HARMADIK RÉSZ. (continued 2)

A tizenöt szultán fölött uralkodik egy császár. Ők az Istenüket is az «ég császár»-jának nevezik, s büszkék rá, hogy szövetségesei lehetnek a fehér czárnak. Mikor megtudták, hogy a francziák elégették a czár fővárosát, elhatározták országgyülésükön, hogy rögtön hadat izennek Francziaországnak. Lehetnek együtt, asszony, férfi, gyermek, tizenötezeren.

Az «iltsik»-ek prémes állatokra vadásznak, hires nyestfogók. Vallásuk azt tartja, hogy az ember lelke holta után a marmotákba költözik. Azért, mikor marmotát lőnek s hazaviszik pecsenyének, azt mondják az asszonynak: «külön válaszd az emberhúst az állathústól». Mert a marmotának az első lába lapoczkáján fehér hús van. Azt tartják, hogy ez még emberkorából való s azt nem eszik meg.

A «manyargók» iramvadászok: valamennyi között ők a legharczosabb nemzet, elkergetik az iramot három nép országán keresztül is, s nem ismernek hazát. A holdat tartják az istennek, a ki soká fenn van az egükön, hosszú az éj, s mikor holdfogyatkozás van, dobolnak és kerepelnek, hogy elriaszszák a nagy fekete kutyát, a ki a talpát rátette az isten képére s rendesen el is riasztják.

Ezeken túl laknak a «gilyákok», a kinél egy asszonynak van két férje, nem egy férjnek két asszonya. Ezek is a medvét imádják istenképen, mint az osztyákok; de annyiban javítva van a vallásuk, hogy télen, mikor a medve elmegy alunni, azt mondják, no most nincs szükség istenre, rajta mennek, megkötözik, hazaviszik, lerántják a bőrét, a husát szétosztják és megeszik. Ezt tartják a legnagyobb tiszteletnek. Tavaszszal más medvét választanak meg istennek.

Mikor ezeket is elhagyta, akkor már nagy földet kellett bejárni, míg valahol ismét emberekre talált; de már azok hasonlítottak a vadállatokhoz. Egészen szőrös az arczuk, csak a szemük villog ki a bozontból s még a nőknek is szakálluk van. Magukat «dauroknak» nevezik, s ők maguk dicsekesznek vele, hogy az ő eredetük kettős. Egyszer egy birártunguz vadászt elfogott egy nőstény medve, s haza czipelve a barlangjába, megsajnálta, élve hagyta, és azután kényszeríté, hogy nőül vegye. A birártunguz és a medvenő fejedelmi vérvegyülékékből származott a nemes «daur» nemzet, s azért magát legelőkelőbbnek tartja a világon, a hust nyersen eszi.

Ezt a népet bezárja egy meredek hegyláncz, a minek Machada a neve. A lakosok azt állítják, hogy ott van a világnak a vége, s azontúl már csak a rossz szellemek laknak.

De Zikohór saissánt az sem riasztá vissza: meg akarta tudni, hogy mi van még a világvégén is túl? s átmászott a nagy havas hegyeken.

S akkor onnan a hegymagasról látott maga előtt egy végtelen nagy országot, rengeteg erdőkkel és buja mezőkkel, a miken ezer virág nyilik, minőket ő soha nem látott életében.

S erdő, mező tele mindenféle vaddal; tehenek hosszú sörénynyel és lófarkkal, juhok bivalnyi szarvakkal csorda számra legelnek együtt s csak a bikák, kosok küzdenek egymással, pásztor nem őrzi őket. A dzsiggetáj ménesek körül száguldoznak az őrt álló csődörök, dúvadaktól védve népüket, s a mocsarakban vadkanok kondái tenyésznek. A sziklákon sárga gyapjas kecskék legelnek, hosszú, hátra hajló szarvakkal, hasonlók a gazellához. A fákon a nádasokban serege a madaraknak; ölnyi magas gázlók, rózsaszinű tollazattal, középen megtört csőrrel. Maga a fejedelmi kiói madár is itt ül a fészkén.

S a pagonyok teli vannak olyan fákkal, a mik édes gyümölcsöket teremnek s csak a rigók, és a repülő mókusok osztoznak rajta. Nevét sem hallotta azoknak soha a puszták lakója. Embernek is jó azt megenni. Némely gyümölcsnek illatja is van: nem olyan édes ugyan, mint a tevetrágya füstjének, vagy a póshadt lótejnek, de elég kellemetes.

S az egész nagy országon végig folyik egy óriás folyam, nagyobb mind azoknál, a miken eddig keresztül jött: partjai erdőkkel benőve. S a folyó teli van csodálatos halakkal, a víz szine csillog a hátaiktól, mintha ezüstből volna, s a felszökő halaktól úgy bugyborékol, mintha tűz forralná.

És semmi vad nem fél a közeledő vándortól; bevárják közelre s csak rábámulnak: hát ez micsoda vad?

Itt nem lakik ember.

Pedig, hogy lakott itt valaha, s hogy az hatalmas ember volt, azt bizonyítják a hátrahagyott nyomok.

Óriási sziklák vannak kifaragva emberalakká; valaha bálványok lehettek; most félalakjukat eltakarja a rengeteg erdő. Egy sziklafensikon roppant kőoszlop van magasra emelve, alant négyszögű talappal, fenn tarajos süveges emberfővel s az a sziklacsúp teli van vésve állat- és emberalakokkal.

Egy hegyoldalban drágaköveket ástak ki az itt lakottak, az apraját, hitványát halomra szórva hagyták ott.

És sátoraik nincsenek már sehol.

A legmagasabb hegytetőről el lehet nézni köröskörül és füstöt nem lehet látni, élő ember hirdetőjét.

Zikohór saissán napokon, heteken át bujdokolt gazdag őserdőkön keresztül; más urát nem találta a vidéknek, mint egy ocsmány, nagyfejű állatot, a mi nagyobb a farkasnál, párducznál, rút idomtalan alak, és mindig eszik; tanyája körül van rakva csontokkal; hanem az ember elől elbuvik.

Végre hosszú, magános vándorlás után rábukkant egy fenyőfaerdőnek a mélyén egy «giráj»-ra.

A giráj egy gömbölyű épület, égetett sárból vagy téglából, a mit a Buddha-imádók építenek a bálvány számára, a hol egy törzs letelepedett s a hova búcsújárás idején mindannyiszor visszatér. A giráj az évenkint tartott vásárok jelzője.

A girájhoz pedig két kalauz vezette őt: az uti lapu és a csalán.

Ez a két növény hirdeti azt, hogy ember lakott itt ezen a tájon.

A girájt és az azt körülvevő «csortát» mind befutotta már a folyondár, a mi tele volt kék és piros bogyókkal. Maga a bejárás is el volt lepve keresztül-kasul fonódott indákkal.

Zikohór nem félt e magányos imahelyre belépni. S annak a mélyében talált egy tevebőrön ülve egy élő embert. Egy Lámát.

A nomád Buddha-imádók, ha egy országot úgy elhagynak, hogy oda vissza ne térjenek, azokat az egyedüli téglaépületeket, a miket Buddha tiszteletére emeltek, nem hagyják üresen, hogy azokban pusztai vad ne üssön fel tanyát; hanem egy Lámát hagynak benne hátra. Annak a czíme Tuptsin Láma. És azután bármilyen messze elmennek is, minden évben egyszer küldenek egy karavánt szent zarándokokból az elhagyott girájhoz, mely a Tuptsin Lámának egy évre való élelmi szert szállít. S a Tuptsin Láma keveset eszik és sohasem iszik. Azért sokáig él. Mint a kőbe szorult béka.

A csortába lépve s meglátva az élő embert, Zikohór rögtön sietett kimondani a «mendumur»-t.

«Mendumur» az üdvözlő szó, a miről a Buddhahivek, bármely nemzethez tartozzanak, egymásra ismernek.

A Tuptsin Láma szava csak suttogás volt már, a mint az üdvözlésre visszamondá a «mendumurt».

Zikohór, ismerve a hivek kötelességeit, első dolgának tartá, mindazt az élelmi szert, a mit magával hozott uti eleségül, besózott húst, halat, gyümölcsöt, lisztes gesztenyéket, a Láma elé lerakni; mire az őt megáldotta s vendégül ott tartá magánál.

Attól aztán megtudta ez ország nevét és történetét.

A tamul nyelv a Buddha-imádók minden nemzetével közös, azon a Lámák és a saissánok tudnak egymással beszélni.

Annak a nagy folyó víznek a neve «Sachalim Ula» – a «feketevíz». S annak mind a két partját egy hatalmas harczos nép lakta, a kit a mongolok «karaszurun»-oknak hivtak, ők magok «mandzsuk»-nak nevezik magukat. Országuk egész a «mennyei birodalomig» terjed, mely magas kőfallal van a többi világtól elválasztva.

Több száz év előtt a mennyei birodalom császári trónján két császárfiú összeveszett. Niu Tsi, az ifjabb, a melyik gyöngébb volt, segítségül hivta a szomszéd mandzsukat. Azok megindultak a hivására. Hatvanezer mandzsu vitéz tört keresztül a nagy falon s levert maga előtt minden ellenséget. Azután leverte a szövetségest is, s maga a mandzsu vezér Taitson Kongi ült fel a mennyei birodalom trónjára. Ő és a mandzsu nép ura most is a roppant nagy országnak, a minek annyi lakosa van, mint az egész földnek azon kívül.

A honnmaradtak, a mint megtudták harczosaik diadalát, siettek utánuk a meghódított országba. Boldog ország ez, a hol soha sincs tél; a hol az emberek selyemruhában járnak. Van egy olyan bolond féreg, mely falevelet eszik s fonalat ereszt tőle, s egy még bolondabb emberfaj, mely szeret szolgálni, dolgozni, fizetni a mandzsunak, a ki úrnak született s tetszik neki a rabszolgaság.

A kik csak előkerültek a mennyei birodalomból, mind oly csábító meséket mondtak arról, hogy a mandzsuk népe lassankint mind leköltözött az elfoglalt országba régi hazájából, s a Sachalin Ula partjain üresek maradtak erdők és mezők.

Pedig a feketevíz országa is boldog ország, a hol bőven terem a fű, fa és állat, csak érte kell menni, csak utána kell futni; de a mennyei birodalom még annál is boldogabb, mert ott még olyan ember is van, a ki a gyümölcsöt leszedi, a vadat elfogja a mandzsu számára, s csak a szájába rakja bele; sző, fon a számára, aranyat, ezüstöt hoz föl a hegy gyomrából a kiengesztelésére; palotát épít neki átlátszó égetett kőből, fényesen festett fából, s legyezi róla a legyet és meleget, ha jóllakott és aludni akar. Jó ott úrnak lenni.

Az utolsó lakói ez országnak a mandzsu nép «Orotson» törzse ezelőtt ötven évvel hagyta el a Mamu és Szikla folyamok közötti lakhelyét s azóta az egész vidék egyedüli lakója – a Tuptsin Láma a girájban, a kit minden évben egyszer meglátogat egy zarándok karaván az eltünt népből.

A Tuptsin Láma azután elmondotta magának Zikohórral a Góbi pusztán lakó törgauták sorsát.

Minő mostoha föld, minő kegyetlen ég között laknak? Milyen sanyaruságban élnek?

«Eredj vissza hozzájuk, mondá a Tupstin Láma. Mondd el nekik, minő ország a Sachalim Ula vidéke. Ez az ország most senkié, csak Buddháé és az enyém. Én nektek adom, s Buddha megerősíti azt. Jöjjetek ide.

És azután elutasítá a Tuptsin Láma Zikohór saissánt, merre találja föl ismét legközelebb uton a Góbi pusztát, s ime a bujdosó, ki tizenhárom év alatt jutott el a Sachalim Uláig, onnan vissza került a Góbi pusztára három hold megtelése alatt.