ELSŐ RÉSZ. RIUMIN.

I. AZ ARANY SZIMATJA.

A Hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.

Ez a hajóhad tizenötezer orosz-katonát hozott magával Anapából, egész hadjárathoz való ágyuparkkal, lőszerrel, s a jövő télre kitartó élelmi készlettel ellátva.

A hadi gályák lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat, ágyúik sorával a part felé fordítva s a szállító hajók vízre bocsáták dereglyéiket, a mikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett átrakodni.

Az orosz főparancsnok, Weljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napi parancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a «Szemes» folyócska másik partján fekvő hasonló nevű várost, gyors megrohanással elfoglalni az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerűlne, szólnak bele az öreg ágyúk. E szerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési czélja s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével megismertetve.

Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.

– Riumin! Mondá neki a tábornok. Te az alatt, a míg gyalogságunk a várost elfoglalja, lovasságod két szótniájával felnyomulsz a Szemes medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a négyszögletű fehér épületnél, a mit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a folyammederből s azt az épületet elfoglalod. Neked jutott a legnehezebb feladat; mert a míg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked leányokkal kell elbánnod. Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, a kiket a stambuli és kairói kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A Ramazán-ünnep közeledtekor néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz leányok szeme tele van varázslattal. A ki a cserkeszleányt megveszi rabnőnek, az magát adta el a cserkesznőnek rabszolgául. Nagyvezérek és szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesznők szemeiből háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata a czárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod, hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, a mit csak a vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az «új Jeruzsálem» zárdában apáczáknak fognak neveltetni. E szerint e lefoglalásnak kettős czélja van. Egyik az, hogy a barbar leányvásár a cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba visszahozatva, a keresztyén vallást és a czivilizált szokásokat a már meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjeszszék. Minden térítés az asszonyok utján megy leghatályosabban. Valamint a pogányok fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. Megértettél. Tehát a rableányok hánjában történtekről nekem és a czárnak felelsz. A gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. Ha a lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. Ha őreik rájuk gyujtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. Ha védnék magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem vágsz; lefegyverzed őket s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat elvárod. Mehetsz!

Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be, mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett félszótnia kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett usztatva vitték magukkal s távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.

Riumin délczeg, daliás alak volt; érdekes halavány arcz, veresbemenő hajzattal, bajuszszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt valami mélabús kifejezés, a mi a harczias alak tekintetét rajongó ábrándozóvá tette.

Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban nyerte, a mikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár törzseknek Oroszországban, a kik azt mondták magukról, hogy nekik négy szabadalmuk van: egyik «botokat osztogatni másoknak»; másik: «botokat senkitől nem kapni»; harmadik: «a czártól közvetlenül elnyomatni»; negyedik: «ha a nyomást nem tűrhetik, a czárt megfojtani». Egy ötödik is volt, de ez már elavult, hogy a czárnak az ő családjaik valamelyikének leányaiból kellett feleséget választani.

Riumin sok költői hajlammal bírt, phantasiája elevenen kiszinezte a rábizott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A felriasztott szépségek; a kétségbeesés harcza, magukat fegyverrel védő leányok s fegyvert nem használó férfiak között. Vajjon mi lesz a neve annak a szépnek, a kinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből? Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelid szavával felszárítani könyjeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor aczéllá válni előtte, s azt mondani neki: «Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!

A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első fél szótnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.

Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette; azok el voltak már sülyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán felé.

Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak látszott. Azt hitte, kelepczébe csalják, a hogy a cserkeszek szoktak harczolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki felvonva tartá, s a kivont kardot szijjra akasztva kézcsuklóján.

Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin «hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!» vezényelt s úgy kaptatott fel a nagy négyszögű épülethez. Kifelé egy ablaka sem volt annak. A ki a szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos terraseokra van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták azt hirtelen, elállták minden kijáratát s azzal Riumin maga tört be legelől az udvarra s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornáczra, követve kozákjaitól. Sehol még csak egy élő lelket se talált.

A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, a miket a keleti nők lábaikra kapcsolnak, mikor végig sétálnak a hideg kőpadlaton s a fürdőterem nagy vízmedenczéjében még ott uszkált egy hosszú piros szalag, mely valamelyik cserkesz nympha hajából tévedhetett oda. A veres márványfalak tele voltak karczolva nevekkel és versekkel, miket az itt járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A cserkesz irás olyan, mint egy arabeszk rajz, egymásba font kacskaringós czikornyával.

Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon, ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket betüzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: «Leila, Zuelma, Zoraida» és az utánuk irt verseket. Jól értett cserkeszül.

A közben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.

Késő estig tétlenül ült a két szotnia kozákja a nyeregben.

Akkor egy nyargoncz érkezett hozzá a tábornoktól, a ki parancsot hozott a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.

Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonczczal Weljaminoffhoz.

Útközben minden utczán a már partra szállt orosz csapatokkal találkozott, a melyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni, Weljaminoff a főpiaczon fekvő bazárépületben ütötte fel a főhadiszállását.

– Egy kis felsülésünk van, mondá a tábornok a belépő Riuminnak. A cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a Szemes torkolatánál hányunk új redoutokat. Úgy hiszem, hogy te is csak az üres kaliczkát kaptad meg a madarak nélkül.

– Valóban, egy pár száz szentet ezuttal elszalasztott az ég, mondá gúnyorosan Riumin.

– Franc maçonszki! feddé őt a tábornok. Ne gúnyolódjál az éggel; mert megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?

– Úgy hiszem az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, czélunkat elérve, visszatérünk mindenestől Anapába.

– De nem az volt a czélunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt megerősítsük.

– Mint igaz orosz katona, tartozom mindenben megnyugodni, a mit nem értek.

– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, a mihez erős segédkezet kell nyujtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin; hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé phantastának is hiszlek; erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről tanuskodnak.

– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! szólt Riumin, kit nyugtalanított ez a felülről jövő hizelkedés.

– Te jó szinész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt játszottál is valami darabban s mindenki bámulta nagyszerű alakítási tehetségedet. Még énekelni is tudsz.

Riumin csodálkozva rázta a fejét, hogy jön ez most mind szóba?

– Asszonyok, leányok elcsábításához pedig rendkívül értesz.

– Hanem hát mind ennek mi köze a kaukázusi hadjárathoz?

– Tehát jobb szeretnéd, hogy ha stratégiáról beszélnék veled? Az is meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és bal szárny hadjáratára. A bal szárny támaszkodik a Kaspitengerre, a jobb szárny a Fekete tengerre. Amaz nyomul előre a Wladikawkazi hadi úton, emez az abchaz tengerpart mentén s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom.

– S mi köti össze?

– Ugyanez a sziklabirodalom.

Most már nem állhatta meg Riumin, hogy át ne vegye a szót.

– A minek a hány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nem hiába nevezik a Kaukázust a «nyelvek hazájának». Szuchum-Kaleh kikötőjében Srabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel, arcza, alakja százféle néptypust mutat be, egy album az egész világ népeiből, a hol összekerültek a földabroszról letörült országok elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai, s azok között olaszok, görögök, francziák, kik a keresztes háboruból züllöttek ide s jámbor németek, kik az atyáskodó würtembergi fejedelmek pálczája elől menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úr Istennek csakugyan nincs második a kerek földön.

– S tudod, hogy miért kell nekünk birnunk mindezt a gyűjteményt?

– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai iskolája, a hol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló kazánul szolgáljon; a míg tudniillik a «seprű»-t Szibéria nyeli el. A nyilt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Baikál és az Obi mellé küldjük; de a kik csak philosophok, szabadkőművesek, vagy a kik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó lerakodó hely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a keletindiai útnak.

– Mind a háromban van valami, szólt erre Weljaminoff nyugodtan. De mindezek fölött van még egy főindok, a mit te még nem tudsz és a mit én most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz napfényre nagyobb tömegben aranyat1) Magyarország és Oroszország. Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra,2) Oroszországé 350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rá költi a nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod, ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része elitélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet fogyaszt, s a nyert nemes érczen alig van egyéb haszon, mint az, hogy annyi érczpénz kerül a földszinre, mint a mennyit az irigy parasztok évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.

Riumin pödörgetni kezdte a bajuszát fölfelé.

– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? szólt Weljaminoff egész kedélyeskedéssel. No hát térjünk át a népismére. A legrégibb irók feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség hirhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában s a kaukázusi ötvösök még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek aczélpengéi, miket a szuanetek készítenek, aranynyal vannak átdolgozva, a mit a taus művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a wladikawkazi, tifliszi bazárokban azokat a «hazarp»-okat, a hosszúnyelű kancsókat, s azokat a guitarrealakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek «kullah» a neve, s a csavarnyakú korsókat szinaranyból, vagy csodálatos ezüst- és arany-keverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus a leggazdagabb aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki, ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.

Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg nem felel rá).

– Látod: az Uralban elárulta az Uralfolyam az arany ottlétét, Erdélyben elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró arany-szemecskéket, sőt egész termésdarabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetetlen maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet, egy csoport nyugtalan roskolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bez popovčit, az emberiség ellen összeesküvő szkoptsikat; a fanatikus chlistiket, a bomlott agyú duchoborczikat; kik odahaza mind a rend fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborus, a Kazbek hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.

– És tudják már, hogy merre van az?

– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy város: Nučha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek a marseillei és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron egy népfaj küldöttei, a kik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, a hol hegyektől körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés. A selyemgubó ennek a háromnak a tanuja. Ezeket az embereket a kabardaiak «láz»-oknak, a daghesztániak «udi»-nak nevezik. Egyik azt mondja, hogy keresztyének, a palestinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a másik egyptomi ivadéknak állítja. De se keresztyén templomba, se ozmán mecsetbe, se synagógába, se samán imahelyre, se buddha bálványhajlékba, se parz tűzimádó barlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok országos vásár idején mind tele vannak hivekkel, kik a világ minden részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás székhelye, míg követőik távol Keletindiában laknak s onnan járnak ide bucsúra. Miért ne lehetnének «hegyeink» közt régi «Isis imádók» is? Nyelvüket sem érti a mit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, a mik versenyeznek egymással a kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a leüléshez mindig valami magas helyet keresnek s soha se ülnek le a földre keresztbetett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott, akár mohamedán, akár indus, akár chinai. Viseletük sem hasonlít ez ország egész muzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül kitünteti azt a viselt ékszerek soknemüsége, a miket meg sem tudunk nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta szinaranyból van. A mi legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyem-gubó terhet, a mit magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük kelméket és újabb találmányu lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el s pénzt nem adnak ki. A mely nap jöttek, az nap visszamennek; s senki sem tudja, honnan és hová?

– Tehát valószínüleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, a hol a Kaukázus aranytelepei vannak, a mik a Kabarda és Daghesztán valamennyi ötvösének munkát adnak s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a «besmet» gombjai nemes érczből vannak, s még a közharczosnál is a tőrhüvely, a «saska»-markolat, s a puskaagy ezüsttel, aranynyal van kiverve.

– Látod, hogy rájösz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érczczel tudják teleszórni ezt az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket újabbkori tökéletesített mívelés alá?

– Csak az a baj, hogy nem tudjuk, merre vannak.

– Az «Udi» vagy «Láz» nép tartományában.

– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.

– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor megkisértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza. Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Soha sem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a vidékkel és népekkel ismerős leghívebb gruziakat, oszszeteket, mind odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, a kik a világ minden zugába be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet találni. Ha kelepczébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy egy legalább ki ne szabadúlt volna közülök, a ki hírt mondjon a többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek magukkal, a mik által izenetet küldhessenek arról a helyről, a honnan gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.

– Akkor annak kellett történni, szólt Riumin, hogy küldötteink csakugyan rátaláltak arra az országra, a mit kerestek, de ott olyan jól éreztek magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit, és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem kivánkoztak többé a küldőikhez vissza.

– A mit mondasz, azon nincs mit mosolyognod, szólt Weljaminoff. Ez több, mint valószinű. Az egész Kaukázusban egy harmadrészszel nagyobb a nők száma, mint a férfiaké, s valamennyi «karulti» faj, valamint az «adidzsé» faj minden törzse: a csecsencz, dzsiget, sapszuch, kiket «odakinn» mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő, azért hát eladják őket. Természeti ratio szerint igazuk van. A leány otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még előnyére válik, ha a nemes kaukázusi typus idomító befolyást gyakorol rá s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii nép gazdag. Az nem szorúlt rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott vendég, a kit olyan lánczokkal kötöznek magukhoz, a mik legkevésbbé eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot, tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te Riumin, nem volna kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?

– Hátha én is ott maradnék, lekötve valami udii szépség bájaitól?

– Te nem maradnál ott; mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön, a ki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak francziák, németek, olaszok, de se franczia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig azok is vannak olyan derék nemzet, mint az «Udi». Téged visszahoznának az epaulettjeid és az érdemrendeid.

– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, a kik ott hagyták a vállrózsáikat és rendjeleiket s kimentek idegen földre, nem új vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy a mi még annál is rosszabb: – könyveket irni.

– No de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték, te nagyon szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff ostrománál az egyik őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat a falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz az? Azt mondád: «van egy kis hét esztendős hugom, annak küldöm emlékül». Ez a hugod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted. A mely napon a czár ezredesi rangra emelt s rendjelét a hadsor előtt melledre tűzte, az napon odahaza az apád keményen megdorgált, a miért elfeledtél neki kezet csókolni, s te sirtál, mint a gyermek, úgy kértél tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy ma nem lesz otthon a férje s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra s ezért elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős lánczokkal vagy idekötve, hogy Udiban ne maradj.

– A mi azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgy sem szándékozom.

– De ha küldve volnál?

– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? milyen és mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? mennyi időre lássam el őket élelemmel? minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? hol emeljek tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elborusra fel s menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart, engedelmeskedem és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.

– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz czár meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy hol van a titokteljes Udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet hozzá? A te feladatod az, hogy találd ezt ki. Nem is kapsz semmiféle hadcsapatot, a mit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz egyesegyedűl, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű bennszülöttet, a ki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem kapsz semmi utasítást. Mégy, a merre világot találsz. Keresed a kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve, párducz és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél keresztül segíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet felhasználásával. Kiadod magadat angol touristának. Az angolokat minden vad respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni troubadourok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen látott vendégek. Te jól tudsz cziterázni, énekelni is. Betanulsz egy pár hőskölteményt, felveszed a cserkesz besmetet, fejedbe nyomod a «papást» s keresztül-kasul járhatod ily alakban az Elborus és Kazbek minden rejtett völgyét. A férfiakkal együtt iszod a «kacheti» bort, míg a «kuptsinában» tart, s az asszonyoknak udvarolsz. Mámor között, szerelmi suttogás között legjobban kitudhatod a titkokat, a mik tovább vezetnek. Ha találsz két néptörzset, mely egymásra féltékeny, az egyiket feltüzeled a másik ellen; fölhasználod úttörőnek, s ha végre rátalálsz küldetésed czéljára, előveszed minden fölényedet, a mit daliás alakod, lángeszed, ismereteid, bátorságod biztosít s befészkeled vele magadat a legfőbbek bizalmába. Meghódítod asszonyaikat a csábítás varázshatalmával s kitudod országuk titkait, gazdaságuk kútforrását, védő és támadó erejük nagyságát, erődítményeik elhelyezését, népszámukat, harczmódjukat, összeköttetéseiket és viszálkodásaikat. Tudomást szerzesz vallási és társadalmi fogalmaikról és mikor mindezt megszerezted, akkor vigyázva és minél gyorsabban visszatérsz. – Nos, mit szólnál ahhoz, ha ezt a megbízást intézném hozzád?

Riumin most már egészen komoly arczot mutatott.

– Hát azt mondanám rá, hogy a tábornok úr ma ugyan tréfáló kedvében van. Sajnálom, hogy jó kedve nem ragadt rám. Én katonának szegődtem. Megyek karddal, puskával, a hová küldenek s elvérzeni kész vagyok az orosz birodalomért és a czárért; de komédiásnak nem szegődtem, hogy rajzalbummal mint angol traveller, vagy cziterával, mint lazisztani troubadour barangoljam be a hegyeket; s cserkesz leányok szíveit meghódítani vállalkozzam. – Elég volt a tréfából ennyi mára! A többit másnak engedem.

Weljaminoff tábornok e szóra maga is komoly vonásokra ránczolta eddig családiasan mosolygó arczát.

– Igaza van önnek, herczeg Kalamoff Theodorovics Riumin ezredes. Ez a mai nap különösen nem alkalmas a tréfálkozásra, beszéljünk valami komoly dologról. Ismer ön valami Hertzen nevű fiatal tisztet a hadseregnél?

Riumin összerezzent.

– Jó barátom; felelt ezután nyugodtan.

– Ön szokott vele levelezni is?

– Ugy hiszem, hogy levelezéseinket szigorúan ellenőrizhették.

– Azt nem mulasztották el. Önök egy társulatnak tagjai voltak, a minek a neve «orosz phœnix».

– Az nem titok. A czár engedélye mellett alakult s irodalommal és népismerettel foglalkozott. Az én részvétem tájak és népfajok ismertetésére vonatkozott.

– Tudom. Hanem ennek a társaságnak a tagjai politikai változások előidézésének gyanujába keverték magukat s mindnyájan elfogattak és elitéltettek; maga Hertzen is. A nála talált levelek között önnek az iratai is előfordultak s azoknak a nyomán az ön atyja házánál is kutatás történt, önnek a hazaküldött levelei után.

– Azok kizárólag családi érzelmekről szóltak! sietett hevesen beleszólni Riumin, nem bírva elrejteni felindulását.

– Lehettek bennünk czélzatok, a mik a társulat titkos irányzatára vonatkoztak. Ennek következtében a törvényszék kimondta önre a degradatiót; elitélte önt vállrózsáinak elvesztésére, érdemjeleitől megfosztatásra s hatévi közkatonai szolgálatra a gelendzsiki várőrségben.

Riumin ajkaiba harapott, szemei úgy égtek, majd kipattantak.

– Én még Anapában megkaptam önnek az itéletét; de késtem a végrehajtásával. Azt gondoltam, itt a mód Szucsuk Kahle ostrománál egy különben vitéz katonának alkalmat adni, hogy becsületesen meghalhasson a csatában. Olyan helyre küldtem önt, a hol legbizonyosabb volt a hősi meghalás. Az önvédelmet is megtiltottam. Mit tehetek róla, hogy az ellenség ravasz fogása meghiúsította jó szándékomat.

– Köszönöm, szólt Riumin keserű mosolylyal. Tegyen ön velem, a hogy parancsolva van.

S azzal büszkén emelte föl a fejét, mint a ki érzi azt, hogy leszámolt a világ minden nagy uraival: «nincs semmije és nem tartozik semmivel».

– Hiszen ha ezzel be volna fejezve a szomorú történet! mondá Weljaminoff; de azt is meg kell még önnek tudnia, hogy ősz atyját herczeg Kalamoff Stefanovics Tódort, ugyanez ügy miatt elitélték Szibériába deportáltatásra.

– Atyámat! kiálta fel Riumin indulatosan. Az én szegény atyámat. A hang elszorúlt a torkában.

Weljaminoff tábornok folytatá azzal a merev egykedvűséggel, mint ha egy viaszalak beszélné el mindezeket.

– Egyelőre csak Jekaterin várba küldték őt fogságra.

– Meghal, ha anyámtól elszakítják! rebegé Riumin reszkető ajakkal.

– Hát hiszen nem szakítják el tőle. A herczegnő is követi férjét a fogságba.

– Hogyan? Az én anyám! Az én szegény, szenvedő anyám; a kinek az életét csak a gondos ápolás tartja fönn, elhurczolva Szibériába! Megfosztva minden kényelemtől, a mi beteg testét fenntartotta, megfosztva minden ápolástól!

A köny elfojtotta szavait; a nagy erős férfi el kezdett zokogni, mint a gyermek s arczát eltakarta tenyerével, a mi kard és lándzsaforgatásban kérgesült meg.

– Hiszen nem lesz megfosztva az ápolástól, vígasztalá őt Weljaminoff tábornok. Ott lesz mellette leánya is.

– Micsoda? Még hugom is! kiáltá fel Riumin s könyeitől nedves kezét most már ökölre szorítá. Tatjánám! Az én kedves kicsinyem! – Ugy tudom, hogy menyasszony volt!

– Akkor meg ne mondja ön nekem a vőlegénye nevét, mert még azt is bajba keveri.

Riumint átfutotta a düh, fejébe tódult a vér; egy mozdulata azt árulta el, a mint jobbjával vállrózsájához kapott, hogy saját maga akarja azt onnan letépni, hogy előljárójának a lábához s a szentséges hatalomnak a szeme közé vágja azt, s aztán sarkával tapossa össze vérével szerzett érdemrendeit; hanem a másik perczben már lehűté lángbaborult lelkét az a gondolat, hogy indulatoskodásával megint családja sorsát nehezítené; aláereszté kezét s csendes hangon szólt:

– Mennyi időre van atyám elitélve?

– Fogsága csak három évig tart s a szelídebb fokozatú.

Külön házban lakik. Igaz, hogy annak csak egy szobája van, s abban rajta és családján kívül még annak a négy katonának is ott kell tanyázni, a kik őrizetére vannak rendelve s a kik közül egynek mindig ébren kell lenni és vigyázni minden mozdulatára. Hanem azt megszokja időjártával az ember.

– És ha a három év letelt?

– Akkor elszállítják Irkuczkba, vagy Nercsinszkbe, s az ólombányákban fog dolgozni. Itt már csak minden héten egyszer láthatja a családját, úgy hogy azok látogatják meg a bányában. Biz ez nehéz sors. De utóbb ezt is csak megszokja az ember. Itt megint három évig fog maradni.

– És azután?

– Azután felszabadul, s csupán belebbeztetni fog a tobolszki kerületbe, a hol a nyestvadászok telepét fogja szaporítani. Ez már olyan sors, a hol teljes szabadsága van mindenkinek; – de azt, mondhatom, hogy soha se szokja meg az ember…

Riumin most már elhallgatott.

– No úgy-e, hogy ezek már elég komoly dolgok Kalamoff herczeg? szólt Weljaminoff tábornok. Már most hát édes Riumin, mit gondolsz, ne térjünk vissza az elhagyott tréfás tárgyra megint? Ha azt mondanám még egyszer: eredj el, járd be, a mi hegy és völgy van a Kubán és a Terek között; igyekezzél feltalálni azt a vidéket, a melyben a Kaukazus aranytelepei vannak; ha megtaláltad, jőjj vissza. Akkor megkapod újra vállrózsáidat, a vezényletet azon hadoszlopnál, mely e vidék elfoglalására lesz kiküldve, a kormányzói rangot e fölfedezett tartományban, s azon a napon vissza lesz híva a családod, ha három év alatt hajtod ezt végre, a jekaterinvári fogházból, ha hat alatt, a bajkáli ólombányából, ha kilencz alatt, a tobolszki vadászgunyhóból s ismét visszakapja apád palotáját és uradalmait, anyád zsöllyeszékét és hugod a vőlegényét; – nem nevetnél ki vele?

– Elfogadom azt; suttogá Riumin.

– Ez már okos szó volt. – Most már rajtad áll a választás.

Mint angol utazó akarsz-e barangolni, a mihez sok pénz kell, de a mennyi kell, rendelkezésedre áll; vagy pedig mint kóborló nemzeti bárd, a mihez nem kell egyéb, mint egy czitera.

– A cziterát választom.

– Az mindegy ám; mert a mi pénz erre már egyszer utalványozva van, akár te viszed el, akár más; többet a maga kútforrásához vissza soha nem folyik.

– Akkor küldje ön el a nekem szánt összeget szegény atyámnak, hogy nyomorát enyhíthesse vele.

– Hidd el nekem Riumin, hogy a mennyi kézen ez a pénz keresztül menne, a te apádhoz egy rézkopek se jutna el belőle. Majd segít az öreg magán. Megtanúl kosarat fonni, vagy pipát faragni. Az anyád is tud kártyázni s megteheti, a mit Trubetzkoi herczegnő tett, hogy leül az őrül berendelt katonákkal kártyázni, s minden nap elnyer tőlük annyi kopeket, a mennyivel a családját élelmezheti. Az asszonyok a megélhetés dolgában nagy mesterek. Te ha csakugyan azt a vándorlási módot választod, a mihez nem kell úti költség, legjobban teszed, ha a fölösleges pénzedet eltraktálod a bajtársaiddal. Még most a kantintartónak vannak borai s még most a tiszttársaid megéljeneznek, ha megitatod őket; holnap, mikor megtudják, hogy degradálva vagy, úgy is elfelejtik nevedet.

– Megtudják?

– Természetesen. Nekem is ki kell hirdetnem az itéletedet és egyúttal azt, hogy megszöktél, s a ki élve visszahoz, ezer rubel jutalmat kap. Ezzel kettős czélt érek el: egyet azt, hogy te ugyancsak sietni fogsz magadat minél előbb túl tenni mindazon a vidéken, a hová az orosz fennhatóság kiterjed, másikat pedig, a sokkal fontosabbat, hogy mihelyt e hirdetményem az ellenség kémei által, a kikkel körül vagyunk untalan véve, szépen elterjed, téged abban az esetben, ha valahol mint idegent fölismernek, nemcsak hogy meg nem ölnek, sőt még oltalmazni fognak s elősegítenek a továbbmenekülésben, azt gondolva, hogy a mi üldözöttünk vagy. Látod, hogy milyen jól gondoskodtam rólad.

– Köszönöm.

– No hát ne soká időzz. Keress magadnak egy kalauzt, ne abcházt, mert az ostoba, ne is csecsenczet, mert az áruló, hanem oszszetet, a ki hű és okos. Hajadat, szakállodat fesd be feketére, mert a szőke gyanus szín a hegyek között. Aztán vigyázz az életedre és az egészségedre. Tudod, hogy neked nem szabad meghalnod! Használd föl minden tehetségedet, hogy minél előbb czélhoz juthass. Tehát a viszontlátásig.

S azzal kezét nyujtá neki.

Még ma tehette. Még ma nem volt kihirdetve Riumin itélete, mely őt infamiával sújtja.

II. MČZCHETISZ, AZ OSZSZET KALAUZ.

Mire Rumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az előre küldött oszszet kalauz.

Alacsony, szikár alak volt, világos szinű kaukázusi jellegű arczczal, nemzeti viseletben, a mit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytartó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó érczsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölcscsel, hogy «omnia mea mecum porto.»

A mint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyilt, az oszszet a fajánál szokásos üdvözlet után, a mi abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arczán, egy levelet adott át Riuminnak Weljaminofftól, a miben csak ennyi volt írva: «Bízd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.»

– Te fogsz a vezetőm lenni? kérdé tőle cserkeszül.

– Én.

– Tudod hová megyünk?

– Egy országba, a mit nem tudunk hol van.

– Hiszed, hogy rátalálunk?

– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem hogy visszajövünk-e, azt nem tudom.

– Miről gondolod?

– Mert már három bátyám elindult erre az útra s egy sem tért vissza.

– Megölték őket?

– Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.

Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Utibőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, a miket a vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harcztalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukazusban van cserkesz ruhája, a mit vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a «vad». E közben az oszszet neki gyürkőzött s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinűvé lett.

– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé? kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. Nem hiszed, hogy felismerik bennem a kiejtésemről az idegent.

– Sőt bizonyos, hogy felismerik az «idegent», mert itt minden völgy népe más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez mindenütt ismeretes. «Tamara királynő hősregéje», «a gruzi királynő vérboszúja» olyan dalok, a mikkel a lazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra; mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.

Riumin megkisérté próbáját adni a hangjának. Az oszszet el volt tőle ragadva.

– Ha így tudsz dalolni, bele fojtanak a borba.

– Hát a cserkeszek bort is isznak?

– De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.

– De a próféta megtiltotta a boritalt.

– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították s a cserkesz azokra hallgat és megiszsza, a mit Allah és a Daal adott.

– Hát az kicsoda?

– A Daal a «suani» nép istene, a kik között az «Udi» az uralkodó faj. Ezeket akarjuk épen meglátogatni.

– S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?

– Csak az «elátkozottak» völgyein áthatolhassunk épkézláb.

– Kik azok az elátkozottak?

– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli népek, a kik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. A hány ault alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik mondja: «raszkolnik», a másik «moraltsik»; a harmadik «bespopovczi»; a negyedik «skoptsi»; megint tovább a «čhlistik», a kik a bolhát meg nem ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyermekeket elássák élve; vagy még aztán a «duchoborcsik». Ezek mind gyülölik egymást, s meg nem nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva mint az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az «rz» betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a «bezszlovecsniék» közé tévedsz, ott járod meg hiresen. Azoknak a vallása azt kivánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki nem vehetsz belőlük. A hová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt, meg bundát.

– Hát te nem vagy keresztyén?

– Oh igen, mi oszszetek mind keresztyének vagyunk.

– Mikor kereszteltek meg?

– Legelőször most hét éve, s azóta minden évben egyszer.

– Tehát hétszer?

– Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg kihirdetteté, hogy minden oszszet, a ki megkeresztelkedik, kap egy rubelt, meg egy inget. S az ing bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is jól esik.

– Tökéletesen igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre elszoktál-e járni?

– Ha hozzájutok, eljárok a duchobortzikhoz.

– De hát miért a duchobortzikhoz?

– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.

– De tudod-e, hogy azok nem igazhivők, hanem eretnekek?

– Hiszen próbáltam az igazhivők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. «Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?» Akkor aztán elkezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, a mit senki sem értett. Gondoltam: az én rám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: «hát csak nem adod a kanczatevédet az én hóka lovamért?» Rám förmedt, hogy ne lármázzak. «Még a csikaját is odaadom ráadásul», mondok. Erre befogták a számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott; de engem nem kinált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból s aztán neki fogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. «Melyitek lopta el a kovámat?» mondok az egyik komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok szépen kérve: «add ide kölcsön a kovádat.» Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap odajön felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele parázszsal: «utczu de jó, hogy épen jösz, mondok neki: adsza egy kis tüzet a pipámba.» Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél-lábamnál fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, a honnan kidobtak, holott senkit se bántottam?

Riumin el se mosolyodott.

Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, a mi a besmetet összetartja s engedé az oszszettől a dereka körül csavargattatni az övet, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir-szövet volt; szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv.

– Mi a neved? kérdezé Riumin az oszszettől.

– Mčzchetisz.

– Furcsa!

– Biz az oszszet nyelvhez erős tüdő kell.

– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüszszentsek? Mčzchetisz!

– A mire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, a mi annyit tesz, hogy «zdrawtvoujtje!» (légy üdvöz.)

Az orosz nyelv sem enged az oszszetnek, ha birokra kerül a dolog.

Riumin ennek se nevetett.

Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát.

– No hát nem vagy a legszebb cserkesz?

És Riumin még arra sem mosolyodott el, a mi pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álczában.

– Még az anyád sem ösmerne rád, mondá az oszszet.

– Hallod-e Mčzchetisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen tréfás ficzkó vagy te?

– Én uram? Én sohasem vagyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserkeszül?

– No, és elég mélyen vettem a hangot?

– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kaczaj asszonyok és gyermekek hangja. A mint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. A ki elmosolyodik, az idegen, az moszkó! A cserkesz arcza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, huga volna ellenség fogságában, s folyvást azon törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?

Riumin, belőled jó cserkesz lesz!

Riumin még a cziteráját kereste elő, a hű bajtárst, a ki a kaukazusi favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról levett vállszalagjára kötötte s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az Alexander Newszki érdemrende csüggött. A czitera pedig egy szinlapba volt takarva, mely a moszkvai hires udvari hangversenyt hirdeté, a hol Riumin is bemutatta művészetét a herczegekből és fejedelmekből álló közönség előtt; (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy felvonást, mint tudva van, a czár parancsára orosz egyenruhákat használva a dán darabban) Riumin eldobta a földre a szinlapot is, meg az érdemrendet is.

– Ohó! szólt az oszszet utitárs, ennek még én mind hasznát vehetem. S felszedte a szinlapot, meg az érdemrendet s eldugta besmetje zsebébe.

– Hanem már most így átöltözötten nehéz lesz innen kimenni, mondá Riumin. Az őrtálló kozák megjegyezte, hogy ide a toronyba egy orosz tiszt, meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni nem enged.

– Azon könnyen segítünk, szólt az oszszet. Én felveszem a te egyenruhádat; te pedig a hátadra veszed az én batyuba kötött öltözetemet, dudámat s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák, hogy a magasabb volt-e az orosz, vagy az alacsonyabb?

Úgy történt. Mčzchetisz felvette Riumin levetett öltönyeit s Riumin ment utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az oszszet két egymáshoz szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló a kaukazusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes part mentében eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, a hol négy kozák volt felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabélylyal, a negyedik lováról leszállva, kalapácscsal igyekezett valami irott papirost felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.

– Mi az? kérdezé tőle az oszszet.

– Egy ukáz! felelt a kozák, tisztelegve az ezredesi egyenruha előtt.

Az oszszet odalovagolt Riuminnal s olvasá magában mind a kettő a hirdetményt.

«Szucsuk Kaleh. Mai napon Kalomoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor herczeg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári senatus hütlenségért elitélt, zászlójától megszökött. A ki élve visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Weljaminoff tábornok.» Következett a szökevény személyleirása.

– Ez ugyan sarkal bennünket! dörmögé az oszszet Riuminhoz. Azután a kozákhoz fordult, parancsoló szóval:

– Tudsz te olvasni?

– Hogy ne tudnék!

– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény pedig jól volt felszegezve.)

– Hát meg van fordítva? No várj, majd megigazítom. Mert hát csak pénzt tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg lel, arra ráolvasni; de papirosrul olvasni – nem vagyok én pópa!

Azzal kihuzogatta a fogával a fából a szegeket s aztán megfordította a hirdetményt fejével lefelé.

– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó magasra, te «durák».

S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, a mi nem más, mint egy légycsapó alakú bőrkorbács, a mi ezen a tájon a beszélgetéshez mulhatatlanul megkivántatik. Ez a hangsúly.

A kozák aztán felállt a lova hátára s olyan magasra szegezte fel a megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.

– Most már ballaghatunk csendesen, szólt az oszszet s halkan léptetett előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak: – Már most add ide a besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert ez könnyen kilikad ebben az erdőben.

Olyan erdőket csak a Kaukazusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán és a szelid gesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb fenyő, s az erdő alja tele nőve ölnyi magas puszpáng és tiszafabozóttal, míg a fák derekait mint óriás-kigyók ölelik át a százados vadszőlő tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labyrinthot képez, a mibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt rengeteget megbontani, s a hol egy ösvény vezet a hallgató országba, az oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, a miknek a szeme a sötétben világlik.

S az út két ily eleven zöld fal között visz végig fel a hegytetőnek.

Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb. A fák kivágva oly szélességben, hogy négy-öt lovas elférjen egymás mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. A hol ritkás az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s hol az út a folyam medrébe száll le, ott a gázló egyre változik, a hogy a rohanó folyam változtatja zuhatagait s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az útat a «leányok útjának» nevezik: az ide szállított eladó leányok után.

A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi lénynyel; csak a ragyogó tollú fáczánok repkedtek keresztül a fejeik fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt előttük bujkálva, a miből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató mélye tele van elrejtőzött emberekkel.

III. A DUCHOBORCZIK.

A mint a szucsuk-kalei kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek, ott egy koloszszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül. Innen a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyektől körített völgybe.

A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete pontok mozogtak: juhok és fekete hosszúszőrű kecskék.

Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék tenger tükréből.

Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas. Legszebb példányai a kaukazusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a lovasok köze ledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna, hogy merre forduljanak?

– Még ma el kell a völgybe jutnunk, mond Mčzchetisz; ott emberi telep van, bizonyítják a juhnyájak s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.

Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, a miken csak a cserkesz lovak tudnak keresztül szökellni.

Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, a hogy a fák közül kivillant.

Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a gunyhót egy csoport férfi állta körül, a kik nem hogy eloltani törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggalyakat hánytak rá, a mitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint az asszonyok állták körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.

A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez.

– Ah, ezek jó barátok! kiáltá föl az oszszet; ezek duchoborczik. Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szivesen leszünk látva. Most, a mint látom, épen husvétjuk van. Csak arra kérlek, ne mond nekik, hogy orosz vagy s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.

– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbbé husvét, jegyzé meg erre Riumin Oleg.

– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.

– Annak az örömére?

– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a bőjtöt, s mi ezentul, a míg csak a roskolnik telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret és tejet.

– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht? kérdé Riumin hitetlenül.

– Természetesen. Mert a míg a védelmezőik távol voltak, addig az abchazok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz roskolnikok jámbor, békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak, vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem háborgatja senki. De a mint az orosz sereg leteszi a lábát az abchaz partra, első, a ki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái és tsinovnikjai3) s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.

Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy mélyén; utczáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.

Mikor az égő gunyhó körül összegyült emberek a két jövevényt meglátták: cserkeszül üdvözlék őket s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.

– Mink is duchoborczik vagyunk, meghódolt oszszetek, sugá Mčzchetisz a nép élén álló hosszu szakálu ember fülébe, mire az kezet szorított vele. Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigoru, sovány volt: egy fiatal férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhancz korában is mind, egymás között sem igen beszéltek.

A falu véne, a kit Mčzchetisz «prófétának» tisztelt meg, meghivta őket a vallási szertartásukhoz, a mi éjjel megy végbe. Egy nagy tágas, gömbölyű faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lóczákon, külön a férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz tölgyfaasztal mellett. (A máglyát az alatt hagyták égni.)

«Duchoborczi» szó szerint annyit jelent, hogy «szentlélekkel-küzdő.» Az igazhivő orthodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a szent lélek «ellen» küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a szentlélekkel az ördög ellen.

A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti prédikácziót, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban semmi különöst. Egyetlenegy faggyugyertya világítá be az egész gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak csoportja. (Már a leülés maga is nagy hæresis az orthodox egyházban. Mint tudva van, Miklós czár egy német tanárt, ki a szentpétervári Izsáktemplomban, az állásban elfáradva leült, ezért a bolondok házába záratott be, a hol az azután valóban megőrült.)

Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hóri-horgas suhancz elkezdi a szemöldökeit, az állkapczáját rángatni, az ökleit fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor. Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész gyülekezetet; mindenki tánczolni kezd, tagficzamító rugdalódzásokkal, utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a leglehetetlenebb mozdulatok ficzamait, minden combinatión kivül eső hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatatlan rossz szellemet: a szent düh ragadós lesz; Riumin egyszer csak azt látja, hogy oszszet kisérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások remekeiben tul tesz valamennyi hitsorsosán. Ez nem tettetés. Ez valódi fanatizmus. Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája rángatódzik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy ő rá is elragadjon az őrjöngő vidatáncz. A dühöngés addig tart, a míg csak asszony, férfi erőfogyottan ki nem dül, s a földre nem hull. Utolsónak marad az oszszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább kitartják, s végesvégül, egy groteszk pas des deuxben, a közbeszorult láthatatlan ördögöt előlhátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a fejével az egyetlen gyertyát a polczrul, s ezzel vége lett az áhitatoskodásnak.

E kegyeletes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az urvacsorájához.

Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét. Az égő gunyhó üszkei még most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagulán túl egész sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, a mik hasonlítanak a sütőkemenczékhez: elől mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve, valamennyi mind nyitva volt.

A próféta most egy csákányt vett a kezébe s ezt a bezárt agyagdarabot felnyitá vele. Épen olyan agyagtévő tömte azt be, a minőt a mi sütőnéink használnak a kemenczéik elzárására. S csakugyan sütőkemencze volt az.

A próféta egy roppant nagy, hosszukás, halformára idomított kenyeret huzott elő az üregből.

Ezt a kenyeret épen ma esztendeje tették be abba a kemenczébe. Ilyen kenyérrel áldoznak a duchoborczik.

A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemenczében nem penészedhetett ugyan meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető volt.

– Mondtam, sugá az oszszet Riuminnak, hogy nem kapunk már ezentul egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavalysültet.

– A jövő esztendei czipó valószinüleg itt sül, ebben a gunyhóforma máglyában? dörmögé vissza Riumin.

– Az ám, de ne beszéljünk róla.

Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duchoborczik, s igen jó néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a cziterájával kiséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, a míg a parázs a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak s a kantákban maradt tejjel végkép elolták a tüzet.

Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott, letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító dallamot. A próféta felhivta az idegeneket, hogy menjenek éji szállásukra.

Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, a minek az egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképen nem nézett, mert vak volt: üveg helyett olajos papirral takarva. A vendégek számára vetve volt az ágy birkabőrökből. Mčzchetisz a mint levetette magát a fekhelyére, már a másik perczben horkolt.

De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még reggel herczeg és ezredes; a tsinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és hős, a kinek a neve előtt ez a czím állt: «vycokoprevoszkodithretro» (magyarul «nagyméltóságu-kegyelmes») és este már szökevény, álczázott komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak czíme van: «voncsik» (szökött rab).

És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú tableauiból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge testvér a vigasztalan hómező közepett!

Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérczeket, a fenevadakat, a mik között végig korbácsolja őket a zivatar. És mindennek emberalakja van, a bércznek, felhőnek, a száraz fának; maga a a zivatar, mint egy bundás, szakálas, süveges rém csapkod a kancsukájával, a villámmal feléjük. S a fenevadak, a mik seregestül rohannak utánuk, mind emberarczot viselnek. Ezek talán a «szakállasfarkasok» a meséből?

És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szive lázdobogást kap tőle s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.

Riumin felriadt álmából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.

Ez nem vadállati, ez dæmoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat tulordítani? Gunykaczaj, hienanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihivó nyerítése keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzürzavarrá, a mitől reszketés áll az ember inaiba.

– Mi ez? kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. Nem hallod-e? szólítja társát.

– Hallom, felel ez nyugodtan. Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk szól. Aludjunk tovább.

A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben s aztán mély csendesség lett.

De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.

Egyszer aztán ebben a siri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb rejtélyes hang.

Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test nélküli lélek; azon a mélakisérteties hangon, a mit a dajkamesék emléke hagyott fenn: valami lassu, vontatott, sirbolti dünnyögés:

– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva.

– Ki az? kiálta fel Riumin: kindzsálját markába kapva.

Nem felel senki: megint csendesség lett. A kalauz horkolt a maga fekhelyén.

Kevés idő mulva megint hangzott:

– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva!

Riumin most már fölczibálta hajánál fogva utitársát.

– Hallgasd, mi szól itt?

Nemsokára ismét hangzott a kisérteties ümmögés.

Erre az oszszett rögtön talpra ugrott s a süvegét, a mit addig vánkosul használt, felcsapta fejére.

– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez a «čhva» békának a hangja. Innen fussunk.

– Fussunk egy béka elől? kérdé boszusan Riumin, ki még alig szunnyadt egy órára valót.

Az oszszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját s nem látszott tréfálni.

– Már hiszen a čhva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó előle elfutni az idegennek; mert a hol az megszólal, azt jelenti be, hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a kaukazusi láz. A čhva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint «Kasi Mulláh» és a «murtizigátorok.»

A kisértetes ümmögés nem maradt egyedül; nem sokára az egész aul zengett a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hivogató állatnak; Riumin szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni bucsúvétel nélkül. A legelső föladat volt, az orosz települők vidékeiből kikeveredni.

Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok s jól eltávoztak a duchoborczik falujától, azt mondá az oszszet Riuminnak:

– Hát tudod, hogy mi volt az a tegnapi tűzrakás a duchoborcziknál?

– Gondolom. A jövő esztendőre való áldozatkenyeret sütötték ki.

– Ugy van. Arra való a kemencze. A hány kemenczét láttál, annyi esztendős a telep. Hanem a kemencze alatt van még valami más is. Egy sirbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban, ebbe a sirboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemenczét s máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe. Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a föld alul fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt tánczoltunk. Ez így megy.

Riumin összeborzadt.

– Eltemetik a prófétákat élve!

– Azt teszik a duchoborczik. Nem tudom, a starovecsniknél4) ki vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?

– De hisz ez emberáldozat!

– Ez még csak tréfa; ha a moraltsikok közé találunk tévedni, ott majd furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a halálukat, hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak, ráfeküsznek s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy «tűzkeresztség». Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak kereskedni, be a hegyek közé s le a kikötőkig. Az orosz tsinovnikok kegyetlenül üldözik őket, mert a moraltsikok sok katonát elcsábítanak a vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubelben tart, addig vigan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.

Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moraltsikok messze behatolnak a hegyország belsejébe s azt mondta rá:

– Ezeket föl fogjuk keresni.

– De aztán vigyázz, hogy át ne térítsenek!

Ez alatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára. Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás gerinczen végződik, s innen, a mint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű őserdő, megláthatták a kalandorok, hogy hajnalodik az ég.

Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is hajnalodott. Keletről biborban, nyugatról tűzfényben.

– Tudod, hogy mi az ott? mondá Mčzchetisz Riuminnak. A cserkeszek megrohanták az éjjel Weljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, a mi téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az alvók fejére rágyujtani Szemes várost, s a hogy a cserkesz épületek vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.

A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak a szucsukkalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjusereg. Ugy látszik, munkájuk akadt.

Ugy is volt. Az abchazok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zúg sem, a hova a fejét lehajtsa. Azzal megint eltüntek az erdőben.

Weljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést, hogy sikerült Szucsukkálét Szemes várossal együtt elfoglalnia, a cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. A mire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.

IV. TAMERA KIRÁLYNŐ VÁRA.

Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig, miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomukon lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukazusban, a benszülöttek «gurbán» néven hívják. Hosszúkás, lapos dombok azok, a négy szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A cserkesznek azért van széles lapátalakú és éles kengyelvasa, hogy ott azon a helyen, a hol meghalt, mindjárt sirt lehessen vele ásni a számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sirverem ásója. Az út ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mind jobban összeszorult; a folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, a mikor a cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak s átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak futtatva repkénynyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy sziklafolyosóhoz, melyben viszhangot költött a zuhatag zenéje.

E tündérvilági zenekiséret mellett tanítá be az oszszet utitárs Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hős balladát Tamera királynéról, a kit a Kaukazus minden népe, mely a «Kartuli» fajhoz számítja magát, a maga őskirálynéjának vall s tőle származtatja le történetét ezredévek távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamera királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok «Van» várát a hegylakók most is «Shemiramgard»-nak hiják. Shemiram volt a legszebb asszony a földön, Tamera a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi, Tamera férje. Shemiram köröskörül minden országot meghódított; s a hány királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megúnta a férjét, akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás Babyloni kertjében nagyszerű siremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé. Egész városa volt már sirpalotákból, mikben megölt férjei laktak. Hire ment Shemiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és országát. Ariál visszaizente: van már nekem királynőm is, országom is, másik nem kell. Shemiram azt felelte: No hát elveszlek erővel. Nagy sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának. Ariált követte a csatába, a ki csak férfi volt egész országában. Shemiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a pánczélt, paizst, sisakot, úgy harczolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Shemiram elé. Shemiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté könyeivel; összehivatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem jött az életre többé. Shemiram a férjei sirvárosában Ariálnak emeltetett legpompásabb halottkastélyt. «Nem adtad a férjedet a babyloni asszonynak!» izent Shemiram Tamera királynénak, «azért megölte a babyloni asszony a kartuli férfiakat s jön az országodat elvenni.» De Tamera királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot, pánczélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe s a kaukazusi várak előtt csonthalmokat csinált az assyr harczosokból s aztán visszaizent Shemiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babyloni férfiakat, téged pedig öljön meg az, a kit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Shemiramot? A saját egyetlen fia. Tamera nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, a kik lóháton harczolnak s nyillal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak czélozni a meghúzott kézijjal, leányaik jobb keblét kiírtják.

Így szól Tamera királynő regéje, a mit a lazisztáni énekesek vándorútjokban dalolnak.

– Különös, mondá Riumin, a mint utána dalolta az oszszetnek a balladát, hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; a hogy ezt görög nevük bizonyítja.

– Ez nem mese, szólt az oszszet, vándorútunkban találni fogunk még ilyen leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük: leginkább a te hazádfiainál, a moraltsikoknál fordulnak elő.

Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy a hol az orosz keresztyének letelepülnek a pogányok között, a helyett, hogy azokat térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait, mysteriumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.

A sziklafolyosó visszhangozta Tamera királynő hős balladáját.

– No ezt remekül betanultad. Biztatá Mčzchetisz Riumint, csak egy hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztani hegyedüs légy. Egy kisérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes dalol és a húrokat pengeti, az alatt a leány tánczolva fejezi ki a történet változatait s némelyik oly remekül tudja azt arczával, kezével, szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, a ki a szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! – Még erre sem mosolyogsz? – Így nagyon jó. – Mert a cserkesz minden nevetés közt a legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt «megvenni» becsület; «elrabolni» vitézség; de «elcsábítani» czudarság.

Még emberrel nem találkoztak az útban.

Délfelé Riumin egy őzet lőtt s Mčzchetisznek alkalmat adott szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad, minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. A mit meg nem sütöttek, tarisznyára rakták. A maradék kedves utiteher lesz, a míg a «tejfaló» orosz atyafiak telepén keresztül vergődnek a vándorok; a hol az új települők az istenáldotta Kaukazus földét azzal gyalázzák meg, hogy burgonyát termesztenek rajta. Az óhitüek «malakainok»-nak csufolják a sectariusokat, azért hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.

A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem nyilt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.

Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, a hol a sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett szétterülni, hanem e bérczkatlan fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.

A bércztömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején laposra vágott fennsikkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.

– Ez Tamera királyné vára, mondá az oszszet Riuminnak.

– Ez már a negyedik várrom, a miről azt hallom, hogy Tamera királyné vára, viszonzá Riumin.

– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamera királyné várától sokan visszatértek már, a kik erővel akartak keresztül törni.

– Igaz. Semiramis, Mithridates, Pompeius kénytelenek voltak visszafordulni.

– Mind tudom én azt, csak hogy más neveik vannak közöttünk.

– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell másznunk.

A szikla-előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már épen semmi martja sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva csiszolt a maga számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva, embermagasságnyi lehetett s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.

Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt uszniok képtelenség volt: az pedig, hogy oly rövid idő alatt, a mely az orosz hajóhadnak a tengeren megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén lehetetlenség.

Majd megtudjuk, ha odafönn leszünk.

Mčzchetisz előre indult a sziklába vágott uton, fegyverét lövésre tartva készen.

– Ezekben a barlangokban párduczok is szoktak tanyázni.

– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a párduczok hazája Ázsia.

– Nem igen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál párduczbőr nyeregtakarót.

A mint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamera várához vezető ösvényen, meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, a mint az szélesedni kezd, írtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az úton senki. A fensíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd kurrogása, s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt ezen az úton senki. Talán Tamera királyné óta sem. Annak pedig háromezer esztendeje! De hát merre járnak akkor?

A két lovag a bozót közül egy toronyalakú romot látott fölmeredni; ahhoz igyekezett utat törni.

A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.

A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak.

Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredült parabolájával világítá be az eget.

Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerinczek állták el a láthatárt, valamennyi arany köddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő csillámlott a fenséges Elborusz.

Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedenczében mind egyetlen tóvá egyesültek, melynek csendes smaragd tüköréből az erdő borította hegyoldalak viszképe tetszett vissza. A hol tűz égett a hegyoldalban, tűz ragyogott a tóban is.

Ez a völgy maga aztán ezreivel, meg ezreivel volt megrakva a szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az uszóbivalyok nyomán a sötét tó felszinén ezüst vonalak huzódtak végig. Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden gazdagsága.

De hogy tudták azt idehozni? Hogy birtak a Tamera vára alatti zuhatag szorosán fölhatolni?

Riumin tábori távcsöve meghozta a fölvilágosítást.

Egy zsilippel a tulsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó sziklamedenczéjébe vezethető. Azalatt a Tamera vár alatti szoros, és a Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át lehetett rajta kelniök. Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a rejtett völgy kapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr: egymaga hadsereg és ágyutelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és megvesztegethetetlen.

Ha ez a kapuja az «arany országot» elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, a mely felnyissa!

Miért ne? Vas kapuhoz – arany kulcs.

Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, a kik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják?

Az utazók ismét leszálltak a toronyból s haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve.

A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a környékből elmenekült abcház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elüzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem furiák: azoknak az útjokból ki kell térni. A Tamera várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyuló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfarengetegben látszott egy végig kigyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott emberkézvágta út van.

Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szivós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.

Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mčzchetisz előhuzta a tarisznyából az őzczombokat s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.

A mint a tűz pattogni kezdett, a torony fél körű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre s horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.

Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.

Egy kisértet!

Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé csak ember torzíthatta el embertársát.

Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli ránczokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja s az arcz inkább halálfő, mint emberi kép. Haja összekúszáltan csügg előre s sovány keze, a mint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai soványak s az elkallott rongy, a mi rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rémalakon istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.

Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moraltsikoké.

A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyügös betegekéhez, a kiknek teher az élet s mégis félelmes halálkínba kerűl a szó, de a szótól még az is szenved, a ki azt hallja.

Oroszul beszélt.

– Oltsátok el a tüzet! s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött: «parancsolom, hogy oltsátok el». Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevaczogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki tovább a reszketését nézni s megtették a kivánságát, elfojtották a tüzet rádobált kövekkel.

Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva, leült előttük. Olyan kicsiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. A hol a rongy nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.

– Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol? kérdé tőle az oszszet.

A nyomorult nyafogva felelt:

– Mert az én uram haragszik a tűzre.

– S ki a te urad?

– Az, a ki a nagy barlangban lakik.

– Hogy hiják?

– A bajuszos goszpodár.

– Mi az? Adighe, vagy moszkó?

– Egy párducz.

– Egy vadállat! S az neked urad?

– Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.

– S mit tész vele, hogy meg ne egyen?

– Odaadom neki, a mit nekem hoznak a faluból enni.

– Tehát itt falu van közel?

– Igen. Az «angyalok fiaié».

– Hát te miért nem lakol a faluban?

– Mert én vagyok a szent.

– Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai s neked áldozatot hoznak.

– Minden napra egy kecskeczombot.

– S te azt odaadod a párducznak, azért hogy ne egyen meg? hát aztán magad mivel élsz?

– A húsnak a nedvét kiszivom.

– De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párduczot?

– Mert az a nagy temető.

– Már hogyan temető?

– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több kecskeczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.

– Talán neked se hoznak már enni?

– Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.

Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik őzczombot.

Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szivta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiuzé. Hamar jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az őzczombot aztán elrejté az ölébe: «Jó lesz az uramnak».

Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a nyomorult életet.

Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujtá neki a pálinkás csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal.

A rémalak nagyot huzott a kulacsból, a mekkorát csak lélekzete kibirt; s akkor aztán egész boldogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej, egy mumia, a ki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialudni kész életerejét. Háladatosan tekinte Riuminra s száraz csont kezét odatevé az övére.

– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? kérdé tőle Riumin.

– Tizenhat.

– S hány esztendő óta vagy már szent?

– Már négy óta.

(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kinzás után élni.)

– S miért csináltak szentté az angyalok fiai?

– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, a mit az emberek rám biztak, és az embereknek, a mit az Isten izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová: «haza?»)

Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz oszszetnek az esze messzebbre járt.

– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, mondá ájtatos arczczal a szentnek; útasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.

E szóra a leány felsikoltott és elkezdett minden tagja reszketni.

– Ne kivánd ezt tőlem!

S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett s kezeit az oszszet felé tartá begörbített ujjaival.

Mčzchetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt s azt mondá a reszkető szentnek:

– Én is kivánom.

Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könytelenül. Még a köny forrása is kiszáradt nála régen. Azután térdreemelkedék s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.

A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva.

Köröskörül a feketezöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek.

A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni.

Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt, csendes éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moraltsikok egynehány katonáját.

Azoknak a zsolozsmája ez.

Szomorú, kisértetszerű, gyászszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak:

Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, a mire egy kripta-lakó tanítja az élőket.

A mint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párducz röhejszerű hurrogatása s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy «temető», a ki a szenteket bekebelezi.

A szerencsétlen teremtés arczát eltakarta az iszonyattól egyik sovány karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzczombot, a mit az morogva kapott fel s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az adóját.

Vén párducz volt már, a kinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon élődött inkább, s azt a prédát válogatta, a melyik nem védi magát s nem tud előle elfutni.

Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve mormogásával a szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné s a mellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.

Az oszszet leszidta a zsarnokot becsületesen.

– Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, a hogy megosztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, a hogy hordott a holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! előtted van az egész erdő; foghatsz benne vad kecskét, a mennyi kell. Soha se láttam tányérnyaló párduczot. Most sem akarok látni!

S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított a csörtetve tünt el a bozót között. A paripák ijedve nyeritettek rejtekeikben.

A szent leány a párducz eltünése után is reszketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkinálta őt a kulacscsal.

– Nem, nem! szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem birták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a szénaágyába elbujhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk!

– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert arról megtudnák, hogy a Tamera vára előtt idegenek tanyáznak, mondá az oszszet, annálfogva azt tesszük, egyikünk ébren marad s fegyveresen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál előbb te.

Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az oszszet hagyta őt alunni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.

A mint felébredt s körültekintett, félálom mámorában így szólt:

– Hol van a hugom?

Arról a hugáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszkoe Zélo kertjében sétált karöltve.

– Ott van! szólt Mčzchetisz, az odúra mutatva. Már dalol.

A zsolozsma felhangzott a mélyből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk.

– Siessünk innen!

A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.

V. AZ ANGYALOK FIAI.

Az «angyalok fiainak» tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás közepett.

Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik koczka felszántott ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet mutatott fel; a legujabb törés, fehér virágával tatárkavetést árult el. Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság s a termékét egyenlőn osztja fel. A moraltsik telepben a communismus uralkodik.

A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó izléssel készült épületek, magas tetőkkel, a miknek szarufái keresztekben végződnek. Az utczák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva s onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kötik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyümölcsös-kert van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanuskodik. A faluhoz vezető út már a civilisatio nyomát árulja el – a kerékvágást. A moraltsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszuak, alacsony tömzsi kerekűek s azok elé tiz-tizenkét ökör van fogva.

A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz ruhájuk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az idegent szivesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.

Munkaideje volt: buzatakaritás; de azért a legelső férfi, a kit megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy elvezesse őket a sztaroszta házához.

Meglepő volt, hogy ebben az országban, a hol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak magukkal. Az is feltünő sajátsága volt a népnek, hogy a míg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifju asszonyt és gyermeket nem lehetett az utczán látni. A mi künn járt, az vén asszony volt.

A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a butorok csinosak s különösen tiszta minden.

A sztaroszta maga jó husban levő magas, erős férfi volt; arcza sima, szőrtelen. Volt két szép suhancz fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét tovább terjeszteni s azontul «szent» lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.

A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuchum-Káléig a hol még damaskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan viszont persa és kashmir szöveteket hordott vissza, a miknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolczvan teherhordó öszvér állt, a miket utazásai alkalmával pénzért fogadott abchaz fegyveresek szoktak kisérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt.

Az egész község tehetősségről tanuskodott. A nép dologszerető, keveset eszik és tejet vagy sört iszik, a mit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kivül mindent le akarna magáról vetkőzni, a mi orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hizelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harczot nem visel, tür minden bántalmat, mindenért megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött veszekedjék; a mit a sztaroszta, mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arravaló, hogy uj proselytákat szerezzenek vele.

És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak.

És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést.

Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők az emberinem kiirtására esküdtek össze.

Mesés gazdagságuk, a mit össze tudnak gyüjteni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb, erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájának, mint minden hitetlene az izlamnak és Buddhának és a Shamannak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát.

Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, a mely a Kaukázus belsejébe viszen, a hol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szent-Pétervárig az érczérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az oszszet által megsugatta a sztarosztának, hogy ők mindketten oszszet-keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni.

A sztaroszta azt mondta nekik: «maradjatok addig a házamnál, míg a szent főlavatás ünnepe elkövetkezik».

A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán. Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgy hogy Mčzchetisz mindig elaludt alatta.

Riuiminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házi gazdájától, hogy mi történik a Tamera várában lakó szenttel? de mindig másnapra halasztotta a kérdést.

Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát hallá megzendülni a mit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül.

Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrainnel: «Oh Jehova nézz reánk!» Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.

Fölkelt az ágyából s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a mellékszobába beláthatott.

A szobában gyertya égett egy asztalon s mellette volt egy Máriakép; hasonlatos azokhoz, a minőket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító szinekkel festve s virágokkal körülkoszoruzva.

E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsu termetét csak egy lenge vékony gyapjuing fedte; de azonfelül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain a hullámzó hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet seperte.

A leány finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tünt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerű tünemény.

Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni?

Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e? Elővette cziteráját s a szobájába áthangzó éneket kisérni kezdé annak húrjain.

Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a varázstünemény elmult előle.

– Csakugyan álmodtam ezt is, mondá magában és tovább aludt.

Másnap reggel azt mondá neki Mčzchetisz:

– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. Uj szentet csinálnak maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk uj beavatottaknak az éneket a cziteránkkal és csimpolyánkkal kell kisérni. De hát mi nem tartozunk elérzékenyülni. Mit tartozik ez mi reánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a moraltsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére, s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérboszu kalandjában kell résztvennünk, a hol a magunk vére folyik. Csakhogy elérjük a czélt. A hogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára elneveti magát; a moraltsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végig nézi. Hát csak hideg vér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, a kit előtted kinoznak, hanem arra gondolj, hogy herczeg voltál s voncsik vagy.

Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka hidegvérét soha sem fogja elárulni.

A szertartás este kezdődött meg: éj kell ahhoz és sötétség.

A helységnek a Tamera vára felé eső szélén volt egy nagy négyszögű épület, mindenben hasonlatos az óhitüek templomaihoz, csak hogy tornya nincsen.

A szaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték lovaikat a tornácz oszlopaihoz s süveglevéve beléptek.

A szertartás épen úgy kezdődött, miként a duchoborcziknál. Közepett volt egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vén asszonyok; egy fiatal női arcz nem volt jelen, sem egy gyermek.

A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű egy biblia volt; egyenesen a moraltsikok számára készítve, úgy, hogy az mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje az első moraltsik. A betüi sem az orosz cyrill jegyek, hanem a kaukázusi mčhdruli irás, hogy a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző, kisértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott, hogy az ajkát mozgatja valaki. A czitera és csimpolyakiséret még szomorubbá tudta tenni az éneket.

Mikor az ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát s kitünt, hogy a mit az eltakart, a fatuskó kádnak van kivájva s az félig meg van töltve vízzel.

E jeladásra megnyilt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen belépett a sztaroszta felesége.

Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjuingbe öltözött leányt vezetett.

A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott kezében egy aranyozott szent képet szorított s szemeit folyvást arra függesztve tartá.

Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedenczéig. Riumin megdöbbenve ismerte meg mult éjjeli álomképét.

Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé s csendes, izgalomtalan hangon szólt:

– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, a hova híják s onnan vissza nem jön többé. Uj szentet küldünk helyébe, a ki közbejárónk legyen az ég és a bűnösök között. A sors Izménére esett s Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!

És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szent képhez szorítva tartá.

– Énekeljetek! mondá a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt az, melyet Riumin a mult éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.

Riumin cziterája már nem kisérte az éneket. Mčzchetisz fujta egyedül hozzá a csimpolyát s a dudafujástól kidülledt szemeivel aggódva vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét s kezével oly hangszert keres, a minek pengése a halálordítás kisérő zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.

Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről s elkezdték lassú tánczléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon e rithmust dönögve: «po pjaszszachom po goruchom na Szionszkaju goru!» (no tánczoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!) s a közben mindegyik megmosta az arczát annak a medenczének a vizével.

A leány lehunyta szemeit s engedte magát a medencze szélére leültetni, folyvást énekelve és kezei között a szent alakot szorongatva.

Saját édes anyja tartá kezében az éles kést.

Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez istenmegcsufoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukazus minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy herczeg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, a kit egy csoport őrjöngő szemeláttára szét akar marczangolni! Felugrott székéről, kirántotta kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble felé emelve tartá s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:

– Istentelenek! Nem fogjátok e gyermeket előttem megölni!

Oroszul kiáltott nekik. Elfeledte cserkesz voltát.

Általános elszörnyedés hangja tölté be egyszerre az egész templomot.

– Óhitü! Áruló! Kém! rivalták felé száz torokból. Az asszonyok voltak legdühösebbek.

Riumin odavetette magát a leány elé, s kardját megforgatta feje fölött.

– Jertek!

Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak de százan kettő ellen, s a vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el kell veszni.

Az oszszet utitárs látta, hogy itt az ő eszének kell kisegíteni.

Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről s kitárta az alatta lévő orosz ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alexander Newsky érdemrend csillagával s rikácsoló parancshangon kiáltá a zaj közé:

– Csendesen! Lázadók! Eretnekek! Moraltsikok! A czár nevében parancsolom!

– Jaj! A czár!

Ez olyan szó, a minek varázsereje még a Kaukazus bérczei között is utoléri az oroszt; a mi megtalálja őt még az ellenlábasok világában is, a mi kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja panaszkodó szájában a szót, bárd alá hajtja a daczoló fejét. «Jaj! A czár!»

S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhuzta a kebeléből Mčzchetisz azt a moszkvai szinlapot, a mire óriási kék és veres betükkel volt nyomtatva az udvari hangverseny programmja s kiterjeszté azt a gyülekezet előtt.

Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cyrill-betüs nyomatott lap, csak azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: «Jaj! jaj! A czár!»

Csak a sztaroszta maga nem borult előtte a földre.

Elszántan oda lépett Riumin elé s azt kérdezé:

– Mit akarok hát? Miért jöttetek? Büntetni akartok-e?

– Nem. Szólt Riumin. Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsufoljátok az Istent, a mikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.

– A hogy neki tetszeni fog. Szólt a sztaroszta nyugodtan. Nem hurczolta ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja hová jön. El volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő. Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.

A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját, s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát: «Oh Jehova nézz reánk.»

Hanem a mint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy ifjuságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett rajta s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté magát a földre s megtagadta az áldozatot.

– Átkozott! Átkozott! Átkozott! hangzott feléje minden oldalról. Apja, anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.

– Emberek! orosz alattvalók! dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszitva, s karjait összefonva mellén. Én a czár nevében meghagyom és parancsolom nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az én eltávoztommal el ne kövessetek!

– Hahaha! kaczagott fel a sztaroszta; te megparancsolod, és úgy lesz. Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta hajadon lehet. Ez a leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy leány, a ki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy nem lehet az ur szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé, hanem rabszolga szerály. Csináljatok sötétséget!

Riumin a szándékot észrevevé, fölkiálta:

– A ki a gyertyákat eloltja, meghal! s pisztolyát emelé a sokaság ellen.

– Annál rosszabb hát! ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához, letépte róla az egyetlen öltönyt s úgy hajítá oda a leányt Riumin lábaihoz, mire minden ember futott, az arczát eltakarva, a megátkozott helyről; az oszszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a sztaroszta: Holnap reggel majd ismét eljövünk.

Azzal rázárták az ajtót Riuminra és a leányra.

A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő arczát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény meggyalázott testét.

Riumin pedig leoldá derekáról azt az aranynyal áttört kashmir övet, a mi a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik s azt szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szeliden szólva hozzá.

– Íme, fedd be magad vele.

A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.

S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak látszott. Szeliden megfogta Riumin kezét és megcsókolta azt háromszor, gyöngéden. Azután a padok közé vonult, a hol az asszonyok szoktak ülni, ott egy lóczára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén és addig imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra. «Ne félj», sugá neki Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes süvegét. A leány azt mondta: «Áldassék Isten!» és tovább aludt.

Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta meg a csendet.

(A raskolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)

Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt czéljához közelebb. Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a kelepczéből, a mibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki?

Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb ünnepét. Ez épen olyan, mintha az igazhivők templomában, mikor a pap azt mondja: «ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére, jertek, igyátok!» odarontana egy értetlen idegen kivont karddal s azt ordítaná: «gonosztevők! emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem engedem». Pedig az igazhivőnek hinni kell, hogy az valóban test és vér. Ezek az eretnekek pedig szószerint veszik a dolgot s akkép áldoznak s azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az irást.

És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a sectáriusoknak, a hogy azt szemtanuk leirták, a többek között Vereschagin Vazul, hires orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit buvárlották.

Hogy őt magát nem fogják bántani, a felől bizonyos volt Riumin; de mi fog történni ezzel a leánynyal?

Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva s akkor kiüzik őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn, vagy pedig el fogják hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, a hogy az első martyrnők a kisértetek közül, akkor meg épen szentté fogják tenni. Magával vigye tán? Hová?

Az oszszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy elzüllik tőle, akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.