INDIAI GONDOLKODÓK. (continued 2)

Az indiai világnézet teljesebb ismertetésére még a kisebb rendszerekről is megemlékezünk néhány szóval.

1. A purva-mimanza-rendszer. Ez a brahmanok legsajátosabb tudománya. Az orthodox rendszerek között a vedanta kiegészítőjének és ellenlábasának szokás tekinteni, amennyiben a véda rituális részével, a brahmanák fejtegetésével foglalkozik. Innen származik már neve is; purva-mimanza annyi, mint első kutatás, első fejtegetés. Másik neve karma-mimanza, az érdemszerző cselekedetek taglalása, vele ellentétben a vedanta-rendszer az uttara-mimanza, második fejtegetés, vagy brahma-mimanza, a világlélek tárgyalása. A purva-mimanza tankönyvét, a mimanza-szutrákat a vedanta-szutrákkal egyidőben Dzsajmini szerkesztette, valamivel Krisztus születése előtt.

Inkább rituális kazuisztika ez, nem pedig tulajdonképpeni filozófiai rendszer; nincsen sem önálló metafizikája, sem etikája. A ritusok könyvéből elhagyja a terjengős magyarázatokat, szemléltető történeteket és pontosan meghatározza, hogy az áldozatok bemutatásánál mi a pap, mi a hívő teendője. Pl. a tűzisten, Agni áldozatánál használt kavicsokat nem szézám-olajjal kell megkenni, hanem vajjal. Pontosan felsorolja az áldozatok fajait, mindegyiknél szükséges papok számát és ezek teendőit, az áldozati állatokat és földolgozásuk módját. Megállapítja minden cselekedet jutalmát és büntetését s ebben teljesen a hasznossági elv alapján áll. Minden cselekedet meghozza a maga gyümölcsét (karma), vagy ebben az életben egészséggel, vagyonnal és hosszú élettel, vagy a másik életben, mely addig lesz szerencsés, míg a tetteinkért járó érdemeket fel nem éljük.

Valószínűleg szabatosan felépített logikai formájának köszöni, hogy bölcseleti tanok híján is a többi orthodox rendszerrel egyenlőrangúnak ismerik el. Minden kérdést a következő schéma szerint tárgyal: 1. kitűzi a tételt; 2. módszeres kételyt támaszt, ellenvetéseket hoz fel; 3. megindokolja az ellenvetéseket; 4. cáfolja az ellenfél érveit és vele szemben felállítja a helyes bizonyítékokat; 5. összefoglalja az eredményt. Ezekben az érvelésekben elvétve filozófiai kérdések is kerülnek szőnyegre. Legértékesebb közöttük az a vélemény, hogy a szó és jelentménye között az összefüggés nem az emberek tetszésétől függ, hanem a dolog természetéből származik. Ezzel akarja bizonyítani, hogy a Véda nem emberi alkotás, nem is sugalmazott könyv, hanem maga az örökkévaló érvényesség. Egyszerű szótagja olyan szilárd, olyan egyetemes, mint a nap és mint a tenger, a szó azonban megjelenik a betűkben, mint a nap a sugaraiban, a tenger hullámaiban.

Ez a rendszer olyan emberek szemében állhat meg, akik csak egyetlen nyelvet ismernek és nem tudják megítélni, hogy egy fogalomnak hányféle kifejezés felelhet meg. A sok körmönfont előírás és kicsinyes szabály nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a gondolkodó embereket elidegenítette az istentisztelettől és a védáktól és sokan az ellentétes végletbe csaptak át, az indiai materializmusba.

2. Az indiai materializmus. A bráhminok műveltségéhez hozzátartozik az is, hogy ismerjék a védákat támadó materializmust. Ezt a könnyű fajsúlyú rendszert az ékesen szóló Csárváka, «az istentagadók fejének koszorúja» dolgozta ki. Ő azonban arra hivatkozik, hogy az emberszerető Brhaspati istentől tanulta, ki a Véda-pantheon vezető teológusa és az upanisadok szerint jókedvében a gonosz szellemeket megtanította arra, hogyan lehet okossággal a jót rosszá, a rosszat jóvá átalakítani.

A rendszer a kicsinyes ritusok ellenhatásaképpen igen korán keletkezhetett. A legrégibb buddhista iratok már teljesen kiforrott alakban ismertetik, jeléül annak, hogy a buddhizmusnál jóval régebbi keletű.

Jelszavuk: csak azt tartjuk igaznak, amit látunk, hallunk és ízlelünk. Minden magasabb tudásról szóló tan népámítás és szófia beszéd. A brahmánok csalók és csufondáros tréfagyártók; a védák nem egyebek, mint üres koholmányok, csak abban az egyben van igazuk, hogy nincsen semmiféle élet a megváltás után. Ilyen megváltás azonban minden halál. Az ember megismerő lelke az elemekből keletkezik és ezekkel pusztul el. Négy elem keveredéséből származik a test és a testet mindig nyomon kíséri a lélek, mint az italok keverésével együtt jár a mámorba ringató erő. Az emberi élet egyetlen célja a gyönyörűség: eszem-iszom és szeretkezés. De amint a halevéshez érteni kell, ügyesen kiválogatni az ízletes húsból a szálkát és porcokat, hasonlóképpen csak az a bölcs ember, ki a szenvedésekből kiválogatja az örömet, élvezi az életet, sok pénzt kér kölcsön és nem a brahmánoknak hagyja, hanem maga issza meg a jó vajas italt. Értékelésére kár volna szót vesztegetni, ez nem filozófia, inkább olcsó szellemeskedés.

3. A vaisésika- és a njája-rendszer. A vaisésika-rendszer alapítója Kanada a njája alapítójának, Gótamának kortársa. Egészséges realizmust hirdet mind a két rendszer. Szerintük ha kellően használjuk megismerőképességeinket, elérjük az igazságot. Akik azt állítják, semmi sem létezik, minden csak látszat, bizonyítsák be az állításukat; az ő bizonyítékuk sem létezik, ez is csak látszat, amint alapelvükből következik.

Oldenberg szerint Kanada rendszerét még csak kezdetlegesen ismerjük. Annyit tudunk, hogy bízik a valóság megismerhetésében és legfőbb törzsfogalmakat, kategóriákat keres, melyek segítségével áttekinteni kívánja a mindenséget. Hat kategóriát állít fel: szubsztancia, minőség, mozgás, egyetemesség, inherencia és egyéniség. Emlékeztetnek ezek Aristoteles kategóriáira és világképére, amint ez már a szánkjánál, a másik realisztikus rendszernél látható volt. De ezek a kategóriák a védák törvényt tartalmazó részén alapulnak, nem pedig a panteisztikus upanisadokon. A mindenség négy elemből áll elő: földből, vízből, fényből és levegőből. Ezek végtelen kicsiny, szemmel nem látható finom részeket tartalmaznak és ez a végtelen apró rész a paranam, az atóm, mely minden további elemzést kizár és egyenlő a napsugárban lebegő porszem hatodrészével. A négy anyag eredetileg harmóniában nyugszik, míg valamely önző szellem vágya mozgásba nem hozza, és így alkotja a szellem számára a testet, melyet mint valami bilincset, az igazság törvényét, tetteinek következményét kell hordoznia. A négyféle atóm nemcsak négyféle elemet alkot, hanem a nekik megfelelő érzékszerveket is. A szem ilyen módon nem egyéb, mint látószervvé kristályosodott fénysugár, mely a saját alkotóelemére irányul. A fül hallószervvé alakult levegő, az ízlés a víz szerve és végül a szaglás földszerű. Hasonlót tehát hasonlóval ismerünk meg, amint Platon is tanítja. A tanok végére ismételten odabiggyeszti, hogy ezek ismerete hozza meg az üdvösséget. De már érezzük, hogy ez az összefüggés a védák törvényeivel erőltetett külsőség, mellyel a közvélemény miatt nem akar szakítani, de tulajdonkép minden misztikus szemlélettől eltérő világképet keres. Kiindulópontja lehetett volna a természettudományos kutatásnak, de a néplélekben nem talált visszhangra.

A njája-tannak főcélja szintén az egyéni tudás megszűnése és megszabadulás e siralmas világból, de ez már nem Kanadának realisztikus kategóriáival, hanem ezek teljes elfogadása mellett főképpen dialektikus ismeretekkel szerezhető meg. Leginkább a deduktív következtetéssel foglalkozik, az ítéletet csak érinti, a fogalom meghatározását pedig teljesen mellőzi. A rendszer büszkesége a bonyolult öttagú következtetés, a szillogizmus elmélete. Rendes szemléltető példája Oldenberg szerint a következő:

1. állítás: a hegyen tűz van;

2. ok: mert füstöl;

3. példa: ahol füst van, ott tűz is van, mint a konyhában;

4. alkalmazás: de ezen a hegyen így van;

5. következmény: tehát ezen a hegyen is tűz van.

A harmadik helyen lévő példa beillesztése alkalom lett volna az indukció kifejlesztésére, de ezzel nem törődnek; megelégszenek a példák minden kritikanélküli felemlítésével. Az egész rendszer elmés játékszer erdőben hűsölő remeték számára, akik egymással szellemi sakktornát folytatnak és ennek szabályait pontosan körvonalazzák. Egyébként Indiában még ma is népszerű; a magasabb műveltség előkészítő iskolájának tekintik.

BUDDHA.

I. Élete és jelleme.

1. Kr. e. a VI. század az emberi művelődéstörténet egyik legnagyobb százada. Athén ekkor fogadja el Solon alkotmányát; Kisázsiában Thales és a miletosiak felvetik a nyugati filozófia főbb problémáit; Cyrus megalapítja a perzsa birodalmat és megengedi, hogy a zsidók a babiloni fogság után újra építhessék jeruzsálemi templomukat. Látomásait ekkor látta Ezekiel, ekkor zengette Jeremiás próféta örökbecsű siralmait. A messze keleten Laoce és Kon-fu-ce megírják a kínai művelődés mindmáig alapvető műveit. Indiában szintén ekkortájt fejlődik ki számos önálló filozófiai rendszer és a szofisták után fellép a hindú Sokrates, Ázsia világossága, Gautáma Buddha.

A népek fejletlen valóságérzéke ebben az időben még a nagy emberek életét mondával szövi át meg át. Mennyit mesélnek még a józan görögök is Homerosról, Orpheusról vagy Pythagorasról? Nem csoda tehát, ha a keleti fantázia Buddha életét a történeti kritikát szinte kétségbeejtő ködbe burkolta. A szóbeli hagyományokat Buddha halála után csak ötszáz, hatszáz esztendővel foglalták írásba, leginkább kétféle változatban: páli nyelven Ceylon szigetén és szanszkrit nyelven az északi országokban, Nepálban és Tibetben.

A páli hagyomány egyszerűbb, világosabb, jobban megközelíti a történeti valóságot. Hármas gyüjteményét hármas kosár, Tipitaka néven foglalták egybe. Terjedelme körülbelül kétszer akkora, mint a Szentírás. Az első a fegyelem kosara; magában foglalja a szerzetesek szabályait, a gyónási formulát, a megbocsátható és meg nem bocsátható bűnök jegyzékét. Második a dhamma, mely Buddha beszédeit és a régi bölcsek mondásait tartalmazza; ez a buddhizmus dogmatikája és erkölcstana. A harmadik rész (az abidhammapitaka) a másodiknak, a törvénynek mintegy toldaléka, kodicillusa: a rövid feleletek és kétes esetek megvilágítása.72)

1903–1914-ig német, francia, japán expediciók az északi iratok foglalatának, a szanszkritkánonnak nagy részét is felfedezték és megállapították, hogy az északi legendairodalomban sok a hitelt érdemlő adat, mely nincsen meg a déli könyvekben.73)

Az északi könyvek terjedelme már kétszázszor akkora, mint a Szentírás; magyarázatokkal együtt pedig a Japánban készült 1679-iki kiadás több mint kétezer kötetet számlál és egysorba helyezve harmincnégy méter hosszú polcot foglal el.74)

Buddha filozófiájában alig akad eredeti gondolat; Garbe, Jakobi, Pischel arról vannak meggyőződve, hogy teljesen a szánkja-rendszert teszi magáévá; Deussen pedig a védákból idézi majd minden alapgondolatát. Buddha tehát nem annyira tanaival, mint inkább életével és egyéniségével hatott, ezért az északi források mérsékelt igénybevételével vázoljuk életét és jellemét.

2. A katonai kaszthoz tartozó Sákja-nemzetségnek Gautáma (Gotáma) ágából született Kr. e. 580 körül Sziddhartha (a célhoz ért) nevű fiú, aki később önmaga Buddha (fölvilágosított, magára eszmélt) nevet vett fel. Tisztelői elnevezték Sákja-muni-nak, a sákják bölcsének vagy Tathagatha-nak, magasztosnak, tökéletes életűnek. Élete folyásáról történeti bizonyossággal nagyon keveset tudunk. Anyja Mája, a gyermek születése után néhány napra meghal és nagynénje gondoskodik a kisdedről. Nemesi nevelésben részesül, 16 éves korában megnősül; ezután még 13 évig gondtalanul éli világát. Ettől az erősen érzéki élettől megcsömörlik és 29 éves korában elhagyja palotáját, nejét, újszülött fiát. Hat álló esztendeig vezeklő életet él, de nem tudja elérni az upanisadok magasabb tudását és kijelenti, hogy a belátás nem származik önsanyargatásból. Éppen egy fügefa alatt üldögél, mikor egy Sujáta nevű leány jó reggelit hoz számára. Elfogyasztja, elragadtatásba esik, ekkor látja meg a négy megváltó igazságot és ettől a pillanattól fogva használja a Buddha, a fölvilágosodott nevet. 40 esztendeig hirdeti ezeket az igazságokat és meghal 80 éves korában. Elhalálozásának évére vonatkozólag 543-tól 368-ig ingadoznak a vélemények; Müller Miksa középúton járva, 477-et tartja legvalószínűbbnek.75)

3. Születését, megtérését és halálát legendákkal veszik körül, melyek a világirodalom nevezetes termékei közé tartoznak és bizonyára elég híven megvilágítják hősük szellemi fejlődését, fő jellemvonásait. Születése szemlélteti túlságos önérzetét, megtérése akaraterejét és misztikus hajlamait, vándorélete hatalmas tanítói egyéniségét, halála pedig együttvéve valamennyi jellegzetes tulajdonságát.

Születése. Anyja, Mája hosszú gyermektelen házasság után azt álmodja, hogy egy szép tavaszi napon a Himalája ormain járt és ott egy hatagyarú fehér elefánt hatolt az oldalába. Atyja, Suddhodáma fejedelem, összehív huszonnégy brahmánt, kik következőképpen fejtik meg az álmot. Májának fia születik, kiből vagy világverő hatalmas király, vagy világot megvető aszkéta válik. Tíz hónap mulva Buddha kilép anyja kebeléből, talpraáll, hét-hét lépést tesz a világ négy tája felé és oroszlánhangon ordítja: «Én vagyok a legnagyobb ezen a világon; ez az én utolsó születésem. Én vetek véget a születésnek, öregségnek és szenvedésnek.» Hangjára a világok megremegnek, csodás fény hatja át az égi tereket, virágeső esik, két felhő hoz meleg fürdőt az anyának és gyermekének. A vakok látnak, süketek hallanak, a bénák járnak, a hangszerek maguktól megszólalnak, az állatok csengő hangon énekelnek, az istenek ujjonganak, énekelnek és táncolnak.76) Ez a hely rávilágít Buddhának és követőinek végtelen nagy önérzetére. Nem ismer maga felett se istent, se embert; önmagától lesz a maga és a világ megváltója.

4. A megtérés híres legendája bámulatos akaraterejét mutatja be. Atyja hisz a brahmánok jóslatában és mindenáron arra tör, hogy fiából világhódító királyt és ne világmegvető aszkétát neveljen. Ezért távoltart fiától mindent, ami a remeteélet felé vonzhatná; gondoskodik róla, hogy ne lásson öregséget, betegséget, halált és aszkétát. Három palotát épít számára; egyet a hűvös, másikat a forró, harmadikat az esős időjárás tartamára. Gyönyörű kertek veszik körül a palotákat, ezerszínű lótuszvirág, tavi rózsa, vízililiom pompázik mindenütt a tavakon. Szépséges rabnők ezerszámra táncolnak, énekelnek az ifjú herceg körül, aki úgy él velük, mint egy isten az istennők között. Tizenhatéves korában nőül veszi Gopa hercegnőt és éli a világát még tizenhárom éven át. Huszonkilenc éves korában, mikor már fenékig ürítette az élvezetek poharát, kikocsizásai alkalmával az istenek sorra küldenek elé egy lázas, poklos beteget, elesett öreg embert, férges hullát, és mikor ez a látvány megrendíti, kedvét veszi az élettől, ekkor jelenik meg előtte békét sugárzó arccal egy sárgaruhás szerzetes, mintha hívná és mondaná: «Én legyőztem a világot.»

Visszatérve hallja, hogy felesége beteg, fia született, kinek atyja Rahula nevet adott. Ekkor ezekre a szavakra fakadt: «Rahula született, bilincs született számomra.» Hiába jelennek meg előtte a rabnők, hogy zenével, tánccal felvidámítsák, rájuk se néz, csakhamar elalszik és utána a nők is. Éjjel felébredve látja, hogy a lant kihullott a kezükből, nyál folyik a szájukból; egyik hortyog, a másik fogát csikorgatja vagy kísértetiesen beszél álmában… Gyönyörű lakása, melyet eddig Indra isten palotájához hasonlított, úgy tűnik fel most előtte, mint egy temető, rothadó hullákkal teleszórtan. Sietve felkel és a nélkül, hogy feleségétől, fiától elbúcsúznék, lóra kap és hű kocsisa kíséretében nekivág a sötét éjnek, hogy békességet szerezzen magának, a világnak és az isteneknek. Harmincórai lovaglás után megérkezik két jógin tanítóhoz, itt angyalkézből megkapja a szerzetesnek nyolc tárgyból álló felszerelését és elbocsátja kocsisát. Hű lovának szíve megszakad bánatában és mint angyal születik újra az istenek egében.

Buddha óriási akaraterejét kitűnően szemlélteti a legenda. Kedvenc lova, táncosnői, atyja, anyja, felesége, újszülött gyermeke, szóval mindaz, ami közönséges embert eltéríthet elhatározásától és hozzábilincseli a földi léthez, őt mindez nem ingatja meg. Gazdaságban, gyönyörűségben üresnek érezte szívét-lelkét. Elégedetlensége nőttön-nőtt és elvette az élvezetek minden varázsát; ő maga pedig mindentől megcsömörlött.

Az érzéki gyönyörűségekben nem lelve örömet, másik szélsőségbe esik. Két brahmán tanítója hiába tartóztatja, a jógin gyakorlatok nem elégítik ki. Beljebb hatol Uruvéla erdejébe és mindig kegyetlenebb önsanyargatással iparkodik kierőszakolni a magasabb tudás megváltó pillanatát. Mezitelenül vagy piszkos rongyokban él, a vezeklők szőringébe öltözik, kővé meredten mozdulatlanul áll vagy rothadó csontokon fekszik, koplal az éhenhalásig, megeszi a borjúk ganéját és a saját maga ürülékét (Schmidt). A testén lerakódott piszokréteget éveken át nem mossa le magáról. Vergődéséről maga így nyilatkozik: «Összeszorítottam a fogamat, ínyemre tapasztottam a nyelvemet, elnyomtam vagy kínosan visszatartottam a gondolataimat, úgy hogy az erőlködéstől izzadság patakzott a hónom alatt. De azért tovább gyakoroltam az appana-elmélyedést. Visszatartottam a lélekzetemet, minek következtében hatalmas zúgást hallottam a fülemben, gyötrő főfájásom támadt, mintha erős szíjjal szorongatnák, ropogtatnák a fejemet és a gyomrom úgy égett, mintha egy ügyes mészároslegény késével hasogatta volna. Egész testem csupa tűz volt. Olyanná lettem, mint a fonnyadt dinnye, mint a fekete árnyék, úgy hogy csak fekete Gotamának hívtak. De ezzel a sanyargatással sem értem el a teljes tudást és a szenvedés megszűnését. Az istenek azt mondották: «Gotama aszkéta, így elpusztulsz, ne fogd magad vissza az ételektől, mert különben bőröd pórusain át életnedűt sajtolunk beléd. Buddha erre elgondolkozik; ez hamisság, ez csalás volna, hogy az istenek ily titkos módon tartsanak el. Visszautasította ajánlatukat és bő táplálékot vett magához. Visszaemlékezett az elragadtatás boldog pillanataira, melyben már az atyai házban részesült. Négy hétig ül elragadtatásban a különböző fák alatt és új belátását megvédelmezi a halál istenének, Marának heves támadásai, kísértései ellen.77)

Oldenberg legmélyebb meggyőződése, hogy a jóga-gyakorlatok Buddha életében igen nagy szerepet játszottak. Már kora ifjúságában hajlamosnak látszik hallucinációra, melyben csodás látomások tárulnak elé. «A rózsa-almafa hűs árnyékában ültem és elszakadtam az érzéki gyönyörűségtől, minden tisztátalan lénytől, az elmélkedéssel járó, magányból származó örömmel és megelégedéssel teljes elsőfokú elragadtatásba estem és ebben kitartottam.» Megvilágosodása, Buddhasága sem volt egyéb, mint ifjúkori gyakorlatainak megismétlése, felemelkedése az elragadtatás negyedik fokára és az itteni intuitív belátás eredményének színigazságként elfogadása. Az őt követő aszkéták jutalma sem egyéb, mint a jógagyakorlatoknak négy magasabb fokából származó öröm és békesség. Életének vége felé már annyira otthonos ezekben a gyakorlatokban, hogy egyik elragadtatásból a másikba esik és a negyedik fok többszöri elérése után szenderül örök nyugalomra, lép át a nirvánába.78)

5. Tanítói egyénisége. Nem hiába mondják Buddhát Kelet Sokratesének, fölvilágosodása után egész tevékenysége beszédekben és vitatkozásban merül ki. Kérdez és kérdezteti magát, de tulajdonképpen mindig ő viszi a szót. Tanítványai áhítattal hallgatják, ellenfelei pedig elnémulnak vagy megtérnek. Sikerének fontos tényezője személyes megjelenése. A páli szövegek szerint Buddha külső alakja szép, csinos, tetszetős; tekintete barátságos, nyílt és derült; magatartása rendkívül fegyelmezett, szigorú erkölcsre valló. Hangja zengzetes; választékosan, világosan beszél és egész fellépése a szentség és magasztosság benyomását kelti.

Tanítói egyéniségének egyik hiteles és feltűnő vonása a tisztán elvont és elméleti igazságok iránti ellenszenve. Indiában még most is közszájon forog, hogyan gúnyolta ki a meddő filozófiai vitákat az elefánt és a vakok meséjével. Valóságos korkép ez az akkori szellemi életből, miért is jórészét ideiktatjuk.

«Egy alkalommal Szavatthi-ban tartózkodott a Magasztos és ugyanakkor kéregetni jött ide sok aszkéta, brahmán és különböző szektákhoz tartozó vándor szerzetes. Ezek teljesen különböztek egymástól abban, amit tudtak és tanítottak. Voltak aszkéták és brahmánok, akik azt tanították és hitték: «A világ örökkévaló; csak ez az igazság és minden más vélemény dőreség.» Voltak ott aszkéták és brahmánok, akik tanították és hitték: «A világ nem örökkévaló. Csak ez az igazság és bolondság minden más ezen a világon.» Ilyen hosszadalmas módon állítja még egymással szembe a következő véleményeket: a világ véges és végtelen, a lélek és a test azonos vagy nem azonos. A tökéletes lélek létezik a halál után és nem létezik, vagy létezik is, nem is létezik… Ilyeneken veszekedtek egymással, civakodtak, mérges beszédük nyilával sebezgették egymást. Buddha szerzetesei kéregető úton hallják ezt a nagy vitát és előadják mesterüknek, tanítójuknak, mire ő a következőképpen válaszolt: «Szerzetesek! a többi felekezet vándor barátai vakok és nincsen szemük; nem tudják, mi van és mi nincsen, mi az igazság és mi a hamis tan.

Volt itt Szavatthiban egy király, aki meghagyta udvari emberének: Menj kedves szolgám és gyüjtsd össze Szavatthi minden vakon született emberét egy helyre… és mutass a született vakoknak egy elefántot. Az udvari ember összegyüjtötte a vakokat, megmutatta egyrészüknek az elefánt fejét: No nézzétek vakok, ilyen az elefánt. Másik résznek mutatta a fülét… ismét másoknak az agyarát, orrmányát, törzsét, hátát és végül az utolsó csoportnak a farkát. És, mint aki jól végezte dolgát, elment a királyhoz és jelentette: Uram, a vakok látták az elefántot, tégy velük, amit jónak tartasz. A király lement a vakokhoz és mondá nekik: Láttátok az elefántot? Igen, uram, láttuk. Mondjátok meg, mihez hasonlít az elefánt? Azok, kik az elefánt fejét tapogatták végig, így feleltek: Király, az elefánt olyan, mint egy nagy fazék. Akik az elefánt fülét fogták meg, azt mondották: Király, az elefánt olyan, mint egy szórólapát. Akik az agyarát érintették, azt válaszolták, olyan, mint a csoroszlya; akik az orrmányát, mint az ekerúdja; akik a derekát, olyan, mint egy csűr; akik a lábát, mint egy oszlop, akik a farkát, mint egy nagy söprű. Elkezdtek egymással vitatkozni, a vita mindig hevesebb lett és ököllel agyba-főbe verték egymást. A király pedig nagyon jól mulatott mindezen.

Látjátok szerzeteseim, ilyen vakok és világtalanok a többi felekezet szerzetesei. Nem tudják, mi létezik és mi nem létezik; mi az igaz és mi a hamis, és ezért gyűlölködve, civakodva, veszekedve töltik az életüket…»

Buddha nem akar belevegyülni a körülötte hullámzó hatvan-hetvenféle filozófiai rendszer végnélküli szócsatájába. Az ő célja gyakorlati: megváltani a világot a szenvedéstől az igaz tudással, annak a beláttatásával, hogy a világ hiúságok hiúsága és minden csak hiúság.

Más alkalommal egyik leghívebb tanítványa, a tiszteletreméltó Malunkjaputta jött hozzá azzal a szándékkal, hogy ő mégis felvilágosítást kér az előbb említett vitás kérdésekről és ha nem adja meg a Magasztos, ő nem engedi magát letorkoltatni, abbahagyja az aszkéta életet és visszatér a világba. Buddha kérdőre vonja: «Vajjon azt mondottam neked: Jöjj, légy a tanítványom, élj szent életet és én megmagyarázom neked, hogy a világ örökké való, vagy nem örökkévaló, véges, vagy végtelen…

Nem mondottad uram. – Most ha valaki így szólna: Nem fogok addig a Magasztossal szent életet élni, míg meg nem magyarázza, hogy a világ örökkévaló, vagy nem örökkévaló… az az ember elpusztulna, mielőtt a Magasztos mindezt megmagyarázná. Úgy tenne az ilyen tanítvány, mint az az ember, kit mérges nyíl talál; rokonai, barátai orvost hívnak és ő azt hajtogatja: Nem engedem addig kihúzatni a nyilat, amíg meg nem tudom, hogy az az ember, aki meglőtt, melyik kasztból való… mi a neve, milyen a termete, az arcszíne, hol lakik; míg nem ismerem meg az íjjat, amivel lőtt… – itt részletesen elsorolja az íjj részeit – mielőtt mindezt megtudná, elpusztulna a sebében. Akár örökkévaló a világ, akár nem örökkévaló stb… mindegyik esetben van születés, öregség és halál, kín és jajgatás, fájdalom és gond, minek legyőzését itt a földön én hirdetem. Azért, amit meg nem magyaráztam, hagyd azt magyarázás nélkül. Miért nem magyaráztam meg? Mert nem vezet célhoz, nem tartozik a szent élet alapjaihoz, nem vezet a világról való lemondáshoz… a világosság megszerzéséhez, nem juttat el a nirvánába; ezért nem magyaráztam meg. Én azt magyarázom, mi a szenvedés, a szenvedés keletkezése, a szenvedés megszűnése… Ez vezet a világossághoz, ez juttat el a nirvánába.»79)

Ime, ez a pár jelenet Buddha életéből minden magyarázatnál jobban megvilágítja, milyen szuggesztiv erejű, milyen szemléletes lehetett Buddha beszélgetése, de egyszersmind felvilágosítást nyujt szellemének gyakorlati voltáról, pozitív irányáról.

Modorát, magatartását jellemzik szerzetesrendjének szabályai. Amit a szerzetesekről mond, bizonyára önmagáról is írhatja. «A szerzetes felhagy a rágalmazásokkal; amit egy helyen hallott, nem mondja el máshol, hogy egyenetlenséget ne támasszon. Kibékíti azokat, akik összekülönböztek; megerősíti a jóban azokat, kik egyetértenek. Egyetértés a gyönyörűsége és öröme, ezért egységet teremtő szavakat mond. Felhagy a durva, sértő beszédekkel; kifogástalan, kellemes, tapintatos, szívreható, udvarias, a népnek kedves szavakat ejt.»80) Ezekben jellemzi önmagát és a vázolt korviszonyok között megérteti velünk sikerének titkát.

6. Buddha halála. 44 esztendeig vándorolva híveket szerez főleg a királyok, brahmánok és nemesek között, mert az egyszerű nép nem ért reá még az ilyen érthetőbb alakban nyujtott tanain se töprengeni. Igazi híveit szerzetesrendbe tömöríti, melybe később nagy ellenkezés után nőket is vesz fel. Megjövendöli, hogy éppen a nők felvétele miatt tanai most már csak 500 esztendeig fognak élni. 80 éves korában Szunda kovács omlós, leveses, porhanyó vadkanhússal kínálja meg. Buddhának kitűnően ízlik az étel, de a kovácsnak mégis meghagyja: «Szunda, ami a te porhanyó vadkan-húsodból megmarad, ásd el jól egy árokba. Senkit se tudok ezen a világon, se az istenek közt – élükön Brahmánnal – se sátánt, sem aszkétát vagy brahmint, se istent, sem embert, aki ezt az ételt elköltve jól meg tudná emészteni, csak a Magasztos.» De sajnos, a Magasztos is vérhast kapott ettől az ételtől és nemsokára Kuszinára határában lefekszik halálos betegen. Lázas viziói itt is jellemzik egyéniségét. Megparancsolja pl. tiszteletreméltó Upanavának, ne álljon elébe: «Tíz világrendszerből összecsődültek az istenségek, hogy lássák a Tökéletest. Tizenkét mérföldnyire köröskörül nincsen egy gombostűnyi tér, melyet az istenek be ne töltöttek volna és fel vannak háborodva. «Messziről jöttünk, hogy meglássuk a Tökéletest. Csak ritkán, néhanapján jelennek meg a világon a tökéletesek, a legfőbb szent buddhák. Ma éjjel a Tökéletes átlép a nirvánába és ez a vállas erős barát elfedi őt előlünk és nem láthatjuk a Tökéletest a végső pillanatban.» Íme, Ananda, ezért háborognak az istenek.» Két ikerfa között készült virágos ágyon ezer számra veszik körül a szerzetesek, kérdezi és tanaiban erősíti őket; végül lelkükre köti: «Az én elköltözésem után a nektek hirdetett tan és a szerzetes szabályzat, a dharma és a szangha a ti mesteretek.» Felszólítja őket, hogyha valaki kételkednék Buddhában, tanában és szerzetében, lépjen még elő. Nem akadt ilyen egyetlenegy sem. Ekkor utolsó szavait intézi hozzájuk: «Nosza szerzetesek, én mondom nektek, minden mulandó, ami keletkezett; törekedjetek lankadatlanul.»

Ezután – leghívebb barátja és tanítványa Ananda megfigyelése szerint – felemelkedik az elragadtatás első fokára, a tér végtelenségébe, majd belép a másodikba, az ismeret végtelenségébe; a harmadikba, a létnélküliségbe és érzésnélküliségbe. A negyedikből visszaesik az első fokra, majd ismét sorra felemelkedik a negyedikre és ebből lép át a nirvánába. Ekkor megrendült a föld, az istenek hajmeresztően doboltak. A tökéletlen szerzetesek, akik még nem szabadultak meg a szenvedélyektől, a földre borulva jajveszékeltek; azok pedig, akik szabadok voltak a szenvedélyektől, öntudatosan fogadták a csapást: «Minden mulandó, ami keletkezett. Hogy is lehetne máskép?»81)

Ime, Buddha halála egybefoglalva tünteti fel mindazt, amit jellemzésére eddig mondottunk. Jógin révületek gyakorlása közben szenderül el, ez sajátos indiai vonás egész életében, mely minden nyugati bölcselőtől megkülönbözteti. Az indus jellem másik kiemelkedő tulajdonsága, a hiúság szintén nagy szerepet játszik a rózsákkal borított halálos ágyon. Mennyire az istenek fölött állónak hiszi magát, hiszen az istenek még arra sem méltók, hogy szerzetébe tartozzanak, csak mint tekintélyes világiak, a szerzetesek körén kívül foglalhatnak helyet. Nem csodálkozhatunk, ha hívei neki is megadják az isteni tiszteletet. Tanítására a régi közvetlen módszerével teszi fel a koronát, amikor megfelel minden kérdésre, eloszlat minden kételyt. Végül dicsekvő önérzetből származó erős akaratával bámulatraméltó türelemmel visel minden szenvedést. De mennyire szegényes e leírás a János-passzióhoz képest!

II. Buddha tanai.

A nagy Buddha-kutató, Oldenberg Hermann, utolsó és már csak halála után megjelent munkájában (Buddha’s Reden XXIII–XXV) úgy nyilatkozik, hogy a Buddhának tulajdonított számtalan terjengős beszéd közül leghitelesebb első benáresi beszéde, mely a négy főigazsággal foglalkozik. Ezenkívül nagyon valószínűen Buddhától származik a lélek nemlétezéséről szóló tan, mely megfelel a modern asszociációs, aktualista léleknélküli lélektan elméletének. Valószínűleg tőle való a 12 tagból álló oksági kapcsolat (lánckövetkeztetés) és végül a szerzetében kéthetenként felolvasott gyónási tükör, a megbocsátható és meg nem bocsátható hibák foglalata, erkölcstanának veleje. Oldenbergnek ezt a véleményét alapul véve ismertetjük: 1. a benáresi beszéd négy nemes igazságát; 2. a lélek nemlétét és a helyette felvett öt létmozzanatot: (szkandhá-t); 3. a 12 tagú oksági formulát; 4. Buddha etikáját.

1. A benáresi beszéd szövege a következő: «Szerzetesek, két végletbe nem szabad esnie annak, aki lemond a világi életről. Melyik ez a kettő? Egyik a kéjhajhászó élet, mely gyönyörűségekben és élvezetekben merül el; ez aljas, közönséges, lelketlen, nemtelen élet, mely nem vezet el célhoz. A másik az önsanyargatás gyakorlata, mely fájdalmas, nemtelen és a célhoz mégsem ér el. Szerzetesek, a Magasztos a két végletet elkerülve rátalált a középútra, mely megnyitja a szemeket és az értelmet, mely nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába vezet.

És szerzetesek, melyik az az út, melyre a Magasztos rátalált, mely megnyitja a szemeket, az értelmet, majd nyugalomra, ismeretre, világosságra és nirvánába vezet?

Ez a nemes nyolcas út, mely nem egyéb, mint helyes hit, helyes elhatározás, helyes szó, helyes tett, helyes élet, helyes igyekezet, helyes emlékezet (vizsgálódás), helyes elmélyedés. Ezt a középutat találta meg a Magasztos, ez nyitja meg a szemeket, világosítja fel az értelmet, ez vezet nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába.

Szerzetesek, ez a szenvedés nemes igazsága. Szenvedés a születés, szenvedés az öregség, szenvedés a betegség, szenvedés a halál; szenvedés olyannal együttélni, akit nem szeretünk, szenvedés elválasztva lenni attól, akit szeretünk; szenvedés el nem érni, ami után kívánkozunk: szóval szenvedés a földhözragaszkodásnak mind az öt mozzanata és öt tárgya (szkandha).

Szerzetesek, ez a szenvedés származásának nemes igazsága; az újjászületést az élet szomja idézi elő, mely örömmel és szenvedéllyel itt is, ott is kénye-kedvét tölti; a gyönyör szomjazása a keletkezés szomjazása, a hatalom szomjazása.

Szerzetesek, a szenvedés megszüntetésének nemes igazsága annak az életszomjnak kioltása, mely újjászületést idéz elő, örömmel és szenvedéllyel itt is, ott is kénye-kedvét tölti; tegyünk le róla, adjunk túl rajta, oszlassuk fel, távolítsuk el.

Szerzetesek, ez a szenvedés megszüntetésére vezető út nemes igazsága, ez a nemes nyolcas ösvény a következő: a helyes hit, a helyes elhatározás, a helyes szó, a helyes tett, a helyes élet, a helyes igyekezet, a helyes megemlékezés és a helyes elmélyedés (az igazi elragadtatás)… Világosság támadt bennem és láttam, hogy enyém a szellem elveszíthetetlen megváltása, hogy ez az én utolsó születésem és számomra nincsen többé újjászületés.» Beszédét volt szerzetestársai örömmel üdvözölték. Fölveszi őket a saját új rendjébe és tovább tagolja előttük a megváltó megismerést, mely úgy látszik, nem egyéb, mint a szánkja-bölcselet alaptana: «sem a test, sem a lélek, sem ezek bárminő szenvedése nem az enyém, nem az én.»82)

Ez a beszéd Buddhának tulajdonképpeni programmbeszéde: a hegyi beszéd. Mint minden indiai bölcseleti rendszerben a kiindulópont itt is a szenvedés. A kutató elme nem tudta felderíteni a lét titkát és így a filozófiából a lét szenvedéseinek csillapító gyógyszere lett (remedium doloris). Sikerén ne csodálkozzunk; az emberiség mindig szívesen hallgatja azt, aki részvéttel elismeri szenvedéseit és segíteni akar rajta.

Mivel a négy nemes igazság Buddhának tulajdonképpeni evangéliuma, sőt ez az egyedüli biztos tana, azért érdemes vele kissé behatóbban foglalkoznunk.

Az első igazság a legendának megfelelően sorolja fel a szenvedés négy válfaját: születést, betegséget, öregséget, halált. Emlékezzünk fia születésére, a bélpoklosra, az aggastyánra és a hulla megpillantására. Bőbeszédűségére jellemző, hogy már itt említi a szenvedés forrását, mint kívánkozást az után, amit nem értünk el. E szerint a szenvedés lényege abban áll, hogy a lét öt mozzanatában a mulandó világhoz ragaszkodunk. Az öt mozzanat, az öt szkandha számunkra érthetően a következő: 1. a testiség: ez testünk, mint külső tapasztalatunk tárgya; azután következik lelki életünk három mozzanata: 2. szkandha a megismerés; 3. az érzelem; 4. akarás, végül az 5. a tudatvilágunk, mint valamennyinek a foglalata.83)

A második igazságban az élet szomját jelöli meg, mint a szenvedés okát. Ez a metafizikai kútforrás, mely megvolt már születés előtt, megmarad születés után és amelyből az egész jelen élet fakad.

Minden élvezet annyi új vágyat ébreszt és ezek oly ritkán találnak kielégülést, hogy tulajdonképpen az élvezet is fájdalmat jelent. A lét oka éppen az a kívánság, melyet táplálunk, de ki nem elégítünk. Az életszomj elágazásai: a gyönyör kívánsága, a továbbfejlődés kívánsága és végül a hatalom kívánsága.

Ennek a gondolatnak a veleje már a védákban föllelhető. Ezek szerint «az ember egészen vágyból keletkezett és amilyen a vágya, olyan a belátása; amilyen a belátása, olyan a cselekedete; amilyen a cselekedete, olyan a további sorsa.»84)

Harmadik főigazság az egész buddhizmus magva: a szenvedést akkor szüntetjük meg, ha elapasztjuk a forrást, melyből származik, ha kiirtjuk az életszomját. Ez is benne van a védákban: «Ha valakinek nincsen kívánsága, saját maga lett a maga kívánságává és így életereje nem távozik többé el, hanem ő maga a brahman és teljesen beleolvad brahmánba.» Ez a brahmával egyesülés a Mahabharáta-époszban a brahma-nirvána vagy egyszerűen a nirvána. Íme, ez lebegett Buddha egész kora előtt, mint az ember megvalósítandó célja. Ezért hagyta el ő is otthonát, palotáit és ezt találta meg a fügefa alatt. A nirvána az ő szemében brahmántól elvonatkoztatva az a hely, ahol nincsen születés, nincsen betegség, öregség, halál.

Minden ind tudós megegyezik abban, hogy a nirvána a buddhizmus végcélja, szabadulás a szenvedéstől, pihenés az élet nyugtalan vándorlásaiban. Logikus következménye ez Buddha filozófiájának, melynek sarkalatos elve az istentagadás és lélektagadás. Buddha utolsó szava: «Minden elmúlik, ami keletkezett; törekedjetek ernyedetlenül.» Ebből legtöbben arra következtetnek, hogy csak olyan dolgok létezhetnek, amelyek valamilyen okból jönnek létre, amelyek tehát mulandók, sőt pillanatnyiak. E szerint tehát a nirvána örök nyugalom, de egyszersmind örök megsemmisülés.

Mit értsünk ezen a megsemmisülésen, arra nézve megoszlanak a vélemények. A legtöbben európai logikával Buddha teljes nihilizmusára következtetnek (Childers, Rhys, Pischl stb.), Barth és Oldenberg szintén osztják ezt a véleményt. A buddhisták látták, hogy tanaik ezt a következményt rejtik magukban, de nagyon vigasztalannak tartották és azért nem vonják le világosan, sőt helyette valamilyen kárpótlást akarnak nyujtani a boldogságra szomjazó emberi léleknek. Erre a kárpótlásra háromféle vélemény alakul ki. Sokan pozitivizmust tulajdonítanak Buddhának, ki tanítványainak megtiltja, hogy ilyen elméleti kérdésekkel bibelődjenek; ez csak a látóknak fenntartott igazság.

A pozitivizmus elvont magaslatait azonban a legtöbb ember meg sem érti és azért a buddhista tudósok állandóan hímeztek-hámoztak, szép szavakba burkolták a szomorú valót: a nirvána a halhatatlanság, az örökkévalóság, a boldogság szigete és a legfőbb oltalom.

Azok, akik nem érték be üres frázisokkal, a nirvánát titokzatos hellyé változtatták át és főleg a tömeg szemében a nirvána a buddhista mennyországgá lett, melyben a lélekvándorlás során bekerült istenek nagyon is jól érzik magukat és nem kívánkoznak az állítólagos végső cél, a boldogító megsemmisülés után.

Ezeket a tanokat nagy készültséggel ismerteti de la Vallée-Poussin és Dahlmannal megegyezően azt vitatja, hogy ez a felfogás nem egyéb, mint nyugati ferdítés. A nirvána kialvást, nyugalmat jelent ugyan, de a tűz kialvása nem egyenlő a megsemmisüléssel. A nirvána az abszolut való, melyre nem illik rá a mi lét- vagy nemlétfogalmunk; az örök élet teljessége ez, mely tagadja az élet szomját, vágyát; a teljes tökéletesség, mely nem születik és nem hal meg, nem lehet beteg és nyomorék, nem bajlódik és nem szenved.85)

A vélemények útvesztőjébe és a szavak hüvelyezésébe nem bocsátkozhatunk. Szerintünk a hindu lélek alapjában ugyanaz, mint az európai lélek. Benne is teljes mértékben érvényes az emberi lélek gravitációs törvénye: a boldogságra való törekvés; de megáll ennek a törvénynek negatív oldalánál, annál a boldogságnál, mely megszüntet minden hiányérzést, letörül minden könnyet, begyógyít minden sebet; örök békét, egységet és harmóniát ad.

A negyedik főigazságban kifejti a középutat, mely a beszéde elején említett két véglet között nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába vezet. Az első lépés ezen az úton Buddha tanításának elfogadása, az igaz hit, mely három gyümölcsöt terem: igaz gondolatot, igaz szót és cselekedetet. Az ötödik helyen álló helyes élet az előbbi három összefoglalása. Ez a gondolatmenet eddig megtalálható a védákban, az iráni és a keresztény erkölcstanban. A hatodik, a helyes igyekezet mérsékelt aszketikus gyakorlatokat jelent. Helyes megemlékezés nem egyéb, mint Buddha életére, tanaira mindennap történő visszagondolás. A nyolcadik a végcél, az igazi elragadtatás, melyet annyira becsül, hogy ezzel az állapottal való dicsekvést a meg nem bocsátható bűnök közé sorolja és a dicsekvőt kiteszi szerzetéből.

A négy főigazságot számtalanszor megismétli hallgatósága előtt és megtérésük után hozzáfűzi jelszavát és utolsó szavát: «Aminek kezdete volt, végének is kell lennie. Ennek világos belátása maga az üdvösség.» A jelmondatnak összefüggése a négy igazsággal valószínűleg úgy oldható meg, hogy a szenvedés végső oka mindennek a mulandósága, semmisége és ennek a semmiségnek felismerése adja a megszabadulást, a megváltást.

2. A lélek nem létezése. Deussen szerint Buddha nem adott választ arra nézve, van-e az embernek lelke vagy nincsen és a léleknélküli lélektan későbbi tanítványok véleménye.86) Ezzel szemben Oldenberg olyan részleteket közöl Buddha leghitelesebb beszédének, a híres benáresi prédikációnak folytatásaként, melyek legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy az aktualizmus magára Buddhára vezethető vissza.

Az első szerzetesek felavatása után beszélget még velük:

«Szerzetesek! először testiségünk nem az én, mert ha az volna, nem lenne betegségnek, változásnak alávetve és mondhatnók róla: ilyen legyen az én testem és olyan ne legyen; másodszor érzésünk nem az én; harmadszor képzeteink, negyedszer lelki képződményeink vagy inkább akaratunk és végül ötödször tudatvilágunk nem az énünk… Mondhatjuk-e arról, ami állhatatlan, ami szenvedésnek és változásnak alávetett, mondhatjuk-e: ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem?…

Ezért, szerzetesek, tanaim értelmes, nemes hallgatója elfordul a lét öt mozzanatától, az öt szkandha-tól: a testiségtől, az érzésektől, a képzetektől, az akarástól és a tudatos ismeréstől. Amennyiben ezektől elfordul, annyiban szabadul meg az élnivágyástól. Ez a vágytól mentesség megváltja őt és felmerül benne annak a belátása: megváltattam! Megsemmisül a születés, tökéletessé lesz a szent élet, betelik a kötelesség; nincsen többé visszatérés erre a világra. Íme, ezt ismeri meg.» Így beszélt a Magasztos. Az öt szerzetes örömmel üdvözölte; lelkük megszabadult az élethez ragaszkodástól, megmenekült minden szenvedéstől. Ebben a percben hat szent élt a világon, t. i. Buddha és az őt megértő szerzetesek öten.87)

Mi az az öt életmozzanat, az öt szkandha, amit Buddha itt mindjárt beszédében felsorol, erre nézve a buddhista íróknál bábeli zürzavar uralkodik. A testiség magyarázatánál 28-féle alfajt sorolnak fel, az érzésnél 18, az akaratnál 52 és a tudatnál nem kevesebbet, mint 89-félét.

Igaza van Deussennek, a fogalmak megmagyarázásánál nyugodtan támaszkodhatunk a saját lélektani tapasztalatunkra, mely a buddhisták lelki szemei előtt éppúgy tárva-nyitva volt, mint mielőttünk. Az első a testiség, magában foglalja mindazt, amit mi a külső tapasztalat tárgyának nevezünk, a másik négy pedig a lelki világot tartalmazza: az érzést, megismerést, akarást és mint valamennyi foglalatát, a tudatot. Ez az ötféle belső tevékenység az öt lételem, melyből minden összetevődik. De tulajdonképpen test, lélek, isten vagy bármilyen cselekvő alany nem létezik. Így a buddhizmus a hindu idealisztikus bölcselet fejlődésének végső tagja. A vedantarendszer merész idealizmusa panteizmusra, kozmogóniára és teizmusra vezet, mely az atmánt egy személyes istenre és sok egyéni lélekre (purusa) tagolta szét. A szánkja feleslegesnek találta Isten működését és így eljutott az istentagadáshoz. Buddha ezt magáévá teszi, de tovább megy, ő már a lelket, a megismerő alanyt sem tartja szükségesnek és eljut Csárvákának a pszichizmusára. Ezt az annyira modernnek gondolt tant főképviselőinél, Ebbinghausnál és Wundtnál szemléletesebben világítja meg a páli irodalom legszebb terméke a «Milinda-panja, Milinda kérdései» című kultúrtörténeti regény.

Milinda tulajdonképpen Menandros ión király, Nagy Sándornak egyik legkiválóbb utóda, ki sorra cáfolja a buddhista bölcselőket, míg össze nem kerül a leghíresebbel, Nagaszénával és ezt is kérdezi: «Ha nincsen cselekvő alany, akkor ki az, aki nektek adja a mindennapi táplálékot és ki az, aki az adományokat elfogadja? Ki az, aki jót és rosszat cselekszik? Ha igazatok volna, akkor nem léteznék sem cselekvő, sem élvező, se érdem vagy bűn, se jutalom vagy büntetés. Ha valaki téged megölne, nem követne el gyilkosságot.» Kérdezi tovább, vajjon a tudós haját, körmét nevezik-e Nagaszénának, vajjon a fogait, csontját, bőrét, testi alakját, érzését, képzetét, vagy pedig ezenkívül létezik-e cselekvő alany, mert ha nincsen, akkor nincsen Nagaszéna. Most a bölcsre kerül a sor és ő felszólítja a királyt, magyarázza meg a kocsit, amelyen jött: Vajjon a rúd-e a kocsi, vagy a tengely, a kerék, a küllő, a szíjak, vagy ezeknek a részeknek egysége, vagy valami a kocsin kívül. A király tagadó válaszára a hallgatóság óriási tetszése mellett alkalmazza a retorziót: Akkor tehát a királynak nincsen kocsija. A király erre megjegyzi: hogy ahol rúd, tengely, kerék együtt vannak, ott használják a kocsi kifejezést. Ezzel a nominalisztikus magyarázattal Nagaszéna malmára hajtja a vizet, ki a király válaszát önmagára alkalmazza.

«Amint a kocsi szót használják ott, ahol a kocsi részei együtt vannak, úgy a lélek, a személy kifejezést használjuk ott, hol a lét öt mozzanata találkozik.»

«Pompás, bámulatos a válaszod, tiszteletreméltó Nagaszéna, ha Buddha élne, bizonyára ő is legmagasabb tetszéséről biztosítana téged.»88)

Hogyan fér össze ez a tan a lélekvándorlással és a megváltó nirvánával; hogy lehet a nem létező ember felelős a tetteiért? Ezt Nagaszéna a király kérésére több hasonlattal magyarázgatja. Gondoljuk el, hogy egy ember, ki mangó gyümölcsöt lopott, a törvény előtt így védekezik: én nem loptam el ennek az embernek a mangóját, mert az a gyümölcs, amit ő ültetett nem azonos azzal, amit én elvittem; tehát semmiféle büntetést nem érdemlek meg és mégis a bírák joggal ítélik el a tolvajt, mert az ellopott gyümölcs termése az elültetett gyümölcsnek. Vagy lámpát visz valaki a padlásra, tüzet fog tőle a ház és leég tőle a fél falu. Földieivel szemben védekezhetik-e így ez az ember: nem én gyujtottam fel a falut, mert az a tűz, mely a községet felperzselte, különbözött attól a lámpától, amit én a padlásra vittem. Itt is az elítélő bíráknak van igaza, mert egyik tűz a másik eredménye. Ugyanez a kapcsolat forog fenn az emberi név és alak között, létének különböző formáiban. Amint az éjjeli mécs lángja nem ugyanaz az éj első szakában és az utolsóban, de a lámpa ugyanaz marad, úgy a személyiség elemei is folyton váltakoznak, de a személy folytonossága megmarad. Minden pillanatban olyan és annyi az ember, amennyinek tudatában van. A lámpa a testet, a láng a tudat folyton hullámzó tartalmát jelzi.89)

A hasonlatok tényleg szellemesebbek, mint azok, amelyek akár Heraklitosnál, akár Wundt-nál vagy Paulsen-nél találhatók, de a szép képek már akkor sem elégítettek ki mindenkit olyan könnyen, mint a regényben Milinda királyt. Azért, hogy Buddhának egész rendszere a lélekvándorlással, megváltó nirvánával együtt össze ne omoljon és szét ne essék, a buddhista bölcselők visszatérnek a védák karma tanához. A halál pillanatában felbomlik ugyan a lét öt mozzanatának egysége, de megmarad a tettek gyümölcse, erkölcsi érdeme a karma, mely az elemeket újra egybegyüjti és új életre kényszeríti. Ez a titokzatos fogalom alig egyéb, mint a lélek tagadása és a másvilági jutalom közt fennálló ellentmondás homályba burkolása.

3. A tizenkéttagú oksági kapcsolat. A benáresi beszédben a négy nemes igazságon és az öt létmozzanaton kívül Buddha említi a tizenkéttagú lánckövetkeztetést, melynek felfedezése őt az egész világon a legmagasztosabb igazság meglátójává tette, az istenek, brahmán, sátán, minden aszkéta és brahmin fölé emelte.

Ez a tizenkéttagú oksági elv a négy főigazság hármas tagozásából áll elő (3 × 4 = 12), de oly homályos, zavaros, hogy a benne elmélyedők sem tudnak vele zöldágra vergődni. Nem hiába ismétli meg 21-szer maga Buddha is a megismerés fája alatt elejétől végéig és végétől elejéig. Kedvenc tanítványa Ananda egyszer próbál dicsekedni vele, hogy a gondolatmenet most már egész világos előtte; Buddha azonban leinti. Ne beszéljen ilyen dőreséget, ez a formula olyan mélységes kinyilatkoztatás, hogy az emberiség nem fogja megérteni és éppen azért nem képes megszabadulni a lélekvándorlástól és nem jut be a nirvánába.

Az egész formula – úgy látszik – nem egyéb, mint nyakatekert kísérlet arra, hogy Buddha a maga tanát a védákkal és a szánkja-rendszerrel egybeforrassza, amennyiben a szenvedést okozó életszomjat a védákban és szánkjában annyit szereplő tudatlanságra vezeti vissza. Ez a tudatlanság nála természetesen az ő tanainak nemtudása: bizonyítandó tétele tehát a következő: Buddha tanának nemtudásából származik minden szenvedés. Ennek igazolására építi fel a következő láncolatot:

1. Aki Buddha tanait nem ismeri, el nem hiszi, nem szabadul meg az élniakarástól és ezzel az újjászületés csírájától.

2. Az újjászületés csírájából származik az egész tudatvilág.

3. A tudatvilág, másszóval a lelki tevékenységek összege alkotja a tapasztalati ént, a lélektani egyéniséget.

4. A lélektani egyéniséggel együttjár hat szerv, hat képesség (öt érzék és a szellem, manasz).

5. A hat érzék késztet arra, hogy érintkezésbe lépjünk a külvilággal és így létrehozza az érzetet, képzetet.

6. Az érzeteket állandóan kíséri az érzés, a gyönyörűség.

7. A gyönyörűségből az ember mindig többet kíván és így ebből származik az élet szomja, a test kívánsága.

8. A test kívánságából, az élet szomjából származik ehhez a léthez tapadás.

9. A léthez tapadás magával hozza a fogantatások sorozatát, tehát az örökké megújuló létet.

10. A fogantatásból következik a születés.

11. A születésből ered az öregség, a halál, a fájdalom, szomorúság, kétségbeesés.

12. A lánckövetkeztetés zárótétele tehát: Buddha tanainak nemtudásából keletkezik a születés, a halál, az öregség, szenvedés és fájdalom.

Lehet, hogy Buddha egész eredetinek tartotta ezt a gondolatmenetét, pedig az általa ismert szánkja- és jóga-rendszerben fellelhető. Láttuk, hogy ezek szerint a természetben a prakriti-ben alakul ki a lelki élet valamilyen csalódás hatása alatt és ez a lelki élet teljesen független magától a tehetetlen lélektől. Buddha elejti ezt a henye fogalmat és az ő tanainak nemtudását állítja a purusa tévedése helyére.

A tanok mélyebb értelme megegyezik a modern aktualizmussal: nincsen világ, isten, lélek, test, vagy bármilyen magánvaló (substantia), hanem csak keletkezés és elmúlás, örök történés, mely örökérvényű törvényeknek van alávetve. A buddhizmus tehát abban is megegyezik a modern pozitivizmussal, hogy a törvényt megszemélyesíti, mindenek fölé emeli, a test és a lélek szerepét vele tölteti be.90)

4. Buddha erkölcstana. Emlékezzünk arra, hogy a védák mindenkit remeteéletre köteleznek. Az öregembernek teljesen egyedül kell kóborolnia «félve a tömegtől, mint a kígyótól, a kényelemtől, mint a pokoltól, és az asszonyoktól, mint a hullától».91) Buddha is ilyen remetékből toborozza tanítványait, és később is csak az lehet igazán híve, aki odahagyja otthonát, vagyonát, teljesen koldús életre szánja el magát és belép a szanghába, a szerzetbe. Kolduló társadalom azonban magában nem állhat fenn, azért a szerzeteseken kívül szükség volt tisztelőkre, világi testvérekre, akik a teljesen szemlélődő életet élő és semmiféle termelő munkával nem foglalkozó szerzeteseket eltartották és ennek fejében lelki vigaszt nyertek.

A szangha nem ismeri a nyugati szerzetes élet legfőbb fogadalmát, az engedelmességet, csak az öregeknek járó tiszteletet. Annál szigorúbban betartja a szegénységet és a tisztaságot. Kéthetenként tartott gyónási ünnepeken felolvasták a bűnök ősrégi jegyzékét. Ebben a négy meg nem bocsátható bűn a következő: 1. A nemi élettől való teljes tartózkodás megszegése. 2. Aki tolvaj szándékkal bármit elvesz, legyen bár az egy fűszál vagy egy fillér, az már nem tanítványa a Sákja-finak. 3. Egyetlen élőlényt, egy férget vagy hangyát sem szabad megölni. 4. Emberfeletti tökéletességgel nem szabad kérkedni, még azzal sem «Szívesen ülök hideg szobában», még kevésbbé elragadtatással, vagy valamilyen magasabb lelkiállapottal.92) Ezek elleni vétség a szerzetből való kizárást vonja maga után. Van még egész sereg hiba, mely lefokozással, ideiglenes felfüggesztéssel jár. Buddha azt kívánta, hogy a kolduló szerzetes, az esős időt kivéve, szabad ég alatt lakjék. Halála után ezt a parancsot nem vették szigorúan és a gazdag világi testvérek a szangha számára hatalmas kolostorokat, egész városrészeket építettek. Igaz, hogy ezek szűk celláiban alig található más, mint egy fekvőhelyül szolgáló gyékény.

Ha Buddha tanaiból európai logikával vonná le az erkölcsi szabályokat, akkor ki kellett volna jelentenie: minden cselekvés rossz, mert karmát eredményez, meghosszabbítja a lélekvándorlást és gátolja a nirvánába érkezést. Szerencsésnek nevezhető következetlenség, hogy a nirvánát, mint nehezen elérhető távoli célt csak a szerzetesek számára tűzi ki; a világi hívek elé inkább a hozzá vezető utat, az erényes életet állítja. Az ember jócselekedeteivel biztosíthat magának jobb sorsot, szebb jövendőt. Maga Buddha is ötszáz életet élt át, míg elég érdemet szerzett arra, hogy elérkezzék a nirvánába. A jó cselekedetekért nem ígér örök jutalmat, de egy-egy emberöltőn át tartó szép jövőt; a rossz tettekért pedig kemény büntetést.

Az érdemszerző cselekedetek között a világiak számára legelső helyen áll a szangha eltartása. Ezenkívül még öt parancsot kellett betartaniok: 1. ne ölj, 2. ne lopj, 3. ne paráználkodjál, 4. ne hazudj, 5. ne igyál részegítő italt.

Az első parancsot mindenekelőtt emberekre érti. A buddhista soha fegyverrel és erőszakkal nem terjesztette a vallást, e tekintetben egyenes ellentéte az izlamnak. A híres Aszóka király még azt is hozzáfűzi: ne magasztald a magad vallását, szerzetét és ne gyalázd a másét, mert amikor a vallásod és szerzeted dicsőségét a legnagyobbra akarod emelni, akkor ártasz neki legjobban; legszebb az egyetértés, mikor egyik meghallgatja a másik véleményét.»93) Ez a nagy türelmesség veszedelmet hozott Buddha tanára mindenütt, hol a mohamedánizmussal került érintkezésbe.

A parancsot azonban kiterjeszti az állatvilágra is, mert még a legutolsó féreg is ember lehetett azelőtt, talán éppen az arra járó atyja vagy nagyatyja. Gyakorlatilag ez a parancsolat a mérges kígyók és tigrisek hazájában sohasem valósítható meg egészen, de mindenesetre nemesítőleg hatott Buddha követőire. Az állatoknak sehol a világon nincsen olyan jó dolga, mint buddhista vidéken. A házak tetején majmok játszadoznak; a verebek, a gyík a szobában, sőt az asztalon szedegetik a morzsákat és a mérges kígyó egész otthonosan telepszik meg a ruhaszekrény fiókjában vagy az ágy takarója alatt.

Amint a többi parancs mutatja, az egész erkölcstanon végigvonul a szenvedélyek és vágyak fékezése. «Amint a várost őrzik kívül és belül, úgy kell őrködnöd önmagad felett. Aki visszatartja a keletkező haragot, azt nevezem én kocsisnak; másik, ki ezt nem teszi, kezében tartja a gyeplőt, de nem tudja felhasználni.»

A világi hívő eszményét a következőképpen rajzolja meg.

«Támogassa mindenki atyját és anyját; szeresse nejét és gyermekeit; keresse kenyerét békességben: mert ez a legnagyobb áldás.

Adjon alamizsnát, éljen vallásosan, segítse rokonait és cselekedjék tisztességesen: mert ez a legnagyobb áldás.

Legyen türelmes, beszéljen udvariasan, keresse a vallásos emberek társaságát, imádkozza el a meghatározott időben a törvény megfelelő részeit: mert ez a legnagyobb áldás.

Legyen tisztességtudó és alázatos, elégedett és háladatos; hallgassa meg a törvény felolvasását a meghatározott időben: mert ez a legnagyobb áldás.

Legyen önmegtagadó és szemérmetes, tisztalelkű; ismerje meg a négy nagy igazságot és értse meg a nirvánát: mert ez a legnagyobb áldás.»94)

A családi élet szépségének megbecsülésében a buddhista az európai ember felett állónak érzi magát. A példás, mindenekfelett álló gyermeki szeretetet alapozza meg Buddha, amikor hangoztatja, hogy a szülők tisztelete többet ér, mint a mennyei istenek tisztelete.

Teljesen elismerjük ezeknek a tanoknak a szépségét, keresztény író sem nyilatkozhatna róluk szebben, de nem feledjük el a szellem különbözőségét és erre térünk rá a buddhizmus értékelésében.

III. A buddhizmus értékelése.

1. A déli szövegek szerint, ahol Buddha oroszlán ordítását hallatta, odasiettek a tömegek és odahagyták előbbi tanítóikat. Ennek dacára ő maga sötéten ítéli meg a helyzetét. Amikor nagynénje és mostoha anyja hosszas rimánkodására nőket is vesz fel rendjébe, többször emlegeti Szavatthi árnyas, hűvös berkeiben, hogy ezer évig tartott volna a szangha, de most már a nők felvétele miatt: «Ananda nem sokáig fogják a szent életet élni; most már csak ötszáz esztendeig tart az igazság tana.» Buddha rossz próféta volt, amint jövendölései átlag, úgy ez se vált be. 500 esztendő mulva tanaitól visszhangzik egész India, hívei áthatolnak a Himalája jégmezőin, Ázsia forró homokpusztáin és olyan nemzeteket nyernek meg, melyeknek még a nevét sem ismerték ezelőtt Indiában.95)

Hazájából aránylag hamar kiszorítja a Brahmanizmus és a vedanta-rendszer megerősödése, csak Ceylonban és Hátsó-Indiában marad mintegy harmincmillió híve. A veszteségért azonban bőségesen kárpótolják az északi országok: Tibet, Kína és Japán. Brockhaus 1907-ben kiadott vallásstatisztikája szerint négyszázötvenmillió híve van Sákja-Muninak, míg a brahmanizmus összes híveinek száma kétszázhúszmillió. E szerint a föld lakosságának negyedrésze Buddha követője. Hívei nek száma fölülmulja a katholikus egyház vagy a többi összes keresztény felekezet számát. Katholikus háromszázhúszonötmillió, másfajta keresztény háromszázhúszmillió.

Szeghy a saját szemlélete és tanulmányai alapján sülyedőfélben levőnek itéli a buddhizmust. Kínában rohamosan hódít az izlam, Japánban a racionalizmus üríti ki templomait és kolostorait. A modern japán shintoizmusban születik, racionalista módra él és mint buddhista hal meg. Erre a kérdésre, mi a vallása, rendszerint feleletet sem tud adni. Kényelmes életelve: «Tiszteld a mikádót és tedd, ami neked tetszik.» Az ilyen buddhizmus tényleg nem sokat jelent. Mindazonáltal, ha a fogalom tartalmát jobban megszorítjuk, akkor is marad még Buddhának száz-kétszázmillió követője.

2. Ennek a sikernek kétségkívül megvolt az alapja. A hindut felmentette a rendkívül költséges és időrabló áldozatok bemutatásától. Merev külsőségek helyett előtérbe állítja a belső áhítatot, hirdeti a nemes erkölcsöt. «A brahman szertartások, minthogy az erkölcshöz semmi közük, teljesen feleslegesek és hiábavalók. Ha lehetséges volna a bűnöket vízzel lemosni, akkor a mennybe jutnának a vízi állatok, a békák, teknősök, vízikígyók és delfinek is, sőt akkor a víz a jócselekedeteket is lemosná. Kerülni kell a bűnt, nem lemosni, közben a vízben dideregni és meghűlni. Aki bűnt követett el, az bűnös; nem tisztíthatja meg a tehénganéjjal való bedörzsölés, sem a tűz körüljárása, sem a naphoz imádkozás.»96)

Más országokban a buddhizmus lett az ind kultúra terjesztője, magával vitte a szelid erkölcsöket, az irodalmat és művészetet. Művelő hatásának és terjedésének oka az a szerencsés következetlensége, hogy a vigasztalan végcélt, a nehezen érthető és még nehezebben elérhető nirvánát elhanyagolja és helyére vezéreszmének a hozzávezető utat, az erkölcsös életet állítja. Az üres, lelketlen kultusz helyett belső lelki egyensúlyt, a szenvedélyek fékezését és a legmerészebb emberi autonómiát, az önmegváltást tanítja. A szenvedélyek állandó fékezése, a szülők nagy tisztelete, a családi élet szépsége teljes elismerést érdemelnek. De ne feledjük el, hogy ezek az elvek megvoltak már a mózesi törvényhozásban 1000 esztendővel Buddha fellépése előtt. Megvolt és megvan most is az őskultúrfokon megmaradt népeknél az egy Istenbe vetett hit sziklaszilárd talajára építve. Buddhánál pedig az erkölcsi cselekedet rúgója egyedül a cselekvő személy, ki a cselekedeteiből eredő jutalmat vagy büntetést szemléli. Megváltó, jutalmazó, büntető és bűnbocsátó Isten nincsen; mindenki maga váltja meg önmagát, maga erejével éri el a célt. Az emberi autonómia istenítése dacára Buddha mégis pontosan kidolgozott törvénykönyvet ad híveinek, megkülönbözteti a megbocsátható és meg nem bocsátható bűnöket.

Sikerének titka tehát nem annyira pozitív tan, mint inkább az a határozottság, mellyel a boldogságra törő ember kérdéseit tárgyalja. Nagy megértéssel viseltetik a szenvedő lelkekkel szemben és biztos gyógyulást ígér nekik minden testi-lelki bajban. Főleg a szenvelgő, fáradt lelkek követik megilletődéssel. Ők már lemondanak a pozitív boldogságról, csak nyugalmat, békét óhajtanak: elűzni az örök büntetés, az örök vándorlás borzasztó gondolatát. Ázsia világossága még Európa rohanó, tülekedő világában is vonzza a bensőségre vágyó lelkeket elmélyedésével, a megváltó tudás ígéretével.

Elméleti alapja azonban nagyon szegényes. Egyetlen haladás a vedantákkal szemben az a mai tudományos gondolkodásra emlékeztető felfogás, hogy a természetben mindenütt rend és törvényszerűség található. «A tanokban jártas nemes hallgató gondolja el a dolgok keletkezését okaikból, ha ez fennáll, akkor emez is fennáll: ha ez megtörténik, akkor az is.»

A régi tanokból megtart Buddha kettőt: a lélekvándorlást és a megváltást. A nirvána maga, ha nem vigasztalan megsemmisülést, akkor brahmánra emlékeztető tanokat rejt magában. Az upanisadok évszázados gondolatait mellőzi és végtelen egyformasággal ismétli a maga hármas tanát: a négy nemes igazságot, az öt létmozzanatot és a tizenkéttagú oksági láncot. Nem csoda, ha Sankara a maga mélyenszántó spekulatív elméjével dőre, üres fecsegésnek minősíti Buddha tanait, és ha a későbbi upanisadok gúnyolódva emlegetik a négyféle buddhista szekta vitatkozását: «Bár a magasztos Buddha egyetlen tanítója valamennyinek, követői mégis négyféle felfogásra szakadtak, amint a nap leáldozása után a kéjencek, a tolvajok, a védatanulók ösztönüket követve elérkezettnek látják az időt vagy a találkára, vagy az idegen vagyon elrablására, vagy erkölcsös életre.»97)

Végeredményben elmondhatjuk róla, hogy a végtelenre vágyó emberi elme egyetlen nagy kérdését sem oldja meg, akár csak a szánkja bölcselet, amelynek függvénye. Lehet, hogy ez a tan Ázsia világossága, de olyan, mint az őszi napsugár, mely enyészetre szánt világ felett ragyog, nem melegít, nem termékenyít és nem örvendeztet meg.

3. Mindig többen mutatnak rá arra a tényre, hogy az emberiség kétharmadának életét két nagy próféta, két nagy lélek irányítja: Jézus és Buddha. Tanaikat egymás mellé állítják, életükben párhuzamokat keresnek, pedig mind életük, mind világnézetük teljes ellentéte egymásnak.

Buddha élete megtört, szélsőségekben mozgó élet. A férfikor delén még vergődve keresi az igaz élet útját. Egyik végletből a másikba téved és amikor révbe jut, akkor is a halál és a szenvedés fúriái üldözik, akárcsak a mi korunkban Leopardit és Byront, Ibsent és Tolsztojt.

Krisztus kezdettől fogva tisztában van önmagával. Nála nincsen habozás, nincsen ingadozás; mindig tudja, mit kell tennie, aggályokat nem ismer. Ő az a gyöngykereső, aki megtalálta az igazgyöngyöt; az a kincsásó, aki kezdettől fogva látja az elásott kincset. Élete egyenesvonalú, biztos, szilárd élet. Első gondolatait feljegyzi számunkra Szt. Pál: «E világra bejövén így szól: áldozatot és ajándékot nem akartál, testet pedig alkottál nekem. Akkor mondám: íme jövök, hogy cselekedjem Isten a te akaratodat.» Nyilvános életének ugyanez a jelszava: «Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött, hogy végezzem az Ő művét.»98) Az atya akarata előtt hajlik meg az olajfák hegyén, ezt teljesíti be a kereszten.

Amilyen különböző az életük, annyira elütő a haláluk is. Buddha negyven esztendei tanítás után elrontja gyomrát a déli éghajlathoz nem való étellel és jogin gyakorlatok közben ünnepelten távozik a nirvánába. Krisztus kínszenvedése pedig – Lessing szerint – a legfölségesebb kép, melyet valaha rajzolt a legnagyobb művész, a világtörténelem. Annyira telve drámai eseménnyel, plasztikus részlettel, hogy egy mákszemnyi hely sem található benne, mely alkalmat s gondolatot nem szolgáltatna művészi alkotásra, – és tegyük hozzá – mely több vigasztalást, enyhülést nyujtott az emberiségnek, mint minden műalkotás, minden gyönyörűség és minden szórakozás együttvéve.

Áthidalhatatlan az ellentét a világnézetükben. Buddha tulajdonképpen istentagadó, aki megveti az egész isteni bandát és még arra sem tartja őket méltónak, hogy szerzetébe belépjenek; legföljebb kültagok lehetnek, a laikus fráterek rangját érdemlik meg. «Én vagyok a legnagyobb a mindenségben», ez fejezi ki lelkületét. Önmaga vívta ki a bölcseséget, semmiféle küldőt nem ismer el. Ő a nagy romboló, aki lerontja nemcsak atyái hitét, hanem mindent, amit népe ezer éven át gondolt és tiszteletben tartott. Semmire se becsüli és a kritika maró savával öntözi a Védát.

Krisztus lelke végtelen hódolattal imádja az Atyát és mindenben meghajlik parancsa előtt. «Ne véljétek, hogy fölbontani jöttem, a törvényt, vagy a prófétákat; nem jöttem fölbontani, hanem beteljesíteni.

Két ellentétes pólus a két életfelfogás: Buddha eszménye az élő halott, kiben a nagy kaszás nem talál többé életcsírát, végcélja az örök nyugalom. Ő csak azért él, hogy végre ötszáz születés után megpihenjen, igazán meghaljon. Krisztus azért hal meg, hogy feltámadjon, az atya jobbján örökké éljen, mindenkit magához vonzzon és boldogítson. Krisztus az emberi lelket végtelen nagyra becsüli: «Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja». Buddha a lelket olcsó szofizmával letagadja, okozatot tételez fel ok nélkül, életet élő nélkül, ismerést ismerő nélkül, cselekvést alany nélkül.

Buddha nem látja be, hogy legfőbb problémája, a rossznak lényege, tulajdonképpen harmóniahiánya az ember belső világában és csak nagyobb ellentétet létesít az emberi természet és az eszmény, a lét és a gondolat, az értelem és az akarat között. Az akarat működése hozza létre az átkos érdemet, a karmát, mely új meg új születéseket teremt. Az értelem látása ellenben az az ibolyántúli sugár, mely kiöli a csírákat és meghozza a megváltó halált.

Krisztus minden jót meglát és mindenütt harmóniát létesít. A veréb a háztetőről sem esik le, hajunk szála nem görbül meg a mennyei atya tudta és beleegyezése nélkül. Krisztus azért jön, hogy a felsőbb embert uralomra segítse bennünk, hogy igazi életet, minél bőségesebb életet adjon.

Buddha parancsolja a szűzességet, mert így szűnik meg az élet vágya, így szűnik meg a rossz gyarapodása, és a házasságot csak mint rosszat tűri meg laikus elemek számára. Krisztus megtartja és tanácsolja a szűzességet Isten nagyobb szeretetéért és az apostoli hivatás jobb betöltése kedvéért; a házasságot viszont szentségi magaslatra emeli és ezzel megszenteli a családot, Isten előtt egyenlő rangúvá teszi a férfit a nővel, végtelen értékűvé avatja a gyermek életét és lelke tisztaságát. «Ha valaki megbotránkoztat egyet a kicsinyek közül, jobb lett volna annak nem születni»…

Buddha egész erkölcstanának negatív jellege van. A tökéletes ember, a szerzetes, nem dolgozik, nem tanul, csak elmélkedik és imádkozik. Ám mit jelent ez az imádság ott, ahol nincsen Isten, kihez felemelkedjék a lélek? Az egész a tanok gépies ismétlése és betanulása. Nem csoda, ha helyettesíthető szélben lobogó zászlókkal, keringő imagépekkel, melyek Tibetben minden útszélen, minden kerítésen ott forognak, minden patakban ott zúgnak a misztikus felírással: «OM mani padme hum; igen te drágakő a lótuszban, amen.» Ezt a négy szót tanulja meg az egyszerű ember a buddhizmusból, ez a gyermek gagyogása, ez a haldokló utolsó szava. Mennyire eltörpül ez az értelmetlen szóvirág a keresztény Miatyánk végtelen egyszerűsége és gazdagsága mellett.

Pischel a buddhizmus alaptanául fogadja el az emberszeretetet, de már utóda és átdolgozója nem osztja nézetét. Ez a szeretet inkább passzív részvét a szenvedőkkel szemben. Nem akar senkinek sem ártani azért, hogy a szenvedést a világon ne gyarapítsa és a maga nyugalmát ne zavarja. Az eszmény tulajdonképpen a hideg, kővé vált ember, «akinek nincsen szeretete, nincsen reménye». Ezekkel az emlékezetes szavakkal jellemzi Pál apostol a pogányságot és vele szembeállítja a szeretet fölséges énekét a korinthusiakhoz írt első levelében. Hogy mennyire igaz a szeretetnek ez a negatív felfogása, arra elég lehet a következő példa:

«Aki százfélét szeret, annak százféle szenvedése van, ki kilencvenfélét szeret, annak kilencvenféle szenvedése van… Ezt ismétli végig az egész számsoron és befejezi: «Aki egyet szeret, egy szenvedése van, aki semmit se szeret, nincsen szenvedése.»99) Buddha szerint tehát az élet magaslata: ne szeressetek igazán semmit, legyetek érzéktelenek, mint a kövek. Igaz, a kövek nem szenvednek, de nem is szeretnek. Ezt gyakorolják mesterük halálakor legjobb hívei: «Minden elmúlik, ami keletkezik, hogy is lehetne máskép?» Ennyiben nyilvánul fagyos részvétük nagy tanítójuk halála fölött. Nem látni, nem hallani semmit, nem érezni, íme ez a legfőbb gyönyör ebben a keserves világban. Öljön ki az ember minden tetterőt és nemes eszményt, tartózkodjék minden cselekedettől, mert minden cselekedet a jövendő élet csíráját foglalja magában, a részvét, a szeretet és jócselekedet csak alsóbbrangú lényekhez illő gyarlóság.

Félreismeri az emberiség örök vágyát a végtelen után, mikor rendszerének két intézményét, a törvényt és a szerzetet emeli oltárra és ezekkel kívánja betölteni az Isten felé áhítozó lelket. Nem csoda tehát, ha saját felfogásával teljes ellentétben mindjárt halála után hívei őt avatják istenné, mellé helyezik a törvényt és a szerzetet, és így kialakul a buddhisták szent háromsága: Buddha, Dhamma és a Szangha, mely előtt követői leborulnak és Isten gyanánt imádják. A politeizmus kifejlődik csakhamar, erre alkalmat szolgáltat a boddhiszhatvák, a Buddha-jelöltek tana. Ezek azok, akik már fenn vannak az égi istenek között, még csak egyszer öltenek testet, egyszer lesznek emberré és azután bemennek a nirvánába. A jelenlegi világkorszaknak öt Buddhája van, Gotáma a negyedik volt. Az ő méltóságát Matreya, a szeretetteljes örökölte, ki az emberek sorsát az égből nagy szeretettel és érdeklődéssel kísérte és majd ötezer év mulva lesz eljövendő. Az északi buddhizmus szerint minden embernek hatalmában áll a boddhiszhatva méltóság elérése és így a déli egyetlen Matreyával szemben északon nagyon elszaporodott a számuk. Jól is érzik magukat, nem kívánkoznak a nirvánába. Az égi lakók felvételéből alakult ki a sokistenhívés a buddhizmus keretében is. Az istenek időről-időre emberi alakot öltenek, legismertebb és legkiválóbb közöttük a Dalai Láma, ki itt a földön is teljes istentiszteletben részesül, akárcsak a Cézárok Rómában. Itt látjuk ismét a hamis miszticizmus útját, az istentagadástól a sokistenhívésig, Buddhának önistenítésétől az emberimádásig.

A művelődéstörténelem nagy tanulsága, hogy a kultúra hanyatlását, a művelt népek alkonyát csak a vallás tudja megállítani, amennyiben fékezi a kultúrellenes élvezethajhászatot, az önzést és fenntartja a nemes és igazán termékeny altruizmust. A nagy vallások azonban együtt sülyedtek a kultúrával. Az erkölcs elválasztása az istentisztelettől, a tudás szembeszállása a hittel erőtlenné tette őket. Két kivétel látszik a sülyedés alól: a buddhizmus és kereszténység. A buddhizmus kultúrértéke azonban csak látszólagos, hiszen ha végig tekintünk rajta, az egész világfelfogása nem egyéb, mint bonyolult rendszerbe foglalt kétségbeesés a kultúrtörekvések fölött. Ez az elfáradt pesszimizmus hosszas köntörfalazás után ugyanarra az eredményre jut, ahová modern tisztelője és követője Hartmann; ki szerint az egész kultúrhaladás csak arra való, hogy a nyomorúság érzését egész az elviselhetetlenségig fokozza; egész addig a határig, míg az egész emberiség tömeges öngyilkosságra határozza el magát. Igaz, a buddhizmus megsemmisíti az önző kívánságokat, de olyan gyökeres módon, hogy vele együtt kiöl és kipusztít minden kívánságot. Nem teremt örömmel dolgozó altruizmust, hanem azt a fásult részvétet, mellyel szomorú sorsban egyik társ viseltetik a másikkal szemben és amelyből mindnyájan csak megsemmisüléssel tudnak szabadulni. A buddhizmus sehol sem iparkodott hanyatló kultúrát megállítani, vagy újra felvirágoztatni. Tibetnek és Hátsó-Indiának közepes kultúráját nem emelte, a kínai és japán művelődésbe nem vitt új erőt, új lendületet, és ahol hanyatlás mutatkozott, megállítani nem tudta.

Túlzásai dacára igen helyesen mondja Chamberlain: «Mi alapította meg Buddhának világbirodalmát? Nem a tana, hanem a példája és hősies cselekedete; emberfeletti akaratának ez a megnyilvánulása igézte meg az emberiség millióit és ez kényszeríti őket igába mind máig. De Krisztusban még magasztosabb akarat nyilatkozik meg; nem kell futnia a világból, nem kerüli a szépet, megbecsüli a szeretetből eredő drága illatszereknek használatát, amit tanítványai szemétnek neveztek; nem vonul vissza a pusztába, hanem úgy lép elő a magányból, mint valami diadalmas hadvezér, ki örvendetes hírt hoz az emberiségnek, nem a halált, hanem az igaz megváltást! Buddha egy magát kiélt, tévútra került kultúrának alkonyát jelenti, Krisztus azonban az emberiség új napjának, új korszakának hajnalát. Újra ifjúvá tette a megvénült emberiséget és így lett az életerős, a fiatal indo-európaiak Istenévé. A kereszt jegyében az ó-világ romjain lassanként új kultúra támad, melyen még sokat kell munkálkodnunk, hogy majd a távol jövőben megérdemelje a keresztény nevet.»100)