SZÉPIRODALMI SZEMLE. (continued 2)

Ime a nyomoruságok, melyeket nem tudok megszokni, s melyek most is oly nyomasztóan nehezülnek kedélyemre. Mi az mégis, mi írni, e szemlét folytatni készt? Bizonyos erős felindulás kritikánknak most téveszméin vagy egyoldaluságán, majd elvtelenségén vagy személyes indokain, s azon mindennapi tapasztalat, hogy azok, kiknek kezei közt közlöny van, mindebben osztozkodnak vagy közönyösen eltűrik. E felindulás erőt vesz nyomasztó érzeteimen s izgat, hogy mint ujoncz merjek föllépni oda, hol nálamnál tapasztaltabbak nem akarnak helyet foglalni. Aztán elvégre is megnyugtat némi önérzet, némi remény. Mindinkább meggyőződöm, hogy azon visszahatás, melyet az uralkodó kritikai eljárás és irányok ellen akarok fölkelteni, sokkal hasznosabb fáradság, mintsem meg ne érdemelje a kellemetlenségek elhordozását, s hogy azon jóindulat, mit talán így eljátszom, aligha méltó eszméim föláldozására.

«Ön némi érzelgés és hősiességgel akarja takarni szerepét, melyet valamely szinésznői vagy irodalmi cselszövény érdekében vállalt el; megvásárolt tolla reszket kezei közt s hogy ki ne hulljon, még jobban megnyomni készül» – mondani fogja valaki oly gyanusítás nyomán, mely mindig csak saját indokait tudja képzelni másokban. Oh e vád a legkisebb zavarba sem ejt, még akkor sem ejtene, ha más helyzetben volnék. Én azt hiszem, hogy a szinésznők művészi érdekeit az compromittálja legjobban, ki szükségtelen irodalmi lovagjokul tolja föl magát. A melyik szinésznő nem tud elég érvényt vívni ki magának a színpadon, annak bizonyosan kritikusai sem fognak a lapok hasábjain, sőt túlzásaik oly hatást idéznek elő a közönségben, mi épen kedvenczük ellen üt ki, s néha igazságtalanul. – Miért ártsak hát csupa rokonszenvből bármelyik érdemes szinésznőnek? Ily ízetlen szerep elvállalására nem vagyok eléggé ügyetlen. Kritikusnak a szinésznők érdeke ellen vagy mellett – a mint veszszük – csak egy, a széptani kérdések esetében lehet ily ügyvédi szerepe. Én e szerepet mindig elvállalom, mint elvállaltam egykor a «Szépirodalmi lapok»-ban Jókainé mellett Bulyovszkyné ellenében, midőn a «Pesti Napló» Chimene szerepét ez utóbbinak kivánta átadatni, ugyanazon P. N., mely most ugyancsak Bulyovszkynéről egészen levette atyai gondját. Mi az irodalmi cselszövényt illeti, ha ennek értelme az, hogy bizonyos írói töredék irodalmi és széptani nézeteit akarja érvényesíteni: úgy én lapban irodalmi cselszövényt űzök nyiltan és függetlenül, mint űztem a «Szépirodalmi lapok», «Új magyar Muzeum» és «Pesti Napló»-ban s űzni fogok mindenütt, hol számomra tért nyitnak. Mit, mit nem tart rólam oly olvasó, ki csak úgy tudna meggyőződni nézeteim helyessége felől, ha még más oda nem tartozó körülményekkel is tisztába jöhetne, azzal keveset gondolok, azonban senkinek nem tanácslom, hogy szobámba lépjen oly czikk megvásárlása végett, mely nem folyhat meggyőződésemből.

«Önt hát visszadöbbenté saját kételye, érzi, hogy azon szigorú eljárás, mit elvül látszik kitűzni, jelen irodalmi viszonyaink közt épen oly nehéz, mint kártékony, ingadozása födözésére ürügyet keres s akkor negélyel elhatározottságot, midőn legtöprengőbb» – mondhatják ismét azok, kik a kritikát nem hiszik egyébre valónak, mint hogy az írónak pár kellemes órát, a könyveknek pedig keletet szerezzen s csak úgy tartják hazafiasnak, ha korlátolt eszméket terjeszt. Oh nem, épen nem! Tisztában vagyok magammal. Én azok közé tartozom, kik szivökben bizonyos irodalmi ábrándot és lelkesülést táplálnak s úgynevezett szigorúságuk önmaguk és mások irányában, nem egyéb, mint egyszerű kötelesség. S mi ez ábránd és lelkesülés? Oly érzés, melyet se a hiúság, se a haszon incselkedései nem elégítenek ki: vágy és törekvés az irodalom belterjű emelkedésén, melylyel annyi szent érdek van kapcsolatban, öröm és keserűség, a mint ez emelkedés lendületet nyer vagy gátba ütközik. S mi egyéb a kritika, mint egyik tettleges módja ez érzelmek kifejezésének, mely magában ugyan irodalmi emelkedést nem szül, de elősegíti. Vajon, midőn a tudomány és ízlés érdekében feltárjuk a jelesebb művek szépségeit vagy bonczoljuk a gyöngébbek hibáit, hathatunk-e kártékonyan az irodalomra? Vajon, ha téveszmék és ferde irányok ellen küzdünk, nyomorult kicsinyes szenvedélyeinket elégítjük-e ki? És ha követelni merjük, hogy szép nyelvünk – ez egyetlen kincs, mi dicső őseinkről reánk maradt – méltó eszmék méltó képviselője legyen, a nemzetiségnek vagyunk-e orgyilkosai? Ki ne örülne azon lelkes mozgalomnak, melyet kifejt jelenleg irodalmunk, ki ne méltányolná még a legszerényebb törekvést is, ha e nevet csakugyan megérdemli? De ki fogja helyeselni a napisajtó eljárását, mely minden kézmozgást munkának vesz, a mennyinek a milyen rovására tömjénez, s inkább elv és mérték nélküli méltánylatot tűz zászlajára, mit hazafias ösztönzésnek tart, mint elemző, fokozatos s az irodalom kivánalmaihoz mért elismerést, mi szerinte hazafiatlan visszariasztás? A magyar kritikus bizonyosan nem indulhat ki oly szempontokból, mint az angol, franczia vagy német, de annyit bátran követelhet, hogy minden mű irodalmi fejlődésünk színvonalán álljon vagy azt fölülmulja és tartozik a tudomány és művészet magasabb követeléseit is fel-feltüntetni, kivált a költői műveket illetőleg, melyekben irodalmunk legerősebb és legtermékenyebb. Hogy miért nincs valódi kritikai folyóiratunk, oly baj, melyen a tekintélyes írók és vagyonos hazafiak nem nagy áldozattal segíthetnének, de hogy a napisajtó miért nem tesz e tekintetben annyit, mennyit tehet, azt egy kis gond, mely átal az ízléstelenségig lesülyedni, egy kis lelkiismeret, mely megveti a személyes indokokat, megorvosolhatnák. S vajon ez eljárás gyöngítné-e a közönség részvétét irodalmunk iránt? Kétlem, mert a mi közönségünk mindenekelőtt hazafias, mely még akkor sem feledkezik meg e kötelességéről, midőn némely író visszaél vele. Az eredmény csak az lenne, hogy a jeles művek nagyobb keletnek örülnének, mint a kevésbbé jelesek, nem a puszta hiúság és viszketeg nyerne táplálékot, hanem a becsvágy s némi határozott nézetek fejlődnének ki, melyek csak termékenyítőleg hathatnak. Vajon a kritikai szigor, kiméletlenség és hazafiatlanság oly értelemben, a mint nálunk veszik, nem összezavart, kicserélt fogalmak-e? Régi tapasztalat, hogy az erkölcsi fogalmak körül, melyeket nem lehet mathematikai pontossággal kiszámítani, legkönnyebben tévedhetünk. A gondolatnak önkénytelen, csak hajszálnyi félrebillenése is képes megcsalni szivünket és eszünket. Hányszor nevezik el az emberek a jellemet makacs szenvedélyességnek, a ravasz jellemtelenséget eszélynek, az érzelgést érzésnek, az elmésséget észnek, az erkölcsi ürességet emelkedett tárgyilagosságnak. Miért? Mert vannak találkozási pontjaik. A fentebb említett fogalmakkal sincs máskép. Mi hát a kritikai szigor? Ha nem is képesség, legalább akarat szolgálni az ízlést és tudományt. Mi a kritikai kiméletlenség? A személyes indokok megvetése. Mi a kritikai hazafiatlanság? A nemzeti műveltség szeretete. A választás nem oly nehéz, hogy az ember töprengésében Herculest parodiázza.

«Önt hát aggály szállotta meg, fél, hogy irodalmi garázdálkodása nem marad büntetlenül, ama lapok, melyek ellen ármánykodik, ama tekintélyes kritikusok, kiket megtámadott, az önérzet és tudomány, a logika és elmésség polemiájával fogják tönkre verni, ép azért önfeláldozást, tettetve sebeit tépve föl, mintegy villámhárítóul részvétet koldul a közönségtől» – mondhatja valamelyik jámbor olvasó, kinek jóhiszeműségét csak irigyelni tudom, oh bár félnem lehetne! Még javamra szolgálna, mert inkább meggondolnám a mit mondok. De irodalmunkban úgy látszik mindent össze-vissza beszélhetni. Ritkán akadnak epés, ingerlékeny írók, kik az embert irodalmi hóbortjaiért megleczkézzék. A mi békés, önelégült irodalmunk csak akkor szokott valódi harczias színt ölteni, ha valamelyik művésznő szalagja lobog zászlóul, vagy az előfizetési idő közeleg s más ily nagyszerű perczekben. A valóságos polemia rég kiment divatból, a kritikusok sokkal kevésbbé hisznek elveikben, hogysem védjék, a lapok pedig komoly vita helyett inkább szeretik az itt-ott nyiltan vagy sejtetve elszórt élczeket vagy gyanusításokat. – Ime a félelmes polemia, mely nem szól a dologhoz és mit sem bizonyít. De a mi rendes polemiánk akkor sem félelmes, midőn a dologhoz látszik szólani s bizonyítni akar. Nem mindig szorul arra, hogy állításait más czáfolja meg, megszokta azt tenni önmaga. Néha azért támad meg valakit, mit önmaga is állít vagy tesz, s midőn más ellen harczol, önmagát sebzi. Ha valaki aztán e komikus helyzetre figyelmezteti, egész naivul s egyszersmind elég lovagiatlanul más igen kényes térre játszsza a vitát. S ez a dolog komoly oldala. Az ily polemia czélja elnémítani a szabad irodalmi véleményt, terrorizálni a kritikát. Elmélete röviden ez: legyünk oly indiscretek, hogy ki se merjen velünk vitázni; gyanusítsunk szakadatlanul, mert ez inkább zavarba hozza az embereket, mint eszméik czáfolata; a széptani vitának adjunk politikai színt, melynek ugyan nincs értelme, de annál jobb, mert ki-ki rokon- és ellenszenvei szerint értelmezheti. Azonban ilyesmi csak oly embert riaszthat vissza, kinek szivében nincs segédforrás s oly következmények is megdöbbenteni képesek, melyeket előre is láthatott volna. Én ily ember nem vagyok, annyira nem, hogy bizonyos e nemű polemiát, melyet a «Pesti Napló» nem rég engem illetőleg is folytatott, leálarczozni vala szándékom, ha a véletlen meg nem gátol. E pillanatban hallom, hogy a «P. N.» szerkesztőt váltott. Oly szerkesztővel, ki magát többé nem védheti, lehetetlen az érdekes és lovagias polemia. De minthogy nekem a «P. N.» hajdani szerkesztőjével csak annyiban volt bajom, mennyiben széptani elvtelensége s kritikai eljárásával szemben ellenzéket akartam képezni, szabadjon czikksorozataim folytán a másokéi mellett azon széptani nézetekre is visszatérnem, melyeket e lap most egyik, majd másik kritikusa némi irodalmi fontosságra emelt. E szerint a részletes és ostromló polemiát feladva, az általánosabb és elvontabb fejtegetések terére lépek.

Nem a gyanusítás, nem a kétely, nem a félelem tartóztat hát, hanem meg-megáradó kedélyem, mely önmaga előtt igazolja magát, s mely önigazolást jónak láttam olvasóim számára is leírni. Némi lyrai hangulat fogott el s épen rosszkor, midőn lyrikusainkról akarok írni s azon nézeteket, melyeket «Petőfi S. és lyrai költészetünk» czímű czikkemben2) kifejtettem, részint alkalmazni, részint megtoldani akarom. Nagy nyugodtságra volna szükségem, hogy kimerítőleg s keserű utóíz nélkül tudjak fejtegetni, mert én legújabb lyránkat csaknem tehetetlennek tartom s azt hiszem, hogy oka nem annyira a tehetségek hiányában rejlik, mint azon uralkodó téveszmékben, mik szerint a költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionalis tartalom conventionalis alakja: tehát művészet és ihletés helyett mesterség és affectatio.

Ne tartson engem senki finom ízlésével kérkedő különcznek, kit csak lángelmék elégíthetnek ki. Kritikus és olvasó egyaránt tévedne, ha csak lángelméknek tudna hódolni. A lángelme ritka tünemény, kit azzá tanulmány nem teremt, csak termékenyít s kifejlődését a korviszonyok és eszmék bizonyos küzdelme föltételezi, mely egyszersmind hősévé avatja. Aztán a lángelme magára még nem alkot valamely irodalmat, rendesen nagy és kitünő tehetségek előzik meg vagy kisérik, vagy épen vele jelennek meg s ezek a világért sem oly mindennapiak, hogy irányukban a kritikus fitymáló hangot merjen fölvenni. Sőt tovább megyek, s azt mondom, hogy néha a csekélyebb tehetségek is figyelmet és méltánylatot érdemelnek. Én részemről mindig tudok becsülni oly költőt, kit egy-két műve fenntart s korát, ha nem is fényesen, de nem minden nyom nélkül szolgálta. Azonban van két oly időpont, midőn a kritika nem lehet eléggé kérlelhetetlen és jóakaratú: egyik, midőn geniális vagy kitünő költők egy s másban oly irányt követnek, mely vagy a nemzeti állapotokra, vagy a társadalomra, vagy magára a művészetre nézve veszélyes; másik, midőn egy nagy költő letüntével interregnum áll be s azok, kik nyomán haladnak, a helyett, hogy mesterök iskoláját saját egyéniségök szerint új meg új oldalról tüntetnék föl, mind szűkebb modort húznak le belőle, mi minden költői forma sorsa, ha a szellemet, az éltető eszmét veszteni kezdi. Lyrai költészetünk ez utóbbi bajban sínylik. S mit tőn eddig irányában a kritika! Eleinte ignorálta, mintha oly mozgalom, mely a közönségnél és az irodalomban némi érvényt vívott ki, ignorálható volna, később uriasan lenézte, a nélkül, hogy a szellem vagy egyes művek bonczolatába bocsátkozzék, avagy nagy egyoldalúsága és folytonos következetlensége által hitelét eljátszva azt is veszélyeztette, mi helyest mondott. Én ellenkezőt akarok megkisérteni. Azonban minden félreértés kikerülése végett megjegyzem, hogy nem minden újabb lyrikusról akarok szólani, hanem csak azokról, kiknek gyűjteményeit czikkem fölé írtam; minthogy pedig köztök kettő, Tompa és Mentovich, olyanok, kik egy régibb lyrai mozgalomhoz tartoznak, előbb ezek műveit külön fejtegetem s csak aztán szállok legújabb lyránkra, mely szerintem a Petőfi utáni időszak, tehát körülbelül hat év, s melynek a kezem alatti művek többé-kevésbbé, de egyaránt képviselői.

Tompa ezelőtt mintegy tizenöt évvel lépett föl, ama nevezetes napokban, midőn úgyszólva a múlt és jövő választó korát kezdettük élni. Nemzeti ügyeink forrongása és az irodalom sebes fejlődése egymással versenyeztek. Érezni lehetett, hogy a költészet új elemeket fog magába fölvenni s a politikai élettel sok tekintetben rokon átalakulás elé néz. Ekkor Vörösmarty volt a magyar lyra fejedelme s mellette Garay, Erdélyi, Vachott Sándor foglaltak díszes helyet. Mindhárman örökölték Vörösmartytól a már győzelemre jutott tisztább formát és költőibb nyelvet s azon nemzeti vágyak és törekvések eszméit, melyeket e látnokköltő oly hatalmasan zengett. E mellett épen úgy meglátszott rajtok a német lyra, a többek közt Uhland hatása, mint későbbi lyrikusainkon a Heine és Bérangeré. Garay Uhland nyomán szerencsésen kisérté meg a balladát; Vachott Sándor gyöngéd sentimentalismusa a kedély jogaiért látszék küzdeni; Erdélyi sokban rokon volt társaival és sokban elhajlott tőlük, kivált a mint demokrat eszméket pendítve meg a népies felé fordult. Mindenik igyekezett valami újat hozni be lyránkba és tért foglalt. Nagyrészt az «Aurora» és «Athenæum» tanítványai voltak, e két nevezetes közlönyé, hol a fiatal tehetségek mintegy felavatást nyertek.

Az «Athenæum»-ban lépett föl Tompa is, nem soká Kerényi után, valamivel előbb mint Petőfi. E három fiatal költő felől irodalom és közönség csakhamar nagy reményeket kezde táplálni, melyek beteljesültek. Csak Kerényi látszék társai mögött maradni, azonban midőn végkép elnémulni készült, Arany lépett helyébe, hogy az új költői törekvéseknek újabb lendületet, döntőbb súlyt adjon. Kerényi lyrája egészen a német lyra, különösen az úgynevezett sváb költői iskola befolyása alatt állott, mi részben már Garay és Erdélyinél is mutatkozott. Uhland, Kerner, Eichendorf, Rückert, kikből legörömestebb fordított, lehettek példányai. Csaknem mint ifjú tanulván meg nemzete nyelvét, sohasem kerítheté annyira hatalmába, hogy bírja titkait és rythmusát. De pillanatra gyermekien kedélyes, őszinte érzelmei feltünővé tették. Aztán mint demokrata szólt belé a nemzeti mozgalmakba, mi tetszésben részesült. E tekintetben közte és régibb lyrikusaink közt az volt a különbség, hogy a hazafias eszmék, melyek eddig a magyar lyrában némi ódai szárnyalással szólaltak meg, nála pár hasonlat vagy epigrammai él alakját vevék föl.

Tompára kevés hatással volt a politikai élet küzdelme. Lyráján alig zendült meg hang, mely a forrongó eszmékből merített volna. E helyett bizonyos vallásos érzület vonult el rajta, mely ugyan nem volt elég mély a fellengő szent énekek forrásává válni, de elég erős arra, hogy mindvégig némi erkölcsi, mondhatni protestans szígort gyakoroljon rá. Egyébiránt költészetének tartalma rokon volt a Garay, Erdélyi és Vachottéval, csak verselése volt könnyebb, nyelve egyszerűbb és erőteljesebb. Leginkább a természetből vett s nagyrészt jelvileg használt képeivel vonta magára a figyelmet. Innen folyó hajlama az allegoriák iránt már jókor feltünt, mi költészetének maig is fő jellemvonása. Ezalatt Petőfi haladt a maga útján, nem hallgatva senkire, bízva önerejében s önbizalmában türelmetlenül. Lyránkban valóságos forradalmat idézett elő. Nagy hatását pályatársai sem kerülhették ki. Tompánál e hatás következménye néhány népdal lőn, melyek közül a «Télen-nyáron»… és «Béklyót tettem»… kezdetűek vetekednek a Petőfiéivel s egyszerre elterjedtek kunyhókban és palotákban és bizonyos vidor hangulat, melyre szertelen pathosba tévedt lyránknak oly nagy szüksége volt.

Míg Petőfit a régibb irodalmi pártok kritikája keményen leczkézte, a közönség bálványozta, addig Tompa mindkettő méltánylatában részesült, mert amaz irányában nem lehetett annyira ellenzéki, mint Petőfi, emez pedig egyebek mellett valami olyast is talált benne, mit Petőfiben szeretett. E kettős hatás alatt folytatta pályáját Tompa, mindinkább kifejtve költészetének eredetibb sajátságait is. Legörömestebb az ő régi barátjához, a természethez fordult, melynek képeiben tuda csak igazán érezni és gondolkozni. Jogot tartott a virágok, fák, források, föllegek, éj, hajnal, alkony, tavasz, ősz, tél tüneményeihez. Szüksége volt reájok, hogy érzéseit tolmácsolják. Az «Őszi képek», «Éji violák» s több ily költeményei nem egyebek, mint a természet képei és jeleneteinek felolvadása a kedélyben. E nagy rokonszenve a természethez még félre is vezetheti a felületes vizsgálót, mert könnyen azon gondolatra jöhet, hogy pantheista költővel van dolga. Ellenkezőleg Tompa erős keresztény spiritualista s a természetet sokszor ez érzés allegoriáira használja föl, mint a «Temetői hangok»-ban, hol a megszólaló síremlékek a kijelentett vallás szigoru morálját hirdetik. De voltak neki sötét perczei is, midőn se a természet, se a vallás nem tudá kiengesztelni meghasonlott kedélyét. Néhány keserű, fájdalmas hangot hallatott, a nélkül, hogy kétségbeejtő legyen. Ilyenek a «Pusztán», «Árveresen», «Szemere Miklóshoz» czímű szép költeményei. Fájdalma inkább boszús mint sötét, inkább erős mint vigaszhatatlan. E fájdalom a gúnyba is átment. Rövid ideig megvetette a virágokat, melyekről regéket igért egy hölgynek s a csalán lőn kedvencze. «Csalánok» s más czím alatt néhány satyrikus költeményt írt, azonban csak fulánkos tudott lenni, a nélkül, hogy elmés legyen s gúnya nem emelkedett a humorig.

Költeményei köztetszésben részesültek és méltán. Hírét azonban mégis nem annyira dalai alapították meg, melyek csak 1847-ben jelentek meg összegyűjtve, mint «Népregéi és mondái», melyeket 1846-ban bocsátott közre. Ez természetes volt, Petőfi oly hatalommal uralkodott a lyrában, mint előtte egyetlen magyar költő sem. Oly szünetlen s annyira szokatlanul dalolt, mintha maga mellett mindenkit el akart volna hallgattatni. E mellett a Népregék és mondák oly téren mozogtak, mely iránt a néphagyományoknak épen akkor megkezdett kutatása fogékonyságot ébresztett. – Másfelől e tért ki sem mívelte, kivéve Garayt, ki azonban már ekkor, eltérve az egyszerű költői felfogástól, balladát és regét egyaránt bizonyos rhetorikai krónikává tett. Aztán Tompa e műveiben sokkép volt eredeti és új, mi azon érből fakadt ki, melyből dalai folytak, itt sokkal szabadabb tért találva. Naiv felfogás helyett ugyan nagyrészt allegoriai és bölcsészeti úton járt el és sokszor mellőzve a néphagyományok szellemét, sokkal inkább adta tisztán képzelődése szüleményeit, mint hogy a mesterkéltségbe belé ne essék; de gazdag festőisége, elragadó költői hangulatai, kiapadhatlan találékonysága, néhol bűbájossá vált nyelve mindent kárpotolni igyekeznek. A «Vándor lápról», «Karcsai templom», «Márta könnye», «Az árva lányhaj», «Jávorfa» kitünő művek. A népregék hiányos felfogásából csak később alkotott elméletet, mi oly modorba vezette, hol természet- és erkölcstani hajlamai egészen erőt vettek rajta. Ekkor aztán eltéveszté szemei elől, hogy a valódi népmese és regében nem uralkodik se a természet törvénye, se a szigorú erkölcsi rend. A költői báj épen a naiv felfogásban áll, lényege az emberek és dolgok gyermekies elfogulatlansága, mely oly kevéssé áll a világ erkölcsi rendjével összeköttetésben, hogy annak épen eszményi ellentéte. Mihelyt aggódó, úgyszólva pragmatikai motivatiót kisért meg a költő, erkölcsi tanulságra fekteti az alapot vagy a természet törvényeit érzékíti meg: a képzelődés könnyű tündéri játéka helyett józan allegoriát vagy kisérteties történeteket fog teremteni, melynek csodái nem hizeleghetik be magukat lelkünkbe, mert erkölcsi érzéseinkre akar hatni, mit csak az eszményített valóság tehet; mert a természet törvényeit akarja kimagyarázni, mit akármely iskolai könyvből sokkal könnyebben és jobban megtanulhatunk.

Tompa regeköltészetének hiányai leginkább az 1852-ben kiadott «Beszélyek és regék» czímű gyüjteményében és «Virágregéi»-ben (1853) tünnek föl. Egyébiránt a «Beszélyek és regék» tartalma nem mind tündérrege, egyszersmind számos balladát és költői beszélyt is nyujt. Tompa ez utóbbi nemben már ezelőtt is szerencsés kisérletet tőn «Szuhay Mátyás»-ával, melyet a Kisfaludy-Társaság 1847-ben Arany koszoruzott «Toldi»-ja mellett kitüntetésben részesített. E mű, mely szűk adomai alapjánál fogva nem akart az époszig emelkedni, élénk és kereken kidolgozott. Különösen becsessé teszik az ügyes cselekvény, bíztos jellemrajz s jól ecsetelt történeti háttér. Mindezzel a «Beszélyek és regék»-ben ritkán találkozunk.

Bágyadtság vonul el rajtuk s cselekvényük elterped. Néha a nyelv bájait is nélkülözzük, de annál több bőbeszédet veszünk. Mintha a költő bele-bele unna tárgyaiba s e legnagyobb csapás alatt, mi csak költőt érhet, egészen elhagyná az ihlet. De a balladák közt van egy pár, kivált «Az özvegy és fiai», melyekben Tompa megint régi és új erőben jelen meg. E szép költeményben összeolvad az érzelem és képzelődés, mi az igazi költészet, vetekedik az egyszerüség és sebes menet, mi az igazi ballada.

Mint fennebb is érintém, Tompának erkölcstanári hajlamai vannak. A «Beszélyek és regék»-ben, valamint némely újabb elbeszélő művein ez mind kirivóbban kezde mutatkozni. Bőven vesszük az úgynevezett tanulságot, erkölcsi magot, mit a «Pesti Napló» egyik kritikusa többre szokott becsülni a művészi szépnél. – Ki merné hibáztatni az erkölcsi irányt? Ez lelkészhez kétszeresen jól illik, de a lelkész egyszersmind költő s ez változtat valamit a dolgon. Azonban nem akarok félreértetni. A mi művészien szép, az mindig erkölcsös, a mennyiben nem erkölcstelen s a költészet bizonyos nemeiben, minők a regény és dráma, a művészi gyönyör egy része épen attól függ, mennyiben bírja a költő megrázni és kiengesztelni erkölcsi érzéseinket. Aztán elvégre is minden költészet forrása a szív s minden érzés a legszorosb kapcsolatban van az erkölcscsel. Ki lehet költő a világ erkölcsi rendjének ismerete nélkül? Ennek hiányában az elbeszélő nemben a legcsekélyebb compositiót sem kisérthetni meg. Mi egyéb a tragikum, mint nagyszerű bukás szemben a világ erkölcsi rendjével, melynek keztyüt dobott a tévedés, bűn vagy szenvedély, s miért lakolnia kell? Az egyén szenvedése megrázza szivünket s az örök rend győzelme kibékíti. Azonban miért ne kisértsen meg a költő az egyetemi mellett, melyet a költészettől különben sem lehet elválasztani, még különös erkölcsi irányt is, mint megkisért társadalmit és politikait? Teheti, de ez iránynak szorosan össze kell olvadnia a költői czéllal, beilleni a művészi formákba, mert a költészet nem tudomány: valamivel több és kevesebb.

E tanulságos elem a «Virágregék»-re is kiáradt. De csoda-e, ha e gyöngéd légi termékek nem birhatnak meg oly terhet, mely a nehéz valódi életé. Itt egyébiránt a kifogás nem annyira a műveket, mint magát a genre-t illeti. Az ember szintúgy megsajnálja a költőt, hogy annyi erőt vesztegetett e hálátlan genre-ra, mely inkább csak nevében és külsőkép költői s mintegy önkénytelen azon különösnek látszó mégis természetes óhajtást fejezi ki: miért nem festi Tompa a szenvedélyeket, melyek a virágok kebleit dobogtatják, inkább az emberekben? Szegény virágok! Hisz ők csak mosolyogni és könnyezni, sóhajtani és elhervadni tudnak. Miért osztozzanak a mi fitogtatott erényeink s eltakart bűneinkben? Miért nehezüljön reájok a természet törvényei helyett az erkölcsi világ rendje: a mi vigasztalónk és nemesisünk? A virágrege a német irodalomból szivárgott át hozzánk s aligha termékeny földre talál. A németeknél mindig otthonos volt. A romantikai iskola mindjárt eleinte nagyban űzte. Majd 1818-ban Schulze Ernő «Die bezauberte Rose» czímű műve nagy csodálatot idézett elő s az édeskés utánzások egész seregét vonta maga után. Később, midőn e költészet csaknem feledésbe sülyedt, Grandville «Élő virágai» Németországon is elterjedtek s Andersen csinos regéi nagy és kis gyermekeket egyaránt elbájoltak. A költők a virágok életírásához fogtak, a rózsa kalandjait zengték s a liliom rejtélyeit leplezték föl. De a birálók közül sokan kikeltek e mozgalom ellen. «A virágok» – írja a többek közt Schmidt Julian «a romlatlan kedély előtt kertben és mezőn mindig kedves jelenet, de ha odahagyják ágyaikat s Grandville modorában balletjelmezbe öltöznek, a valódi élet zajába vegyülnek s igényt tartanak ahhoz, hogy az emberekhez hasonló születésű lényekül tekintsük: az ellen tiltakoznunk kell. A természet minden tárgya saját eljárást kiván. A virágoknak is megvan az ő titkos költői életük; ha ezt a költő kiérezve megérzékíti, hálásak leszünk hozzá, de ha parfumirozva, phantastikus ruhában állítja ki azokat a piacra, letöri róluk a természet és ártatlanság kellemét». Mindez, ha nem is egészben, de részben illik Tompa «Virágregéi»-re is. Természetes, hogy Tompa költő levén, mindenütt tud valami táplálékot nyujtani szivünk vagy képzelődésünknek. Aztán itt-ott aesopusi mesefélét is ad, kilépve az e regéiben túláradó sentimentalismusból. Megjegyzéseim általában a genre-t illetik, mely iránt nem lehet rokonszenvem, s épen nem tartom kárnak, hogy e téren utánzói gyérülni kezdenek. Ezelőtt évekkel sok virágregét olvashattunk a lapokban, de az utánzók közül egyik sem birva Tompának se a virágok körüli tapasztalatait, se festői ecsetjét, a betanult forma tartalma csak üres kérődzéssé vált.

A virágregéket lyrai költeményeinek II. kötete követte, melyről bővebben akarok szólani. Ha ezelőtt évekkel «Népregéi és mondái» voltak becsesbek dalainál, most ellenkezőleg áll a dolog. Versei magasan túlszárnyalják a regéket. Tompa lyrája e második kötetben emelkedőben van az elsőhöz képest. Nem találjuk ugyan föl benne azon utánozhatlan szép népdalokat, melyek az elsőnek gyöngyei voltak, de minden egyéb, mi ott vonzott, bájosabbá válik. A természet iránti érzéke még most is a régi, képzelődése nem lankadt, de az érzés és szenvedély, mi amott ritkán nyilatkozék, itt gyakoribb és hatalmasabb. Kedélye mélyült, élményei napjaiból és napjaink élményeiből merít, mit én mindenek felett nagyra becsülök, mert legújabb lyránknak ép az a baja, hogy magára erőltetett hangulatokban lélekzik, s a viszonyok és közönsége szükségét se nem érzi, se nem érti.

Bizonyos férfias bánat vonul el e költeményeken, mely kiengesztelődni akar és bir. A költőt nem bántják többé a szerelem valódi és képzelt kínai, ritkán kel ki boszusan a világ ellen, járta az élet utait s némi bölcsészi nyugalomra tett szert. Körötte romok és emlékek hevernek, melyeken jól esik elmerengenie, jelenések veszik körül, melyek szivének még eddig illetetlen hurjait pendítik meg. Kivándorló barátja után mélyen borongó elegiát küld, lelke komor képeken andalog s a mint pitvarában állván, tünődik, a mult idők emléke s a jövő sejtelme lepi meg; hiába látogatják a jó falusi szomszédok, nem tud beszédes és derültté válni, s midőn az éj reá nehezül, egy sötét vágyat érez; gyülölni, nem élni, de egy-egy csillag fénye lelkeig világol, hogy szeressen és reméljen. Meglátogatja a pusztákat, gyermeksége s költészete vidékeit, de azok most egészen más színben tünnek föl előtte. A költő vénült s a pusztákon nagy események rohantak végig. De a költőnek boldogsága is van. Neje és gyermekei veszik körül. Ide s régi barátjához, a természethez menekül, itt s a természetben nyugszik meg s engesztelődik ki. A dal, a bor és jó barátok közt ujra fölmelegedik s midőn a nagy meghasonlásokban, melyek körülveszik, kifáradt, a hűség karjai boldog álmakba ringatják.

Ime a költemények, melyeket pár rege s néhány gunyoros dal szakít meg. Tompa szerencsésen eltalálta a hangot, mely most szíveinkre hat. Ez az, mi lyrai gyüjteményét a többiek felett oly magasan kiemeli. De hogy a költői alakításban mindenütt elég művész-e, olyan-e egészben véve, mint talán lehetne, más kérdés. Vizsgáljuk fény- és árnyoldalaival, a mint a kritikai méltánylat hozza magával.

Tompa előszeretete a festmény, kép, allegoriához ez újabb költeményein is átvonul. Költészetének ez most is ereje és gyöngesége. Régibb és újabb költeményei közt e tekintetben az a különbség, hogy képeit, allegoriáit inkább felolvasztja a kedélyben, s épen azért lyraibb. Régebb a kép volt nála túlnyomó, most az érzés. Bizonyság erre az «Őszi tájnak»… kezdetű költemény. Egy magyar költő sem irt annyit az őszről, mint ő. A természet hervadása mindig mélyen hat kedélyére s különböző hangulatokba ejti. Versei e második kötetében is három ily költemény van, melyek közt legszebb az, melyet épen most említék. Mig az első kötetben megjelent «Őszi képek» czimű inkább őszi kép, ez őszi dal. Az enyészet bája, a hervadás és fény lelkén néha vágyba olvad, melyet e következő szép sorokban tolmácsol:

Azonban itt a költeménynek be kellett volna végződnie. A még végül hozzá toldott versszak, mely azon óhajtást fejezi ki: miért nem ilyen az ember élte, szükségfeletti, mert a megelőző versszakokban már be van foglalva. Mindig mélyebb és költőibb hatást idézhetni elő, ha úgy hallgatunk el valamit, hogy kiérezzék, mintha kimondva se nagyobb emelkedésre nem hangolhatjuk a kedélyt, se jobban meg nem illethetjük. Az «Őszszel» czimű költemény kevésbbé becses. Itt a költő egészen ellenkező óhajtást fejez ki. Szeretné, ha az élet fáklyaként fényes piros lángban lobogna el, nem lassan hervadva, mint a levél. Érez, de nincs eléggé áthatva s inkább csak ötletet nyujt, mint költői eszmét. A «Jösz te kedves»… kezdetű dalban is a haldokló természet képein mereng, azonban itt a hulló levelek közt másodvirágot is lát s lelkében az emlék örömei nyilnak, a természet mély álmában az öröklét melegét érzi, mint kedvese keblén az örök szerelmet. Szép alapeszme; de mig a csendes elégiai hangulatnak a rhythmus megfelel, pár átmenet némi zavart idéz elő. Például e sorokra:

képzelődésünk egészen az eléje festett képbe merül, és szivünk benne akarna érezni, ha a költő engedné, ki így folytatja:

E versszak egészen elfordítja szemeinket tájképéről, hogy egy hervadó virágot kerestessen föl az érzés közvetítőjéül, holott ezt épen a hangulatot fölébresztett képnek kellene tennie.

Számos tisztán allegoriai költeményt is veszünk. Az allegoria nem a költészetbe, hanem a rhetorikába való s ott is igen másodrangu szerepet játszik, mondják sokan. Ez nem kevesebb egyoldalúság, mint az, mely az allegoriát többre becsüli a tisztán epikai vagy lyrai eszménél. Hiszen a keleti költészetnek egyik kútforrása épen az allegoria s a nyugatiban is nem egy kitünő művet mutathatni föl, mely többé-kevésbbé rá vihető vissza. Hát miért nem zárjuk ki a költészetből a hasonlatot is, midőn ez magában épen úgy nem költészet, mint az allegoria; úgy használva pedig, hogy se a gondolatot nem emeli, se azzá nem válik, a legizetlenebb valami? S mi egyéb az allegoria, mint megelevenedett vagy kiszélesült hasonlat? A kérdés csak a körül foroghat: megbirja-e tartalmát az allegoria, azaz összhangzik-e teljesen a gondolattal, melyet képvisel, epikai alakban tud-e történetté válni, mint lyra beolvadt-e az érzésbe? Tompa allegoriáiban mindezt érzi és nem érzi. Virágregéiben, melyek mind allegoriai költemények, épen az a baj, hogy a tartalmat nem birja az alak, mert a virágrege erkölcsi alapeszmével, tisztán allegoriai alakban sokat veszt költőiségéből. Lyrai költeményei közt sikerült allegoriákat találunk. Ilyenek: «A madár fiaihoz», «Madárfészek», «Ne nézzenek rám»… «Két madár». A két első legkiválóbb. Az anyamadár elnémult fiait, kik a vihar által feldult berekből elköltözni akarnak, új dalra és maradásra kéri. Az érzés, mely az allegoriát végig áthatja, mind emelkedőben, az utolsó versszakban teljes kifejlést ér. Csak e sorok:

sokkal rhetorikaibbak, mintsem összeillhetnének a madár gyermeteg hangjával. A «Madárfészek», mely a családélet kedves allegoriája, még sokkal kitünőbb. Általában hol Tompa a családéletből vesz lelkesülést, mindig megható. Mintegy érezni látszik, mit egy franczia journalista nem rég mondott, hogy vannak idők, midőn a családi életet az észnek kellene fölfedeznie, ha a sziv már rég nem jött volna reá. Ez érzésből folynak különböző szinezettel «Tavaszkor», «Pünkösd reggelén», «Fiam születésekor» (I. II. III.) czimű költeményei is. Ez utóbbi a gyüjtemény legkitünőbb verseinek egyike. Egyébiránt ide is belevegyül az allegoriai elem. Az első majdnem tisztán az. A megáradt kedélyen kép tükröződik; rózsa kisded bimbajával, a mint a lomb rájok borul, hogy védje a vihartól. A másodikban a kedély újabb hullámot vet, a kép eltünik, helyette viráglevélként gyöngéd gondolat libeg. A harmadikban már sötét eszmék örvénye zúg, hogy a kedély mélyen lemerülve gyöngyökre találjon; mert a költő bölcsőben ringó fia jövőjén mereng, tanácsokat intézvén hozzá, melyeket így végez:

A mint már egyszer érintém, Tompa allegoria és kép nélkül ritkán tud gondolkozni és érezni. Ezt annyira megszokta, hogy képzelete még akkor is munkálódik, midőn se gondolat, se érzés nem izgatja. Öröme telik a csillogó játékban. A képzelet szakadatlanul ontja a hasonlatokat, képeket és allegoriákat, melyek ragyognak, de nem tudnak melegíteni. A költő hiába igyekszik érzést, gondolatot rejteni alájok. Érezzük, hogy nem egyszerre születtek, s a vers, mely se epigrammá, se dallá nem tud válni, csak kép marad és sokszor mesterkélt kép. Ilyenek kisebb-nagyobb mértékben: «Oh hölgyem», «Emléksorok», «Tavaszi bimbók» stb. czimű költeményei. Az is megesik rajta épen ez okon, bár ritkán, hogy egy jó kép melléklete vagy ellentéteül egy más képet keres, s nem találván erőlteti; például:

A boldogság házi pitypalatyja jó kép, de ki érzi a fülmile csattogásában a hir és dicsvágyat?

Tompának, ki annyira barátja a természetnek, hogy úgy szólva képeiben él, természetesen irnia kellett festő költeményeket is. A «Tornáczomon», «Alföldi képek», «Zivatar», «Falusi órák» mind ilyenek. A festő költészet úgy értelmezve, mint azt Petőfi, Arany, Tompa kiművelték, nálunk egészen valami új. Régibb festő költeményeink vagy puszta leirások voltak, s így költői becs nélküliek, vagy annyira beleolvadtak a lyrába, hogy annak különösebb jellemvonást nem kölcsönözhettek. Ez utóbbit nem vádkép hozom föl, sőt ellenkezőleg, mert a lyrai költészet tárgya egyedül az érzés lehet, s minden egyéb s így a természet is csak annyiban, mennyiben benne vissza tud tükröződni. S valóban ujabb festő költészetünkről kevés magasztalót lehetne mondani, ha az érzés és gondolat köréből kiemelkednék, vagy midőn kiemelkedni látszik is ne tudná magát úgy érvényesíteni, hogy több legyen, mint a rajz és szín csillogó játéka. A festő költészet csak elnevezés s egyéb semmi. A festő költemény is lyrai költemény, azzal a különbséggel, hogy festői eleménél fogva némi külön jellemvonással is bir. A festő költészet elnevezés csak akkor tévfogalom, ha a költőt festővé akarja tenni, mivé nem lehet, s arra ösztönzi, hogy lemondjon a költészetről, mikor aztán a festés nem eszközül fog szolgálni bizonyos költői czélra, hanem magává a czéllá válik.

Egyébiránt a mi ujabb festő költészetünk nem rokon se a Hugo Victoréval, mely az európai irodalomban annyi utánzóra talált, se a Freiligrathéval, kinek hirét épen festőisége alapítá meg. Hugo Victor leginkább keletre vándorol, ha képzelme tündéries színjátékát akarja ragyogtatni, Freiligrath költészete pedig orbis pictus, hol minden lehető anyag össze van halmozva, mi a képzelődést csak ingerelheti. A mi festő költészetünk mint a Tisza, melynek partjain mulat legörömestebb, hazánk határai közt marad, s legnagyobb mestere mind a mai napig Petőfi, a puszták szilaj gyermeke, ki költőink közt először talált rajtuk költőit. Már e közvetlenség önkénytelenül érzések forrásához vezeti a költőt, minők a szülőföld szerelme, nemzeti vágyak és gyermekkori emlékek, mig Hugo és Freiligrathnál az ethnographiai tanulmányok által közvetített hangulat inkább csak a felizgatott képzelődés szüleménye lehet, mint a megilletett szívé. Hugo Victornak «Orientales» czimű művét, melyben festőisége a legművészibb fokra hág, Planche Gusztáv igen jellemzőn a gondolat és érzéstől megvált lyrának nevezi, mely nem ölel át egyebet, mint a színek és hangok világát, s melyben az érzések és gondolatok csak a második sorban állanak. Freiligrathról, ki Hugo mögött messze marad, hasonló jellemzőt jegyez meg Schmidt Julian, így szólván: «Freiligrath a szívben egy új húrt sem fedezett fel, melyen magával ragadó erővel tudna játszani; e hiányból kimagyarázható aztán, hogy természeti képeik nélkülözik azon közvetlenséget és belső összhangot, mi egyedül képes a lelketlen tárgyat a költészet körébe vonni.»

A mi festő költészetünk nem ilyen. Petőfi más uton járt, s itt fűzte homlokára a legzöldebb koszorút. Az ő festő költeményei eszmékből kelnek ki, s az érzések levegőjében élednek meg. Az «Alföld», «Csárda romjai» nem egyebek, mint a szülőföld szeretetének ódái vagy elegiái, melyeken a szabadság eszméje vonul át, mi annyira összhangzik pusztáink végetlenével. A mesterkéltségnek mi nyomát sem fedezhetni föl bennük. Kedélye, melyet a természet képeire vet, mint örömet, bánatot, reményt, vágyat, vagy szeszélyt, ezek jellemével mindig összhangzik. Erős érzéke van a jellemzeteshez s megáradó érzései a nélkül olvasztják magukba, hogy valamit letörölnének róla. Kedélye mint víztükör ringatja a képeket s képzelete napként szór reájok ezer szinben játszó sugarakat. Azért fest, hogy bennük gondolatokat és érzéseket ébresszen. – Látunk, hallunk, érzünk egyszerre, a szülőföld szeretetét érezzük és lelkünkön a nemzeti emlékek és vágyak hurjai zendülnek. Petőfi festőkölteményeinek eleme a természet iránti naiv fogékonyság s a szülőföld mély szeretete. E két elembe mi hóbort, mi affectatio sem vegyült, mi nála egyébiránt gyakori, s e szerint csak jótékonyan hathatott élet és irodalomra egyaránt. Nyilatkozásuk sem üres idealismus, sem abstractio, de concret valóság, az élet telje. Ő nem szónokol a szülőföld szeretete mellett, de megtelt szivélye és lángoló képzelődése a Tisza és Duna mentében mindent bájjal von be s pusztáinkon le egész a dőlt kéményű csárdáig valami szépet, meglepőt, szeszélyest fedez föl, hogy mélázzunk, mosolyogjunk s érezzük, mily szép, mily kedves a hazai föld, mily széppé, mily kedvessé tette Isten és szeretetünk. De Petőfi akkor is költő marad, midőn érzéseiből kiemelkedve fest. Ekkor képeibe annyi mozgó életet lehel, hogy azok tökéletes genre-képekké válnak, melyek hátterét mindig valami gondolat vagy érzés képezi, mint a «Téli esték»-ben a családiasság, a «Kutyakaparó»-ban az elhagyottság blazirozottsága. E költemények valódi remekek, költészetünk büszkeségei. Valóban Petőfi igazi genialitása népdalai és románczai, festő- és genreképeiben mutatkozik; minden más művében bár többé kevésbbé költő, messze marad mögöttük. S én csodálkozom, hogy kritikusaink oly kevésre becsülték eddig festő költeményeit, s a közönség közül sokan nem találnak benne annyi élvet, mint némely üres pattogásaiban, vagy gyönge alkotásu költői beszélyeiben.

Arany festő költeményeinek jelleme a plasticitas. Ő nem szinez oly ragyogón, mint Petőfi, ő kivágni, kimetszeni tud, oly mesterin, mint költőink közül senki. Kezei közt minden kidomborul, teljes alakot vált, egyéni arczot ölt. E tehetsége oly nagy, hogy azt, mit elénk állít, mintha nem is képzelhetnők máskép s már valahol láttuk volna. Petőfi bizonyos tekintetben hangulata által költi életre tájképeit, Aranynál inkább a tájképekből merül fel a hangulat. Petőfi lyraibb, Arany epikaibb. Innen megmagyarázható aztán, hogy Aranynak «Télen», «Az ó torony» czímű költeményei, melyekben a lyrai elem a tulnyomó, nem oly sikerültek, mint a «Családi kör», «Elhagyott lak» czíműek, melyek tökéletes genreképek. Egyébiránt az ő legmesteribb tájképei eposzaiban vannak, és soha sem puszta diszítmények, hanem vagy szükséges rámái alakjainak vagy a cselekvény kimaradhatatlan szinhelyei s így motivumok.

Tompa régibb festő költeményeinek jelleme az allegoria volt, mi az ujabbakon is fel-feltűnik néha, de kedélye most sokkal teltebb, mintsem ne korlátozza képzelmének e hajlamát. Ez ujabb festő költeményei annyira felolvadnak a kedélyben, hogy néhol lyraibb mint Petőfi, és sohasem oly nyugodt, mint Arany genreképeiben. De neki nincs annyi érzéke a jellemzeteshez, mint Petőfinek, sem oly plasticitása, mint Aranynak, ő általánosabb vonásokkal rajzol, s alapeszméit, érzéseit kevésbbé művészien tudja belopni lelkünkbe. Néha már tárgyait úgy választja, hogy az kizárja az egyénibb vonásokat, rhetorikai leirásokra ösztönzi, melyeket aztán reflexiókkal sző át, minő a «Zivatar». Az ő festő költeményeiből ritkán merül föl biztos vonásokkal rajzolt tájkép, megáradó kedélye mindent elmos és önmagába sülyeszt, de e nyilatkozása erős és megható, rendesen a falusi élet örömeinek alkonyfényében ég, vagy terhes felhőként sötét árnyakat vet maga körül. A «Falusi órák», «Alföldi képek», «Tornáczomon» kitűnő költemények, szépségükből csak egy hamis kép s egy nem eléggé talált befejezés vonnak le valamit. Az elsőre példa e versszak:

hol ugyanegy gondolat két oly hasonlattal van kifejezve, melyek egymással némi rokonok, s egyik a másiknak se folytatásául, se emelésére nem szolgálhatva, csak zavarólag hathatnak. A nem eléggé talált befejezés az «Alföldi képek» III-ában tünik föl. E négy szakból álló cyclus egyébiránt e gyüjtemény gyöngye. A költő hosszas távollét után meglátogatja a pusztákat, gyermek- és ifjuálmai vidékét, a régi ismert képek közt otthonn érzi magát, de a viszontlátás örömei közé mély bánat vegyül, elsötétül előtte a mosolygó táj, s buskomolysága minden tárgynak más színt, jelentést kölcsönöz, a nap mintha vért hintene a láthatárra, a megmerült csónak, a sás eltört kardja, a széthullott buzogány fájdalmas hasonlatban szólnak hozzá s ekkor így sóhajt föl:

Ez szép. A költő ott áll az előtérben s a hunyó naptól megvilágított tájkép viszfénye haragos-szomorú kedélyébe olvad mind elhalóbban. Itt vagy be kellene végződnie a költeménynek, vagy a sötétülő tájképpel e sülyedő kedély oly fordulatának bekövetkeznie, mely kiemelkedőn vagy mélyebben sülyedőn fejezze ki az alapérzést. Tompa ez utóbbit választá s midőn így szól:

mind jól megy, de e két végsor:

sem elég festői, sem elég lyrai, holott épen e kettőnek egy pontba olvadásának kellene képeznie a kikerekítést. Sokkal művésziebben van befejezve a «Tornáczomon» czímű költemény. Ez kitünő egy mű. A költő végig néz a Sajó völgyén, elméláz a folyamon, melyet annyiszor áraszta ki vér és könny, megemlékszik a régi időkre, melyeknek nyomait rég eltörlék az évek s felsóhajt: ha a szívből is így törlődnék ki a fájdalom és csalódás! Azonban szép nyári nap mosolyog le az arató népre, itt-ott dal hangzik föl s a költő kérdi: mi szólal meg e dalban, öröm-e vagy fájdalom? A dal elcsöndesül, este lesz, a tájkép ködbe vesz, a szomszédból átjő Péter vagy Pál úr beszélgetni, de a borongó kedély nem talál tárgyat, melyen megpihenjen, míg

Az első versszakban a tájkép méla rezgést kelt a kedélyben, mely tart a negyedikig s az itt felhangzó dalra egészen borongásba megy át; a hetedikben a leszálló estével mind mélyebben sülyed, míg végre az égben elsötétül, de a fel-fellobbanó csillaggal a remény álomképei vonulnak át rajta. Mennyire összhangzik, egymásba olvad itt kül- és belvilág, kép és érzés, s a hangulat határozottságát mennyire nem zavarja semmi!

Tompa elbeszélő költeményeiben is sok szép festésre találhatni. Itt néhol sokkal több érzéket mutat a jellemzeteshez és nagyobb plasticitást fejt ki, mint festő költeményeiben. Ilyen például a Diós-Győrről írt népregéjében a következő versszak:

Különben «Versei» e II. kötetében közlött elbeszélő költemények rokonok régibb mondái és beszélyeivel. Közöttük a «Retel patakja»-t s a hét gyermekes apáról írt népregét a naiv népies hang és felfogás tüntetik ki, mely Tompa régibb ily műveiben ritkán volt tapasztalható. S ez szerencsésen el van bennük találva, de alkotásuk gyönge. A «Néprege» épen elhibázott mű. Itt egy szegény embernek hét magzatja van; az anya nem győzvén őket kenyérrel és gonddal, így kiált föl: Te! csak meghalnátok. Óhajtása beteljesedik. Két gyermek nem soká meghal, kiket a többiek is követnek. A mint az apa sírt ás számukra, egy üst pénzre talál. Már a hetedik gyermek is a sírban, de a szülők gazdagok. Az ember azt gondolná, hogy az ellentétből fog szövődni tovább a mese. Nem. Itt tökéletesen megszakad s más történet kezdődik, mely vele mi összeköttetésben sincs. Egy gazdag ember, ki e hírt meghallá, bikabőrbe öltözvén a szegény ablakára megy, s ezt kiáltja: «böm, böm, nyisd ki gyorsan, én vagyok az ördög, add át pénzedet». A szegény félelmében átadja pénzét. Azonban a gazdag is megjárja, a kérges bikabőr rásül hátára s maig is négy lábon szarvval bujdosik a világon ezt bőgve: böm, böm. Tompa hihetőleg a néptől vette át e mesét, de kettős cselekvényét vagy össze kell vala olvasztania vagy csak egyikét dolgoznia föl. Így a mint adta, a hibás alapért sehogysem érezhetjük magunkat kárpótolva oly egyes szépségek által, melyeket ő e művében is nyújt, mint mindenütt. Különösen szép benne azon hely, midőn az apa hazaviszi a talált pénzt és a meghalt gyermekek ruháit rakosgató anyának így szól:

A «Harmincz éven túl», «Az én lakásom», «Búcsu», «Elmélkedés egy levél fölött», «Pipacsok», «Farsangban», «Vig szüret», «Búcsu az ó évtől» mind gunyoros költemények. E nemben Tompa most is a régi: haragszik és fulánkot ereszt. Azonban tárgyait most inkább veszi az élet és élményeiből, mint régebb. Legörömestebb a vidéki élet bohóságait ostorozza: a mi jó compossessorainkat, kik szünetlen csak politizálnak és a tudomány és művészet iránt érzéketlenek; a kegyes patronusokat, kik a lelkészt egész keresztény szellemben alázatosságra és nélkülözésre szoktatják; az olvasni szerető szomszédokat, kik a kölcsön kért könyvet soha sem adják vissza; a dörmögő öreg urakat, kik korholják az élvező fiatalságot, mert maguk már nem élvezhetnek; a hetyke vidéki arszlánokat, kik bogárhátú kis házba vezetik a kastélyról álmodó begyes kisasszonykát; az időjárást, mely mintha az emberek felfordultságát követné, egészen megbomolni látszik. E mellett kikapják magukét a mi genialis poetáink is, kik verselni sem tudnak, a mi nagy kritikusaink is, kik csak magán rokon- és ellenszenveiknek hódolnak. Sőt egy helytt inkább boszankodva, mint gunyosan így kiált föl:

E haragos boszankodás jellemzi e költemények majd mindenikét, melyek közt «Az én lakásom» és «Farsangban» a legsikerültebbek. Tompa nem gyülöl oly mélyen, hogy erős satyrikussá válhassék s talán kevésbbé ismeri az emberek gyöngeségeit, mintsem eleveneikre találhasson. Haragszik és kibeszéli magát. Mintegy önkénytelen könnyülni akar s egyébre alig van gondja. Nem lelkesíti azon mély gyülölet, mely egykor mély szeretet volt, s épen azért, hogy boszút állhasson, éhesen kéjelegve keresi a nevetségest, gunyolni valót mindenütt, hol a bűn és ostobaság megsértették erkölcsi érzületét. Ez az igazi satyra eleme, mely aztán, ha bizonyos határokon túllép, szívtelenséggé válik s az erős és biztos guny helyett csak daemoni kaczajt hallat. Tompa a humorig sem emelkedik. A bosszankodás és harag erőt vesznek rajta. Elfogultabb, mintsem az ellentéteiben felfogott világra a kedély könny és mosolyból szőtt sugarait áraszthassa. Épen azért se elég könnyen, se elég mélyen nem mozog. De haragos kedvtelésének természetessége szintúgy jól esik az embernek, midőn rendszerint úgynevezett humoristikus verseinkben nincs egyéb, mint erőltetett élcz, vagy oly izetlen tréfa, mely legtöbbször magát a költőt teszi nevetségessé.

Tompa igazi eleme sem a guny, sem a humor, hanem bizonyos búskomoly hangulat, mely most ellágyulva, majd kitörve, itt reflexiókba, ott érzésekbe sülyedve csendes resignatióban keres menedéket. Allegoriai és festő költeményein is e hangulat vonul el. Ott, hol alapeszméi reflexiókból merülnek föl, kevésbbé szerencsés, mint midőn önkénytelen érzéseinek enged. A «Mit kérek», melyben az emberiség jövőjén töpreng, a «Boldogság», hol a boldogság fölött kétkedik, a «Hűség», midőn az ifjuság, ábránd és szerelem romjai közt a hűség karján békül ki az élettel, mert nem érintik a kedély vagy szellem mélységeit, mögötte maradnak a «Távolból», «Itthon vagyok», «Halmon állok», «Első szerelem», «Szőlőhegyen», «Levél egy barátom után», «Vén harangozó», «Öreg szolga» cziműeknek, melyekben a baráti vagy családias érzéssel megtelt sziv vagy a sötét képeken borongó képzelet élénken és erőteljesen nyilatkozik. Legjelesebb köztük az «Egy levél barátom után». Már tárgya olyan, hogy utat kell találnia szivünkhöz. Egy szerencsétlen költő, a Kerényi emlékét újítja föl, ki Amerikába vándorolt – meghalni. Tompa egyetlenegy költeményében sincs annyira meghatva, mint itt. A hazaszeretet és baráti részvét mélyen megillették. Egész lelkéből érzi azt, mit a magyarnál talán egy nemzet sem érez mélyebben: «Szivet cseréljen az, a ki hazát cserél». Aztán e költeményben Tompa egészen új oldalról mutatkozik: néhány erős vonással a legjellemzőbben tud lélekállapotot festeni. Ilyen például, midőn barátjának az anyjánál tett látogatásáról ir:

Ime Tompa költészete minden oldalról bemutatva. Láthatni, hogy azon körben, melyben mozog, se eszmék, se érzésekben nem szükölködik. Mindig elég mondanivalója van, azonban az, a hogy elmondja, kevesebb becsű, mint az, a mit elmond. E megjegyzés leginkább a compositiót illeti. Tompánál ritkán találhatni egyöntetű költeményt. Fejtegetéseimben többször volt alkalmam kimutatni most a hangulat zavartságát, majd a kikerekítés hiányait. Nála egyik gondolat vagy kép felkölti a másikat, a nélkül, hogy mindig azon czélra szolgálna, a mit ki akar vinni. Néha arról is megfeledkezik, hogy egyik kép a másik hatását szükségeskép veszélyeztetni fogja. Képzelme vagy érzése észrevétlen kicsap, hogy figyelmünk csökkenjen vagy fogékonyságunk lankadjon. Aztán nem mindig tudja, mit kell elmondania s mit elhallgatnia. Olykor sorokat lehet kimutatni, melyek kihagyása által költeménye nem szenvedne csorbát. Ő nem jutott el még egészen oda, mihez nehéz, de termékenyítő tanulmány vezet s melyre még azoknak is szükségük van, kik tehetségük természeténél fogva a compositióban rendkivül erősek s inkább annak csak csekélyebb árnyalataiban tévednek. S mi e tanulmány? Az alapeszmének tökéletes megérlelése, hogy jól tudjuk a mit mondani akarunk; kifejtése a kifejezések árnyalatai és szavak súlya iránti érzéknek, hogy igen jól tudjuk elmondani a mit akarunk. Ez úgyszólva saját tehetségünk, gondolataink tanulmányozásának eredménye aztán az lesz, hogy semmit sem fogunk a véletlenre bízni, egy pillantattal be fogjuk látni a mű részeit alkotó eszméket, s vagy nem irjuk meg azon költeményt, melyre nem elég határozott hangulat vagy nem tisztán kibontakozott eszme izgat, vagy ha megirjuk, mindent megtettünk, mi tehetségünkben állott.

Mentovich némi tekintetben rokon Tompával. Az allegoriák és természeti képek iránt ő is hasonló előszeretetet tanusít, azonban oly hamar kimeríti s annyiszor ismétli magát, hogy egy-két költeményét ismerve, már ismerjük mindeniket. Ő is az «Athenæum»-ban lépett föl először Alpár álnév alatt pár csinos, a természet képeivel játszó epigrammai menetű dallal. Később majd mindenik divatlapba irt. 1847-ben Kolozsvártt egy füzetkében harmincz dalt bocsátott közre, melyekben egy akkor igen nevezetes politikai kérdést költői, mondhatni kedélyes oldaláról igyekezett feltüntetni. Ez legjobb műve. A harmincz dal egy egészet képez, melyben a megindult kedély, mintha önmagával beszélgetne, az érzések és eszmék egy kis történetét, cselekvényét nyujtja meglehetős szerencsével. E dalokat különösen a kedélyes oldal tüntette föl. Oly időben, midőn a hazafias eszmék inkább csak pathosban nyilatkoztak, meglepő volt egy csendes, mondhatni túlszelid kedély hazafias önmagába sülyedése. Mentovich e jelen gyüjteményében egész a legújabb időig irt s nagy részt megjelent költeményeit szedte össze. «Száraz lombok»-nak nevezi, nem tudni mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a zöld levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt, de csak közönséges abstractiók s elhasznált hasonlatokban beszél róla. Az örökös könny és harmat, sóhaj és szellő, bánat és fölleg stb. képei kifárasztják az embert. Néha újat és szokatlant is akar mondani, de az egyszersmind nem találó és szép. Például nem erőltetés-e ez:

Ő nem hogy jellemzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a természetet, de még az általános költői hangulatig sem emelkedik. Kedélye épen oly kis körben mozog, mint képzelme. Pár csinos szerelmi dal, pár gondosan kivitt epigrammai gondolat, és ki van merítve egész költészete. De meg kell vallani, hogy ilyszerű költeményeiben őszinte, tiszta érzésre, sok csinra s némi bájra találunk. Legkevésbbé találja föl magát, ha ódai vagy elegiai szárnyalást vesz. Költeményei ilyenkor elterpedve erőtlenednek el. Elbeszélő költeményeiben a mese nem tud megalakulni s egyszerűség helyett cziczomában keresi a hatást. Legjobban sikerülnek allegoriái, melyek közt legjelesebb a «Tél». Itt szeszély, festőiség, találékonyság igen szépen olvadnak együvé, majdnem a humorig emelkedve.

És ezzel hadd térjek át legújabb lyránkra.

A lefolyt hat év alatt irodalmunkban igen zajos lyrai mozgalom keletkezett. Néhány régibb és egészen új költő határozott vonásokkal kijelölt csoportozattá alakult, mint par excellence a legújabb lyra képviselője. S mi e legújabb lyra lényege, melyet költőik hol költeményeik, hol előszavaikban tanná emeltek? Oly téveszmék összege, mik szerint, mint czikkem elején is megjegyzém, a költészet alig lehet több, mint bizonyos conventionalis tartalom conventionalis formája: tehát művészet helyett mesterség, ihletés helyett affectatio. E legújabb lyra az ujdondászok tapsai közt ünneplé felavatását, mint eredeti sajátságaink, a melegség, természetesség és genialitas lyrája s úgy mondják, hogy a közönség tetszésével is találkozik.

Én az iránt, hogy ki tulajdonkép a közönség s véleménye mennyiben döntő, soha sem tudtam tisztába jőni, meglehet azért, mert magamat is némi közönségnek tartom és mert azt hiszem, a közönség mindig olyan, minővé az írók alakítják. Azonban ne gondolja senki, hogy a közönség szerintem valami profanum vulgus, kit figyelembe sem kell venni. Sőt nagyon is figyelembe veendő. De miért alázza magát akár költő, akár kritikus rabszolgájává, midőn, ha ereje van hozzá, vezetője is lehet? Arról is meg vagyok győződve, hogy a valódi költő nem csak egy kirekesztő kör, legyen az akár az alsóbb, akár a felsőbb, hanem egész nemzete számára ír s műveit mindenki érteni fogja, a nélkül, hogy commentatorokra szoruljon. Ezekre csak akkor van szükségünk, ha a régibb korok vagy idegen nemzetek költészetét akarjuk élvezni, mert mesterségesen kell bele élni magunkat oly eszmék és érzések világába, melyek a mieinktől különböznek. Mindemellett két tényt senki sem tagadhat el: egyik, hogy minél nagyobb valamely költő, annál több szív- és elmebeli műveltséggel kell birnunk, ha egész totalitásában fel akarjuk fogni; másik, hogy minden nagy költő tovább vitte nemzete műveltségét s épen azért szellemének hagyománya csak lassan vált mindinkább szélesedő körben közkincscsé. Ez okon az a sűrűn hivatkozás a közönségre, mi nálunk annyira divat, előttem mindig gyanus, mert tudom, hogy némely mű népszerüségét sokszor az izlés határain kívül eső okok eredményezik, mert tapasztaltam, hogy nemcsak a politikában vannak fictiók, hanem az irodalomban is. S én valóban szeretném beszedetni a közönség szavazatát legújabb lyránk iránt, nem a vidéki levelezők, kik rendszerint az ujdondászok visszhangjai, hanem valamely kóbor szellem által, kinek módjában lehetne meglesni az egész olvasó közönséget. Alig hiszem, hogy e kóbor szellem a meghatottság, lelkesülés, a szív és elme gyönyöreinek oly számos szavazatával térne vissza, hogy igazolhatná ama nagyon is gyakran, nagyon is büszkén hirdetett népszerűséget. Legalább azon két szellem közül – egyik a lelkesülés most mosolygó, majd könnyező tündére, másik a gúny most sivár, majd bohó dæmona, kik engem mindenütt kisérnek – majd mindig ez utóbbi áll előttem, valahányszor újabb lyránk dalain akarok andalogni. Most is mellém lopódzott, asztalomon tánczol, hahotázva lapozgat könyveimben s annyi bohó ötlet, gúnyos eszme viszketegét önti el kedélyemen, hogy alig szabadulhatok tőlük.

De talán nekem sokkal több ellenszenvem van legújabb lyránk iránt, mintsem igazságos lehessek hozzá, talán sokkal magasabb szempontokból indulok ki, mintsem méltányolhassak oly műveket, melyek alantibb színvonalon némi magasztalást is érdemelhetnek. Meglehet. Azonban attól függ minden, hogy minek tartjuk a költészetet s rokon- vagy ellenszenvünknek van-e széptani alapja? Ha a költészet nem köz és komoly dolog, melyhez izlési és nemzeti érdekek kapcsolódnak, akkor a kritikus a legostobább, legízetlenebb ember a világon, mint lenne azon széptevő, házi barát, rokon, ki a bájos kisasszony csinos zongorajátékára vagy a nagyreményű urficska sikerült stylistikai gyakorlataira nem tudna elég bókot mondani. Ki oly udvariatlan, hogy egy szép leányt könnyekre fakaszszon, midőn mosolyain édeleghet! Ki annyira kedélytelen, hogy lehangoljon egy szerény fiut, midőn önérzetre kell ébresztenie? S miért megzavarni a jó szülék örömét, kik meg vannak győződve, hogy gyermekük rendkívüli tehetség? De növendék-leánykák, szerény iskolás ifjonczok-e a mi lyrikusaink és salonfecsegés-e a kritikus kötelessége? Ha nem: miért ne merjünk bonczolni, fejtegetni, birálni, a mint minden irodalomban szokás? Miért nézzünk kezdőknek oly költőket, kik többé nem a lapokban kisértik meg erejöket, hanem önálló füzetekben a költői egyéniség igényeivel lépnek föl? Miért törjük fejünket édeskés phraseologián és épen bátorítás kedveért, midőn önérzet helyett fennhéjázás uralkodik s nem attól félhetni, hogy a töprengő műgond bénítja meg újabb lyrikusainkat, hanem hogy a könnyelmüség teszi tönkre. Miért ne alkalmazzunk valahára magasabb mértéket is, ha a rendes szerint maholnap a törpe is óriás lesz? Legalább ezeriben egyszer miért ne ragyogtassuk föl az eszmény, az isteni művészet, a magas törekvések világát is, midőn lyrai költészetünk ege beborult s a becsszomj és lelkesülés lovagjai helyett a hiuság rabjaivá, a kereskedelem gépeivé, a kaczérkodás vagy affectatio arszlánaivá kezdünk válni s valami olyszerű hangulat jő mindinkább divatba, miszerint az eszmei tartalom tudóskodás, a rhythmus és nyelv ereje, szabatossága pedans mesterkéltség, a kedély mély és emelkedettebb nyilatkozatai holdvilágias ábránd, de a mesterkélt érzés természetesség, az együgyűség naivitás, az izgatottság szenvedély, az érthetlen dagály mélység, a hóbort genialitás s a nemzeti czafrangok prózája a magyar szellem költői eredetisége.

Ime ellenszenvem okai, melyek szükségeskép polemiára vezetnek és most nem kritikusaink, hanem költőink irányában. De vajjon megtarthatja-e e kritikus nyugodtságát és tág látkörét, ha polemikussá válik? Annyira nem, mint az irodalomtörténetíró, de erre nincs is szükség. Bizonyos egyoldalúságot a polemikus kritikus el nem kerülhet, de ez épen érdemét képezheti. Mindez igen természetes. A kritikus meggyőződik valamely egészen modorrá vált költői iskola tarthatatlanságáról, valamely uralkodóvá lett szellem veszélyeiről, ellenük indul, hogy azon eszmék nyomán, melyeket megpendít, visszahatást ébreszszen föl a közönségben s a fejlődő irodalom mozgalmaiban. Ebből önként foly, hogy a megtámadott iskola és szellem termékeiben élesebben fogja látni az árnyoldalt, mint más, vagy egyebet épen nem is lát s a fényoldal feltüntetésén már csak azért sem fejthet ki nagy buzgalmat, mert kiindulási pontjai szerint s az egészhez mérve az oly csekély, hogy alig érdemel szót. Ez a polemikus kritikus egyoldalúsága, melyet én kikerülni se nem akarok, se nem tudok s azon megjegyzéssel vallok be, hogy én nem a tehetséget akarom elvitázni a valóban tehetséggel bíró újabb lyrikusoktól, mi gyülöletes és meddő dolog, hanem iskoláik, szellemük, irányuk, tanaik és fennhéjázásuk ellen szándékszom polemizálni, mi irodalmi szükség.

Legújabb lyránk tökéletes felfogására szükség Petőfi költészetének főbb jellemvonásait szem előtt tartani, mert legújabb lyrikusaink nagyrészt az ő tanítványai vagy teremtményei. Az irodalom-történet bizonyítja, hogy a költők mindig hatnak egymásra s annál inkább, minél rokonabb szelleműek; de e természetes hatás és az utánzás közt nagy a különbség. Petőfi hatása legújabb lyránkra egész az utánzásig, vagy a mi azzal együtt jár, a torzításig terjedt. Újabb lyrikusaink úgy tettek, mint Nagy-Sándor vezérei királyuk halálakor: felosztották a birodalmat, hogy semmivé tegyék. Mindenik kikapta a maga részét és mindenik elpazarolta. Legújabb lyránk nem egyéb, mint Petőfi költészetének ereje enerválva vagy gyöngeségei a túlságig vive. Lyrai gyüjteményeinkben untalan Petőfi egyénisége, eszméi, érzései, hangulatai, rhythmusa és kifejezéseinek változatai, ismétlései vagy torzításaival találkozunk. Újabb kiadásai ezek Petőfi verseinek a gyöngébbek kedvéért s néha a gyermekek számára. Innen újabb lyrikusaink annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának. Valóban testvérek is, legalább tejtestvérek, kik ugyanegy muzsa emlőjén szíttak táplálékot. A különbség köztük csak az, hogy egyik vegyesebb s némi eredetibb szinezetben jelen meg, mint s másik s az osztályban egyiknek egy, másiknak más rész jutott.

De mik Petőfi költészetének főbb sajátságai, miken újabb lyrikusaink megosztoztak?

Először is Petőfi kifejezte kora érzületét, hangot adott az idők törekvései, fájdalmai, vagy ha úgy tetszik, hóbortjainak is. Ez oly sajátság, melylyel minden nagyobb költő bír s minden életrevaló lyrának bírnia kell, a nélkül, hogy az úgynevezett alkalmiságnak vagy nagyon is köznapi irányok és szenvedélyeknek szolgáljon. – Petőfi sajátságán nem osztoztak lyrikusaink, de nem is osztozhattak, mert akkor lehetetlen lett volna utánozniok. Mihelyt a költő nem saját és kora élményeiből merít, hanem a másokét s talán egy lejárt korszak költőjéit erőlteti magára, se nem értheti, se nem érezheti, mi alatta, fölötte, körüle zsibong esengve hozzá, hogy tolmácsolja. Lyrikusaink, az eszmei tartalmat illetőleg épen úgy megirhatnák költeményeiket ötven év mulva, mint megírták most. Ők nem tudják, hogy minden időben bizonyos kérdéseket intéz költőihez a közönség, bizonyos eszmény, hit képviselését várja tőlük, vagy legalább is változott hangulatai szerint velük akar érezni, ábrándozni és borongani. Az irodalomtörténete mellettem szól, s hogy ez mindenkor lehetséges, mutatja, hogy többet ne említsek, Tompa költészete, ki, a mint jellemzém, e tekintetben sok szépet nyujtott. Azonban én ez oldalról tudnám menteni lyrikusainkat s épen nem emelek vádat ellenük.

Térjünk a vádakra.

Petőfi ifjuságot lehelt a magyar lyrába s mintegy átalakítá; mert nemzetiebbé tette, mélyebben merülvén a nemzeti szellembe, mint eddigi költőink; mert az erő és természetesség szabadabb mozgásaival döntögetni kezdé az önkény és gyöngeség mesterkélt szabályosságait. Ez ifjító, átalakító erőt a népköltészetből kelle merítenie, hol minden nemzeti költészet eleme rejlik, s honnan eddigi költőink is merítettek, de egyik sem annyit, mint ő, kit ide hajlamai és élményei vezettek, mi mindennél több, mert mindig bár sokszor öntudatlanul, legmélyebb költői felfogást tesz lehetővé. Aztán az élet és irodalom is oda dolgozott, hogy a népelem mind szélesbülő körben gyakorolja hatását. Erősödni akartunk, hogy a nemzeti szellemet egész erejében kifejtvén, műveltségünket nemzetiebbé tegyük. E mind határozottabban nyilatkozó mozgalmat képviselte Petőfi a lyrában. Innen azon rendkívüli hatás, mit a közönségre tőn s azon erős lendület, mit összes költészetünknek adott. Ezért talán elfogultak is vagyunk irányában. Az eljövendő irodalmi történetíró tárgyilagosabban itélhet róla, mint mi. Talán el fogja mondani, hogy korábban meghalt, mintsem kiforrhatva a nemzeti szellemnek megalakult s egészen művészi formákba kristályosodott költői kijelentését hagyhatta volna hátra; hogy inkább hasonlított Mózeshez, ki megnyitotta a szolgaság kapuját, mint Josuehoz, ki belépett az igéret földére. Mindebben sok igaz lehet, de annyi most is bizonyos, hogy a legújabb lyra, mely nyomán indult, nem az igéret földe felé halad, hanem egy újabb szolgaság kapuján tart diadalmenetet.

Legújabb lyrikusaink mindnyájan osztoztak a Petőfi által hatalmas fejlődésnek indított népelem nyilatkozatain, hogy egy-egy új téveszmével gazdagodjanak. Divat lőn népköltővé lenni belső ösztön, komolyan vett élmények nélkül, erőszakosan neki hevülve. De ez még hagyján! Hitté vált, hogy csak a népköltő költő és hogy tulajdonkép a népköltő nem költő; hogy a magyar lyrának csak egyetlen eleme van, a naivitás és a naivitás tulajdonkép együgyűség vagy hóbort; hogy a művészet csinálmány és hogy tulajdonkép a csinálmány művészet. Nem tréfálok, de mit mondjak egyebet úgynevezett tájköltőinkről? Ugyanis pár költő azon gondolatra jött, hogy ha Petőfinek valóban eredeti népdalai oly nagy zajt ütöttek, az ezeknél sokkal eredetiebbek még nagyobb zajt fognak ütni s ilyeneket írni épen nem nehéz. Legyünk eredetiebbek, mint a nép, az összes magyar nép. Vannak választott népfajok, zengedezzünk tájszólásaikon a magyar nyelv dicsőségére. Ilyesmi lőn a jelszó. Az újabb és eredetibb népköltészet egyik eleme tehát a tájszólás lőn, minek ellenében az irodalomnak tiltakoznia kell. – Az irodalom a költőtől csak egyetlen nyelvet fogadhat el, a tiszta nemzeti nyelvet. – Miért mennénk oda vissza, hol nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott? Miért használnók a tájszólást egyébre, mint a regény és drámában jellemzésre vagy komikumra? Ki nem tud jó, mindenekelőtt szükséges tájszót, mely eddig még ki nem fejezett árnyalakot tolmácsol, a maga helyén s mintegy bejátszva használni, az soha se bajlódjék tájszavakkal. Oly tájszavakra, melyeknél jobb és közkeletű szavaink vannak, épen nincs szükségünk. Ki nagyon szerelmes szülőföldje tájszavaiba és nyelvi különösségeibe, gyüjtse össze s küldje be a nagy szótár szerkesztőinek. Mindenesetre a költészet sem nyelvtan, sem nyelvtani elmefuttatás.

Ime tájköltőink a népi elemet nyelvi tekintetben csak külsőségeiben tudják felfogni s nem bensőségében, hogy bájt, erőt, könnyedséget merítsenek belőle a merevség, enervatio és idegenszerűség ellenében. De a tartalmat illetőleg sem mennek tovább a külsőségnél. Czélul tűzik a tájszokások s némi hitregei hagyományok leírását. Ez mind igen becsülendő, kivált ha jól és híven van megírva valamely földirati czikkben vagy utirajzban. De költőnek sem több, sem kevesebb, csak kelmeszerű adalék, melyből csak feldolgozva lehet valami, mint Erdélyi mondá, midőn a «Szépirodalmi lapok»-ban tájköltőink tanai ellen föllépett. S minő különös! E versprózának még a prózai oldalát sem lehet eléggé becsülnünk, mert a tájszokások és hitregei hagyományokat nagyrészt ráfogások képezik. Legalább okunk van rá, hogy ezt higyjük. Midőn egyik tájköltőnél ezt olvassuk: «a hajnalban verőfényes a bokor», hihetjük-e, hogy az, ki a legmindennapibb természeti jelenést sem képes visszaadni, hűn adja vissza vidéke szokásait? Ha egy másiknál ismét azt olvassuk, hogy szent László az ég lovászmestere, ki lovagolni Mihály arkangyaltól tanult, nem kell-e hinnünk, hogy a nép naivitása ily czifra dolgokat ki nem gondolhat? Nem kell-e sajnálnunk az oly népi kutatókat, kik aztán tájköltőink adatai után indulnak el, mint például Ipolyi Arnoldot magyar mythologájában több helytt? Ilyenek aztán az érzések és eszmék is, melyekből lyrai alapgondolatokat szőnek, nem a népéi, vagy mindenesetre nem a nép eseményi világából valók. Sőt tájköltőink vetekednek abban, hogy minél prózaibb oldalról fogják föl a népet. A mesterkéltség még kirivóbbá teszi a prózai felfogást. A ragyogni akaró képzelet egy-egy odavetett csilláma nem képes költői fényt árasztani reá. Eszünkbe jutnak a XVIII. század idylljei, a selyemruhás Daphnék, hajporos Menalcasok s a rózsaligetben s virágágyakon legelő nyájak. Mindenesetre a juhászbundán parfumet érzünk s a pitykés dolmány alól kilátjuk a fodrozott inget.

E tájköltészet kezdeményezője nálunk Lisznyai Kálmán volt. Ezelőtt három évvel megjelent «Palócz dalai»-t nagy magasztalással fogadta a kritika. Én soha sem tudtam megfogni e rendkívüli magasztalást. Minél többször olvasom e lyrai gyüjteményt, annál kevesebbet találok benne. Csak nagyon blasirozott kedély találhat élvet a természetesség és naivitás e mesterkélt, erőszakos, különcz és néha buja nyilatkozatain. A magyar költemények német fordítóin nem csodálkozom, hogy a magyar szellem eredetiségét fedezték föl bennük. Előttük, kik az európai irodalom életunottságával eltelve keresve keresik nálunk a piquantot és vadat, minél bizarrabb, érthetetlenebb valami, annál inkább bámulatos, magyar és eredeti.

Egyébiránt az még csodálatosabb, hogy miként lett Lisznyai népköltő, ha nem volna annyira természetes. Ő Petőfi föllépte előtt a nagyon eszményi, magas és pathetikus költészetnek volt híve s különösen szerette a dagályt, a szónoki dictio bizarr érthetetlenségeit, a cziczomát és képtelen képeket. A népköltészetben is ugyanaz maradt, mi ott volt, csak tárgyait változtatta, mert a népies jött divatba s a mi költőink nem szoktak makacson ragaszkodni eszményeikhez s daczolni, ha kell a közönséggel s még a kritikával is, ha költészetük alapját támadja meg, melyet változtatni soha sem függ a költő önkényétől, mert élményeiből foly. Úgy van, Lisznyai csak tárgyait változtatta. Ott a fenséget fogta föl bizarr oldalról, itt a naivitást. Párhuzamos példákat idézhetnék, ha nem volnék hovatovább hosszadalmas. Ő, kinek költői szellemében semmi igaz, egyszerű és természetes sincs, kénytelen mindenütt túlozni s a képzelet rakonczátlanságainak csillámával fedezni az eszme és érzés hiányát. Azonban annyi igaz, hogy jó és eredeti ötletei is vannak, egyes jó sorokat ir, hogy a következőkkel elrontsa, egyes jó versszakot, hogy az egész semmit se érjen. A «Palócz dalok»-ban néhol le van téve az elem, miből kerekedhetnék ki valami s néhol kerekedik is: három-négy dal. Ennyi az egész, de ezért kár volt annyi téveszmét hinteni szét s oly költőietlen genre-t hozni divatba, melynek tüstént számos utánzója akadt.

Nyomába mindjárt Szelestey László lépett a «Kemenesi czimbalom» és «Falu pacsirtája» czímű lyrai gyüjteményeivel, melyek a «Palócz dalok»-nál jóval kevesebb becsűek. A «Palócz dalok»-ban legalább költői szikrák vannak, itt csak tájszó, tájszokás és cziczoma. Egyébiránt Szelestey is a Lisznyaiéhoz sok tekintetben hasonló pályát futott meg Petőfi előtt, ő is más muzsa híve volt, a parfumirozott, befűzött, selypítő muzsáé, ki gouvernante-októl tanulta meg érzéseit, gondolatait kifejezni édeskés, czifra és stereotyp nyelven. E muzsának egy nap eszébe jutott odahagyni a salont és juxból beállani falusi szolgálónak. De szokásairól itt sem mondhatott le, kendőzte magát, kényesen lépett s megfeledkezett arról, hogy nem a redoute-teremben tánczol, hanem a falu korcsmájában, nem a boudoirban vár János úr ő nagyságára, hanem az utczaajtóban Jancsi bojtárra. Ekkor aztán a szégyentvallás félelméből elkezdett affectálni, hogy ő született parasztleány, kinek atyja valóságos betyár volt. Ám üssük föl bármelyik lapon a Kemenesi czimbalmot és a Falu pacsirtáját, mindenütt tapasztalni fogjuk a természetesség, naivitás és szilajság e mesterkéltségét és meggyőződünk, hogy az eszmék zavartságát, az érzések ürességét s a képtelen hasonlatokat a népies szín épen úgy nem tudja fedezni, mint a nem-népies. A költészet egy és örök bárminő alakban. A nép- és műköltészet nem ellenkező fogalmak, sőt a költészet fogalmában mindkettő egyesül s épen azért a népdal a költészet fogalma alól ki nem vonható, bármennyire erőltessék tájköltőink.

Szelestey ez újabb népies lyrai gyüjteményeivel nagy hűhót ütött a kritika; a többek közt ugyanazon kritikus, ki egykor Petőfinek épen népdalait és románczait támadta meg igazságtalanul, nem győzte eléggé magasztalni a népköltészet ez üres és ferde termékeit. Mi vala természetesebb, mint hogy a vidéken kezdték hinni, hogy a népköltészet a legkönnyebb dolog a világon, hol mindenki a siker biztos reményében próbálhat szerencsét, mert mindenki ismerheti saját vidékét s tudhat azon vidék tájszólásán írni. A Lisznyai és Szelestey modorában nem egy költeményt olvashattunk már lapjainkban. Ki nem csak a lapokat olvassa, hanem a szerkesztők tárczájába is bepillanthat, hol a ki nem adott versek nyugszanak, tudja, hogy a fiatal nemzedék nagy része e téren mozog, sőt némely régibb író is, azon elv szerint: «qui perdidit numerum, incipiat iterum» mint tájköltő kezdi meg ujra a költői pályát.

A kezem alatti gyüjteményekben sem hiányzanak a tájköltők. Ilyen Spetykó Gáspár, ki régebb az «Athenæum» és «Honművész»-ben számos nem népdalt írt; ilyen némikép Meáncsek István is, ki egészen új név.

Spetykó Gáspár – mint előszavában mondja – «azon nép életkertjéből szedett virágokat, mely hazánk kellemes Mátra, különösen Gyöngyös vidékét lakja». E virágokat magyarázat kiséretében kell szagolnunk. A gyüjtemény végén magyarázó jegyzeteket nyujt a költő. Ez igen természetes. Tájköltőinket magyarázat nélkül éppen úgy nem érthetjük, mint nem érthetnők azon régibb költőinket, kik a hellen és latin költészetet utánozták, ha nem tanultuk volna a hitrege és régiségtant. Ime mily szépen összetalálkozik a paróka és pörge kalap, sőt még a kritikának is egykép köszönnek: a paróka parasztnak nevezte volt a kritikust, a pörge kalap pedans tudósnak vagy uriasbeteg izlésűnek szidalmazza. S én valóban nem tudom megfogni, hogy némely népköltő miért néz oly megvetéssel a hellen és latinoskodó költőre, midőn vele annyira atyafias. A különbség csak az, hogy akkor az Olymp, Nectar, Venus, Gratia stb. volt a költészet reczipéje, most pedig a Rózsám, Babám, Csillagteremtette, Me-csoúkolt, Joúkor gyütt s több efféle. De egyik reczipe éppen annyit ér, mint a másik. A lelkesülést nem árulják a gyógyszertárban, s így nem csodálkozhatni, hogy ezt a Gyöngyvirágok költője is nélkülözi.

Spetykó Lisznyait vette példányul. Sokkal szemérmesebb ugyan, de úgy hallgat el egy s mást, hogy – a mint maga mondja – könnyen ki lehessen találni. E mellett megtaláljuk benne, bár bágyadtan, azon Lisznyai-féle és úgynevezett kiválóan költői képzelet ragyogását is, melynek nálunk annyi bámulója van: a bizarr és képtelen allegoriákat és hasonlatokat értem. Ilyen például az, hogy a tavasz házasodik, a földet veszi nejül, a vőlegény fénylő nap arczú, a menyasszony, t. i. a föld, csillagpártás és szivárványruhás, a természet – ez ősz pap – összeesketi őket; lakodalmi nép: a fák, bokrok, virágok; zenészek a madarak, s az új házaspár égi örömatyja mennydörgésben tudatja tetszését. E sorok sem különbek:

Másutt:

Egyébiránt a Gyöngyvirágok költője kölcsönzött valamit Lisznyai úgynevezett házi költészetéből is, melynek remekeit régebb a «Hölgyfutár»-ban, nem rég pedig a «Laczi konyhájá»-ban olvashattuk. Mi az a házi költészet? Rokon a tájköltészettel. Az, midőn a költő házi ügyeit, barátjait és nem barátjait, kalandjait, a vidék vagy köre pletykáit a legprózaibb és legilletlenebb oldalról fogva, föl a közönség elé viszi. Cserei-Berei-féle költészet, melyet a mi galambszelíd kritikusaink nem mernek megostorozni, talán azért, mert nagy közönsége van: minden ember rokonostul, kikről név szerint tesz említést, és a botrány-kedvelők, kik szeretnek röhögni. Oh ez az abstract fogalom: közönség, hány költő és kritikus fejét zavarja meg! S mégis vajon nem természetes-e, hogy épen a közönség az, mely mind kevesebb kevesebb tiszteletet tanusít a költők iránt? Nagyon természetes. Ki önmagát és művészetét megalázza, ne csodálkozzék, ha példáját a közönség is követi. Ki gyermekjátékot űz az irodalomból, tűrje el, ha gyermeknek nézik s köszönje meg, hogy ily kegyes elnézésben részesül. Mindezt nem Spetykóról mondom. Ő korlátozni igyekezett e hajlamát. Csak két házi költeményt írt, a «Különcz»-öt és a «Firkantyu komá»-t – a mint jegyzeteiben mondja – két élő gyöngyösi egyénről. Mindkettőben a prózai felfogás vetekedik az érzület műveletlenségével. Unalom és undor fogják el az embert. A házi költészet rendesen a gyönyör e két forrását nyitja meg számunkra. De értsük meg egymást. Irjon mindenki élményeiből, fessen élő alakokat: ezt teszi minden valódi költő, de soha se feledkezzék meg arról, hogy a satirához gúny és közérdekű gúny kell, a humorhoz kedély, a tréfához elmésség, s mindez sem pasquil, sem olynemű önvallomás, mely még meghittjeink körében is izetlen.

Spetykó egész lyrai venája sem több, sem kevesebb, mint némely udvarló úgynevezett phraseologiai készsége. Ah kisasszony nézze a pillangót ama rózsán, ha én az ön rózsaarczának pillangója lehetnék, mond némely udvarló. Hej te tarjányi hamis kis lyány, honnan hoztad volt azt a hátfát, mióta befűtöttem volt a búbost (kemencze) egészen tűz vagyok, bizonyosan a szerelem erdejének tilosában vágtad és szivem – ez a búbos – azért ég a szerelemtől. Dalainak nagy része mind ilyen. A többi prózai leirása némely gyöngyösi tájszokásnak. Köztük néhány nem-népdalt is veszünk a «Honművész» idejebeli versekből. Legyünk irántuk elnézők. De vajon azt elnézhetjük-e, hogy éppen a tájköltők tesznek erőszakot nyelvünkön, kiktől ha egyebet nem is, legalább magyaros nyelvet várhatnánk. Álljon itt néhány sor mutatványul:

Másutt:

Meancsek «Kakukdalai» népdalok, melyek mellőzve a tájszólást, a dunántúli népéletet akarják képviselni. Ötven dalt veszünk, melyek közt egyetlenegy figyelemreméltó sincs. Egyébiránt az Meancsekben igen becsülendő, hogy komolyan veszi a népköltészetet, egész lelkéből akarna érezni és dalolni, de nincs mit érezzen és daloljon. Rossz népdalainkat utánozza s még rosszabbakká teszi. Minő beszéd például ez:

A ki szenved, természetesen nem örül. Ilyenekkel tele van e gyüjtemény. Aztán Meancsek azt hiszi, mert vannak igen egyszerű népdalok is, melyek alig többek egy önkénytelen lelki mozzanat költői kifejezésénél, hogy tartalom nélkül is lehet írni dalt. Ilyen tartalom nélküli dal például ez:

Természetesen Meancsek sem kerülhette ki tájköltőink éppen nem-népies és értelem nélküli szószaporítását és czifraságait, minők: «elenyészett a fergeteg vihara»; «a külföld kemény rideg göröngye lenne majd a hős csatárnak nyughelye». Természetesen neki is bele kellett esni a népdalok azon ferde felfogásába, miszerint a sebes vagy szakadozott átmenet, össze nem függés. De miért ne tegye mindezt egy kezdő és igénytelen népköltő, midőn veteran s az ujdondászat által ünnepelt népköltők ugyanezt teszik.

Ime mivé lőn a népi elem, melylyel Petőfi ifjúságot lehelt lyránkba: a vénség gyermekeskedésévé. De vizsgáljuk Petőfi lyrájának más sajátságait is, melyen újabb lyrikusaink megosztoztak. Bocsánat hosszadalmasságomért: lehető rövid leszek. Ha e lapok szerkesztője oly szives hozzám, mit nem tudok eléggé meghálálni, hogy eltűri kimondanom mindazt, mi szépirodalmunk ügyében rég szivemen fekszik: miért ne remélhetnék a közönségtől is egy kis türelmet.

Volt a Petőfi lyrájában valami átkozódó harag, boszus meghasonlás, evődő reflexió. E hangulat fejlődésének második stádiumaként tünt fel, midőn kedélyének egységét egyidőre elveszté s mintegy örülni látszott, hogy fölfedezte a fájdalom vigasztalhatatlan bölcsészetét. Egyik kritikusa ezt világfájdalomnak nevezte, míg ő maga költeményeiben csak világgyűlöletnek, melynek aztán ugyanitt búcsút is mondott. De Petőfi költészetében tulajdonkép se világfájdalom, se világgyűlölet nincs. Ama lázas költemények, melyekben az embereket megveti és utálja, ama sötét epigrammok, melyekben könnyet és vért, angyalt és ördögöt egyszerre veszünk, nem annyira a kétely és kétségbeesés, mint az önámítás és szeszély szüleményei. De miért is esett volna ő kétségbe? Élményei és szerencsétlenségei nem voltak olyanok, melyek a kedély ifjúságát örökre elhervasztják; viszonyai nem sodorták oly tévedések és bűnökbe, hogy a kétkedő ész és önvádló szív, a gúny és fájdalom hánykódásai közt elvesztve hitét, erélyét, önkínzó és vigasztalhatatlan legyen, vagy a tagadás souverain ironiájában keressen menedéket. Igaz: első ifjúsága sanyarú volt, járta a nyomor iskoláját, de ez csak edzeni tudta, erélyt öntött beléje, hogy mielőbb felküzdje magát. Igaz: szegény volt, néha nyomasztó szükséget szenvedett, mint igen sok ember a világon; de költészetének egyik bája éppen az, hogy megaranyozza a szegénységet. Igaz: kritikusai igazságtalanul is bántak vele, de négy-öt évi rövid pálya után az egész nemzet nyujtott neki koszorút s mindenki szeretetével üldözte. Szerelmi viszonyaiban nem volt tragikum: az ifjúság rendetlen évei, a szerelem álmodott kínjai után, hamar lőn hite szerint a legboldogabb férj.

Mindebben a világfájdalom és gyűlölet, az életundor és blazirozottság kevés eleme rejlik. S vajon véralkatánál fogva hajlott-e a kétely és búskomolyságra? Nem, sőt ellenkezőleg egész a vakmerőségig hívó és erélyes volt; innen bosszús türelmetlensége s a lehetetlenséget vívó önbizalmas lelkesültsége; míg másfelől mindvégig annyira naiv maradt, még humora és cynismusában is, hogy néha gyermekes: innen egész költészetén a fiatalság szeretetreméltósága. Tett-e bölcsészi tanulmányokat, hogy az elme tévedései vesztegessék meg szívét? Műveltsége egészen szépirodalmi volt. S vajon azon évek, melyekben élt, lehettek-e a nemzeti kiábrándulás és elcsüggedés napjai, midőn a legjózanabb is ábrándozott, a legkétkedőbb is hitt, s mindenki csak a jövő dicsőségét látta? Honnan hát mégis átkozódó haragja, bosszús meghasonlása, evődő reflexiói? Mert olvasta Byront, Shelleyt, Lenaut, Heinet; mert ámította magát; mert legveszettebb kedvében is írt, mikor jobb lett volna kisétálnia vagy kialunnia magát, a mit pedig megírt, mindig kiadta: mivel mohón olvasták s neki költeményeiből kellett élnie. Szellemének e nyilatkozása kevés becsű. Nagy részt kölcsönzés és önámítás s éppen azért nem foly azon közvetlen bensőségből, mi őt annyira jellemzi. Ilyenkor nála az eszme különcz ötlet, az érzés szeszélyes roham és éppen nem a kétkedő elme elmélyedése, a vigasztalhatatlan szív önkénytelensége. Hangulata majd mindig erőszakos, s bár képzelete soha sem hagyja el, gyakran beléesik azon üres pathos és dagályba, mi másnemű költeményeiben oly ritkán mutatkozik. Nyersesége ugyan itt is némi egyéni, eredeti színben tünteti föl, de míg e nyerseségnek másutt költői tartalma van, itt át-átcsap a tartalom nélküli bizarrságba.

Petőfi úgynevezett világfájdalmán mindnyájan osztoztak újabb lyrikusaink. Azonban míg Petőfi költészetének e gyöngeségét bizonyos jóhiszemű, hitető önámítással és rendkívüli tehetségének erejével fedezte, utánzói nyiltan és nevetségesen affectálnak, s a bizarr ötletek és dagály egész költészetét alkotják meg. E téren leginkább Tóth Endre és Zalár tünnek ki. De mielőtt műveikről szólanék, hadd jegyezzek meg egy s mást a lapjainkban annyiszor emlegetett világfájdalomról, nem részletezve, – ez messze vezetne – hanem csak a legnagyobb általánosságban.

Kritikusaink régebben sokat írtak a sentimentalismus ellen s hevükben üldözték a kedélyt és érzést is. Most a világfájdalmat ostromolják s túlbuzgalmukban üldözni kezdik a fájdalmat és tragikumot is. Egyik kritikusunk nem rég azon nevezetes fölfedezést tette, hogy a fájdalomnak nincs helye a költészetben, mert nem szép, mert kellemetlen, s miután az embernek annyi baja és bánatja van, miért búsuljon még a költőkkel is, kiken tulajdonkép mulatni akar. Jól van, de akkor kár a művészetben keresni a szépet, midőn az életben sokkal könnyebben megtalálhatni, például a terített asztalnál, a telt poharak közt, egy szép hölgy karjaiban. Mindez öröm és mulatság, de vajjon azért költészet-e? Magában az öröm éppen úgy nem szép, mint a fájdalom, de mindkettő azzá válik, ha a zenész, költő, festész, szobrász hangok, gondolatok, színek és alakok által ki tudja fejezni. Ez a művészet, ez a gyönyör. Továbbá nem egy kritikusunk követeli a költőtől az egészséget. Helyesen, de mit értenek az egészség alatt? Olyasmit, mi a marha egészsége. Azt kivánják, hogy a költő ne könnyezze meg kedvese halálát, hűtlenségét – ez beteges érzelgés, hogy ne merjen fájdalmairól beszélni – ez férfiatlan nyavalygás; hogy legyen érzéketlen az élet szomorú és megrázó benyomásai iránt – ez sötét izgatottság. Miért? Mert a költészet feladata megszépíteni az életet és derültségében mutatni föl. Így pusztán frázisnak megjárja, valamely beteg kedélynek jó reczept is lehet, a mellett a materialista és hypocrita is szivesen elfogadhatja; de a kinek szíve helyén van, költői fogékonysággal bir, meg kell vetnie e szatócs-széptant, mely az érzéketlenség józanságát és a képmutatás erkölcstelenségét hirdeti. A szívnek megvan a maga joga, a szellemnek a maga szüksége, miket semminemű rendszer el nem vitathat. Ha az élet öröme nem a kéj szakadatlan lánczolata, a költészet derültsége sem az élet egyoldalú felfogása. Azért hagyjatok békét az elegia és tragikumnak, ha nincs reá fogékonyságtok, mert különben még azt is kimagyarázhatnátok, hogy az ó- és új-világ nagy költői mindnyájan nyavalygók, mert a ti fogalmaitok szerint nem derültek, s tanaitokat éppen a magyar költőknek ne hirdessétek, kiknek az elegia és tragikum soha sem vala nagy betegségük.

Kritikusaink nagy része hallott valamit a világfájdalomról, s az elegia és tragikummal zavarja össze. A világfájdalom egyik sem a kettő közül. Az elegia a sebzett szív nyilatkozása, mely panaszban keres enyhet és emelkedést; a tragikum az erkölcsi világrenddel küzdő egyén bukása, tehát tévedéseink és szenvedélyeink rajza. Mi hát a világfájdalom? Rokon azon érzéssel, mi Hamletet e felkiáltásra készti: «A világ kifordult sarkából. Minő fájdalom, hogy helyreigazítására nekem kelle születnem!» A világfájdalom a nagyon is magas s éppen azért mélyen megtört, szenvedélyesen telhetlen s éppen azért korán blazirozott eszményiség költészete, melynek az élet nem lehet öröm és összhang, hanem ellentét és kielégíthetetlen szenvedély; mert végtelenbe veszett vágyai és határozatlan eszményeinél fogva mindenütt csak azt látja, minek nem kellene lennie, és elkeseredésében hirdetni kénytelen, hogy az ember sorsa boldogtalanság, s annál nagyobb, minél mélyebb szívvel és magasabb szellemmel bir. A világfájdalom egy elpazarlott vagy szerencsétlen élet benyomásaiból táplálkozó kétely, mely felbonczolta érzéseink és szenvedélyeinket, erkölcsi és társadalmi fogalmainkat, s kétségbeesett eszményeink dőresége, erényeink nyomorultsága, tévedéseink és bűneink végzetszerűsége fölött. A világfájdalom a pessimismus költészete, mely a megsértett erkölcsi érzület búskomoly vagy humoros hangulatában mintegy örömét leli az embert gyöngeségeiben mutatni fel, mely nem zavarja ugyan össze az erőt a gyöngeséggel, az erényt a bűnnel, de egyiket a másik nélkül nem tudja képzelni; nem kétkedik ugyan az eszmékben, de igen a tényekben s az emberi dolgokban elvesztvén hitét, bölcs Salamonnal kiált föl: minden hiúság a nap alatt! A világfájdalom a tagadás költészete, mely se eszmék, se tényekben nem hisz, egyetlen tényleges eszméje és érzése sincs és a szentet és szentségtelent, a nemest és nemtelent, a fönségest és aljast összezavarván, a dæmoni gúny és ájtatos lelkesülés közt hánykódva, érezni akar, mikor már nem érezhetni, sírni, midőn kaczag és kaczagni, midőn sír, s elvégre is a cynismus frivol ironiájában nyugszik ki. A világfájdalom a kétségbeesés költészete, a blazirtság, embergyűlölet, életundor, tagadás, cynismus különböző árnyalataiban. Alaphangja és véghatása mindig vigasztalhatlanság. Innen a világfájdalmas költők bármily nagy tehetséggel birjanak, nem ragyogtathatnak föl eszményt; hiszen nincs benne hitük; elméjök bármily éles, kedélyük bármily mély, művészetük bármily elragadó legyen, nem nyujthatnak az értelemnek általános és jótékony eszmét, a szívnek kibékítő és tartós táplálékot, hiszen lelkesülésük kétségbeesés, bölcseségük kétely. Ez okon azon költők, kik megtámadják ugyan eszményeinket, de helyükbe mást akarnak állítani, nem világfájdalmasak. Például a szoczialista költők csak a tagadást és hangot kölcsönzék emezektől a társadalom ellenében s nem egyszersmind a kétségbeesést, sőt ellenkezőleg egy megszülendő új világban igen is ábrándos, igen is erélyes hitük van. A világfájdalom legkijelöltebb képviselői, bár mindenik különböző árnyalattal s a költői erő különböző fokán: Byron, Balzac, Thackeray és Heine.

E rendkívüli költőkről, kik korukat éppen úgy kifejezték, mint hatottak reá, nem szándékom mindazt ismételni, mit róluk az európai kritikusok oly sokszor elmondottak. Néha az embernek éppen úgy kedve jő védeni őket megtámadóik, mint ócsárolni magasztalóik ellenében. A világfájdalom mellett sem akarok szót emelni. Meg vagyok győződve arról, mit a legnagyobb költők és műbölcsészek hirdetnek, hogy a költészet nem dissonantia, hanem összhang s forrásai az önmegalázódás, melynél fogva az egyén nem tekintheti magát a világegyetem központjául s egyéni fájdalmait, meghiúsult vágyait, reményeit nem állíthatja az általános kényszerűség ellenébe; a hit, hogy a jó valóban létezik, s ha egyes ember, egész nemzedék, egész korszak, egész polgáriasodás semmivé lesz is, azért az emberiség hanyatlása, az erkölcsiség végromlása nem következik be; a szeretet, mely bizalommal és reménynyel tekint a világba és életörömet érez, ha megoszthatja magát, folytonosan másokért s így önmagáért munkálva. Én csak azt akartam röviden érinteni: mi tulajdonkép a világfájdalom; mihez még hozzáteszem, hogy e világfájdalom a magyar költészetben nincs meg, lyrikusainkban legkevésbbé s legfölebb csak egyetlenegy regényírónkban találhatni annak némi nyomaira.

S vajon azok után, miket mondottam, miért ne merjem még azt is bevallani, hogy én a világfájdalmas költőkre nem tudok oly megvetéssel tekinteni s oly könnyedén pálczát törni fölöttük, mint a legtöbb kritikus, sőt némelyik iránt rokonszenvet s bámulatot érzek. Mindenek előtt a költészet nem lehet képmutatás, s a valódi költő csak annyiban nyugtathatja meg olvasóit, mennyire maga van megnyugodva s e szerint nem lehet-e azt követelni oly költőtől, ki szerencsétlen, kétségbeesett, kinek lelkében nincs összhang, hogy költészete más legyen, mint szíve, lelke, élményeinek összege. Szigorúan itélhettek róla – erre jogotok van – de azt nem kivánhatjátok tőle, hogy képmutató legyen, s ha igazán és mélyen érzett, ha a szív csak egyetlenegy örvényét, a szellem egyetlenegy mélységét födözte föl, igen sokat találhattok benne olyat, mi ha nem is összhang, de az összes világköltészet összhangjának egyik kiegészítő részét teszi és mindenesetre ezerszer többet, mint az oly meg nem hasonlott költőkben, kiknek nincs szívük, mi meghasonoljék s összhangjok alapja vakhit, korlátoltság vagy felület. Aztán vannak korszakok az emberiség és nemzetek életében egyaránt, melyek a költőnek nem nyujthatnak eszményt és megnyugvást, csak fájdalmat és meghasonlást. S ilyenkor egyetlenegy vezető csillag, egyetlenegy biztos támpont nélkül, hogy emelkedjék kora fölé? Elitélhetitek s talán nem egészen ti, hanem egy más kor kritikusai, de ha mindent meg fogtok tagadni is tőle, egyet el kell ismernetek: hogy korának hű képviselője volt és nem hiába.

Mindez, ha nem is szorosan vett széptani elv, de oly lélektani és történeti szempont, melyeket a kritikusnak nem lehet mellőznie. S én, ki mint kritikus először is költészetünk komolysága és őszintesége mellett küzdök, mi nélkül nincs költészet s mit annyira lábbal tapodtatni látok, hajlandó vagyok azt mondani lyrikusainknak: legyetek hát világfájdalmasak, homlokotokon büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal, szívetekben boldogtalansággal, essetek kétségbe, ha nem tudtok lelkesülni, gyűlöljetek, ha nem szerethettek, de igazán s egész lelketekből, csak az istenért ne affektáljátok azt, mit nem éreztek, s éppen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek nevetségesekké. De mielőtt eltökélnétek magatok a világfájdalomra, tudjátok meg, hogy a világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos bölcsészeti műveltség eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a világfájdalomhoz oly élmények kellenek, miken ti alig mehettetek át s miket nem is tanácsos megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz eszményies ábránd s mély kedély kell, mi szerintetek nem magyaros és férfiatlan; és végre ne feledjétek, hogy blazirtság és naivitás, világfájdalmas és népi költészet ellenkező dolgok, e két szerepet nem lehet egyszerre játszani s ha mégis komédiázni van kedvetek, könnyen úgy járhattok, mint Réthy járna, ha Hamlet szerepében lépne föl.

Még egyszer erősitem, hogy a magyar lyrában nincs világfájdalom; mindaz, mit annak neveznek, nem egyéb, mint gyönge s még jól ki sem számított affectatio vagy egész a monomaniáig ment önámítás, mikből aztán természetesen semminemű költészet nem fakadhat. Ezt mindjárt maga az alaphangulat elárulja. Lyrikusaink keresve keresik, dicsőítve dicsőítik a fájdalmat. Tóth Endre ezelőtt két évvel kiadott «Zengő bokrá»-ban többször elmondja, hogy minő kéj a fájdalom, mert különben hova lenne dalaiból a láng nappala, szivéből a villám; némi öntetszéssel vallja be, hogy szomjazik egy tengert s gyülöli az embert, s keblének vad sötét éjét csak egy szikra ragyogja át: szive lángja, ez a vérben égő világgyűlölet komor csillaga. Ugyane szellem vonul át újabb költeményein is, kissé szelidülve. Mindenikből kiérzik a kín áhitata, a fájdalom boldogsága, mi nélkül boldogtalan volna. Zalár hasonlókép oltárt emel a fájdalomnak. A «Fájdalom lantjához» czímű költeményében, miután megátkozza az örömet és boldogságot, így kiált a fájdalomhoz:

De e hajhászat mind hiába: a fájdalom nem akar megjelenni; a dicsőités mit sem használ: a fájdalom nem akarja megdicsőítni imádóit. Miért is vagy oh fájdalom oly kegyetlen és makacs? Miért hasonlítasz abban az örömhöz, hogy a puszta akarat nem varázsolhat szivünkbe? Miért nem boldogítod azon költőket, kik imádnak, s miért teszed boldogtalanokká azokat, kik vágynának szabadulni tőled. Oh fájdalom, e kegyetlen szeszélyed sebzőbb, mint magad.

Valóban az elegikus költő épen úgy nem szokta keresni és dicsőíteni a fájdalmat, mint a világfájdalmas. Az elegikus azért panaszol, hogy enyhüljön s megnyugodjék; a világfájdalmas pedig oly örömest szabadulna fájdalmaitól, de nem tud, mert kételye minden megnyugvást fölemészt és kétségbe kell esnie. Épen ezért a fájdalom e boldogságát és dicsőítését nem lehet komolyan venni. De ha mindjárt komolyan venné is az ember, nem kellene-e mosolyogni azon gondolatokon, melyekkel lyrikusaink úgynevezett világfájdalmukat és gyűlöletüket kifejezik. Ők tulajdonkép nem tudják mi bajok, s egyetlen eszméjök sincs. Az eszményiség makacs küzdelmét a valóval, a kétely és szenvedély örvényeit, a blazirozottság kinait, a tagadás és gunyor keserűségét mind nem találhatni meg bennük. Csak azt halljuk untalan, hogy fáj, fáj, nagyon fáj valami, s ez a valami végre is egy nagy semmi. Tóth Endre «Oh ne kérd» czímű költeményében igen jól jellemzi e lélekállapotot, midőn így szól:

Tehát az örökös bú az, mire nincs okunk s mit nem tudunk kimondani. De hogyan van mégis, hogy Tóth Endre ugyanezen költeményében megmondja örökös bánatja okát, így szólván:

Ha ez azt teszi – egyebet alig tehet – hogy örömeink mellett bánatunk is van, épen nem világfájdalmas, épen nem kétségbeejtő eszme. Tóth Endre «Zengő bokrá»-ban nyiltabban tartá föl világfájdalma okait, többször emlegetvén, hogy a kritikusok üldözik, szennyes föllegek dörgenek körüle, ellenségeinek fekete felhői s a gyáva kajánság és lelki elvetemültség mindegyre sebeket ütnek szívén; hogy a gazdaság rosszul jövedelmez s kutyájának, mely épen oly rossz húsban van, mint maga, még kosztja sincsen; hogy dalolt, fázott, éhezett s fénybe öltözött lelkével rongyosan kell meghalnia. Bizonyára nagy gyöngédtelenséget követnék el, ha e szomorú és részvétet érdemlő tényeken kétkedni vagy belőlük gúnyt űzni mernék, de azon szabadjon kétkednem, hogy mindez elegia vagy világfájdalom, midőn a száraz tények halmazából egyetlen költői eszme sem merül föl. Nem egyéb ez, mint azon házi költészet komoly oldalról, melynek vígabb felét Lisznyai szokta legnagyobb virtuozitással kizsákmányolni. Tóth Endre újabb költeményeiben mindezt mellőzi, csak kritikusaira panaszol most is, például e sorokban:

s bár a tünő ifjuságot, szétfoszlott reményeket, a kiábrándulást többször emlegeti, fájdalmát lehetetlen megértenünk, mert hiányzik benne a mélyebb jelentőség, a költői felfogás s valami oly határozatlan, ködbe vesző árjongás, hogy elvégre is szánalmunk kifárad és boszankodnunk kell. Innen van aztán, hogy Tóth Endre ilynemű költeményeiben – s a legtöbb mind ilyen – egyetlenegy gondolatot sem tud kivinni, a végszakokban már elfeledi, mit az elsőkben mondott, s nem tudva mi baja, nem tudva mit mondjon, ide-oda kapkod, mint a vízbe haló, míg végre elmerül. A költőt magába nyelte a fájdalom árja, s csak bokrétás kalapja úszik a habokon. Tóth Endrének egész költészete csakugyan nem egyéb, mint síró rhythmus, mely a szóvirágok bokrétáit ringatja.

Zalár már sokkal határozottabb s úgy szólva bölcsészibb. De én jobban szeretem Tóth Endre határozatlan árjongását. Zalár úgynevezett világfájdalmas költeményei valóságos parodiák. Az «Ábrándos bölcsek» czímű költeményében, miután a bölcseknek azt tanácsolja, hogy agyvelőiket etessék ki a kutyákkal, kimondja, hogy az emberek nem érdemlik a boldogságot, hogy nincs boldogság, mert

De vajjon, ha a virágok nem hervadnának el, ha nem volna gyümölcsözés, ha nem érnék meg a gabona: nem azért panaszkodnék-e Zalár, hogy az az átkozott nap éhhalált küld az emberiségre?

Ha ennek értelme az, hogy az álomból utoljára is föl kell ébrednünk, akkor az a könnyű metsző szer igen érdemes szerszám, mert a sok és hosszú álom csakugyan egészségtelen; ha pedig a költő az álmatlan éjekre czéloz, akkor könnyű segíteni a dolgon: nem kell éjszakára sokat enni vagy theát, kávét, bort inni. De nincsenek-e gondok, betegségek, melyek elrabolják álmainkat. Vannak bizony, hanem ezért még Hamlet sem esett kétségbe, sőt épen azért nem lőn öngyilkos, mert félt a mély álomtól, mert nem tudta, hogy minő álmai lesznek, ha többé nem ébred föl.

Ez újra homályos. Ha a költő oly szegény embert vádol, ki munkája által kényelemhez jutva, azt derekasan használja, nagy igazságtalanságot követ el, mert a szorgalmat és törekvést hurrogatja le, mi annyi nemes érzés és tett szülőanyja. Sőt többet mondok: ismerek oly költőt, ki verseiben untalan azzal dicsekszik, hogy kunyhóban született, mi egyébiránt oly kevéssé érdem, mint gyalázat, de azért a legújabb divat szerint öltözik s minden este fodrozott hajjal és fénymázas czipőben udvarol – oh nem a karzaton a nép leányainak – hanem valamelyik páholyban valóságos nemes és gazdag hölgyeknek. Vajjon ezen ártatlan következetlenségért rossz embernek tarthatni-e a különben igen becsületes ifjut? De vannak emberek, kik pénzért vagy czímért eladják becsületüket. Vannak és voltak mindig, noha aligha magas lelküek, mint a költő mondja, de az emberiség nem ily hitvány emberekből áll s azért, mert ilyenek is vannak, még a közerkölcsiség véghanyatlása nem következett be.

Ez csak annyit tesz, hogy vannak gazemberek is a világon, és hogy a dicsvágy bűnökre vezeti az embert. De vajon a dicsvágy nem vezet-e erényre s nagy tettekre is? Mi pedig a Herostratokat illeti, pár ily bolond ember miatt még senki sem vesztette el hitét az emberiségben:

De nem győzött-e a keresztény vallás s világfájdalmas eszme helyett nem vigasztaló, lelkesítő-e a vértanuság istenülése, az eszme győzedelme a legerősebb világi hatalom ellenében? Végül Zalár azt kérdi: romlottság-e ez avagy könnyelműség? Az olvasó felelet helyett méltán állhat elő azon kérdéssel: nem éretlenség, nem gyermekeskedés-e ez?

Ön sokkal józanabb, sokkal szárazabb, mintsem fogékonysága lehetne a költészetre – mondhatja valaki. Nem védem magam, nem mondom, hogy épen az elébb törtem lándzsát a fájdalom és tragikumért, hogy menteni kisértem meg a világfájdalmat, hogy ellenszenvvel viseltetem azon kritikusok iránt, kiket rögeszméjök egyoldaluakká tesz, de azt szabadjon kérdenem: miért akarnak a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság, se sértés nem lehet. Én nem merném kimondani, ha maguk a költők nem vallanák be magukról. Tóth Endre kéjelegve érez oly lélekállapotot, melyet szelid őrültségnek nevez:

Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy frenologhoz» czímzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi, s a többek közt így szól:

Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja, s mint ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletük, kedélyük öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása. Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective ízetlen és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot, melyeket «Felhők» czím alatt adott ki, s melyeknek nagy része, néhány valóban szép költeményt kivéve – pusztán csak dagályos ellentét vagy bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennük és vakmerők lettek, majd mély bölcsészeti eszméknek hitték, s innen kezdék meríteni világnézletüket.

Tóth Endre «Zengő bokrá»-ban nem egy ily szellemű költemény van. Ő is kérdi, mint Petőfi: mi a nap? azt is hozzá teszi: mi a hold? de míg Petőfi csak gyermekesen felel a feltett kérdésre, Tóth Endre igen nevetséges dolgokkal áll elő. A «Rajongás», «Egy ismeretlen nőhöz», «A midőn aluszik a fergeteg» stb. mind e tébolyszerű költészet szüleményei. E szellem nyomai újabb költeményeiben is megtalálhatók, noha nem oly kirivóan. A «Sappho mellett», «Reménytelen», «Szerető átka», «Túlvilági élet», «Borongós», «Lombok közt» többé-kevésbbé a gondolatnélküli kétely és a szárnya szabadjára eresztett képzelet lázas vergődései. A helyett, hogy az ember sötét ábrándokba sülyedjen, mosolyogni kényszerül, mint például e sorokon:

Sőt románczai és balladáiban is ez elem túlnyomó. Az «Őrült huszár» czíműben egy őrült huszár a folyó hullámát paripának nézi, reá ugrik s a vízbe vesz. «Bolond Miská»-ban egy utczai bolond azt hiszi, hogy a csalogány éneke az ő dala. A «Beteljesült álom»-ban egy költő azt álmodja, hogy kedvesét öleli és szíve örömében megreped, s midőn «az álom ellebbenti szemeiről hímes fátylát» – tehát fölébred – csakugyan «megtelt szíve ketté repedt.»

Zalár sokkal tovább megy, mint Tóth Endre, ki, mikép már megjegyzém, ez újabb költeményeiben mérsékli magát, s pár csinos versszak s a rhythmus erejével némi hangulatot is képes ébreszteni. Zalár mintegy elemében van, ha a tébolyszerű költészet szikráit ragyogtathatja. «Melyik szebb fény», «Ha megfutván», «Szegény ember éjszakája», «Sokáig áll-e a világ», «Nagy változáson ment át», «Apa és fiu», «Sápadt vőlegény és halvány menyasszony» stb. – különösen ilyenek. Az elsőben azt kérdi, melyik szebb fény, a hold vagy a villám? s kéri a villámot, hogy csapja agyon. A másodikban a világ végével tépelődik, midőn a nap égő keble kihamvad, a hold a földre száll melegedni, és összefagy, a csillagmilliók lehullnak, az ég boltozatja beszakad, s az Isten mint Marius dől az omladékokra. A harmadikban egy szegény ember kutyája vonításából veszélyt sejt, tán tűz lesz valahol, de nem bánja, ha hamuvá ég is minden a világon; miért ne gyuljon meg háza? hisz úgy is rongyos teteje, oldala; miért átkozza magát s a hideget? hisz úgyis régóta átokkal tüzelget s csak volna kovája, aczélja, taplója, tüstént fölégetné kunyhóját: hadd vonítson hát a kutya, hadd legyen hát tűz valahol, azonnal az égő ház mellé terem s fölmelegíti félig fagyott testét. Így tovább. De mind ebben van-e valami, mi bárminő szempontból figyelmet érdemeljen? Nem a legnagyobb képtelenség, üresség-e ez, mi csak lehet?

E képtelen, üres költészet természetes kifolyása a dagály. Mi az a dagály? Az értelem, a képzelet, az érzés fölfuvalkodása, mely nagy puffogás közt pattantja el a semmit, legtöbbször úgy jelen meg, mint oly képek és hasonlatok halmaza, melyek nem tudnak gondolatokká válni, se a gondolatok emelésére nem szolgálhatnak. Tóth Endre és Zalár tulajdonkép a dagályban keresik a költészetet s nem mindig emelkednek oda, hogy szabatosan legyenek dagályosak. Legyen szabad pár ily dagály fölbonczolásával untatnom olvasóimat. Nem ok nélkül teszem. Nálunk a dagály meglehetős tetszésben részesül. A színházban igen sokszor tapsot nyer a haszontalan phrasis, míg a jellemnyilatkozás elkerüli a figyelmet. Némely költemény hírét pár hasonlat alapítja meg, s igen sok olvasó és költő paradoxonnak tartaná, ha azt erősítné valaki, hogy remek költemények vannak a világon, melyekben egyetlen úgynevezett hasonlat sincs. Igen sokan a művészi próza titkát is a virágos nyelvben hiszik rejleni, mi a legkiállhatatlanabb valami. S mennyi utánzója akad nálunk mindennemű dagálynak. Istenem! Hisz oly körmönfont stylista is, mint Török János, nem egy journalistának szolgál példányul. Legalább mindenik vidéki levelező eltanulja tőle a «fajunk» szót, mely által a «nemzet»-et akarják kiküszöbölni szótárunkból.

Tóth Endre «Nem itt születtem» czímű költeményében így szól: