ŐSZI PIROS VIRÁGOK

TÜZES TRÓNOD KÖRÜL Ne parancsold, hogy egy széthullott, Levirradt és múlt lángú Élet Emlékeit gyújtsam elébed. Kegyelmezz meg a holt tüzeknek, Csókoknak, kik ajkakat fogtak S vágyaknak, akik ellobogtak. Vedd trónodat ez üszkös-ékes, Királyi-bús csillag-romokra, Tüzet-szórón és mosolyogva. Építs föl, hogy halomra gyujthass Új száz vágyat, várost és éket, Száz, új gyulandó üdvösséget. Hogy az új Vénusz mindent befödjön S tüzes trónod körül ne lássák Csak a te órád pusztítását.

NEM HAGYOM ABBAN Tündér-Ilonám, most választott álmom, Be sokféle vagy aranyalma-fámon S be másképpen fáj minden ébredésem És mégsem és mégsem, Alvó királyfi nem leszek én mégsem, Nem hagyom abban utánad-menésem. Megyek elébed és megyek utánad, Vágy köt lábamhoz óriás falábat S mérföldekkel érlek el újra-újra És tán összebujva Egyszer leszünk csak éhesen fakulva Álmok és aranyalma-fa múlva. Tündér-Ilonám, már mennek a mentek S az álmaink egyre szentetlenebbek, Talán beérlek hajnali időre, Hiszen olyan pőre A Szerelem s a jelszava: előre. S az aranyalma pókhálóval szőve. És most csináljuk a csodált csodákat: Utánad viszem aranyalma-fámat S utánad viszem minden ébredésem És mégsem és mégsem, Alvó királyfi nem leszek én mégsem: Nem hagyom abban utánad-menésem.

IFJU SIRÁLYI KEDVEK Kisértnek az ifju sirályi kedvek, Mióta hallom: Tenger ver riadót Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain Szomjas, szenderek-ülte szivednek. Tenger ha megmarad vajjon-e jónak? Nagyon szerette néhány nyár idején Szivemet, aki nagy fényben, pazaron Libegett, mint biboros doge-csónak. Szereted-e a csillagok ha hullnak? Járj ott a partokon multakra-lesőn: Nagyon elevenek voltak valaha A csillagok ott, a csókok és a multak. S kódor, követő lelkemet majd intsd be, Mikor tengert nézel az ablakodon, A szerelmetes, a csillag-hullató Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe. Ifju sirályi kedvek babonáznak, Óh, Tenger, óh, multak, óh, Kedves, te ott, Óh, drága s örökös Venézia, én, Óh, veszthetetlen vér-hona a násznak.

MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK Ereimben boldog tüzek szaladnak, Harsány szívvel követellek magamnak, Mint régen-régen: Az egy-igaz Fiatalság nevében. Már nincs joga állott, tegnapi könnynek, Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet S már nem rivallnak Halál-sikolyos félszek és tilalmak. Kedved ha másult, már hiába másult, Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt Vérbe-vesződve, Sorsához nőve és sorsába nőve. Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság S a valóság mindig a legfőbb jóság, Se bűn, se szégyen: Az egy-igaz Fiatalság nevében.

ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM Ha maradt volna nagy akaratom, Megint verses sorokba törném össze, Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből Utolsó, szép titkom is szabadon. Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem Alázatos meghajlással se tudtam, Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed S hallgasd meg én szépséges szív-verésem. Vers-leső kandik, szokottság családja, Száz volt asszonyra hiába gondoltok: Most jött elém csak az egyetlenegy S ez az egy a más, ez az egy a drága. Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted Én avaromba rejtően bezavart, Ki vén lelkemen keresztül-méláztál, Most fényt zúdít rád titok-rontó vétek. Grác mellől, melyben Pázmány tanított S hova most magyar, eretnek poétát Gyógyulni küldött féltő szeretet, Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok. Óh, el kellene most harapnom nyelvem S ceruza-tartó ujjamat letörnöm, De, jaj, nekem valló Sors adatott S ime, nyilnod kell legszebb földi börtön. Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett, Tüzelő, forró, meghurcolt, igás, Hintsd szét minden fényességét magadból Az üdvös és szerelmes feszületnek. A csak-egy Asszonyt a szívemben hordom, Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött, Óh, én köteles versbe-életem, Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom. De zuhogj reám némber-hahota, Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam S ha ölve aláz is a mindent-vallás, Valld be: szebb titkod nem volt még soha.

FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL »Sudár fa állott, óriási, Tavasz delén a napsütésben…« Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap, Virágaimmal érted késtem. »Szeszély-asszony hanyag keze, szél Belekapott kopott galyba, virágba…« Királynét várt s csak most érkeztél, Ez a fa az erdők királya. »Volt két virág más másik ágról, De egy volt szirmuk s kelyhük színe…« Van egy víg, rózsás csók-ravatal S két élő-vágyó kiterítve. »Két fáradt virág más-más ágról, Pihegve egymás mellé hulltak…« Most kezdődik csak a történet, Királynőm, felejtsük a Multat. »Tudták jól, hogy röpül az Idő S övék csupán egy pillanatja…« Mienk a Nap és mi megállást Parancsolunk a nyári Napra. »És szomorúság volt a nászuk, Tiszta, édes, bánattal telve…« Ez lesz a világ legbékültebb És legfejedelmibb szerelme.

HA VÉRHARMAT KELL Vonogatod egy kicsit csoda-vállad, Oly büszke és oly renyhe vállaid, Hogy nem igértél S nem igértél, hogy igéretet várjak? S igéretek régi, bénult betegje, Igéretet, melyet meg se kapott, Én, beváltatlan, Hányhatok-e fátylas, csaló szemedre? Kivánhatom-e meddő elszánásod S mit adhatsz fázón és kedvetlenül S amit két karral Kinálgatnak meguntatóan mások? Nem hallod-e, amikor minden hallgat, Hogy bűnösen égháborúskodik Csöndedt éltemben Szerelmes, szép, vitézkedő hatalmad? Aláztatásom kell tán valakidnek S én zsúfolt vérem jó harmat talán? Virágzástokhoz Akkor e bolond vérharmatot vidd meg.

AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK Adás, igéret, tilalom, Parancsolat avagy alázat, Ki leszel, mikor ujra látlak? Színed elé hadd készülhessek. Ez volt asszonyos életem, Harapós szájjal igaz útban Utálatot is így hazudtam, Ha így kinálták a szerelmet. Hát sorsom a komédia: Mért kérdjem, hogy neked is mért kell? Bemázolom arcomat vérrel Vagy krétaporral, mint kivánod. Fölöttünk csak úgy kél, bukik A Nap s a napok is úgy mulnak, Szívek bénulnak s megujulnak S csak mi nem látjuk egymás arcát. Csak finita commédia Akarsz te is majd a szemembe Nézni ájultan és meredve? Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

ÚJ TAVASZ EZ Kis Senkimnek küldöm. Az Ősz, melybe ellátogattál Kiváncsian és vágytalanul, Késő s még sem a régi kopár Ősz, Melyre már csak a Tél hava hull; Új Tavasz és új ígéret ez. Bizd rá hittel fehér hóságod, Add hozzá lángját drága melegednek S aztán tekints szét: az őszi kopár fák Virágosan megelevenednek S szivemen nyilsz, Te, szép, nagy virág. Harsonázik a Tavasz bennünk S ha simulásoddal akarod, Az őszi felhők fölébe emelnek A megujhodt és boldog karok, Karjaim, kik ölelve tartnak. Oly kicsi vagy s oly nagy vagy bennem, Zok-szó minden, ami utánad késztet, Jajong, biztat, űz és futtat utánad: Ma Te vagy az életem és az Élet: Óh, új Tavasz, be nagyon téli vagy.

HAJNALLAL A HAJNALNAK A Hajnal, aki szeretőm volt S egyetlen, akit el nem én hagytam, Tegnap megállott cicomáson Én miattam. Ideges vállain a felhők Patyolatai remegtek. Így néznek vissza a volt szeretők, Akik már nem szeretnek. Ébredt a város, nyíló ablakok Tátogtak, mint friss éhű szájak S valahova gondoltam búsan, Hol a Hajnalra várnak. Óh, volt szeretőm, ha rózsás lábad A svájci hegyeket tapossa, Legyél bűnbánó asszony egy kicsit, Szerelmi posta. Az a másik is el akar hagyni, Az a másik is Hajnal-asszony, Mondd, hogy szabadítson meg a gonosztól, Nem is szeretett még, el ne hagyjon.

ŐSZI, PIROS VIRÁGOK Lesznai Anna asszony, aki olyan jóságos, drága barátom, szeretni fogja talán ezt a verset s megvédi bántói ellen. Az Ősz piros virágait Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök S félős, nevető vágyakkal köszöntök. Az Ősz piros virágait, Pirosaknak a leg-legpirosabbját Mosti napjaim és nótáim adják. Az Ősz piros virágait Küldöm hozzátok ingyen vagy cserébe, Hogy kegyetlen, kis kezetek letépje. Az Ősz piros virágait, Óh, drága, véres élve-virágok: Így temetkeznek a büszke királyok.

KIS KÉK DEREGLYE Kicsim, holnap már elméssz s itt marad A Halálból egy oly kicsiny darab, Amennyi voltál nékem: Cirogató, édes asszonyfiók S csókoló ellenségem. Kis, kék dereglyém, várnak a vizek. Csókokat adtál s nem tudtad, kinek Adod majd igaz párját. Vasút-kocsidban megigazítom Siratón, hajh, a párnád. Suta és tarka emberek között Be jó volt itt a te kék köntösöd, Kis, fitos, kék dereglye, Majd a nagy-nagy örvényes vizeken Jussak tán az eszedbe. Most multam falják éhes, bús habok S jelenemet eljövő pillanatok. Megcsókolom kis orcád, Hogy új csókok s új pírok azután Irigyen bitorolják. Jaj, csak kis szerelem az, ami öl, Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl S haldoklik szívünk kedve: Csókos és boldog álmokat vigyél, Édes, kis kék dereglye.

AKI MAGÁNAK ÉL Úgy suttogok mostan az éjnek, Mely sorsodat és sorsom rejti, Mint egy bibliai Ének, Kit Dávid király talán énekelt. Úgy imádlak kis Senkim, Semmim, Mintahogyan ez régen már volt, Mert aki régi Élet, Sok régi éjben élt s világolt. Megyünk most már koldusok útján Kevés vigasztaló ötlik elébünk, De egymásnak és csak magunknak, Furcsán és csak magunknak élünk S olyan jó, ha ki csak magának él.

BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM Be nagyra-nőttél, Be szépre-nőttél bennem, Én kidacolt, drága szerelmem. Elfojtanálak, Ha enyhe volna multam, De bűnöztem, de nem tanultam. Sorsom fokára Szerelmes ibisz-pelyhek Most már fészket-kérőn cipelnek. Be jó dacolni, Be jó a cifra bánat, Be jó bolondulni utánad.

ELTEMETEM SZEMEM LÁTOTTJAIT Hajh, volna még olyan sok látnivalóm Uccán, arcokon és csillagos Égen, De eltemetem szemem látottjait Boglyas hajadnak rózsás erdőjében. Ugy buvok el élet-lopó szememmel, Mint remete-hősei Máriának, Pedig várják még a nézésemet. Multak, jelenek és jövendők várnak. Óh, szemeimnek rejtő lefogója, Óh, rózsás erdő, hajadnak erdője, Illatos moszat, óh, kis senki, semmi, Óh, életemnek kis hunyósdi nője. Be jó hajadba világokat zárni, Tekintetimet, kiket lesve-lesnek, Be jó temetni vélt örömöket S lesz-örömöket, kík tán nem is lesznek.

NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK Kezdetben tán nem is hevültünk S mégis: Szép, ócska, vágykódó, jó szívek Be nagyon közelbe kerültünk. Szánón simulunk, hogyha fázunk S mégis, Ha nem is adott még sok derüt, Áldott a mi találkozásunk. Első titkunk fű rég benőtte S mégis Minden titkoknál bátrabbakat Küld nekünk a titkok mezője. Soká lesz a célságból cél már S mégis Néha úgy hajtom le a fejem, Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, Hogy hallottál valaha rólam S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: Jól van. Ime, menekülni vágynék tőled, Csak evezőm nincs készen a hajóban És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni: Jól van.

KESERŰ IMÁDSÁGOK MYLITTÁHOZ I. PROLÓGUS A dolgaim tán megmaradnak, S én is megmaradok magamnak, Mindig így jártam, De meghalok avagy öregszem, Mindenképpen vallom e vesztem: Ez tán igaz És valósággal így csináltam. II. ÓH, PESTI UCCÁK Óh, Pest, óh ismert, Csunya, heves, szomorú vackok, Óh uccák, uccák, Be szépek és be újak vagytok. Be megragyogtok Az ő napos, nagy, mély szemében S de elgyászultok, Ha kifelejt belőlük éppen. Ha letörlődik Arcából, ami lelketek mondja S ha bárgyú szívvel Vagyok bolondított bolondja. Kis mulatságok, Óh, hirtelen be csúfra nőttök, Ha elmarad tán Egyetlen és időn-jött nőtök. Be szépek vagytok, Egykor gyülölt, rút, pesti uccák: Lábaim hogyha Ő finom, rossz útjait futják. III. FÖLEMELEM A SZÍVEMET És fölemelem Szívemet, ezt a sötét bolygót, Mert ismét a Határtalanság Világai fényeskednek nekem. Szerelmi csodák Legendái húllnak az Égről, Hitek táltosai röpítenek A Nap magas atyjánál is tovább. Ami Szép, Gyerek, Isten és Jó csak bennem élt már, Ami gügyögős vágy és álom, Ma mind szentült véremben bizsereg, Már-már hamvadók: Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek, Mert eljött ős Mylitta lyánya, Mylitta ő is: a siratta Csók. Úgy csapdos velem A nagy Madár isteni szárnya S úgy visz világokon keresztűl A részeg, ifjú, hazárd Szerelem. IV. BŰN, HA KIBURKOLLAK Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak, (Magamnak bűn), De cserepzett, fájó ajkam szeretné, Ha szép estjén a cinkos Holdnak Befuthatná áhított tested –: Szeretlek. Jaj, neked, ha kiváncsiság űz, Ha csak vágyaimat akarnád Kigyujtani S azután a szőkék és a barnák Könnyű hadához űznél, Ahova űznek Mindenkit, kik olcsón örülnek S ahova bátor, szíves akarók is Juthatnak. (Ha így járnék, olcsó Arany-féle rímek Avagy Lédai zsolozsmák Majd erről is tudatnak.) De drága vagy s tán nekem drága S tán nekem csak: Nézz olykor a világra, Hiszen olyan nézők a szemeid Néha S hiszen olyan ismerős tarjak Ezek, amiket most mutatok. De ha akarod, ezerszer Mondom ki még S hallgass meg ezeregyedikszer: Akarlak. V. NE FÁJASSUK EGYMÁST Fájdalmat kinálsz és fájdalmat szánok, Így mulnának el az ifjú talányok, Ha nagy titkukat meg nem védem én, De az enyém a kínok adománya S a kínzatások kincse is az enyém. Fájatni egymást: darabokba törne S kár volna egymást megkapni gyötörve, Oly szép az Élet s olyan kicsiség. Vércsékként bűn vón egymás szívét vájni, Szivét egymásnak s ki nem hevert szívét. De itt vagyok s konok bünösként védem Az üdvöket és az én üdvösségem S az ifjú, őrült, szép talányokat: Ölem s öled játszhat kacér játékot, De dől, nem kinoz, él és nem válogat. VI. EPILÓGUS Úgy gondolom vagy csak úgy vélem, Sokan pörbe-szállnának vélem, Ha életem csak préda volna. De bár életem zudul versbe, Ez életnek a fejedelme Én vagyok. S én vagyok dolgaim legszebb dolga S kinek e verses meredék-Élet És életes vers idegen, Ne lépjen utánam a pokolba.

ŐSZÜLŐ ERDŐK RETTEGÉSE Őszülő erdők rettegése, Gyásza van a szívemben, Mylitta, És szépsége és elszántsága, Legdúsabb színeit most virítja, A Szerelem, az igazi, Oly szomszédos a komor Halállal. Nyarat lelkem már nem is fájlal, Száz színű, pazar, szomorú kedve Szórja sugarát kifogytáig Őszt-borongató, szőke fejedre, A te macskás, ifjú fejed Lelkemből vert új koronájára. Az Ősz nap-órája megállva Figyeli szánk gyáva közeledtét, Néha a köd hó-szagot érzet, Ágyaink színes avarra vetvék S őszi erdőkből kidalol Szerelmünk gyász-hitű rettegése.

A LEGFŐBB VÁRTA Délnek röpülve vándorló madárnak Tenger-sziklája, lihegő röpke vas-ágy. Meggyező gyermekek eggyének őrzött, Szép, maradt meggye, veszekséges irigyes. Pehely, amelyet oly örömmel hordoz Muló fészkébe kicsi királyka-madár. Mosoly, amelyet már csak lemosolygunk Szánón, szivesen a mások ajkairól. Doktorunknak be nem vallott betegség, Szép szemeinket véresítő vizió. Rejtett kitalálásuk a zseniknek, Kórházi ággyal fizetendő gondolat. Gyermekem, aki nem tőlem vagy nemzett, S gyermekem mégis és én a tied talán. Óh asszony, őrség, tűz-jeles vén halmon, Ki az ellennek áruló szót gyujtogatsz. Haszontalan s bolondságnak utolsó, De legfőbb várta mégis az én szívemen.

BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED Andrea asszonynak küldöm. Simogass csak, olyan jó a kezed, Megint búcsuzom, megint elveszett A gőgös Ady minden dacos gőgje. Életemen fél-versek szemfedője, Hazug csókok emléke ajkamon. Simogass csak, olyan jó a kezed, Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom, Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom. Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett Szegény ördög csak későn találtam meg Te becéző, simogató kezed. Mikor talán már minden elveszett, Sok jóságomból nem maradt meg semmi És nem tudom már magamat szeretni. De itt van és olyan jó a kezed.

Életbérem sírva panaszlom Életbérem sírva panaszlom, Be csufolós, kicsi: Kétes dicsőség, kétes asszony, Nagy harcok helyett aggos várás, Akarat helyett tétovázás S morzsái a dukált aranynak. Pedig most kellene lobognom, Úgy szalad az időm, Szabadult vágyak, finom otthon, Utak, csókok most kellenének, Kevés vers és nagyon sok élet Káros multamat engesztelni. Nem maradok ez élet-bérnél Sovány és megaláz: Mylitta, ha tán visszatérnél Kegyesen a kegytelenségre, Talán nem volna soha vége Annak, amit nagy-gyáván kezdtünk. De fogjon meg akármi rontás, Csak életes legyen, S ne jöjjön a magamba-omlás, De életem a vágy megűzze: Fut az időm és én a tűzbe Vágyom, ki éltetett, hivott, ki megcsalt.