HARMADIK RÉSZ.

I. SAMYL FIAI.

Az egyik fiát a nagy cserkesz hősnek elvitték Sztambulba, a másikat Szent-Pétervárra.

Annak a neve, a melyik Sztambulba jutott, Kazi Mehemed. A melyik Szent-Pétervárra került, – annak a nevét majd megtudjuk később. Addig is kap egy nevet, a miről ráismerjen az ember, hogy ez a másik.

Az ilyen névajándékozás nem szokatlan. Miklós czár Leuchtenberg herczeg fiaitól (azért, mert az apjuk végrendeletében nem tetszett neki valami), elvette a Beauharnais nevet, s Romanovszkynak nevezte el őket. Hát a mi a czár saját unokáival megtörténhetett, miért ne eshetett volna meg Samyl fiaival?

Mikor megkeresztelték, keresztapja a czár neve után Nicolajevics Iván nevet kapott. A helsingforsi egyetem lajstromába még a mellé egy Kochanoff is van irva. A vezetéknevet az oroszok nem igen sokat koptatják.

Mint láthatjuk, a fejedelemfi igen jó «iskolába» jutott, a hol megtanulhatott elfelejteni három dolgot: a nevét, az apját és a hazáját.

Mert Finnország ilyen jó iskola.

Az egész finn nemzet maga az iskolamester, a kitől a nyughatatlan, szabadságvágyó népek ivadékai megtanulhatják, hogyan lehet egy elnyomott népnek nyugodtan élni?

Mert különféle nemzetek bölcsészete különbözően fogja fel a kérdést, hogy mi teendője van egy meghódított nemzetnek?

Az egyik azt állítja, hogy egy meghódított nemzetnek nem is szabad boldognak lenni. Annak minden törekvését arra kell fordítani, hogy jármát lerázhassa, az összeesküvésből soha ki nem jönni, hódítójának minden ivadékát kerülni, gyülölni s minden ellenségében jó barátot keresni, tőle semmi kegyelmet el nem fogadni, sőt ingerelni őt a kegyetlenkedésre, hogy soha meg ne pihenjen a visszatorlás örök harcza, és a nép szivéből ki ne fogyjon a gyülölet.

A másik azt hiszi, hogy ha egy leigázott nemzet a szabadulás reményével nem bír, legjobban teszi, ha a meghódolásban felülmulja az igazi bennszülöttet: – szolgálni, hizelkedni, zsoldért ölni, halni megtanul; kiszorítja hunyász érdemekkel az uralkodó faj nemességét a trón melletti karszékekből, a főhivatalokból s maga ül a helyébe, s ha egyszer helyben van, maga után telepíti be az egész atyafiságát, míg a meghódító egyszer azon veszi észre, hogy a járom ugyan megvan, csakhogy az ő saját nyakán.

A harmadiknak az iskolájában pedig azt tanítják, hogy a meghódított népnek nem kell semmiről gondolkozni, semmire emlékezni, semmit remélni, semmit szeretni. Annak a boldogsága a tudatlanság, szegénység és reménytelenség: annak le kell feküdni a sárba, ott jó neki.

A finn nemzeti bölcsészet pedig e három közül egyik iskolát sem követi.

Egy nemes, öntudatos kicsiny nép, mely nem nevezi magát «finnek»-nek, a hogy az idegenek csufolják, hanem «kalevainok»-nak, a nagy nemzeti hős Kaleva után, kinek harczi erényeit a népmondai hősköltemény megörökítette.

A finn «Kalevala» Homér Iliasa mellé sorakozik. Tehát hős korszaka is volt e népnek, mint a magyarnak. S arra lelkesülten emlékezik. Hőskölteményeit minden kunyhóban éneklik. Most is bátor, elszánt és a legjobb lövő. – De az egész északi kolossz fekszik fölötte.

Ha fegyverrel akarná megvédeni magát, egy esztendeig nem tartana az élete. Sík mezősége, fenyérfedte homokbuczkái hamar át lennének változtatva temetőkertté. Nem kérhet segélyt hatalmasabb rokon nemzetektől. Egyik szomszédja a tenger, a másik Svédország. Idegen elem mind a kettő. A kis anonym statiszta nemzet akármikor letűnhetne a nagy európai komédiaház színpadáról, a t. cz. közönség azt se fogná kérdezni, hová lett?

És a kis népecske megmutatja, hogyan lehet sokáig élni? Ha a test kicsiny, a szellem lehet nagy. Hősisége a türelem, a lemondás, a sorssal kibékült szenvedés; szereti a munkát; természete a takarékosság; az egész nemzet egy család, melynek első törvénye a közös szeretet. Hogy a börtönök, rendőrök ne kerüljenek pénzbe, nem támaszt tolvajokat magából, nem énekli meg a rablókat, hanem inkább az erényt, emberszeretetet, jótékonyságot oltja be a nép szívébe. (Minden embert becsületessé tenni, az az ő criminálcodexe; egy §. az egész.) A kalevain nép tiszteli az öregséget, ápolja a gyermekeket, vezeti a fiatalságot, úgy tartja meg magát. Tanul és tanít. S kinek tanul, kinek tanít? Csak egyedül magának. Nyelvét maroknyi népén kívül nem beszéli senki a kerek földön. S nyelve tiszta és gazdag, tele kifejezéssel. Költőiben láng, tudósaiban alaposság. A tudomány átalános nemzeti kincs nála. Mikor egy ifjút tudorrá babérkoszorúznak, az egy nemzeti ünnep, mint másutt a csatából hazatérő hős diadalbevonulása. Büszkesége a tudományos egyetem és az akadémia. Ez az ő várnégyszöge, az ő arsenálja. Senkitől sem vár semmit, senkire sem szorul semmiért. Ez az ő aranybányája. Lerója a tartozását a hatalom iránt, de el nem adja magát szolgájának. Ez az ő alkotmányos szabadsága.

S mennyire tudja szeretni azt az ő kicsiny, szegény hazáját! Minő lelkesedéssel szól róla a nemzeti költő éneke! Annak a homokpartjai, szigetkéi, szalmás gunyhói szebbek, drágábbak a világ minden gazdag vidékeinél! Hálát ad az égnek, hogy ilyen szép hazát adott neki. Nem siránkozik hazája elvesztén, azért mert meghódította azt az idegen. Nincs az ő hazája elveszve. Megmaradtak neki a fiai s boldogok, hogy hazájuknak élhetnek. Megkoszorúzzák őseik emlékét, kik vérüket ontották a kis hazáért, s azt mondják: «legyen áldott, a ki ezt a boldog országot szerezte számukra; a mi után még a túlvilág üdvösségéből is vissza fognak sóhajtozni!»

Ebbe az iskolába hozták el tanúlni Samyl fiát.

Annak a nagy rector magnificusnak a fiát, a ki a maga sziklakathedrájából Achulkóban és Dargóban azt tanította a maga növendékeinek, hogy csak egy könyv van, s az az Alkorán s az Alkoránnak csak egy sorát kell ismerni, abban minden megvan: – «az üdvösség csak a kardok árnyékában található!»

Ide hozták Nicolajevics Ivánt, ki még akkor emlékezett rá, hogy az ő neve valaha «Mahomed Szádi» volt. – Nem lehetett több öt évesnél.

Samylnak egy másik fia, Dzsemál Eddin, még a korábbi években került orosz fogságba. Achulko ostromakor történt az, mikor az orosz sereg tízszeres erővel rohanta meg Samyl sziklafészkét, s azt kétségbeesett ellenállás után elfoglalta. Samyl egyedül menekült meg a várból. Két társával együtt kötélen ereszkedett le a szédítő sziklamélységbe, mely fölött vára emelkedik. Ellenségei oda nem követhették; de golyóik igen. Két társa holtan zuhant alá, ő maga egy merész szökéssel elérte a sziklavágányt s az oroszok golyózápora közt elmenekült. Samylnak Achulko vára, vitéz csapatja, felesége és fia az oroszok kezébe került. Dargóban volt neki másik sziklavára, másik csapatja, másik felesége és fiai. Onnan ujra kezdte a harczot.

Hanem Dzsemál Eddint, elsőszülöttét, legkedvesebb fiát nem tudta elfeledni. Igért érte kincseket váltságdíjul az oroszoknak. Azok kinevették vele, azt kívánták tőle, hogy adja oda a kardját. Azt pedig még az elsőszülött édes kedves fiáért sem adná oda cserébe Samyl.

Hanem mást gondolt ki azzal a karddal. Egy vakmerő, hihetetlen rohammal keresztültört járhatatlan hegyeken át Georgiába, s két fejedelemnek a feleségeit elrabolta és magával vitte Dargó várába. Csaricsard és Orbeliane fejedelmek az orosz hadseregben szolgáltak, s most ezeknek a herczegasszonyai elég méltó váltságdíjt képeztek az elfogott fiuért.

Az oroszok azt felelték az ajánlatra, hogy ők nem adnak oda két asszonyért egy férfit. Csaricsard és Orbeliane herczegek vegyenek maguknak másik feleséget.

Samyl aztán szabadon bocsátá a két asszonyt.

S akkor azt mondta, hogy «no megálljatok! Azért mégis megmutatom én nektek, hogy a fiamat kiszabadítom körmeitek közül.»

Voltak furfangos, vakmerő mollái. Azokat elküldé álruhában, sok pénzzel ellátva, Oroszországba, hogy keressék fel Dzsemál Eddint s szabadítsák ki. Arany-kulcscsal minden zárt ki lehet nyitni: jól tudta.

A mollák visszajöttek – üres kézzel.

– Nem találtátok a fiamat?

– Megtaláltuk, beszéltünk is vele. De nem hozhattuk el.

– Börtönben van? Lánczok között?

– Börtönben és lánczok között. A honnan, ha Isten nem, ember ki nem szabadítja: egy szép asszonynak a karjai között.

Az orosz tudta jól, hogy a merész cserkesz minden sziklavár börtönéből ki fogja szabadítani a fiát: tehát becsukta őt egy csábító hölgy tündérvilágába; onnan nem szabadulhatott ki.

Dzsemál Eddin azt izente az apjának, hogy nem megy haza.

Samyl kétségbeesett, hogy a fiát még valaha megláthassa.

Egyszer aztán hazaküldték neki az oroszok Dzsemál Eddint – ingyen, minden váltságdíj nélkül.

Odahozták a várába. Odatették a karjaiba, épen s elevenen. Se a szeme nem volt kiszúrva, se a hüvelykujjai nem voltak levágva, a hogy szoktak a hajdani barbár korban a szabadon bocsátott rabokkal elbánni.

Samylt most győzte le először az orosz.

Minden ágyujával nem birta őt leverni: ezzel a nagylelküségével összetörte. – A Danausok ajándékai félelmesek!

Nyomban kitört a keleti háboru.

Az egész világ leste, hogy mi fog történni a Kaukázusban? A legyőzhetetlen cserkesz hős hogy fogja megrohanni régi ellenségét most, mikor azt három nagy hatalom támadta meg! Nem történt úgy. Circassia csendes maradt.

Mit csinál Samyl? Kérdék bámulva. A fiát őrzi, annak a fejét tartja az ölében, azt dédelgeti, csókolgatja, attól kérdezgeti: «mi bajod édes?» A világ minden kérdése nem érdekli őt most, csak ez az egy. Mert a visszaadott fiú nagy beteg. Nem is ismerik ezen a tájon azt a bajt, a miben ő szenved. Vajákos asszonyok, ráolvasó varázslók nem ismerik annak semmi irját. Cserkesz nem szenvedett még abban soha. A szép délczeg ifjú deli virágkorában hervadásnak indult, arczán az alattomos halál tűzrózsái égtek; szótlan volt, búskomoly és méla. S a hős cserkesz vezér, a ki az orosz ágyúk dördüléseire csak visszanevetett, – most megtudta, hogy mi az a hang, a mitől az erős emberek is megijednek? a minek hallatára a szív fenekéig lehat a jéghideg rémület. A mi megzsibbasztja a csaták hősének az idegeit. Ez az, mikor egy apa meghallja azt a bizonyos száraz, döngő köhintést fiatal gyermeke ajkán, a miről azt mondják, hogy «ott ugatnak a halál kutyái».

Dzsemál Eddin halálos betegséget hozott el magával Szent-Pétervárról. Az orosz klima hidege veszedelmes a hevesvérű délszaki ifjaknak, hanem az orosznők szemeinek melege még veszedelmesebb.

Samyl addig ápolgatta a kedvencz fiát, a míg a nagy háborúnak vége lett. Akkorra vége lett az ő fiának is. – Eltemetheté.

S hogy aztán annál szebb legyen a temetés, eljött hozzá az orosz is s eltemette az egész cserkesz népet. Samyl családjával együtt fogságra jutott.

Hanem az elsőszülött példájából annyit tanult a hős apa, hogy a második fiát, a ki már akkor tizenöt éves volt, nem engedte bátyja útjára menni, hanem elküldte eleve Sztambulba.

Kazi Mehemet bég, vagy a hogy helyesebben irják: «Hari Mahomed» a sztambuli katonai iskolában növekedett föl, s erőteljes férfikorra jutva, nőül vette Daniál bég leányát, Kharimantét, s házassági boldogságát az egykorú történetíró e szavakkal jelzé: «oly nagyon szerette nejét, hogy megesküvék, soha rajta kívül több feleséget nőül nem venni.» A mi nagy szó egy embernél, a kinek a vallása megengedi, hogy négy törvényes feleséget tartson, – s a ki az esküjét úgy meg szokta tartani, mintha váltó-aláírás volna.

A kisebbik fia Samylnak pedig csak öt éves volt még akkor. Bátyját Dsemál Eddint elküldték a földi paradicsomon keresztül a mennyei paradicsomba. (Gyönyörű út! De csakhogy czélhoz vezetett!) A kis öcsnek az üdvéről másképen kellett gondoskodni. Azt elküldték Finnországba, rábízták egy kegyes lelkipásztorra, hogy neveljen belőle – derék tudóst. Tán egykor professort a helsingforsi egyetem számára.

Samyl fiából tanár! Miért ne? Ha Napoleon Lajos kezdhette az élet drámáját az iskolamesterségen s Dyonis tyrann végezhette azon?

A jó iskola azzá neveli az embert, a mivé akarják. A toprongyosból nevel jó katonát, a pákosz ficzkóból jó papot.

(Egyszer én egy és ugyanazon napon láttam egy állatseregletet, meg egy őrültek házát. Amott egy oroszlánnal játszott betanult komédiát a gazdája egy ketreczben; emitt egy másik ketreczben egy ember dühöngött a vasrostélya ellen. S maig se tudom, hogy melyik volt a szánalomra méltóbb; az oroszlán-e, a ki megtanult gondolkozni, vagy az ember, a ki elfelejtette azt?)

Az ifjú Ivánnak fogékony esze volt; megtanult mindent, még az engedelmességet is. Mikor eljött az idő, hogy a magas egyetembe, mint deák fölvétessék, egészen képes volt magát az ott divatozó szertartásoknak alávetni.

Ezek a fölvételi szertartások pedig nem csekélyek. Érdekesnek találjuk azokat a finnekért rajongó derék De La Mostraye úr után bemutatni. Talán a mi fiatalságunk is kedvet kap hozzá, a velünk közel rokon nemzet egyetemi ünnepélyes szokásait nálunk is meghonosítani.

A fölvételi napon az ujon beirt ifjak mind fölgyülnek az egyetem muzeumába. Ott a muzeumőr legelőször is mindegyiknek az arczát befesti korommal, a szájába pedig két-két disznóagyarat nyom, mintha két pipa volna. Azután a vállaikra egy-egy kopott fekete köpönyeget terít, fejökre pedig ócska, csurgóra álló kalapot nyom melyek nagy szarvakkal és szamárfülekkel vannak földiszítve.

Ekkép felegyenruhásítva őket, lehajtja csoportostul az egyetem gyűléstermébe, egy valóságos magyar fokossal terelvén hátulról, s olyanforma buzdító kiáltásokat intézvén hozzájuk, a mik nyelvünkön leginkább a «hüccs ki!» és «tala-ki!» fölkiáltások által adhatók vissza.

A nagy teremben várja őket az egész tanári kar, pompás jelmezeikben, és a vénebb diákok serege, a karzaton pedig díszes hölgykoszoru. S ezeknek a láttára kell a novicziusoknak ily eltorzított alakban hadrendbe sorakozni.

Senki sem neveti el magát.

A rector magnificus átveszi a fokost a muzeumőr kezéből, s ünnepélyes komolysággal lép az új diákok elé, elmondva nekik, hogy mit jelent utálatos jelmezük?

Az allegoria értelme ez:

– Fekete arczotok azt jelenti, hogy gonoszok vagytok, mint az ördögök. – Disznóagyaraitok mutatják, hogy dobzódásra, fertelmeskedésre hajlandók vagytok. – Szarvaitok bizonyítják dulakodásra kész ösztöneiteket. – Szamárfüleitek elárulják buta tudatlanságtokat. Ördögök, – disznók, – ökrök – és szamarak vagytok! – Mertek-e ennek ellenmondani? – Szóljatok!

Azok a szájukba fogott agyarak miatt csak vadállati hangokat tudnak adni.

– Vadállatok vagytok! folytatja a rector magnificus. De az «alma mater» ki fogja belőletek verni a vadállatot!

Erre a fokossal allegorice a nyakuk közé huzogat.

– Le fogja rázni agyaraitokat, szarvaitokat és szamárfüleiteket!

E szavaknál oldaltáskájából egy olyanforma facsiptetőt vesz elő, minőt a «három királyok csillagánál» használnak a fiuk s azzal nyakon ragadva a novitiusokat egyenkint, megrázza őket, hogy az említett jelvények mind lehullanak róluk.

– És ki fog benneteket csiszolni!

Mire egy nagy fa-ráspolylyal tarkótól talpig végig politirozza a padra lefektetett diákot.

– És lemossa rólatok rossz erkölcseitek pokol kormát!

Erre aztán a pedellusok előjönnek a medenczékkel, megmosdatják az ifjakat s megtörülik az arczaikat kegyetlen durva pokróczlepedőkkel.

Ekkor aztán az egyetem dékánja tudtukra adja, hogy fel vannak véve a nagy alma mater virágos kertjébe. Ez alkalommal egyenruhát is kapnak. Azt a konya kalapot, és azt a kopott fekete köpönyeget, a miben annyi elődük pompázott, azt tartoznak viselni egy esztendeig: azért, hogy eszükbe jusson róla, hogy a diák a legszegényebb embere a világi társaságnak, a kinek a számára más keresi a kenyeret.

S hogy alázatos helyzetüket annál tökéletesebben felfoghassák, meghagyatik a novitiusoknak, hogy egy év lefolyásáig az öregebb diákokat fogják szolgálni: kiki azon vidékből való diákot, a melyből maga ide került; ezeknek minden parancsolatját meg kell fogadnia a novitiusnak, eltűrni boszantásaikat s panaszra soha nem menni ellenük!

Ezen kezdődik a finn diáknak az ujonczesztendeje.

Mikor a novitiusokat mind kiosztották a vének maguk között, Nikolajevics Iván Kochanoff végül maradt. Ő sehova sem tartozott.

– Hát én kinek fogok szolgálni? kérdezé a dékántól.

– Neked sehol sincs hazád: – te mindenkinek fogsz szolgálni.

… S Nicolajevics Iván kiállta dicséretesen az ujonczévet. Samyl fia, a kinek sehol sincs hazája, tanult szolgálni mindenkinek.

És a mit tanult, azt jól megtanulta. A szolgálatot és alázatosságot.

Ámbár a diák mindenütt a világon csak diák.

Hiába öltöztetik sarkig érő tógába: az alól is ki tud rúgni.

A diák még Finnországban is forradalmi elemet képvisel, a mit ezen években fényesen bebizonyított.

Mikor még Magyarországon senki se beszélt arról, hogy a finnek velünk rokonnemzet: (resteltük is egy kicsit; – olyan szegény atyafiság, nekünk nagy uraknak!) ők már régen tanulmányoztak minket. Fölfedezték nyelvtanunk, szókötésünk rokonságát s nagyon büszkék is voltak reánk.

Mikor Magyarország szabadságharczában a világ figyelmét magára vonta, a kis Finnország minden hirlapja tele volt nemzetünk dicsőítésével. Minden bajunkat, örömünket úgy hirdették, mintha sajátjuk volna.

De meg is adták az árát szegények a híres atyafisággal való dicsekedésnek.

A mint az északi koloszsz a magyar leopárd csataordítását elfojtotta, hazatért s azt kérdé: «hát itten ki czinczog?»

A szegény kalevainok, azért, hogy a mi dicsőségünket olyan szép versekben énekelték meg, megkapták a cenzurát.

Addig az ideig sajtószabadságuk volt. Kinek jutott volna eszébe azzal törődni, hogy mit nyomtatnak a finnek? Úgy sem érti azt senki.

Most aztán kaptak censurát.

Nem volt szabad többé hazafias dalokat kinyomatni.

A finn költő segített magán. Dalra tette a költeményét s a dal épen olyan hatalmas, mint a sajtó. A mit nem volt szabad olvasni, azt énekelték.

Ekkor aztán megtiltották nekik az éneklést is.

Utoljára a kormányzó megtiltotta nekik még a toasztmondást is. Pedig a finn nem tud a nélkül étkezni, hogy felköszöntést ne mondjon. Megparancsoltatott nekik, hogy ha toasztot akarnak mondani, azt mondják oroszúl:

A finn nemzet türelemmel viselt el mindent; de nem a finn deák.

A diák mindenütt ugyanaz. Forradalmi elem. Itt is rebellis.

Igaz ugyan, hogy a rebelliója csak annyiból állt, hogy mikor az alkorlátnok, a gyülöletes Nordenstam tábornok egyszer nagyszerű balparéet adott, arra szokás szerint az egyetemet is meghivta – s egyetlen diák sem ment el tánczolni a balparéejába.

Hallatlan merénylet ez Finnországban! Nem menni el az alkanczellár báljába a meghívásra! Nem tánczolni a diáknak, mikor parancsolják!

A czár dühbe jött. Fenyegette a finneket egyetemük bezárásával. Végre úgy lett kiegyenlítve a sajnos összeütközés, hogy Nordenstam alkanczellár még egy fényes bált fog adni, arra még egyszer meg fogja hívni a diákokat; ha csak egyetlen egy megjelenik közülök és tánczolni fog, bocsánat és kegyelem, de ha egy sem engedelmeskedik, akkor elviszik az egyetemet Kiewbe.

Már pedig a diák csak mindig megmarad diáknak.

A helsingforsiak azt mondták, hogy ők nem bánják, ha Kamcsatkába teszik is át az egyetemüket, de ők Nordenstam báljában nem tánczolnak.

Ekkor aztán kisegíté őket a bajból az az egy diák, a kinek nincsen sehol hazája, a kinek nincs kit megszégyeníteni otthon: se apát, se nemzetet. – Samyl fia elment annak a követelt egyetlen egy diáknak Nordenstam soiréejába s tánczolt écossaiset a szép tábornoknéval.

Diáktársai leköpték érte; de az egyetem meg volt mentve.

Huszonegy éves lehetett Nikolajevics Iván, mikor az egyetemi tanulmányokat bevégezte. Olyan lángesze volt, hogy kétszáz évvel ezelőtt még úgy járhatott volna, mint az a diák, a kit helsingforsi egyetem consistoriuma halálra itélt ördöngösség miatt; mert lehetetlennek találta, hogy valaki oly gyorsan tudjon tanulni az ördöggel kötött szövetség nélkül; vagy mint az a másik diák, a kit száműztek az országból, mert egy hallásra megtanult mindent.

Szép, sugár termetű ifjú volt, oly izmos, mint az apja. A collegiumi életmód nem bírta elferdíteni alakját. Hanem kedélyét valami ködös búskomorság homályosítá el. Magába vonúlt, zárkózott volt. A helsingforsi diákság «nemzetek»-re osztja fel magát, s minden nemzet együtt mulat, népünnepeket rendez, énekel, zenéz, disputál; egymást oktatja, tornáz és versenyez «nemzetenkint» a pályakoszoruért. Ő egyik nemzethez sem tartozott. Nem vett részt se dalárdáikban, se kirándulásaikban, se ivótársaságaikban. Nem ismert más barátot, mint a könyveit. Őt nem hallotta dalolni senki; ő nem birkózott senkivel. Mindenkinek kitért, minden boszantást eltűrt és nem lelkesült semmiért. Tekintete kifejezte azt a névtelen fájdalmat, a mi a serdülő ifjak tulajdona s olyan közel rokona az öngyilkosságnak. Lányok után sem járt soha.

Mikor a pályakör be volt fejezve, következett a «doctorrá» emeltetés.

A finn népnél ez nagy nemzeti ünnepély. A nép szine-java a szent Miklós székesegyházban gyül össze, az utczák fűvel és virággal vannak hintve; ágyúdörgés, zeneszó hirdeti az örömnap eseményeit, s a processióhoz a világi és katonai hatóság minden előkelői csatlakoznak. A doktorrá emelendők a nap hősei, kiknek a «promotor» az oltár előtt teszi fejükre a doktori kalapot, hogy fedett fővel állnak a templomban, s arany gyürüvel jegyzi el őket az elválaszthatatlan muzsának örök társúl. A nép Te-Deumot énekel hozzá.

Iván, mikor kérdezték tőle, hogy akar-e ő is «doktorrá» előmozdíttatni? azt mondá: – nem! Én «magisterré» akarok emeltetni!

Vakmerő mondás!

A magister a legmagasabb rangfokozat a tudomány hadseregében.

A ki a «magisterré» emeltetésre érdemesnek találtatik, az nem kalapot nyer a templomban a homlokára, hanem egy babérkoszorút, s azt a babérkoszorút viseli egész nap, az utczákon, a lakomán, a tánczvigalomban, melyet az ő tiszteletére rendez a város. S ezt a babérkoszorút a város legszebb leányának kell elkészíteni a számára. Az neki ez ünnepnapon társnéja, az oltár előtt, az asztalnál, a bálban s annak az öltönye is babérfüzérekkel van feldiszítve. Ritka eset, hogy örök társnője is ne maradjon az egész életen át. A kalevain ifjú magisterré emeltetése idyll és hősköltemény együtt. S a hős fegyverzete nehéz! A «magister» diadalát nem adják könnyen. Hat hétig tart a nyilvános vizsga. S felelni kell szóval és irásban. Meg kell küzdeni sorban mindegyik tanárral, s aztán együtt valamennyivel. A harcz tárgyai: földtan, számtan, mértan, háromszögelléstan, külömbözeti számtan, természettan, csillagászat, vegytan, ásványtan, Hegel encyclopediája, természetrajz, Becker világtörténete, latin, görög, zsidó, arab, persa és török nyelv, a zsoltárok, a pentateuch, a talmud, az alkorán és a Zendavesta, Homér Iliásza, Horácz ódái, Virgil Aeneise, Tacitus, Plinius, Herodot, Thucydides, Anacreon, Pindar, Xenophon Anabasisa, Lokman meséi, a Shah Nameh – és Oroszország története.

Mindezekből annyi kérdésre kell felelni, a hány a napot kitölti s a feleletre a három kalkulus közül egyet kell nyerni: «approbatur, – approbatur cum laude – laudatur». Egyetlen feleletre adott «non approbatur» fejtetőre buktatja a vakmerő viadort.

Azután következik a saját maga által fölvetett thesisek fölötti vitatkozás, szóval és irásban. Ha tétele megbukik, a vívó bukott el, ha sarokba hagyja magát szorítani, ha állítását ad absurdum deducálták, az neki halálos seb, s ha iratát széttépve dobják lábaihoz, ő maga van semmivé téve.

Iván minden feleletére az lett a válasz, hogy «laudatur». Thesiseit affirmálva adták vissza. Kivívta a «magister» legmagasabb rangját.

A fölemeltetés roppant pompával ment végbe. A templom előtt egy teljes ezred cserkesz lovasság állt díszőrségűl a magister tiszteletére, s a templomban a kormányzó maga egész tisztikarával, teljes ünnepi díszben foglalt helyet az oltár előtt. Minden tiszt leereszté félválláról a köpenyét.

A város legszebb leánya átnyujtá a hősnek babérkoszorúját, arczán a szemérmetes hév ragyogásával mondva el hozzá az üdvözlő verset, a melyben nemcsak rím volt, de bizonyosan szív is; s a halavány ifjú arczán talán egy pillanatra meglátszott a viszfény, a mit ez égő szüz arcz reá vetett.

Akkor aztán a promotor feltette homlokára a koszorút s tartott hozzá egy kenetteljes classicus latin beszédet.

Mely után az következett, hogy a pedellus előhozá a nagy ezüst buzogányt, melyre a magisternek két ujját rátéve, el kellett mondania az ünnepélyes esküt.

De mielőtt a promotor előkereshette volna kapcsos könyvéből az esküformát, a kormányzó leszállt imaszékéből s sarkantyús lábdobbanásokkal oda lépve közéjük, megfogá a babérkoszorús ifjú kezét s szólt hozzá nem latinúl, hanem oroszúl.

– Ön nem fogja a magisteri esküt letenni. Ön nem Kochanoff Nikolajevits Iván baccalaureus, hanem Mohamed Szadi, Circassia fejedelme, a minden oroszok czárjának hűbérese, a 3. számú vértes cserkesz ezred tulajdonosa és parancsnoka, ki ez órában indulni fog ezrede élén, megvédeni a szent orosz birodalom határát a betörő gonosz ellenség ellen. Így parancsolja azt a minden oroszok czárja!

Erre rázendíték a harsonák a «Bozse czarja chrani!»-t az ágyúk megdördültek a piaczon, a cserkesz lovas-ezred üdvsorlövést adott, s a hős homlokáról a kormányzó levette a babérkoszorút, helyette föltette fejére a cserkesz sisakot, a hegyes kócsagtollas nyíllal, s pikkelyes nyakvéddel, s a nap hősének a magisteri aranygombos pálcza helyett adtak görbe kardot s a kathedra helyett felültették a tüzes telivér paripára.

A koszorú ott maradt gazdátlanúl s a város legszebb leánya társtalanúl.

Iván megtudta, hogy az ő neve «Mohamed Szadi» s hogy a hazája Circassia.

* * *

Ugyanakkor a sztambuli szeraszkier tudatta Samyl másik fiával – minden czeremonia nélkül –, hogy rögtön indulni fog, cserkesz csapatjai élén, az abcház partokra, nemzetét fölszabadítani.

Mohamed Kázi azt mondta rá: «Valahára!»

* * *

De nagyot bámulhattak Szentpétervárott, mikor Samylnak azt a fiát meglátták, a melyiknek hivatása lesz a saját bátyját, a saját cserkesz népe segélyével kiverni az Elborus, a Kabarda szikla erődei közül.

Ez a méla, ábrándos arcz legyen az? A ki még egy asszonyt megszólítani is fél? A ki még egy tüzes szem nyilait sem tudja kiállni?

Pedig a csecsenczek előtt majd be kell ám bizonyítania, hogy ő valóban az apja fia; s azoknak nem lesz elég Homér Iliászából elmondani, hogy:

…7) hanem azt mondják, hogy hadd lássuk: csináld meg! hadd lássuk, hogy ülöd meg a szilaj paripát, hogy usztatsz át rajta még szilajabb folyón? Hadd lássuk, hogy fog a kezedben az a híres szablya? hadd lássuk, mikor ágyú lobban, mennykő villan, a te szemed fénylik-e jobban, mint az a kettő? Hadd lássuk, mikor előre vágtatsz, nézesz-e hátra, hogy megy-e valaki utánad? S mikor sebet kapsz, tudsz-e kaczagni rajta? Hadd lássuk, tudsz-e hadakat vezetni?

Meglehet, hogy tud. Meglehet, hogy odáig megtanul. Az is meglehet, hogy tudott már valaha. Hiszen ötesztendős Samylfiúnak már kellett lovának, kardjának lenni; az már hallott ágyúszót, harczi trombitát, dulakodó hősök csataordítását. Talán vissza fog még emlékezni rá.

De hátha aztán még majd valami egyébre is visszaemlékezik!

Ez ám az álomrontó kérdés.

Hátha az, a kinek oly hatalmas memoriája van, hogy tizenkét nyelvből «laudatur»-ra tett le exament, még a tizenharmadikat is tudja, a mire nem tanította professor, a mit csak az anyjától tanult, s nemcsak a Horácz ódáit, Ovid hizelkedéseit tudja könyv nélkül, hanem a kabardai dalokat is, a mik egészen másról zengenek, mint a Mæcenas magasztalásáról, meg a Jupiterrel osztozó Cæsarról!? (Divisum imperium cum Jove Cæsar habet.)

Itt a göcs!

Erre kell vigyázni, okos, előrelátó diplomata urak! Nehogy a rákot beleöljük a vízbe! Ennek kell valami garantiáját kitalálni!

Meglesz.

II. URGULANILLA.

(Még mindig bevezetés.)

Urgulanilla egy nevezetes historiai alak neve, a kit azonban, hirhedettsége daczára, kevesen fognak mai nap ismerni; azért nem lesz fölösleges nehány szóval elmondanunk, hogy ez az első felesége volt annak a Claudius Cæsarnak, a ki híresebbé lett a nejei, mint a saját viselt dolgai által. A második neje Messalina, a harmadik Agrippina volt. Urgulanilla pedig még a két utódján is túltett: a mi nagy szó.

Ezúttal azonban egy most is élő személyről beszélünk.

De ugyan kinek lehetett kedve egy ilyen nevet foglalni el magának, hogy azt a világ előtt viselje?

Beloborovszky herczegnő valódi fejedelmi fényűzést folytatott Szentpétervárott.

De volt is benne módja.

Huszonötezer jobbágynak volt birtokosa Volhyniában: egy olyan vidéken, mely arról nevezetes, hogy a legszebb leányok teremnek benne.

A herczegnő minden évben lerándult volhyniai birtokára, s ott sorba látogatta a gunyhókat. Átalában igen kegyesen bánt a parasztjaival. Rendesen friss tehénhimlőlymphát is vitt magával s gondja volt rá, hogy a gyermekeket beoltsák.

Ha a szegény embereknél fölösleges leánykákat talált, a kik szép arcz, termet, eleven beszéd, csengő hang által kitüntek, azokat tizével, huszával összeszedte, szülőiket bőkezűleg megajándékozá s a leánykákat fölvitte magával a metropolisba.

Ott volt egy nevelő-intézete, nevezhetjük conservatoriumnak, melyben az így összeszedett jobbágyleányok a legfinomabb oktatást nyerték, s egész hajadonkorukig úri kényelemben tartattak.

Váltak közülök nevezetes énekesnők, tánczosnők és lovarművésznők, kik a rájuk fordított költség fejében szerződési díjuk nagy részével a növelde tulajdonosnéjának adóztak. Mert még azért, hogy valaki primadonna, nem szünik meg az ő földesasszonyának jobbágyleánya lenni s annak testével, lelkével tartozik mind halálig.

Mások e szép gyermekek közül «szerencsét csináltak», a herczegnő közvetítése által. Alkalmuk nyilt a fényes estélyeken, a szinházakban megismerkedni a társaság előkelőivel, kik azután a herczegnő beleegyezésével nőül vették őket. Igaz, hogy csak balkézre; de hát czivilizált ember a kezei között nem tesz külömbséget: ha balkézzel enni urias dolog, hát balkézzel kézfogót tartani miért ne lenne az?

S a herczegnő értette a maga üzletét; úgy ismerte azt, mint egy gyémántkereskedő s tudta, hogy egy-egy fantaisie darabnak a becse a műértők előtt mennyire nem a karatok szerint számíttatik?

De hisz ezen nem kell megütközni.

Ez Oroszországban rendezett társadalmi viszony volt. A földes úr eladhatta a jobbágyát a másiknak, s az akkor annak a jobbágya, a ki megvette.

S aztán az üzlet tárgyainak maguknak sem volt az ellen semmi kifogásuk. Jólétbe jutottak. Ha otthon maradtak volna, kapálniok kellene. Az, a ki jobb kézre vette volna őket férjhez, ezzel a jobb kézzel mindennap meg is döngetné őket, a balkéz pedig csak ajándékot oszt.

Ezeknek a szép gyermekeknek aztán a herczegnő nagyotjelentő neveket is adott: a költészet, a história, a mythosz világából. Delila, Cleopatra, Semiramis, Dido, Ariadne, Turandot, és a többi; a mikre igazhivő papok nem szoktak keresztelni.

Így jutott egynek ez a név «Urgulanilla».

Gyönyörű egy példány!

Az első Urgulanilla nem lehetett bűbájosabb, mikor a világ urának császári palástja betakarta. Az is egy rab jobbágy leánya volt.

Eleven, hevülni tudó arcz, mély tüzű kék szemekkel, fölvetett, kaczagó, duzzogó, parancsoló, hizelgő ajkakkal, szőke, göndör hajfürtökkel, mik ziláltan a szemek elé csüggnek; büszkén fönhordott fej, kérkedő kebel, karcsu, hajlékony termet, férfiasan ideges karokkal, csak a vállai árulják el az asszonyt. És a mellett tűzláng kedély, egy amazon bátorsága, egy nympha szenvedélyessége, s egy rabnő odaadása. Hajlamai, izlése a bizarrhoz hajlók, egészen napkeleti phantasiával.

Klenodium!

Nem is olyan olcsó az ára.

A fiatal Arkanszkói Wladimir herczeg tizenkétezer rubel váltságdíjt igért már a szép jobbágyleányért s úrnője még gondolkozik rajta.

Hiszen mindnyájan ismerjük a fiatal Arkanszkoi herczeget. Nevezetes utazó. Igen szép könyveket írt úti élményeiről, franczia nyelven. S nincs olyan vadállat, melynek családjában vadászfegyverével gyászt ne okozott volna. Igen finom, derék mívelt ember; igazi gavallér. Valódi gyöngédséggel viseltetik Urgulanilla iránt. Ez nem valami «fantaisie passagère». El akarja őt vinni magával a földet körülutazni. S csínos fiatal ember: ámbár mintegy három hüvelykkel alacsonyabb Urgulanillánál. Hanem az nem tesz semmit. Lovon ülve a külömbség elenyészik.

Mikor a herczegnő tudatta szép védenczével, hogy a herczegnek komoly szándékai vannak iránta, a pajkos amazon nagyot nevetett, gömbölyű vállán egyet rántva:

– Hisz ezt a kis czukorembert én egy esztendő alatt agyonszeretem.

Volt egy másik kérője is. Az nem volt herczeg, se gróf, csak Kandrominikoff Procopovics Mihály; hanem dúsgazdag vállalkozó: élelmezési biztos s ez épen két annyi «moring»-ot kinált, mint a másik.

Csakhogy kétannyi idős is volt, mint a másik, és háromszor olyan vastag. S a mely szobában tíz perczig tartózkodott, olyan keserű-savanyú pipafüst és áporodott hajkenőcs-szagot hagyott maga után hátra, hogy ki kellett utána füstölni. Mikor józan volt, akkor mindenkinek ostobaságokat beszélt és nevetett rajta s mikor részeg volt, akkor meg veszekedett, s utoljára csendesen elaludt az asztalnál. S ha szépeket mondott az asszonyoknak, hát azok olyan szépek voltak, hogy mindenki szétszaladt tőle. Urgulanilla ki nem állhatta őt.

S a herczegnő véghetetlen jó szivét eléggé jellemzi az, hogy inkább választá számára a finom herczeget tizenkétezer rubel mellett, mint a bankárt huszonnégyezerrel. Holott ez egyenesen az ő kára.

De hát a leányra is volt tekintettel.

Egyszer aztán herczeg Arkanszkóinak azt izente a hadügyminiszter, hogy soha se tessék oroszlán-fókák után járni az Auckland szigetre, hanem tessék leutazni Tifliszbe s elfoglalni a helyét a dragonyosoknál, a kik Örményországot meghódítani indulnak.

Ezzel aztán a szép Urgulanillától is bucsut kellett venni.

– Már most még sem marad más, mint Kandrominikoff Procopovics Mihály, mondá a herczegnő Urgulanillának.

A leány épen úgy rántott egyet a gömbölyű vállán s épen úgy nevetett, mint a másiknál.

– Hisz azt a hájbálványt én egy esztendő alatt agyonboszantom.

A herczegnő mindjárt tudósította Kandrominikoffot, hogy ajánlata a versenyzők között legelőnyösebbnek találtatott, annálfogva a meghatározott napon az ügy végbefejezésére meghivatik.

Kandrominikoff Procopovics Mihály azonban akkor épen Kisseneffben volt, a hadsereg számára szállítandó kétszersült iránt szerződést kötni az intendaturával, s rögtön nem jöhetett. Mert hát hiszen egy istennői szépségnek az első csókja minden esetre igen nevezetes dolog, de már a hadsereg profuntja mégis csak nevezetesebb. Úgy, hogy három nap mult el a kitűzött határidőn túl, a midőn a szerelmes vállalkozó a herczegnő ajtaján betoppant.

– Itt vagyok!

– Azt látom. Hanem későn jött ön.

– Nem tesz semmit. A hány napot késtem, annyival sokszorozzuk az ajánlott bért. Nem jöhettem a profunt miatt. Háromszor huszonnégy: hetvenkettő. Telik tőlem. Nyertem sokat a gypszen: akarom mondani a liszten.

– Sajnálom, de már Urgulanilla nincs itt.

– De hát hol a pokolban? Mit csinált ön belőle?

– Azt nem mondom meg.

– Szerződtette talán az operaházhoz.

– Akkor még önre nézve meg volna.

– Talán professornét csinált belőle az asszonyakadémiában?

– Arra nem lett volna elég az idő.

– Hát talán csak igazán férjhez adta?

– Uram! Ne sértegessen.

– És én esküszöm önnek, szent Prokopra! hogy akárhová tette őt, én visszarablom, visszavásárlom! Van rá pénzem elég. Megszöktetem, akárhová lett.

A herczegnő nevetett a dühösködőn, s nem akarta neki kivallani, hogy hová tette Urgulanillát?

Ekkor jön be kívülről nagy zajjal egy új látogató: Csudobogomir Sztanissza litvániai herczeg, a kit nem vittek el a háboruba, mert süket, nem hallja meg a vezényszót. Ez jó napot se mond, csak megragadja a herczegnő és Procopovics Mihály kezeit félnederes módon.

– Jöjjenek, jöjjenek, frissen az erkélyre; most vonul végig a Nyewsky prospekten Samyl fia a maga cserkesz ezredével s vele együtt a szép Daghesztáni herczegasszony, a ki egy egész lovascsapatot toborzott, s azt maga vezeti Mahumed Szádi mellett a törökök ellen!

Ennek a csodájára csakugyan mind kirohantak az erkélyre.

A széles utczán végig, melyet a májusi hó szépen befehérített, jött szabályos tömegben a lovas-csapat, dob és sípzenével.

A csapat élén lovagolt egy ifju férfi, a cserkesz lovasok fényes egyenruhájában. Mellette pedig egy délczeg amazoni alak, phantasticus eszményi öltözetben. Szőke hajfürtei lobogva lengtek alá lánczgyöngysoros sisakja alól; keblét a legkaczérabb pánczél takarta, a mit valaha párisi szinházszabó kigondolt; öltönyének arany himzetei méltók voltak a legdaghesztanibb herczegasszonyhoz.

A szép amazon, mikor a Beloborodszky palota előtt elhaladt, büszke mosolylyal tekinte föl az erkélyre, s kardjával üdvözölte az ott levőket, míg lova caracolirozott.

A herczegnő visszaszaladt szobájába, mert kitört belőle a kaczagás. Procopovics Mihály utána rohant.

– Szent Prokopra! herczegnő! Ez szörnyűség! Ön az én Urgulanillámból huszárkapitányt csinált.

– Kitalálta ön. Már most hát menjen oda s rabolja el! boszantá őt a herczegnő. Szent Prokopra fogadta ön.

– De Szent Mihályra fogadom, hogy a mit Szent Prokopnak fogadtam, azt nem tartom meg! mondá fejét vakarva az intendáns. Hanem azt a kétszersültet kell majd megnézni, a mit én ezeknek süttetek!

Mikor a helsingforsi diákot úgy kezdték czímezni, hogy «kegyelmes herczeg!» mikor az éhenkórásznak az eddigi jusculum és mensa ambulatoria helyett mindennap egy bankettet kellett végig lakmározni, a mit egyenesen az ő tiszteletére rendeztek, s a hol habzó epernayivel «dörzsölték a szalamandert», nem pedig komisz méhserrel; mikor a «magaduramhaszolgádnincs» reggelenkint, a helyett, hogy a csizmája kifényesítésén kezdené a napot, vállrózsás, écharpeos hadsegéd által kéretett fel parancsainak tudatására, még ettől mind nem vesztette el a fejét.

Mikor a szegénységhez szoktatott, egy ágyhely tulajdonosa egy egész palotát kapott rendelkezésére s kezében tartá a czári ukázt, mely őt várai s uradalmai birtokába visszahelyezi; mikor felnyitva látta maga előtt a chatouillet, tele arany imperiálokkal, még ettől sem vesztette el a fejét.

Mikor a «téli palotában» az a hatalmas ember, a ki a földtekének oly nagy darabját birja, a minőt senki más, nyájas mosolygással fogadta azt, a kit eddig senki sem látott meg s kegyelmes mosolyára még a lábainál fekvő bernáthegyi is elkezdte a farkát csóválni az előtt, a kit még a jó pajtás is megugatott eddig; mikor mellére feltűzték a Wladimir-rend gyémántos csillagkeresztjét, a hol az iskolai érdemjelen s kotillionrenden kívül soha se lógott más decoratio; mikor az, a kinek eddig minden szemközt jövő katonatiszt előtt az utczán ki kellett vennie a pipáját a szájából, most az udvari tánczestélyen magának Sergius főherczegnek a szivaránál gyujthatta meg a magáét, még attól sem vesztette el a fejét.

Mikor a szemlélő philosoph a tomboló paripán ülve, egy egész ezred gyönyörű lovas vitéz élén végig lovagolt a Mars-mezőn felállított hadi karély közepett, s a hány ezred előtt elment, annyi «hurrah»-t ordítottak eléje, s míg zászlóalját fölszentelték, míg a zászló védelmére őt és vitézeit föleskették, Szent-Pétervár ezer harangja zúgott, s az egész fényes hadsor ott előtte, féltérdét a földre hajtva, mind az ő arczára nézett merően, s aztán egy parancsszóra száz ágyu és húszezer fegyver dördült el egyszerre: még ettől sem vesztette el a fejét.

Hanem mikor a hegeli kutató, ki eddig azt hitte, hogy az a pír, melyet megszólító szava egy gyöngéd leány arczára idéz, a megbántott szemérem viharfénye; az asceta, ki nem merte a kezébe tett kezet megszorítani táncz közben; a Gœthe-rajongó, ki ha szerelmes verset írt, nem tett föléje egész nevet, csak a kezdő betűket; mikor az a holdbeli ember egyszerre összetalálkozott azzal a földszülte nővel, a ki egyenesen a meleg ősagyagból készült, kiben a «Nephitinek» vére lüktet, az igazi Kainita ivadékkal, kinek ősanyái angyalokat csábítottak alá az égből; egy nő, a ki a hódítás minden fegyverzetével lép eléje, imádást követelve, mint egy istennő, s akkor a lábaihoz veti magát, mint egy rabnő s azt mondja: «tiéd vagyok: szeretlek!» – akkor – aligha el nem vesztett valamit, a mit nehéz visszaszerezni.

S ha még hozzá egész hivatalosan tudatták vele, hogy ez a daghesztáni herczegnő, ki oldala mellé van rendelve, hogy a saját bennszülötteiből alkotott lovascsapatot vezesse a lázadók ellen, az ő parancsnoksága alatt.

Ebben ismét semmi csodálkozásra méltó nincsen. Miklós czárnak valamennyi leánya és a czárnő maga is, saját személyükben vezették a hadgyakorlatokon azokat a lovasezredeket, a miknek tulajdonosai voltak. Oroszországban az asszonynak annyi joga van, a mennyi a férfinak (a mivel ugyan nem sok van mondva) és annyi kötelessége, mint a férfinak (s ezzel már több van mondva).

És ezzel Samyl kisebb fiára is rá volt csukva a börtön, a miben bátyját Dzsemál Eddint fogva tarták. Csakhogy ez a börtönét magával fogja hordani. Utána megy, vele megy az, s egy perczig sem engedi szabadon. Csak a szive van bezárva, mint a hogy a «vasálarczosnak» csak a fejét zárták be hajdanában.

S ez a nő tökéletesen képes azt végrehajtani, a mi rá van bizva.

Éjjel-nappal őrködni foglya fölött. Kilesni gondolatjait. Még azt is megtudni, hogy mit álmodik.

Képes őt úgy körülvenni bűvhálójával, hogy az ő aranyfátyolán keresztül meg ne lássa nemzete könyeit, hogy az ő lehelletének mámorító illatától meg ne érezhesse a szabadságra hivogató fenyőerdők illatát, a mit tele tüdővel szítt egykor, s miről vissza kellene emlékezni a hajdani dicsőség napjaira.

Ez a nő képes lesz vele együtt belerohanni a vérontás orgiáiba, kardok csattogásai közé, szilajon kiáltozva «öljed! vágjad!» Képes lesz rá, hogy kikeresse számára a legvitézebb ellenfélt: «nézz oda: az ott a bátyád! a lázadó! öld meg!» és fegyverét segíti neki irányozni a testvér melle közepének. Aztán magához ölelni s a fülébe csókolni, hogy megcsendüljön az, s ne hallja meg tőle a halálra sebesült testvér szemrehányó jajkiáltását. És aztán képes lesz megfürdeni az általa kiontott cserkeszvérben s azt mondani: «nézz reám, milyen szép fehér lettem ettől a fürdőtől».

S ha a fejedelemfi valóban bele talál szeretni: annál rosszabb reá nézve.

A harcznak egyszer vége lesz, a «béke uralkodni fog» Circassiában. Akkor ők is majd visszatérnek. Küldetésük be lesz fejezve.

Akkor azt fogja neki mondani a «daghesztani herczegasszony»:

– Már most, édesem, nem szükség a Kabarda és az Abchasia fejedelmének lenned tovább. Majd elvégzik a többi dolgot nálad nélkül mások. Vesd le szépen a vállrózsás czifra ruhát és a bolond Mahomed Szádi nevet. Oltsd föl a bölcs fekete palástodat, meg a jámbor Kochanoff Nikolajevics Iván nevet újra. A helsingforsi kathedra még mindig üres a számodra, s a kis pirosképű leány, a ki babérkoszorudat fonta, még mindig jó hozzád. Eredj haza, a honnan jöttél. Kapsz kétezer rubel fizetést, abból a kis feleségeddel együtt, a ki jó gazdasszony, majd megélhetsz. Én is levetem a daghesztani herczegasszony jelmezét. Van a világon egy náladnál külömb férfi: a neve Kandrominikoff. Mert te csak sebeket hoztál el ebből a hadjáratból; de az, ha olyan kutyául tartotta az egész hadsereget, mint minket, hát legalább hozott haza egy milliót. Ennek a feleért megvett engemet az én asszonyomtól, Beloborovszky herczegnőtől, a kinek én engedelmes szolgálója vagyok. A nevem Urgulanilla.

* * *

Samyl másik fia pedig elvitte magával a nagy veszedelmes útra egyetlen hitvesét, az örök hűségű Kherimantát, a ki megesküdött rá, hogy a hol Kazi Mehemed meghal, ott meghal ő is.

Most épen útban vannak.

Ez történetünk bevezetése.

Hogy mi lesz a vége? azt Allah tudja, a ki előre megirta a következő napok történetét. Fájdalom, hogy ő felsége regényére is ép oly türelmesen kell várnunk, mint valamely franczia tárczaregény szerzőjére.

A keretet ki fogják tölteni Kherimante és Urgulanilla apró elbeszélései, a mik azon czélból mondatnak el, hogy a két hősnek a szivét azon ügy mellett megerősítsék, a miért fölkötötték a kardot.

III. IRZAMBEK HERCZEG.

Szent Pétervártól Tifliszig egyhuzamban, az olyan «távlovaglás», a mihez orosz elhatározás kell. Ha harmincz napot veszünk egy hónapnak s harminczhárom verstet minden napra, akkor még csak a fele útján vagyunk.

Hanem hát van egy tréfás közmondás, a mi félig igaz, félig nem. Ha «ketten együtt teszik meg az utat, akkor csak fele esik egyre-egyre.» Attól függ, ki az a másik?

A jó kedv és szerelem valóban megrövidítik az utat. Hisz Ivánra és Urgulanillára nézve ez csak egy nászút volt, a milyen divatban van mai napság. Csakhogy regényesebb alakban, mint a minők a vasuton tett menyegzői templomtorony futtatások. Ez kéjutazás, nyeregben ülve, orosz menyasszony kell hozzá, a ki erre vállalkozzék.

Urgulanilla útközben mesemondással rövidíté az időt kedvesének.

Az első meséje szólt Irzambek herczegről.

Irzambek herczeg Miklós czár idejében nevezetes alak volt egy ideig Szent-Pétervárott. Egyetlen fia és trónörököse az Amur melletti kalmukok fejedelmének, a kik a Chinával kötött egyezség után orosz fenhatóság alá jutottak. A nagyfejedelem, a kinek a nevét tudnunk nem szükséges, maga küldte fel a fiát Szent-Pétervárra, hogy hódolatát jelentse ki a czárnak.

Irzambek herczeg csinos fiatal ember volt – kalmuknak, szilvamagforma szemeivel, V betű alakra összefutó szemöldökeivel, kissé széles, de nem kifejezéstelen szájával, melyet alól vékony, hegyes szakál, fölül félhold alakú bajusz ékesített. Tudatlansága a legtökéletesebb volt, de természetes esze helyreütötte azt s naivsága épen szeretetre méltóvá tette.

Tolmácsa és kedvencze, ki őt elválhatlan társul az Amurtól egész a Néváig kísérte, Tseremikoff Anatol szibériai bennszülött volt, ki legközelebb azon kegyben részesült, hogy Oroszországba visszatérhetett, miután a családi nevét ott hagyta, a mit az apja (a gonosz decembristák egyike), veszített el méltó bünhődésül.

Irzambek herczeget nagy kitüntetéssel fogadták a birodalmi fővárosban s ezt helyzeténél fogva meg is érdemlé. Örökös fejedelme egy kerek millió főre menő népnek, mely az orosz birodalom leggyönyörűbb vidékét lakja, s szükség esetén százezer lovast tud a csatába vezetni. Aztán egy millió tévelygő lélek, a ki még pogány: Buddhaimádó, ezeknek a megtérítése megérdemli a fáradságot.

Tseremikoff nem is csinált belőle titkot Irzambek herczeg előtt, hogy bizony nem ártana neki mind egész nemzetestül együtt a keresztyén hitre áttérni, a mire Irzambek herczeg azt felelte jó szívvel, hogy «majd meglássuk!»

Mikor hazulról eljött, az anyja a saját kezeivel hímzett legpompásabb öltözetét adta föl rá, vizabőrből volt az készítve s mindenféle szinű szironynyal tarkára kivarrva, s drága prémekkel szegélyezve, sarujai irambőrből voltak, csónak alakú orral. Ebben a jelmezben mutatta be magát a czárnak, ki őt udvara egész pompájával fogadta.

A hódolat átnyujtása után a czár igen kegyelmesen szólt hozzá s annak a jeléül, hogy őt vazalljának elfogadja, küldött neki pompás orosz egyenruhát, földiszítve arany vállrózsákkal, érdemrendekkel.

Azt hitték, hogy a czári udvar pompája el fogja kábítani a fiatal nomádot. Az pedig föl sem vette az egészet. Azt mondta, hogy a chinai még czifrább s ő azt is látta.

Mikor Tseremikoff azt kérdezte tőle, hogy van megelégedve a czár kegyével? ezt felelte rá, hogy «nagyon szorít». Nem volt szokva azokhoz a kemény hosszuszárú csizmákhoz.

Meghivták őt az udvari ebédre, a hol az a nagy kitüntetés érte, hogy az asztalfőnél a czár mellé ülhetett, míg Tseremikoff a széke mögött állt és tolmácsul szolgált.

Irzambek herczeg persze, hogy azokból az ételekből egy falatot sem evett, a mihez kanál vagy villa szükséges, hanem mikor egyszer hoztak valami sült húsfélét, a mi megtetszett neki, azt az egész tállal ott tartotta magánál, s megette, a mi benne volt az utolsó betevő falatig, még a tálat is kitörülte simára. Mikor aztán még több ételt hoztak, s látta, hogy a vendégurak valamennyien hozzálátnak, azt kérdezé Tseremikofftól: «te, húsz gyomruk van ezeknek az uraknak?» Mikor vége volt a sülteknek, Irzambek szemlátomást elszomorodott. Tseremikoff által kérdezteté a czár, hogy mi baja? Tán nincs megelégedve a lakomával? – Nincs! – Mi hiányzott? – A kalmukoknál, mikor a fejedelmi asztalnál a pörkölt tokányt megették, a közös bográcsból kiki tíz ujjával halászva ki a falatokat, végre a házigazda kiválasztja a legkedvesebb vendégét s annak nyujtja oda a kezét, hogy szopja le róla a zsírt, ez a fejedelmi kegy legmagasabb kifejezése. S a czár ebben a kegyben őt nem részesíté. Ezért volt a nagy levertség. A mint a nagy szomoruság okát megtudták, előhozták annak az orvosszerét, a franczia pezsgőt, s tele töltötték a poharát. Ez aztán megvigasztalá. A tizedik pohárnál egészen jó kedve lett, s a tizenötödiknél azt mondta Tseremikoffnak: «ez a ti vallástok nekem nagyon tetszik».

– Valósággal azt hitte, hogy ez az állapot az az üdvösség, a miről már hallott egyetmást példálózni s a miben van is valami. El is ment a huszadik pohárnál abba a túlvilágba, a hol az ember a mulandó világot elfelejti.

Hanem mikor másnap Tseremikoff eléje került, azt mondá neki: «te! ez a te vallásod nem maradt meg bennem, s ma úgy fáj tőle a fejem, mintha minden hajam szálán egy-egy dzsin ülne, s azt a fogával huzogatná».

Tseremikoff megvigasztalta őt, hogy elmulik az, mihelyt egy kis stsi levest eszik rá, a mi káposztaléből készül s a mámor utóbajait legyőzi. Irzambek herczeg mégis azt mondta rá, hogy ez a vallás mégsem való mindennapra. Legjobb lenne úgy megalkudni, hogy három nap lenne az ember pogány, s csak a negyedik nap keresztyén.

Azután meg nagy tábori szemlét tartottak a tiszteletére. Kivonult negyvenezer ember, gyalog és lóháton, egész tüzérparkkal. Felvonulásokat, hadmozdulatokat tettek, lövöldöztek. Azt hitték, ez nagy bámulatot fog gerjeszteni a herczegben. Az pedig meg sem pislantotta azokat a szilvamag szemeit, hanem mikor vége volt mindennek, azt kérdezte Tseremikofftól, hogy hol van hát az a «nagy szarvas», a mit ezekkel a nagy puskákkal meglőttek? Nem ment a fejébe, hogy negyvenezer ember puskával, ágyuval fél napig lövöldözzön a nélkül, hogy egy őzet hozzon haza a vadászatból.

Most aztán egész komolysággal kezdtek hozzálátni a pogány fejedelem megtérítéséhez. Elvitték őt a Szent-Izsák templomba az eucharistia ünnepélye alatt. Vajjon az egyházi pompa minő hatást fog gyakorolni a vad ember lelkére?

Megijedt tőle.

Mikor vége volt a szertartásnak, azt mondá tolmácsának:

– Te! Én ilyen költséges Istent nem tarthatok. Hisz a kinek ilyen nagy templom, ennyi czifra pap kell, aztán meg arany, ezüst, az én nálam meg nem marad. Buddha mégis csak olcsóbb isten, az beéri egy vályogfülkével s az én Lámáimnak az a fizetésük, hogy szabadon koldulhatnak.

Ekkor aztán elküldték hozzá az archimandritát, a ki őt a keresztyén vallás alapelveivel megismertesse s felvilágosítsa őt az egy igaz Isten, a Jehova dicső tulajdonai felől. Irzambek herczeg megértett mindent.

– De hallod-e, mondá az archimandritának, ha ti nektek olyan jó Istenetek van, a ki mindig csak jót cselekszik, rosszat tenni nem is tud, a ki minden embert egyformán szeret s azt akarja, hogy azok is szeressék egymást: hisz akkor azt nem is szükség imádni, mert a nélkül is mindig jót tesz, ahhoz imádkozni is fölösleges, mert úgyis mindent tud; annak áldozni se kell, mert ingyen, a maga jóvoltából tesz jót az emberekkel. Én bizony nem látom át, hogy minek erőltessem meg magamat a tiszteletével, mikor úgyis jóbarátom s akármi bolondot vagy rosszat cselekszem, azt mind jóra fordítja? Bezzeg Buddhának kell a folytonos hizelkedés és vesztegetés; mert az egy alattomos, rosszkedvű Isten, azt ha folytonosan nem dédelgetem, hát megcsal. Az én áldozatomat is elfogadja, meg az ellenségemét is s ha az enyimet kevesli, kiád az ellenségemnek. Az mindig azon töri a fejét, hogy mi rosszat tegyen velem? Ragadozó állatokat küld a nyájaimra, nyomomba vezeti a kegyetlen afgánokat, tatárokat, nyáron kiszárasztja a kutakat a mezőn, s meghosszabbítja a telet; boszorkányokat küld rám, a kik éjjel a gyomromra ülnek s rosszakat álmodtatnak velem. Forgószeleket ereszt rám, a mik a jurtámat leszedik a fejem fölül s a méneseimet a tengerbe kergetik; aztán meg pokolvarral, körömméreggel kinoz, ha megharagszik rám. Ennek már ugyan kell az áldozat, hogy ne haragudjék! Aztán ez ingyen nem tesz semmit. Ehhez még a szegény rab se közeledjék üres kézzel. Nem a jó Istennek kell az imádás, a ki szeret minket, hanem a rossznak, a melyik haragszik ránk. A ti Istenetek nem való én nekem. A pusztában a rossz Isten az úr!

Nem lehet Irzambek herczeghez az ész oldaláról hozzáférni a raffinirozott butaság miatt.

Egyszer aztán nagy udvari bált rendeztek a tiszteletére.

A téli palota termei teljes császári fényükben ragyogtak.

De nem az ezernyi csillárfény, nem az illatszeres szökőkutak, nem az arany és selyem pazar tömege, nem a drágakövek, nem az egyenruhák csillogása volt az, a mi Irzambek herczeget bámulatra ragadá, hanem a szép hölgyek hófehér vállai: a mikhez hasonlókat ő még eddig soha sem látott.

– Périk ezek a paradicsomból? kérdezé tolmácsától.

Az megmondá neki, hogy ezek herczegasszonyok.

Irzambek herczeg azt mondá:

– Hogyan kivánkozhatnak hát a keresztyének a paradicsomba, mikor számukra ez a föld is ilyen angyalokkal van tele? – Lehetetlen, hogy ezek földi lények legyenek: ezekkel a sárga hajfürtökkel, ezekkel a kék szemekkel! s minő hófehér keblek!

S látta tánczolni őket. Keringőt, mazurkát. A feje elkábult e látványtól. Azt hitte: az égben jár. Nem lehetett szavát venni. Lélekzeni sem mert. Kivették belőle a lelket ezek a tündérek.

Egyszer aztán történt vele valami, a mi ismét visszaállítá a földre. Még pedig igen kellemes módon.

Jó ötlet volt ez a főudvarmestertől s Irzambek herczeg meglepetésére szánva.

Egyszerre csak rázendíté a zenekar a kalmukok kedvencz nemzeti nótáját; utánozva az ő otthoni sípjaikat, pásztorkürtjeiket.

E dal hallattára egyszerre a fejébe szökkent a vér a herczegnek. Az ő otthoni nótája volt az.

S a zenehangra hat kalmuk nemzeti jelmezbe öltözött pár lépett ki a tánczterem közepére s elkezdték tánczolni a kalmuk fátyoltánczot.

Hah, hogy ragyogtak erre Irzambek herczeg szemei! Hogy feszültek az izmai az orosz egyenruha alatt, hogy rángatóztak öklei! Ezt a tánczot ő jobban érti, mint azok, a kik produkálják. Egyszer-egyszer már föl is emelte a levegőbe az öklét. Utoljára nem állhatta meg, hogy nagyot ne toppantson a lábával.

S nem vették neki rossz néven e rendkívüliséget.

Ellenkezőleg, a főszertartásmester nehány szót váltott a hölgykörben álló delnők egyikével, ki eszményi népies jelmezt viselt, mire ez odavezetteté magához Irzambek herczeget s fölkérte egy tánczra.

A fejedelemfi, ha nemzeti tánczról volt szó, nem is kérette magát kétszer s feszes egyenruhája daczára egész hévvel és méltósággal járta el azt, kétszeresen lelkesülve a szép tánczosnő csábító tekintete által.

Mikor visszakerült Tseremikoffhoz, kérdezé tőle, hogy ki volt ez a szultána?

Az megsugá neki, hogy az Axantine herczegnő, fiatal özvegy, a leggazdagabb úrnők egyike Oroszországban, a kinek két palotája van Szent-Péterváron: egy nyári, meg egy téli.

Irzambek herczeg nagyot sóhajtott. Szivébe volt már a nyil lőve.

Mikor vége volt a bálnak, a ruhatárban, a hol az urak köpenyeiket átvették, Irzambek herczegnek valaki valamit nyomott a kezébe.

– Te! mondá Tseremikoffnak. Ez a tábornok nekem valamit adott.

– Nem tábornok az, hanem inas.

– No hát legyen inas. Egy darab tündérbőrt adott a kezembe.

– Levél az.

Irzambek a rózsaszínű papirost nem képzelhette másnak, mint tündérbőrnek.

– Hát mi az a levél?

– Ezt Axantine herczegnő küldi neked.

– Hát te azt hogy tudod?

– Itt van a levélben.

– Ő maga benne van a levélben?

– Azt irja neked, hogy holnap estére szivesen lát palotájában.

– Hát ez a levél beszél?

– Bele van irva.

– Hadd hallom!

S Irzambek herczeg a füléhez tartotta a levelet, míg Tseremikoff megmagyarázta neki, hogy a levél beszédét a szemen keresztül szokta meghallani az ember.

Másnap alig lehetett nyugtát lelni a herczegnek. Folyvást előbbre igazgatta a mutatót azon a bolondságon, a mi az órákat üti; azt hitte, akkor hamarább lesz este.

Végre eljött a várva várt idő s Irzambek herczeg Tseremikoff társaságában elszánkázott a herczegnő palotájáig; a hol medvebundás kapus fogadta s ezüst vállzsinóros inasok nyitották előtte az ajtót s vezették számtalan illatos termeken keresztül.

Axantine herczegnő válogatott társaság közepett fogadta az érkezőket s itthon még szebbnek látszott, mint a bálban.

A herczegnő nyájasan fogadta Irzambek herczeget s maga mellett mutatott neki helyet.

A fejedelemfi elővette kebléből a tegnap kapott levelet s azt a herczegnő elé tartva, oly érthető pantomimikával magyarázta kérdését, hogy a herczegnő tolmács nélkül is megérté óhajtását: azt akarta megtudni, hogy hol van «ő maga» ebben a levélben?

A herczegnő rámutatott a névaláirására.

Azt azután Irzambek herczeg áhitattal érinté ajkaival. S azután hálásan tekinte Tseremikoffra bocsánatkérőleg.

– Látod, mondá Tseremikoff, igazat mondtam, hogy az a levél beszél te hozzád.

– De hogy tudnék én erre a levélre visszabeszélni?

– Azt hasonlóképen teheted meg, a hogy a herczegnő tette.

– De én nem tudok oroszul beszélni.

– Tud a kezed.

– A kezem? Ezt meg épen nem birta felfogni a herczeg.

Tseremikoff azután odavezette őt a herczegnő iróasztalához s eléje terítve egyikét azoknak a finom rózsaszínű angyalbőröknek, rátette a herczeg kezét, annak a hüvelyk, mutató és középujja közé odadugott egy töviskésdisznó tüskét, melynek a végére valami nyilforma volt erősítve s az meg valami lilaszínű folyadékba mártva s akkor megfogva a saját kezével a herczeg kezét, azt kérdé tőle:

– No hát mit akarsz a herczegnőnek oroszul elmondani?

A fejedelemfi nem soká gondolkozott rajta.

– Hajfürteid hasonlatosak a Kioi madár farktollához, melyeket a ki föltűz a fejére, fejedelemmé lesz általa; szemeid pedig hasonlatosak a Hamlák fa bogyójához, melyből a ki egyet megízlel, meghal tőle.

Tseremikoff vezette a papiron a herczeg kezét s természetesen létre hozta vele a megfelelő cyrillbetüket.

– Ugyan mi lesz ebből? gondolá magában a kalmuk herczeg.

– Vidd oda a herczegnőnek magad.

Az ifjú vadember odalépett a herczegnő elé s átnyujtá neki reszkető kézzel a levelet.

S aztán leste, hogy mint hallgatja ki a fehérvállú péri lesütött szemeivel az ő kezének beszédét. S a mint látta, hogy az olvasónő kis fehér kezével előbb a hajfürteit, azután a szemeit takarja el s végtére mélyen elpirul: teljesen meggyőződött róla, hogy az ő keze csakugyan többet tud, mint ő maga: tud oroszul beszélni.

Irzambek herczegnek a haja két hosszú varkocsba volt fonva. Mikor eltávozott Axantine herczegnőtől, ennek a két varkocsnak a hegyéig szerelmes lett bele.

A herczegnő azzal a biztatással bocsátá el, hogy szivesen látja a fejedelemfit máskor is.

– Te! szólt Irzambek Tseremikoffhoz, én ezután úgy szeretnék beszélni a szép szultánával, hogy senki se volna ott más, még te se.

– Az csak akkép történhetnék meg, ha egymásnak a szavait értenétek. A te kezed pedig nálam nélkül oroszul nem tud. Tehát a nyelvednek kellene megtanulni oroszul.

– Azt pedig az én nyelvem nem teszi meg. A ló nyerít, a szamár iákol s a ló nem tanulja meg a szamártól az iákolást s a szamár nem a lótól a nyerítést s a lónak és a szamárnak a fia, az öszvér, pedig egyiket sem: az néma marad. Ha tehát az oktalan állat büszke arra, hogy más fajbeli kiáltását el nem tanulja: hát én, egy szabad nemzet fejedelme, hogy aláznám meg magamat arra, hogy másfelé forgassam a nyelvemet, mint a merre magától forog.

– Akkor bizonyára a szép herczegnő fogja megtenni azt, hogy megtanulja a te nyelvedet, azért, hogy veled egyedül beszélhessen.

És Axantine herczegnő megtette azt, a mit Tseremikoff mondott. Tseremikofftól leczkéket vett a kalmuk nyelvből. S megtanulta azokat a szavakat, a miket Irzambek herczeg megértett s aztán beszélhettek egymással a nélkül, hogy alkalmatlan tolmács háborgatta volna a beszélgetést.

Ily áldozatra képes egy orosznő az ő hitéért és hazájáért.

(Ezt Urgulanilla mondta elbeszélés közben Ivánnak.)

Mert mindennek az volt a czélja, hogy Irzambek herczeg az igaz hitre áttéríttessék s vele együtt egy milliónyi sötétben tévelygő nép legyen megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, a mihez leghivebb vezető volt a szerelem.

Axantine herczegnő napról-napra tökéletesebben beszélte a kalmuk nyelvet. Irzambek herczeg pedig napról-napra szomorúbb lett.

– Beteg vagyok, mondá egyszer Tseremikoffnak, nem tudok enni s nem tudok aludni. Ezek nemzeti betegségek minálunk. Tudod azt, hogyan szokták gyógyítani? Ha gyermeket lep meg az éttelenség, ezt az anyja beburkolja kovászba s azzal bedugja a sütőkemenczébe. Mikor a tészta kenyérré sült a magzaton, akkor kihuzza s a gyermek meggyógyul. Ha azonban vén ember esik e bajba, akkor a Lámát hivatják el, még pedig, ha fejedelem a beteg, akkor magát a Bandika Chambót; az elhozza magával a Chowarekjeit, kirakja a beteg körül az agyagból gyurt «Csort» ördögbálványokat s azután elkezdenek dobolni s a bálványokat agyonverni, míg a beteg meg nem gyógyul. Már most csak az a kérdés, hogy gyerek vagyok-e én, vagy vén ember? sütőkemencze kell-e, vagy a Gelongdobolás.

– Nem vagy te se gyerek, se vén, se beteg, hanem szerelmes s nem kell neked se Láma, se sütőkemencze, hanem házasság. Kérjed feleségül a herczegnőt és hozzád megy.

Fejet csóvált erre a fejedelemfi.

– Nincs nekem annyi juhom és tevém, ámbár annyi van, hogy a számát sem tudom, hogy én ennek a szultánának a «kalimját» ki tudjam fizetni.

Kalimnak hiják a menyasszonyi díjt, a mit a kalmuk vőlegények szoktak fizetni.

– Nem kell annak semmi kalim; még inkább ő visz te hozzád annyi aranyat, ezüstöt, drága ruhákat, a mennyit ötven tevéd elbir, mert nagyon szerelmes beléd.

Ettől a szótól aztán még jobban elvesztette az étvágyát és az álmát Irzambek herczeg.

Mint afféle természet embere, azt tevé, hogy a legközelebbi látogatásnál elmondá a herczegnőnek azt, a mit Tseremikofftól hallott.

A herczegnő azt mondta rá, hogy Tseremikoff igazat mondott.

Czivilizált európai imádó ily nyilatkozatra rögtön imádottja lábaihoz borult volna, a barbár lótevijót azonban ez csak elbizottabbá tette.

Úgy bánt a herczegnővel, mintha ő volna az orosz birodalom legderekabb férfia.

– S mit kivánsz tőlem azért, hogy az én feleségem légy?

– Nagyon sokat. A lelkedet.

– S hogyan tudom én neked adni a lelkemet, a míg élek?

– Úgy, hogy az én vallásomra térsz.

– S mi szükséged van neked az én lelkemre?

– Az, hogy a nélkül az én papjaim nem esketnek össze bennünket. Én pedig azt akarom, hogy egyedüli s egyetlen felesége legyek az én férjemnek s több asszonya ne legyen rajtam kívül.

– Ha látnád, mily rútak, törpék, feketék, borzasak, széles kezüek azok a némberek, a kik a mi pusztáinkon laknak, nem félnél, hogy melletted szeretni lehessen őket.

– Bizonyosan vannak olyan jó tulajdonaik, a mik őket szeretetreméltókká teszik. De ez nem az egyedüli ok. Én azt akarom, hogy a kit én szeretek, az még a túlvilágon is az enyém legyen, hogy az is abba a mennyországba jusson, a hová én.

– S mi kell arra, hogy a te mennyországodba jussak?

– Az, hogy megkereszteljenek.

– A lovamat is meg fogják-e keresztelni?

– Minek?

– Azért, hogy az is a mennyországba jusson; mert én gyalog ott sem akarok járni.

– Ott szárnyaink lesznek és repülni tudunk.

– Te sokat tudsz, a mit én nem tudok; de sokat nem tudsz, a mit ha megmondok neked, mindjárt nem fogsz velem repülni a mennyországba.

– Beszélj.

– Az én feleségemre nem vár ilyen fényes palota, mint a tied, hanem egy kunyhó, a minek a neve «jurta», annak a czölöpeit ő maga segíti leverni a földbe, a hol letelepedünk, mert mi nem lakunk egy helyben; ő maga rakja föl rá a teveszőr-takarókat s belül kibélleli nyest és kék róka prémeivel: a telet abban tölti velem.

– Be fogom érni azzal a gunyhóval.

– Az én feleségemnek magának kell elkészítenie a birkasajtot, a mozsárban zúzott gabnából a tejes kölespogácsát, a lótejből posajtott kumiszt, magának kell kicserzeni az irambőrt és a vizabőrt, a mit a férje leszúrt és haza hozott s azt kihímezni saját maga festette szironynyal.

– Megtanulom azt és elvégzem.

– Az én feleségemre nem vár semmi mulatság. Egy háromhúrú lant függ a jurtámban; egyéb hangszerem nincsen.

– Megtanulok rajta játszani.

– Az én feleségemnek nem lesznek czifra köntösei. A mit maga fon, sző, mezőn, mocsárban termett, juhokról lenyirt gubanczokból, azt viseli.

– Abban is tetszeni fogok az én uramnak.

Ezen a találkozáson annyira vitte Irzambek herczeg, hogy megtanult kezet csókolni.

Másnap megint eljött a herczegnőhöz s azt mondá neki:

– Én kész vagyok te veled keresztyén módra megesküdni, azontul keresztyénképen élni, ha te beleegyezel, hogy az eljegyzés az én nemzetem szokása szerint történjék meg.

– S miből áll az a szokás?

– Megosztod velem a falatomat.

A herczegnő nem látott benne semmi lehetetlent s szavát adta rá. Irzambek megjegyzé, hogy a szertartásnak kertben kell véghez menni, mikor szép, derült napos idő van.

Egy ilyen szép meleg nyári délután ismét eljött a herczegnőhöz Irzambek, nemzeti öltözete teljes pompájában.

A herczegnő is egészen hozzá volt készülve ez elfogadáshoz.

Palotája parkjában egy nagy nyirfáktól szegélyezett téren volt felállítva a nemzeti sátor, elég tágas, hogy a herczegnőt és udvari kiséretét befogadhassa.

A herczegnő öltözete hű utánzata volt a Volga melletti kalmuk fejedelemnőének, Thamanénak, a kinek a férje már orosz vazall s nagy fényt űz udvarában. Négy köntös volt rajta, a három felső más színű selyemből s elől mindenik nyitva, hogy a másik kitünjék alóla. A legfelső, uszályos öltöny karmazsinszin nehéz selyem, az alatt egy rövidebb kantus égszinkék, igaz gyöngyökkel hímezve, az alatt ismét egy halaványsárga mellényke, turquois boglárokkal s az utolsó a patyolat ing, mely nyakáig felért, brilliánt gombokkal összetartva. Lábain himzett papucsok, fején gyönyörű süveg, paradicsom-madártollal; hosszú két hajfonadéka szines szalagok közé tekerve, igazi kalmuk módra, a hol az asszony hajából semminek sem szabad meglátszani. Társalkodónői szintolyan szabású öltözeteket viseltek s két felől mellette drága perzsa szőnyegeken ültek, maguk alá szedett lábakkal, míg a herczegnő pompás trónmennyezet alatt foglalt helyet. Sátorában jelenvoltak a szertartáshoz hivatalos násznagyok is.

Irzambek herczeg ezuttal nem hozta magával Tseremikoffot. Semmi szüksége sem volt tolmácsra: ő és a herczegnő már megértették egymást.

Irzambek herczeg homlokával érinté a herczegnő előtt leterített szőnyeget, a mi a legmélyebb tiszteletet jelenti s azután elévont kebléből egy drága, finom fátyolt, a mit a chinaiak csak igen nagy urak számára készítenek himbojon (ricinus) élő selyembogarak fonalából s ünnepélyesen felkérte a herczegnőt, hogy fogadja el azt kezéből, a nőül kérés jelképe gyanánt.

A herczegnő komoly elhatározással felelt a felkérésre s elfogadta a jegyzálogot; ő viszont egy kalmuk övet nyujtott át a herczegnek, melyre mindenféle állatok voltak himezve.

– És most oldd le a nyakadról a te amulettedet s vedd föl az enyimet, mondá neki a szép ara.

A kalmuk herczeg, nemzetbeliei szokása szerint, egy veres rézlapból kimetszett torzalakot viselt a nyakába akasztva, a minek valami rossz szellemet kell ábrázolni. A herczegnő a helyett egy zománczozott arany kettős keresztet kinált neki cserébe.

– Még hátra van a «jó áldás», mondá a herczeg. Engedd meg, hogy elhozzam azt.

Azzal ismét földig lehajolva, visszavonult a sátorból s a park utjain eltávozott.

Hagyták menni. Kiváncsiak voltak rá, vajjon minő áldással fog visszatérni?

Azalatt a herczegnő előkészítteté az iróasztalkát, melyen a házassági szerződés feküdt. Abban le volt kötve Irzambek herczegnek minden világi birtoka a menyasszony részére nászajándokul, minden rajta lévő élő állattal és emberi lélekkel együtt, mind ezen a földön, mind a másvilágon. Ha azt aláirja a herczeg, akkor az egész népe meg van hódítva és meg van térítve, a szent orosz birodalom s a szent orthodox egyház számára. Azt pedig alá fogja irni bizonynyal, ha a kezébe szorított tollat olyan csodatevő kéz fogja vezetni, a milyen a szerelmes menyasszonyé. Maga az archimandrita is jelen volt a sátorban.

Irzambek herczeg pedig nem ment messze, csak a park utjain kalandozott egyideig, szerteszét kémlelve a bokrok között. Végre megtalálta a mit keresett.

Egy hatalmas nagy kerek pókháló volt kifeszítve két virginiai boróka között: annak a központjában ült egy olasz mogyoró nagyságú keresztes pók, a nőstény; a kisebbik, a hím, egy közönséges mogyorónyi állat, félénken tapogatódzott a háló szélén, nősténye haragjától rettegve.

Irzambek herczeg egyszerre a jobb és bal kezével elfogta mind a kettőt.

Azzal visszatért a sátorba.

– Szerencsés voltam; nem kellett sokáig keresnem az áldást, mondá a herczegnőnek. Ime megtaláltam.

Azzal kinyitva a jobb és bal markát, megmutatta neki a két pókot. Azok féltükben összehuzták magukat gomolylyá a tenyereiben.

A herczegnő meg volt lepetve.

– A pók a szerencse és az áldás a házasságon. Magyarázá neki Irzambek herczeg. Ettől jön meg a hűség, a termékenység és az állandó szeretet. Ez adja a nőnek a munkásság és otthonülés erényét. A nősténypók minden hozzá közeledő idegen himet azonnal megöl. Ilyennek kell lenni a nőnek.

A herczegnőnek tetszett ez a jelképes magyarázat; ámbár nem igen nagyon szerette is az állatok legrutabbját így szinről-szinre.

– S mi fog történni e pókokkal? Kérdezé vőlegényétől.

– A nőstény pók a tied, a hím az enyim.

A herczegnő gondolta magában, majd elfogják azokat tenni üvegbe, a hogy szokták a parasztok, a kik lutriszámokat akarnak kihuzatni a jámbor pókokkal.

– S mit fogunk velük tenni? kérdezé.

– Megeszszük őket.

… Jó, hogy a herczegnő erre a napra a legfinomabb chinai arczfestékkel volt kiszinezve, külömben meg kellett volna látszania arczán rettentő elsáppadásának. Így is elárulta rémületét térdeinek összecsuklása, szemeinek elmeredése s két kezének visszatiltó felemelése.

Az archimandrita, ki a kalmuk nyelven folytatott párbeszédből semmit sem értett, azt gondolta, hogy csupán arról van szó, hogy a herczegnő vegye kezébe a neki kinált fertelmes állatot, a mit ugyan pusztán a tenyerébe fogni is elég borzasztó eszme egy asszonyra nézve. Megijedt a herczegnő vonakodásán. Lelkére beszélt. Ne rettenjen vissza! Meg kell tenni ezt az áldozatot. Egy ország, egy nép megnyerése annak a jutalma. Ne engedje idegeinek érzékenységén elmulni azt a nagy diadalt országa, egyháza számára. Gondoljon a martyrnőkre, a kik hitükért a tüzes vasat is megfogtak. Emlékezzék rá, hogy orosz nő! Egy orosz nőnek nem szabad gyávábbnak lenni a világ bármely asszonyánál. A mitől a kalmuk fejedelemnők vissza nem rettennek, attól az orosz herczegasszonyok se riadjanak vissza. Csak bátran! Szent Mihály és Szent Miklós segítségével.

Axantine herczegasszony szemei előtt pókhálóval lett belepve az egész világ; minden érzéke, szeme, szája, nyelve, minden idege, szivének minden vércseppje, minden gondolatja tiltakozott az undorító áldozattól. – Aztán eszébe jutott, hogy ő orosz nő. – Azzal megrázkódott, ökleit kifeszített karjaival maga elé csapta, lábával dobbantott, fogait összeszorítá. – Azzal sebesen odanyomult Irzambek herczeg kinyujtott tenyeréhez, melyben a nagyobbik pók feküdt s a másik perczben a szörnyeteg eltünt rózsás ajkai között.

Irzambek hasonlót tett a pók hímjével.

Az asszonyok, kik csak most értették meg, hogy miről volt szó, mind jobbra-balra ájultak rémületökben, s az archimandrita kifutott a sátorból s fejét egy fa derekának támasztva, váratlan megkönnyebbülést szerzett magának.

Axantine herczegnő pedig mosolyogva nyujtá kezét Irzambek herczegnek s azt mondá csengő hangon:

– Nem is volt rossz. Az ize tökéletesen hasonlít a zöld dióéhoz.

– Ily tettekre képes egy orosz nő az ő hazájáért és vallásáért. Mondá Urgulanilla Ivánnak s várta annak bámulatkifejezését, az önfeláldozó hőstett fölött.

Iván pedig nagyszerű orrot fintorított rá s azt mondta fitymáló hangon:

– Azon nem csodálkozom, hogy a herczegnő a pókot megette, hanem, hogy a kalmuk herczeghez férjhez tudott menni, azon inkább csodálkoznám; ha mint philosophnak egyátalában meg volna engedve a csodálkozás. Ebben az élvezetben pedig többször is lehetett aztán része a szép herczegnőnek, mert a kalmukok entomophagok: rovarevők. Más nép Isten csapásának tartja a sáskát; ők pedig az ég legnagyobb áldását fogadják benne. Mikor jön a sáskatábor, énekelve vonulnak ki eléje, szedik kosárra, aszalják kemenczében, s elrakják télre verembe. A leendő fejedelemasszonynak jó volt ehhez hozzászokni mindjárt az eljegyzés napján.

– De gondold meg, hogy minő irtózatot kellett leküzdenie egy európai nevelésű asszonynak. Mennyire uralkodni kellett az iszonyaton az ő hazaszeretetének!

– Talán nem is a hazáját szerette olyan nagyon, mint a kalmuk herczeget. Egy férfi a ki semmit sem tud: az egy félisten, és félállat, asszonyok ideálja.

– Képes volnál te megenni egy pókot annak a kedveért, a kit szeretsz?

– Feleded, hogy én Mohamed Száni vagyok, s az Alkorán tiltja megölni a pókot az igazhivőknek.

– Feledtem, hogy helsingforsi magister vagy, a ki minden tudományból doktor.

– Csak a szerelemből nem még. Taníts tovább. Hallgatom. Azt már tudom, a szép herczegnő hogyan költötte el a keresztes pókot. Kiváncsi vagyok rá, hogyan költötte el a kalmuk herczeget?

– Irzambeket az eljegyzés után ünnepélyesen megkeresztelték, az egész udvar jelenlétében.

– A mi nagyon jól eshetett Irzambék herczegnek, de még inkább a czeremoniában résztvett udvarhölgyeknek, azt tudva, hogy orthodox egyházunkban a keresztelés azon módon megy végbe, a hogy azt az első keresztyének gyakorolták: egész vizbemártással.

– Ne légy gonosz, mert becsukom a szádat!

– Magamról tudom. Már öt esztendős voltam, mikor átestem e sacramentumon. Rugtam, haraptam, mikor a pópa a nyakamnál fogva lebuktatott a jeges vizbe; de kiálltam vitézül. Az utánam következő kölyök nem vette olyan tréfára a dolgot: az belefuladt a medenczébe. A pópa megcsóválta a fejét s azt mondta: ez bizony megtetszett az Istennek s magához vette az ártatlant. Adjatok másikat!

– Csitt! Hallgasd tovább Irzambek herczeg történetét, s ne gondold, hogy ez valami közönséges szerelmi história lesz; ellenben légy készen, hogy egy igen erkölcsös, istenfélő szent történet fog belőle kikerekedni, a miből példát vehetnél magadnak. – A herczegnek türelemmel kellett végig várni a hosszadalmas előkészületeket, a mik az eljegyzés és a menyegző napjait egymástól távol tartják.

Előbb számtalan okiratot kellett aláirnia, szép menyasszonya segélyével, ki mellett többé tolmácsra nem volt szüksége s nem volt hiánya kegyes oktatásokban, a mik az igaz hit ágazataival megismertették. A menyasszonyi öltözet himzése is igénybe vett néhány hónapot.

Ez alatt bekövetkezett az advent, s advent alatt igazhivőt össze nem esketnek; be kellett várni a farsangot, a mikor aztán a menyegző egész fejedelmi pompával ment végbe az Izsák templomban, a császári család jelenlétében s végződött nagyszerű lakodalommal.

– Mely ismét azon végződött, vágott közbe Iván, hogy a toasztok sokasága miatt a vőlegényt kézen-lábon fogva fektették le a szalmára: akarom mondani a menyegzői ágyba.

– Ismét csalatkozik az én kedves barátom. Menyegzőinknél azon erkölcsös szokás uralkodik, hogy mielőtt elkezdené a «bratina» a «végtelen pohár» körutját, a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a társaságból és eltünnek boldogságuk menedékébe.

– A hová nekünk már nem szabad utánuk mennünk.

– De igenis szabad utánuk mennünk, és ott fogjuk találni a menyasszonyt az imazsámolyon térdepelve, kezében egy olvasóval, melynek szemei gránát-gyöngyökből és fehér korallból voltak.

– Szerelmes paradicsom madaram, mit mivelsz itt? kérdezé a boldog vőlegény.

– Szent fogadást tettem, mondá a menyasszony, hogy azon naptól kezdve, a melyen sikerült tégedet az egyedül üdvözítő orthodox hitnek megnyernem, este lefekvés előtt és reggel fölébredés után harminczhárom miatyánkot, negyvennégy üdvözletet és ötvenegy hiszekegyet fogok elmondani.

Irzambek herczeg okos ember volt, a ki belátta annak a szükségét, hogy a jó Istent meg kell jutalmazni azért, hogy valakinek kivánságát hiven teljesítette; mert megérdemli. Hanem azt hitte, hogy könnyíteni lehet a dolgon.

– Hallod-e, gyönyörű csillagos egem; az én nagyapámnak, a ki még Chinában lakott, volt egy olyan imádkozó gépe, a mi olyan volt, mint egy motóla, azt lehetett hajtani; mikor egyet csettent, akkor lejárt egy imádság. A jó öreg szintén ilyen nagy imádkozási fogadalmat tett Buddhának azért, hogy én fiunak és ne leánynak szülessem a világra. Meghallgattatván kérése, egy derék Chowarek Láma ezt az imádkozó gépet szerezte neki, a min tizedrész idő alatt leőrölhette a fogadott imádságokat. Később, hogy sok boszuságokat szereztem neki, már aztán nem is maga forgatta az imádkozó gépet, hanem az inasára hagyta. Hát, kedvesem, ha te is örülsz azon, hogy nem leánynak, hanem férfinak születtem, akkor meghozatom neked ezt a gépet minél elébb.

A fejedelmi asszony természetesen visszautasítá e pogány ajánlatot s folytatta az imádkozást, míg Irzambek herczeget elnyomta az álom.

Reggel pedig, mikor fölnyitotta a szemeit a fejedelemfi, már arra ébredt, hogy szép menyasszonya megint az olvasó gyöngyszemeit pergeti alá.

– Gyönyörűvirágos zöld mezőm! szólítá meg az ájtatos hölgyet. Meddig fog ez így tartani?

A hölgy ég felé emelve szemeit, mondá:

– Fogadásom azt tartja, hogy addig meg ne oszszam veled az élet legnagyobb örömét, a míg a te atyád áldása nem szentesíti a mi frigyünket.

E szóra azonnal sietett a herczeg beleugrani a csizmába. Egy szót sem szólt többet; szaladt Tseremikoff után. Rögtön indulni akart az Amur tája felé, a hol az örege lakik.

Az Isten szerelméért: jó időben is kétszáz napi járó föld! Hát még télvíz idején? Messze van az az apai áldás nagyon!

Ehhez nagy uti előkészület kell. A fejedelemnő és a hozzá tartozó frajoknak málhái egész szánvonatot képeztek. Udvari személyzet is adatott melléjük: czeremoniamesterek, intendánsok, gyóntatók és szakácsok, mindezeknek biztosítására négy szotnya kozák adatott fedezetül; annyi embernek élelmiszerről is kellett gondoskodni, azzal megint sok szánkó lett tele, a sok lónak sok zabot is kellett szállítani s ezzel még több szánkó telt meg, s még több ló kellett; úgy, hogy mikor végesvégül ki tudott mozdulni a lakodalmas menet, ugyan örülhetett neki, ha reggeltől estig a szomszéd városig elvergődhetett.

Ott azután mindenütt nagy tisztességgel fogadták a fejedelmet, kit a czári ukáz Kalmukország törvényes és örökös uralkodójává nevezett ki. Előre küldött staféták vitték a katonai, egyházi és polgári hatóságokhoz a parancsot, hogy a fejedelemnek rangjához illő fogadtatás adassék.

Irzambek alig szállt le a szánkóból, már ott várta a küldöttség, felköszöntötték, vitték a templomba, megáldották; onnan a diszlakomához, jól tartották, soha egy órára egyedül nem hagyták; s mikor már azt hitte, hogy mind a tisztelkedés, mind a felesége imádkozása feneket ért s kezdett kényelembe helyezkedni, akkor elkezdtek az ablaka alatt lövöldözni s örömtüzeket gyujtogatni mind az ő üdvözlésére s a hű kozákok minden óranegyedben rázendítettek egy trombitatust, annak a megállapítására, hogy ők ébren vannak.

Ez így ment egész Jekaterinburgig.

Itt végződik a rendezett út, s kezdődnek a viszontagságok: átkelés az Uralon, az Altajon, hajóut a Csusszováján, lovaglás nyeregben és teveháton a Dzungar sivatagokon, a Siansahon és Balkanon keresztül, küzdelem a buránával és a homoktölcsérrel, fagygyal és hőséggel, tatárhordákkal és moszkitókkal, medvékkel és tigrisekkel; futtatás égő erdőkön keresztül, szabad ég alatt töltött éjszakák; rövid pihenés a civilisált Irkutzkban; átkelés a Bajkál tavon; átmászás a dauri hegyhátakon, míg végre késő őszszel eljutottak az Amur folyamig, mely Irzambek herczeg birodalmának határát képezé s ott hajóra szállva, leeveztek Nikolajewszkig. – Épen egy esztendő telt bele Irzambek herczeg keresztyén hitre térése óta.

No, és találd ki, hogy mire való volt az egy esztendői időhaladék?

Arra hogy ez idő alatt a czár parancsára Irzambek fejedelem népe az orthodox hitbe kellően bevezettessék, hogy Nikolajevszkben, az Amur vidék fejedelme számára a rangjához illő palotát felépíthessék, s Nikolajewszk parancsnoka, herczeg Arzenkoff Alexandrovics Mihály, e szókkal fogadhassa a megérkező fejedelmi párt: «Ime itt van rezidencziátok. Az ég adjon nektek és felséges családotoknak boldog uralkodást!» A fejedelmi palota tökéletes hasonmása volt annak, a melyben Axantine herczegnő lakott Szent-Pétervárott. Így tudja jutalmazni a czár az ő hiveit…

– No! és az atyai áldás? sürgetőzék Nikolajevics Iván.

– Te türelmetlen bohó! Azt képzelheted, hogy nem maradt el; s a mely napon az öreg kalmuk fejedelem áldásával együtt a kioitollas süveget is átadta fiának, a szerető hölgy is odadobta az olvasót annak a nyakába, azt mondva neki, a mit én teneked: Számomra ezentúl csak egy «hiszekegy» van; hiszek te benned, az én teremtőmben, üdvösségemben, feltámadásomban. Amen.

A többit nem mondta.

. . . . . . . .

Mohamed Szádi aztán elmélkedhetett rajta, hogy ha ilyen boldogságba jutott egy kalmuk fejedelemfi, a ki se írni se olvasni nem tud, hát ő rá még mi nem vár akkor, a kit a helsingforsi alma mater megbabérkoszoruzott, ha jól viseli magát?

IV. TALAPÓR KHÁN.

Most lássuk: a pirosító görög-tűz után milyen hatása lesz a zöldítő görög-tűznek ugyan arra a szinpadi csoportozatra?

Kazi Mehemet, Samyl nagyobbik fia, a Feketetengeren át hajózik ugyanazon hegyek felé, a hová öcscse igyekszik. A míg a vontató gőzös odáig elczepeli, elég ideje van a jó Kharimante meséit hallgatni.

Kharimante tizennyolcz év óta felesége Kazi Mehemetnek, s ilyenkor már az asszony kiérdemelte azt a melléknevet, hogy «jó», nyereséges cserébe azért ez elhagyott másikért, a «szép»; a mi közös a virággal, a paripával és a rabnővel.

A jó Kharimante vándor dervisektől hallá ezt a történetet.

A kalmuk nemzet ott lakott századok előtt a chinai falon belül, a Kék-tó körül, a Góbi sivatagon. Egyszer megunta az örökös hadakozást a mongol szomszédokkal, s hatvanezer család felkerekedett valamennyi nyájával, ménesével s ment-ment addig, a míg egy nagy folyóvizet nem talált maga előtt: még azon is átkelt; a folyón túl gyönyörű zöld pusztaság terül el; ott letelepedett. Az a folyó volt a Volga s az a zöld sivatag az orosz czár országa.

Laktak ott már akkor tatárok is: azok is lovakat, ökröket, juhokat legeltettek; elfértek a pusztán mind a ketten, s ha nem keresték a veszekedést, nem voltak vele kénytelenek.

A kalmukok magukat törgautáknak nevezik, a kalmuk csak az idegenektől rájuk adott gunynév.

Szelid, békeszerető nép, ki csak akkor harczol, ha megtámadják. Életének csak egy czélja van: a szabadság; hanem e nélkül aztán meghal.

Mikor Péter czár hadat viselt a persák ellen, Ubakha khán, a törgauták fejedelme, húszezer lovassal segítette. Vitézül harczoltak.

A czár igazán méltó jutalmat gondolt ki a számukra. A vitéz lovasokat besorozta rendes ezredeibe, s a kalmuk népre missionáriusokat küldött, a kik azt a bálványimádástól megszabadítsák s a görög egyház kebelébe áttérítsék.

Hanem a pusztalakók háládatlanok voltak azért az atyai gondoskodásért: nem hogy megköszönték volna, hogy a művelődés és az üdvözülés útja megnyittatott előttük; összeszólalkoztak s egy őszszel, minden gulyástól, ménesestől visszamentek Ázsia belsejébe. Úgy eltüntek, hogy nyomukba se lehetett többé találni. A Volga pusztaságai, a miket addig félmillió ember, s végtelen megszámlálhatatlan teve, ló, barom, juh népesített be: egyszerre üresek lettek. Nem maradt ott több huszonötezer törgautánál; a Zoochor törzs maga volt az.

Ennek a fejedelme megkeresztelkedett s Dundukow nevett föl. Czímül a kalmukok főhetmanjának nevét nyerte.

Ivadékei nagy tiszteletben részesültek Szent-Pétervárott.

A mostani fejedelem atyja Kosot khán, ezredesi rangot viselt az orosz hadseregben s egy saját kalmuk ezredet vezényelt a napoleoni hadjáratokban. Kalmuk lovasai egész Párisig hatoltak, s a Szajnában itatták meg lovaikat. Roppant gazdag ember volt. Két millió juhot, hatvanezer lovat s négyezer tevét hagyott a fiára. A Volga szigetén pompás palotát emeltetett, keleti fényüzéssel, de abban soha sem lakott. Régi vallásának rossz szellemei üldözték benne mindig. Visszatért a sátorba.

A mostani fejedelem, Tumán khán, csak az idegen látogatókat fogadja e palotában: ő maga most is sátor alatt lakik, a mi belüről drága selyem függönyökkel s perzsa szőnyegekkel van fölpompázva, s a míg sátoros ünnepeken szorgalmasan feljár Astrakanba a nagy misére, máskor annál ájtatosabban látogatja a Buddha templomát, s hallgatja a Láma imáját. A pópa görög beszédét ép úgy nem érti, mint a Láma tangút szónoklatát, de eleget tesz mind a kettőnek.

Mikor egyszer a koronaörökös látogatást tett nála a pusztában, azt kérdezte tőle, hogyan lehetett annyi népnek oly gyorsan eltünni erről a tájról?

Tumán khán megigérte a nagyherczegnek, hogy azt láthatóvá fogja előtte tenni holnap.

Másnap korán reggel a nagyherczeg arra ébredt föl, mintha földrengés és mennydörgés közelednék egyszerre a távolból.

Kitekintett a sátorból, s egy közeledő porfelleget pillantott meg, melyből rövid időn négyszáz teve idomtalan alakja kezdett kibontakozni. A tevék nyomában jöttek a lovak, marhák és juhok végtelen csapatjai, a miket négyezer lovas hajtott előre. Az asszonyok ép úgy lovon ültek, mint a férfiak, még a négy éves gyermekek is. A kalmukok nem járnak soha gyalog, azért vannak olyan kicsiny lábaik. A tevékre voltak fölhalmozva a sátorok, a házi butorok, ládák, málhák és a kis csecsemő gyermekek, kiket bölcső helyett bőriszákokban tartanak, s azon keresztül egy darab fa van feszítve, mely a gyermek lába közé jön, úgy, hogy a kalmuk már csecsemő korában lovagolni tanul.

A vágtató tömeg megállapodott a fejedelmi sátor előtti síkságon, s elkezdte jurtáit leverni. Egy óra alatt ott állt a kész város, négyszáz sátorral, szép szabályos utczákba szedve. Minden sátorban égett a tűz, tevetrágyából rakva, – a Volga pusztáin nem ismerik a fát – a bográcsban főtt a lóhús; az asszonyok készítették friss kanczatejből a mámorító italt, a férfiak felállították a házi oltárokat rézbálványaik számára, fegyver, kézíj, kelevéz, halász-szigony a maga helyére volt akasztva, négyezer ember számára készen volt az otthon. Az asszonyok szoptatták gyermekeiket.

Akkor egy kürtrivallásra egyszerre megelevenűlt a kép, a jurtákat szétbontották, a sátor-karókat felszedték, a szőnyegek, ládák a teve hátára rakattak, a csecsemők fejei a teve oldaláról lecsüggő iszákokból kandikáltak ki ismét; férfi, asszony, gyermek, felugrált lovára ismét, a meg nem főtt húst a nyereg alá szorították, ott majd megparáhul a lovaglás alatt; a földrengés, égdörgés újra megindult, a porfelleg újra eltakarta a néptömeget s kisérte azt egész a Volga partig. Ott elmaradt a porfelleg, s a víz közepén úszott az egész ember- és állatraj csendesen. Elérte a tulsó partot, s alkonyatra már a porfelleg is eltünt a láthatárról, mely útjokat jelölte.

– Így tudnak a törgauták jönni és elmenni!

A törgautának a szabadság elvesztése kínosabb az élet elvesztésénél.

Egy európai utazónő beszél el egy történetet, a miből ezt legjobban megtudhatod.

Egy törgauta fiatal törzsfőnök szerelemféltésből agyonütött egy kozák tisztet Asztrakánban.

Az oroszok elfogták a gyilkost, kemény védelem után, s a gyilkosságért és az ellenállásért elitélték örök kényszerfogságra a szibériai ólombányákban.

Mikor az elitéltet föltették arra a telegára, a melyiknek őt örök fogságba kellett szállítani, két bátyjának megengedték, hogy odamenjen hozzá, tőle bucsut venni.

– Mit tehetünk érted, öcsém? kérdé az egyik bátya.

– Azt ti nagyon jól tudjátok. Felelt az öcs.

Erre a bátya kihuzta az öve mellől pisztolyát, elitélt öcscsét a szívén keresztül lőtte vele.

– Köszönöm! mondá a haldokló.

… Ezek azok a törgauták, a kik ott maradtak a Volga mellett orosz alattvalóknak.

… Milyenek lehetnek még azok, a kik elmentek előlük!

A menekülő törgauták a késő őszt választották útjuk kezdetéül, mert az előttük álló sivatagon az a legenyhébb időszak. Három óránál hosszabb pihenőt egy helyen nem tartottak. A Volgától az Ural folyóig észrevétlenül jutottak el; a kozákok, kirgizek, tatárok csak azt hitték, hogy legelőt változtatni jöttek, nyájastul, csordástul a Volga mellől s mikor aztán az Uralon túl voltak, akkor elnyelte hirüket a sivatag, ez a nagy hallgató rém, a ki nem tartja meg az ember emlékét. A homoktengeren befujja nyomát a szél, eliszsza vérét a porond. Még csak tűzhelyeik nyoma sem jelölte meg az utat, a merre jártak. Az Uraltól az Aral-tóig nincsen fa. És ők minden reggel megindultak egyenesen arra felé, a hol a nap a sivatag szélén fölkel, s naplementig követték a saját árnyékukat, a merre az vezette őket. Nem volt más kalauzuk, mint a népénekesek mesemondásai, a kik másfélszáz esztendő előtti hősregéket daloltak a pihenő csoportoknak, a hajdani saisánokról és akhákról, kik a Kokonoor-tó mellett a fehér csont és fekete csont fölött uralkodtak. Régi hazájukban a nemességet hivták fehér csontnak, a köznépet fekete csontnak.

Télen és tavaszszal együtt utazott velük a zivatar, mely mocsárrá áztatta előttük a pusztát; aztán jött a nyár, akkor meg versenyt futott velük a homokpuszták réme, a «tebbád», a forró szél, mit a kalmuk nyelv a levegő hagymázának nevez, az meg aztán felitta előttük a tavakat, a folyamokat, betemette a forrásokat, és hamukatlanná változtatta alattuk a földet.

Mégis előre haladtak.

Útbaeső ellenséges néptörzseken törtek keresztül. Ötszázezer ember egy tömegben, fegyverrel, lóháton, nem könyörög engedelemért, keresztül tör, mint a hógörgeteg. Ha egy népfajt levertek, azt nem ölték le, hanem maguk közé sorozták s vitték magukkal, egyre szaporodva, mint a hógörgeteg.

Van egy tündére a homokpusztáknak, a ki az eltikkadt utazó előtt hűs tavakat, erdőket mutogat, úgy csalogatja maga után. Az sokszor eltéveszté őket a nagy sivatagban, hanem a csillagok aztán megint útbaigazíták.

Úgy futottak el országok, birodalmak fölött, mint egy felhő árnyéka.

Vágtattak olyan pusztákon keresztül, a hol a víz keserű volt, a föld pedig sós és semmi növény nem zöldült a földön, azután meg olyan vidékeken, a hol a napfülesztette mocsár átváltozott egy féregözönné, s fellegeit a bögölynek, szipolynak, sáskának zudítá ellenük, míg hálótanyájukat felverte a bőr alá furódó fonalféreg, a pokolfuria és a százlábú, gonoszabb minden vérontó ellenségnél.

Végre három évszakon át tartó küzdelem, szenvedés, viszontagság után, a nyár végével megérkeztek a chinai falhoz, ahhoz a világrészhez, a mi kőfallal kerítette el magát a többi emberlakta világtól. Ezen belül volt az ő elhagyott hazájuk.

Az ismét kebelébe fogadta őket.

Első és egyetlen példa, hogy Európából egy egész nemzet visszavándoroljon atyái őshazájába.

Itt a honmaradt rokonok ölelő karokkal fogadták őket. Testvér a testvérnyelvet újra megérté nagyhamar, s a Volga mellől érkező paripáknak a Kokonoor síkjain legelő mének nyerítése felelt üdvözletül.

A régi haza, a nagy Góbi puszta, elég tágas volt a hazaérkezteknek is s nagy volt az örömük a fölött, hogy itt nem találhat rájuk a moszkó.

Hanem azután kezdtek megismerkedni azokkal a nyomorúságokkal, a mik apáikat innen száznegyven év előtt kiköltözni kényszeríték. Rossz szomszédjaik voltak. Az afghán, turkmán, dsungár, mongol se szánt, se vet, se barmot nem tenyészt, hanem abból él, hogy a szomszéd országok népeire tör rá, s azoknak a marháit hajtja el. Ez így még sokkal kényelmesebb.

S ha még csak a marháit hajtaná el, de magával ragadja a meglepett férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, s azokat elhurczolja távol országokba, a hol kőből vannak építve a városok, s hol az emberek megtörik a földet, úgy vetnek bele gabonát, és azzal élnek.

Rettenetes gondolat! odaragasztani a földhöz a házat, hogy benne lakjék örökké az ember, mint a halott a sírjában, ne vihesse el a helyéről, ha tanyáját megunta, s hogy annál erősebb legyen a rabsága, még a földet is fölszántja a kőváros körül s beveti gabonával, hogy a fűnek a gyökere által legyen odakötve a földhöz, hogy ott kelljen őriznie a kalász megérését s egyik esztendőben már előre azon aggódni, hogy mit eszik a másik évben s a jövendő kenyérnek a magját még az idén a földbe takarni, és azután egész esztendőn át térdepelni a rézbálvány előtt, hogy adjon ma esőt, holnap napfényt, holnapután szelet s csókolni a papnak a palástját, hogy imádkozzék a kegyetlen isteneknek, a kik semmivé teszik az ember fáradságos munkáját, s ha föld és Isten megadta a mit kértek, még azután tüzet, vizet és asszonykezet segítségül hivni, hogy csináljanak a fűmagból kenyeret.

Milyen szánalommal tekintenek le a nomádok az ilyen szerencsétlen népekre.

S az ő honfitársaikat, a kiket a rablók elragadtak, épen ilyen földmívelő országoknak adták el rabszolgákul.

Mert a földturás rabszolga dolga. Egyátalában a munka nem férfihoz illő foglalatosság. Azt meg lehet engedni alacsonyabb lényeknek, asszonyoknak és rabszolgáknak, de egy férfi méltóságát sérti az, hogy ő valami munkában találtassék.

Azért az volt a törgautákra nézve a legelviselhetlenebb keserűség, hogy az ő honfitársaikat elviszik szántóvető rabszolgáknak. Néhányan, a kik vissza tudtak szökni a fogságból, rémséges meséket tudtak elmondani az otthoni rokonoknak azokról a pokolgépekről, a miknek «eke» és «malom» a neve, s ember és állat van beléjük fogva.

Ezt a kínzást nem viselhették el soká. Odább vándoroltak; de most már nem nyugatnak, mint őseik, az európai gazdag rónák felé, hanem tovább keletnek, a nagy mongol pusztába, ott aztán találtak olyan jó csendes helyre, a hol nem háborgatta őket többé senki, se moszkó hetman, se chinai mandarin, se tatár khán, egyedül voltak a pusztán.

Hanem az uratlan pusztának is meg volt a maga átka, a mi nagyhamar felvilágosítá őket a felől, hogy miért lett ez a sivatag úgy elhagyva a nemzetektől, a mik a földön mindenütt el vannak szórva?

Minden harmadik évben előjön a végtelen mocsarakból, miket lomha folyású folyamok támasztanak, a táborjáró sáska; mikor az felemelkedik az égre, a nap elsötétül bele, nem látszik tőle az ég s mikor leszáll a földre, nem látszik tőle a föld, s mikor felszáll a földről, nem marad utána egy zöld fűszál.

A sáska a legelőt tarolta le előttük s a méneseknek, gulyáknak éhezni kellett, s minthogy az éhező állat nem ád se tejet, se húst, éhezni kellett az embernek is.

Ekkor, az inség keserű napján, azt mondá a népnek a Láma: «Ime, e sáskáknak a szárnyaira tamul betükkel ez van irva: «öljed és egyed!» az ég küldöttei ezek, s a mit az ég küld, annak jónak kell lenni».

S kitalálták a módját. A szükség leleményessé tesz. A sáskarajt összefogdosták nagy kosarakba, aztán mély gödröket ástak, azokat jól kifütötték s akkor a kemenczeoduba öntve a sáskarajt, azt megaszalták, aztán besózva elrakták kőhombárokba. Ez volt a törgauták betakarított elesége a jövő télszakra. Innen kezdtek el a kalmukok rovarevők lenni. Utóbb hozzászoktak s még divatot csináltak belőle. A kalmuk rabnők, kik a sah és a szultán háremébe kerültek, ott a kadinák és odalikák között meghonosították a «blapsz» bogárevést, a mitől az asszonyok meghiznak.

Egyszer aztán támadt közöttük egy fiatal saissán, a ki azt mondta, «ejh, az én nagyapám még bölényre, szarvasra vadászott kelevézzel s mi már csak bogarakra vadászunk seprüvel».

S azzal elindult a távol kék hegyek felé, magának bölényt, szarvast keresni.

Szép fiatal legény volt Zikohór saissán, mikor elindult a kék hegyek felé bölényt vadászni s ugyan kemény férfi lett belőle, mikor ismét visszakerült elhagyott rokonaihoz.

Azok tán be se fogadták volna, ha az anyja rá nem ismer; mert a kalmuk nyelvet is alig értette már s keverten beszélte idegen, soha nem hallott szavakkal.

Tizenhárom esztendeig tartott a vadász kirándulása.

Még annak a lónak is, a melyen kalandjára elindult, csak a bőre került vissza. De ez is egyik tanubizonyság volt mellette, mert ez a ló világossárga volt, fekete sörénynyel, a mi a kalmukok ménesében nagy ritkaság, a sárga lónak rendesen fehér sörénye van. Ennek a bőréből viselt a saissán kalmuk módra készített ködment, úgy, hogy a ló fejbőre, mint a sisak, takarta a koponyát s a sörénye a hátán omlott végig.

Hosszú történet volt az, a mit Zikohór saissán az egybegyült véneknek, vezéreknek és Lámáknak elbeszélt arról, hogy mi van a kék hegyeken túl?

A Lámák mindig azt hirdették a kalmuk népnek, mikor az a sivatagot megunva, a kék hegyek felé kivánkozott, hogy oda nem lehet menni, mert ott a rossz szellemek országa van, a kik mindenkit megölnek, a ki birodalmuk területére lép. A legmagasabb hegynek a neve: a «Haragos Isten hegye», az örökké felhőkkel és kövekkel van borítva, s nem engedi magát emberektől megtaposni.

A kék hegyeken túli tájnak a neve tamul nyelven az «örök hallgatás országa»; mongol nyelven «mennyei öröm birodalma». Halandónak abba belépni nem szabad. A ki a tilalmat megtörte és annak ellenére is odament, onnan soha vissza nem tért.

Ime Zikohór saissán megjött onnan s elmondá, hogy a kék hegyeknek a neve: «arany hegy». Azért hiják így, mert aranyat ásnak bennük s ez az arany a mongol Nagy-Láma tulajdona, ki ott héttornyú palotában lakik s lakhelye körül van véve bálványtemplomokkal.

Ezért őrzik az ország határát oly szigorúan.

A hogy a mennyei birodalmat elválasztja a nagy kőfal a Góbi pusztától, úgy választja el tőle a «hallgatás országát» egy végtelen fapalánk, mely hegyeken, völgyeken végig fut, s csak a megközelíthetlen hegyszakadékokban maradoz el, a mik maguk is gátat képeznek. Egy ilyen kőhalmaz neve: «Adamkirilgán» – «embervesztő hely». A ki beletéved, elvész.

Zikohór saissán, mikor puzdráját megtömve nyilakkal, megindult a vadászatra, egy olyan zöld mezőre ért, a hol ingott a zöld pázsit a ló lába alatt s a patkó nyomán víz serkedezett föl.

E zöld bozótos ingoványban talán el is kellett volna vesznie, ha nem találkozott volna egy olyan állattal, minőt még eddig soha nem látott, de az énekesektől hallott felőle regélni.

Ez az a megszelidíthetlen ló, ki az embert közelre be nem várja, s rajta nem ült még senki más, mint maga a hadak istene, a «Dalle». Az szokott vágtatva megjelenni rajta, mikor az őt imádó nép a csatában veszedelmét járja s akkor megfordítja az ütközetet. A hadisten paripájának a neve: «dzsiggetáj».

Alakjára fölséges; nem olyan csúf, mint a «targán», a bundaviselő, vastagfejű vad ló. Ez karcsúbb a paripánál, a feje, mint a szarvasé, a szőre világossárga, de a sörénye fekete, s a farka lombosvégű, mint az oroszláné. A dzsiggetáj farkát a khánok fejedelmi korbácsul viselik.

S pecsenyének is felséges. De nehéz megejteni, mert szilaj, éber és szaglása, hallása, látása minden más állatét fölülmulja.

Csak olyankor lehet a nemes vadat megközelíteni, mikor a dzsiggetáj-mének a fiatalokat kiverik a maguk karámjából s azok neki indulnak új ménest keresni, s kiállnak a hegytetőre, felemelt fővel, széttágult orrlyukkal, napbanéző szemekkel, lesve a közeledő kanczát.

Az ujoncz, kivert dzsiggetáj-mén a saissán sárga paripáját saját fajtájának nézte, s csak akkor vette észre csalódását, mikor az már közel ért hozzá. De Zikohór még sem kaphatta őt lövésre, mert a mint őt meglátta a ló hasa alól fölbukkanni, egyszerre fölszökött a vadmén s elvágtatott előle. A saissán üldözte. A dzsiggetáj belevezette őt az elátkozott Adamkirilgán nyaktörő sziklaomladékába. Ő nem tágított tőle. A hová a dzsiggetáj elmehet, oda az ő paripája is eljut. Így vezette őt keresztül a vad méncsikó a járhatlannak hitt hegyszakadékon át az «örök hallgatás országába», az arany hegyek közé, a hová tiltva van idegennek belépni.

Futás közben látott a saissán sötét erdők mélyébe rejtve hét fehér házat, a mik kört képeztek, s a házak előtt ült hét öreg ember, övig érő fehér szakállal, a kik az ő láttára sem mozdultak meg helyeikből. A hét ház mellett patakzott egy forrás.

Nem szólítá meg őket, a dzsiggetáj üldözésére volt csak gondja; a forrás vizéből inni sem állt meg, bár mennyire el volt is tikkadva.

A dzsiggetájt még sem érhette el, az elmenekült előle, s Zikohór éjszakára egy gunyhóba jutott, a melyben egy tatár lakott, a kit a chinai császár küldött az aranyhegyek közé, ginzenget keresni.

A ginzeng az a drága gyökér, a mi minden betegséget meggyógyít, s a rossz szellemeket távol tartja. Ez a chinai császár tulajdonát képezi, egyedül neki szabad azt kerestetni az aranyhegyek között. Fontja e gyökérnek tízezer ezüst pénz. Ezért is hivják «növények királyának».

Ettől a szegény ginzeng-kutatótól tudta meg, hogy hol jár? Ez a kentei völgy s az a hét fehér ház a rengetegben a Dzsingisz-Khán emléke. Ott van a nagy Temudzsin eltemetve, szekerével együtt, a miről nem lehetett a koporsóját leemelni, oly nehéz volt. Ugyan jól járt Zikohór, hogy meg nem szólítá a sírt őrző véneket, s meg nem állt a patakból inni, mert ott rögtön megölik azt, a ki a szent helyen emberi szóval félbeszakítja a csendet. A sír melletti forrás neve «Kerlon».

E gunyhó gazdája aztán útba igazítá őt tovább, oly vidékekre, a hol vadászkedvét kielégítheti.

S ettől fogva folyton egy szellem ült a háta mögött, a ki mindig előre tolta, hogy folyvást újabb vidékeket keressen föl és minden új naptól új titkokat kérdezzen, a mikre csodálatos a felelet.

Eljutott ahhoz a nagy vízhez, a mi azt akarja, hogy őt «tengisz»-nek (tengernek) nevezzék; s ha tónak csufolják, felháborodik érte s derült időben, szélcsendben is tengervihart támaszt a hajósnak és elmeríti. Partjai körül vannak rakva a vízimádók oltáraival, kik a forró vízforrásoknál áldoznak, és halakból készítenek kenyeret, azt teszik el télire. Ebben a tengerben vízi tehenek laknak, a miknek csak első lábaik vannak s halfarkuk s a fiaikat szoptatják.

Egy másik országnak a folyamaiban annyi hal van, hogy a haltömeg megrekeszti a vizet, s a partra kihányt döghalaktól az egész ország folytonosan záptojás szagú, a mit az ottlakók «Szamosz»-nak neveznek.

Látott olyan vidékeket, a hol a mezők elefántagyarakkal s óriási állatok csontjaival vannak beszórva. Innen hozták azt a két elefántagyarat is, a miből Dsingisz-Khán trónja készült. Másutt nagy torlaszhegyek voltak emelve rengeteg nagy fákból, a miket óriásoknak kellett egymásra hordani. A körül lakó nép folyvást azzal tüzel s meg se látszik rajta a megfogyatkozás.

Járt oly pusztaságokban, a hol nem volt más hajlék, mint óriási nagy sirok, égetett téglából, hasonlók egy kalmuk-sátorhoz, de húszszorta nagyobbak; egész utcza-, egész faluszámra. Csupa sír, és sehol egy élő ember. És bukkant egész városokra, a mik el voltak sülyedve, csendes vizekbe, csak a falaik teteje állt ki a hullámból. Halottak városa és halott város.

S végig járt ötvenféle nemzetet, a ki egy sem rokon a másikkal, egy sem beszéli a másik nyelvét, s mindenik más istenséget imád, más szokásokat tart, másképen él, öltözik, eszik, nősül és temetkezik.

Látta a nagy nemzetek maradványait; mik egykor belebeszéltek a világtörténetbe, s aztán mikép a vad, mikor halálát érzi, elbujik a vadonba, leolvadtak családokra, egyik napról a másikra élnek – és még most is emlékeznek reá, hogy valaha kerített városaik, s hőseik, hadvezéreik, tudósaik voltak.

Telet, nyarat töltött a «burjetek» között, kik a viza és lazacz bőréből készítenek maguknak nyári öltözetet s nyáron át mind a vizen laknak; a jó istent «Osztorgon Burkán»-nak nevezik s az ördögöt «okodől»-nek, a fejedelmüket «tulungász»-nak s mind a háromtól egyformán félnek.

Lakott a «kellem»-eknél, kik nagy lapátszarvú irámokon lovagolnak, nyáron a napot imádják, télen a tüzet, guggonülve alusznak, s halottaikat felakasztják a fákra; még holtan sem feküsznek le.

Követte a «sifánokat» csatangolásaikban, kik egy nemzet a «kosos»-okkal, egyforma szálas, erős alakok, kilenczvennyolcz irásjegyük van s azokon egynéhányan írni, olvasni is tudnak, de azért mégis egymással soha összeférni nem képesek, mert az egyiknek sárga sátora van, a másiknak meg fekete.

Megismerkedett a «vogul»-okkal, a kik magukról azt állítják, hogy valaha nagy nemzet voltak, távol nyugatról kerültek ide; szeretik a zenét, tánczot; a hány család annyi fejedelem, minden nyáron összegyülnek nagy gyülést tartani; de soha sem egyeznek meg semmiben: megint szétmennek.

Találkozott az «osztyákokkal» a kiknek veres hajuk van, és hegyes orruk: ezek a medvét tartják nemzeti istenüknek s ahhoz imádkoznak.

Rábukkant a «hajdut» népre, a hol az asszonyok haját és a kanczák sörényét levágják, csak a himet illeti meg a borzasság. Az asszonyokat annyira lenézik, hogy egy férfi le nem ül a sátorban arra a helyre, melyről egy asszony felkelt, míg azt meg nem füstöli. Ezek nem ismerik a csókot, hanem a szeretet jeléül csak az orraikat ütik össze s egymást megszagolják. Az egész nemzet kétszáz lélek és mind nemes ember.

Betévedt a «szamojédek» közé, a kik csak olyan magasak vén korukban is, mint egy gyermek, s tíz esztendős korukban már megházasodnak, télen csónakot kötnek a lábukra, azzal futnak a hó fölött.

Megismerte a «birár»-okat, kik az arczukra hegyes halszálkával kacskaringókat szurkálnak, s a «Dalle» bálványt tartják a sátorukban, valahányszor ebédhez ülnek, elébb a bálvány száját bekenik friss vérrel.

Bevándorolta a «bukhárok» országát, a kiknek egy része már földet mível, a másik állatot tenyészt, s egymást «Vachán Szolon» és «Talokán Szolon»-nak csufolják; húsevőknek és fűevőknek.

Ezek a négylábú állatoktól tanulták meg a magevést. Hazájukban tömérdek a «bobák» és «szuszlik» (marmota és hörcsök), a mik a vermeiket megtöltik télire tönkölylyel, a mi vadon terem; az emberek ezeket verték fel elébb s úgy jöttek rá a fűvetésre. Itt a méhek is a földbe gyüjtik a mézüket.

Belebotlott a «jupik» törpe népébe, a kiknek széles piros szájuk van, bezárt lapos szemük, s a hajuk hét ágra befonva. Szomszédjaik a «kecsek» már más nyelven beszélnek, s hajukat a fejük tetején egy csomóba kötve viselik.

Az «övenkik» nem tartják magukat semmiféle nemzetnek, azt mondják, hogy ők csak «emberek», s soha sem czivódnak senkivel.

A «jakutok» annál kevélyebbek. Ők tizenötféle törzsre osztják fel magukat s mindegyik előkelőbbnek tartja magát a másiknál, s valamennyi szultánt választ.