A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA

MEGINT NAGY VIZEKRE Kedves jó Földesi Gyulámnak, az Ady-versek poéta-adminisztrátorának. Be szikkadt szájjal mosolygok megint, Száraz bölcseség vén aszálya bennem: El kell már megint nagy vizekre mennem. Hajh, nagy vizek és sírós örömök Örök felhőző, szent párás tájéka, Vársz-e reám még kisértettel néha? Visz-e csónakom, a szenvedni-vágy, Olvadó és bús üdvösségű ködben S villámos zápor zuhog-e köröttem? S piros csónakkal indulok megint, Szívem a lapát az evező rúdján, Félelem nélkül félős bajok útján? Dacos, jaj-záró ajkat akarok, Szívet, mely örvényt paskol ujra bátran S mindig több veszélyt, mint amennyit vártam. Piros a csónak, bátor a lapát S ha aggul, gyöngül egykori hajósa, Tengeren pusztul, mintha ifju volna.

A PERC-EMBERKÉK UTÁN Otthon bolondját járja a világ, Majmos, zavaros, perces, hittelen, Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn, Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák. Magyar Bábelnek ostoba kora, Ments Atyaisten, hogy bennelegyek: Engemet kötnek égbeli jegyek S el kell hogy jöjjön nászaink sora. Most perc-emberkék dáridója tart, De építésre készen a kövünk, Nagyot végezni mégis mi jövünk, Nagyot és szépet, emberit s magyart. Robogok honról rejtett vonaton, Ebek hazája ma, nem az enyém S ha marad csak egy hivőm, szent legény, Még a holttestem is ellopatom. Ez a ricsaj majd dallá simul át, Addig halottan avagy éberen Pihenjen a szent láz s az értelem, Míg eltünnek a mai figurák. Magyar leszek majd, hogyha akarom, Ha nem sutáké lesz itt a világ, S fölcsap minden szent és igazi láng Rejtekből avagy ravatalon.

MEGINT SOKAN NÉZNEK Jó Zubolyomnak küldöm. Megnézem magamat: Megint sokan néznek: Vagyok érdemeltje, Vagyok-e valakije E sokan-nézésnek? Olyan messze esik Tőlem már a hívság, Hogyha megtörténnék, Más akkor se volna, mint Szomorú csacsiság. Vén, léha életem, Légy tanum e pörhöz, Lásd, hogy időm örvény S úgy futnak el napjaim, Hogy nap napot tördöz. Oh, milyen szamarak, Kik úgy szólnak rólam, Hogy a dolgom rendjén S hogy csillámlón jól-vagyok S testem-lelkem jól-van. Édes barátiság, Kétkedő barátság, Édes mégis-tartás, Be jó, hogy napjaimat Mégis-mégis tartják.

FÖL, FÖL, URAM Gebhardt Ferencnek, küldöm szeretettel. Kihálom a testem és lelkem, Kinyargalom rest magamat, Valami tán marad, Vagy tán nem is marad, De nem marad vágytalan órám. A titkos Élet szívvel szór rám Fényekkel toldott fényeket, Csak neked, Csak neked élek, csak neked, Vágy, és anyádnak, aki: Élet. Néha-néha, úgy-úgy elszéled Dölyföm, rangom, nevem, hitem És semmiben, Már-már semmiben Sem bízok és szűnök valómban. Föl, föl, uram, nem mindig jóban Adódik az elélnivaló. De élni: ez a jó S úgy jó, ahogyan aki él Álomban, testben vagy csak szóban.

VÁGYNI HOGY SZERETNÉK Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak, félelmetes barátnak, de derék embernek. Hiszen jó volt magamban, Magamért és magammal élni, De ezt a boldogságot Olyan jó volna fölcserélni. Valami furcsa kékkel, Egy ősi s csak holnap jött mával, Valami kidacolt, nagy, Kínra-hajló romantikával. Oh, vágyni hogy szeretnék, De nem vággyal, aki csak percnyi, De vággyal, amellyel Örökig ki lehet telelni. (Üzenet) (Margit, egyfajta a fajunk, Be nagyon nem itthon vagyunk S be nagyon itt kell nekünk lennünk S be kár ez a sok furcsaság: Csak tépik lelkünk, a lazát, Kit őseink feledtek bennünk.)

HUNN, ÚJ LEGENDA Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt. Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?: Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak S életemnek csak nézői a maiak. Messziről és messzire megy ez élet S csak: élet ez, summája ezrekének, Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott. S életük ez a mérsékelt csodáknak, Mikben mégis ős állandóság vágtat, Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik. Másolja ám el életét a gyönge, Fúrja magát elélten a göröngybe, Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály. Ha ki király, Sorsának a királya, Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül. Nekem beszédes költő-példák némák, Sem a betelt s kikerített poémák, Sem a mutatványos fátum nem kenyerem. Bennem a szándék, sok százados szándék, Magyar bevárás, Úrverte ajándék S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca. Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett S parancsoltam élükre seregeknek Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot. Százféle bajnok mássá sohse váltan, Ütő legény, aki az ütést álltam: Így állva, várva vagyok egészen magyar. Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó, Protestáló hit s küldetéses vétó: Eb ura fakó, Ugocsa non coronat. Ki voltam öreg grammás-diák korban, Égnek lendülten s százszor megbotoltan, Külön jussom: vénen is diák lehetek. Kalapom, szűröm, szívem förgetegben, Nézik a vihart, hogy ki birja szebben S visszapattog róluk jég, vád és szidalom. Külön alkuja lehet a Halállal, Akit amikor milliókat vállal, Nem bámított az Élet sok, új kapuja. A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem. Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga, Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

ERDŐBEN, ESŐS DÉLUTÁNON Révész Bélának küldöm, a régi Révésznek a régi Ady. Lanyhán irigylem a Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját: Megszokják vagy megunják Az embert az emberek S az évek és a kedvek úgy szaladnak, Mint páholt hadsereg S koldusként járok a nyomában A menekülő, gyáva hadnak. A fajtám?: Mindig ritkábban gyujt a harag. Száz bűnöm?: A legszebbje mind elmarad S már alig-alig érdekel Egykor imádott, furcsa sorsom, Olyan lett, mint lopott kalap, Titokban hordom. Az asszonyom?: Ha ifjabb lennék, tán szeretne, Így csak egy renyhe, Lassú, kis igéretű Pillantást küld el vétve, Én pedig másolt, régi lázaimat Küldöm cserébe. Még megbocsátni Szeretek, ha nagy bűnök akadnak S másoknak inkább És néha-néha magamnak. És szeretem az embereket Szánva, őszintén: Egy kicsit valamennyi úgy jár, Mint én.

AZ EGYEDÜLISÉG VIGASZA Kabos Edének, atyai barátomnak. Barátok, brávók, hívek, ellenek, Kiknek tetszettünk és tetszett tetszeni S evoé, még az asszonyok is Elmaradoznak. Így épít a Sors hős életeket S velük, jaj, bölcsen s igyen tréfálkozik: Ne nőjjetek, fák, az egekig S szívek magasra. Tudtam a tréfát, azért mentem bele S áldom a Sorsot: velem tréfálkozott S lelkemben száz hős élet maradt Magam maradván.

AZ ÉN INGOVÁNYOM Kedves kis titkáromnak küldöm. És így járunk az ingoványon: Valami hősen elesett Bajnok sorsát nem is kivánom. S ha mindig ingoványra lépek, Bajtársam még mindig akad: Bátor szívű és jó legények. Hősök sorsát nem is kivánom, De szeretem, ki tart velem, Tiszta erdőn vagy ingoványon.

»A XXX-IK SZÁZADBÓL« (Wojticzky Gyula, ifjú költő-társam ilyen című verses-könyvébe írtam, és nagyon szívesen, prológusként.) Jó fiam, ma minden magyar elválik, Ki messze, ki messzebb, De Magánál, fiam, még az Időbe Kandibb szemet tán senki sem meresztett: Be messze él már, jó fiam, mitőlünk. Szép átálmodni magunkat a másba, A nincsbe, a szépbe, De ezer évet sietni s nem élni, Édes fiam, nem irigyelem érte, Mert jaj annak, aki kihull a Mából. Szabad készítni arasznyi jövőket, De élni nem mással, Mint a nekünk régen parancsolódott Kínságos és mégis szent, mai Mával. Ez tán több, mint a XL-ik század.

A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA »… Vajjon szednek-é a tövisről szőlőt vagy a bojtorjánról figét?« (Máté evangéliuma VII. 16.) Schöpflin Aladárnak, jó hittel és szeretettel. Gyöngülnek ágaim, Húzza a sok gyümölcs, Húzza a sok igen S a megcsufolt nemek Rozsdákkal megírvák A leveleimen. Szőlő-termő tövis, Fügélő bojtorján: Teremni lázadón Nem lehet, nem lehet S mint békés jobbágy-fa Fizetem az adóm. Nem tudok, nem tudok Rendet megcsúfolni S nagy másító erőt Földről kacagni föl. Bénultan hajlok meg Tisztes muszály előtt. Füge a fügefán, Szőlőtőkén szőlő, Hasztalan, hasztalan, Szabva kegyetlenül A nagy Élet-kertben Mindennek sorsa van. Nem tudtam, mi vagyok, Vád akartam lenni, Vád, nem: ijjedelem S mint szép példaadás Virágzik, gyümölcslik Szegény, szelid fejem. Csúfoltam az igent S igeneket rólam Téphet minden silány S vétózó tűz helyett A nagy Háztartásban Vagyok csak kicsi láng. Oh, én, kényszerű Rend, Tagadás fejfája, Latorból szent szülő, Óh, én, szegény, szegény Pártütőből pártos, Uzsorás zendülő.

NEM SZÁNATOM MAGAM Bécser Jánosnak küldöm. Szánatni így-úgy nem hagyom magam. Élnem kellett: nos, én nagyon éltem Az Isten és Ördög szent nevében, De arcom mégsem piríthatta el Bűnös és nagy kisemberi szégyen, Mert az életem nem volt, mi halaszt. Mert az életem nem volt hasztalan. Buzgó vizén szent virágok nőttek S mindig jutott egy-kettő a Nőnek, De jutott tán még jobb helyekre is: Jutott sok-sok semmirekelőnek S be jó, hogy magam még se szánatom. Szánatni így-úgy nem hagyom magam.

AZ ÁRADÁSOK UTÁN Balázs Bélának, szeretettel. Partom, karom magas, egyenes, Ölem már mély, csöndes és tiszta. Gyermekeim, fussatok vissza Karom közé. Oh, ti szomjas elkalandozók, Gyermekeim, kóbor vizecskék, Idegenbe tavaszos esték Ne csaljanak. Már mélyben és hívben törtetünk S csak áradásnak virtusáért, Vadvíz-kedvünk még melyre ráért, Nem áradunk. Borzasztnak esték és tavaszok, Bennünk csak célunk sorsa rezdül S mélykomolyan búgunk keresztül Sík tájakon. Mély, csöndes és tiszta, jó vizek, Erős karok, egyenes partok, Békés, tele bús nóták rajtok: Férfi-dalok.

ÉN FÁRADTAM EL Bresztovszky Ernőnek küldöm. Nyafogtam már arról, hogy adtam és adtam, Csak az Idő szállt el mindig többre-várón S mindig szabadabban. Kereke ha lendült a lusta Időnek, Köszönöm Istennek, a Humanitásnak S köszönöm a Nőnek. Idő kerekének most már mások álltak S mosolygós sírással leköszönt feléjük A szent megbocsánat. Mert én fáradtam el, én voltam a dőre, Adjatok még adók, adjatok, miként én S előre, előre.

TAVASZ VAN ÚRFI Fenyő Miksának, a régi szeretettel. Gyermektelen, diák-fiatlan, Dallal kell Tavaszban futkosnod, Diákosan és megriadtan. Vén láboddal meg ne botoljál, Szaladj, ha Tavaszra esküdtél, Minthogyha magad fia volnál. Vén úrfi, hajh, ki, ki a rétre, Ott szállnak a lepkék s leányok, Csúfoló zaj füled ne érje. Parancsol a szent Tavasz-lárma, Illat, sírás, dac és esengés, Minden, mi a fiadra várna. Biz a könnyek nem jönnek könnyen S az odaadás sem halálos S megvakulhatsz a fényözönben. De fia lettél önmagadnak S el kell járnod a Tavasz táncát, Ha az inaid megszakadnak. Hűség nélkül hűnek kell lenned És bánat nélkül bánatosnak, Mikor dámáid elengednek. Mikor a nóták elbocsátnak, Fütty-nótára kell csücsörítned Vén ajkadat, bús, csorba szádat. Mikor mindenek elmaradnak, Seregben kell magadat látnod, Kit ifjúi vágyak ragadnak. Fiad helyett vagy futós, dőre, Halálig kell élned Tavaszban: Tavasz van, úrfi, föl, előre.

A BÖLCSESÉG ÁLDOZÁSA Papp Viktornak, szeretettel. Im, halld erényim rendjét, Jehova. Hiszek, habár rég elváltam a hittől. Bűnhödöm, holott bűntelen vagyok. Álmélkodom a nem-csodákon. Hazudtolom az igaz Életet. Lámpával segítek sütni a Napnak. Behunyom szemem a sötétnek. Filléreimet gazdagnak adom. Mézet csempészek a kasba a méhnek. Rózsákat kötözök a rózsafára. Tejjel itatom meg a tehenet. Borral locsolom meg a szőlőt. Kacajom van ellenem öröméhez S a nem kivánt leányhoz sóhajom És még ezenfölül is meg fogok halni. Fogadd el, uram, áldozásomat.

AKIK HELYÉN ÉLTEM Nyár-naphoz szép, halk Nap-leszállat, Vert gondolathoz enyhe bánat, Sokitott Sokhoz az Elég, S hozzám a Béke illenék És béke nékem nem hagyódik. Minden, mi itt fájditva rezdül, Rajtam fut át kasul-keresztül, Én vagyok fájdalom-kamat, Én hurcolom meg magamat S magam életét alig éltem. Jól megüzött magam a sorsom S mégis a magyar sorsot hordom S mégis ez átkozott mezők, Magyar mezők és könnyezők, Magamnál százszor jobban fájnak. Nagy mámorokban és hevülten Százszor hiába menekültem, Csók-örvényben, kinok között Mások jaja megütközött Az enyémmel és mások győztek. És csodának igy megmaradtam, Mert száz örvény vészlett alattam És most a béke-áhitót Ébren-tartják a riadók És béke helyett mindig harcok. És tán lassanként elfelejtem, Sorsom, életem, magam, lelkem, S hogy a magamé is vagyok S ugy halok meg, ha meghalok, Hogy helyettem meg sokan haltak.

MOST MÁR MEGÁLLHATOK Csak másért a másét Sohasem akartam, Csupán a viharért Nem jártam viharban. Becsületes szivem Becsületes jussát Kerestem a harcban. Most már megállhatok: Már-már minden emlék; De mégis, ha újra, Ha százszor születnék: A jussáért küzdő Lantos és parittyás, Csak ugyanaz lennék. Régi, küzdött harcok Silány, kis bért hoztak, Igaztalan szájjal Sokan megátkoztak. Hejh, bús évek voltak, Véresek, lihegők S még sem voltak rosszak.

UTÓLSZOR MÉG PÁRISBA Páris, nyugtató nyugtalanság, Boldogitóbb a szerelemnél, Köszönöm, hogy mégis üzentél: Készűl a megvénűlt nomád Megűlni bucsuzó torát S uccáidon utólszor járjon. Páris: nyakamban könnyű járom, Meleg szivem mindenható, Öklöm kemény, szemem csillog S már fűtve a merész hajó Új-új vizekre szállni-készen. Páris, jaj, be nagyon emlékszem: Könnyű kocsi, sima uton Csengős trappoló lovacskával És én szememet lehunyom És mintha vinne könnyű szánka Téli, nagyszerű pusztaságba S erdődben járok, estelen, S a szép igézet jár velem S szaladok vissza a karodba. Soha forróbba, soha jobba S azóta nem is élek én S mint elárvult szegény legény Bús erdők s vén hegyek közt bolygok. De most átkom alól föloldott Szerelmed s ime megifjodtam: Csupasz, bús erdők, vén hegyek, Kikhez várostól menekültem, Kacagjatok ki: elmegyek A városoknak Városába. Mosolyogj a régi nomádra, Páris, hivj, sürgess, csalogass, Emlékeztess az esküimre, Melyeket szerelmes-hevülten Tettem csillagos éjszakádon. Utólszor még s csöndben megáldom, Hogy vagy és hogy nekem is voltál S aztán vissza, szivem, vén oltár, Őrizvén örök-ifjuságot Rajta megvidámult kereszttel. (Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)

AZ UTOLSÓ SEREG Sok-sok új vers, kínban fogant szavak, Óh, életem, be nagyon éltelek, Óh, életem, be eldaloltalak. Tán utolsó, űzött, véres sereg, Sajdítsd meg vén szívemet, a hűlőt, Hogy még egyszer végig-érezzelek. Ez a harc volt talán a legnagyobb A csók, a láz, a vágy, a hit után, Fuss seregem, magamban maradok.