MÁSODIK KÖNYV.

1.

A kis körútról visszatérve, pár elragadó hetet töltött a két fiú édes anyja oldalán. Mindegyik érezte, hogy tán megsértette valamivel a másikat s így felül akarták egymást múlni a szeretetreméltóságban. Lőrincz annyira ment ebben, hogy még pár estére sikerült néki udvarát is eltávolítani, úgy, hogy a legszűkebb családi körben töltöttek el pár boldog estét…

És oly jól esett mindkettőnek ott, így hármasban, a nagy lámpa körül, a billiárd-szobában, az édes anyai szív melegénél, elbeszélgetni az utolsó hetekben látott, tapasztalt dolgokról.

Az öreg asszony abbahagyta patience-ait, elhallgatta a két fiú beszédét, majd maga is hozzá szólott, mindig jósággal, enyhén, nem ítélve el egyik csudálatos rokonát se, mindeniket mentegetve, magyarázva kicsinyes hibáik eredetét.

– Látjátok fiúk, ha olyan öregek lesztek, mint a milyen én vagyok, sok mindent más szemmel fogtok ám látni. Addig majd a szenvedés megtanít benneteket is az elnézésre. Nevettek a Niki bácsin!… Hej nékem sok galibát okozott életemben. Már a te atyáddal (szólt Gáborhoz fordulva) kötendő frigyemet is ellenezte, hát még a tiéddel… ez az öreg bolond mindig irígykedett a Nifforokra. Ostoba viszály ez is, a mely két családot tett századokra boldogtalanná… a helyett, hogy századok boldogságában egyesítette volna. Második férjem ellen is mindig áskálódott, midőn főispánná nevezték ki, nem szégyelte az ellenzék élére állni s pártoskodni ellene… csak azért, mert ő is az akart lenni. De hát én mindezt megbocsájtottam neki. Mert sajnálom, mert tudom, hogy szerencsétlen ember, ki sokat szenvedett maga is, és mint a kicsinyes embereket mind, úgy őt is megviselte a sok kis, való vagy csak álmodott baj, melyek aztán az önmaga életét csak úgy mint a környezetét tűrhetetlenné tették.

– És a lányok… mit tartasz a lányokról?

– Mit tarthatnék mást, mint ti mind. Szegény, szegény boldogtalan teremtések. Sötét mult sötét árnyai. Nem e világba valók.

2.

Vagy tizennégy nap elteltével, egy reggel arra ébredtek, hogy Lőrincz kanyarót kapott s egy pár napig nem hagyhatta el a szobát. Pedig Lőrincz nagy mulatságokat tervelt, Gábor hazajöttének tiszteletére tűzijátékot, bált akart rendezni. Szegény Lőrincz bizony nem valami nagy örömmel vette tudomásul, hogy pár hétre el van a külvilágtól zárva.

Gábornak ez mindegy volt. Sőt (be kell vallanunk önzését) még örült, hogy így többet lehet öcscsével. Egész nap szobájában ült, felolvasott neki, beszélgettek jövőjükről… légvárakat építettek. Este pedig az udvar jött be hozzá s nagy kártya-partiekat rendeztek.

A betegség Ádámék látogatását is elnapolta. Hetekig nem jött vendég a kastélyba.

Egy este Lollyról volt szó.

Lőrincz hevesen, csak úgy, mint már egyszer, oda vágta, hogy nem érti bátyja viselkedését.

Miért nem veszed el, ne légy oly válogatós. Jobbat tán nem is kaphatsz nála!

Gábor csudálkozva nézett reá. Öcscse mélyen elpirult s aztán zavartan akadozva folytatta:

– Miért ne vennéd el, én azt hiszem, boldoggá tenne még téged is.

– Még engem is? – kérdte Gábor élesen.

– Téged nehezebb lesz, mint mást.

– Miért?

– Mert nehezebben vagy megérthető, mint más.

– És te mondod ezt nékem.

– Én s miért ne mondanám én?

– Mert te vagy a legnehezebben érthető s legnehezebben vezethető emberi lény, a kit ismerek… Gábor ezt hevesen mondta, a mint kiszaladt a szó a száján, tudta, hogy öcscsét nagyon megsértette. De már akkor késő volt.

– Igazad van, – mondta Lőrincz gúnyosan mosolyogva – én vagyok a legkomplikáltabb masina, kit ismerek, de hát itt van az én jó bátyám, leszen az a masinisztám, – s megölelte Gábort. Megölelte… de a csepp üröm ott maradt a lelke mélyén, egy csepp üröm… Meg a Lolly képe.

Pár napra ezután Lőrincz már majdnem tökéletesen helyreállt. A parkba már kijárhatott, sőt már egy este ki is lovagolt. Egy este, úgy fél kilencz felé, éppen midőn vacsorához indultak volna, félreverték a szomszéd falu harangját. Lángtengerben állott a szomszédos Ballaháza felső része, a czigányváros. A kastély férfi lakói pár percz alatt tűzoltó-díszben rukkoltak ki, uradalmi tisztek, cselédek, mind, az egyik öreg komornyik, egy inas és – a lábbadozó Lőrincz híján.

Gábor is ment volna, de édes anyja visszatartotta

– Ne menj, látod Lőrincznek nagyon rosszul esne.

Gábor megértette – s hon maradt.

A vacsora is így késett. Már kilenczre járt az idő s még szó se volt a tálalásról.

A billiárd-teremben voltak. Lőrincz idegesen próbálgatott egy nehéz formát a billiárdon. Csak a billiárd-golyók koppanása hallatszott, különben mélységes csend volt. Az öreg grófné patienceokat rakott, Gábor olvasott. Egyszerre Lőrincz letette a dákót és sápadtan a felindulástól, reszkető hangon így szólt.

– És… az bánt leginkább, hogy ti… miután ma hűvös éjszaka van – ha egészséges lettem volna, sem eresztettetek volna ki az oltáshoz.

Hangja olyan éles volt, mint a beretva. Gábor idegesen felnézett könyvéből s már felelni akart. Tán éppen olyan élesen vágott volna vissza, de anyja csendesen intett neki. Az anyai szívnek több tapintata van.

Így nem felelt az igazságtalan vádra egyik sem.

Lőrincz egy pillanatig várt – azt hitte, azt remélte, felelnek valamit s így majd kiöntheti lázongó szivét. De hát azok hallgattak… némán eltűrték, a mit mondott.

A vacsoránál csendben, némán ült mind a három. Nem hallatszott semmi, csak az evőeszközök koronkénti csörrenése. Az öreg Johann nesztelenül szolgált fel. Az ablakokon bevilágitottak az égő falu ide pirosló lángjai… Oly csend volt, hogy tán még a szivük dobbanását is meg lehetett volna olvasni.

Az öreg asszony nem evett. Könnyei egyenkint hulltak a tányérjára. Maga sem tudta miért, de sírt. Tán megérezte e perczben a közeledő szakadást a két fiú között.

Lőrincz komoran, szemlesütve evett, egyszerre odaintette Johannt és súgott neki valamit. Johann lehozta a viola d’amourt, Lőrincz csendesen elvette tőle s félre ült a fal mellé egy magas székre és elkezdett egy szomorú, régi Tinódi-féle nótát játszani, de olyan keservesen, mint tán még soha azelőtt.

Meg akarta engesztelni őket. Szóval sohase birta volna kinyögni azt, a mit hegedűjén olyan mesterileg fejezett ki. A szenvedést, a melyet okozott, a saját keserűségével, bánatával akarta eloszlatni.

Édes anyja csak sirt, Gábor pedig kereste, kereste öcscsének tekintetét, a mely azonban el volt távolodva még e perczben is tőle, még e perczben is, midőn bocsánatát kérte.

Soká ültek így, addig míg csak a csöndes szomorú dal hangzott. A közeli nyomorból – csak a lángok fénye jutott el idáig, – de az a másik nyomor, a mely e perczben a három ember lelkén keresztül iramlott, tán még vígasztalanabb volt az amazok szenvedésénél is.

Nifforné homlokon csókolta fiát, midőn kiment. Gábor megfogta a két vállát s erősen megrázta.

– Lőrincz szeretsz még? – kérdte keserűen.

És Lőrincz hegedűjén elhalt a hang s udvariasan, sok szóval felelt a kérdésre, de azért most már szembe nézett bátyjával.

3.

Egy szép juliusi reggelen Miczi jött át Lollyval látogatóba. Miczi teljesen az öreg asszonyt foglalta le, hogy így Lolly egyedül maradhasson a két fiúval.

– Rég készültünk átjönni, de hát Miczivel nem jöhettem, félt – féltette a gyerekeket, hogy elkapják a kanyarót, papa meg Hanzi Bécsben voltak s így várnom kellett.

– És mit csínált Lolly grófnő azóta? – kérdte Gábor.

– Untam magamat, mint Ujváron rendesen. Mit tehettem volna mást? Azt hiszik, mulatság ez az élet?

– Hát milyen életet szeret a grófnő? – szólalt meg Lőrincz.

– Szeretem a szabadságot s mindent, a mi a szabadsággal jár… lássa férfinek születtem.

– Hiszen szabad – annyira, mint senki.

– Maga is azt találja Lőrincz, hogy annyira szabad vagyok?

– Nem tudom, nem ismerem még eléggé.

– Pedig azt szeretném, hogy megismerjen. Márfay jobban ismer, magyarázza el a karakteremet öcscsének.

– Én – neki? – És Gábor maga sem tudta hogy miért, de az utóbbi szót erősen hangsúlyozta.

– Jól van grófnő, de tán üljünk itt le egy kicsit.

A park nagy fűzfájához értek, a hatalmas fát körülvevő gombaalakú kis tabourettekre telepedtek le. Lolly egy pillanatig élesen szembe nézett Gáborral, szinte kihívóan, aztán közönyösen a porondot kezdte piros napernyőjével piszkálni.

– Hát igazán elmondjam, mit tartok magáról?

– Tán csak nem hiszi, hogy félek a kritikájától?!

– Tudom, a grófnő semmitől se fél…

– De igen, önmagamtól félek…

– Ezt értem – mondta félhangon Gábor s aztán beszélni kezdett, de most már határozott erős hangon. – Erősen modernizált kisasszony… és pedig osztrák kiadásban. Tiszta, mint a kristály s azért nem átlátszó. Hideg-e vagy csupa érzés? Ki tudja, ki felel erre? Talán az, a ki majd a szívébe írja a nevét? Vagy az se. Mert annak majd nem bocsájt meg… hisz sokkal büszkébb, semhogy megbocsájthatna annak, ki lenyűgözte… Uralkodik még önmagán is, annyira uralkodásra született… Hát hogy tűrné el más uralmát?

– Beau paysage d’un beau pays. Nem, nem vagyok ilyen szubtilis lény, mint a milyennek csupa irántam való jóakaratból öcscsének lefest.

És ime, elhintette a konkolyt a két fiú között, Lőrincz tekintete megakadt Gáboron s arcza egy pillanatig kétkedő nyugtalan kifejezést öltött fel.

– Szeszélyes, bolondos teremtés vagyok. Ma ilyen, holnap olyan. Érzéseim vezérelnek s így sohasem tudom, hová jutok és milyen eredményre. Kit egyszer megszerettem, azt egészen a szivembe zárom – igen a szivembe…

És kihívóan nézett Gáborra – aztán Lőrinczre tekintett, ki némán, kigyulladt szemekkel, mereven figyelte.

– Lőrinczczel barátságot kötöttünk. Mert érzőbb s a mellett nem olyan romlott czynikus, mint én s maga Márfay. Igen, mert maga is, én is, azok vagyunk. Nem tehetünk róla. Részben az élet tett azzá. Magát a Kosmos, engem Bécs. Lőrincz folyton falun volt. Lássa, tanítson meg arra, hogy higyjek annak, a mit érzek, és hálás, örökké hálás leszek.

Lőrincz zavarodottan tekintett maga elé, Gábor gúnyosan mosolygott.

– Nézze, nézze, Lőrincz hogy mosolyog, nem hisz abban a mit mondtam, és nem hiszi azt, hogy maga megértett engem… Nos Márfay, nincs igazam, nem találtam el a gondolatát?

– Dehogy, Gábor érti magát s engem még jobban és így nem nevethetett rajtunk – mondta Lőrincz, pedig igen jól látta Gábor mosolyát s boszankodott is rajta.

Gábor nem felelt. Úgy érezte, hogy Lőrincznek e perczben hallgatnia kellett volna.

– Nem érünk mi sokat. Én azt hiszem, az élet azzal, hogy mindent vagy nagyon sokat adott meg nékünk – elvette tőlünk az egyetlen kincset, a boldogságot – így szólt Lolly s leeresztve legyezőjét, e perczben oly szép volt, mint a minőnek Gábor (legalább e pillanatban úgy hitte) még sohasem látta.

– A természet mindent kiegyenlít. Nekünk megadta mindazt, a mire a boldog ember – az egyszerű, a szegény ember vágyakozik a boldogság híján. Mit ér mindez? Mulatság! élvezet! Az-e? Nézze Gábort, bejárta a félvilágot, látott embert annyit, mint az előtt egy pár generátio alatt se láttak. Ismeri a sivatag mákonyát, s a párisi meleg házak levegőjét. Mit ér neki mindez? Azt hiszi Lőrincz gróf, hogy azért boldog? Nézzen a szemébe. Én ismerem, sohase lesz az és sohase fog senkit se boldoggá tehetni…

Igy szólt s mély, szürke szemeivel hosszan a szemébe nézett elébb az egyiknek: Gábornak, a kiről beszélt, s aztán Lőrincznek, a kinek beszélt.

– Tekintsen engem. Azt hiszi tudom, hogy mi a nő hivatása? Mit ismerek az életből? Hallgassa meg életrajzomat Lőrincz: egy diplomata gyermeke, 14 éves koromig három székvárosban éltem. Atyám szeretett s atyám tud. A tudás almája fanyar – ezután mi? Tizenöt éves koromban, midőn már Szent-Pétervárt, Londont s Párist, abból a mit papa mesélt s a mit barátnőim pletykáztak, ismertem, azt hittem, ismerem már az életet is – letelepedtünk Bécsben. Papa alig birta fizetni adósságait. Hogyne! Hiszen diplomata volt, vagyona meg kevés. Láttam, hogy adják férjhez a fiatal leányokat. Az élet ezen oldalát akkor ismertem meg, midőn Miczi férjhez ment. Miczi nem volt ostoba – s nem is volt rossz leány. Nos – Tomit ismerik. Puis quoi? A magam debut-jét is elmondjam?…

Nos, mindig ünnepeltek – s épen ez utáltatta meg velem a társaságot. A legtöbb ostobaságot egy ünnepelt leány hallja s nekem az a szerencsétlenségem volt a mellett, hogy magam nem voltam ostoba… Felnyíltak tökéletesen a szemeim. Ülve hát nem maradtam, meg is kértek nehányan. De hát hogy mertem volna én olyanhoz menni (pedig hát volt köztük nehány olyan is, a ki szeretetreméltó s becsületes ember volt) – ki nem ismert. Maguknak beszélek magamról, szeretném, hogy tudják, milyen vagyok. Úgy érzem, barátaim, Gábor mindig az volt, bár a maga módja szerint, magát pedig mindig ott éreztem a Gábor oldalán…

Míg így, hevesen szenvedélyesen beszélt, igazán nagyon szép volt. Szemeinek lencséi kitágultak, úgy, hogy szinte sötétek lettek belé a szemei, homloka szélesebbnek, ajkai nyugodtabbnak látszottak mint rendesen. Senki se hitte volna, hogy ez a szűzies homlokú, nőies leány, a hirhedt bécsi jucker-comtesse: Klienigstein Lolly.

A két fiú lélegzetét visszatartva, megfeszített figyelemmel hallgatta. Egyszerre önkénytelenül szembe néztek egymással és elvörösödött mindkettő.

– És… és… – kiáltott fel önkénytelenül Gábor, hogy valamit mondjon.

– És mit még? – kérdte a leány – ki lesz elég erős nékem valaha megmutatni az utat, a melyet követnem kell? Pedig erősnek, nagyon erősnek kell lennie annak, a ki majd elvesz. Ki magyarázza el nékem gyengéden, de azért erős kézzel fogva meg a kezemet, hogy mi az asszony hivatása? Ki fogja kigyomlálni lelkemből azt, a mit az élet plántált beléje, úgy, hogy meg ne sebezzen, sőt hogy ez által új életre ébredjek… Várom a megváltómat… Az, a ki egyszer életében olyat fog mondani, a mi egy kézzel lerántja a világról a hazugság leplét… annak megcsókolom a kezét – s uramnak, parancsolómnak nevezem. Eh, de mit filozofálunk itt hiába – hánykor lesz az ebéd?

És most már a két fiú nem mert egymásra nézni többé, felkeltek mind a hárman és lassan, nagyon lassan felmentek a kastély felé.

E perczben csak a leány mozdulataiban és vonásain volt életerő, bizalom, erély kifejezve. Igen, mert e perczben már a két fiú tudta, hogy vetélytársak: féltek egymástól s féltek e leánytól.

Mi lesz velök?

4.

Midőn az ujváriak kocsija elrobogott, Lőrincz kiment vadászni, Gábor pedig felment anyjához. Egy darabig csendesen, szótlanul ültek a kis boudoirban. Az öreg grófné hímzett, fia merengve némán ült oldalán. Az ablakon a késő nyári estalkonyat teli szinei ragyogtak keresztül. Narancs fényben úszott minden, a nyitott ablakból ide látszó közeli templomok ablakai visszaverték a lenyugvó nap piros fényét, a távolról haza térő csordák kolompja, meg tücsők cziripelés hallatszott.

Gábor egyszerre végig simította homlokát s aztán szeretettel, bizalommal nézett anyjára. S úgy érezte, hogy végtelen boldogság rejlik abban, hogy itt e kis szobában, otthon van, a révpartra jutott… Tekintete az édes anyja tekintetével találkozott, ki mintha csak e perczben valami elhatározásra jutott volna, arcza oly gyorsan változott át, s ajkai oly idegesen rezdültek meg. Előbbi nyugodalmas vonásai, szinte keserű kifejezést öltöttek fel.

– Igen Gábor, már rég akartam e tárgyban veled beszélni. És a mai nap éppen a legalkalmasabb reá. Tudom, ne tagadd, szerelmes vagy. Tudom, (az anyai szív sohase csalódik) Lollyt szereted.

Aztán látva, hogy Gábor nem is igyekszik mentegetni magát s nem ad rá tagadó választ – még nyugtalanabb, még keserűbb hangon folytatta:

– Lásd, ez a leány nem néked való. Mit akarsz vele? Te zárkózott, komoly fiú vagy, mint a milyen az atyád volt. Daczára, hogy annyi évet töltöttél külföldön, otthonülő, háziasember maradtál s tán éppen ezért. Mit akarsz vele? Hiszen ennek a lánynak egyéb gondolata sincs, mint a fényűzés és a pipere…

Nifforné elhallgatott. Míg beszélt, folyton fia arczvonásait vizsgálta s most úgy látta, hogy az végtelen szomorúságot, keserűséget fejez ki.

– Édes, édes fiam, ne sértsen az, a mit mondok. Anyád beszél hozzád, érted, anyád! Csak javadat akarom. Édes fiam… mosolyogj reám… nézz reám szeretettel – tekints fel reám!

S a fia fejét két kezébe temetve, hosszan-hosszan nézett a szemébe, míg csak szemei fel nem vidultak, míg csak szemeiből minden más el nem mosódott a gyermeki szeretet végtelen, mély kifejezésén kivül.

– Úgy Gáborom… most már nem félek ezen az úton haladni tovább, – mondta s még mindig két kezébe tartva Gábor fejét, annak homlokát ajkaihoz emelte.

– Anyám – mondta Gábor megrezgő hangon – ma jobban szeretem, mint valaha szerettem és azért sohasem fogom elvenni… Ezt igérem neked.

– Édes, szegény fiam, úgy úgy – látod ez jól esett… El fogod felejteni, mert hiszen látod, lehetetlen, hogy igazi szerelem legyen az, a mit iránta érzesz. Nem szeretheted benne az asszonyt, mert hiszen épp az hiányzik belőle. Czifra báb, ragyogó tollú arany madár… de nem életre való. Aztán milyen nevetségesek velem szemben. Tudod, Miczi miről beszélt azalatt, míg ti oda lenn jártatok a kertben? Hogy Lolly milyen jól ért a ruhavarráshoz, hogy csinálja a ruháit stb. Kétszeresen ostoba asszony. Mint Nifforné nékem Márfay leánynak, ki egy Márfay neje volt s egy Márfayt szült – mer ez a bábu ilyet mondani?… Mintha egy Márfay Gábor viskóba vinné a feleségét! Annyira boszantott, hogy azt mondtam, minden ruhámat magam csinálom most is… és menyemtől is azt fogom megkívánni…

Gábor nem állta meg, még e komoly pillanatban sem, hogy anyja filippikáján ne mosolyodjék. Egyszerre a Márfay nagyasszony gőgjét látta felébredni a Niffor had ellen, pedig most már második férje révén hozzájuk tartozott.

– Csakhogy nevetsz fiam, bár bevallom, jobb szeretném, ha ezen boszankodnál. Kis aranyszájú katiczabogárka, hízelegni akart nékem, de nem ért vele czélt. Maga varrja a ruháit?… Hiszen csak Ultzelnál hatezer forintnál többet tesz ki a Lolly három éves kifizetetlen számlája, egész Bécs tudja, hogy már-már pörbe akarta az öreg diplomatát fogni… Tomi izzadta ki ezt is értök… Ilyen meny kellene nékem éppen. Örülök, hogy te is beláttad, pedig hogy kerülgetett a Lolly is engem. El akart velem a konyhába és az éléstárba jönni, be akarta járni a svájczereit, megnézni velem, hogy nő a káposzta, mintha bizony a gazdaságomhoz jött volna látogatóba, nem is hozzám. Ezek a mai kis juckerkisasszonykák azt hiszik, hogy azért, mert czigarettával szájukban jönnek a világra s az «Imitátio» helyett Gyppel élnek, azért, mert tennist játszanak és angol czipőket hordanak, nagy dámák s mi, a régi gárda tagjai, olyan szakácsné és tenyész-állat közötti productumok vagyunk… Szegény kis leányok… Ha tudnák, ha tudnák – s az öreg asszony jóízűt nevetett, de úgy, hogy még a könny is kicsordult a szeméből, – igen, de a fiaink, azok kellenek nékik… Ugy-e nem veszed el fiam… Ugy-e nem?

– De édes anyám, hát nem néked szóltam volna ez esetben legelébb? Kihez fordultam volna bizalommal máshoz, mint hozzád Azt hiszed, egy perczig titokban tartottam volna, ha komoly szándékaim lettek volna vele?… Hogy szeretem – arról nem tehetek. Édes atyám végrendelete megtanított a megismerésre, szeretem őt – szeretem minden hibájával, a melyet tisztán látok, szeretem kételkedve benne – szeretem ostobán, bolondul… De nem veszem el!

– Édes fiam, – s az öreg asszony boldogan átölelte fiát és hosszan átölelve tartotta, nem is álmodva, hogy a nagy veszedelem nem erről az oldalról fenyegeti, nem is álmodva, hogy az a másik, ki előbb cserkészni ment, most ott ül egy nagy tölgyfa alatt az erdőben és sápadtan néz bele a puska csövébe… Majd felszökel s oda dől a nagy fa törzséhez és megcsukló hangon zokogni kezd… Zokogó, csukló hörgése betölti az erdő nyugalmát.

5.

Este Gábor bement Lőrinczhez, ki pedig egész vacsora alatt nem tekintett reá, és vacsora után kisiklott a billiárd-szobából azon ürügy alatt, hogy a titkárjával van dolga.

Lőrincz kiváncsi arczczal felkelve ágya mellől, hol gondolatokban merülve ült – fogadta.

– Parancsolsz valamit? – kérdezte reszkető hangon.

– Édes anyámmal beszéltünk egy fontos thémáról, azt akarom közölni veled.

– Ülj le öregem… Nem vagyok fáradt, örülök, hogy bejöttél – mondta zavartan.

– Lollyról beszéltünk vele, mondta Gábor hirtelen s Lőrincz szemébe nézett. Az elveresedett, a mellette levő asztalról gépiesen vett fel egy pohár vizet s lehajtotta.

– Lollyról? – kérdte aztán közönyös hangon.

– Igen, Lollyról, édes anyám beszélt róla. Szivemhez szólott, megmagyarázta végtelen bölcseségével, hogy mit ér – s elém tartotta jövőm tükrét, ha elveszem. Elmondtam neki mindent s elmondtam azt is, hogy úgy gondolkozom felőle, mint ő – és…

– Igen, azt, hogy szereted, – mondta Lőrincz majdnem élesen.

Gábor egy pillanatig csodálkozva nézett reá.

– Tán csak nem hiszed – szólt most Gábor, majd oly élesen, mint ezelőtt testvére – hogy azért beszélek ellene, mert én szeretem s mert észrevettem, hogy te is belebolondultál. Igen… észrevettem…

Lőrincz már e pillanatban belátta, hogy helytelenül s méltatlanul itélt, de már késő volt. A megtörténtet meg nem történtté nem tehette senki. Csak úgy, mint Gábor, nem változtathatott azon, a mit kimondott. Egy pillanatig szembenéztek, szótlanul, némán mind a ketten.

Tegnap még testvérek, ma már vetélytársak voltak. Majd Gábor szólalt meg:

– Igen-igen. Nagy szerencsétlenség, nem tudom, a fátum vagy más okozta. Valószínűleg az ő akarata volt ez. Ezzel akarta tán erejét megmutatni. Látod, édes testvérem – mondta most lágy elérzékenyült hangon – eddig egyedül küzdöttem, most majd ketten tán könnyebben küzdünk meg a közös ellenséggel. Nyujtsd jobbodat, erős támaszod lesz e kéz s legyen a tied az enyém. Szembeszállunk azzal, a mi reánk nézve csak a legrosszabb lehet. Faragjuk e ferde, e lehetetlen helyzetből vígasztalásunkat. Merítsünk abból erőt, hogy egymást támogatjuk… Testvérem!… Gáborom… szeretett bátyám, – és Lőrincz, a ki már napok óta kerülte bátyját, elérzékenyült, mintha csak megmozdult volna valami a szivében, oda dőlt a testvére keblére s úgy érezte, itt van a legbiztosabb helyen széles e világon.

– Látod, édes Lőrinczem! Nem nekünk való dolog ez. Tegyük fel, hogy én venném el – s tekintsünk el attól, hogy ma már te is szereted. Mi lenne akkor? Mi történne velem? Édes anyánk oly tisztán, oly bölcsen magyarázta el nékem ma, hogy nem tehetek egyebet, mint hogy szavait ismétlem…

És gyorsan pár szóval elmondta azt, a mit Niffornéval ma este megbeszéltek.

– Látod, lehetetlen nekem és még nehezebb lenne te néked.

Ismét többet mondott, mint kellett volna. Úgy, hogy Lőrincz azon kezdett el töprengeni, hogy miért veszedelmesebb ő reá, mint fivérére nézve…

6.

Pár nap mulva kora reggel jött be Lőrincz Gábor szobájába – ki egész éjjel nyugtalanul hánykolódott ágyában és csak reggelfelé aludt el.

– Ma – kezdte akadozva – hírt kaptam Ujvárról. Carousselt rendeznek, reám is számítanak…

– És?

– Hát én elfogadtam.

Gábor hallgatott.

– Ne haragudj ezért reám, mit tehettem volna egyebet.

– Az igaz, mit tehettél volna egyebet.

– Annál is inkább, mert már a multkor, mikor itt voltak (ismét akadozott) megigérte, hogy egy hármas hajtó-iskolában Bálványossy Julie és Lollyval együtt lovagolok. Ezért… most… mindennap át kell mennem Ujvárra. Úgy-e, nincs ellenedre…

– Ellenemre? De hát hogy és mi jogon szólhatnék én bele abba, a mit teszesz?

– Ha így beszélsz, lemondok. Látom szemedből, hogy nem tetszik néked.

– Édes Lőrinczem – semmi esetre sem tartanálak vissza semmi mulatságtól sem. Aztán meg azt hiszem, kevésbbé veszedelmes lesz reád nézve, ha mindennap látod, mintha nem.

– Én is azt hiszem, mondta Lőrincz alig palástolt örömmel – aztán meg Bálványossy Julie is ott lesz – mondta, így akarván megnyugtatni Gábort. – Édes öregem… légy nyugodt. Látod… erős leszek.

És Gábornak eszébe jutott, hányszor, de hányszor ismételte önmagának e frázist az utóbbi két év alatt.

Erős? Erős, mint az orchidea, erős mint a japáni csecsebecsék, erős, szilárd, mint a velenczei üvegek s aranylánczok… Pedig! Jaj annak, a ki gyenge.

7.

Gábor egy reggel, midőn Lőrincz gazdaságában volt elfoglalva, átment Tomiékhoz. Egyedül akart beszélni Lollyval. Szerette volna tudni, egyoldalú-e a dolog… vagy pedig igazán Lolly oldaláról jött a veszedelem? Tomiék még nem keltek föl, midőn a kastély udvarán belovagolt. Lolly épp az istállók felé tartott – lovaglóruhában.

– Grófnő, megengedi, hogy elkísérjem?

– Hogyne, édes Gábor, várjon reám egy perczig. De rég nem láttam! Úgy látszik, most kerül.

Gábor nem felelt… Pár pillanat mulva Lolly lóháton jött vissza.

– Nos… mit akar?

– Tehát igazán azt hiszi, hogy valami fontos dolgom kell hogy legyen, mert átjöttem?

– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. De örülök, hogy látom, – ritka emberrel kedvesnek kell lenni, – már udvariasságból is.

– Lolly. – Mit akar? – kérdte Gábor hirtelen, élesen.

– Mit akarok? – kérdte Lolly meglepett arczczal. Most ki akarok lovagolni, holnap – s egy év mulva… úgy mint mindig, békét. A boldogság úgy-e ebben áll?

– A boldogság? Boldogságról beszél?

– Mért ne beszélnék a boldogságról? Higyje el, a boldogság minden embernek hatalmában van. Jöhet olyan percz, midőn csak kezét kell kinyujtani utána s birtokába jut… Maga azonban mindent elkövet arra, hogy soha el ne érje…

– Másról beszél, mint a mit kérdtem.

– Másról? Boldog akarok lenni. Ez a feleletem.

– Csak önmagára gondol.

– Nem értem. De azért erre is ma adom meg a feleletemet. Önmagamra, ha boldog akarok lenni.

– Szeretett valaha?

– Hallgasson meg. Pár éve kínoz. Nem tudom, tiszteletnek vegyem… vagy másnak? Azt hiszem, magánál ez a legnagyobb rokonszenv jele… a kit szeret, azt boldogtalanná teszi, olyanná, mint a milyen önmaga. Kételkedett bennem mindig. Ugyan mondja édes barátom, mire volt jó mindez? Azt hiszi, lett volna okom arra, hogy éppen maga iránt érezzek rokonszenvet – mint az a mi természetes. Maga érdekelt s a többi urak, kik körülvettek, untattak. Magán állt, hogy megértsük egymást. Lássa, ma itt a szabad természet ölén – egyenesen ugy mint barátnak baráthoz illik – beszélek önnek a – szerelemről. Magán állt csak – mi okom lett volna magához vonzódni, más partie-k? Tudja, hogy nem vagyok szegényebb, ha sok is az adóságunk, magánál – és ünnepeltek. Szocziális positiója – nékem van, magának nincs, távol élt Pesttől csak úgy, mint Bécstől. Nos, hát… mi? Nem hitt nékem. Sértett az első percztől fogva… s lássa, bevallom, soká, soká éppen ez vonzott magához. Hittem abban – a ki nem hisz abban a nőben, kiben párját lelte fel. Ez ugyan tán nem férfias, hisz nem mutat nagy erőre – de új, érdekes és én, kiváncsi vagyok. Így… éppen azzal vonzott, a mivel vissza kellett volna taszítania. Így tartott ez addig, a meddig… – egyszerre beláttam, hogy lehetetlen útra tévedtem.

– Hallgasson meg. Pár éve kinoz.

– Igen Lőrinczre akadt… ki…

– Ne végezze be. Ne sértsen meg, mert minékünk, értse meg jól, egy élet folyamára barátságban kell maradnunk. Lássa, könyörületes vagyok magával, pedig maga kegyetlen volt velem. Lőrincz szeret, igen szeret – s felemelkedett nyergén, derekát kiegyenesítette és diadalmasan nézett Gáborra; a megsértett asszony kettős diadala beszélt a tekintetéből.

Az nagy megnyugvásomra van, hogy ezt én mondom el magának először. Tudom, hogy Lőrincz, ki gyengédebb, mint maga s gyengédebb, mint én – nem szólott még magának e tárgyról. Én elmondom, mert úgy vélem, ez a kötelességem…

– És… és? – kérdte Gábor halotthalványan.

– A mi az én érzelmeimet illeti, azt engedje meg, hogy ma éppen olyan kevéssé tárjam fel maga előtt, mint azelőtt tettem. Azelőtt nem akarta megismerni gondolat- és érzésvilágomat, most nem fogja.

– Szereti tehát?

– Nem tudom… ma még nem hiszem. Lássa, annyi a közös magukban, hogy nem tudom, melyik a Lőrincz, melyik maga.

És e perczben valami lehetetlen, valami szédítően merész – és ügyetlen gondolat fogamzott meg Gábor agyában. Azt hitte, (és nemcsak logikája, de még lázongó érzései is erre vitték) csak úgy mentheti meg Lőrinczet, ha maga-magát dobja oda zsákmányul. És – a pillanat hatása alatt úgy érezte, hogy ez áldozattal tán még önmaga is nyerni fog.

– Lolly – szeret? Akar nőm lenni? – kérdte határozott hangon, de oly határozottan, mint csak az kérdhette, ki már e themát hónapok, évek óta rágva, végre konkluzióra jutott. Úgy érezte, mázsás kő esett le szivéről e kérdéssel, úgy érezte, újra bizalommal nézhet az élet elé.

– Nem, nem szeretem – felelt most Lolly épp oly határozott hangon. – Lássa, sajnálom, hogy oly elővigyázatlan volt. Így hát elrontotta visszonyunkat egy élet folyamára. Vége – vége. Mennyire bánom, mennyire fáj. De hát hogy lehetnénk meg már most, egy ilyen nyilatkozat után, ezentúl egy fedél alatt… utaink szétváltak, szegény barátom, így Niffor Lőrincz neje csak nem lehet Márfay Gábor testvére… ki szereti!

– Lolly, Lolly… bocsásson meg, – kiáltott Gábor a kétségbeesés hangján.

– Az Isten áldja meg… felejtsen el… ezt kívánom magának csak.

És elvágtatott, ott hagyta Gábort egyedül. De egyedül egy élet folyamára, kifosztva családjától, elvéve életczélját, jövőjének minden útját eltorlaszolva, ledobva a mélységbe, könyörület és szánalom nélkül…

8.

Gábor hazaérve bezárkózott.

Így hát vége mindennek. Hiszen mindenkép a lehető legrosszabbul, legügyetlenebbül cselekedett. Nem csak, hogy szerelmét, mely – óh emberi szív rejtelmei! – most sokkal nagyobb intenzivitással ébredt fel lelkében, vesztette el, hanem testvérét is. Hogy lépjen most már Lőrincz elé? Hogy magyarázza el néki, hogy nemcsak az önmaga, hanem az ő érdekében is így kellett, hogy cselekedjen. Ha nem szól, minden önmaga ellen beszél, ha szól – önmaga. Mit tegyen?…

Így tehát már többé Lőrincz szerencsétlen szerelme ellen nem dolgozhat. Nincs joga hozzá. Hiszen megkérte. Így méltán azt vethetné szemére: – Azért beszélsz szerelmem ellen, hogy egyszer még te vehessed el.

Így hát még testvérét se tudta megmenteni. Megmenteni!… Elvesztette, hisz ő az oka, hogy így a pusztulás ösvényére lépett.

És ő akarta volna egész törzsét, ezt az egész társadalmat itt megmenteni?!… Gyenge báb, érzi, olyan, mint Niki bácsi vagy akármelyik közülök. Nincs erő, energia benne… Életképtelen ő is és vele a többiek.

9.

Egész éjjel nem aludt, kora hajnalba arra határozta el magát, hogy azonnal elutazik az Alföldre, Ádámékhoz. Csak édes anyjától búcsúzott el. Felhasználta az alkalmat, hogy Lőrincz reggel átlovagolt Tomiékhoz s így tőle nem búcsúzott el. Nem akarta látni, nem birta volna látni. Azt mondta édes anyjának, hogy alföldi birtokát akarja rendezni s ezért hívja le gyámja magához.

Édes anyja megcsókolta homlokát s szomorúan így szólt:

– Tégy úgy, a hogy gondolod fiam, nehezemre esik pedig most, ha akár egy napra is távozol mellőlem – öreg vagyok – s attól félek, (hisz abban a korban vagytok) egyszer csak végleg kirepültök szárnyaim alul.

– Édes anyám… soká voltam fészek nélkül nagyon – susogta halkan és elhallgatott. Végtelen szomorúság vett erőt lelkén, érezte… úgy érezte, nem lesz többé anyjával, nem lehet többé vele abban a viszonyban, mint volt. Ha Lőrincz elveszi Lollyt – idegen lesz hozzá ő is, mint a többiek. És anyjának Lőrinczczel kell maradnia… neki nagyobb szüksége lesz reá, mint neki. Igen… ez a két nagy sötét szem, a mely annyit szenvedett s szenvedése oly gyengéddé tette, nem fog többé oly szomorúan tekinteni reá, mint most. Ez a kéz, a mely végig simítja a homlokát… hideg leszen hozzá. Ez az ajak, a mely most ajkait érinti, elveszti bensőségét.

Szeretett volna leborulni anyja előtt s elrejteni fejét ölében és sírni, sírni…

És az öreg asszony – ki csupa érzés volt, ki érezte fia lelki állapotát, nem tudta, mi marja, de tudta, hogy boldogtalan. Szeretett volna oda hajolni reá… s kikérdeni, mije fáj, megkérdeni, adhat-e balzsamot lelkére, tehet-e érte valamit. De hogyan? És eszélyes lett volna megint Lollyra vinni a szót? Azt hitte, ez volt oka fia bánatának. Úgy hitte, az ilyen sebet legjobb hegedni hagyni s nem nyúlni hozzá. Így hát nem szólt egyik se semmit.

Ott ültek egymás mellett némán… keresve tárgyat, nem hallva egyebet e perczben, mint a szivük dobogását. Pedig nehéz volt az egymás hallgatását elviselni.

Lenn végre kocsirobogás.

– Előállott a kocsim, mennem kell, – mondta Gábor s lassan felkelt helyéről, keresve egy szót, a melybe mindent bele tudjon foglalni, a mit e perczben érez, anélkül hogy valamit mondana, a miből édes anyja a közelgő veszedelmet kiérezné.

De hát a szem mindezt még jobban kifejezte. Hallgatva megcsókolta kezét, aztán ajkait. Édes anyja hevesen a kebléhez szorította fiát. Soká, némán, összeforrott ajakkal csüngtek egymás keblén.

Az öreg asszony zokogott… aztán egyszerre kitépve magát fia karjai közül, csillogó könnyes szemmel mosolyogni igyekezett.

– De milyen gyerek vagyok én vén asszony létemre – hiszen pár nap mulva látlak megint… Ugy-e?

Gábor nem birt szólani. Némán, szinte szédülve, ingó lábakkal az ajtó felé haladt, ott megfordult, visszanézett, anyja tekintetét kereste.

– Gábor… akarsz nékem tán valamit mondani? Szólj, mi bajod? – kérdte az öreg asszony rekedt hangon, megremegve. De már ekkor fia hirtelen, gyors mozdulattal kirohant az ajtón.

Csak a léptei kopogása hallik, aztán ez is elhal. Most a kocsi dübörög lenn a kavicsos udvaron… Egy fordulat s az is eltűnik.

És az öreg asszony egyedül maradt.

És az öreg asszony egyedűl maradt.

10.

– Ez aztán a meglepetés öcsém. Tán csak nem untad meg már a brinza-kosztot – fogadta Ádám nagy örömmel s nevetve Gábort.

– Nem bátyám, csak egy kis búzakenyérre vágytam megint – mondta Gábor és mosolygott, annyi hét óta először.

– Kapsz mindent, a mit szemed, szád kiván. Paraszt szívet, meg paraszt konyhát… Ugy-e Cziczellém.

– Ki-ki azt kap nálunk, a mit érdemel – mondta a lány kezet nyújtva Gábornak. – Te néked a kezünket nyújtjuk? – mondta szeliden mosolyogva reá.

– Épp erre van szükségem… Csak is erre, – felelt Gábor hevesen.

– Gyere be fiam s beszélj, látom sok mondani valód van, te meg lányom láss a reggeli után, öcsémet kiéheztették ott fenn az ostyepka birodalmában.

A két férfi bement a kis dohányzóba. Letelepedtek a kandalló mellé, pár perczig mindkettő hallgatott. Aztán Gábor gyorsan, szinte hadarva mondta el e pár rövid hónap történetét, de nem titkolva el semmit, még szerelmi tragédiájukat sem.

Ádám végig hallgatta, egyszer se szólt a szavába, csak lassan pipált s csak azt nézte, a mint a csibukjának a füstje lassan karikázik a légben.

– Tehát – szólalt meg, hogy Gábor elhallgatott – így végződött a felsőmagyarországi hadjáratunk. Hm… Vajjon az öreg Gábor mit szólna, ha hallana ezekről a másvilágon.

– De hát mi lesz így velem?

– Teveled? Te persze atyád végrendeletére gondolsz. Akkor tán még lehetett volna valamit tenni. Most már késő. Hallgass reám. Atyád tévedett… most már, hogy itt lenn jártál nálunk, elmondhatom azt, a mit előbb nem mertem volna néked elmondani…

– Beszélj, – mondta Gábor rekedten az izgatottságtól.

– De mit beszéljek hiába, nézd az Alföldet, ott vannak a parasztjai, azoké a jövő, mert magyar a világnézletük, magyar az érzésük. Valamennyinek az anyaföldön áll a lába, és felfelé tekint. Magyar nem hajtja meg fejét még Istene előtt sem, még azzal is emelt fővel beszél. Ennek energiájában – mely legerősebb a világon – szívósságában bízok. Hiába akarták az utolsó évek őrült nemzetgazdaságával tönkre tenni, hiába nyomták az egyetlen igazán magyar nemzetgazdasági faktort, a földet, csak gyarapodott s lerázta válláról a terheket. Él fajunk s élni fog, mert erős és életre képesebb mind a többinél. És hiába, az fogja Pestre is rányomni bélyegét, mint már rá is nyomta az irodalmait müvészetére, hisz az Arany, a Petőfi hatása érzik lépten nyomon. Nézz ki, látod ezt a rengő buzavetést, – mondta feltárva ablakát – ezt magyar kezek vetették ide, itt a magyar föld szivét hallhatod verni… ide jere. Én nem teszek semmit, csak nézem őket s vállaikra támaszkodva megyek az egyensúly egyenes útján. Ebben élek, ezekkel élek s úszom az áramlattal… Értesz?

Gábor úgy érezte, mintha álomból ébredne. Derült arczczal, nyugodtan felkelt s gyámja vállaira támaszkodva, szinte mámorosan szívta be magába a magyar föld áldott illatát!

11.

A magyar faj megismerését Erzsébeten keresztül kezdte meg. Ezer kérdést intézett hozzá, akárcsak a vak a vezetőjéhez, midőn lehullott szeméről a hályog és látni kezd. Mint ki még a tárgyakat csak tapintja, látva alig ismeri meg.

– Mondd Erzsébet és te nem vagy soha nyugtalan, ideges?

– Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt, így mondják a falunkban.

– De ha valamit kivánsz, akkor mit csinálsz?

– Megvárom, hogy az a valami beteljesedjék. Ha jó, örülök neki, ha rossz, akkor is elég időm marad búsulni felette, ha már megtörtént.

– Szerettél már?

A leány elpirult, de azért nyugodtan felelt,

– Különös kérdés. Igen,

– Szeretsz még?

– Igen, még mindig.

– S ha az a valaki nem vesz el – teszem fel? – kérdte Gábor nyugtalan szemmel vizsgálva tekintetét.

– Akkor – mondta a leány s lehajolt, hogy egy mezei virágot letépjen – akkor azon fogok igyekezni, hogy egyéb vágyaimat is mind elöljem azzal az egygyel, a melyben a többi mind benne foglaltatott.

– Miért?

– Mert akkor a boldogsághoz így kell eljutnom.

– Hisz ez a lemondás.

– Nem, ez a vágytalan boldogság, az a melyről kedves poétám Czóbel Minka a verseiben beszél. Én az ő tanítványa vagyok. Szeretem, mert éppen a filozófiájában magyar. Magyar és ezért evolvált, mint a hogy papa mondja. Igaza van, a vágytalan boldogság a legtisztább a világon.

– Nagyon okos vagy, de ezt nem értem.

Furcsa volt, új volt néki, a mit a leány mondott.

12.

Másnap két táviratot kapott. Az egyik anyjától jött:

«Lőrincz tegnap jegyezte el Klienigstein Lollyt, az esküvő szeptemberben lesz. Reménylem, mielőbb haza jösz. Lőrincz ügyeinek rendezésében segítségedre szorulunk. Ádáméknak sok szépet, ölel csókol

Anyád.»

A másik: «Ma jegyeztem el Lollyt. Bocsásd meg szerelmemet. Szeretem, nem tudok nélküle élni. Szeretlek – s barátságodra szorulok. Gyere minél előbb haza. Elvár… vár

Testvéred.»

És midőn Gábor a két táviratot elolvasta, feltekintett. Szobájából az udvarra látott. Egy nagy cseresznyefa alatt állott Erzsébet. Egész arcza nyugalmat lehelt. Sötétkék szemei ragyogtak, telt, kissé napbarnított arczán, nyoma se volt a kételynek, ajkain szinte kevély mosoly, egész lénye lelki egyensulyát fejezte ki. Mögötte a puszta széles lapja, rajta fehér házak, csendes fehér gulyák s mind e felett a magyar ég végtelen kékje.

13.

Este Ádám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ádám, Erzsébet és Gábor vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl hozzájuk hallatszott a munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgy is megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak s daluk életboldogságról beszélt.

Lassan ők is hármasban lementek a géphez… Lőrincz házasságáról beszéltek, de azért másra gondolt mind a három.

– De, hát én velem mi lesz? – szólalt meg egyszerre Gábor.

– Te… szólalt meg atyja helyet Erzsébet – te köztünk, velünk maradsz. Megismered a Tisza partját.

– De hát én fenyvesekben nőttem fel!

– Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned… Bánod a cserét?

– Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyőfát.

– Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor – nevetett Ádám.

A cséplőgéphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide alá iramló fehér árnyak, a melyeknek erős határozott lépéséből azonban ki lehetett érezni, hogy biz ezek igazi emberek s nem fantomok, hiszen itt még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vígan dudolt, derűlt volt a marokverők nótája:

Erzsébet egy marokverő lánynyal elkezdte a kévéket hordani. Fehér batiszt ruhája nem ütött el az otthon szőtt gyolcs ruháktól. Ádám ugyanazt a nyelvet beszélte, mint annak a gazdának a szava, kihez szólott.

– Lesz gabonánk István?

– Kevesebb jóval mint tavaly.

– Szorult a szeme?

– Tavaly volt elég, a jövő meg Isten kezében van.

– Abban, Gábor, a magyarok Istenében – mondta Ádám Gáborhoz fordulva s rátette a fiú vállára a kezét. Erzsébet már ott volt mellettük.

– Nem megy – nevette – ha gazda lánya lennék, nem venne el senki. Rossz marokverő vagyok.

– Hát a magyarok Istene annak teremtette a báró kisasszonyt a mi – mondta István gazda, figyelve, a mit azok beszéltek – tán majd csak esztán se feledkezik meg róla.

14.

Egész augusztust gyámjával töltötte Gábor. Lőrincz esküvőjéről csak Nifforné írt szorgalmasan, változatlan pontossággal, minden két-három nap levelet Gábornak. Az esküvő Niffor Tomiéknál lesz szeptember 15-én. A lakodalom nagyszerűnek igérkezik, Bécsből is jönnek sokan, az esküvőt nagy caroussel előzi majd meg (furcsa gondolat!), természetesen Ádámékat is elvárjuk az ünnepélyességekre. Legalább alkalom lesz Ádámnak Erzsébetet bemutatni. Igen – legjobb alkalom lesz erre – mondta utána Gábor. «Vőfély, négy lesz, te – és Klienigstein Hanzi vezetitek a menyasszonyt, aztán a két Bálványossy fiú (hogy Miczi jóvá tegye így a Júlián esett sérelmet), a menyasszony uszályát Tomi két fia fogja vinni apród-ruhában. Nyoszolyólányok: Bálványossy Julie s két vagy három bécsi comtesse, a násznagyi tisztet meg Niffor Tomi, Czobor Ádám és Niki bácsi töltik be, hogy így családjaink mind képviselve legyenek.»

Így írt meg az öreg grófné majd mindent, a mi előadta magát – csakhogy a szive érzéseit ne kellessen megírnia. És Gábor is csak a faktumokat olvasta a levélből s nem akart mellé semmit, de semmit gondolni.

– Tán már az esküvő ténye is csak mint rideg, száraz elvont esemény tűnt fel előtte? Csak ha Lőrinczre gondolt, akkor áradt túl érzéssel is lelke, akkor szeretett volna még tenni, akkor ébredt fel lelkében a régi tettvágy.

Lolly?… Csak az utolsó két találkozás Lollyja lebegett szemei előtt. Elragadóan, szépen, de hidegen – szívtelenűl.

15.

Egy augusztusi estén történt. Ádám Tisza-Füredre ment. Gábor egyedül maradt Erzsébettel. Kinn ültek a terasseon s csendes szívvel azt hallgatták… hogy tér nyugalomra az egész falu. Most épp a gulya kolompja hallik, a kert alatt halad el…

– Milyen jó is a nyugalom… – mondta Gábor messze nézve.

– Kivált annak, a kinek az otthonában van a nyugalma is.

– Más nyugalmat el se képzelek…

– És oda fenn… nem szerettél köztük…

– Testem, lelkem ide húz. Nem vagyok én közéjük való. Aztán meg amott az egészben önmagamat láttam… Meg fáradt is vagyok. Az én véremben nincs meg már a küzdelem vágya.

– Pedig szép, szép lehet egy eszméért lelkesülni, azért tenni! Én sajnálom, hogy nem férfinak születtem…

– De hisz így van vágyad…

– Csak tréfálok. Jó így, így a legjobb…

S a leány csak mosolygott nyugodtan. Arczán nyoma sincs a bánatnak, küzdelemnek. Szinte egy vonása sem árulja el azt, hogy van valami ott túl annak a falunak a határán is, s hogy ott körömszakadtáig foly a küzdelem és ennek a küzdelemnek a neve: élet. És mégis úgy érezte, ez a leány megértette azt, a mit alig ismer. És nem félhet semmitől, mert passzivitásában el hagyja maga felett rohanni a lét s nemlét esélyeit és nem fél sem egyik, sem másiktól, mert – mint mondja – s mint a hogy Gábor érzi is rajta – vágyai nincsenek.

– És – kérdte Gábor valami titkos ösztöntől megkapva – ha szeretni fogsz, hová lesz nyugalmad?

– Abba helyezem, akit szeretni fogok…

– És te csak boldog szerelmet képzelsz?

– Csak. Mert azt, ki engem nem szeret – azt én se tudnám szeretni, érzem…

S a leány nyugodtan, biztosan mondta ezt, érzett rajta, hogy ez így lesz, hogy ez máskép nem is lehetséges…

Párbeszédüket egy szolga zavarta meg, ki oda lépett a leányhoz s valamit súgott a fülébe. Gábor észrevette, hogy az megrezdült, aztán felveszi kalapját, feláll s elindul a falu irányába.

– Hová mész?

– A faluba, egy betegem, egy szegény öreg asszony haldoklik, ahhoz.

– Mehetek veled?

– Jere.

Elindultak. Az est már tökéletesen leszállt. A nyugati ég hamvaskék alapjából azért még kiváltak a fehér házak. Az estharang is szólott, a hazatérők csizmái is csak kopogtak a járdán. – Mintha itt most minden ember boldog lenne – mondta Gábor – ki hinné, hogy e pár házon túl valaki haldoklik?

A leányra nézett, az nem sietett, annak nem változott az arczkifejezése. Szívtelen talán?…

Beléptek a házba. Az asszony ott feküdt a vaczkon. Igen szegény lehetett s nagyon öreg. Egy pár rozoga bútor volt csak a házában, a melynek alacsonyak voltak a gerendái, piczinyek az ablakai. Az ágy mellett egy szál fagygyúgyertya volt, – de volt ott egy nagy csokor virág is. Olyan mint a milyeneket Erzsébet szokott kötni.

Az asszony nem tudott már beszélni. De a mint meglátta a «Miasszonyunkat», megtört fényű szemei még felvillantak. Szinte az élet tért vissza beléjük.

A leány nyugodtan mosolyogva leült ágyára, megigazította fejét, takaróját s végig símította homlokán a kezét. Gábor leült a szoba sarkában egy rozoga székre s nézett. Erzsébet nyugodt hangon beszélt az asszonynak. Elmondta a kis udvar száz baját. Mindegyik szárnyasról tudott hírt adni az öreg néninek.

– Tudod Terka, az a kisebb gyöngytyukom rosszul költ. Mind összetörte a tojásait. Most hozattam Pestről egy másikat… az öreg tyúk meg megdöglött.

Az öreg asszony sajnálkozva nézett fel.

– Azt a kappant meg, a melyik a kis csirkékkel járt, megczibálta multkor a czirmos.

Az öreg asszony úgy látszik mind ismerte őket, nagy figyelemmel hallgatta a szavait. Erzsébet csak beszélt, nyugodt arczczal. Az öreg asszony szemei meg mind üvegesebbek, mind merevebbek lesznek… egyszer csak egyet sóhajtott – meghalt.

A leány csak mosolygott szelíden tovább. Odahajolt reá, lenyomta tágra nyilt szempilláit, aztán felvette a nagy bokrétát az asztalról s virágokkal hintette be az öreg asszonyt, ki folyton mosolygott ott a fehér virágok alatt.

A házban erős virágillat terjengett.

A leány még egyszer körülnézett, aztán lábujjhegyen, ujját ajkára emelve, kiszaladt a szobából. Gábor követte.

– Furcsa – mondta aztán hosszú hallgatás után – nálatok a halál jobban hasonlít az élethez, mint oda fenn az élet maga…

És oly jól esett néki, hogy e perczben a leány nyugodtan a szemébe tekint.

16.

Este, hogy Ádám hazajött, soká beszélgettek még a délutáni jelenetről.

– Látod Gábor, ime a magyar superioritása minden faj felett. A fantázia és a rationálismus fakultásai közötti összhang és egyensúly teszi őt a világ egyik legerőteljesebb népévé. Ez az asszony nyugodtan halt meg, mert tudta, nem rossz helyre jut a földbe (van-e a parasztnak kedvesebb helye a világon?) s mert tudta, hogy a halál se nem jó, se nem rossz, hanem a lét szükségképeni és bizonyos vége. És így van népünk az elemi csapásokkal is. Jégverés után, akkor, midőn a be nem biztosított «urak» jajgatva lamentálnak tele hét határt, a parasztgazda, ki tán többet vesztett, mert mindennapi kenyere is vele ment az elpusztult terméssel, nyugodtan hazamegy s ujra dolgozni kezd, mintha semmi se történt volna.

– Hisz ez jóformán a keletiek «málese».

– Csakhogy, ha a keleti ember háza leég, hát nem panaszkodik s igaz, hogy így kiált fel: «máles» – Allah adta, Allah elvette: a magyar paraszt se fog panaszkodni, csakhogy azonnal a leégett ház ujra építéséhez fog. A magyar parasztban a keletiek fiatal fatalismusába már a nyugati népek tettvágya van beoltva… legfőbb elve: élni az életet. Így mondja azt még typikus vallásában, a nazarénizmusban is, bár itt hozzá teszi: «ha már egyszer ránk van mérve. Hisz a halál nem veszedelem, az élet meg kötelesség». Ha valamivel több rationalismus lenne bennök, sajnálnák itt hagyni a földi javakat, ha pedig valamivel több fantázia mint kéne, rettegnének az ismeretlentől. Nincs a magyarban semmi túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozofiája, még a vallása is… Ezért jó itt, nagyon jó.

De azért Gábor csak pár napig maradt. Mind jobban áthasonulva magyarrá, «turán» lett belőle, mint a hogy Ádám szokta mondani. Szeptember elsején aztán haza utazott Kálnára, hol még Lőrinczczel akart házassága előtt találkozni. Ádámék három nappal az esküvő előtt, egyenesen Ujvárra készültek – ott fognak majd találkozni.

17.

A hogy Kálnára ért, egyenesen édes anyjához ment be, Lőrincz éppen cserkészni volt. Ott ült Nifforné a kis dolgozószobában, előtte a szokott himzés, körülte minden kedves tárgya. Arcza is derültnek akart látszani, de azért szemein hosszú fátyol. Látszott egész lényén, hogy szenvedett.

Soká némán ültek egymással szemben.

– Szeretted? – szólalt meg egyszerre édes anyja. – Nagyon?

– Szerettem, de már nem szeretem – mondta Gábor a meggyőződés hangján.

És az anyja szemében egy pillanatra az öröm fénye csillant meg.

– Én… – s most arczára ismét fátyol borult – tulajdonképpen örülök a házasságnak. Lolly okos leány, sokat látott. Eleget járt a világban arra, hogy most már kipihenje magát. Szereti is Lőrinczet – s ismét fiára nézett – így hát végre is nincs okom, hogy ellenezzem a házasságot.

Meg akarta szeretni minden áron a fia jövendő feleségét.

– Igazad van, nincs okod.

– És… te?

– Én sem ellenzem. Én (s e szót önkénytelenül hangsulyozta) úgy se vettem volna el.

– De hisz – vágott szavába anyja.

Hát Lőrincz szólt volna?

– Igen… akkor kértem meg, midőn azt hittem, hogy mégis tán jobb lesz, ha én veszem el, mintha Lőrincz – a mint kimondta e szavakat, már meg is bánta.

– Végre nem tudom miért lett volna néked jobb feleséged, mint néki? – szólt anyja szinte a megbántás hangján. S e pár szóval árny vonul az anya és fia közé is. Hiába, az öreg asszony Lőrinczet jobban szerette, mert hisz azt ő nevelte – abban az ő világnézlete, az ő eszméi nőttek nagygyá.

Az esküvőről kezdett ismét beszélni.

– Tudod, én nem éppen nagyon pártoltam ezt a nagy czéczót. Bár régente is így volt, az én második lakadalmamon 140 emberre volt terítve.

– Hisz jó lesz ez így nagyon – bólintott helyeslőleg fejével Gábor, hogy így valamiben igazat adjon anyjának.

– Tomiék kénytelenek voltak meghívni fél Bécset ez alkalomra.

– Miért? – gondolta Gábor s csak figyelte anyja arczát.

– Pepi herczegné is itt lesz, a caroussel alkalmával bécsi coupleteket fog énekelni a lovarda tribunjén. Azt mondják, senki se dalol úgy, mint ő.

– Mondják.

– Bálványossyék is itt lesznek, meg sok cseh, tudod, a Lollyék rokonai.

– Czobor Ádámék is feljönnek.

– Igen – csak az Erzsébetet nem tudom, hogy fogja majd a bécsi atyafiság nézni.

– Nem a mi atyafiságunk anyám, aztán… miért?

– No, tudod az anyjáért.

– Hál Istennek, hogy parasztlány volt az anyja, legalább… – folytatta volna Gábor, de aztán lenyelte a szót. Majd ösztönszerűleg anyja egészségéről, házi kisebb-nagyobb gondjairól kezdett el beszélni. Ebéd után mindketten belemelegedtek s midőn Lőrincz valamivel vacsora előtt megérkezett, már a legbensőbb beszélgetésben találta anyját és féltestvérét.

18.

Vacsoránál aztán mind a hárman oly derülten, oly nyugodtan beszélgettek, mintha semmi se történt volna. Édes anyjuk elmondta a vidék összes történeteit. Többek között Niki bácsi legutolsó historiáját, ki a vén Pétert, ki már harmincz éve volt nála mint vendég, miután az vesebajt kapott, kitétette a kastélyból, megtiltva a háziaknak, hogy róla beszéljenek.

– Há meghál – ákkor se szóljátok – nem szeretek hálálozásról hálláni – mondta a modern Sardanapalus. És valóban, az öreg házibútor egy kis kerti házban, tökéletesen elhagyatva, nyavalyogta végig a veszedelmes baj minden fázisát. Végre, hogy kigyógyult – bevonult vissza a kastélyba s csak úgy tartlizott első este «spectábilis» barátjával – mintha semmi, de semmi se történt volna. A betegségről még szót sem ejtettek.

Vacsora után az öreg asszony hamar vissza vonult, egyedül hagyta a két fiút. Lőrincz nagy udvariassággal halmozta el bátyját. Mindenféle kis dologban kedvében járt. Mosolygott is, szemeibe is nézett, de csak nem volt vele szemben olyan, mint azelőtt.

Lőrincz szobájába mentek. Gábor úgy érezte, meg kell neki mondani, hogy lelke mily átalakuláson ment át az utolsó hetek alatt.

– Hidd el – nem szeretem már Lollyt, szavamra nem szeretem.

A «hidd el» s a «szavamra» sok volt… többet mondott néki (mint annyiszor), mint kellett volna. Lőrincz nem hitte el.

– Hiszem édes bátyám, hiszem… mondta, de hangjából kiérezte Gábor, hogy nem közvetlen az, a mit mond.

– És most… így, ülj le mellém. S hangja megrezdült, szeméből a lelke sugárzott ki, igazat akart beszélni, érezte, hogy meg kell néki mondania azt, a mire a lelke ösztökélte.

– Hallgass meg bátyám, s hangja ellágyult, szavait lassan húzva ejtette, szinte végig simította szavaival Gábor lelkét. – Én téged mindenkinél jobban szeretlek. Azt hiszem, ma tán jobban anyámnál is – (s e perczben hitte, a mit mond és tudta, hogy igazat beszél) – tudom, hogy éltem őrangyala voltál… tudom, hogy életed minden gondolatja az én boldogságom volt. – Gábor végtelenül szégyelni kezdte, hogy az idő alatt, míg oda lenn volt Ádáméknál, oly igen keveset gondolt öcscsére.

– Tudom azt is, hogy a mit Lollyról mondtál, egy szóig igaz.

Gábor elhalványult, azt hitte, öcscse félrebeszél.

– Megértettem azóta nemes, fenséges önfeláldozásodat is…

Gábor tagadó mozdulatot tett, fel akart kelni székéről s kimenni a szobából.

– Ne menj, maradj, kérlek, kérlek Gábor! Az ismét leült a székre s izgatott szívvel várta, mire czéloz a másik.

– Tudom, hogy Lolly tönkre fog tenni… tudom, hogy anyám boldogtalanságomat nem birja el – tudom, hogy egyetlen támaszomtól tőled elrabol – tudom, hogy Lolly s te együtt az én oldalomon nem élhettek…

– Hát így vége e házasságnak ugy-e? – mondta Gábor felvillanó szemmel, örömtől sugárzó arczczal.

És a fiú folytatta szavait; de most már mind lassabban beszélt.

– Tudom, mi vár reám, kifejlesztetted öntudatomat – meg hát meg is volt bennem. Nincsenek illúzióim… ismerem magamat, ismerem őt, ismerem az életet – nem várhatok így semmit az élettől…

– Hát akkor?

– Akkor?… Szeretem, ez a feleletem reá s el kell, hogy vegyem, testem, lelkem minden íze ezt parancsolja… bocsáss meg öregem, bocsáss meg. S gyengén, erőtlenül a bátyja karjaiba omlott és zokogni, zokogni kezdett;.. de úgy, hogy egész teste zihált belé. És Gábor, ki életében sohasem sírt még, úgy érezte, hogy bár összefolynak könyeik, azért ma vannak utóljára együtt az életben. De nemcsak a saját, nemcsak az öcscse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt faját, a mely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a megsemmisűlés felé, mert ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény parancsolja így. Tudta, hogy így lesz – mert így kell, hogy legyen.

Fuimus! Fuimus!…

19.

Szeptember 8-án mentek át mindnyájan Ujvárra. Az esküvő tizennegyedikére volt kitűzve.

A hogy megérkeztek, Lőrincz eltünt, azt mondta, a plébánossal van dolga. Gábor tudta, hogy Lollyval akart, mielőtt ő találkozhatott volna, beszélni. És furcsa, daczára hogy tudta, hogy Lőrincz nem mond igazat, ez nem bántotta őt. Tudta, hogy köztük már ezentúl igaz, közvetlen szó nem lesz többet az életben, tudta, hogy ez így kell, hogy legyen s ebbe bele nyugodott. Olyan nyugodtan lépdelt fel a nagy lépcsőn, olyan nyugodtan látta a nevetséges nagyzás ezer jelét e házban is, mint még soha. A mióta érezte, tudatára ébredt, hogy végre is minden úgy van jól, a mint hogy van. S ezen nem kell segíteni, mert hiába való munka lenne, szinte úgy érezte, megifjodott… Mosolygó arczczal csókolt Miczinek kezet, a kinek boudoirjában együtt volt a Tomi egész családja – Lolly hiján. Miczi erős migraine-ben feküdt. Alig látszott ki fehér kasmir sáljából.

– Hát vissza jöttél az elküvőre te is… mondta vontatott orrhangon Miczi – szép meglepetés.

– Mi? – kérdte Gábor csodálkozva.

– Ez a házasság. Tán csak nem hiszed, hogy én kivántam, – mondta kellemetlen őszintességgel Miczi. Gábor önkénytelenül a jelenlevő Klienigsteinre tekintett, a ki végre a Lolly édes atyja is. Az öreg diplomata nyugodt, mosolyó arczczal egy czigarettára gyújtott. Felettébb objektive vette a dolgot.

– Nevetséges. Lőrincznek Bálványossy Juliet szántam, (ahá a «Fürstenklau» ez a bibi! gondolta Gábor, de naiv arczczal hallgatott tovább s nem szólt) – Lőrincznek Lolly nem való. Lőrincz vagyonával és nevével jobb partiet csinálhatott volna.

– Mint hogy a nővéredet vegye el? – vágott szavába Gábor.

– Eh miért? Lolly kapott volna még olyan partiet, mint Lőrincz. És én – s itt büszkén kihúzta összeaszott termetét – mióta Tomi felesége lettem, mindig a Nifforok érdekeit veszem első sorban szemügyre… Igen. S e perczben Tomi és Miczi szinte egy boldog mosolyt váltottak, ha ugyan ez a halvány, színtelen valami boldog – s mosoly volt.

– Ja, so ists, – folytatta Tomi, – találtunk volna Lolly számára más férjet is… tulajdonkép mért nem vetted el te? – kérdte tőle naiv szemtelenséggel.

– Hisz én megkértem – felelte rá Gábor első meglepetésében az igazságot.

– Ich weiss es, ich weiss es. De hát miért olyan későn? Te erősebb vagy, te meg birtad volna nyergelni ezt a bockert. De Lőrincz! Szép kis sauce lesz a vége.

Ezt azonban már elnevette. Ő az egész dolgot nem vette olyan komolyan, mint Miczi.

– Eh ne nevess ezen… ez nagy baj. Mit mondanak a Bálványossyak ehhez? Az öreg herczegnét azóta nem láttam. Így Julie egy esztendejét loptuk el ezzel a meddő udvarlással. Julie kaphatott volna egy unmittelbar herczeget is. De – (s ezt igazán nem értem) – Lőrincz tetszett neki s fejébe vette, hogy hozzá mén. Mennyit fog ez nekünk Bécsben ártani! Bálványossyné legjobb barátnéja az öreg Weidsmanndorf herczegné, no fog ez ezért arczokat vágni nékem. – Stapszi meg a szép Pepinek udvarol – ez meg a másik clique-et vezeti az orránál… Én alig merek Bécsbe menni az idén.

És Miczi dideregve még mélyebben bújt a nagy sáljába, szinte csak a feje búbja látszott ki belőle. Gábor – csak úgy mint Klienigstein, ült és nézett. Hanzi egy bécsi marsot fütyült s egy albumot lapozott. Tomi odaállt a Miczi lábaihoz s ráhajolva csittítani kezdte.

– My darling hin y, semmi! Se baj… hisz most ide hívtuk fél Bécset az esküvőre. A caroussel is pompás lesz. Lehetetlen, hogyha jól mulatnak, mindent el ne felejtsenek. Julienek meg van úgy is majoresco férjjelöltje: Bálványossy Lajos, ki most jött haza folytonos utazásaiból. Ez felér Lőrinczczel. No, légy nyugodt. Aztán a bál is fényes lesz – írtam Sachernek. Mindent megigért… Egész Bécs mi rólunk fog beszélni.

És most Gábor szemei előtt elvonultak azok a kopasz hegyek – a melyeknek őserdőit Fix és Pectris, Ultz meg Paches ették meg, no meg a bécsi Fürstenklau! Miczi kissé nyugodtabb arczczal nézett ki a sál redői közül.

– Ah… legszebb illuzióm semmivé lett – mondta s egy pohár limonádéért csengetett.

20.

Egy félóra mulva Gábor a kertbe ment, azt remélve, hogy Lollyra fog valahol találni. Ismerte, tudta, hogy az is őt keresheti e perczben valahol. Az istálló előtti tágas udvaron találkoztak. Lolly intett neki, Gábor követte. Jó darabig némán mentek az egymás oldalán. Egyszerre Lolly szólalt meg.

– Hát eljött mégis?

– Miért ne jöttem volna el, hisz most már semmi okom, hogy ne jöjjek. S ezt annyira meggyőződés hangján mondta, hogy Lolly arczát pír futotta el – vérig sértette az, hogy igaz, a mit Gábor mond.

– Nem értem, mit mond?

– Nem értett meg? Eljöttem, hogy elmondjam magának – hogy rájöttem arra, hogy tulajdonkép nem szerettem soha. Legalább magát nem. A kit én szerettem… az ma nem a Lőrincz jegyese.

– Eh, lárifári… Maga nem szeretett? Most meg már hazudik is? S a lány érezte, hogy ezzel ismét fegyvere van Gábor ellen. – Hát csak mulatságból bolondított három esztendeig, mi?

– Én nem bolondítottam, hisz mindig azt mondtam, hogy nem szeretem s nem fogom elvenni… addig.

A tágas udvaron találkoztak.

– Addig, édesem, míg megkért.

– Igen, megkértem.

– Igen, szegény barátom. De ezt is, mindent megbocsájtok – most már barátok leszünk s maradunk ugy-e? Hisz, ha… nem szeret, ez könnyű lesz. És sötétszürke szemeivel mélyen tekintett Gáborra, mintha annak még egyszer a lelke mélyébe akarna látni s mintha annak lelkét még egyszer ki akarná tövestől tépni.

– De ni a Lőrincz, Lőrincz! – kiáltott a leány. És Lőrincz, ki már rég szemmel kisérte őket, úgy tett mintha csak most pillantotta volna meg menyasszonyát s bátyját, mosolygó arczczal közeledett feléjök. Mosolyában Gábor bizalmatlanságot, kétkedést látott.

– Jőjjön Lőrincz. Tudja-e, hogy bátyja épp e perczben nagyon megnyugtatott, bebizonyította nékem, hogy sohasem szeretett s nem is fog soha… hisz így minden a legjobb úton. Akkor hiábavalók az aggályai Lőrincz… s hiába az enyémek is. Testvéremmé fogadtam magát Gábor, csókolja meg a kezemet. Most már szabad… hisz már félig asszony vagyok.

Gábor megcsókolta Lolly kezét. Lőrincz átölelte bátyját – s mind a hárman úgy tértek vissza a kastélyba, mintha a legnyugodtabbak lennének. Pedig Lollynak e pár szóval sikerült végleg elválasztani a két testvért egymástól. Tudta, hogy Lőrincz ezután már soha Gábornak hinni nem fog s azt akarta, hogy ezt Gábor tudja. És Gábor – tudta is.

21.

Szeptember 10-én egész nap vendégek érkeztek. Niffor grófné nagy régies landauerjében négy lóval robogott be a kastély udvarára. Niki bácsi csak kettesben (more patrio), egyik unokahúga volt vele, a másik kocsiban a többi foglalt helyet. Czobor Ádámék vasúton jöttek. A bécsieket csak a caroussel napjára, tizennegyedikére várták. Czobor Lipót gyalog, sárosan rukkolt be.

Estére nagy családi ebéd volt a programmon. Hétre volt az ebéd órája kitűzve. Mind együtt voltak a salonban, csak az öreg herczegné hiányzott még. Végre ő is betipegett. Gábor még nem látta, mióta visszatért. Az utóbbi napokban gyengélkedett s nem fogadott senkit sem. Egyenesen Miczihez lebegett, roppantul mentegetve magát.

– Igazán, a lányoknak sok bajuk volt az új főkötőmmel. Igen Miczi… nézd a legújabb főkötőm, ugy-e szép?

Erre leült egy magastámlájú székre s nem törődve azzal, hogy a jelenlevők jó részét már évek óta nem látta (így Niffor Márfay Annát, Niki bácsit, a lánykákat s a Czobor Ádámékat), az egész társasághoz fordulva, főkötője leírásához kezdett.

– Két igen szép főkötőt kaptam Miczitől, az egyik lilaszín, halványzöld pántlikákkal, a másik lila, czinóber szinűekkel.

– Milyen furcsa színösszeállítások. Én a fin de siéclet csak a főkötőim színein keresztül ismerem. Ah ah, ni ni… mind együtt vagytok… ni a kedves Anna! – fordult Niffornéhoz, ki odajött hozzá, megcsókolta elébb homlokát, majd meg egyik kezét.

– Milyen rég nem láttalak. Egy cseppet se változtál, milyen szép sötét még a hajad. No meg a szemeid… A pozsonyi bálokon sokan bolondultak a szemedért. Te voltál a legjobb tánczosné s legszebb leány akkor. Ugy-e – mondta fontoskodó arczczal – akkor még nem volt hiba, ha egy kis hús is volt a szép asszony vállfűzője mögött. Ma ez nem illik… és a Niki (most Niki bácsihoz fordult) wie geht es?… Téged tizennégy éve nem láttalak, pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy, hogy megköveteled, hogy még én is – s a kisasszony szinte egy hüvelykkel nőtt az utóbbi szavaknál – hozzád járjak. Én toronyban lakom… ugy-e s a toronyban hideg van, czugot kap az ember s a bácsitok fél a czugtól, nem? – fordult a négy lányhoz s intett a kezével. A négy lány mind egyszerre, majd csak hogy a földre le nem ült, oly mély pukkerlit vágott a család egyetlen élő herczegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert Niffor leány).

– És a Czobor Ádám és a leánya… vezesd ide… No lám, ilyen nagy leánya van. Pedig én, mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista volt. S ez a leánya – csinos leány. Magyaros, ilyen typust még erre mi felénk nem láttam. – A mi-t túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy látszik, megbánta, mert aztán oda tipiskélt Erzsébethez s megcsókolta a homlokát kétszer.

– Nini és mégis van valami az arczán a kanczellárból. Az a gömbölyű váll s a szép lágy – csókolásra termett ajkak. Csókolj meg Lizám!

Erzsébet megcsókolta arczát, kezét.

A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón Lolly. Halvány lila-selyem ruha volt testén, hajában s mellén piros granátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arczán, hogy – szép akar lenni. Önkénytelenül – vagy tudatosan – Erzsébetre tekintett. Egyszerű crèpe fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga szalaggal átkötve.

– Nini az Erzsébet… kiáltott fel Lolly – s minden szokás ellenére, oda rohant hozzá s össze-vissza csókolta.

– Honnan ismeri? – kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen.

– A maga leírásából – felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta, hogy sohase beszélt Lollynak Erzsébetről.

– Gábor, nyújtsa karját, vezessen az ebédhez, legyen udvarias, Lőrincz meg majd Erzsébetet vezeti ki. Jó lesz?

Egymásután kivonultak a párok. Tomi az öreg herczegné s Nifforné között ült, Miczi, Niki bácsi és Czobor Ádám közt. A leánykák egy sorban ültek, köztük Hanzi, ki elvállalta a mulattatásukat. Lolly jobbján Gábor, balján Lőrincz. Lőrincz mellett Erzsébet. Erzsébet másik oldalán Poldi.

– Rég nem volt így együtt a három család – kezdte Niki bácsi. – Utoljára a te esküvődön – fordult Niki bácsi békülékeny hangulatban – ha szembe találta magát ellenségével, mindig édeskés volt – Niffornéhoz.

– Igen, akkor – szólalt meg határozott hangon, de rá se tekintve Nikire, kit gyűlölt s akit volt is oka gyűlölni.

– Bizony szép idők is voltak – folytatta Niki bácsi mind édeskésebb hangon – ez volt az utolsó Niffor-Márfay házasság. Az én életemben volt már három, a családok élete alatt tizenhárom. Márfay-Niffor mindig jól mentek össze… he-he-he.

– Én szerettem férjemet, de voltak olyan Márfayak, akik nem – mondta éles hangon Nifforné.

– Volták… volták. Fiátálkori bűnök, vétkek. Tempi pássáti! Elmult… nincs. Fiátál fővel sok bolondot csináljá áz ember… ugy-e Lizi?

A meginterpellált vén leány nagyott bólintott fejével, de nem szólt. Három húga a Klienigstein Hanzi erősen megpaprikázott vicczeire figyelt.

Az öreg herczegné evett, nem akart a társalgásról tudni. Miczi pedig fehér sáljába burkolózott s nem evett, csak egy nagy ezüst kannából tejet ivott… ez is bécsi divat volt. Mióta a felséges asszonyunk ezt így szokta, nem egy bécsi dáma rákapott, ez a Metzgerismussal járt együtt.

– Én – szólalt közbe Miczi – most csak a vendégeimre gondolok. Ti Niki bácsi s a leányok a felső házban fogtok lakni, Tante Stázi emeletén Gábor, Lőrincz és Poldi egymás mellett. A bécsiek – itt egyet ivott a nagy tejes edényből – az első emeleti vendégszobában. Pepinek (hangja szinte átlátszó lett… a pillanat boldogságától) egy kis lakosztályt rendeztem be, salon, háló… öltöző szobából. Pepi, tudom, sok kofferrel jő…

– Ki áz á Pepi? – kérdte Niki bácsi malicziával. Tudta jól, de Miczi szájából akarta hallani Pepi nevét és titulusait.

– Wer die Pepi ist? Hát nem tudod, nem hallottál a hires Stachelnitz Jozefin herczegnéről? A bécsiek Pepijéről, ki a legjobb lovarnő a monarchiában. Ki az Yvette kupléit úgy énekeli, mint senkisem. Ezt sem hallottad? S Miczit ez annyira indignálta, hogy szinte piros lett belé… de csak egy perczre, aztán arcza ismét olyan sárga színt öltött, mint a milyen rendesen szokott lenni. – Hát a Metternichnét nem ismered?

– Én bizony már öreg ember vágyok. Öreg. Nem ismerek más embert, mint á Schwárcz Dávidot, az árendástokát – ezt is csák meszsziről tisztelem. Álig merek szólni hozzá, nágy úr… négyessel jár mindig.

Ez nagy injuria volt a háziakra nézve. Tudvalevőleg Schwarcz Dávid volt az a bérlőjük, kinek már majdnem az egész ujvári uradalom a zsebében volt. Miczi ajkába harapott, nem szólt. Tomi nevetésre vette a dolgot.

– A Dávid… a mi udvari zsidónk. Niki bácsi te jó tréfákat csinálsz. De… ennek fele se tréfa. Tudod-e, hogy nemességet kap még az idén? Igazán, az ujvári uradalom körül nagy érdemei vannak! He is a capital sellon.

– Nem értek ángolul, mit jelent ez? – kérdte Niki bácsi ártatlan arczczal.

Gábor és Czobor Ádám összenéztek.

Az asztal alsó végén, hol a fiatalság ült, a társalgás csak lassan ment. Most Poldi kezdte őket csipkedni, ez aztán olaj volt a tűzre.

– Erzsébet most a turáni kultúrát fogja a brinzásoknál meghonosítani, – szólt az öreg kutya és hamiskásan nevetett.

– Mit neveztek ti turáni kultúrának? – kérdte Lolly.

– Az egyensúly kultúráját. Azt, a mi a tulságossal, az affektálttal ellentétben áll… olyan antiszocziális valamit… de ezt a hazai szénát csak magyar ökör emészti meg. A magyar puszták terménye!

– A kék virág azért a ti becsületes pusztátokon csak nem nő.

– Nem, nálunk nem, csak a bolondítóhoz nyúlunk, ha ilyen táplálékra van szükségünk – mondta Poldi ártatlan arczczal. Lolly egyik szempillája megrezdült, de azért mosolyogva fordult Gáborhoz.

– S maga szereti az Alföldet?

– Azt hiszem, ez az igazi Magyarország.

– De magyar lett kozmopolita létére.

– Tán épp azért lett az – mondta nyugodtan Erzsébet. Lolly ránézett nyugodtan.

– Nagyon értem az Alföld szerelmét, Gábor szereti most a vadvirágot, mert azelőtt csak gardeniát tett a gomblyukába.

– Szeretem, a mi igaz… sógorasszony, úgy-e megengedi, hogy már így nevezzem. Lolly átadta egyik piros szegfűjét Gábornak… s Lőrinczhez fordult. – Lássa már sógorozunk. Barátságunkat ápoljuk… bár igazán szükségtelen, hisz úgy is oly erős, ugy-e Gábor?

– Mint ez a virág.

– Ez a virág – szólt közbe Poldi – én ismerem ezt a virágot, ez egy spanyol szegfű, kétszer virágzik… de röviden, – mondta okoskodó arczczal az öreg kutya. Lolly mosolyogva, mint a ki nem értette meg szavait, a másikat Poldinak nyújtotta át.

– Lássátok, két szegfűm volt… odaadtam egyet Czobornak, a másikat egy Márfaynak, nem mondhatja senkisem, hogy rossz Nifforné lesz belőlem.

Erre Lizi felelt.

– Te újmódit kezdesz Lollykám. Eddig mi adtunk – azóta a nagy hegy óta mindig – s ti kaptatok. Nos, jó lesz úgy is… ugy-e Niki bácsi?

– He-he-he… igáz Lizinkó, én is káptám Nifforné Márfáy Ánná húgomtól pár bókot, ámivel házá mehetek.

– Ne nevezd bóknak Niki. Amit mondtam, az igazság. Te voltál férjem megrontója s egy percznyi nyugta életében nem volt tőled. Nevezd hát bóknak, ha tetszik.

– Nesze néked, fogd meg jól – mondta Niki s élesen kezdett nevetni. – Én Niffor férjedet szerettem. Kitünő ember volt. Csák ki nem állháttá engemet. Ez áz egísz. Sájnáltá tőlem, hogy én lettem előbb főispán á megyíben, nem ő. Ezért ne hárágudj reám Ánnácská. Hisz szeretlek édes húgom… te is Márfáy leány voltál.

– Ma is az vagyok s azért kimondom, a mi a szivemet nyomja annyi év óta. Mi Márfay lányok ezt így szoktuk – s az öreg asszony halott halavány lett az izgatottságtól. Se Gábor, se Lőrincz anyjukat még így nem látták soha.

– Te ölted meg. Egész öröme, dicsősége ez a főispáni állás volt, azt hitte, tehet majd népeért, e szegény nyomorult tót népért, a melynek jövője szivén feküdt, valamit. Ennek magyarosításán, gazdagítására törekedett… de ez szálka volt a szemedben, bár te voltál előbb a főispán, te a konzervativokkal tartottál. Támogattad őket s már installácziója alatt annyi borsot törtél az orra alá, hogy szinte bele betegedett. A kormány rosszalta, hogy annyi ellenzéki elem jutott a megyeházára s le kellett köszönnie… ime. Ezt nem élte túl – ez vitte a sirba. De erről majd az örök bíró előtt számolsz.

S az öreg asszony felkelt székéből s kifelé sietett az ebédlőből. Az egész társaság (mely már különben is a csemegénél volt) izgatottan ugrott fel a székéről, Gábor és Lőrincz kivezették anyjukat. Miczi angolul rebegett pár szót, Tomi «Immer diese Familienscenen!» sipította, a négy leányka Niki körül rebesett, ki élesen nevetve, tarkóját simogatta, majd a többi is az öreg herczegnével élükön, ki pár mogyorót s almát csusztatott zsebébe – a salonba lépdelt.

– Ime, a család s a megye krónikája – kivonatban, édition en poche, a kötés 500 éves… a tartalom örökké új marad… érdekes olvasmány nagyon, csak kissé retrograde! – mondta az öreg kutya s az egész ebéd alatt hallgató Ádám karjába öltve karját, vele együtt kiosont a teremből. Az inasok hada végtelen ostoba arczczal nézett az izgatott s mind egyszerre beszélő társaság után.

22.

Hogy Gábor és Lőrincz anyjukat a szobájába vezették, az egy székre rogyott le s aztán a két fiúnak kezei közé temette arczát és hevesen elkezdett sírni.

– Bocsánat fiaim, bocsánat – rebegte – hisz tán rosszul tettem… De meg kellett neki egyszer, legalább még egyszer az életben mondani.

Lőrincz kissé heves mozdulattal mutatta meg, hogy hisz ő is így gondolkozik. Gábor nyugodt szóval, csendesen elkezdte csittítgatni.

– Hogyan, édes anyám, hisz így volt jó.

– Tudom mire gondolsz!

Úgyse kellett volna se nékem, se Lőrincznek az öreg pénze. Megmondtuk volna mi is elébb-utóbb az igazságot néki s akkor csak az lett volna vége, aztán meg…

– Szabad? – szólalt meg fejét az ajtón bedugva Poldi.

– Nikiről volt szó?

– Arról.

– Alapjában nem rossz vakand ez a mi Sardanapalus bátyánk… de most – néni, no nézzen rám – mert nagy ügyben járulok magához.

– Nos – mondta az öreg asszony, felvetve rá könnyező szemét.

– Azt akarnám megkérdeni a nénitől, hogy az esküvőre kitől kérjek kölcsön frakkot, a néni vagy a Miczi komornyikjától… kitől lenne illendőbb.

Egyszerre felengedt a hangulat, az öreg grófné mosolyogva veregette meg a Poldi vállát, a két fiú felnevetett.

– No… no… ne nevessetek hát, ennek fele se tréfa. Nékem nincs, pedig Miczi azt akarja, én is méltó legyek a… bécsiekhez.

– Na ha az öreg Hanz frakkját veszed fel, még beléd szeret a Pepi herczegné. Mondta Gyallayné nevetve.

– Akkor azt veszem fel, mert Pepi igen «fesch» lehet, meg unmittelbar herczegné, tud Yvette Guilbert dalokat, tudja gigerl-marschot, Párisban tanulta a franczia kupléit… ez épp hozzám pászol a frakkos Poldihoz.

S nagyot lendítve magán, kisuhant a szobából.

23.

Niffor grófné kissé lepihent, Gábor és Lőrincz visszatértek a salonba. Itt már kis csoportokká oszoltak a családok. Niki négy unokahúgától körülvéve, az erkélyen pipázott, a mint meglátta Gábort, oda ment hozzá.

– Na spectabilis, nem veszük mi ázt hugom ásszonynák rossz néven. Márfáy lány csák ő is… Azért tudom én, hogy te is Márfáy vágy. Lesz rá gondom, hogy ne felejtsd el te se…

– Niki bácsi nem felejtette el máig se, hogy mama egy Nifforhoz ment. Ma is csak azt látja benne.

– Mond inkább, hogy ő bennem á Márfáit, már rég áz orrszárvukkál húz (ez a Nifforok czímere) – Á mi medvink úgy – lánykák, nem kell neki… he he he – én ázért nem hárágszom. A Niki bácsi nem rossz ember ám ázért… Ugy-e Lizinkó. És Lizinkó nem mondott néki ellent.

Gábor az öreg herczegnéhez ment be, ez megcsókolta homlokát, de hidegen, nem úgy, mint első látogatása alkalmával.

– Te Gábriel, nekem sok bajt okoztál. A két Zimmerzofe azóta, hogy kiszidtad őket, nem mond fel többet. Nem a haszontalanok, hanem minden boszúságukat magukba fojtják… Ez még rosszabb… Már kedves Gábriel, te még nem vagy kanczellár, mint az öreg Czobor Lipót volt. – Még ne légy oly nagyon határozott… no – azért ne vedd rossz néven, én is ezt csak nevetve mondom… látod… én még azt se tudom elhatározni, hogy a piros vagy a lila fejkötőt tegyem-e fel a lakodalomra. Hidd el, a megfontolás ér csak valamit. Te, (s aztán meglegyintette picziny zsebkendőjével Gábor arczát) hogy tetszik néked ez az Erzsi? Oder Erzsébet, vagy hogy hivják – ugyan na… Hisz, jó jó, te jól vagy velök, csinos is – de kissé parasztos. Olyan… no nem tudnám Mária Antoinette corset-ben Erzsét elképzelni. Na, persze, az anyja parasztlány volt. A ki elveszi, annak a származékai nem járhatnak az udvarhoz… Csak Pesten. Az a pesti udvar meg nem is udvar. Fogadom, ez a leány nem is tudna bókot csinálni… Nézd Leonceau… ez 1820-ban volt a divatos bécsi tánczmester, minket így tanított rá… s erre az öreg asszony felkelt a kanapéról s mély bókot vágott Gábor előtt. Ezeknek a mai lányoknak nem hajlik a derekuk. Pedig egy leány, a ki bókolni nem tud, az nekem annyit ér – mondta tudós arczczal – mint egy olyan tábornok, ki a kommandóját felejtette el. Ez az Erzsébet 82 éves korában, tudom, nem lesz olyan rugékony, so a mordskerl, mint én vagyok… s az öreg asszony nem nevetett, mikor ezt mondta, szörnyen komoly arczot csinált. – Ehez faj kell… 67-szer keresztül szűrt fekete vér – az enyém… a tiéd – ezeké itt mind. Gábriel – mondta hirtelen – te néked is oda adnák a Juliet. No… ne szabadkozzál. Az igaz, hogy te csak Herr von vagy. No, de mint Márfay előtte mész mind e sok friss új grófocskáknak. Hisz nékünk történeti vér bugyog ereinkben, Stibor, Tökölyi, Balassa, no aztán meg még Rozgonyi Cziczellétől is származunk. C’est drôle cà, ez majd csak nem olyan, mintha az ember az orleánsi szűz ivadéka lenne… ni-ni, milyen furcsa.

S az öreg asszony hangosan nevetve felugrott a merev kanapéról s átszaladt picziny, igen picziny léptekkel a salonon, úgy, hogy főkötőjének szallagai libegve, lobogva követték őt. Klienigsteint kereste… s meglátva a dohányzóba, sietett hozzá, hogy e furcsa felfedezést vele közölje. A csipősebb történetkékkel mindig az öreg diplomatához fordult.

Gábor csendesen a másik salonba ment, bár mulattatta az öreg herczegné beszédje s tán épp azért oda ment Erzsébethez.

– Hát hogy tetszik itt a világ? – kérdte Gábor, leülve Erzsébet mellé egy kis kanapéra.

– A hegyek magasak Gábor, a pompa meg igen nagy. Parasztlánynak nincs otthona a nagy palotában.

– És ki tetszik itt neked legjobban?

– Poldi, – mondta hirtelen Erzsébet – meg a te jóságos anyád, ki úgy megmondogatta az elébb a Niki bácsinak az igazságot.

– Poldival jól vagy?

– Hisz minden esztendőben tölt nálunk pár hetet… Úgy jő mint a hogy megy, váratlanul. Ő tanított meg festeni.

– Nem is tudtam, hogy festesz.

– Hát jól van, mondjuk, hogy ő tanított meg látni.

– A mi vidékünk persze néked nem tetszik?

– Nagyon nem. Barna, zöld… ez a két szin az uralkodó, ez nem kolorit. S az éles körrajzú hegyek s a merev kivonalazott fenyőfák… ez… nem rajz. Milyen más a mi pusztánk, százszor változatos, finom színe… s a végtelenség fejünk felett s a végtelenség, míg a szemünk lát.

– Szebb a puszta.

– Hát már te is pók-király, – csúszott közéjük Poldi óvatosan, mint a gyík. S aztán leült Erzsébethez egészen közel, egy kis tabourettere, egyik kezét ölébe tette s másikkal átölelte Erzsébet karszékét és aztán, mint a kinek ez a rendes és megszokott helye, nevetgélve beszélgetni kezdett Erzsébettel.

– Ti a pusztát dicséritek. Nem rossz ízlés. No mondd ezeknek a jó embereknek itt ezt el. Például Miczinek. Mondd neki csak, hogy a vidéke nem szép… hogy nem festői, hogy a levegője piszkos s mégis éles, hogy nincs két szinnél több az egész tájképben, csak zöld, zöld, zöld, meg barna. Hogy a fenyőfa a legocsmányabb fa, a mit valaha a földre pottyantott az ur kegyelme… Hogy egy alföldi tanya finom körvonalaiban, rejtelmes szineiben több a hangulat, mint itt az egész brinzás vidéken… no menj… menj… mondd el ezt néki. Ha még mindig Nagy Sándornak érzed magadat. Ugy-e nem mered?

Erzsébet egyenesen a Poldi szemébe nézve, nyugodtan mosolygott. S az egyik kezével végig simította a Poldi érdes, rettenetes hosszú karmú kezét.

– Öreg kutya, ne bátorítsd Gábort a rosszra. Rossz filantrop vagy.

Gábort azonban épp Miczi intette magához a salon túlsó sarkába.

– Te, Gábor, – mondta nyafogó hangon – ezt ugyan ügyesen csináltad.

– Mit, Miczi?

– Magad nem akartál a hálóba pottyanni s miután már kellett, hogy valakit megfogjon, Lőrinczet lökted oda magad helyett.

De erre Gábor már igazán megharagudott.

– Tán csak nem hiszed? – vágott szavába hangosan.

– Azt hiszem… a mit tudok. Nálam a hit s a tudás együtt jár, hát miért és hogyan vetette volna Lolly különben Lőrinczre magát, mikor addig ő is velünk tartott és segítette a Bálványossy alliance felépitését. – Gábor a dühtől halványra vált arczszinnel, reszkető ajakkal hagyta ott Miczit, nem is folytatva a méltatlan párbeszédet. Utközben Niki bácsi és Lizinkó kapták meg a frakkja szárnyát, a mint mellettök ellebegve szobája felé tartott.

– No, Gábriel… megfogádtád tánácsomát, okos fiú vágy. Méltóán viseled á Márfáy nevet.

– Miben?

– No, bizony ne mokázz. Tudja azt itt mindenki. Ugy-e bácsi?

– Tudjá… tudom én, ti s á megye. Ezzel áz ujabb Klienigstein-Niffor házássággál lefütyültünk á Nifforoknák, hi hi hi! Ez ögyes volt tőled fiú.

– Hát ti is! ti is! – s Gábor már-már azt hitte, rászakad a ház.

– Hogyne, Gábor. Tudjuk, hogy a te érdemed. De erre már Gábor nem is felelt, hanem ész nélkül rohant ki a salonból.

Tehát ide jutott! Mi lehet az oka? Istenem, ki segít rajta, ki magyarázza meg, hogy miben rejlik a hiba. Benne… ezekben? Hogy bármit is tegyen, bármit gondoljon, rosszra fordítják, rosszul értelmezik ezek, a kik az ő húsából s az ő véréből valók.

24.

Másnap a vendégek érkeztek meg.

Miczi az izgatottságtól alig tudta, hová legyen. A lovak folyton jártak a vasútra s egyik vonattól se jött vissza kevesebb mint 8–10 vendég s ugyanannyi cseléd. A kastély túl volt tömve. A folyosókon szaladgáló komornák, a kertben tarka toilettek, az istállóban toporzékoló vendéglovak. A kastély ormán ott lebegett a Nifforok ősi zászlója, a lépcsőkön keleti szőnyegek csüggöttek, a salonok szinte kábitóak voltak a virágillattól. Egész Bécs s Pozsony légyottot adott az esküvőn. Megérkeztek a károsultak is (mint a hogy Poldi ártatlan arczczal, de nagy malicziával elnevezte őket): a Bálványossy család. A herczegné rossz kedvű volt. Nem szokta meg az álczáskodást s bosszúját Miczin töltötte ki, a ki remegett s a jövő téli saisonra gondolt. Hogy lesz majd Bécsben!… az öreg herczegné támogatása nélkül. Vele jött Pepi herczegné is s Pepivel tíz nagy kuffer, két komorna s két óriási dán dogg. Aztán Bálványossy Lajos, Magyarország első partija, ki után csak úgy bomlottak a lányok. Meg a gróf Belényesi pár, az örök harczban élő papa és mama, meg világszép lányuk, Mini. Meg a felsőház kemény szónoka Ugróczi Miklós báró a nejével, ki maga is politikai salont tartott, aztán Niffor Gyula hires sporting like feleségével, ki legjobb lovas Felsőmagyarországon s ki már néhány vaddisznót és medvét terített le az utolsó vadászatok alkalmával. Meg a Bajmóczy pár, a szép, de nagyon befestett s boldogtalan Bajmóczy Emmi, meg a férje. A ki szereti s a kit ő szeret… de hát ki ismerné a szegény ember s ki a gazdag ember útjait?

Az ebédnél hatvanan ültek, mind báliruhában s a legtöbb asszony gyémántos hajjal, gyöngyös nyakkal.

Evés után vagy egy órai siésta volt a nagysalonban. Végre kilenczkor felnyilt az ajtó s egy alabárdos, a XII. század costümjében, jelentette, hogy a Caroussel elkezdődik.

Párbeszédek a salonban:

Bálványossyné Stazi nénihez. – Ez az első amit valaha hallok, lakadalom előestéjén egy caroussel!

– Chère Leonie tu verras, a jövő században a lakodalom után lesz s a vőlegény és menyasszony abroncsokon fognak együtt a szertartás után átugrálni. A két öreg asszony hangosan nevetni kezdett.

Niki bácsi a lánykákat oktatta. Most látjátok meg á turnier milyen volt 300 év előtt. Ákkor még persze áz ember koronáját nem tette le egy estére s nem csápott bohócz sapkát a fejébe… no de hát mi áltmódisák vágyunk. Ti négyen és én, ezt nem értjük. Lizinkó legislegjobb lesz á kriptát rendbe hozátni, holnáp kisöpörtetni… S a bácsi élesen nevetett hozzá.

Egy bécsi kisasszony Gábortól azt kérdte, hogy igaz-e, hogy eleven ökröt fognak a czirkusz közepén megnyúzni, a bécsi societásban ezt úgy emlegették, mint ennek a magyar dáridónak a legkimagaslóbb aktusát.

A társaság ezalatt különben nagy ünnepélyességgel átvonult a kastélylyal egy oszlopos csarnokon át összeköttetésben levő czirkuszba, a melyet az egyik Révényi fiú, ki nagy villany-«meister», villanyfénynyel rendezett be.

A hatalmas gömbölyű épület nappali fényben uszott. Padmalyát a jelenlevő családok czímerei diszítették (Márfay is ott volt… de már ismét újmódi koronával rajzoltatta ez a Niffor-nép – nem úgy a hogy az adománylevelen van – jegyezte meg dühösen Niki bácsi). A falakról pedig a megye városainak zászlai csüngtek le.

– Kissé heraldikus a hangulat – sugta Ádám Gábornak, kit azonban még folyton elfoglalt mindaz, a mit ma délután néki mondtak.

A lovarda felső erkélyén a gazdatisztek meg a városi polgárok családjai foglaltak helyet, egy emelvényen, a melynek falát Niffor sárga-kék csíkok fedték, a dánosi katona-zenekar Tinódi korabeli jelmezben a Gotterhaltet játszotta. A társaság a nagy páholyban foglalt helyet. Ott volt Schwarcz Dávid is, a főbérlő, a meghivottak között.

– Schwarcz báró – mutatta be Gábornak Poldi.

– Még nem báró.

– Még nem? No majd… ugy-e, nemsokára cousine? – kérdte Miczit, ki egyik kis ujját nyujtotta Schwarcznak s aztán a herczegnéhez fordult.

Az istállóhoz vezető ajtó nyilásán állanak két sorban, úgy mint a valódi czirkuszokban, a Niffor czímerébe öltözött lovászok.

Az első csengetésre egy Nudlbrett-es lovat hoztak be. Utána szökdécselve Klienigstein Hanzi lebegett be egy halványlila selyem trikótban. Pár karikát ugrott át, két bukfenczet vetett a lovon, s aztán egy könnyed pirouettel kitánczolt a porondról.

A lelkesedés általános lett. Ennyit nem vártak tőle. Majd Bálványossy Julie fekete lovaglóruhában, piros szegfűvel az inggallérjában, ugrató iskolát lovagolt. A leány merész volt, ugrásai nyaktörőek. Mind gyorsította a lépést, mind tüzelte a telivért. S közbe-közbe élesen kiáltott fel magas hangján, mint egy féktelen kedvű, már-már az ugratás hevétől megbomlott lovarnő. Édes anyja Nikihez fordult.

– No, Márfay… mit szól a mai lányokhoz?

– Kikáposák, juckerek. Félnék tőlük. Azért ne higyje, hogy igáz, á mit mondok. Gyönyörű lányá ván – grátulálok herczegné. Két kezét csókolom.

Gábor az Erzsébet arczát figyelte, ki szintén a páholyban volt. Érdekkel nézte mindegyik számot. Látszott arczán, hogy mulattatja őt, az a mi ezeket már valószinűleg daczára a vele járó veszedelemnek, fáradságnak, már egy cseppet se birta felizgatni. Erzsébet örült a mulatságnak, pedig tudott az élet nyomoráról is. Ezek már se szeretni, sem sírni nem tudnának. És úgy vette Gábor észre, hogy önmaga sem… A mit látott, a miről tud, a mit ezek tesznek, mind közönyösen hagyja.

Hát már ő benne sincs élet? Csak úgy, mint a többiekben? S úgy érezte, Erzsébet a maga látszólagos impaszibilitásában él, míg ő az ő minden parányi hatásra reagáló, folyton rezgésben levő, gyógyszerész-mérleghez hasonló lelki szövetével tetszhalott. Töprengéséből harsona hangja verte föl. A barsellieri mars hangjánál Bálványossy Stapszi ugrált be a porondra.

Stapszi mint clown! Egész testét selyem rojtok fedték. Minden rojt végén parányi csengő. Úgy, hogy minden mozdulatánál ruhája finom csengetyűszerű hangot adott. Pedig folyton mozgott. Egy perczig nem nyugodott sem a lába, sem a keze. Elébb végig bukfenczezte az egész czirkuszt, majd tótágast állva, végig szaladt a porondon. Aztán czigánykereket hányt, végül irtóztató nagy pirouette-el beröpült a páholy dámái közé… kik ott aztán jól végig páholták legyezőikkel a bolondos fiút.

De most következett a programm fénypontja. Lolly és Lőrincz páros hajtó iskolája, mindegyik sötétszürke öltözetben, arany gombokkal. Mindkettő telivér s telivért hajtott. Elébb végig lovagoltak a czirkuszon. Ez alatt mindenki tapsolt s ők csak komolyan azt nézték, hogy az alattuk levő mén hogy viseli magát. Aztán a zene keringőt kezdett játszani s a lovak most a legcsodálatosabb kanyarulatokkal kerülték ki egymást s a vőlegény minden kanyarulatnál rá mosolygott menyasszonyára. A czirkuszból most felülről virágok hulltak alá s a gyönyörű menyasszony és a lovon oly férfias vőlegény alig látszott a virágtól. Lolly s Lőrincz ezután lovaikat közel egymás mellé terelték, Lőrincz kivette Lolly kezéből a gyeplőszárat és ő hajtotta Lolly lovát is, így egyszer végig ügetve a czirkuszt, a nézők tapsai közt kilovagoltak.

– Mit gondol herczegné, ez áz életben is mindig így lesz? – kérdé Niki bácsi.

– Hja, ha majd azt a Lolly is így akarja, akkor igen… és addig.

Az utolsó szám Pepi herczegné volt. Felülről egy pádimentumot eresztettek le, épp a zenekar elé s a zenekar egy Xanrof-kuplé kezdetét kezdte játszani. Ime a herczegné szakasztott, mint az Yvette Guilbert. Símára fésült haj, síma selyem ruha, egyszerű pántlikával a dereka körül és fekete keztyűk. Nyugodtan megáll a pádimentum közepén, egyszerűen, szinte fiatal lányos arczczal, eldalolja, hogy hogyan ment Nanon sétálni a mezőre. Aztán, hogy találkozott Battiste-el. A mező illatos volt, s az ég kék… meg utána még sok érdektelen dolgot dalolt el. Mindez olyan egyszerű, mind olyan semmis. Igazán, a dalnak – semmi jelentősége. De hát minden kuplé után egy trallalá következik el. S ez végre annyira «trallalá» lett, hogy a jelenlevő fiatal lányokat a mamák kénytelenek lettek kiküldeni – az istállóba. Ez volt a legbiztosabb menhely. S a dal nagyon tetszett, s az egyet követte kettő-három. Egy bécsi indulót is elnótázott a Gallmeyer Pepi repertoirejából.

S a zászlók csak nézték onnan felülről e modern képet. Ezt egy Niffor vette el a töröktől, ezt Czobor Tamás a mohácsi vészből hozta haza. Ez a czímer ott a Garáké… ezzel is rokonságban volt a három család. Az a korona ott a csillár alatt – a vajda koronája – kié az egész felső megye volt s a kinek mind a három család utódja. De hát mindez fakult, kopott a villanyfény világánál. A porondra hullott virágok, Gábor úgy érezte, a hervadás lehét árasztják. És Gábor néz, néz, messze innen… ott arra lenn az Alföd… ott nincs zászló, ott nincs czímer, de pusztulás sincs, meg romok. Ott jó lesz… pihenni az ünnepélyek után.

25.

Az előadást követő tea alatt a bécsi kisasszonyok illetlenek voltak Czobor Erzsébettel. Nem volt elég jó nekik, hisz parasztleány volt az anyja. Julie, Boleslawa, Miczi és Mina magázták. Aztán meg félre vonulva tőle, ott hagyták egyedül egy sarokban. Gábor figyelte a jelenetet, de azért nem közeledett Erzsébethez. Várta, mit fog tenni. Erzsébet nyugodtan felhúzta keztyűjét s felemelkedett székéről és oda ment az egyik uradalmi tiszthez (ezek is be voltak rendelve az estére) s leült mellé. Pár percz mulva pedig a zongorához ült s pár akkordot kezdett játszani.

– Milyen okos, milyen okos… hallatszott minden oldalról.

Egész éjjel játszott s azok tánczoltak a zenéje mellett…

– Du bist halt eine liebe Kredl! – felejtette el magát az előbbi bécsi comtessek közül az egyik.

– Anyám azt tanította, – mondta mosolyogva Erzsébet – hogy útban soha se legyek, sőt toljam a mások szekerét, ha tehetem. Parasztosan van mondva, de tán a grófnék megértik, szegény anyám földmíves leánya volt, ő csak így tudta. Tőle sokat tanultam, azért… ezt is. Ha majd a grófné imádkozni fog ma este – mondjon el érte egy imát. Tudom… megkönnyebbülésére válik és én hálás leszek érte.

És Erzsébet kezet nyújtott neki, a melyet a leány, ki alapjában jó teremtés volt, hevesen megragadott s aztán könnyes szemmel össze-vissza csókolta Erzsébet nyugodt, mindig derült arczát.

26.

Este, midőn már mindenki lefeküdt, Nifforné szokása ellenére bejött Gáborhoz. Az még fenn volt, kinézett ablakán a holdvilágos éjszakába.

– Fiam, jere – mondta az öreg asszony – jere menjünk át Lőrinczhez. Ezt az estét töltsük együtt, még egyszer, hárman. S a sötét nehéz bársony ruhába öltözött erős szívű nagyasszony ment előre – gyenge szívű, beteglelkű fia követte. Lőrincz is fenn volt még. Ágya szélén ült s fejét kezébe temetve gondolkozott.

– Átjöttünk hozzád, búcsúzni tőled fiam – mondta az öreg asszony. S rátette kezét vállára. Lőrincz hevesen megragadta és könnyeivel áztatta azt a jóságos kezet, a melynek csak áldásait ismerte eddig és fogja ismerni mindig. Gábornak odanyujtotta jobbját. Így maradtak csendben sokáig, keresve azt a szót, a mi ki tudja fejezni azt, a mit mindegyik érez s keresve azt a szót, a mi azért azt a másikat ne bántsa, ne sértse. Az öreg asszony szólalt meg.

– Gábor, öcséd holnap házasodik meg. De azért tenéked vele kell lenned mindig. Ne feledd, hogy egy hús, egy vér veled… ne feledd, hogy tán majd még ezután szorul csak igazán reád… – Az anya ajka kiejtette az igazságot, nem birt a szivével.

– Jöhetnek rosz napok, jöhetnek pusztító idők, midőn majd a fiatalabbnak szüksége lesz öregebbjére. Ne hagyd el őtet Gábor – ne hagyj el minket. Én már érzem az elmulás fagyos leheletét. Hisz csak abban éltem, a mit szeretek s egy gyermekem már kirepült szárnyaim alól, a másik meg… repül, mindig repül – és Isten tudja, hol talál fészket. Ne hagyjátok el anyátokat, ne azt az anyaföldet, a mely szült, táplált benneteket. Látod Lőrincz – s most feltárta az ablakot, a melynek holdfényénél ide világlott a Niffor nemzetség ősi temploma, az, a melynek kriptájában a vajda óta annyi Niffor és annyi Nifforhoz ment Márfay leány van eltemetve… Látod, ott az a templom vár téged fiam, ott lesz az esküvőd. Ott esküdtünk mi is örök hűséget s őseid egymásnak századok óta… Ez a templom vár engemet… ide temetnek el minket mind… mind. Nem tudom miért, de most félek attól a templomtól… Pedig hányszor, de hányszor találtam ott pihenést, megnyugvást a nehéz órákban. Fiaim támogassatok…

S az öreg asszony, ki egyenes derékkal, emelt fővel ment át annyi bajon, most, mintha összeroskadt volna. Egy székre rogyott és kezeibe temette arczát.

A két fiú csak nézte, nézte őt, aztán némán, szó nélkül kezet nyujtottak egymásnak, tekintetükkel némán megtették azt az igéretet, a melyet az öreg asszony esdve kért tőlük.

És az öreg asszony felemelkedve ülőhelyéből, átfonta karjait két fia nyakán s hosszú fátyolával leborította őket… szinte megvédte őket a bajtól… az élettől. Aztán… szótlanul, némán mindegyik szobájába vonult.

Most már mindegyik mosolygó arczczal, de azért összeszorult szívvel – érezve, hogy az a mosoly nem igaz az ajkon, érezve, hogy az a néma igéret sohasem lészen beváltva, hogy az a kézszorítás nem jöhetett a szívből, hogy az az öreg asszony fejéről leomló csipkefátyol ma már gyenge arra, hogy a két fiút a modern idők pusztító szelétől megvédelmezze. Késő, késő, a fátyolt elrongyolja a szél, a feudális templom romba dől, porrá omlik az oltár, a mely előtt örök hűséget esküdtek, betemetve azt a sírboltot is, a melyben az ősök feküsznek s a templom romjainak utolsó porszemét elkapja a jövő idők szellője magával és sodorja, sodorja az enyészet tengerébe…

27.

A várkastélytól a templomig piros karmazsin bársonyszőnyeg. A szőnyeg két oldalán a Niffor színekbe öltözött huszárok,. kik mereven, nagy, nagy baldachinokat tartanak, a melyekről hosszú fonatban csügg le a narancsvirág, meg a myrtus. A templom harangja szól, szól az orgona is, betölti az ünnepies színbe öltözött mindenséget…

Legelől halad az öreg Vezekényi Stefi, piros ruhában, arany ékszerrel. Kezében násznagyi pálcza. Utána lépdel a menyasszony, abban a történeti emlékezetű fehér brokátruhában, a melyben Thökölyi Magdolna a XVI. században egy Niffor neje lett. Fején a Niffor gyémánt-diadém, a melynek ötvösmunkáját olasz mesterek csinálták a XIV. században. Hat méter hosszú fátyolát s uszályát a kis Niffor gyermekek viszik, apród ruhában. A menyasszony két oldalán Bálványossy Stapszi és Márfay Gábor – Bálványossy aranybrokátban, Márfay Gábor halványzöld és aranydíszben.

Majd a vőlegény fehér selyemben, két oldalán a két nyoszolyólány: Czobor Erzsébet és Bálványossy Julia. Mindkettő fehér brokát ruhában, fehér csipkeköténynyel, ezüst pártában.

Majd a nagyasszony következett. Talpig gyászban, fején sugárzó koronaszerű diadém, a melynek fátyola hosszan huzódott utána, ő a Klienigstein karjára támaszkodott, ki a kamarási díszben lépdelt. Aztán Niffor Tomi vezeti az öreg herczegnét, ki nagy krinolinban, hosszú Mária Terézia fürtjeivel, magasra fésült hajjal úgy néz ki, mintha a XIV-ik Lajos udvarából szakadt volna ide. Aztán Pepi herczegné Bálványossy Lajos karján, Bálványossyné Márfay Nikivel, majd a nyoszolyólányok a XVI-ik század köntöseiben.

A nap végig szalad a sok skofiumon, az ezüst párták megragyognak, a gyémántok fénye versenyt csillog a nappal. Az ezer brokát szemkápráztató fényben pompázik, a tarkaruhás tót parasztlányok ott tolonganak a baldachin két oldalán, ők a vendég urak közül nem egyet közelebbről ismernek. A templom két oldalán két herold mindegyik kezében zászló, az egyiken a Klienigstein, másikon a Niffor czímer. A jegyesek előtt meghajlik a két diadalmi jelvény, a templomban harsona szólal meg, a padok szélein díszben álló hajdúk meghajtják a zászlóikat (ugyanazokat, a melyek tegnap a lovarda padmalyát diszítették), az orgona búg, virágillattól nehéz a lég. A templom balján magas székek, ide vonulnak a herczegnék s a család főbbjei. Jobbján bíbortrónon a bíbornok, a család barátja Bécsből. A templom közepén karmazsin bársonynyal díszített imazsámolyon a vőlegény s a menyasszony. A vőlegény kardját Márfay Gábor tartja s a menyasszony virágait Bálványossy Stapszi.

A mise ünnepélyes lassúsággal s hosszú czeremóniával kezdődik el. A bibornok ornátust cserél, a tíz segédkező pap bókol, hajlik, térdel… az orgona csak szól. Az énekkar dicséneket hangoztat. A mennyasszony sápadt arczán az életnek semmi nyoma. Mint egy gyönyörűséges szobor térdel ott az imazsámolyon. A vőlegény mereven néz maga elé, tán imádkozik.

Aztán a misének is vége, gyűrűt is váltottak, az eskü is elhangzott. A biboros beszél, mély hangja betölti a templomot. Mint a harsonák, előbb ő is a multról beszél és igéri a jövőt. Aztán ennek is vége. A fiatal pár végig megy a trónszékek előtt s Gábor úgy látja, majd minden asszony sír. Az öreg herczegné, Bálványossyné, a Pepi herczegné festett arcza szinte fényes a könnyektől, az ünnepelt Bajmóczyné és még néhány férfi szemében is könny és a szegény öreg Niki bácsi (ugyan mi férhetett szívéhez) úgy hörög, hogy egész teste megrázkódik bele s a leánykák, a Lizinkó csuklik és a többi sír, sír… s édes anyja, a mint a Lőrincz szemét megcsókolja, érzi, – hogy a könyeik összefolynak… a vőlegény maga is zokog… És a templomban arany, drágakő, bibor. Még a nap is aranyra váltja sugarát, hogy most betör a magas csúcsives ablakon… végig szalad a templom falain némán hallgatva álló – kőemlékeken. Ime, három század Nifforjai ott a fal mellett, mind kőből faragva, nem tudva elmondani az időről egyebet, mint hogy a vértet, a lándzsát, kardot erős kézzel tartotta az, a kinek sisak volt a fején s a virágot – a liliomot a fején párta. Néznek, néznek, kőszemeikkel, belébámulnak az élő fénybe… e napsugaras, virágos, gyémántos, aranyos létbe.

Majd a násznép az oltár mögött a sekrestyébe indul. Keresztül lépdel azon az óriási kőlapon, a melyre a Nifforok czimere van vésve s a melyet csak minden ujabb temetésnél szoktak onnan elemelni. A násznép átmegy rajta s viszi a menyasszonyt és a vőlegényt oda, honnan csak új életre ébredve kezdhetik ujra a lételt.

Mindenki üdvözli őket, most már minden ajkon mosoly és jóakarat. Most már csak a boldogság dala hangzik még onnan felülről a kórusból is, honnan diadalmi induló harsog…

És Gábor szemei előtt egyszerre egy kis fehér parasztszoba képe tünik fel, ott az ágyon egy öreg asszony fekszik halva, de mosolylyal ajkán, s az ágy szélen egy fiatal leány fehér ruhában, fehér virágokkal borítva be az átszellemült tetemét…

És a fiatal leány ajkain is mosoly…

Az ágy szélén egy fiatal leány fehér ruhában.