ADALÉK NÉPKÖLTÉSZETÜNKHÖZ.
Reading edition
Olvastatott az Erdélyi Muzeumegylet 1860. február 25-én tartott tudományos ülésén.
Mióta a Kisfaludy-társaság megszünt munkálkodni, a néphagyományok gyűjtése is megszakadt. Lehet, sőt hallottuk, hogy egyesek fáradoznak, de a közelebbi tíz év alatt egyetlen újabb gyűjteményt sem tud felmutatni irodalmunk, mert az Erdélyi által néhány év előtt kiadott «Közmondások könyve» és «Magyar népmesék» még a Kisfaludy-társaság munkásságának eredményei, Gaalnak pedig szintén nemrég megjelent meséi egy még régibb kor mozgalma. Valóban, uraim! Muzeum-egyletünk igen érezhető szükségletnek tett eleget, midőn tagjait néphagyományaink gyűjtésére szólítá föl s legalább részben folytatója akar lenni azon nevezetes mozgalomnak, mely költészetünket megtermékenyítette, nyelvészetünknek annyi becses adatot szolgáltatott s még őskérdésünkre is vetett egy pár halvány sugarat.
De vajon lesz-e fáradozásunknak óhajtott sikere, fogjuk-e gazdagítani a magyar népszellem kincstárát, vagy csak szegénységünket leszünk kénytelenek bevallani? Oly kérdés, melyre az irodalmi közvélemény nem épen vigasztalóan felel. Majdnem általános azon meggyőződés, hogy az erdélyi népköltészet csekély figyelemre méltó. E vélemény nincs minden alap nélkül. Mindaz, mi eddig a magyar néphagyományok gyűjteményeibe Erdélyből került, vagy épen nem új, vagy épen csekély becsű. Különösen a székely népköltészetben csalódott az irodalom. Azt hitte, hogy egész új világot fog felfedezni, ősibb eredetiséget, gazdagabb kedélyt, alkotóbb képzelmet: s mindennek épen ellenkezőjét találta. Azon 30–40 székely népdal között, melyeket Erdélyi közlött, alig van egy pár figyelmet érdemlő s a legszebb is («Ha én rózsa volnék» Erdélyinél II. k. 322. lap) csak már egy ismert dal gyöngébb variansa, szóval: mintha az erdélyi vidékek népköltészete csak hulladékokból táplálkoznék s a mi benne eredeti és vonzó, inkább nyelvi sajátság, népirati adat, mint költői szép. Csak a legújabb időben kezd gyöngülni e vélemény, mióta nehány becses adat fekszik a kritika előtt. A «Hadak uta» monda, melyet Lugossy egy székely katona elbeszélése után jegyzett föl, nevezetes adalékul járult hunmondakörünkhöz; Kriza gazdag gyűjteményeiből egy pár mutatvány szokatlan figyelmet gerjesztett; a Nagy Lajos által közlött «Barcsai» pedig egyik legjobb népballadánknak lőn elismerve. Ime egy kis buzgalom, máris mily szép eredmény, íme nehány jel, melyek méltán erősíthetik önbizalmunkat, hogy fáradozásunk nem lesz sikertelen. Én is ez önbizalmat akarom erősíteni, nehány erdélyi, nagyrészt székely, még eddig ismeretlen népköltemény bemutatásával, melyek szerintem az összes magyar népköltészet legszebbjei közé tartoznak s minthogy épen ballada- és románczneműek, népköltészetünk legterméketlenebb ágát fogják gazdagítani.
E költemények egyike így hangzik:
Elindula Ajgó Márton Hosszu útra, rengetegre; Megtalálta Molnár Annát: ‚Gyere velem Molnár Anna, Hosszu utra, rengetegre‘. „Nem mehetek Ajgó Márton, Vagyon nekem csendes házam, Csendes uram, jámbor uram, Karon ülő kicsi fiam!“ Hívta, nem jött, elrabolta. Elindultak most már ketten, Hosszu utra, rengetegre; Megtaláltak egy burús7) fát, Leülének árnyékába. „Nézz egy kicsit a fejembe!“ Hullni kezd az asszony könyje. „Mért sírsz, mért sírsz Molnár Anna?“ ‚Nem sírok én Ajgó Márton, A mi hull, a fa harmatja‘. „Nem hull most a fa harmatja, Mert épen álló dél vagyon.“ Felindula Ajgó Márton Ekkor a fa tetejébe; Visszaejti a pallosát. „Add fel, add fel pallosomat!“ Felhajítja a pallosát, Ketté vágja az derekát. Felöltözik ruhájába Térdig érő ángliába, Elindula hazájába, Megállott a kapujába. ‚Csöndes gazda, jámbor gazda Adsz-e szállást az éjtszaka?‘ „Nem adhatok vitéz uram, Vagyon nekem síró fiam.“ Addig kérte, míg megadta. „Csendes gazda, jámbor gazda Van-e jó bor a faluba? Hozz egy kupát vacsorára.“ Míg az ura borért jára, Kigombolta a dolmányát, Megszoptatta síró fiát. (Marosszék.)
Először is feltünő e ballada eredetisége, a mennyiben nincs rokonságban az általam ismert hazai és külföldi népballadákkal. Egy párt kivéve, legszebb alkotásu balladáink is többé-kevésbbé megtalálhatók más népek költészetében. Például Szép Ilona, ki bepanaszolja a bíró fiát, mert gunárát agyonütötte s az elitélt ifjúnak akasztófa helyett «két karja szép karfáját» ajánlja föl, nagyon hasonlít azon szerb románczhoz, melyben a leányok megfognak egy ifjat, ki virágos kertöket feldúlta s elitélik most számüzésre, majd máglyára, végre akasztófára; az ifjú az akasztófát választja, azaz szeretne függeni egy rossz fán, egyik leány nyakán. A királyfi, ki kocsisi ruhába öltözik, hogy kiismerjen két leányt, a gazdag bíróét és a szegény kosárkötőét, elvégre a kosárkötőét veszi el s így a szegénység és jóság diadalt ül a gazdagság és szívtelenség fölött, majd minden népköltészettel közös s népmeséknek, balladáknak egyaránt kedvencz tárgya. A féltékeny és gyanakvó Barcsai, ki visszatér fele útjáról, berúgja a zárva talált ajtót s nejét szeretőjével együtt megöli, majdnem testvére a spanyol népköltészet Don Albertosának, ki szintén visszatér a vadászatról s hasonló módon öli meg nejét. A lováért és hatvan forintjáért vízbe vetett legény románcza, kinek testét partra veti a Tisza s kit anyja, atyja és kedvese rendre költögetnek, még a hangulatra nézve is rokonságban van az angol George Campbellel, kinek lova gazda nélkül jő haza s kit anyja és kedvese oly keservesen siratnak. Azon kedélyes párbeszéd, mely «Oláh Gerő» czímű balladánkban s más dalainkban a ló és gazdája közt foly, a litván népköltészetben is megtalálható. Az angol népköltészet szintén a magyarhoz hasonlóan fogja fel kedvencz haramjáit, mint boszulóit a képzelt és valódi társadalmi igazságtalanságoknak, kik a gazdagot pusztítják, de a szegényt nem bántják, s Robin Hood, Armstrong nem mások, mint Angyal Bandi és Sobri angol kiadásai, sőt midőn Armstrong azt mondja a királynak, hogy ő jó lovon, szép asszonyon s egy pár derék vadászkutyán kívül egész életében semmit sem kedvelt jobban, mint a becsületet s bár Angolország gabnáját és ruháit dézsmálni szokta, de skót asszonytól egyetlen legyet sem rabolt, olynemű philosophiát vall, mint a mi pusztai szegény-legényeink, kik szerint, a mi földből nő és földön tenyészik, uratlan, kik nem tartják bűnnek ahhoz nyulni, a mi nem emberi csinálmány, ipari tárgy és szülőföldjöket sohasem pusztítják. Mindezt nem balladáink kisebbségére mondom. Ha ez kisebbség, akkor a legjelesebb görög drámaírók, a legnagyobb keresztyén képírók csak mint nyomorú másolók állhatnak meg. Aeschylos, Sophokles, Euripides nagyrészt oly hagyományokat dolgoztak föl, melyeket már Homér is használt, a keresztyén képírók vetekedtek egymással ugyanegy tárgy földolgozásában és mégis sohasem tértek el a szent könyvtől, semmit sem változtattak a hagyományokon. A valódi eredetiség mind a nép-, mind a műköltészetben nem annyira a tárgyban, az alapeszmében rejlik, mint a szellem föltaláló s főkép alkotó erejében. Az emberi szenvedélyek és viszonyok nagyjában majd mindenütt ugyanazok, ha még e mellett ugyanegy polgárisodás kebelében fejlődtek ki, lehetetlen, hogy az egymástól legtávolabb élő népek költészete is ne mutasson föl közös vonásokat, nemcsak tárgyban, alapeszmében, hanem még inventióban is. Hátha még egyik nemzetet a másikkal a rokonság, szomszédság vagy politikai viszonyok kapcsai fűzik össze, hogy vándorolnak a mondák egyiktől a másikhoz, hogyan változnak, módosulnak, termékenyítik egymást, észrevétlen és néha annyira beolvadva, hogy a rokonságot alig lehet kimutatni. Azonban valamely nem használt alapeszme vagy szokatlan inventio, ha egyszersmind költői is, mindig nagy figyelmet érdemel. E balladára épen azért vagyok bátor önök figyelmét felhívni, mert ilyesmit látok benne, ha nem is olyat, mely a nyugateurópai legszebb balladákkal vetekedhetnék, de mindenesetre becsest, az anyai szeretetnek egy valóban szokatlan és költői vonását.8)
Az anyai szeretet sokkal nagyobb szerepet játszik a nép-, mint a műköltészetben. A népmesékben az árva mindig szerencsétlen, rendesen sok szenvedés után mintegy kárpótlásul lesz boldog, a mostoha anya mindig gonosz, mintha lehetlen volna, hogy a nő azon gyermeket, kit nem szült, nem szoptatott, képes legyen szeretni. A szerelmi dalokban is a fiú vagy leány nem egyszer fordulnak anyjukhoz panaszolni s ha meghalt, sírjához mennek ki, megszólítják, mintha élne. A szülők iránti tiszteletlenség nagy bűn, az öregeket nagy tisztelet illeti, nem annyira azért, mert tapasztaltabbak az ifjaknál, hanem mert atyjok és anyjok képmásai. A közmondások számtalanszor lelkükre kötik a szülők és öregek iránti tiszteletet. Horváth András «Átkában» e szép versszak:
Messze földről az úristen hoz tereád népet, Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népet, Ki nem teszen tisztességet az vén embereknek, Meg sem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek.
Zrinyinél az erkölcsi romlottságnak azon találó festése, hogy «az öreg embernek nincsen tiszteleti», Aranynál a Toldi felkiáltása a gyermekét vesztett anyához:
Özvegy édes anyám vagyon nekem otthon, Tudom én sajnálni a jó özvegy asszonyt,
mind oly vonások, melyek a népköltészettől vannak kölcsönözve. Igaz ugyan, hogy a népköltészet e leggyöngédebb indulatot néha nyersen festi, de legalább sohasem mesterkélve, affectálva. Oly anyát például, minőt Tóth Kálmán fest Losonczynéban, kinek fia halálra itéltetésekor legnagyobb gondja a fia halálfélelme miatti szégyen, ki csellel önt bátorságot fiába, hogy egy büszke magyar nő és honleány fiát ne láthassa gyáván meghalni a török, ki tulajdonkép sem anya, sem honleány, hanem monomaniában szenvedő asszony, a népköltészet sem nem értene, sem nem énekelne. Ez igen természetes. A népnél az anyai szeretet nemcsak vallásos és erkölcsi kötelesség, hanem egyszersmind a legélesebben kifejlett ösztön, a legerélyesebben nyilatkozó életszükség, melyet, mint a művelteknél, nem gyöngíthetnek meg sem a nagyvilági élet elfoglaltsága, sem a bölcselkedő ész sophismái, sem a beteges eszményiség idétlenségei. Mindez önként foly a nép életviszonyaiból. A kunyhók lakója maga szoptatja gyermekeit, magával viszi, ha dolgozik, ha mulat, mert nincs kire bizza, egész életét nekiek kell szentelnie, az ő élete egyszersmind gyermekeié, mert ha meghal, nincs ki őket többé ápolja; neki nem baj, mint néha a művelteknél, ha sok gyermekkel áldja meg az isten, mert mindenikben munkás kezet, cselédet nyer, öregsége egyetlen gyámolait. Mindmegannyi anyagi ok, melyek az erkölcsi viszonyt, ha nem is finomabbá, de annál erősebbé teszik, mindmegannyi realis alap, melyre annál szilárdabban építhet a vallás és erkölcs eszményisége. A képzelem és kedély minden kincsével díszíti is a népköltészet a szeretet e legerősebb s legtisztább indulatját. Én legalább az anyai szeretetet a műköltészetben seholsem láttam annyira megdicsőítve, mint egy dán népballadában, midőn a sírban nyugvó anya éjjel hallván gyermekei sírását, kiket mostohájok elhanyagolt, fölkel koporsójából, belép hozzájuk, egyiknek ruháját csinosítja, a másikat megkeféli, a harmadikat megfésüli, a negyediknek haját fonja be, az ötödiket ölbe veszi s enyelgések között ringatja el, a hatodikat az atya után küldi s mikor ez belép, fölgerjedve kiált föl: «Én hagytam nekik kenyeret, mégis éheznek, hagytam jó ágyneműt, mégis a földön hálnak, hagytam gyertyát, mégis a sötétben ülnek, ha ismét vissza kell jönnöm, akkor jaj neked»; ezalatt megszólal a kakas, a halottnak vissza kell térni sírjába, de valahányszor vonítnak az ebek, a férj és mostoha a gyermekek után látnak, mert félnek a halott megjelenésétől. Lehet-e szebben megérzékíteni az anyai szeretetet? Ime örök-éber gondja a sírban sem nyughatik, fölkel koporsójából ápolni, óni, védeni elhagyott gyermekeit.
A mi balladánk a képzelem nem ily nagyszerű alkotása, de benne is, mint nap a harmatcseppben, egész fényével ég az érzés égi lángja. Az elrablott Molnár Anna egy véletlen eset által megszabadulván rablójától, férfiruhában siet haza férjéhez, gyermekéhez. Bekopogtat a kapun. Férje kóbor vitéznek képzeli, nem örömest ad szállást, menti magát, hogy síró fia van. A nő még inkább kéri s miután bebocsátást nyer, meghagyja férjét csalódásában, mert hirtelen talán megijedne tőle vagy nem is hinne neki, összeszólalkoznának; aztán borért küldi, hogy a míg oda jár, megszoptathassa fiát, hogy a viszontlátás felindulása, a kérdezősködés ne vonhassák el szegény gyermekétől, ki oly rég nem szopott s azóta mindig sír. Az anyai szív örök törvénye zendűl e balladából hozzánk, hogy a nőnek gyermeke mindennél elébbvaló, még férjénél is. Mi gyöngéd alapeszme, mi egyszerű, mégis erős compositio! S mi szép azon jelenés is, melyet a költemény nem mond el, hanem nagyon művészien az olvasó képzelmére hagy: a belépő férj, ki ámulva ismer szoptató nejére, a férje karjai közé boruló nő, a kielégített gyermek, ki többé nem sír s mosolyogva néz reájok. E hű és gyöngéd nő jelleme egy pár vonásban erős lélektani következetességgel van rajzolva. Midőn hívja Ajgó Márton, nem mondja neki, hogy nem szereti, nem szidja össze, mi némi kaczér színezetet adhatna vonakodásának, a legbájosabb naivitással s a legmélyebb kedély áradásával menti magát:
Nem mehetek Ajgó Márton Vagyon nekem csendes házam, Csendes uram, jámbor uram, Karon ülő kicsi fiam.
Oly mentség, melyről azt hiszi, hogy ellenállhatatlan. Fogalma sincs arról, hogy férjétől és gyermekétől megválhassék a nő s lehessen oly ember, ki ezt képes kívánni. Később a fa alatt szintén nem átkozódik, nem tüz össze rablójával, az ő átka sóhaj, az ő haragja könny, azt is eltitkolja, mert élete türelem. Az is jól van gondolva, hogy nem ő gyilkolja meg Ajgó Mártont, hanem a véletlen. E véres tett mennyire összerontotta volna jelleme gyöngédségét s a végkifejlés báját, mert semmi sincs művészietlenebb, mint tragikai elemet használni tragikai czél nélkül. Az átöltözködés is, vagy tulajdonkép a térdig érő angol posztó-mente felöltése is a nő jellemét emeli s a végkifejlés indokául szolgál. Molnár Anna férfiruhába öltözik, hogy ne essék újra valami kóbor vitéz kezeibe, hogy minél hamarabb és biztosabban jusson gyermekéhez, s midőn férje nem ismer reá, csak akkor ötlik eszébe ama gyöngéd csel, mintegy az anyai szeretet önkénytelenségéből. Az átöltözés és utazás sebességét mennyire kiemeli a nyelv és rhythmus sebessége, épen mint a rablás szenvedélyes erőszakosságát a «Hívta, nem jött, elrabolta» sor, mely keveset enged Cæsar «veni, vidi, vici» híres mondatának.
Legfeljebb a «Nézz egy kicsit a fejembe» sor ellen tehetne kifogást az inkább külsőleg illedelmes, mint bensőleg kényes ízlés. Azonban, ki ezen megbotránkozik, az Homért épen el fogja dobni s bajosan fog valaha kifejlődni érzéke a népköltészet naivitásához. Mindenesetre jogosabban botránkozhatunk meg némely ünnepelt regények finom sikamlósságain, melyek az illemnél valamivel nagyobbat sértenek, tudniillik az erkölcsi érzést. Aztán, ha a müncheni képtárban Murillo festményét, melyben egy vén asszony egy utczagyerek fejében keres, nagy becsületben tartják, bizvást megbocsáthatunk a mi balladánknak, midőn ez azon vonást nem ok nélkül, hanem bizonyos bizalmas viszony jellemzésére használja, mely előzménye vagy következménye egy bizalmasabbnak, melynek csak gondolatára is összeborzad Molnár Anna és sírni kezd. Sokkal alaposabb vád lehetne az, hogy Ajgó Mártonnak a fára mászása nincs indokolva. E vád valóban igaz, pedig talán nem lett volna bajos megtalálni a legegyszerűbb és legtermészetesebb indokot. Az ily fogyatkozás egyébiránt néha a legszebb mondákat sem kiméli s minden népköltészettel közös; mert a mondák sorsa sajátszerű, tulajdonkép a szájról-szájra adás dolgozza föl, alkotja össze őket, egyik teljes egészszé domborodik ki, a másik az alakulás bizonyos fokán marad, a harmadikból kikopik egy rész, a negyedikhez oly toldások ragadnak, melyek egészen megzavarják. Azonban balladánk e nem nagy fogyatkozását elég gazdagon kárpótolja a nyelv és előadás ereje. Sehol egyetlen henye jelző s a kifejezések szabatossága, festőisége egymással versenyeznek. A cselekvény töredékes sebességgel halad előre s mindenütt összhangzik vele a nyelv. Oly egyöntetű az egész, hogy egyetlen sor kitörlése megbénítná vagy a hangulatot, vagy az indokolást, vagy magát a cselekményt. Nem mindennapi tökély, még híres költeményeinkben sem találjuk meg mindig. Például Garay Kontjában e versszak:
Nem úgy király, kiált a hős, S megrázza ősz fejét, Vélnéd, egy erdő rengeti Hatalmas üstökét.
kimaradhatna a nélkül, hogy az egész bármiben csonkulást szenvedjen, sőt az erdő hatalmas üstöke ízetlen hasonlatának kitörlésével még más tekintetben is nyerne e költemény.
Molnár Anna balladájához a széptani becsen kívül még más érdek is csatlakozik. Úgy látszik, hogy egyike legrégibb népballadáinknak. Ezt nemcsak azon körülmény sejteti, hogy az angol posztó-dolmányos Ajgó Márton alkalmasint valami kóbor vitéz, szabad hajdú lehetett nemzeti fejedelmeink vagy talán épen a királyok idejéből, hanem a ballada külalakja is, mely csak néhol és esetleg rímes s kevésbbé oszlik versszakokra, mint népkölteményeink bármelyike. Már Erdélyi János megjegyezte a királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilona czímű rímetlen népkölteményeinkről, hogy alkalmasint a legrégiebbek közé tartoznak, de ő ezt inkább tartalmukból következtette, mint külalakjukról. Arany János tovább ment. Ő a magyar nemzeti versidomról írt értekezésében népköltészetünk, közmondásaink és régibb irodalmunk alapján azon elméletet állította fel, hogy költészetünk eredetileg csak a rhythmus báját ismerte s minden afféle, mint rím és mérték, csak esetleges lehetett s ha netalán megérzette is a magyar fül a sorok végeinek történetes összhangzását, a fődolog a rhythmus, nem a rím lévén, ez utóbbit könnyen nélkülözte. Szerinte e rhythmust főleg két tényező alkotta, részint a gondolatok olynemű csoportulása, minőt a héber költészetben is tapasztalhatni, részint az ütem egyik tagjának hangsúlyos kiemelése, melyet néha alliteratio is élesített. E nézet helyessége mellett bizonyít a mi balladánk is. Ebben nincs sem rím, sem strofa-szerkezet, mégis oly kedvesen zeng fülünkbe, sokkal kedvesebben, mint sok rímelt és mértékes költemény. Az ősmagyar rhythmus zöngelme hangzik ki belőle, még pedig oly szabatosan, hogy csak egyetlen sort találhatni az egészben, mely kissé bágyadtabb:
mert épen ál ló dél vagyon.
A többiben nemcsak kellően van kiemelve minden ütem, hanem a hangsúly az ütemnek nagyrészt első szótagjára esik; például:
Elindula Ajgó Márton
Hosszu útra, rengetegre,
Megtalálta Molnár Annát.
Ez utóbbi sorban egyszersmind alliteratio is hangzik, valamint alább a következő helyeken:
Karon ülő kicsi fiam. Mért sírsz, mért sírsz Molnár Anna.
Azonban ősrhythmusunkra nézve azon költemények, melyeket mindjárt fel fogok olvasni, még e balladánál is erősebb bizonyítékok. Ezek nemcsak hogy rímtelenek és erősen hangsúlyozottak, hanem egyszersmind még tisztábban mutathatják a gondolatok bizonyos szabályos csoportulását, mely most párhuzamos, majd ellentétes, itt összerakó, ott vegyes módokon nyilatkozik s melyet kiválón a gondolat rhythmusának szoktak nevezni.
E költemények itt következnek:
„Boriska, Boriska szép lyányodért jöttünk, Törökök kezébe szép lányodat add ki!“ „Állj fel lyányom, állj fel, állj fel a kőpadra, Nézz ki az ablakon, mit látsz-e alatta“.9) „Három üveghintót, kilencz aranyzászlót. Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere, Egy darab kenyere, egy pohárnyi bora, Hogy ne adjon engem törökök kezébe.“ Kimegyen a kertbe, leborúl a gyepre, Zokogva kiáltja: „Virágim, virágim, Tőbül hervadjatok, földig száradjatok, Hadd lássa meg minden, hogy engem gyászoltok!“ Bemegyen a házba, leborúl az ágyba, Zokogva kiáltja: „Gunyáim, gunyáim10) Szegről lehulljatok, földön rothadjatok, Hadd lássa mostohám, hogy engem gyászoltok!“ (Gyalu.)
Tudtomra e néprománczon kívül még csak egy van, a Vitéz Oláh Gerő dala, mely a török időből maradt reánk, mert Kádár István hosszú énekét alig tarthatjuk tisztán népi eredetűnek, a Szilágyi és Hajmási históriája pedig még kérdés alatt van, vajon fordítás-e vagy eredeti. Csodálatos, hogy a török uralom, kétszázados véres küzdelmünk, mely annyira közvetlen és súlyosan hatott népünkre s annyi szomorú, de költőileg érdekes esemény szülőanyja volt, oly kevés nyomot hagyott népköltészetünkben. Az arabok, e szintén mohamedán nép, mi más hatással voltak a spanyol népköltészetre. Egészen megtermékenyítették; a legszebb spanyol románczok ez időből valók. Vajon az arab és török műveltség közötti különbségben rejlik-e ennek oka, vagy népköltészetünkben, melynek kedvencz formája mindig inkább a lyra volt, mint az epikai nem, vagy épen azt kell-e hinnünk, hogy azon másfél század alatt, mióta hazánk felszabadult a török iga alól, ilynemű balladáink lassan-lassan elvesztek? Bármi legyen az ok, e kis költeményt épen e körülmények teszik becsessé. E mellett a kertbe rohanás, az ágyra borulás, mily jól festi a hárembe hurczolt ártatlan leány fájdalmát. Még utoljára látni kívánja a helyet, hol annyi szép órát töltött, hol virágokat ültetett, talán bokrétának kedvese számára, hol ezután hervadni fog minden, mint ő. Még utoljára leborul ágyára, a tiszta, szűzi ágyra, honnan most örökre kiragadják; ott függenek ruhái, melyeket többé nem viselhet, de a melyek porba hullva, rothadva is, isten és ember előtt vádolni fogják mostoháját. Felkiáltásában: virágim hervadjatok, ruháim szegről lehulljatok, az ártatlan kedély fájdalma, búcsúja, átka olvad össze. Mily megindító rajz, s mily egyszerű eszközök! Nehány közönséges szó, illő helyen alkalmazva, mily költőien fejezheti ki az érzést s mi kár, hogy műköltészetünk ily esetekben rendesen szónoklathoz vagy reflexióhoz folyamodik és rendesen a kritika tapsai közt.
A harmadik költemény egy zsivány nejének panasza:
«Eleget könyörgék apámnak, anyámnak, Hogy ne adjon engem nagy hideg havasra, Nagy hideg havasra, nagy hegyi zsiványnak! Most is oda vagyon keresztúton állni, Egy-két árva pénzért lelkét elveszteni; Meguntam már azt is jó reggel fölkelni, Jó reggel fölkelni, folyóvízre menni, Folyó vízre menni, véres ruhát mosni.» «Mért sírtál, mért sírtál gyönge szép menyecske?» «Nem sírtam, nem sírtam, konyhán bíbelődtem, Cserefának füstje húzta ki a könnyem.» (Udvarhelyszék.)
Ebben is a női kedély rajzát vesszük. E három költemény valóban becsületére válik szegény, lenézett népköltészetünknek. Mindenik a női szív legszentebb érzéseivel foglalkozik és leggyöngédebb oldalról. Egyik az anyai szeretetet dicsőíti, a másik a szűzi szemérmet rajzolja, a harmadik a szerencsétlen feleség önmegtagadása iránt ébreszt részvétet. E szép nőt kényszerítve adták férjhez, «nagy hideg havasra», mely a székelységen, kivált nyáron, olynemű szerepet játszik, mint a magyarországi alföldön a tanyai, a pusztai élet. E mellett mennyi oka van gyűlölni férjét, ki zsivány és gyilkos. A havasi kunyhó magányában égnek földnek panaszolja fájdalmát, de midőn a vándor közeleg, elhallgat, midőn a vándor kérdi, miért sírt, a konyhafüsttel mentegeti magát. Hű marad esküjéhez, nem lehet férje árulója, önmegtagadással hordozza keresztjét s ha van valaki, ki férjét még visszatarthatja a bűntől, egyedül ő az. Íme népünk világnézlete, mely a családi kapcsot mindennél erősebbnek tartja, íme a vallás és erkölcs parancsolatja úgy alkalmazva, mintha ellenkeznék a társadalmi fogalmakkal, holott csak látszólag ellenkezik. Mivé válnék az oly társadalom, hol a nő férjét, a fiú atyját, a testvér testvérét, erkölcsi botrány nélkül vádolhatná be? A jó, a mi ily tettekből származnék, távolról sem érne fel azon rosszal, mit előbb-utóbb okvetlen maga után vonna. Az erkölcsök elvadulására vezetne, széttépné a családi kötelékeket, kioltana minden kegyeletet s azon veszélyes elvet emelné a szív örök törvényévé, hogy a czél megszenteli az eszközt. Brutus, ki képes volt gyermekére halálos itéletet mondani, a kegyetlenségig erős lelket tanusított, római erényt követett el, de bizonyára sem tisztán emberit, sem keresztyénit. Egy Brutusokból álló társadalom nem sokáig tarthatná fenn magát. Aztán nem elég-e az ily körülmények közé esett szerencsétlennek önkínja, egy egészen feldúlt élet keresztje? Azt kívánjuk-e, hogy családja gyalázatát saját gyalázatával is tetézze? Elitélhetjük-e mint valóságos bűntársat, vagy orgazdát? Bizonyára nem. Itéletünket enyhítni fogja az emberiség erkölcsi érdeke. A társadalom tartozik ugyan védeni magát s könyörtelenűl végrehajtani mindent, mit jóllétére szükségesnek hisz, de tagjaitól nem kívánhat az erény nevében bűnt.
A negyedik költemény, úgy látszik, töredék, talán egy hosszabb ballada töredéke:
Anyám, édes anyám, mikor engem szültél, Szültél volna követ, nem leánygyermeket; Mikor fürösztöttél gyönge-meleg vízbe, Fürösztöttél volna buzgó-forró vízbe; Mikor bepóláltál gyönge gyolcs ruhába, Póláltál volna be halotti ruhába; Mikor lefektettél gyantáros11) bölcsőbe, Fektettél volna a sötét hideg földbe. Sírjál anyám, sírjál, míg előtted vagyok, Azután ne sirass, ha útnak indulok. Megsiratnak engem az erdei vadak, El is énekelnek az égi madarak!
Az átok népünknél meglehetős nagy szerepet játszik, nemcsak meséiben, hol a vezeklést és bűnhődést látszik jelképezni, hanem dalaiban, balladáiban is, hol inkább a bosszú és fájdalom költői kifejezése, természetesen azon hit alapján, hogy isten az igazságos átkot meg szokta hallgatni, mert már bölcs Salamon tanítja Példabeszédeiben (26 r. 2.): «Miképen a madár elmegyen és a fecske elröpül: azonképen az ok nélkül való átok nem száll az emberre.» Erdélyi gyüjteményében sokszor fordul elő az átkozódás. A szerető nem egyszer átkozza meg hűtlen kedvesét; a Fehér Anna borzasztó és költői átka a legszebben fejezi be ez egyik legszebb balladánkat s mintegy a költői igazságszolgáltatást helyettesíti. Népünk a közbeszédben is, ha valamit nagyon erősíteni akar, mindjárt azt mondja: verjen meg engem az isten, ha nem úgy van, száradjon el a kezem, ha ezt tettem. A haldokló szintén átok alatt teszi véghagyakozását. Azonban e balladatöredékben előforduló átok kissé elüt népköltészetünk szokott átkozódásától. A szerencsétlen leány nem erősíteni akar valamit, nem hagyakozik átok alatt, nem mást átkoz meg, hanem önmagát, születését. Nem emlékszem, hogy ilynemű átok eddigi népköltészi gyüjteményeinkben előfordúlt volna. Úgy látszik, hogy ez a legnagyobb kétségbeesés kifejezése némi leplezett vonatkozással bűnben való születésünkre. A legsötétebb búskomorság vonúl végig az egész töredéken. Az átkozódásban kifáradt leány mintegy enyhülni akar, anyja könnyeiért esdeklik, mondván: sírjál anyám sírjál, míg előtted vagyok, de csakhamar utána veti: azután ne sirass, ha útnak indulok, mintha érdemetlen volna könnyeire, mintha nem érdemelne mást, mint a vadállatok közt pusztulni el, temetetlen, meg nem siratva. Mi jól illik e sivár képhez ama borzasztó átok, mint villám a sötét éjhez, melyet megvilágít s melybe elvesz.
Egyébiránt, hogy népköltészetünk ez átkozódó vonása mennyiben a pogány-magyar, mennyiben a keresztyén hagyományok eredménye; továbbá, hogy mennyiben van igaza Ipolyinak, ki Anonymus és a Székely krónika azon soraiban, hol a vérszerződést megszegőkre kimondott átokról van szó, mythosszerű értelmet talál: annak eldöntését nálamnál avatottabbakra bízom. Annyit azonban meglehetősen bizonyosnak hiszek, hogy az e töredékben előforduló önátkozódás ó-testamentomi eredetű. A magyar birodalomnak alig van vallásosabb vidéke, mint Székelyföld. A katholikus, kálvinista, unitárius, székely egyaránt buzgó, néha a rajongásig. Világi dalok helyett olykor a mezőn is zsoltárokat énekelnek. Ritkán káromkodnak, esküsznek, közmondásuk is azt tartja: «két bizony fölér egy isten úgy segéljent.» Gyermekeiket majd mindig bibliai névre kereszteltetik. Mózes, Áron, Dávid, Ezsaiás, Efraim, Éva, Eszter, Sára gyakran előforduló nevek nálok. A kálvinisták és unitáriusok beszédmódján bizonyos puritánszerűség vehető észre. A szombatosok lappangó felekezete csaknem napjainkig fenn tudta magát tartani közöttük. Ezek, a mint tudjuk, vasárnap helyett a szombatot ünnepelték és sok más ó-testamentomi szokást ujítottak meg. Az önátkozódás alkalmasint az ó-testamentomi írókból ment át a székely népköltészetbe. Jób szintén megátkozza születését: (3 r. 3. v.) Elveszszen az a nap, melyen én születtem, az északa is, melyen azt mondották: férfigyermek fogantatott. (12. v.). Miért tartottak térdeken és miért adtak csecset, hogy szophatnám, mert most a földben fekünném és nyugalmam volna nekem. Hasonlókép Jeremiásnál (20. r. 14. v.): Átkozott legyen a nap, melyen születtem volt; a nap, melyen az én anyám szült, ne legyen áldott! stb.
Az ötödik költeményt egy csonka énekgyüjteteményből írtam ki, melyet, úgy látszik, a múlt század közepe táján írhatott össze valamely diák, s melylyel visai lelkész Kovács Zsigmond úr volt szíves megajándékozni. Alkalmasint a nép ajkáról kerűlt e gyüjteménybe, mert két végső sora Kriza gyüjteményében is megtalálható egy, bár különböző tartalmú, székely népdal végén:
Kimenék én sík mezőbe sétálni, Megunám én sík mezőbe sélálni, Bemenék én kőkertembe nyugodni, Nyugotomban el találék alunni. Oda jöve fülemile kis madár; Hoza nekem körme között czédulát, Benne látám szerelemnek szándékját. Megárada a folyóvíz – hajlandó. Közte vagyon két szép porond – illendő. Reá szálla két szép páva – hajlandó. Egyik páva (N. N.) – illendő. Másik páva (N. N.) – hajlandó. Adjon isten egy kis esőt – illendő. Mossa össze mind a kettőt – hajlandó.
A ziláltság e költeményben csak látszólagos, az enyelgő álom szeszélyes hangulatát akarja kifejezni, s megvan a maga értelme. A szerelmes s talán házasulni akaró ifjú sétál a mezőben, aztán megnyugszik s elszenderül. Álmában a fülemile czédulát hoz neki, melyben az van írva, hogy a kiáradt vízben két porond szigetecske alakult, melyre két páva szállott, egyik ő, a másik kedvese. A hajlandó és illendő szavak hajlandóságukat s egymáshoz illőségöket jelentik, az eső pedig a házasság istenáldását.
A hatodik költemény egy rab ifjú panasza: Nehol kerekedik egy fekete felleg, Nehol száll, nehol száll egy fekete holló! Szállj le holló, szállj le, se nem igen messze, Se nem igen közel – két száz mértföldnyire, Izenjek apámnak és édes anyámnak, Jegybeli mátkámnak. Repülj udvarára, szállj az ablakára, Ha kérdi hogy vagyok, mondjad, hogy rab vagyok, Király udvarában térdig vasban vagyok. Megunta két lábam már a követ nyomni, Megunta két kezem már a lánczot húzni, Megunta két fülem tenger mormogását. Vad galamb zúgását. Megitatták velem a keserű pohárt, Elém terítettek fekete gyászruhát; Adta volna isten, ne láttalak volna, Híredet, porodat ne hallottam volna! Istenem, istenem, de megvertél engem, Szerencsétlen társsal, holtig való gyászszal, Holtig való gyászszal! Kit mindig szerettem, jaj be távol estem, Kit mindig gyűlöltem, annak rabja lettem. Szabad a madárnak ágról-ágra szállni, Csak nekem nem szabad violámhoz járni, Violámhoz járni. (Marosszék).
A csángó dalok közt (Erdélyi I. kötet) egy pár oly töredéket találunk, melyek e költeménynyel igen közel rokonságot sejtetnek. A 415. dal két végső versszaka:
Vidd el fecske, vidd el az én levelemet Apámhoz anyámhoz sz ez én kedveszemhez. Ülj fenyű fájára, szállj ez ablakára Sz ez én édeszemnek tedd ez asztalára. Jól tudom megkérdik, hogy vagyok, mint vagyok, Tudjad megmondani, tatár rabja vagyok, Tatár rabja vagyok, térdgyig vaszba vagyok, Kezemen, lábamon vasz zurgot zurgatok.
továbbá a 433-ik dal:
Vidd el madár, vidd el Vidd el levelemet, De nem igen messze, Csak a tenger mellé. Apámnak, anyámnak, Tedd ez ablakjára; Ablakjáról vedd el Tedd ez asztalára. Tudom mindjárt kérdik, Hogy vagyok, mint vagyok, Tudjad megmondani, Tatár rabja vagyok, Földig vaszban vagyok.
Aztán e töredék:
Mert én úgy meguntam Karcsú derekamon rabszíjat viselni, Kezemen, lábamon vaszakat zörgetni.
Mind olyanok, hogy majdnem dalunk variansainak lehet nevezni. Mind a csángó, mind a székely népdal alkalmasint egy tőnek virági, annyival inkább, mert a székely folytonos közlekedésben van Moldva- és Oláhországgal. Azonban a székely népdal költőibb és sokkal mélyebb fájdalmat fejez ki. Itt a rab ifjú egyenesen a hollót szólítja meg, a néphagyományok e baljóslatú madarát; erős színekkel festi szenvedéseit s végül a szeretet és gyűlölség kínjában kiált fel. Valóságos művészi versszak, melyet alig lehetne jobban megírni. Általában az egész legszebb költeményeink közé tartozik s régiségére nézve legalább egy pár százados. Mind tartalma, mind formája ezt látszik bizonyítani. Nem valószínűtlen, hogy tatár és király rabsága csak később cserélték fel egymást. Szokott jelenség a népköltészetben, hogy valamely dal a körülmények szerint változik s régi gondolatok új tárgyakhoz alkalmazkodnak.12)
Azonban ideje visszatérnünk oda, honnan kiindultunk. Vizsgáljuk már e költeményekben a gondolatok azon szabályos csoportulását, melyet a gondolat rhythmusának neveznek. Először is az összerakó mód az, mely bennök legtöbbször s legtöbb változatban fordul elő és ha nem csalódom, talán összes népköltészetünkben is. A mint tudjuk, az összerakó mód az, midőn a rokoneszmék sorozásában némi haladványt (progressio) vehetni észre, vagy pedig ugyanazon gondolatot kiegészítő toldalékkal ismételjük. E rhythmust érezte ki Erdélyi a «Meghalok Csurgóért» kezdetű dalban, e rhythmusra mutatott Arany a Zrinyiász első énekének második versszakában, e rhythmus hangzik felénk e költemények számos helyein. Ilyen kivált gyűjteményem e dala:
Verje meg az isten Szeretőmnek házát, Nem is épen házát A benne lakóját, Azt sem mindegyiket, Csupán az egyiket: Az ő édes apját, Mért húzta el tőlem A kisebbik fiát. Ha neki fia volt, Nekem szeretőm volt, Ha neki kedves volt, Nekem kedvesebb volt.
Ilyenek továbbá e következő helyek:
Vagyon nekem csendes házam, Csendes uram, jámbor uram, Karon ülő kicsi fiam.
Hogy ne adjon engem nagy hideg havasra, Nagy hideg havasra, nagy hegyi zsiványnak.
Meguntam már azt is jó reggel felkelni, Jó reggel felkelni, folyó vízre menni, Folyó vízre menni, véres ruhát mosni.
Figyelemreméltó, hogy az ismétlés a sornak mindig első ütemét képezi, a haladvány pedig másodikát. Maga a gondolat, az érzés oszlik egymásnak megfelelő tagokra s a belső a külsővel csaknem azonítja magát. A haladvány is inkább subjectiv, mint objectiv; a lélekállapotból, a helyzetből foly. Molnár Annának első a házi békesség, azután férje szerelme, legbecsesebb gyermeke. A zsivány neje megunta jó reggel fölkelni, fázik a folyóvízre menni és borzad véres ruhát mosni.
Néha a gondolat haladványa az időével egyesül s a haladvány utolsó foka egyszersmind ismétlődik, mi aztán még élesebb rhythmust hangoztat. Példa rá egy alább felolvasandó költeményből e következő hely:
Először megütik, leesett a hídra. Másodszor megütik, elállott a szava. Harmadszor megütik, véres volt a foka, A kis balta foka.
Az összerakó módnak még két sajátságos változatát kell fölemlítenem. Egyik egy kis búcsúdalban jön elő, mely szintén gyűjteményemből való:
Szőlőszem a mennyi vagyon ősszel szüretkor, S a mennyi szép buzafőszál víg aratáskor, Valamennyi égi harmat nap feljöttekor: Annyi áldás szálljon reád szivem mindenkor! Mennyi csillag vagyon szivem égen éjtszaka, És a mennyi fövényt tart a tengernek partja, Valamennyi vízcsepp zajlik tenger habjába: Annyi áldás szálljon reád, szivem kivánja!
Itt a gondolatok csak annyiban rokonok, a mennyiben mindenik hasonlat egy és ugyanazon gondolat kifejezésére vonatkozik. Azonban mindenik hasonlat egy-egy haladványi fokot képez. A szőlőszemnél több a búzafő, a búzafőnél a harmatcsepp, a csillagnál a fövényszem, a fövényszemnél a vízcsepp. Az ismétlés itt nem a haladvány alkatrésze. Függetlenül áll és a versszakok végén. A mennyi és valamennyi szavak is szintén szabályosan sorakoznak egymás után. A gondolat rhythmusának ez alkatrészei és a sormetszet teszik tulajdonkép hangzatossá e költeményt s nem rossz rímei.
A másik változat egy már felolvasott költeménynek e következő helye:
Kimenék én sík mezőbe sétálni, Megunám én sík mezőben sétálni, Bemenék én kőkertembe nyugodni, Nyugotomban el találék alunni.
Itt a haladvány az ismétlésnek egy egészen más nemével van kapcsolatban. A két első sorban a haladványnak második foka nem az ismétlésből emelkedik ki, sőt éppen utána van vetve, a két utolsó sorban a negyedik fok már az ismétlésből alakul, úgy hogy e négy sor formailag egymással szembe tett egészet képez.
A gondolat rhythmusának ellentétes módjára is van példánk, midőn tudniillik a vers elő- és utórésze ellentétes gondolatot fejez ki, mint:
Kit mindig szerettem, jaj be távol estem. Kit mindig gyűlöltem, annak rabja lettem, Szabad a madárnak ágról ágra szállni, Csak nekem nem szabad violámhoz járni.
Ennek is megvannak a maga változatai. Egyik a szebbek közül az, ha a vers második része egészen azt ismétli, a mi az elsőben van s csak egyetlen szót változtat, mely aztán már magában ellentétet képez. Ilyen gyűjteményem egyik románcztöredéke:
«Csináltatsz-e rózsám diófa koporsót?» «Csináltatok rózsám márványkő koporsót.» «Betakarsz-e rózsám valami rossz gyolcscsal?» «Betakarlak rózsám anglia posztóval.» «Leszegzesz-e rózsám valami rossz szeggel?» «Leszegezlek rózsám aranyfejű szeggel», «Kikisérsz-e rózsám a templomajtóig?» «Kikisérlek rózsám örökös házadig.» (Gyalu.)
Ama szerencsétlen leány átkában az ellentét haladványnyal párosul:
Mikor fürösztöttél gyönge meleg vízbe, Fürösztöttél volna buzgó forró vízbe; Mikor bepóláltál gyönge gyolcs ruhába, Póláltál volna be halotti ruhába; Mikor lefektettél gyantáros bölcsőbe, Fektettél volna le sötét hideg földbe.
Lássuk most már a párhuzamos módot, mely a héber költészetet annyira jellemzi. Itt a vers elő- és utórészét ugyanazon gondolatnak más szókkal ismétlése alkotja. A török időbeli románcz kezdete ilyen:
Boriska, Boriska szép lyányodért jöttünk, Törökök kezébe szép lyányodat add ki.
Sőt a többi részben is e rhythmus érezhető, néhol haladványnyal vegyülve. Egy másik, mindjárt felolvasandó költeményben szintén párhuzamos e hely:
Vérem a vérével egy patakot mosson, Testem a testével egy sírba nyugodjon.
E mód a mi népköltészetünkben néhol bizonyos refrainszerűséggel párosul s rendesen a versszakot végzi. Például:
Istenem, istenem, de megvertél engem Szerencsétlen társsal, holtig való gyászszal, Holtig való gyászszal. Harmadszor megütik, véres lett a foka, A kis balta foka. Mért levél, mért levél másnak hites társa, Szivemnek gyilkosa.
A végsor mindig ismétli a másiknak felét, néha változtatás nélkül, de néha más szavakkal, bár ugyanazt. Vajon nem ez-e az eredeti magyar refrain?
Ime uraim! e népköltemények fontossága nemzeti rhythmusunk legnevezetesebb kérdéseire nézve. E mellett nekem úgy tetszik, mintha rajtok, ha nem is eddig egészen ismeretlen, de valami olynemű színezet ömlenék el, mely népköltési gyűjteményeinkben szokatlan, ritka: bizonyos naiv képzelem, mély kedélyesség, régies erély. S ne örvendjek-e, midőn még azt is hozzátehetem, hogy egy pár oly költemény is van kezeim közt, melyek a Tisza partjairól vándoroltak bérczeink közé s itt szájról-szájra adva sokkal szebbekké váltak.
Itt következnek:
«Kerek udvar, kicsi ház, Édes rózsám mit csinálsz?» «Tyukot főzök, turbolyát, Szeretőmnek vacsorát.» «Kerek udvar, kicsi ház, Hej angyalom mit csinálsz?» «Csinosítom magamat, Várom a galambomat.» «Kerek udvar, kicsi ház, Édes rózsám mit csinálsz?» «Virágomat öntözöm, Koszorúnak kötözöm.» «Ne főzz turbolyát, tyukot, Ne csinosítsd magadot, Virágidat ne öntözd, Koszorúnak se kötözd. Iszonyú volt a csata, Három legény jött haza; Vőlegényed a mezőn, Ott maradt a temetőn.» «Légy átkozott hírmadár, A ki ily rossz hírt hozál, Jó anyám hol koporsóm, Add ide szemtakaróm!» (Marosszék.)
Este van, este van, hatot üt az óra, Minden asszony, leány készül a fonóba; Szegény Szőcs Marcsa is elindul magába, Először megütik, leesett a hídra, Másodszor megütik, elállott a szava, Harmadszor megütik, véres volt a foka, A kis balta foka. «Kérlek rózsám, kérlek, kérlek az egekre Egy-két szavaimat vedd be a füledbe: Szerelmes szivemnek gyémántos Marisa Mért levél, mért levél másnak hites társa, Szivemnek gyilkosa?» Zilahi Pistának nem kell a bokréta, Szegény Szőcs Marcsának ő volt a gyilkosa. «Vérem a vérével egy patakot mosson, Testem a testével egy sírban nyugodjon, Egy sírban nyugodjon!» A torjai rétet körülfogta a köd, Pistára, Marcsára most húzzák a földöt, Fötűl való fája ki vagyon rovázva, Fekete pántlika van reá csukrozva, Szépen rá csukrozva. A torjai templom körül van árkolva, Két szál szép rozmarin van belé plántálva, Öntözzétek lyányok, hogy el ne hervadjon, Szeretőtök szíve meg ne háborodjon, Meg ne háborodjon! (Háromszék.)
Mindkettő megvan az Erdélyi gyűjteményében; az első ott négy sorból álló dal: «Kicsiny falu, fehér ház» kezdettel (II. k. 289. d.), itt szép kis románczczá kerekedett ki, alkalmasint az 1848–49-iki viharos időkben. A másik ott is (II. k. 181. d.) románcz, de homályos, indokolatlan, báj nélküli, itt csaknem művészi egész. Amaz Szücs Marcsa halála okát alig sejteti; a haldoklóval száraz morált mondat el, meglehetős prózai módon. Emebben a szerető felkiáltásai leleplezik az indokot; a morál igen költőien a sírra ültetett rozmarinról szólal hozzánk, melyet folyvást öntözni kell, mely folyvást emlékeztetni fogja a falu ifjúságát e gyászesetre s inteni, hogy óvják szívöket a háborodástól.
Még három költeményt olvasok föl, melyek ha talán széptani becsre nézve nem is vetekedhetnek a már felolvasottakkal, de egy vagy más tekintetben érdekesek.
«Jó estét édesem, micsa13) búd érkezett, Talán a vacsorád nem igen jól esett? Hoztam egy kulacs bort, igyál egy keveset.» «Idd meg a borodat, idd meg azt te magad, Hogyha nem sajnáltad szép leányságomat. Hej pártám, hej pártám, drága szűz koronám, Hej pártám, hej pártám, drága gyöngyös pártám!» «Ne sajnáld pártádat, mert mást kötök neked», «Éjjel nappal kössed, már leány nem leszek.» «Szerettelek rózsám, a míg megcsaltalak, De már a jó isten viselje gondodat.» «Verjen meg az isten annyiszor egy héten, A hány csillag vagyon este a kék égen.» (Kalotaszeg.)
«Tamás Rózsi mit gondoltál, Mikor agyagért indultál?» «Én egyebet nem gondoltam, Szerencsétlen úton jártam, Letörött a föld fölöttem, Elnyelt engem, elnyelt engem. Jó Tamásné édes anyám, Édes jó nevelő dajkám, Felneveltél örömödre, De nem értél semmit véle.» «Tamás Imre nyisd kapudat, Halva hozzák a hugodat, Vidd is ki az asztalodat, Csinálj nyújtóztató padot.» «Édes lyányom szólj csak egyet!» «Édes anyám nem szólhatok.» «Édes hugom szólj csak egyet!» «Édes bátyám nem szólhatok, Három szilvafa közt vagyok, Három papnak könyörgése Sem hoz többé az életre.» Jókus Mihály földje végén Buzog a vér, a föld színén, Ha kérdik, hogy miféle vér, Mondjátok, hogy ártatlan vér. (Kide.)
Utközben ül egy szép leány, Pihenve a fa árnyékán. Olyan szelid kökény szeme, Rózsánál is több kelleme. Hova hova te szép leány? Oh én szegeny jobb sors után! Az úrfi mond: jer én hozzám, Van énnékem selyem párnám, Pihenj kertem hivességén, Szellőtől is megóvlak én. De a lyány csak hallgat, hallgat, Az édes szó reá nem hat. A gróf így szól: «Jer én hozzám Vagyon nekem nagy palotám, Vannak benne tükrös szobák. Számodra száz arany ruhák.» De a lyány csak hallgat, hallgat, A büszke szó reá nem hat. A herczeg mond: «Jer én hozzám, Vagyon nekem ezer szolgám, Főhajtva mind neked hódol, S rubint széken kezet csókol.» De a lyány csak hallgat, hallgat, A méltóság reá nem hat. Mond a legény: «Édes rózsám, Nincs aranyom, sem palotám, De van szívem, mely tégedet Minden sorsban híven szeret.» Utközben nincs már a leány, Hanem a szép legény karján. (Aranyosszék.)
Az első költemény csinos románcz. Az elcsábított lány és hűtelen szerető a népköltészet régi és mindennapi tárgya, azonban itt némi új formában van adva. A párbeszéd éles ellentétben fejezi ki a lány fájdalmát és a csábító közönyét. A csábító eleinte még egy kis részvétet érez, azonban ez csak a lány fájdalmát idézi föl; minél inkább emelkedik itt a fájdalom, annál inkább száll ott a részvét, végre aztán a teljes közönyre kitörő átok felel.
A második költeményre úgy látszik valami esemény adhatott alkalmat. Ha jól emlékszem nem rég, Kalotaszegen is történt ilyszerű hegyomlás. A közrészvét hamar dallá alakíthatta e szomorú esetet s a néphit könnyen felruházhatta régi hagyományával. A sírból felbuzgó vér hagyománya érdekes adat. Ipolyi (Magyar mythologia 364 lap) a világból kimúlt lélek megjelenésére vagy visszaható erejére vonatkozó jelekről értekezvén, népmeséinkből és történeti hagyományainkból számos oly helyet idéz, melyek szerint az ártatlanul megölt ember kifecscsent vére letörülhetlen és sebei még a sírban is vérzenek, de a csak véletlen, bár erőszakosan kimúltakról nem tesz említést. E románcz szerint az ilyenekről is ugyanazt tartja a néphit s így az ártatlanul kiomlott vér, úgy látszik, szélesebb körű fogalom s épen úgy illik a meggyilkoltakra, mint az erőszakosan meghaltakra. A halott megszólalása is figyelemre méltó. Vajjon mythosi nyom van-e benne, vagy csak erős kifejezése az anya és testvér fájdalmának, kik kedveseiket halva is beszélni vélik? Mindenesetre költői becsű. A «Három szilvafa közt vagyok» sort nem értem. Úgy hiszem, hogy sem a nyújtóztató pad, sem a koporsó fájával ki nem magyarázható.
A harmadik költemény aligha tisztán népi eredetű. Tárgya ugyan népies, sőt az Erdélyi gyűjteményében (I. k. 85. d.) van is egy ehez hasonló, midőn a gavallér tallérral kínálja a leányt, a mészáros gyűrűvel, a csizmadia piros csizmával stb., de a leány mindeniket visszautasítja s Barna Bandi neje lesz, ki galambcsókját ajánlja. Azonban a kidolgozásban több része van a reflexiónak, mint a naiv önkénytességnek. Egyébiránt nem hiszem, hogy az irodalomból ment volna át a néphez. Legalább nem tudom, hogy híresebb vagy kevésbbé híres költőink valamelyike ily tartalmú költeményt írt volna. Alkalmasint valamelyik iskolamester dolgozta népének után, vagy írta irodalmi reminiscentiákból s így szállott a nép ajkára. Különben nem lehetetlen a harmadik eset is: keletkezhetett magából a népből is, de bizonyára az újabb időben és irodalmi befolyások alatt.
Azonban elég. Nem fárasztom tovább, uraim! önök türelmét töredékes s inkább figyelemgerjesztő, mint szorosan szaktudományi jegyzeteimmel. Nagyon meg volnék jutalmazva, ha képes lettem volna bármi kis részben erősítni önbizalmunkat, ingert és részvétet gerjesztve, habár csak egy hazámfiában is, néphagyományaink gyűjtése iránt. Fáradságunk bizonyára nem lesz sikertelen. Ha az én kisded gyüjteményem, melyet leginkább tanítványaim, közöttük Varga László buzgalmának köszönök, nehány hónap alatt is ennyi szépet bir felmutatni; ha egy székely kocsistól és gyalui szolgálótól itt a városon elfoglaltságaim közepett is egy ily becses adalékot nyerhettem: mennyivel többet tehetnek azok, kik falun laknak s az idő és körülmények nagyobb kedvezésével dicsekedhetnek. És miután nekem jutott a szerencse néphagyományaink ügyében a Muzeum-egylet kebelében először szót emelni, legyen szabad egyszersmind kérnem a tisztelt választmányt, hogy a netalán beküldendő gyüjtemények rendezésére s később kiadására méltóztassék az én munkásságomat, segítségemet is igénybe venni, mire egész készséggel ajánlkozom.
Jegyzet az «Adalék népköltészetünkhez» czímű értekezéshez.
Nem rég egy román ajkú névtelen hazámfia levélben arra figyelmeztetett, hogy Molnár Anna balladája nem eredeti, a román népköltészetből van kölcsönözve, egyszersmind utasított Marienescu nem rég kijött népballadáira. Tüstént megszereztem e gyüjteményt, melynek czíme: Poesia popurola ballade, culese si corese de At. Marianu Marienescu Pest’a 1859; s figyelemmel átolvastam a Tom’a (Tamás) czímű balladát, melyet névtelen hazámfia a Molnár Anna eredetijének hisz. Azonban a leggondosabb összehasonlítás után is nincs okom változtatni értekezésemen. A román ballada tartalma a következő: Tom’a beszól az ablakon Jón’ahoz (Johanna) s kéri, hogy menjen vele, mert otthon nem csókolódhatnak a férj miatt. Jón’a vonakodik, nem mintha szeretné férjét, hanem mert fél odahagyni kereszteletlen gyermekét. «Nagy vétket követnék el – mond – s megverne a szent kereszt.» Tom’a biztatja, hogy majd liturgiát olvastat érte s a pap megbocsátja bűnét. Aztán elbeszéli, mily jó dolga lesz; zacskója tele pénzzel, négy lova van s ha elfogy pénzök, kettőt eladnak, még is marad kettő melyeken lovagolhassanak. Jón’a enged s elszökik szeretőjével. Vígan élnek, egy hét telik el; a tizedik napon, midőn egy fa árnyában nyugosznak, Tom’a így szól: «Keress egy kicsit a fejembe, talán alhatom, szegény legény voltam mindig, sohasem keresett senki fejemben.» Tom’a elalszik. Jón’a sírni kezd; omló könnyei fölébresztik Tom’át, ki haraggal kiáltja: «Látom, nem szeretsz, mást ohajtasz.» Szeretlek Tom’a – felel a nő – nem ohajtok mást, azért sírok, mert vádol a lelkiismeret, hogy elhagytam kereszteletlen csecsemőmet. Tom’a megcsókolja, selyembe öltözteti, szekérre ülteti. «Menj hát, hogy láthasd gyermekedet, békülj meg férjeddel, a mi minket illet, hallgass, mondd neki, hogy négy lovat szereztél számára, holnap én is utánad indulok és visszaveszem lovaimat.» Midőn a nő hazaérkezett, férje az udvaron épen fát vágott a tűzre. Jó estét – mond Jón’a – elsötétedtem, nem adnál-e szállást?» «Szivesen – felel a férj, ki a már sötét alkonyban nem ismert reá, – de lásd, kereszteletlen gyermekem van, nincs ki szoptassa s egész éjjel sír.» «Azért elalhatom, a gyermeksírás engem nem zavar meg.» «Ha gondolod, hogy alunni fogsz, szivesen befogadlak.» A nő bekötvén lovait a pajtába, a szobába lép. «Talán meghalt e szegény gyermek anyja, hogy még nincs megkeresztelve és senki sem szoptatja?» «Oh nem – felelt a férj – hanem elszökött szeretőjével.» «Hátha visszajőne – folytatá a nő – mily halállal végeznéd ki, szalmán égetnéd-e meg, vagy halálra vernéd?» «Sem szalmán nem égetném meg, sem halálra nem verném, mert akkor volna ki gyermekemet szoptassa, hanem a szeretőjét csakugyan hosszába fektetném.» «No ha úgy, im itt vagyok, haza jöttem gyermekemhez – anya vagyok, te atya. Csak a vásárban jártam s onnan szép négy lovat hoztam neked, jer nézd meg csak.» Kiindultak a pajtába, hát ott már Tom’a kioldotta a lovakat s vitte. «Állj meg Tamás, te rossz ember, ki megrontottál» – kiáltá a férj s úgy megszúrta vasvillájával, hogy szörnyet halt. Ime a lehető legterjedelmesebb kivonat. Most már vizsgáljuk, mennyiben rokon a mi balladánkkal. Valamely költemény közel vagy távol rokonságát a hasonlattól egész a másolatig a tárgy, alapeszme, inventio, alkotás és stylus viszonyai határozzák meg. Vajjon ugyanaz-e a két ballada tárgya? Csak annyiban, a mennyiben mindkettőben az anya játszik főszerepet. De minő különböző e két anya! Molnár Anna szereti férjét, gyermekét s rablójának erőszakhoz kell nyúlnia; Jón’a nem szereti férjét, képes elhagyni kereszteletlen csecsemőjét s elszökik szeretőjével. Ha e két tárgy rokon, akkor Shakespeare «János király» és «Lear király» czímű tragédiáinak tárgyai is rokonok, mert mindkettő király s mindenik meghal a mű végén. A két ballada alapeszméje is különböző. A Molnár Anna alapeszméje az, hogy az anyának gyermeke mindennél előbbre való, még férjénél is. Molnár Anna első gondja megszoptatni gyermekét; kiküldve férjét, föláldozza a viszontlátás örömeit, csakhogy a síró gyermeket mielőbb keblére ölelhesse. A román ballada a szent kereszt boszújára van alapítva s mintegy azt hirdeti, hogy az isten parancsolatja előbbvaló minden földi szenvedélynél s ki máskép cselekszik, isten büntetése éri; az isten félelme az, mi visszatéríti Jón’át, az isten boszuló keze az, mely eléri Tom’át, midőn szörnyet hal a férj vasvillája alatt. Az inventióra és compositióra nézve sem födözhetni föl rokonságot. A Molnár Anna rablója erőszakhoz folyamodik, a Jón’áé csábításhoz; Molnár Anna mindenekfölött gyermekét szereti, Jón’ában csekély az anyai érzés és inkább csak a szent kereszt félelme csatolja gyermekéhez; a mennyire különböző e két jellemvonás, épen annyira elüt egymástól a végkifejlés is, melynek indokaiul szolgálnak. Molnár Anna a fa alatt rablója erőszakától remeg és gyermekét siratja, Jóna csak a kitombolt szenvedély mámora után gondol gyermekére s leginkább bűnét síratja, mert fél a büntetéstől. A mi balladánkban az isteni gondviselés, mint véletlenség szerepel, Tóm’ában a boszúálló férj az isteni gondviselés eszköze, Molnár Annát a férfiruha, Jón’át a sötétség miatt nem ismeri meg a férj: Molnár Anna, mihelyt teheti, először is gyermekéhez fut; Jón’a még akkor sem gondol gyermekére, midőn tudja, hogy férje nem fogja megbüntetni, hanem mintha nem hinne szavainak, mintha még engesztelni akarná, a lovakhoz vezeti. A stylus sem ugyanaz. Molnár Anna inkább ballada, Tom’a inkább költői beszélyke, innen amazt a sebes menet, töredékesség jellemzik, emezt némi lassuság és körülményesség, amaz rímes, emez rímtelen, ebben nyoma sincs azon rövid és erélyes kifejezéseknek, melyek amazt annyira kitüntetik. Szóval csak egyetlen pont van, melyből némi rokonságot lehetne kimagyarázni s ez a fejbe-keresés, de ez a népnél, különösen Erdélyben, annyira általános jelve a gyöngédségnek, hogy e tekintetben semmit sem bizonyíthat, annál kevésbbé kölcsönzést. A kölcsönzést különben sem oly könnyű bebizonyítani, mint névtelen hazámfia hiszi. Ha a két ballada közt valóságos rokonság léteznék is, akkor is kérdés maradna: vajjon a székely vette-e a romántól, vagy megfordítva. Egyébiránt névtelen levelezőmnek abban sincs egészen igaza, hogy népi kutatóink mindeddig legkevésbbé sem fordítottak figyelmet a velünk együtt élő népek költészetére. Henszelman és Ipolyi legalább népmeséinket elég gondos összehasonlító vizsgálat alá vették. Az erdélyi Muzeum-egylet is, a mennyiben tehetségében áll, kivált a román népköltészetet illetőleg, meg fogja tenni a magáét, annyival inkább, mert tagjai közt egy pár román írót is számlál, kik bizonyosan nem fogják megtagadni támogatásukat.