MÁSODIK FEJEZET. Bucsu a szülőföldtől.

Harmadnapra Mihály gazda visszahozta Amerikáról szóló könyveimet.

– Már mind elolvasta? – kérdém.

– Részleg mind.

– Miért nem valamennyit?

– Időhiány, előkészületek tulbősége, s uj módszer az olvasást illetőleg.

– Miféle módszer?

– Nőm kitalálmánya, éjjel vánkos alá tévén a könyveket, fejbe megy a tartalom.

– Ej ha, ezt magam is megpróbálom.

– Ajánlandó és célarányos.

Mihály gazda, ugy látszik, nyugodtabb volt már. Érezte, hogy kezd tisztába jönni Amerikával s azt is észrevette, hogy körülötte a tisztelet fokozódott. A hunyadijánosok közt óriási föltünést keltett a hir, hogy az alelnök Amerikába megy. Sokan kétkedőleg rázták a fejüket; sokan nem rázták a fejüket, de kételkedtek, azt azonban ugy a fejrázók, mint a fej nem rázók elhatározták, hogy az alelnököt fényesen el kell bucsuztatni Európától.

Az elnök este kilenc órára hivta össze a rendkivüli közgyülést az Arany kapukulcs-hoz cimzett külvárosi vendéglő kerti helyiségébe. Kivonult a vak ember az asztaltársaság diszharmonikájával, mely ugy szólt, mint egy orgona, kivéve, hogy kizárólag hamis hangokat bocsátott ki magából. Ennek folytán a nóták oly geniálisan jöttek ki belőle, hogy a Rákóczy-indulót a Marseillaisetől nem lehetett megkülömböztetni. Sokan azzal gyanusitották a vak muzsikust, hogy lát s azért nem tud játszani.

Jobbadán Mihály Ferenc József-kabátja oly fényesre volt kefélve – nem, nem is kefélve, hanem subickolva – hogy a legkényesebb asszony meg tudta volna előtte a frizuráját csinálni. Mikor beléptünk a helyiségbe, (mert én is meg voltam hiva), a zenekar a Hunyadi-indulót vagy az Oh du lieber Augusztin-t játszotta; nem tudtam tisztán kivenni.

A második fogásnál felállt az elnök s a következő felköszöntőt mondá:

Uram, uram, Jobbadán Mihály alelnök uram, szállok az urhoz! (Jobbadán fölállt, s begombolta a ferencjózsefet.) Elérkezett az óra, s nemsokára itt lesz a perc is, melyben te elhagyod körünket és arra az utra lépsz, melyet Kolumbus és utána Széchenyi kijelöltek a magyarnak. Sok mindenféle ember áthajózott már a tengeren, de alelnök és házfelügyelő még egy se, s igy jogosan várhatjuk, hogy az uj világrész örömmel tekint személyed megérkezése elé. De tudjuk jól, hogy az utazás nagyon veszedelmes, cápák és hajótörések leselkednek az utas életére. Te azonban nyugodtan várhatod a cápákat és hajótöréseket, mert ha tested le is száll a tenger mélyébe, emléked itt fönn marad a földön, még tán valamivel följebb is, tudniillik itt, a Hunyadi János-társaság körében. Intézkedéseinket meg fogjuk tenni, hogy ez ne maradjon puszta igéret, s Jobbadán Mihály netáni elhalálozása esetére máris van szerencsém a következő határozati javaslattal föllépni:

1. A Hunyadi János-asztaltársaság mély fájdalommal veszi tudomásul szeretett alelnökének élete 45-ik évében történt korai elhunytát s elhatározza, hogy sirjára emléket állit.

2. A temetésen testületileg részt vesz, sőt a részvételre táviratilag az összes fővárosi asztaltársaságokat felhivja.

3. A koporsóra koszorut tesz.

Dörgő taps fogadta az elnök előterjesztését s ugy látszott, mintha azt egyhangulag elfogadták volna. Jobbadán oda ment az elnökhöz s könnyekig meghatva, melegen megrázta a kezét.

– Az inditvány zajos helyeslésének egyhangusága fokozza az irántami tisztelet becsértékét, – mondá Jobbadán, a mint a meghatottságtól szóhoz tudott jutni.

– Szót kérek! – hangzott keresztül a lármán egy éles hang.

Smirgli volt, a női- és férfi-öltöny-készítő.

– Halljuk Smirglit! – kiabáltak néhányan. Ezek az ellenzékiek voltak, a kik a választáskor a mostani elnök ellenében Smirglire szavaztak.

Smirgli felállt és igy szólt:

– Tisztelt polgártársak! Sajnálom, hogy az elnök ur határozati javaslatát nem helyeselhetem egész terjedelmében. Sőt egész terjedelmében elvetem. (Mozgás, ellentmondás.) Majd ki fogom magyarázni magamat. Én Jobbadán alelnök urat tisztelem és becsülöm, s szivesen hozzájárulok, hogy korai elhunyta esetén emléke lelkes ovációkban részesittessék. Csak a gyászjelentés helyes kitöltésére vonatkozólag vannak némely aggodalmaim. Honnan lesz a temetés, ha tisztelt és szeretve becsült alelnökünket, a tengeren elhalálozván, a vizbe vetik? Másodszor: hová állitjuk a sirkövet, holott az ő sirja a tenger, esetleg a cápák gyomra lészen? Harmadszor: hogyan helyezzük koporsójára a koszorut, holott koporsója se lészen neki, köztudomásu lévén, hogy a hajókon elhunytakat zsákba varrják, mindig kivétetvén a m. kir. propelleren Budára utazó elhunytak. Ezekre nézve kérném az elnök ur szives fölvilágositásait. (Általános mozgás.)

Az elnök nem jött zavarba. Első inditványát azonnal visszavonta s helyette a következőket terjesztette be:

1. Gyászmise a megboldogultnak lelkiüdvéért.

2. A megboldogult arcképének leleplezése és

3. A sirkő átruházása az elhunyt özvegyére.

Az ujabb inditványt élénk helyesléssel elfogadták és Smirgli is kénytelen volt belenyugodni. Miután Jobbadán is könnyek közt biztositotta a társaságot, hogy a tervezett gyászováció életének legszebb napja lesz, az elnök ünnepélyesen kihirdette a határozatot.

Következett a harmadik fogás, melynek elfogyasztása közben Jobbadán fölemelkedett, s a következő beszédet mondta:

– Tisztelt polgár- és tagtársak! Az elnök ur igen tisztelt szavainak hizelgése sokkal jobban meghatja belsőségemet, mint a mennyire külsőségemen látszik. Érdemeim pedzése mélyen érintette lelkiállapotomat, a miből kifolyólag csak rövidesen terjeszkedhetem ki a köszönetre. Nem tudom, hogy mi végezet vár reám a földgömbön, különösen azon bizonytalan ingatagságon, melyet a tudomány apparátusa tengernek nevez, de én nem habozom azon kijelentéssel élni, hogy bármily sors beteljesülése várjon reám: legfőbb törekvésem azon célt irányozza, hogy friss egészségnek örvendve térjek vissza hazámba, illetve a Liliom-utcába. Én, uraim, elmegyek a Merikába, s itt hagyom a Hunyadi János-asztaltársaság kebelzetét. Itt hagyom nőmet, itt hagyom a házat, melyre felügyelek, s most örvendek, hogy gyermektelen családapa vagyok, s nem kell leendő árváim gondoskodását eszközölni. Szives figyelmükbe ajánlom becses emlékem fentartását, mert magtalanul hunyván el, nevem fenmaradása özvegyem halálával bizonytalanságnak néz elébe. Köszönet és hála rebegése az én kötelességem, melynek teljesitését ezennel foganatositottnak tekintem. Éljen az elnök ur! Éljenek a tagtársak, s adja Isten, hogy szerencsés visszatérésem esete minél gyorsabban, annál biztosabban bekövetkezést szenvedjen.

Zajos tetszés fogadta az ékes beszédet s megkezdődött az ivás. Jobbadán a háziurat várta s ezért tiz órakor haza ment. Vele én is. Utközben megszólitottam:

– Jobbadán ur, irhatna nekünk a neve alatt amerikai leveleket.

– Hirnevem szempontjából?

– Arra is jó; de meg pénzt is adunk érte.

– A minimális kvantum tekintetéből mennyire számithatnék?

– Levelenkint tiz pengőre.

– Tekintetességed garantirozza az igéret biztosságát?

– Akár előre lefizetek ötven forintot.

– Nyugtatványilag elismerendem.

Másnap volt az elutazás. Ott voltam én is. Délután két órakor mentek a bécsi gyorsvonaton. Félkettőkor a háziur igy szólt Jobbadánhoz:

– Jobbadán! Hozzon egy komfortáblit, indulunk.

Jobbadán fejet csóvált, s mondá:

– Gyöngéllem az erőt.

– Micsoda erőt?

– Keveslem a lószámot.

– Miféle lószámot?

– Kérem, nagyságos ur, a Merika messze van. Földgömbileg kinéztük. Erősebb inditás kell a hosszu utra. Nem célarányos a konflis.

Ezzel elment és hozott egy fiakkert, melyre minden pakkot fölraktak. Jobbadánné sirt.

– Férfinak nem eleme a sirás. Száraz szem dacára a sziv megszakadhat, – mondá Jobbadán. – Isten veled, Borcsa, ha keres valaki, mondd meg, hogy a Merikába mentem.

Ezzel megcsókolta a feleségét. Ez volt a rátabucsuzás harmadik részlete. A háziur jött, Jobbadán felült a bakra, s még egyszer végignézett a Liliom-utcán, a házon, a kapun és az asszonyon, szóval: mindazon tárgyakon, melyek neki Európában legkedvesebbek voltak.