ELSŐ FEJEZET. A háziur távirata.

Jobbadán Mihályt fölösleges bemutatnom. Önök mindnyájan ösmernek egy-két házmestert s minden házmesterben van egy-két vonás az én Jobbadánomból. Ha az alak mégis ismeretlennek tetszik önök előtt, csupán annak tulajdonithatják, hogy a házmesterek kizárólag éjjel nyitnak kaput s éjjel minden házmester fekete. Vagyis a jellemző vonásai nem ismerhetők föl.

Hogy én Jobbadánban hamarabb fölfedeztem a jellemző tulajdonságokat, mint mások, ezt annak köszönhetem, hogy hajnalban szoktam haza járni. S hajnalban nem minden házmester fekete.

Némely ember, ha dühbe jön, vagy ha be van csipve, mutatja magát igazi mivoltában. A házmestert csak a kapunyitáskor lehet igazi mivoltában fölismerni. Igy én Jobbadánt egészen lelke mélyéig kitanulmányozhattam.

Jobbadán Mihály alelnöke a Hunyadi János asztaltársaságnak, mely azonban se hadi erényeket nem ápol, se keserüvizet nem iszik, s igy a Hunyadi névhez semmi joga sincs. De hát ezt eddig senki se firtatta, én se firtatom. Sokkal nagyobb dolgoknak nincs joga sokkal nagyobb dolgokhoz (mint pl. Angliának Indiához) s ezt se feszegeti senki.

Jobbadán Mihály ama házmesterek közé tartozik, a kik lemondásnak és áldozatnak tekintik azt, hogy ők házmesterek. Az ilyenektől a kapunyitás kegy és leereszkedés, melyet bizonyos fájó mosolylyal, az elnyomottak, a pályatévesztettek fájó mosolyával teljesitenek. Sokáig tünődtem azon, hogy Jobbadán mely hivatásról mondott le, midőn a házmesterség rögtelen ösvényére lépett. Nem sikerült megtudnom. De képzeljék el Napoleont, a ki a harmincéves háborut hallja maga körül tombolni, ő pedig kénytelen posztót mérni, teszem azt, a lipcsei szabómestereknek. Ilyen volt Jobbadán Mihály.

Hunyadi János demokratikus irányu asztaltársaság volt s Jobbadán ott igen erélyesen szokott föllépni a mágnások, a papok, a zsidók, szóval mindazok ellen, a kiknek házuk s a mi fontosabb, kapujok van, melyet szegény embereknek nyitogatni kell. Gyakran kifejtette, hogy a zárt kapu a rabszolgaság jelképe, mert mindenütt, a hol rabok vannak, egy egész csomó kapunak bezárva kell lenni. Enélkül rabok nem képzelhetők. A házmester tehát a szabadságot képviseli, mert hivatásszerüleg nyitogatja a zárt kapukat. A kapupénzt óvatosan elkerülte, mert nem volt népszerü tárgy mindazon hunyadijánosok előtt, a kik nem voltak házmesterek.

Jobbadán olvasott ember volt. Az ujságot mindig végigböngészte s könyveket is szorgalmasan bujt. A könyvekben nem annyira az értelmet, mint inkább a szép kifejezéseket kereste s a mi neki megtetszett, azt megjegyezte és használta.

Mikor alelnökké választották, gratuláltam neki, mire ő igy felelt:

– Érdem előzi a méltóságot.

– És miféle érdem? – kérdém, a ki igen jól ismertem az ő nyelvét.

– Szónoklat és intelligencia.

– És akkor miért nem tették meg mindjárt elnöknek?

– Közeli elhunyás miatt, több, mint bizonyos.

– Az elnök beteg?

– Nem mondható, de megrendült egészségnek örvend. A borivás okszerütlenségét sinyli.

– Sokat iszik?

– Inkább gyakran, de sokat.

Egy idő óta Jobbadán a szokottnál tovább várakoztatott a kapu előtt. Máskor se siet a nyitással, de sohse szóltam neki, mert tudom, hogy fáj neki a kapunyitás. Az utóbbi időben azonban Jobbadán vasuti vonatnak kezdte magát érezni s csak a harmadik csengetésre indult el. Egyszer aztán megszólitottam:

– Jobbadán ur, nagyon sokáig várat magára. Hogy lehet olyan mélyen aludni?

Jobbadán végignézett, s felelt:

– Alvás a tőke öröme.

– Hát maga nem alszik?

– Jelenleg keveset. Éjjel soha.

– Hát mit csinál?

– Fejtörést folytatok.

– Valami baja van?

– Nincs, de lesz.

– Váltója jár le?

– Mellékes gond. Más bántalmaz.

– Mi az?

– Mondani nem lehet. Mutatni igen. Holnap bátor leszek.

Másnap beállit hozzám, s oda ád egy táviratot.

A táviratot a háziur küldte fürdőről. Rövid, de megdöbbentő volt:

Jobbadán! Készüljön föl az utra. Pár nap mulva indulunk Amerikába, a chicagói kiállitás megtekintésére. Perthey.

Jobbadán feszült figyelemmel leste vonásaimat. Nem árultam el meglepetésemet.

– Nos, hát fölkészült?

– A kezdetlegen tul vagyok.

– Mennyiben?

– Két pipám tisztázva van, tiz pakli dohány együtt. Nőm esernyőm megvarrását végig eszközölte. Komótsipkám bojtja fölvarrva…

Itt megakadt.

– Jobbadán ur, ez nem elég, – mondám neki igen komolyan.

– Nincs tudomásom a többletről.

– Vagyis nem tudja, mi kéne még egy amerikai utra?

– Zajos helyeslés, – felelt Jobbadán, a mi annyit tett, hogy fején találtam a szöget.

– Ösmeri Amerikát, vagyis hallott már róla valamit? – kezdém az eximinálást.

– Nem vagyok oda járványos s ezért tulnyomó bennem a Merikára vonatkozólag az ismeretek távolléte.

– De azt tudja, hogy az egy egészen más világrész?

– Tudom.

– Hogy roppant messze van?

– A tekintetes ur kilépésétől függ.

– Én nem léptem ki, Jobbadán ur, de vannak sokan, a kik ott jártak.

Jobbadán arca hirtelen kiderült, s bátrabban nézett a szemembe.

– Ugy van! – mondá, – Kolumbács Kristóf. Olvasmányok utján észleltem.

– Helyes, igaza van, Jobbadán ur. Ha Kolumbács históriáját tudja, azt is tudja, hogy sokáig kell tengeren utazni, mig odaér?

– Viz nem baj. Uszás segit.

– Igaz, igaz. (Minek ijesztgessem, mikor Kolumbustól ugy megjött a bátorsága? Ugy fogta föl Kolumbust, mintha az neki egy amerikai ismerőse volna, a ki ott várja őt a parton.)

Elővettem a földglóbust s megmutattam neki, hogy a Liliom-utcából hogy lehet Amerikába jutni.

– Furfangos elme munkája, – jegyzé meg Mihály gazda a glóbusra, – de a Merika távolsága nincs messzebb három arasztnál.

– Azért megtart két-három hónapig, a mig kigyelmetek megjárják és megnézik.

– Két-három hónap? Nagyon huzamos. Nőm bánata erős lesz.

S Jobbadán elszontyolodott. A mi már napok óta gyötörte, ismét erőt vett rajta: valami homályos sejtelem, hogy ez az utazás sok kellemetlenséget és veszedelmet fog rá hozni. Nőt, hunyadiakat, alelnökséget, tekintélyt, poziciót: mindent itt kellett hagyni, s fölmászni arra az ördöngös földgolyóbisra.

Leirtam neki, hogy mit vigyen magával s ő eltávozott. Másnap láttam, hogy kiforditott Ferenc József-kabátban söpri az udvart. Jobbadán ugyanis, mióta alelnök lett, sohse mutatta magát ingujjban, sőt annyira ünnepélyes lett, hogy csak Ferenc József-kabátban lépett a nyilvánosság elé. De most jónak látta kiforditani; spórolt vele az amerikai utra.

Ugyanaz nap beállitott hozzám Jobbadán és könyveket kért a Merikáról. Ránéztem s szólék:

– Jobbadán, maga sirt. Egy könnyet látok még a bal szeme csücskében.

– Meghatottság gyümölcse.

– Meg van hatva?

– Meg. Rátabucsuzás elsejétől.

– Maga bucsuzik valakitől rátákra?

– Nőmtől.

– Miért nem az utolsó napon egyszerre?

– Nőm szivgyengesége miatt, melyet az orvosok gyógyászati bizonylattal konstatáltak. Egyszerre nem birná ki, megrepedne a szivburok kamarája, billentyüstől, – mint a doktor mondá. Ma törlesztettem az első bucsurészletet.

– S a neje sirt?

– Kezdett, ekkor befejeztem a jelenetet. Könnyem azután támadt. Férfi nem árulja el magát.

Jobbadán megrakodott a könyvekkel s eltávozott.