely mögött messze marad. Mint mondám, tiszteletreméltó emlék, egy elnyomott költői tehetség, egy kitünő egyén síremléke, melyre kegyeletünk tűzi föl a koszorút.
Még a Szabó Lajos eposzáról kell mondanom valamit. Ez különös egy mű. Eleinte úgy indul, mintha víg eposz akarna lenni, aztán tudós értekezéssé válik, s végre mint didaktikai költemény szívünkre köti, hogy a földi üdv az egyezségben és tökéletes összhangzásban áll. Ezért utazta be a költő az eget és poklot. Ugyanis a halál huszár képében megjelen nála, lovára ülteti s föltárja előtte a menny és pokol minden titkát. Van benne néhány jó, bár diákos ízű ötlet, de találékonyság, alkotás épen semmi. A költő a helyett, hogy az olvasót képzeletének komikai vagy fönséges alakjaival gyönyörködtesse, hol vers, hol prózában oly nyelvészeti, történeti, ősmagyar mythosi fejtegetésekbe bocsátkozik, mintha azon magyar történeti iskolából került volna ki, mely őstörténetünket és mythologiánkat nyelvészeti játék által akarja kideríteni. S én csak azért teszek itt e műről említést, hogy e költészetünkbe is beszivárgó irány ellen szavazhassak.
III.
Tompa Mihály versei. II. köt. Kiadta Friebeisz István. Második kiadás. Pest, 1854. – Száraz lombok. Irta Mentovich Ferencz. Pest. 1854. – Szerelmi vadrózsák Tóth Kálmántól. II. füz. Pest, 1854. – Tavaszi lombok. Irta Concha Károly. Szombathely, 1855. – Balogh Zoltán költeményei. Pest, 1855. – Tóth Endre újabb költeményei. Pest, 1855. – Zalár költeményei. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. – Gyöngyvirágok. Irta Spetykó Gáspár. Pest, 1854. – Kakukdalok a nép számára. Irta Meáncsek István. Veszprém, 1854.
Nem tudom: folytassam-e, a mit már megkezdtem, megírjam-e mindazon hat czikksorozatot, melyekben rendre szépirodalmunk mindenik ága s végre szinészetünk felett akarok szemlét tartani, bizonyos kritikai irányok ellen folytonosan polemizálva? Midőn asztalhoz ülök s tollat fogok kezembe, mindig valami nyomasztó érzet fog el. Épen mintha látogatóba készülnék valakihez, kivel érdekes, nem halasztható, de reá nézve igen kellemetlen ügyet kell elintéznem, s azon törném fejemet, mikép lehessek őszinte és mégis gyöngéd, hű önmagamhoz és mégis kiméletes, e nehéz mesterségen, melyet soha sem fogok megtanulni.
Valóban nem születtem kritikusnak. Legalább kedélyem sehogy sem tudja megszokni e szerep nyomoruságait. Ez alatt nem a gondolkodás fáradtságát, a kétely tömkelegét, a tévedhetés aggályait értem. Én örömest olvasom és tanulmányozom a költőket és műbölcsészeket. Ez reám nézve mindig gyönyör forrása. Minél többet vizsgálódom, annál többet élvezek, mert mind mélyebben nyilatkozik előttem a valódi költészet, e második isteni kijelentés, mely kibékít bennünket az élet nagy meghasonlásaival. Aztán magam is tevén némi kisérletet a költői pályán és legközelebbről a kisérletnél valamivel többet szándékozván közrebocsátani, szükségesnek tartom tanulmányozni saját művészetemet, mert bármit beszéljenek az ihletés csodáiról, a költészetnek három nagy iskolája nélkülözhetetlen: az élet, mely benyomásokat, tehát anyagot nyújt; a munka és műgond, mely azt feldolgozva mindinkább hatalmába keríti az alakot; a nagy példányokban nyilatkozó örök törvények, melyeket még a lángelme sem hághat át, annyira nem, hogy épen képviselőjök. E három iskola nélkül még azon szerény költői nevet sem vívhatni ki, melyért talán igen drága ár volna egy élet, ha a költő csak dicsőségért küzdene s egyszersmind nem belső ösztönét, szíve szükségét elégítené ki, mi több, mint a koszorú és márványemlék, mert életöröm és belső megnyugvás.
Mindez hát nem unalmas, sőt kellemes foglalkozás reám nézve. Azonban egészen más, ha az ember szobájában önmagának tanulmányoz, önmaga számára birál, és még más, ha ugyanazt nyilvánosan másnak és más számára teszi. A kimondott itélet többé nem övé, hanem a közönségé, ki előtt mondja, az íróé, kiről mondja s a hatás ritkán kiszámítható. Író és közönség egyaránt és könnyen sértve érezheti magát, mert a kritikus néha nézeteiket kénytelen ostromolni, míg méltánylata – mert talán igen kevés – épen annyi visszatetszést szülhet, mint – mert talán igenis sok – hibáztatása. És ha a kritikus nem tekintély, kikerülheti-e a hegyke ingerkedés vagy epés gáncsoskodás vádjait? Ha pályatársai felett itél, nem fog-e az irigység gyanujába esni? S ha a pályatársak egyszersmind barátai, jó ismerősei, nem játsza-e el egyik vagy másik jóindulatát, mert kevesebbre becsülte, mint eszméit? Én nem vagyok tekintély és pályatársaimról irok. Miért tegyem hát ki kétszeresen magam annyi félreértésnek és gyanúnak? Nekem íróink közül sok jó barátom és ismerősöm van, kiknek többet köszönök, mint egypár jó óra örömét; szinésznőink közül is ismerek egy-kettőt, kikhez művészi tisztelet vonz. Miért sértsem meg hát a barátság és ismeretség gyöngédségeit? Miért apaszszam kellemes óráim számát? Miért idegenítsek el barátaim és ismerőim közül csak egyet is? Fölösleges töprengés. Oh nem! Hisz alig írtam néhány czikket, s már nemcsak azok neheztelését vontam magamra, a kiket kerestem, hanem azokét is, kik, bár nincs okuk rá, az enyémet keresik.