ELSŐ KÖNYV.

1.

Márfay Gábor végrendelete ezen szavakkal végződött:

«– – – – – És kedves nőmnek, sz. márfai Márfay Annának kötelességévé teszem, hogy fiam nevelésére tizedik életéveig felügyeljen. Azután pedig őt egy külföldi, talán egy genfi nevelő-intézetbe helyezze el, hol a gimnáziumi éveket fogja tölteni; évente legfeljebb két hónapot időzvén csak az atyai, illetőleg az anyai háznál. Az egyetemi éveket – úgy kívánom – felerészben egy német, felerészben egy franczia egyetemen végezze. Utána pedig még egy esztendőt kell Angliában, tán Oxford- vagy Cambridge-ban töltenie.

Ha nagykorú lesz, végleg hazatérhet.

Azt akarom, hogy fiam megismerje az életet, azért e szigorú rendszabályaim. Családjaink veszedelme az volt, hogy élettapasztalat nélkül, rokon eszmék és érzések korlátolt körében, az élet harczaira készületlenül nőttek fel. Én – ha életben maradok, – még szigorúbb rendszabályokhoz nyúlok. Serdülő éveiben minden anyagi támogatás nélkül hagynám, hogy így idejekorán megtanuljon a saját lábán állni, tudjon kenyeret keresni s megvívni érdekeiért.

Ha az Isten mást akar s korábban magához szólít, fentebbi kívánságom szigorú, szószerinti teljesítését követelem meg s ennek keresztülvitelével szeretett nőmön kívül kedves rokonomat, mint kiskorú fiam gyámját, báró Czobor Ádámot bízom meg.

Kelt Márfán, 1865. május havában.

márfai Márfay Gábor s. k.»

2.

Id. Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felsővidék rokon-nemzetségei, de végrendelete kihirdetése után napirendre tértek felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár év alatt a tébolydába kerül.

Özvegye, sz. Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt s így egyúttal unokahúga is) majd kisírta a szemeit, hogy férjét, kit úgy tisztelt, bámúlt, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arczczal fordult gyermeke bölcsője felé. A fiúcska, kicsibe mult, hogy posthumus nem lett s mégis már huszonnegyedik élete éveig elő van írva élete programmja.

Aggodalmas arczczal, könyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még magzatja oldalán. Jóformán kilencz esztendeig se! A fiatal özvegy félelemből tán, tán szerelemből (bár szerelme csak ébredezett még ez időben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkétízben összeházasodott gróf Niffor-nemzetség fejéhez: gr. Niffor Miklóshoz. E házassága, a mely szintén csak rövid tartamú volt, még boldogabbá tette, mint az első.

Gr. Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, míg csak felnő, nem! nem! mindig. Ott lesz a sírján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán. Arra nincs törvény, hogy Lőrinczet kifejtse ölelő karjai közül; ez az ő fia egészen, az ő feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne reményei, ő benne minden öröme!

3.

A Márfay-, gróf Niffor- és báró Czobor-család volt a Vág mellett hosszan elnyúló megye három törzsökös nemzetsége.

Márfán volt a Márfayak székhelye (de ez a kastély rombadőlt s a birtok már Gábor halála előtt idegen kézre került), Feketevár a Czoboréké, Ujvár a Nifforoké.

Özvegy Niffor Miklósné azonban Dálnán, a család egy szerzett birtokán élt; itt nevelte fel két fiát, itt töltötte el özvegységének hosszú éveit.

Ez ősi várkastélyokból intézték már négy-öt század óta a vármegye dolgát; a családok folyton összeházasodtak s a mellett folytonos háborúban éltek egymással; jóformán csak e perpatvarokat írták be a megye krónikás könyvébe, annak históriája helyett. Az egész megye története jóformán csak azon fordult meg, hogy a három család tagjai közül melyik lett a főispán s melyik a követ.

A dálnai kastély.

4.

Báró Czobor Ádám, a Márfay Gábor végrendeletének végrehajtója, komolyan vette feladatát. Hisz ő volt tán az egyetlen, a ki tudta, mire czéloz idősb Márfay Gábor utolsó kívánságával. A fiatal Gábor tizenkilenczedik éveig egy szigorú genfi intézetben nevelkedett; az első egyetemi évet egy német kis univerzitáson, a másodikat Zürichben töltötte, aztán egy-egy évet Páris és Londonban. Jó tanuló nem volt, de sokat olvasott, különös fiú volt, ki mindannyiszor, hogy hazajött, meglepte a közelállókat. Voltak, kik azt mondták, bolond, mint az apja volt. Voltak, kik azt állították, még bolondabb. (Csuda-e kérem, csuda-e, hogy így van!) Voltak (kevesen), kik nagyon szerették, legtöbben féltek tőle. A négy Márfay vén kisasszony véleménye az volt róla, hogy olyan, mint egy karvaly vagy más, előttük tán még ennél is ismeretlenebb ragadozó madár. Azt mondták, élesek a karmai s használja is őket.

Anyja? Szerette őt; bár máskép, mint kisebb fiát, Lőrinczet, de hát – így mentegette magát imazsámolya előtt térdelve – más minő is, nem szerethetem úgy, mint Lőrinczet. (Az «úgy»-ot a szeretet módjára használta, félek azonban, hogy a szűz anya a szeretet mennyiségére értette. És azt hiszem, a szűz anyának igaza volt…)

5.

Huszonöt év hamar lejár!…

A kocsi csak repült előre, elhagyva az ismert kis sárga indulóházat, átrobogva egy nehány kis községet, a melyeknek kertjeiből virágzó gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utczára.

Tavasz van ismét!

A kocsiban ülő fiatalember hol álmos arczczal be-behúnyta szemeit, hol felriadva, összehúzta szempilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes vadászkalap volt a fején, a mely éles idomaival összhangban állott. Minden izma, vonása éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták gyermektársai, hogy góthikus stilben van tartva. És volt is ebben valami. Asketikus volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túlsokat és gyorsan élt faj finomultsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is.

Öcscse, Niffor Lőrincz, ki legjobban ismerte és szerette az emberek között s kit ő is legjobban szeretett, koronként «szellemi ember»-nek nevezte.

A «szellemi ember» most is öcscsére gondolt. Milyen lehet? Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A nyarat édes atyja végrendelete szerint az oxfordi egyetemen kellett töltenie.

Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányában? Hiszen befolyásolható nagyon, Lőrincz környezetében pedig nincs annyi jó embere, mint kellene lenni.

A kocsi csak repült előre.

Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell, hogy hozzá forduljon. Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi gondoskodással van jövője iránt.

A kocsi most a Dálna előtti utolsó falun robogott keresztül; az a kis erdő ott, a mezők felett, már a Lőrinczé. A hajnali köd elmosta a színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a légben.

Gábor egyet gondolt, megállította a kocsit. – Innen majd gyalog megyek fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem szólsz semmit arról, hogy megérkeztem, érted?

A kocsis komoly méltósággal, némán bólintott fejével. Megértette, a mit Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt mindenki, de értett magyarúl.

A kocsi lassan elkanyarodott Dálna felé, Gábor meg ott maradt állva, a rétek közepén.

Úgy érezte, e perczben született.

Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a családra, a melyet oly rég, oly rég nélkülözött.

A pacsirta csak dalolt; úgy érezte, tele dalával a lelke. Ébred minden, ébred a lelke is. Úgy, úgy, fogadják be mindazzal, a mit magával hozott; bocsássák meg neki mindazt, a mit elvesztett. Hisz a lényeges, az, a mi mindent bearanyoz, az, a mi melegebb a nap sugarainál, mélyebb a természet zenéjénél: az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén, mindent igérve s a mellett alamizsnáért könyörögve.

Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta a szegény szárnyas nehány tollát; most már pihenni akar, lábat vetni, hogy megismerje azt a helyet, a hol tán még egyszer fészket is rakhat!

6.

Gábor csak ballagott lassan, nála szokatlanúl lassú léptekkel. Az erdőnél balra kanyarodott s vagy tíz percznyi gyalogolás után a présház elé ért, a mely a kastélynak erről az oldalról mintegy őrszeme volt.

A szőlő kis dombon feküdt, honnan a megye jórészét látni lehetett.

Felment a fehérre meszelt hosszú házig… Megállt előtte. Ott áll a kis ház, mint azelőtt; hej! hány emléke van hozzá kötve. Eszébe jutottak azok a régi őszi hangulatok (néha szüretre haza jött, – lopva – egy-két napra, gyámja tudta nélkül), a szüretelő Holbein Madonna-arczú tót leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy, fehérre meszelt terem zöld fenyőgalyakkal, zászlókkal feldiszítve, a melynek ablakain végig látni a Vág felé húzódó halmokat, a síkságot, a sok kis falu tornyain megcsillámló nap sugarait… Aztán a szoba közepén a terített asztal; látja önmagát oda könyökölve, búsulni; öcscse – a czigányok grófja – a végtelen zenetehetséggel megáldott Lőrincz, meg primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzó pattogó csárdás… majd a szüreti napok elteltével, a hideg őszi éjszakán neki az ismeretlen nagy világnak, neki az ürnek! Innét ki külföldre, idegenbe… idegenül!

Istenem, milyen emlékek!

De – hisz előtte a ma. Miért gondolna a multra. Napsugárban fürdik minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengéséből. Mosolygott önmagán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak!

Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház… az, az… Itt lakott a Lőrincz vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelébb a villám. Hogy lehet ma vele? Vonzza-e még az «ismeretlen» egyszerűsége? Tart-e még a búfelejtés? Eh! meglátjuk. Egy kanyarulat – s ott a kastély. Az oszlopos épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül s az egész völgyet uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga előtt szeretett édes anyját, a mint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött czigarettázik s patienceokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy márványkandalló öblét, a mely tele virággal.

Nyugalmat lehel itt minden.

Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja… itt csendes minden; idáig nem jut a szenvedés jaja, a bosszú kiáltása, itt csendesen nyílnak a virágok, halkan dalol a pacsirta. De jó is lesz itthon.

Most egyszerre a hajnali harangszó hallik; rég ismert harang hangja… az első hang hazulról.

7.

A kastély helyett a tiszttartói lakba tartott. A vagy negyvenöt éves életerős, piros-pozsgás Mátyus András tiszttartó éppen ki akart lovagolni, midőn Gábor belépett udvarán.

– Nini, már megérkezett a nagyságos úr, kiáltott fel az «öreg», mint a hogy a két fiú őt nevezte, örömtől sugárzó szemekkel, – hogy fog a grófom örülni; mennyit emlegette a nagyságos urat.

– Hát hogy van bácsi?… emlegetett-e a Lőrincz gyakran?

– Haj! többször, mint nem. Alig várta már, hogy haza jöjjön. De mi mind úgy hittük, hogy csak egy hónap mulva érkezik. S ime a sürgöny tegnap jött.

– És azok nem tudnak semmit?

– Semmit; a gróf nem is álmodja, hogy megjött, a méltóságos grófné meg még itt sincs.

– Nincs itt? Hiszen azt írta, hogy úgy, mint tegnap érkezik.

– Igen, úgy volt; de tetszik tudni, a nővérénél időzik, a Czobor Pál báróéknál Balniczán, azok tartották ott még pár napra. Táviratozzak neki?

– Nem, ne Mátyus, ne tegye. Csak hiába izgatná… hát a Lőrincz persze még alszik. No addig is, míg felöltözik, megfürdöm. Itt a holmim már?

– Igen, magam segítettem bevinni a szobámba; rendelkezése szerint. De tán felkeltem a komornyikot.

– Ne fáradjon, itt felöltözöm s aztán felmegyek Lőrinczhez.

– Megvárom a nagyságos urat. Meg én… aztán együtt megyünk fel.

– Ne öreg, – vágott szavába hirtelen éles hangon Gábor – menjen, nézzen szét a gazdaságban s ha elvégezte dolgát, akkor keressen fel minket.

Oly határozott hangon mondta ezt Gábor, hogy Mátyus vette kalapját s ment kifelé a földekre. Csak azt kérdé még, hogy nem lehet-e valamiben szolgálatára? Gábor tagadólag intett fejével, Mátyus katonásan szalutált s lovára kapva, kivágtatott az udvarból.

Gábor egy pillanatig utána nézett, majd bement a szobába, megfürdött s gyorsan felöltözött. Egy negyedóra mulva sötét ruhában, a kastély-udvar felé tartott.

Az istálló előtt elhaladva, az összes cselédség haptákba vágva magát, állt ott; bár nem szerették, hisz nem volt sportkedvelő, mint öcscse.

8.

Sietve haladt át a kastély udvarán. Az óra éppen kilenczet mutatott.

– Késő, már késő – gondolta s bosszankodott. Ő tudta, miért.

Az oszlopos előtornáczon megállt, beszívta a felfutott szőlő virágának édes illatát.

Minden úgy van a tágas udvaron, mint azelőtt volt. Ott húzódnak el kétfelé az olasz renaissance-stylben tartott laposfedelű melléképületek. Az udvar közepén az óriási thermométer, amott meg a rókaház. Ugyan, van-e benne róka?

Az öreg, már ötven éve a család szolgálatában levő süket komornyik, ott ült az ajtó előtt, sütkérezve. A mint meglátta Gábort, hirtelen felugrott s oly gyorsan, a mennyire csak vén tagjai engedték, glédába vágta magát.

– Der gnädige Herr! Herr Jesses, der gnädige Herr! – szólalt meg makogva s csak csóválta ősz fejét. Bámult is, haragudott is, örült is; látszott az arczán. De hogy ne bámult volna, hogy így egyszerre a föld alul bújt ki az egyik gazdája; hogy ne haragudott volna, midőn minden czeremóniát elkerülve érkezett haza (ez sohasem volt így a családban azelőtt) s hogy ne örült volna, hisz ismerte a mióta él s most tudta, hogy végleg hazajött.

– Aber warum nicht schreiben, dass wir es wissen – makogott s csak csóválta a fejét. – Felhívjam az inasokat? – felhívom. S már neki is indult volna, ha Gábor meg nem akadályozza. Némán intett neki, nem szólt semmit, hisz úgy sem értette volna meg a szegény süket ember. Majd megveregette a vállát, aztán hirtelen sarkon fordult.

– Der Hochgeborene Herr schläft noch! – kiáltotta rémült arczczal az öreg. De Gábor nem figyelt rá, bement a Lőrincz ajtaján.

9.

Testvére a széles ágyban elterülve, egyik karját feje alá kanyarítva, mélyen, szelíd arczczal aludt.

Gábor megállott ágya előtt s az imént hideg, majdnem metsző kifejezésű szemeiből végtelen szeretet áradt ki. Halk léptekkel odacsúszott az ágyhoz s vigyázva leült annak alsó szélére. Nyugtalan arczczal vizsgálta vonásait, kereste az élet nyomait rajta. Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni. Hiszen szinte benne élt. Családja volt, mindene. Hozzákötötte büszke, elzárt szívének minden dobbanását, ő volt az egyetlen, kinek lelke összes redőit együtt feltárta.

Hisz atyja végrendeletében is az bántotta leginkább, hogy az testvérétől elválasztotta, kinek pedig, érzi, néha-napján szüksége is lehet reá.

Hányszor, de hányszor aggódott távol tőle, hogy idegen befolyások alatt elszakadt szívétől. Hányszor remegett azért, hogy elfelejtette s elidegenedett tőle.

Ugyan szereti-e még?

E perczben Lőrincz felriadt. Egy pillanatig némán bámulva nézett maga elé, aztán felemelkedett ülőhelyéből s némán, szó nélkül átfonta karjait bátyja derekán.

Gábor se szólt semmit, csak odaszorította szívéhez Lőrincz fejét és száraz szemmel, mereven tekintett maga elé… messze, messze nézve!

Látta maga előtt az életet, minden örvényével együtt. Látta a Scyllát s a Charybdist; egyszerre nézett visszafelé életében s ugyanakkor a ködben a testvére jövőjét kereste. A révparton is a vihart látta…

Aztán Lőrincz kibontakozott karjai közül; eleinte mosolygott, nevetett örömében, ezer kérdést tett neki, majd elnémult és csak lágyan, szeretettel nézett az «öregebb»-je szemei közé, mint a hogy őt rendesen nevezte.

Gábor csak tovább merengett… még mindig. Eszébe jutott, mi az család nélkül, idegenek között, elhagyatva növekedni fel. Erről Lőrincz nem tudott s nem is fog tudni soha semmit. Majd ezután szívéhez vonja, megmutatja neki, hogy az, a mit elhozott, ott a lelke mélyén, arról még ez az árva fiú, ki itt rokonai között is csak úgy el volt hagyva, mint ő künn, az élet harczai közepette, – nem is álmodott soha.

Kéz a kézben, aztán jöjjön, a minek jönni kell!

Ekkor feltárult az ajtó s egy pap lépett be rajta. A házi káplán, ki miséjét elvégezve, idejött (rendes szokásához mérten) a Lőrincz szobájába reggelizni. – Oh le petit lever! – susogta Gábor kedvetlenül, felkelve az ágy széléről s odamenve a paphoz, kezet adott neki. Tisztelendő Vakor Imre maga volt a simaság; egy mozdulata nem volt igaz, egy szava nem jött a szívéből. Gábor ki nem állhatta.

– Ah, a nagyságos úr! Milyen öröm ez mi reánk nézve, – s a fiatal pap rózsaszínű arcza szinte fénylett a boldogságtól – mikor méltóztatott megérkezni?

Gábor hidegen intett fejével.

– Ma érkeztem meg; hála az Istennek, itt vagyok megint.

– És az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem.

– Igen – felelt Gábor.

– Megengedik, hogy reggelimet itt költsem el?

– Csak méltóztassék tisztelendő úr, kérem – szólalt meg Lőrincz. Gábor csak hallgatott. És a pap leült kávézni, Lőrincz ismét Gáborhoz fordult, az hidegen az útját beszélte el. Hogy jutott ide a legrövidebb idő alatt Londonból, hol állt meg s hol nem, majd a mai Pest aspektusáról kezdett beszélni.

A pap kalácsát a kávéba mártotta s csámcsogva beszélt. El volt ragadtatva, hogy a «nagyságos úr» annyi mindent látott.

Majd a tiszttartó kiséretében egy zsidó árendás érkezett. Lőrincz bort hozatott neki és szalámit. Épp a tiszttartótól jött, hol egy negyedévi bérletét adta át. A bortól megeredt a nyelve, pletykázni kezdett.

– Képzelje, méltóságos úr, a molnár vasárnaponkint glaszé-keztyűben jár. Er ist ein schlechter Mensch. És az árendás csak ivott és csak beszélt. Semmi remény, hogy hamar elkotródjék. Lőrincz csak hallgatta s egykedvűen mosolygott. Egy világért se lett volna udvariatlan egy rangja alatt s pláne vele függőségi viszonyban levő emberrel.

Egy negyed-óra mulva már tele volt a szoba. Lőrinczet körülvette «udvara».

Gábor idegesen izgett-mozgott székén.

– Kérlek, Lőrincz, siess az öltözéssel, igen sok dolgom volna veled. Hiszen már olyan rég nem láttalak – szólalt meg egyszerre s amazokat egy rövid főhajtással üdvözölve, gyors léptekkel elhagyta a szobát.

10.

Megállt a kastély terrasseán. Még minden úgy van, mint évek előtt volt, nem változott semmi. Mintha csak be se járta volna Európát, mintha csak benső világában se változott volna semmi. Öcscse életmódja is csak a régiben. Ime, körülötte udvara. Csak kis uralkodó herczeg, mint volt. Szinte sohase lehetett Lőrinczczel egyedül beszélni, mindig volt valaki vele, hol a titkár, hol a tiszttartó, hol más. Gábort ezek nem szerették, büszkeségnek véve nála azt, a mi csak végtelen exkluzivitás volt. Gábort csak a benső ember érdekelte s csak a magányt és az intimitást értette meg; a nagy tömegtől félt, a nagy tömeg visszatetszett neki.

Hogy lesz majd ezekkel? Hisz öcscsét udvara nélkül el se képzelte, önmagát meg ezekkel éppen nem. Hogy lesz?

Gábort töprenkedéséből Lőrincz riasztotta fel. Ott állott előtte vadászruhában, csizmában, fején vadászkalappal; kedvencz foglalkozásához: a vadászathoz mérten.

A két fiú körülbelűl egyforma magas lehetett, azonban testük alkatában csak úgy, mint arczkifejezésükben, különbözők voltak. Lőrincz egész lénye lágy, rugékony jellemét árulta el. Feje kerek volt, rövid, sötétbarna haja lágy fürtökbe olvadt nyaka körül. Sűrű szemöldökei élesen váltak el halvány olajbarna homlokáról. Nagy fekete szemeivel messze nézett. Egyik szeme alján némelykor előtünt a szeme fehére, s ez arczkifejezését végtelenül álmadozóvá tette. Húsos orra, felvetett ajkai, gömbölyű álla érzékenységről beszéltek. Míg Gábor minden mozdulata gyors és rövid volt, addig Lőrincz lassú méltósággal, hosszú ütemben mozgott. Lénye legtöbbször nyugodt egyszerűséget lehelt, pedig nem volt az. Külsőleg volt valami egyéniségében egy magyar paraszt- vagy nagyúrból (e két határos és hasonló typusból), azonban ha ingerült lett, arcza nyugodtsága eliramlott. Szemei összehúzódtak, álmodozó kifejezésük megszünt. Ilyenkor haragszik s a kire neheztel, azzal mindig túludvarias. Ilyenkor, ha az illetőnek tán kezet nyújt, jobbját mindkét kezével fogja meg. Túl nyájas, ilyenkor szláv. Énjének ez oldalából fakad a töprengő skrupulista, Niffor Lőrincz, ki fél az élettől, fél a haláltól, fél az emberektől s önmagától. Ki keres, kutat önmagában s viszi a hajszálhasogatás felé a gondolata. Ha aztán az érzés kerekedik felül nála, akkor művész. S bár csak öntudatlan, de testestől-lelkestől művész. Érzi a természetet, érzi az embert s érzésén keresztül gyakran (de nem mindig) látja benső képzeletét is. És e furcsa keverékben: a folytonos öntudatos gondolkodás s öntudatlan érzésben van a lényege, egyéniségének essentiája. Ha meg az érzékiség hozza mozgásba lényét, megint más alakot ölt. Ilyenkor gyakran a «pillanat» hatása alatt, nem lát tovább az orránál. Arcza ilyenkor szinte gömbölyű lesz, szemei kerekre nyílnak, szinte még az orra is nevet.

Külsőleg csakúgy, mint bensőleg, van valami benne egy nagy felinából. Olyan, mint egy fiatal párducz.

A két fiú egy pillanatig szembenézett egymással. Gábor kicsibe mult, hogy öcscse udvaráról nem kezdett neki beszélni. De – szerencsére – elnyelte gondolatát s karját Lőrincz karjába öltve, sétára indult vele. Előbb a terrasse baloldalán levő virágoskert felé mentek. Hallgatott mindkettő, nem tudtak volna hamarjában semmit se mondani. Önmagukba mélyedtek. Lassan, szinte boldogan ballagtak egymás oldalán. Egyszerre a virágoskert egy sarkában, egy óriási lugas előtt megálltak.

– Emlékszel!? – kérdé Lőrincz és Gábor nem felelt, csak némán bólintott a fejével. Hogy emlékszik-e? Ide jöttek le, hosszú-hosszú czigányozások után, a hajnali órákban egy hegedűssel, két kontrással s húzatták reggelig, míg csak az első napsugár szét nem rebbentette álmaikat.

Majd tovább mentek,… most a park tavánál álltak meg. A lombokon keresztül a szomszédos falu tornya fehérlett ide. A túloldalon a kuglizó, pár óriási platánfa előtte. Mint gyermekek, sokszor játszottak itt. Lassan egy tisztásra értek, ott egy óriási fűzfa… E fa alatt voltak egyszer együtt életveszélyben. Egy éjjel ott üldögéltek a fa alatt; az ifjabb hegedült, az öregebb belebámult a holdba. Egyszerre nagy lárma lett a parkban; «vigyázzanak, vigyázzanak» – kiáltá az öreg tiszttartó – «veszett kutya van a kertben!» S ők fegyver nélkül álltak ott. Sem előre, se hátra. Egymásra néztek, egymásért remegtek. Ez jutott most a Gábor eszébe, félig álomban; szavakba foglalta azt, a mit tán jobb lett volna a másiknak el se mondani:

– Tudod-e fiam, hogy külföldön sokszor gondoltam e perczre. Úgy éreztem, odaadtam volna érte ottani nyugodalmamat, ha a rettenetes pillanatot újra átélhettem volna. Mert hisz akkor itthon voltam. Te nem tudod, hogy e szó mit jelent…

– Hisz most is itt vagy, öregem! – szólt közbe Lőrincz.

– Igen, itthon vagyok s igyekezni fogok elfelejteni mindent, a mi számüzetésem éveire emlékeztet.

– Te sokat utaztál – mondá Lőrincz halkan s álmodozva nézett maga elé.

– Tudod-e Lőrincz, hogy mi a honvágy? Soká csak a család, az otthon után vágytam. Egyiptomban lepett meg legelébb. A tájkép az alföldre emlékeztetett, a tücsök szava ugyanazt a nyelvet beszélte, mint otthon. A felvillanó pásztortüzek a láthatár szélén, a kutyaugatás, az esti csillag, a tőzegfüst nehéz illata hazahozott; úgy éreztem, mintha csak egy alföldi faluban lennék. És mégis! Valami hiányzott, a mi a tájképet s annak hangját, illatát szívemmel összekösse. Éreztem, nem az én fajom lelke hívta a tájat életre. Lásd Lőrincz, szeretem e fajt, a melyből származom, mert hibáiban, vétkeiben ugyanaz, a mi én vagyok. Hamarább megértem hibáját, mint egy más nép erényeit… Értesz?

Lőrincz csak félfüllel ügyelt reá. Egy pillanatig hallgatott, aztán hirtelen Gábor felé fordult: – Tudod-e, hogy már vége a dolognak, vége… Már nem szeretem?

– Nem tudtam – mondá Gábor és szeme felvillant.

– Nem? Pedig úgy unom magam. Olyan ürt érzek itt belől.

– Hát… találunk néked valakit.

– Kit? Van-e olyan?

– Hisz még alig ismered az asszonyt. Én tudom, milyen kellene neked. Elmondjam? De ne nevess ki.

– Mondd, öregem. Theoretizálj, a mennyit akarsz, ez tudom mindig mulattatott.

– Aranyszőke haja lesz…

– Azért úgy-e, mert engem a czigányok grófjának neveznek?

– Azért – mondá Gábor s nevetett. – Sápadt, egyenes, tiszta szemű, tiszta mosolyú, egy cseppet sem érzékeny leány, ki mindig engedni fog neked, de a ki azért látni fogja maga előtt az útat, a merre haladnotok kell. Én ismerek ilyet.

– Ugyan, úgy-e? És kit?

– Azt nem mondjuk el, Lőrincz; hisz ha mondanám, sohase szeretnél bele. Sokszor álmodtam róla… odakünn, a külföldön.

– Már te magad is, úgy látszik, szerelmes vagy belé?

– Bolond csemete, hát azt hiszed, hogy ez így megy nálam?

– Azért, mert Lolly…

Gábor hevesen szavába vágott. – Róla ne szólj; tudod jól, hogy sohase veszem el. Nem nekem való, senkinek se való; játékszernek való, másnak nem.

– Nagyon hevesen mondod, Gábor; érzem, hogy még nem felejtetted el.

– Igazad van, – felelte Gábor halk hangon – nem felejtettem még el.

– Szegény öregem! – s Lőrincz megszorította bátyja kezét. Pár perczig hallgattak.

– Hát Lőrincz, úgy van jól, a hogy van – szólalt meg végre Gábor. És a mama? Mesélj a mamáról, hogy van? Gondolt rám sokszor?

– Gondolt-e? Hiszen mindig rólad beszél. Sokszor féltékenynyé tett.

No most, ha majd visszajő, sírhattok együtt eleget. Lőrincz mindig ezzel bosszantotta őket. Anyja sokkal komolyabb lett, ha Gáborral beszélt. Lőrinczczel nevetett is, Gáborral alig mert.

– És a többiek? És Ádám bácsi? Gábor szemei felvillantak, a mint ezt kérdé. Imádta gyámját: Czobor Ádámot, édes atyjának hű barátját s követőjét.

– Ádám bácsit még nem láttam. Lenn van az alföldön, a falujában. Elvonult a világtól, lányát neveli s a könyveket bújja.

– Na Lőrincz, ne nevesd ki őt. Vannak ám könyvmolyok is a világon!

Ezzel Lőrinczre czélzott, ki sohasem olvasott. Ez szinte betegség volt a fiúnál. Irtózott a könyvektől, daczára, hogy minden érdekelte. Hanem azért sokat tudott; Gábor lassan-lassan beadta néki élőszóval mindazt, a mit olvasott és minden eleven anyaggá vált öcscse lelkében.

Így a fiúnak megvolt a maga világnézete s mindent a maga filozófiai szempontjából látott. És sokban éppen az, hogy nem olvasott, tette őt eredetivé.

– De menjünk fel… várnak.

– Kik? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy az udvar.

– Azok?

S a két fiú némán haladt fel a kastély felé.

11.

Sétájuk után Gábor lefeküdt s hosszan aludt. Két éjszakát töltött a vasúton, meg volt törve. Csak vacsorára jött le.

A vacsora a nagy oszlopos előcsarnokban volt terítve, a hol Lőrincz rendesen akkor evett, ha az öreg grófné nem volt Dálnán. Az asztalfőt Lőrincz foglalta el, jobbján Gábor, balról a «papocska», – mint a hogy nevezték, – lejebb a bonorum direktor, a tiszttartó és a trencsénmegyei születésű titkár.

Gábort untatta ez a folyton velük lógó társaság, kik előtt bensőbb dolgokról egy szót se lehetett ejteni. De hát mit tehetett? Fáradt, álmos szemekkel tekintett maga elé s várta a perczet, a melyben Lőrinczczel megint egyedül lehet.

Megyei dolgokról folyt a tárgyalás. Mint a felső megyékben rendesen, úgy itt is a megyei politika családi politikát jelentett. S mint a családok beléletében, úgy a politikában is az intrigálás vitte az első hangot.

– Hacsak a gróf úr hinne nekem, pár év multán főispánunknak tisztelhetnők – szólalt meg a titkár.

– Nem engedhetjük meg, hogy Czobor Pál legyen a főispán. Hová jutna így a család tekintélye; – vágott szavába Csepelházy, a bonorum direktor, hatalmas basszusán. A hat láb magas, széles vállú, piros arczú ember csak beszélt. Szidta a Czoborokat, dícsérte a Niffor-nemzetséget. Bajuszát pederte, mellét kidüllesztette s gőgös arczczal nézett körül. Látszott rajta, hogy tudja értékét s tudja azt is, hogy uralkodásra – legalább a marhaállomány és a béresek feletti uralkodásra – született.

– Én mint Csepelházy már azért is szeretném, hogy a mi kedves méltóságos urunk legyen a főispán, hogy ezáltal ezeknek a Czoboroknak gőgjén legyintenénk egyet. Nevetséges… (ez a szó kedvencz szólásformája volt) mi, Csepelházyak sokkal régibb család vagyunk, mint ők. Nekem volt egy ősöm, ki IV. Béla alatt asztalnok volt, egy másik egy végvár kapitánya Mátyás király korában; ennek a megyének fele a mienk volt, midőn még a Czoborok… (és a Márfayak, akarta hozzá tenni, de még idejekorán észrevette magát) s a többi ilyenféle családok, még csak apró kurta nemesek voltak. És most az ilyen nácziók a nyakunkra nőjjenek? Olyan nincs… ezt tán csak nem engedhetjük meg. Nevetséges! Mi? (Horkolva a nyakkendőjét igazgatta s kifeszítette széles mellét.)

Lőrincz álmodozó arczczal nézett maga elé, Gábor gúnyosan hallgatta a Csepelházy és a titkár szavait.

– És miért ne lehetne Czobor Pál báró főispán? – szólalt meg aztán, kissé ingerült hangon. – Nagybátyánk sokat foglalkozott a politikával; idősebb, mint Lőrincz öcsém, a kiről még igazában azt sem tudom, érdekli-e a politika…

Lőrincz, ki eddig csak félfüllel hallgatta a társalgást, most bátyja szavaira felriadt merengéséből s gyors, határozott szóval a Czobor Pál erényeit kezdte dicsérni, kivel pedig ő is, családja is (daczára annak, hogy Czobor Pálné, anyja húga volt) rossz viszonyban állott. A családi tradicziókhoz híven, most is volt egy Czobor és egy Niffor haragban. E nélkül nem lehetett megye-történet. Nem volt négyszáz év óta olyan időszak, a melyben a három család egyes tagjai egymással szembe ne állottak volna; küzdve, harczolva, intrigálva egymás ellen a végtelenig.

Gábor ki nem állhatta e családi perpatvarokat és már rég azon dolgozott, hogy fivérét Czobor Pállal kibékítse. És erre pompás alkalom lesz a Czobor támogatása. Lőrinczet úgy se találta a főispáni szék betöltésére alkalmasnak, hiszen nagyon is tisztán látta öcscse művész-temperamentumát.

A társaság megint csak visszatért kedves egyetlen tárgyára, a politikára, a két fivér azonban hallgatott, messze vitte mindkettőt merengése – hisz a világosi nóta hangjai hangzottak fel. Ott vannak az ajtónál a dálnai czigányok. Kis primásuknak, Bandinak szemei felvillantak az előcsarnok félhomályában. Gábor szívét összeszorította valami. Két év óta nem hallott magyar zenét. Lőrincz meg most hirtelen kivette a primás kezéből a vonót s maga kezdett el játszani. «Biró uram» volt a nóta. Nagy mestere volt e dalnak a fiú. Bámulatos hangárnyalatokra bontotta fel az egyszerű nótát. Szélesen kezdte el a dallamot, a melynek első ütemei folyton ismétlődve, szinte ködbe vesztek… s a szinte távolba mosódó hangok, a melyeket a mind mélyebben hangzó nagy bőgő ellen-frontjai kisértek, a puszta vízióját varázsolta Gábor elé. Gábor minden egyes külföldi útja előtt el kellett neki játszania, hogy így mintegy teletöltse lelkét azzal, a mit csakis hangokban lehetett kifejezni.

Lőrincznek óriási zenetehetsége volt, a melyet őseitől örökölt. A Nifforokat századok óta a czigányok grófjának nevezte el a nép nyelve. Lőrincz nagyatyja czigánybandát tartott udvarában; egy Niffor-leány Beethoven híres barátnője volt, ki a maga idejében Bécset ragadta el páratlan zongorajátéka által. És a család majd mindegyik tagja játszott valamiféle hangszert. Lőrincz nem ismerte a kottákat, de azért egy czigánybanda minden egyes hangszerét (a klarinét kivételével) játszotta. Egyik különlegessége a viole d’amour volt a XVIII. század lantosainak hangszere. Nem tanult azonban soha semmit. Mert hisz azt, hogy egy Nifforból muzsikus legyen, ezt a felsőbb körök konvencziói hogy engedték volna meg! Ha az «ember» művésznek születik, politikus lesz; ha az ember írói tehetséggel jő világra, csak politikus lesz ismét épp úgy, mint politikus lesz, ha akár a filozófiai tudományokra van hajlandósága vagy akár a természettudományok érdeklik. Mert az «ember» csak politikus lehet. Ez a törvény. És ennek a törvénynek áldoznak annyi tehetséget, erőt…

Ezen töprengett e perczben Gábor, a kit úgy bántott annak a tudata, hogy nagy zenei tehetségű testvére elkallódik, egyénisége ki nem fejlődhet; kénytelen-kedvetlen azt az útat, azt a járt országútat kell járnia, a melyet a tradicziók írtak neki elő.

Pedig tudta, érezte, hogy művész. A hogy a természetet látta, a mit a természetben megérzett, azt, a mi az emberben érdekelte, az, a mit hangokba foglalva adott vissza, az, a hogy az életet átszenvedte, a mit élete kifejezett, minden a telivér művész lelkét segítette benne. Hogy sürgette édes anyjánál, rokonainál, mindenkinél, hogy taníttassák; hányszor beszélt a Lőrincz lelkéhez, hogy küzdött egész erejével, hogy benső világát kifejleszsze. Hiába való volt minden. Lőrincz megértette, tudta, érezte, hogy bátyjának igaza van, azonban nem volt ereje, energiája arra, hogy művészetéért megküzdjön, azt öntudatra hívja, azt megmunkálja. Naiv művész maradt, csak úgy, mint czigányai. Pedig mint ember, mint gondolkodó, egy cseppet se volt az. Az öntudatra vitte faja, gondolatvilága, minden. Öntudatos volt, mert annak született. Egy pár század átöröklött kategóriái sciens bonum et malum-má tették. Aztán, mint minden öreg fajból származó egyénnek, úgy neki se volt gyermekkora. Gyermekéveinek játékaira árny borult, fiatal éveit a kétely mérgezte meg, az első szerelem italába ürömcsepp keveredett. Környezete, a felsővidék tót, szőrszálhasogató skrupulistavilág örökös intrigái kételkedővé, embergyűlölővé tették. Mindez ezer érzés, gondolat talán összefolyt a szegény ifjú lelkében, hogy egynek, egyetlen egynek adjon kifejezést: – Gábor szemébe nézett, annak játszott. Testvérét szerette, benne bízott, rátámaszkodott. Szerette lelkének egész összetett gondolatvilágával, szerette minden egyes s annyira elfinomult érzelmével.

Valami végtelenül megható volt e két fiú ragaszkodásában, a melyet százados rokon-eszmék, világnézlet, százados szokások, eszmemenet, czélok kötöttek össze. E két testvér vonzalmában két különböző, de közeli rokoncsalád erős kötelékei születtek újra, újult erővel. Csak úgy, mint egyéniségükben, a két család összes jó és rossz tulajdonai finomulva, szinte a második hatványon újultak fel.

Hangzik a nóta… a brács, bőgő, czimbalom kíséri. S Gábor szívét édes keserűséggel töltik el e dalok. Hiszen hazájában annak zenéjét, költészetét, végtelen pusztáit s egyszerű, de azért nagyszabású magyar parasztjait szerette a legjobban. Hiszen bennök látta a magyar jövendő nagyságát, dicsőségét. Ettől várt mindent, erre épített, az ezek által eddig alig ismert világnézetében érzett valamit, a mi majdan, ha felszínre kerül, az egész fajt életképessé fogja tenni s a melyből jövő kulturánknak fakadni kell. Hisz a hol az érzelemnek oly végtelen kincse van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs miért kétségbe esni.

Most, most, hogy a nóta szólt, érezte csak igazán, hogy hazajött, hogy itthon van. Mindazt, a mi elébb csak zavartan, összekúszálva zsibongott a lelke mélyén, öntudatra hívta a nóta; érezte, hogy övéi közé jutott, érezte, itt mindenki az ő húsából, véréből való, érezte – itt élnie, halnia kell. Ezekért érdemes küzdeni, utolsó csepp vérig; küzdeni boldogan, boldogtalanúl, babérért vagy bitófáért…

Úgy érezte, lehullott körülte a ház fala, a puszták közepén áll s a «haza» határai láthatatlan messzeségbe folynak. Diadalmas fénynyel kél fel a nap túl, túl a világosi hegyeken; napfényben, dicsőséges fényben fürdik minden… Hisz mindent visszanyert, mindenre kész, sőt érez szívében, élni akar, küzdeni önmagáért, népeért – a fejlődésért!

Amazok épp kocczintottak.

12.

Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült. A régies berendezésű szoba óriási karos székébe dőlve, ébren álmodott. A mai nap eredményeire gondolt. Hiába, csak minden, de minden megváltozott ott: a lelke mélyén. Hány, régente természetesnek látszó dolog ma meglepte. Hisz erre felé minden, mindíg így volt. Mindegyik nagy úrnak megvolt a maga kis udvartartása s minden, a mi az udvartartással jár. Vajjon üdvös-e mindez, családjaik fejlődésére? Bizonyára nem. De hát lehet-e ezen változtatni? Elég erősnek érzi-e magát arra, hogy e kis világ reformátorakép léphessen fel? Hisz gyenge. Pedig erősnek érezte volt künn magát. Tudja, hogy egy tulajdonsága, egy erénye fejlődött ki a külső hatások alatt s ez: – energiája. Ezeknek s kivált a férfiaknak nincs. Az asszonyoknak inkább. Az akaraterő bennök összpontosul. De mit ér energiája? Nem közvetlen igaz. Mint minden mesterségesen keletkezett tulajdon, merev kővé vált. Érezte, hogy energiája a fejességhez húz. Így van önállóságával is. Inkább exkluziv, mint önálló, exkluziv ember eszméivel szemben. Csak bizonyos dolgok bizonyos formában, bizonyos emberektől érdeklik. Ezzel ellentétben önzése meg nem fejlődött. Azonkívül megvolt lelkében a szánalom ama bizonyos neme, a mely a tót parasztnál is megvan, csak ő nála a legmagasabb fokon. Szánalmában az egész világot felölelhette volna. Pedig a vele született s a fajától öröklött lágyságot kipusztította magából s bizonyos élességre, hirtelenségre tett szert.

Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.

Hogy fog hát majd ezzel a világgal szemben, mely mintegy a régi énjének tükre – nyilatkozni? Vajjon könnyen keresztűl küzdi-e majd életét vagy pedig már az első akadályok megbénítják, tönkre teszik?

Hisz küzdésre született, arra nevelték. Világnézete önálló, akarata megvan; tudja, mi a teendője. Csak!… s egyszerre egy női fej finom silhouette-ja iramlott át lelkén. Sápadt, finom vonású, szürkéskék szemű fiatal leány. Klienigstein Lolly volt. Két éve hogy nem látta. Milyen lehet ma? Változott ő is? Vagy olyan, oly kétségbeejtően az, a mi volt? Szereti igazán, vagy nem? Hideg volt – tudta – Klienigstein Lolly, annyira hideg, mint azoknak a báloknak a hangulatai, a melyekben hajdanában találkoztak. És mégis, mégis!

Felkelt ülőhelyéből. Most vette észre, hogy majd nem az egész éjszakát átvirrasztotta. Hajnalodik, napfényben minden.

13.

Vagy három nap multán az öreg grófnénak, a két fiú anyjának kellett megérkeznie. Lőrincz befogatta híres négyes fogatát, a melynek nincs párja három vármegyében. Lőrincz hajtott, Gábor mellette, mélyen elgondolkozva, üldögélt. A négy táltos szédítő gyorsasággal ragadta a könnyű kocsit. Lőrinczet elfoglalták lovai, Gábort meg vitték álmai gyorsabban, messzebbre, mint a repülő kocsi. Anyjára gondolt, hogy fogja fogadni? Szereti-e még? Nem felejtette-e el az évek folyamán, hogy van még egy fia, ki messze-messze, idegen földön, idegenek között, idegenként nőtt fel.

A kocsi repült a széles úton. Egyszerre a falu alján feltünt az óriási landauer, ott ül a «parádés» kocsis, mellette egy vén, vén inas, ki akkor volt fiatal, mikor még Johann, a vén komornyik járta a ländlert. A porfelhőből lassan-lassan kibontakozott az egész alkotmány. Gábor meg úgy érezte, hogy nemcsak a portól, de mástól se lát tisztán. Elhomályosodnak szemei, egy árva könycsepp villan meg a szempilláján, a mely végigszalad a képén. Édes anyja fogja hát ölelni mindjárt, anyai csóktól fog égni az arcza.

És ime, a mit oly soká várt, most valósággá vált; átfonja vállait az édes anyja két karja, érzi szívét szívén, ajkát ajkán.

– No hát én, én nekem nem jut belőle semmi? – kérdi Lőrincz ingerkedve. – Ne csak a tékozló fiúnak, a másiknak is juttass valamit a jóból.

És most ott ült az öreg asszony két fiával a kocsiban. Mellette Lőrincz, szemben véle Gábor, hiszen arczát mindvégig látni, vizsgálni akarta. A szegény öreg grófné alig akart hinni szemeinek, hogy ez lehetséges legyen, mindkét fiával együtt s most már örökre!

– Hogy hasonlítasz atyádra – szólalt meg Nifforné s nézte, nézte a fia vonásait. Kereste rajta a szenvedés nyomait. Szeretett-e már? Megismerte-e már a szenvedést erről az oldalról is? Csak nézte, nézte s ezer semmi kérdést intézett hozzá, aztán oly érdekkel hallgatta, a mit kérdéseire felel, mintha csak ettől függött volna a lelki üdvössége. Közbe-közbe pedig az oldalán ülő Lőrincz arczát simította végig, nehogy ez azt higyje, hogy elhanyagolja őt addig, míg a másikat anyai szerelmével átfonja.

A kocsi lassan felrobogott a kastély elé, az egész cselédség sorban állt, várva szeretett úrnőjét, kit már oly régen nem látott. A kocsiból az öreg komornyik segítette ki, megremegő kézzel ajkaihoz emelve a grófnő kezét, a melyet aztán kétszer, háromszor megcsókolt. Negyven év ragaszkodása beszélt a szemeiből. A többiek is tisztelegtek a kegyelmes asszonynál. A kertész óriási virágbokrétát nyújtott át neki s egy kis parasztleány a faluból, remegő ajkkal, versben üdvözölte.

Az öreg asszony szinte át volt szellemülve. Még mindig fiatal tűzű fekete szemeire bánatos fátyol borult. Annyit szenvedett életében, hogy még boldogságának legmagasabb fokán is szomorú volt az arczkifejezése. Ajkairól a korai lemondás beszélt. Szeretett s korán temette el azokat, a kikhez a szerelem fűzte. Második férje halála óta nem viselt mást, csak gyászruhát. Ettől a pillanattól fogva, csak gyermekeinek akart élni.

Most ott megy két fiába akasztott karral, lassan, fel az emeletre vezető lépcsőkön, az első fordulónál megáll, jóságos mosolylyal tekintve végig a ház népén, a mely egy sorba sorakozva, tisztelettudással tekint fel reá. Az utolsó magyar nagyasszony még egy pillantást vetett reájuk, aztán lassú léptekkel fordult be az oszlopos csarnok túloldalán.

14.

Lőrincz felkísérte őket az emeletig, majd a nagy ajtónál elvált tőlük, magukra hagyva őket.

Gábor a grófnét karonfogva, végig vezette a kedves, nyájas, régi divatú termeken, a melyeknek levendulaszaga, régies tarka virágos szövettel beborított bútorai a negyvenes évek ízlésére emlékeztettek. A sarokszoba fala, melyet írókabinetnek használt az özvegy, családja fényképeivel volt borítva. Itt töltötte napjait nagy elvonultságban a kétszeres özvegy.

Ideérve, az anya és fia megálltak.

Niffor-Márfay Anna átölelte fia fejét s csókokkal halmozta el, aztán leült az ablak mellett álló nagy karos székbe, hol annyit hímzett a dálnai templom számára, kezeit térdére ejtve, hosszan elmerengett, majd reszkető hangon megszólalt:

– Úgy fiam, haza jöttél. Látod, itt vagy a jó helyen, vártunk, mindíg vártunk. Szükségünk van reád, nékem is, Lőrincznek is. Úgy érzem, atyád jött vissza mellém, hogy öreg napjaimra megvédelmezzen, oldalomon legyen…

– Oldaladon leszek mindig, soha el nem hagylak benneteket!

– Tudom, számítok is reád. Hisz most jönnek majd a nehéz évek! Te jobban ismered az életet, mint ő, te mindig a magad lábán álltál, hála édes atyád bölcs, de a mellett oly kegyetlen végrendeletének… de nézd, nézd Gábor – folytatta Nifforné, derült hangra csapva át – a tűzoltóság.

A dálnai tűzoltók vonultak fel. A hazatért Gábornak akartak tisztelegni. Ott vonultak fel mind, egymás mellett, tarka, veres-hajtókás barna ruháikban. Csillogva, villogva a tavaszi napfénynél. Élükön a czigánybanda valami újjongó új bécsi marsot játszott.

Nifforné és Gábor kimentek az erkélyre; Lőrincz a ház előtt állott már, tűzoltó-főparancsnoki ruhában, katonás méltósággal fogadva a tisztelgőket.

– Akárcsak egy kis főherczeg! – mondá tréfásan Gábor, minden gúny nélkül. Édes anyja meglegyintette zsebkendőjével az arczát, aztán az érintett helyen össze-vissza csókolta fiát.

15.

Gábor első látogatását gyámjánál és rokonánál, Czobor Ádámnál tette. Ádám pár órányira lakott Pesttől, valahol Czegléd és Szolnok között; ott, hol az alföldi rónaság kezdődik. Szolnoktól még vagy egy jó órányira, a Tisza partján feküdt az Ádámék lakása. Délután négy felé érkezett Szolnokra. Mily jól esett neki megint a magyar szó! Gábor végtelenül szerette az Alföldet. A kedves, széles utczák, ákáczfákkal szegélyezett alacsony fehér házak, a lobogó ingű, gatyájú helyrelegények, az ingvállas bodros viganójú menyecskék, a házak előtt guggoló öregek, a zöld vetések között keresztül vezető országút, a gólyák, darvak a légben, a síkságot pettyező fehér tanyák, a gulyák, távolról idehallatszó kolompja, a Tiszapart hamvas zöld fűzesei, a messzi falvakból idehallatszó távoli harangszó édes nyugalommal töltötte be lelkét.

Úgy érezte, hogy édes hazájának kapui tárultak fel előtte. Most érezte csak igazán, hogy hazajött. Hisz ez a darab föld, ez a végtelen síkság, ez az otthona, ez a hazája; ebben bízik, erre épít. Ez a föld adja azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szívében fakad a magyar nóta, ennek a népnek aczélos karjai víttak meg annyiszor a hazáért, ez őrízte meg drága kincsünket: – magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben bízzunk! Hazatérve, amoda a tótvilág közepébe, úgy érezte, mint oltalmazó jött; ide más érzések hozták. Itt egy élet folyamán csak védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj; idetért, midőn fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midőn elszorult a szíve, – vígasztalásért; ide gyámjához, leghívebb emberéhez, Czobor Ádámhoz.

A kis falu fehér házai között végig robogott a kocsi; most elhaladt egy kő Szent János mellett, aztán befordult egy kis ház platánoktól, akáczoktól beárnyalt udvarára.

A ház előtt már Czobor Ádám várja, kezet nyújt neki. Mily megnyugtató volt a kézszorítása, mily jótékony szürke szemeinek kifejezése. Czobor Ádám vagy ötven éves ember lehetett, azonban sokkal fiatalabbnak látszott. Magas, izmos ember volt, piros arczbőrrel, a melyet alig szakított meg itt-ott egy ráncz. Hosszú, szürkülő fekete bajusza, rövidre nyírt szakálla fiatalos kinézést kölcsönöztek neki. Pedig komoly, sokak által komornak rágalmazott ember volt. És tán ép magábazárkózottsága őrízte meg őt ilyen tisztán. Távol az emberektől, csak a tudományoknak s leánya, Erzsébet nevelésének élt s így a mennyire mélységes mély lett a szíve, olyan tiszta is maradt. Az élet nem szennyezhette be, mert hisz alig élt.

Egyéniségre csak úgy, mint gondolkodásra különbözött a többi Czoboroktól. Édes anyja, sz. Bélváry Erzsébet vére volt, ki régi magyar alföldi nemes családból származott. Tőle örökölte elszántságát, mély szívét, lelki egyensúlyát; a felvidékiekhez csak a filozófolásra való hajlandósága húzott.

Leánya, Erzsébet – ki e perczben lépett ki a házból – reá ütött. Magas, karcsú fiatal leány volt, összenőtt szemöldökkel, fekete, simára lefésült hajjal, hajlott sasorral, picziny piros szájjal. Volt valami, hogy úgy mondjam, hősies a megjelenésében, a mi csudálatosan ütött el picziny ajkának finom mosolyától, szürke szemeinek gyermekded kifejezésétől.

Édes anyja korán elhalt; érzett rajta a férfinevelés. Atyja gyakran Rozgonyi Cziczellének nevezte, oly lovagias, oly szűzies, oly hősies leányát.

Pár percz mulva már a kis, alacsony ebédlőben ültek mind. Erzsébet az asztalfőnél, jobbján Gábor, balján Ádám. Az estebédet – more patrio – hétkor költötték el.

– Itt vagy hát öreg fiam közöttünk! Látod, szeretettel vártunk mindig. Meglássuk, Gábor bátyám végrendelete mit eredményez. Érdekelsz fiú!

– Ugyan hagyja el, bátyám. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy csak most kezdem az életet. Félek, meredek az útja. Hátha nem tudok aklimatizálódni.

– Megjön ez is; jobb, mintha itthon nőttél volna fel és csakis a tótföldet ismernéd. Mit láttál eddig?

– Még csak otthon voltam.

– És Anna néni hogy van? – kérdé Erzsébet.

– Csókoltat, szeretne látni.

– Felmegyünk ugy-e apus, még a nyár folyamán Dálnára?

– Fel-fel Cziczellém, hiszen ha te akarsz valamit, azt a jó Isten is úgy akarja.

– Bejárjuk az egész felvidéki rokonságot?

– Be hát… de nem rontom a kedvedet. Inkább hallgatok. És Lőrincz? Milyen? Ember lett belőle?

– Olyan, mint a milyen két év előtt volt, csak minden tulajdona finomult, kiszélesedett.

– Érdekes fiú. Minden erénye, hibája egy elmuló korra világít. Ő egymaga egész elpusztuló, régi magyar olygarchiánk quintessentiája. Egyike azoknak, kik csak uralkodni, parancsolni tudtak. Ő se tudja megtanulni, hogy századunk jelszava: «il faut savoir servir».

– Meg fogja tanulni, – mondá Erzsébet halkan, de biztos hangon.

– Na nézzék, Erzsi! politizálni is szoktunk. No nézzék a kis honleánykát!

– Nem, csak Lőrinczről beszéltem.

– Tudom, hogy gyengéd volt mindig; annyi tulajdonotok ellentétes, hogy meg kell értenetek egymást – nevetett fel Ádám s megsimogatta Erzsébet képét, ki egy szemérnyi szemrehányással szemeiben, de azért nyiltan, egyenesen szembenézett atyjával.

– Ellentétek? És miben? – kérdé Gábor kiváncsian.

– Oh sokban. Erzsébet olyan paraszt-fajta, mint a milyen én magam vagyok. Egyenes, semmi árnyalat, finomultság nincs az egyéniségében. A mit mond, az úgy van és nincs máskép. Nem érzékeny, a félhomályban nem lát, aztán nyugodt. De olyan nyugodt, mint a milyen csak egy ilyen, a turáni nemes fajból származó nőszemély lehet.

– Papa, hagyjuk a turáni nyugalmat.

– Ez azt jelenti, hogy a multkor, igen Gábor, ne nevess, te meg Erzsi ne pirulj (leánya egy egyszerű tagadó-mozdulattal felelt édes atyja szavaira), a leányom majd elájult, a szegény kis ideges gyermek. Tizedes, a paripám megbokrosodott, majd kitörtem a nyakamat a porta előtt és… Erzsit elhagyta turáni nyugalma.

– Elájult? – kérdé Gábor nevetve.

– Jól ismered. Kiszaladt a ház elé, megragadta a Tizedes kantárszárát és visszarántotta. Megfékezte a lovat és megmentette édes atyja becses életét.

Erzsébet szeretettel mosolygott atyjára. Nem szabadkozott egy cseppet se.

– Olyan, akárcsak Rozgonyi Cziczelle! – mondá Gábor.

– Néked nem szabad Ez atyám privilégiuma. Nevezz becsületes hajadon nevemen Erzsébetnek. Tudod Gábor? Ezzel a leány felkelt, nyugodtan kezet adott a fiúnak, megcsókolta atyja homlokát s kiment a szobából.

– Tán csak nem haragudott meg? – kérdezte nyugtalan arczczal Gábor.

– Ugyan dehogy. Nincs hiúság, érzékenykedés egy csepp se benne. De gyere, menjünk át a dohányzóba. Beszélgessünk.

A kis teremben víg tűz pattogott. A hüvös tavaszi estéken még Ádám rendesen begyújtatott a kandallóba.

– Akarsz egy jó szivart, vagy tán csibukot parancsolsz?

Gábor czigarettára gyújtott, Ádám egy hatalmas török csibukot vett elő a pipatóriumból. A kandalló elé telepedtek.

A kis szoba kifejezte Ádám egyéniségét. A falakat könyvek lepték el, egymás mellett Darwin, Hæckel, Spencer, Geoffroy-St.-Hilaire, Lamasch művei. Nehány jó regény, nehány költemény. A kandalló panopliján fegyvergyüjtemény, a melyet keleti útjáról hozott. A szoba egy sarkában foszilok felhalmozva. A kis kabinetet csak egy zöld ellenzővel fedett dolgozólámpa világította be. Az ablaktáblákat a ház előtti nagy ákáczok hajlongó galyai kopogtatták. Otthonos, meleg zug volt.

– Mily jó itt, milyen távol vagyok utazásaimtól, távol a szállodák fagyasztó hangulatától, az idegen világok idegen érzéseitől. Itthon érzem magam itt nálad, bátyám…

Ádám megveregette vállát.

– Atyád is szeretett itt üldögélni. Rendesen váratlanul érkezett. Késő este betoppant… majd mindig e kis szobában talált rám. Szinte látom magam előtt, a mint az ajtón hirtelen belép magas termetével, vadász-csizmákban, vadász-kalappal. Beleült abba a székbe, abba, a melyben te most ülsz. Pár perczig hallgatott, aztán lassú, mély hangon terveiről kezdett beszélni, meg kedvencz tudományáról, a biologiáról. A családi viszonyainkat hosszan fejtegette; beszélt utazásairól. Majd tíz évvel volt idősebb nálam, mesteremnek tekintettem. Mesterem, kinek mindent köszönhetek: nyugodt, boldog életemet, s mindazt az örömet, a melyet a munka okoz nékem. Én is csak olyanféle tésztából voltam gyúrva, mint fiatal uraink szoktak gyúrva lenni. Lovagláson, vadászaton járt csak az eszem, az életnek csak a felszínét láttam…; egy ízben – de ezt még nem mondtam el néked, pár év előtt még tán meg sem értettél volna tökéletesen, ma… meg fogsz érteni.

Gábor közelebb húzta a támlás széket Ádámhoz, feszült figyelemmel hallgatta. Lehetett volna érdekesebb tárgy a világon annál, mint midőn gyámja édes atyjáról beszél neki?

– Nos – folytatta Ádám, felszítva pipája tüzét, – a téli időben történt. Vadászni voltunk Ujvárt, a Nifforoknál. Halálosan belészerettem egy leányba; nevét nem mondom, minek mondanám. Öreg asszony ma már, megviselte az élet. Talán a szenvedés meg is tisztította a lelkét azóta. Akkor még szenyes volt. Én bomlottam utána, jártam városról-városra a nyomában. Képzelhetetlen dolgokat követtem el érte. Adósságokat csináltam, kis vagyonom egy része ráment a bolondságomra. Ez a szenvedély vitt, vitt feltartózhatatlanul, s a leány csak bolondított szinte egy álló esztendeig. Egy év mulva aztán máshoz ment, ki gazdagabb volt mint én s kevesebb bolondságot követett el érte. Azt hittem, tönkre megyek; az ivásra adtam magamat. Igen Gábor, a hogy itt látsz, egy féléven keresztül minden éjjel korcsmáztam és jártam a bolondját. Egy ilyen éjjel – úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna – a galgóczi korcsmában ittam egész éjjel, két banda húzta oldalamon a körmeszakadtáig. Talán a tizedik üveg bornál jártam; az üres czilindereket hogy kiittam, egymásután a korcsma ablakaiba hánytam. Már egy se volt ép…

– Te, Ádám bácsi, te?

– Igen én, fiam. Látod, látod, így változik az ember… de figyelj. Úgy éjfél után két órakor lehetett. Egy négyes fogat állott meg a csapszék előtt. Apád volt, ki így kocsin igyekezett Nyitra felől Márfára, Miklósékhoz. Magam se tudtam miért, de mindig szerettem apádat, olyan derék, jó ember volt. Megértett mindig, oly elnéző volt velem szemben; pedig bizony akkoriban nem igen érdemeltem meg. Nagyon elszégyeltem magamat, a midőn belépett az ajtón. Mintha csak látnám. Szerettem volna a föld alá bújni. Ilyen szégyen! Nem tudtam, mit mondjak néki, nem tudtam szólni, nem tudtam, felálljak vagy ülve maradjak… nagy kamasz voltam pedig már, több huszonkét évesnél. A czigányok csak húzták, húzták. Csittítottam volna őket, de megakadt a szó a torkomon. Becsületérzés volt már akkor is bennem… aztán meg szegény apád nem tudhatta, miért cselekszem így. Emlékszem, ügygyel-bajjal felkeltem s hebegve, ostoba észszel így szóltam hozzá: «Ugy-e későre jár az idő, Gábor bátyám?» Ő… nem szidott, nem korholt, mint hittem. Komolyan megállt a korcsma küszöbén s határozott hangon így szólalt meg: «Küldd el a bandát, Ádi, késő van, kettőre jár az idő». Én, szinte megigézve tekintetétől, elküldtem őket s e percztől kezdődik életem, hisz addig jóformán nem is éltem.

Gábor villogó szemmel hallgatta Ádám szavait, ki egy pillanatig elhallgatott, megigazította a kandalló hamvadó tüzét, végigsimította homlokát, mintha csak e mozdulattal a fájó emléket s vele előbbeni életét akarta volna eltörülni.

– Aztán – folytatta – az én komoly, nagy tudományú, szeretett Gábor bátyám nem átallotta, odaült velem szembe, a bortól csepegő piszkos asztal szélére, nem átallott velem e perczben szóba állani. És nemcsak hogy szóba állt, többet is tett ennél. «Ádám, édes pajtásom, öcsém – szólt a szívemhez – figyelj reám. Tudom, bánat nyomja a lelkedet, tudom». Egy perczig némán a szemébe néztem, aztán a jó Isten tudja mi fogott el, de azt hittem, odaborulok a vállára és zokogni kezdek. Nem tettem, e perczben még nem mertem volna megtenni. Csak odakönyökölve az asztalra, bután belebámultam a lámpába, szólni nem tudtam semmit. De minek is szóltam volna… úgy is megértett. «Figyelj, fiam», folytatta szavait, «boldogtalannak érzed magad e perczben, tudom. Tanuld meg azonban édes öcsém, hogy a szenvedés tisztábbá, nemesebbé teszi az ember lelkét. Férfinek születtél, ne add oda hát magad a szerelemnek egészen. Ha ebben szerencsétlennek érzed magadat, tekints fel, emeld fel fejedet s keresd más czélokban a megelégedést…» – «De miben, hogyan», kérdém halkan, lekonyult fővel. «Igyekezzél társadalmunkat szolgálni s ezáltal a hazát.» E perczben, emlékszem, a czigányok a Rákóczi-induló hangjaival igyekeztek hazafelé, ezzel akartak urok s parancsolójuknak kedveskedni. Az induló – a magyar hősiesség, bátorság diadalhymnusza – hangzott s elnyomta szívemben a szerelmi dalok viszhangját. Atyád szavai összevegyültek a nagy Rákóczi nótájával, szívemben megrezdült valami, úgy éreztem csodás, előttem ismeretlen világ tárult fel, mely vonz, visz magával; éreztem, hogy mint a mindenség egy paránya is, használhatok valamit. Úgy éreztem, hályog hull le szemeimről, látok. Atyád megérttette velem az életet. Éreztem, a szenvedést nem azért kapjuk osztályrészül, hogy ezáltal tönkre menjünk, hanem hogy új életerőt szívjunk belőle. Csak hallgattam, hallgattam atyád szavait. Feltárta előttem társadalmunk hibáit, a melyeket azonosoknak éreztem önmagaméival. Egyúttal erőt éreztem magamban: – tenni, küzdeni, megváltozni… és…

– És? – kérdé Gábor büszke arczczal, feszült figyelemmel.

– És… nem tehettem egyebet, mint zokogva odaborultam atyád vállaira. Elsírtam neki ez oly áldásos pillanatban egész eddigi hiábavaló, haszontalan életemet. Ő kebléhez szorított s atyai csókkal illette homlokomat – ekkor először.

Ádám elhallgatott, valami összeszorította a torkát, hangja megcsuklott. De nem titkolta a meghatottságát, nem törölte le azt a könycseppet se, a mely a pilláin ragyogott; egyenesen szembe nézett Gáborral, ki kezeibe temetett arczczal ült ott és szinte dermedten figyelt szavaira.

– Másnap vele mentem Márfára – folytatta Ádám – s e percztől fogva nesztorom volt. Megmagyarázta társadalmi viszonyainkat. Feltárta előttünk régi, ódon társadalmunk korhadt alapját s előkészített így az élet tudományára. Sokat olvastunk együtt. Erről különben tudtok. Sokat beszélt nagytudományú német nevelőjéről, Bodmerről, kinek természettudományi, biológiai ismereteit köszönheti. Nagy ész, nagy szellem volt atyád; sokat lendíthetett volna pusztuló világunkon, ha hamar meg nem hal… Haláláig az oldalán voltam. Nem tudtam nélküle élni; szeretett mint fiát, mint tanítványát. Felébresztette bennem a tudvágyat, sajnos, a tetterőt nem birta – azaz egy nagy szenvedés embergyülölővé tett. Azóta kerültem a társaságot s így a társadalomért se tehettem semmit. De éltem boldogságát csak neki köszönhetem. Másodszor halálos ágyán csókolt homlokon; mikor ott álltam az ágya szélén, úgy éreztem, egész benső világomat viszi el magával. Hiszen mindazt, a mi ma én vagyok, azt ő öntötte lelkembe. – Sovány elsárgult ujjaival megsimította a hajamat. «Hajolj reám, úgy… végrendeletem végrehajtója te lész, te meg fogsz érteni… fiamat reád bízom. Látod, a saját lelkemet hagyom te reád… vigyázz reá, értesd meg vele az életet. Ha szenvedni fog, légy az oldalán. Te tartozol ezzel nékem. Légy jótevője, tiszteld emlékemet.» Ezek voltak utolsó szavai.

Ádám elhallgatott.

Gábor felkelt ülőhelyéből, odament Ádám elé, megfogta kezét szilárdan, nyugodt arczczal, de fénylő szemekkel szembe nézett vele, aztán így szólt:

– És most, Ádám bátyám, te rajtad a sor. Ezzel reá hajolt.

Gábor úgy érezte, az édes atyja ajkai érintették a homlokát…

16.

Másnap reggel Erzsébet körülvezette Gábort a kertben. Előbb felmentek a ház mellett levő kis dombra, honnan csinos kilátás nyílt a pusztára. Aztán bejárták a kis angol kertet, be a szőlőlugast.

– Látod Gábor, ez a mi boldogságunk. Ez a kis ház a béke… A kert alapját édesatyám vetette meg. Látod e szőlő-fajokat, mind ritka fajta; kedvencz bibelése a kertészkedés… sokat csinosítottunk már a kerten az utolsó években is. Ezt a nagy nyárfát én szabadítottam ki, ezt a tisztást is én törettem az erdőben, most innen a házig fellátni… És Erzsébet komoly naivsággal beszélt kertjükről, mindennapi életükről, boldogságukról. – Nézd e gyümölcsöst, milyen szép ilyenkor! Valóban az volt. A fák mind virágban, egy virágtengerré folytak össze az alacsony fák lombjai. A fák alatti pázsitot lila iriszek, fehér százszorszépek, illatos kakukfüvek tarkították.

Virágban minden; darázs meg méh sziszegve repül át a légen, messziről a pacsirta hangja hallik. Gábor meg olyan boldognak érezte magát e perczben, hogy a földre szeretett volna borulni s elrejteni fejét a fű és a virágok közé… Maga se tudta, miért. Végig haladtak a kerten. Szélére érve, megálltak, innen gyönyörű volt a kilátás a pusztára.

Virágban minden…

– Látod Gábor, ez a mi világunk; szűk, kis világ, de széles lesz az által, a mit nekünk érzésben jelent. Itt oly sokszor elüldögélünk apámmal; én vállára hajtom fejemet s elhallgatom a puszta csendjét, gondolatom meg túlrepül a láthatáron… aztán oly jó megint idetérni vissza. Apa átfogja derekamat s esténkint, midőn a gulya kolompja megcsendül, midőn az első pásztortűz felvillan, a tiszai halászok is már hazatérnek, még mindig csak itt ülünk egymás mellett. Néha meg ilyenkor anyámról beszél… kit úgy szeretett.

Ádám egy parasztleányt vett el; talán ez volt az oka, hogy miért tartotta magát oly soká távol a nagyvilágtól. Nem mintha szégyelte volna nejét bemutatni, sőt semmire se volt oly büszke, mint nejének szépségére, egyszerű szívére, jóságára; de nem akarta őt a nagyvilág mérgének kitenni. Tíz évi boldogságot köszönhetett nejének, ki fiatalon halt meg, magával víve férje szívének felét. A másik fele Erzsébeté lett.

– Sehol se beszélt anyámról annyit, mint e helyen. Mindig azt mondta, ez a táj az ő lelkének a képét tükrözi.

– Milyen jóságos ember a te atyád, Erzsébet!

– Tudom és büszke is vagyok rá.

– Édes anyád… hiányzott neked nagyon?

– Hiányzott, mert szerettem s mert feledni nem tudom. De pótolja veszteségemet atyám kettőzött szeretete…

– Aztán mit csináltok egész nap? Apáddal csak nem lehetsz reggeltől estig. Nem unod el magad?

– Ha apám nincs itt, babrálok valamit. Sokat olvasok. Azután el-eljárok a falunkba. Falum egész kis világ… vannak ám rokonaim is a parasztok között.

– És eljársz hozzájuk? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy a leány mit felel majd reá.

– Hogyne járnék. Sok igazságot tanultam tőlük.

– Aztán, hogy neveznek?

– Miasszonyunknak. Sohase neveztek másképen. Egy dajkám nevezett így, még kis leánykoromban; nagyon komoly kis teremtés voltam, kiérdemeltem az elnevezést. Különben matrónájuk is vagyok; van vagy húsz keresztgyermekem, az Álgyoséknál csak a multkor voltam a paszitán, nyoszolyóleány is voltam már ugyanannyi helyen. El is járnak hozzám mind. Ismerem őket, a mióta élek, a hány hajadonleány van a faluban, mindnek ismerem a szíve titkát. El is járnak hozzám, akár a tiszafüredi paphoz.

– Menjünk a faluba. Hadd lássam Miasszonyunkat a maga helyén.

Egy fasoron haladtak végig… Erzsébet elragadóan nézett ki a hatalmas fák alatt. Nyitott haját, nagy szalmakalapját bearanyozták a nap sugarai; könnyű fehér ruhájában, virágokkal kezében olyan volt, mintha maga a tavasz szállott volna le a földre, az Istenáldta virágfakasztó, szerelmet ébresztő dicsőséges tavasz!

A mint így könnyű léptekkel elhaladt Gábor oldalán, annak egyszerre az jutott eszébe, hogy e leány illenék a legjobban Lőrinczhez. Az ő édes anyjának legméltóbb menye lenne ez ártatlan arczú, nyugodt, összhangzatos fiatal leány…

17.

Mintegy negyedórai gyaloglás után, a falu alá értek. «Miasszonyunk, gyere be hozzánk!» kiáltotta egy gyermek, az egyik kukoriczaszár-fedélü kis házból. Pár pillanat multán a házat lakó egész család kijött s körülsereglette Erzsébetet. Mindegyikhez volt nyájas szava, mindegyikkel érdeklődéssel beszélt.

Behívták a házba. Ott, a tiszta kis szobában leült a tulipános padra s ölébe ültetve az egyik kicsiny, még alig beszélő gyermeket, beczézni kezdte.

– Hát Pista, hogy van a «gyi lovam?» A gyermek, ki elébb Gábortól még húzódozott, most bátran az Erzsébet szemébe nézve, csacsogni kezdett. Ezalatt a szomszéd is meghallotta, hogy a kisasszony itt jár. Tele lett a pitvar, tele a szoba, körülállták. Csak nézték, nézték; mély, egyszerű szívük egész világa sugárzott ki a szemükből. Látszott rajtuk, hogy imádják. Egypáran leültek mellé a padra. Egy öreg asszony rétest hozott neki nagy tálon, a melyből aztán Miasszonyunknak csakúgy, mint Gábornak enni kellett. Ágoston Pista pedig, az Erzsébet egyik komája, odaállt mellé:

– Úgy ám, Miasszonykánk, táncz lesz itt nemsokára. Lakodalomra készülünk; a mi Marink megy férjhez, elvárjuk ám. Velem tánczolja az első tánczot, úgy-e?

És Erzsébet egyszerűen, minden leereszkedés nélkül megigérte neki, hogy eljő, nyoszolyóleány is lesz, tánczol is vele…

Gábor csak nézte, nézte; maga se tudta miért, de oly nagynak, nemesnek látta a leányt e perczben. Oly mélységes mély az érzés világa, hogy magához tudta vonzani a nép egyszerű, de nagy vonalú érzésvilágát. Egygyé vált velük, daczára annak, hogy édes anyja nem egygyel közülök rokonságban állott.

Erzsébet mindegyikhez intézett pár nyájas szót; egy öreg asszonynak orvosságot igért, egy leánynak súgott valamit, egyik gazdának a felesége után kérdezősködött. Jóakaratot lehelt egész lénye; mintha ajkairól, szívéből, ruháiról a boldogság áradt volna szét. Mindenki szeretettel, boldogságtól sugárzó szemekkel tekintett fel reá.

Majd az egész falu népe összeszaladt; sokan ki is kisérték őket a határig. Soká álltak még ott a mezőn, a könnyű léptekkel ellebegő Erzsébet után nézve…

Gábor hallgatott, tele volt lelke azzal, a mit látott.

Érezte az egyszerűség hatalmát. Érezte, hogy ebben nyilvánul a magyar faj ereje, ebben életképessége.

Törpének, gyengének érezte magát e leány egyszerűségével szemben.

18.

Vacsora után megint ott ültek, Gábor és Ádám a kis dohányzóban, a kandalló mellett.

– Tehát elhatározott szándékod holnap indulni, Gábor?

– Sajnos, nem maradhatok tovább, Ádám bátyám, hiszen anyámékkal is alig voltam még, no meg hátra van még a fekete leves is: a rokonságot is végig kell látogatnom.

– Ezért ugyan nem irigyellek. Bár majd nemsokára nekem is nyakamba kell vennem a tót mindenséget. Erzsébetet mutatom be nekik, ki még sohase járt fenn a brinza birodalmában. Néked különben tanulságos kéjút lesz ez. Kiváncsi vagyok benyomásaidra. Hány éve, hogy nem jártad körül őket?

– Talán tizenöt éves koromban voltam mindnyájánál, Niffor Tomiékat és Miklós bácsit kivéve. Ezekhez persze minden évben átmentem párszor; már muszájból is.

– Majd ha végig jártad őket, jőjj vissza hozzám. De igaz az, hisz pár hét mulva fenn találkozunk, akkor majd ott helyben megbeszélhetjük a kimuló olygarcha-világot. Azt hiszem, három-négy hét mulva felmegyek hozzátok Dálnára. De… most még pár szót vagyonodról.

– Ohó, Ádám bácsi, a hét szilvámra jutottunk!

– Igen, a mely, hála az Úrnak, csinos szilváskertté nőtte ki magát. Mit csinálunk a birtokkal? Magad fogod kezelni ezután vagy bérben marad, mint eddig?

– Én azt hiszem, reám nézve a legjobb lenne, ha bérben maradna. A gazdálkodáshoz csak nem értek. A parasztok jól fizetnek, jól is munkálják a földet.

– A te vidékeden mindenesetre a legjobban, csak úgy mint itt. Hisz szinte kerti művelés alá veszik az egyesekre eső kis darabot.

– És mennyi lesz mégis a jövedelmem?

– Lesz úgy 15 ezer forint évente. Bért 13 ezer forintot fizetnek a parasztok és értékpapirokból, regálékból is vagy két-három ezer forint bejő. Nem nagy vagyon, de rendezett. Ez pedig nagy szó minálunk, hol éppen megfordítva állanak a viszonyok. Meg vagyok róla győződve, hogy Niffor Tominak a negyven ezer hold erdejéből nincs annyi jövedelme. A terjedelmes direktoriális rendesen sokat megemészt.

– Hát a paraszt bérletet pártolja?

– Nálunk mindenesetre. Nézd, milyen virágzók a földjeim, aztán milyen pontosan fizetnek. És milyen viszonyban áll az ember velök; soha ez más árendással nem lenne lehetséges. Aztán meg a hol farm-rendszer van, ott nincs agrár szoczialismus! Különben az én esetem különleges is. E kis birtok mindig a Bélváryak kezében volt, bár e család soha se lakott itt. Nagyatyám, hogy a községet birtoka egyrészére telepítette, oda adta nekik minden földesúri jogait. Így a regáléval mind ekkoráig nem volt bajuk. Ezért is hívják e falut Szabad-Mártonfalvának. Sohase robotoltak, szinte földesúri jogokat élveztek. Az «úr» fogalma kiveszett náluk. Talán innen önállóságuk, egyenes, tiszta jellemük. Én aztán, hogy ide jöttem lakni, ilyen szűzien igyekeztem fajukat megőrizni. A világ s kivált a szomszédaim (kiket ritkán kerestem fel) kötni való bolondnak tartottak, én pedig élveztem azt, a mit a köreinkben született emberek közül csak igen kevesen élvezhetnek: a természet friss, éltető levegőjét. Mily jót tett nekem józan világnézetük, nyugalmuk a «tanuló évek» lármás, izgató élete után. Ma is úgy tekintenek reám, mintha közéjük tartoznék s ennél, hidd el, nem kivánok tőlük többet. Tanácsért, vigaszért hozzám jönnek, csak úgy, mint mikor örömtől dagad a szívök. Hiszen láttad, Erzsébet hogyan közlekedik velök… Lőrincz nagyot nézett tavaly, mikor itt járt. Ő sehogy sem értette a dolgot. Hiába! hússá, vérré vált benne az «uralkodási hajlam», a melynek, azt hiszem, épp az ellenkezője fejlődött ki én bennem.

– De hogyan? Ne hidd, hogy ezt azért kérdem, mintha nem értenélek. Csak szeretném, ha még jobban megvilágítanád a dolgot.

– Ezt is atyádnak köszönhetem; ő nyitotta fel szemeimet. A mi kis megyei mindenségünk hibáit, gyengéit tán senkise látta olyan tisztán, mint ő…

– Kérlek, beszélj e tárgyról, hisz ez mindennél jobban érdekel. Hiszen ebben a légkörben kell majd élnem, így szeretném ismerni atyám felfogását e világról. Tudom, hogy e kis világ sok kinövésébe fogok beléütközni; ezt érzem már most is…

– Nos, atyád sokat foglalkozott e kérdéssel. Szerinte nemzetsége pusztulásának okai következők: először is az «Innzucht». Évszázadok óta folyton öt-hat család házasodott össze, csak egy pár nemzetség érezte magát elég réginek, hogy keveredjék egymással. No meg az is hozzájárult, hogy bizony családjaink nem igen mozdultak ki sasváraikból s így nem vehették el csak a szomszédaik leányát. Így tettek a mi családjaink is; Czobor, Márfay, Niffor-házasság is van vagy húsz. Én önmagamnak nagybátyja s unokatestvére vagyok. Ennek a folytonos keveredésnek produktumai a Márfay Miklós (e kézi Sardanapalus), a Tomi, mint a faj legalsóbb typusai. Előrehaladottabbak s így egyúttal jellemzőbbek a fajra magára: öcséd, meg Czobor Lipót. Ezek az erjedés korszakába jutott faj érdekes üvegházi növényei. Hány évszázad választja el fejlődés szempontjából Czobor Miklós országbirót, a vasembert, a csupa érzéssé finomult Lőrincztől? Alig hinné az ember, hogy egy családból valók. Nem kellett e ritka, üvegházi plánta előállításához más, minthogy Niffor Miklós unokanővérét: anyádat vegye el.

– De hisz én is egy ilyen házasságból származom?

– Az igaz, hogy anyád nem volt első ízben unokatestvére apádnak, bár Márfay-leány volt. Különben ezzel nem azt akarom mondani, mintha te valami igen erős, primitiv faj sarja lennél!

– Nem, az nem vagyok! – mondá Gábor mosolyogva.

– A családok másik veszedelme, a téves irányban haladt ambicziók…

– Pedig talentumokban nincs hiány.

– Bizony nincs. Pedig még nyers talentumnak is lehetne egyik-másikát mondani. Bár koponyáinkat differencziálva, kikészítve örököltük, az edény kész, csak éltetadó folyadékkal kell megtöltenünk… Családjaink harmadik veszedelme az, hogy elszlávosodtak. Igen, daczára, hogy bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek, mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonaikban majd mind tótok a mi jó atyánkfiai.

– De hogyan lehetséges ez, nem értem?

– Adaptáczió útján. Őseink századok és századok folyamán tót udvarral, tót cselédséggel vették magukat körül. Tisztjeik, várnagyaik, kulcsárjaik – szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át róluk, a melyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy átöröklődött. Csak szláv mind, legyen az Czobor, Márfay vagy Niffor. Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek, szőrszálhasogatók. A mi kevés erejök volna, azt nem a nagy, hanem a kis dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol nincs annyi perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn a mi kis bérczes hazánkban. Ha valamiféle félreértés támad köztük, ki nem beszélik magukat. Így, mint jól tudod, harmincz éves fachék fordulnak elő a legközelebbi rokonok között is, kik még hozzá egy faluban laknak. Nézd Márfay Tamást és Miklóst, nem nevetséges a viszony közöttük? Aztán a Nifforok viselkedése Czobor Pál nagybátyáddal szemben! Én nem tehetek róla, de az ilyen dolgok vérig lázítanának, ha annyira nevetségeseknek nem találnám. Hidd el, ha szerelemből nem vettem volna el a feleségemet, hát elvettem volna azért, hogy az ereinkben csörgedező fáradt, elalvó vért kissé felfrissítsem. Hisz nekem sincs tetterőm!

Ádám mind hevesebben beszélt, látszott rajta, hogy kedvencz thémáját pendítette meg.

– Aztán ezek az ósdi institucziók, például az egyes nagyurak «udvarai». Egy olyan dolog elintézésére, a melyet az illető végezhetne el legjobban, három embert tartanak, a kik mind az egymás útjában vannak s az egymás dolgát hátráltatják. A gazdasági rendszer csakúgy, mint az életmód olyan, mint a minő századok előtt volt… ósdi, mint gondolkodásmódjuk, mint minden ott, a mi rokonainknál. Azok aztán, a kik az újításra gondolnak, azok a reformokat a fürdőszobák berendezésével kezdik meg, hogy mást ne mondjak… Felfordul a gyomrom, ha ezekre a viszonyokra gondolok.

Mély hangja megrezdült, hevesen végig simította a homlokát, aztán egy kis csend után így kiáltott fel:

– Valóban, kezdek hinni abban a theoriában, a mely azt mondja, hogy a fajok egy bizonyos időn túl életképességüket elvesztik.

Majd mintha álomból riadt volna fel, felugrott ülőhelyéből, párszor fel, alá járt a szobában.

– És pedig hiába, hiába, szomorú dolog ez. Hiszen Magyarország nem egy dicsőséges korszakát e nemzetségek képviselik, a melyeknek haldoklását kell most végig néznünk. Egyik-másik család nevének felemlítésekor a magyar történet majd minden egyes lapja eszünkbe jut. Bár néhány történeti nemzetségünk már a vegyesházak alatt meg volt mételyezve. A viszály, az intrigálás történelmünk hány lapján fordul elő. Pedig a magyar egyenes, büszke, önérzetes. Hibái: hiúság, visszavonás, hivalkodás, – de sohasem a ravaszság, alattomosság, az érzékenykedés. Ezeket a tótoktól szedtük fel…

Gábor szomorúan hallgatta bátyja szavait, hiszen érezte mindezt rég, de soha sem állott előtte az igazság oly tisztán, mint ma. Éppen e perczben, midőn majd e világgal kell élnie, ebben kell helyét megcsinálnia és erre a világra kell építeni…

Mintha Ádám kiérezte volna benső gondolatait.

– Azért mondtam el néked mindezt, hogy még kellemes meglepetésekben is részesülhess. Nem kell kétségbe esnünk! – mondta, azonban hangja az ellenkezőjét árulta el annak, a mit mondott.

– Van még közöttünk legény is a talpán. Lőrinczből még minden lehet. Öcsém Lipót, az öreg bölcs, na ő nem éppen praktikusan használható elem, de bölcseségét mindannyiszor igénybe vehetjük, ha szükségünk lesz reá. Az annyiak által üldözött Czobor Pál bátyámban pedig van valami a régi vasembereinkből, érzik rajta, hogy Czobor Miklós fia és a vaskanczellár unokaöcscse. Pál azért olyan népszerűtlen, mert szókimondó, nem ismeri a félszineket, nincs elragadtatva a Miklós bácsi ebédjei által, nevetségesnek tartja a Tomi öcsénk kapaszkodását, bécsieskedését, megveti a Klienigstein hadat… szóval meg tudja az aranyat az aranyfüsttől különböztetni…

– Én nékem is rokonszenves volt a Pál bácsi mindíg, de hát alig láthattam családi «égard»-okból.

– No ezekről mind majd akkor, ha vissza jösz… Illetőleg Dálnán, egy hónap mulva. Kiváncsi vagyok már itéletedre.

Erzsébet lépett be az ajtón.

– Tehát végre mégis csak eljutunk Dálnára? Papa csókolj meg! Jutalmazz kétszeresen!

Oda nyújtotta hófehér homlokát atyjának, kinek arczkifejezése egyszerre megváltozott, mintha minden arczizma egyszerre megnyugodott volna.

– Látod Gábor, Rozgonyi Cziczelle megint győzött!

19.

Másnap Gábor haza utazott Dálnára. Lőrincz nem szerette, ha bátyja Czoboréknál hosszú időt töltött. Maga se tudta miért, de inkább ellenszenvet érzett Ádám iránt. Az egyenes, kissé nyers Ádám szókimondása sértette őt.

– Aha, már megint négy napot töltöttünk az Ádáméknál, pedig velem még alig voltál.

– Ugyanannyi napot töltöttem náluk, mint itt, az igaz, hogy veled nem lehettem egész nap, de ennek oka nem én vagyok.

E pár szót, a melylyel öcscse udvarára czélzott, alig hogy kiejtette Gábor, már meg is bánta.

– Tán én?

Lőrincz a Gábor nagy örömére nem értette el a czélzást.

– Most tudom, hogy velem kell maradnod, nem eresztelek egy perczre se, de még a mamához se. Ezt mondta és értette is. Azonban az «együttlét» csak a direktor, a tiszttartó, ügyvéd s még nehány ember társaságából állott. Napokig nem voltak egyedül.

Pedig Gábor beszélni szeretett volna vele. Igen sok olyan dolog volt, a mi sem az egyikre, sem a másikra nem tartozott azok közül. Lehetetlen volt intimebb dolgokról beszélni; egyik-másik mindig ott ült a nyakukon. És így sokszor nagy ingerültségében, napokig nem mutatta magát testvérénél. Édes anyjuk, ki eleinte nem tudta mi van köztük, lassan-lassan rájött a dolog bibéjére.

– Igyekezzél Gáborral egyedül lenni. Tudod, hogy nem szeret veled amazok előtt beszélni.

Más embernek ezt így meg lehetett volna mondani, Lőrincznek nem. Érzékeny volt s könnyen megneheztelt. És, ha így megmondtak neki valami igazságot, akkor valami a belsejében éppen ennek ellenkezőjére ösztökélte. Nem szólt Gábornak anyja szavairól semmit, de most még ritkábban volt bátyjával egyedül, mint azelőtt. Pedig hát mennyi megbeszélni valójuk lett volna: jövőjük, vagyoni viszonyaik, terveik…

Gábornak ez nagyon rosszul esett, mind ritkábban mutatta magát esténkint a dohányzóban. Mindketten fejesek voltak, nem szóltak egymáshoz és csak szenvedtek azért, a min az egyik csak olyan könnyen segíthetett volna, mint a másik. Gábor folyton azon gondolkozott, hogyan mondja meg neki. Ha közvetlenül úgy szól öcscséhez, mint a hogy más egyszerűbb emberhez szólna, tán megsérti, ha pedig kerülő útakon, azt meg kiérzi s az is baj lesz. Valamit pedig kellett tennie, mert hisz Lőrincznek is éreznie kellett, hogy van valami a levegőben, a mi az egész, őket körülvevő atmoszférát megmérgezi. Egyszer, hogy kibeszélhessék magukat, Nyitrára kellett menniök – a czukrászhoz. Ott angolul beszélték meg a dolgot.

– Látod, Lőrincz, szólnom kellett már veled, már alig bírtam…

– Mit?

– Kérlek, intézd úgy dolgaidat, hogy néha-napján egyedül is lehessünk. Sohase lehet veled komolyabb dolgokról beszélni.

Utóbbi szavaival már többet mondott, mint kellett volna, érezte, tudta, hogy öcscsét ezzel már megsértette. Az mosolyogva, szeretettel nézett reá, de azért tekintete fátyolozott volt, szemein keresztül nem lehetett a lelke mélyébe látni.

– Hogyne, édes öregem. Hiszen a legjobban tudod, mennyire szeretek veled filozofálgatni.

A feleletből már érezte, hogy Gábor neheztel.

– Édes fiam látod, légy közvetlen, egész közvetlen velem. Ne nézd szavaim formáját, ha tán rosszul is fejezem ki magamat, a mit irántad érzek, az színarany… Értesz?

Egész lelkét e szavakba igyekezett önteni. Tudta, hogy úgy kell öcscsével bánni, mint egy ritka velenczei üveg-bilikommal, a mely a legcsekélyebb érintésre elpattan.

Lőrincz szó nélkül kezét nyújtotta neki.

Gábor látta, hogy mozdulata közvetlen, hogy e perczben megértette. – Látod, magadra nézve is jobb ez így! – mondta, de érezte, hogy ezzel már sokat mondott.

20.

Néhány nap multán, a két fiú rokonai látogatására indult. Lőrincz befogatta a négy sárgát, kocsisa, vadásza díszbe öltözött. Szinte ragyogott az egész fogat a fénytől, pompától. Ebben az egyben volt csak Lőrincz hiú. Családjára, nevére, rokonságára, mindarra, a mire magyar uraink tartanak, nem adott sokat. Hanem külső megjelenésének díszére, ruháira, lovaira, vadászatainak fényére annál inkább. E látogatások alkalmából szintén a legnagyobb fényt akarta kifejteni.

Legelébb nagybátyjukhoz, Márfay Miklóshoz mentek.

Az úton a két testvér alig beszélt, a négy táltos Lőrincz egész figyelmét lekötötte. Kissé elkésve indultak, már délre járt az idő, midőn a kocsi a Márfay hatalmas hárs-allén végigrobogott s a nagy Mátyás-korabeli kastély előtt megállott.

A fiúk érkezése óriási felfordulást okozott. A kastély mindegyik ablakában volt valaki, vagy három huszár, egy inas s a komornyik segítették le őket. Mind ijedt arczczal, megdöbbenve látták az elkésett látogatókat… a testvérek nem jelentették be látogatásukat, mint a hogy ezt a Márfay Niki-féle házitörvények előírták.

– Mit fog most ehhez a méltóságos úr szólani?

A korhadt, széles falépcső alján Adelgunda kisasszony, a házgondviselőné fogadta őket. Az egészségtől majd kicsattanó piros arczczal mutatta meg mind a harminczkét fogát, bár sovány, aszott bájait elrejtő kendőjét szemérmes mozdulattal húzta össze a keblén. A két fiú előtt félszegen meghajtotta magát, szellemes mosolyt erőszakolt ajkaira:

– Ach, die gnädigen Herrn, milyen meglepetés… ach! A «meglepetést» erősen hangsúlyozta s csak mosolygott, még mindig jelentősen, fanyaran.

A fiúk a lépcső felé mentek.

A lépcső első fordulóján négy unokanénjök, a négy Márfay hajadon: Lizi, Toni, Stefi és Lóri kisasszony fogadták őket. De az ezek arczáról már határozott megdöbbenés volt leolvasható.

– Um Gottes Willen, warum habt Ihr nicht geschrieben, szólalt meg a négy szája, a legidősebb, a legtapasztaltabb, a «gonosz csont», mint a hogy őt Czobor Ádám hajdanában tréfásan elkeresztelte. Gábor csak hallgatott, azonban Lőrincz már túludvarias kezdett lenni.

– De édes néném, bocsáss meg, korábban akartunk jönni, de… hát… az útak. Igazán nagyon, de nagyon örülök, hogy ilyen jó színben láthatlak… És a kedves bácsi… reménylem jól van ő is?

Folytatta volna tovább, de Lizi két újját odanyújtva a fiúknak, megszólalt ismét, de most már hidegen, kimérten:

– A bácsi igen jól van, köszönöm. Hanem ti bizony írhattatok volna elébb. Nem tudom, örülni fog-e annak, hogy így, váratlanul jöttök.

Ezalatt a háttérben vagy tíz cseléd, inasok, huszárok, szobaleányok sürögtek-forogtak, majd fellökve egymást, el lévén azzal a nagy dologgal foglalva, hogy a két fiú porköpenyét felvigyék az előcsarnokba.

Gábor tűkön állt, nem magáért, mit bánta mindezt ő, de öcscséért, kinek érzékeny lelkét tudta, mennyire bántani fogja ez a kissé valóban furcsa fogadtatás.

Azalatt felértek az előcsarnokba s ott nagybátyjuk, Márfay Miklós, Niki bácsi, mint a hogy a család hívta, várta őket. Fején hímzett sipka (az egyik vén leány hímezte), sötétzöld bársony reggeli öltöny a testén. Kicsiny, vézna ember volt, arczvonásai finomak, szúrós mandulavágású szemei voltak, csak úgy, mint majd minden Márfaynak. Keskeny orra, vékony szájszéle volt. Bajusza, szakálla ritka finom szálú, arczbőre sárgás fehér, tele ránczczal. Borotválva bízvást vén asszonynak lehetett volna nézni. Haja símán lefésülve kandikált elő a kaczér hálósipka alul.

Folyton idegesen izgett-mozgott, hol a vállán rántott egyet, hol az egyik kezefeje mozdult meg.

– He, he, szólalt meg vékony rikácsoló hangon, tót kiejtéssel – he, he, hát pontátlánok vágyunk. Nágy urákhoz méltón, kik ilyen mágámféle szegény emberhez jönnek.

– De hiszen, édes bátyám, egy órával jöttünk az ebéd ideje előtt, hogy mertünk volna elkésni, hiszen tudjuk jól a házi szokást.

– He, he, spectábilis. Jól ván. Hiszen nem is azért mondtám… vágy mi. A mi szerény asztalunknál nem tesz különbséget egygyel több vágy kevesebb… a ki nem eszik, éhen márád. Nicht wahr Lieschen?

Lizi némán, mereven bólintott a fejével.

– Jertek fráterek, menjünk a dohányzóba. Fräulein Adelgundá, két terítékkel többet. A lováknák zabot, szénát. Kocsisnak bort… inast is hoztál? Kérdte mosolyogva Lőrinczhez fordulva.

– Vadászt bátyám… tudod, a négy ló igen sok bajt okoz. Előre nem látott eshetőségekre is kell számítani. Azért merészkedtem…

– He, he. Az én korombán két lóval jártunk. A két ló lassan járt, szép ápátok… atyusom spórolós ember volt. Hja… más idők, más emberek Mi egyszerűek voltunk.

E perczben méltóságos márfai Márfay Miklós, a pápai Szent-Gergely rend vitéze és kamarás komornyikja kitárta a nagy lovagterem ajtajának két szárnyát, a melynek küszöbénél két aranypaszomántból alig látszó hajdú állott mereven s a társaság nagy hajlongások között eltünt a nagy tölgyfaajtók mögött…

21.

– Ime öcsém, Ánná húgom idősebb fiá – á Márfáy – mutatta be Miklós Gábort egy kicsiny, összetöpörödött úriembernek, ki a dohányzó nagy kerevetéről felkelve, eléjök tipegett.

– Örülök, örülök, domine spectabilis, hogy láthatom. Ismertem apját, nagyapját, kedves urak voltak, jó urak, okos urak… a főispánnál, kedves uramöcsém atyjánál patvaristáskodtam. Hm… régen volt, nagyon, nagyon régen. Öreg a legény, szú eszi a csontját, öreg rom…

Mondta volna tovább, de Márfay Miklós egy méltóságos mozdulatával elcsitította, mire az öreg «rom» megingó térddel meghajtotta magát, remegve kezet nyújtott s ismét visszatipiskélt a nagy kerevethez, a melynek puha finom párnái között úgy eltünt, hogy éppen csak a kopasz tarkója, meg a nagy csibukjának a vége látszott ki. Bánfalussy Péter volt, Márfay Miklós örök vendége, ki harmincz év előtt egy hétre jött hozzá látogatóba s azóta nem mozdult ki a Márfay-kastélyból.

A másik szoba ajtaján most egy magas, igen elhanyagolt külsejű ember lépett ki. A meghatározhatatlan életkorú – de úgy látszik még elég fiatal férfi világos kék szemei ártatlan kifejezéssel tekintettek körül. Tompa orra, kóczos nagy szakálla, óriási homloka, a mely kopasz tarkójába veszett, az antik-világ bölcseire emlékeztetett. Sokratesnek is hívták: de Czobor Lipót volt a becsületes neve. Az Ádám öcscse, a «vándor bölcs», a kóbor festő, volt a fiú, három vármegye csudája, kiről legendákat beszéltek azok, a kik nem látták még soha, a kiről azonban még csudálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, a kik mindennap látták.

Az «öreg kutya» (ez is egyike volt számos csúfneveinek, a melyekkel önmagát szokta illetni) oda csúszott hátulról a két fiúhoz, s hamiskásan, sunyin rámosolyogva, lopva megérintette a vállát. – Pók király ismersz még?

A két fiú hirtelen visszafordult s elfelejtve a Miklós bácsi fagyos világát, elfelejtve illemszabályt, merev házi szokást, mindent, egyszerre átölelték az öreg kutyát s örömükben majd megfojtották.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdte Gábor közvetlenül – azt se tudtuk, hol, merre bandukolsz s egyszerre itt akadunk reád.

Poldi helyett Niki bácsi felelt a kérdésre.

– Hm. Hát ez úgy ván, fráter, hogy ez az unoka-öcsém néhá elellátogát hozzám s nem fél attól, mint sokán, hogy szerény házámban elunja mágát.

Lőrincz helyre akarta Gábor ügyetlenségét hozni:

– Most, hogy Gábor is itthon van, igen gyakran fogjuk tiszteletünket tenni kedves bátyámnál.

Gábor azonban nem figyelt reájuk. Egy sarokba vonta az «öreg kutyát» s ezer kérdést intézett hozzá:

– Rég nem láttalak Poldim, hány éve már, hogy utoljára találkoztunk?

– Mikor utoljára Párisban jártam. Lehet már vagy két esztendeje.

– És azóta?

– Élek, festek, kóborlok.

– Átjösz holnap velünk Tomiékhoz?

– Nem bánom, átmehetek, úgy se voltam már náluk rég.

– És hát Tomihoz mentek elébb?

– Tán Kázmér bácsihoz… még nem tudom. De miért ne mennénk Tomiékhoz legelébb? – kérdte Gábor hevesen.

– Ott van a «szitakötő» is.

– Annál jobb… nyarat jelent.

Poldi majd minden rokonának, barátjának adott gúnynevet, a mely legtöbbször kifejezte az illető egész gondolat- és érzésvilágát, alakját, benne volt e gúnynévben testestűl, lelkestűl, a mely aztán az illetőre gyakran egy élet folyamára rászáradt. Így lett a folytonos szőrszálhasogatással elfoglalt Niki bácsiból Sardanapalus, így nevezte el Gábort Pók királynak, így Klienigstein Lolly grófnőt, a híres pozsony-bécsi szépséget szitakötőnek, így önmagát öreg kutyának.

Ez alatt Niki bácsi letette világos kék bársony fövegét, beleült egy magashátú empire székbe, egyik lábát egy kis tabourettere tette, fényes ritka haját símogatva, előadást tartott nékik az életről:

– Gábor, jer ide, ülj le. Te is Poldi. Hagy lássam a három fámiliá reményeit mágám körül. Te Lőrincz, te csak tündöklésre születtél, lovászok, fényes nágy istálló, tele lóvál. Négyes, vagy három komornyik, négy inás, franczia szákács, ti Nifforok vágytok köztünk a nágy urák. Ti arany kanállál szájátokbán jöttök a világra. He, he… he, mi Márfayak szegények vágyunk… (e perczben a másfél milliójára gondolt, meg arra, hogy ha meghal, ez a három fiú, örökölni fog tőle; gyűlölte őket.) – Szeretlek titeket, bár örömöm nincs bennetek. Te Lőrincz, te csak gavalléroskodol, a Gábor áz olyán, mint az ápjá volt, olyán bolond gyerek, nágyon sokát utázott nékem. Nincs gyökere – mondta vihogva – félek, elfújja az első nagyobb szél.

Gábor és Poldi összenéztek.

– Igen, igen fiúk. Keresztűl látok a koponyátokon. Kinevettek, ázt mondják, öreg á legény, nem ért hozzá. Öregség tánít meg fiatalon látni. Én látok tisztán, nem ti. Ez á Poldi meg igázi kóbor-czigány. Illik áz egy Czoborhoz, á nágy váskezű kánczellár unokájához, az én ides ányám egy testvérének unokájához, ki még á Czobor Lipót keresztnevét is viseli, hogy erdőt-mezőt gyálog csátángoljon be, hogy kilógjon á hüvelykújja á czipője orrából, hogy egy inggel járjá be á rokonáinák kástélyáit… he he he, bolond világ, bolond embereket szűl…

Az «öreg kutya» szemérmesen húzta össze a nyakán az inget, úgy összekuporodott, hogy a testéből, ruháiból alig látszott valami, a mellett meg ártatlanúl nézett maga elé.

– Czinizmus fráter, czinizmus! Én se mágámnak öltözöm fel minden reggel. (Hanem Adelgunda kisasszonynak, gondolta testi-lelki barátja, Bánfalussy Gábor, ki harmincz éve lévén házában, ismerte már a «házi szokást») – egyik nágyon is sokát ád mágára, (itt Lőrinczre hunyorgatott) másik meg semmit. Az én időmben máskép volt. Öregszem. Pár év még csak… legyetek türelemmel, aztán májd á Márfay sirbolt ájtájá ujrá megnyílik. Szegény Niki bácsiért nem lesz kár, csak szekírozni tudott benneteket.

Lőrincz, mint a Niki bácsinál majd mindig, tűkön ült. Hol elhalványult, hol pír futotta be az arczát. A másik két fiú nem sokat törődött a nagybácsijuk jóakaró megjegyzéseivel.

– Ná fráterek, nem oly gonosz á bácsitok még se… he-he-he. Ezzel felkelt, oda ment egy fali szekrényhez, a mely telis de teli volt ékszerekkel, kivett belőle egy tokot. – Ez a győrő, ez egy Márfayé volt, a ki a Nifforok várkastélyát egy hétig ostromoltá. Ezt neked ádom… Lőrincznek nyújtotta át, ki még mindig piros arczczal, udvarias frázisokat rebegett neki. Gyönyörő győrő – folytatta Niki bácsi tótosan, rikácsoló hangon – ádd májd á feleségednek. Néked Gábor… he-he-he… mert mindig utázol, egy delejtőt ádok. Egy szábádkőműves Márfayé volt; (bolond ákádt csáládunkbán mindig elég) májd irányítáni fog, ráviszen tálán á józánság útjára is, szép régi dáráb, szerettem… Gábor némán átvette a kis tokot s megvizsgálva, halkan rebegett hozzá valamit. – Néked Poldi, he-he-he. Egy darabig keresgélt a csecsebecsék között. – Ezt a rubintokkal kirákott keretű kis tükröt ádom. Czobor Erzsébeté volt, ki első Márfay Gábor neje lett. Világszép asszony volt. Sok pénzt vert el, fiának kevés márádt, ápád szegény ember volt, mikor ányádát elvette, (szólt odafordulva Gáborhoz) á Márfáy fájtá mindig szegény leszen. Ezt á tökröt néked ádom Poldi öcsém, majd meglátod benne, hogyán áll á nyákkendőd… Látjátok fiáim, áz öreg szegény elhágyátott Niki bácsi bőkezű is tud lenni…

A négy Márfay szűz, kik eddig a háttérben egy kerek asztal mellett kuporogtak, most újjongva lármázva körülzajongták nagybátyjukat.

– Ach, der liebe, gute Onkel wie generös! kiáltotta mind a négy egyszerre. Még az öreg Bánfalussy Péter is kötelességének tartotta előczammogni ülőhelyéről és pár szót mormogni «nemes szív és nemes lélekről».

Niki bácsi pedig akár csak Napoleon császár a jénai csata után, oly diadalmas arczot vágva, visszaült karos székébe.

– De ázért, szólalt meg, midőn pár pillanat multán a komornyik jelentette, hogy a levest felhordták – máskor irjátok meg elébb, há jöttök. Önmágátokat okozzátok máma, há koplálni fogtok. Szegény házámbá nem lehet váratlanul megérkezni, ázt á luxust, hogy mindennáp tíz vendégre legyen terítve, ázt csák egy Niffor engedheti meg mágának. Egy szegény Márfáy nem. No, májd jól láktok krumplivál!…

Ezzel meghajtotta magát Márfay Lizi előtt s karját nyújtotta neki, az asztalfőhöz vezette. Ott ismét meghajtotta magát előtte, a melyre Márfay Lizi ugyancsak egy mély udvari bókkal felelt. Utánna a többi párok vonultak ki nagy méltósággal, az inasok betették a nagy tölgyfa-ajtókat s a vendégek feszesen, kimérten leültek a kristálytól, ezüsttől görnyedező asztal mellé, a melynek közepén ezüstaufsatzon egy óriási feltrancsírozott páva díszelgett.

Az említetteken kívűl még a Miklós bácsi «udvara» volt jelen: Sztrehina Aloysius, a falu plébánosa, egy kicsiny, gömbölyű arczú papocska, ki egyúttal az udvari bolond szerepét is elvállalta. Azután Jakuth Viktor, a bonorum direktor, meg Hammel, a titkár. Mind ott ült az asztal végén, összedugott fejjel, mint birkák a déli napon, nem merészelve se szólni, se feltekinteni, tán még gondolkozni se, csak enni, de enni, annál többet.

Márfay Miklós szerény krumplis-ebédje két óráig tartott, vagy hétféle bort szolgáltak fel s nem volt hossza-vége a drágaságnak, inyencz ételeknek.

A midőn a tündöklő páva-pecsenyét körülhordták, az eddig néma ház ura (kinek egy külön inas folyton külön ételekkel szolgált) felkelt, haját kétszer megsimította s aztán imígyen szólalt meg:

– És emelem pohárámát az itt jelenlevő három ősrégi családunk kitűnő sárjáira, kik épp oly nágy reményekre jogosítánák kitűnő tulájdonáik, mint nevelésök által. Bevállom (itt mekegett egy kicsit) böszke vágyok őket itt mágám körűl látni. Böszke vágyok á Czoborokát egy már neves festő személyiben tisztelhetni, böszke vágyok, hogy á legfiátálább, bár észjárásra legidősebb Niffor («Na Niffor Tomi, nesze neked, fogd meg jól», súgta Poldi a Gábor fülébe) nálám láthatni, ki már oly nagy érdemeket szerzett a sport (Poldi egy köhintése) s a földmívelés terén s végül áz én csáládom ifjú sárját, á nágy reményű Márfay Gábor unokaöcsémet, ki oly méltón viseli két elődjének, az előbbi két Márfáy Gábornak nevit… no… igen (belezavarodik az öreg látom, súgta Poldi Gábornak)… így… igen… igen – örítem pohárámat á három nemzetségre!

A toaszt nagy riadalommal lett fogadva.

Miklós bácsi nagy büszkén egymás után koczintott a fiúkkal, majd udvarának tagjaival, kik nagy bókok között tolongtak a Méltsás urak körül.

Az erős tokaji felvillanyozta a társaságot, az elébbi ünnepélyes hallgatást lárma váltotta fel. Eddig, mintha csak mindenki az alkalmi toasztra várt volna, most már folyton megkönnyebbűlt arczczal nézett a szomszédjára, hogy azt a méltsás úr valóban elméltóztatott mondani:

– És az ifjú urak mind bejárják az egész környéket? – kérdte Hammel jelentős arczczal.

– Igen, rokonainkat látogatjuk meg, – felelt Lőrincz.

– Ellátogatnak persze Ujvárra is a grófhoz? – kérdte Hammel Niffor Tomira terelve a társalgást, tudván, hogy ezt a házat szapulni, a méltóságos úr kedvencz foglalkozásai közé tartozik.

– Hogyne, valószinűleg a holnapi estét töltjük ott.

– He… he… Ujvárra mentek? Szép kis hely – szólalt meg Niki bácsi – tetszeni fog á Gábornák, olyán bolond lyuk áz. Nem hágyták á kástélybán követ kövön. A fiatal ásszony nágyon czivilizált teremtés, Bécsbe járt á világba, volt már Metternich herczegnénél is fálun. «Nur Wean is a Stadt»… Juché! Bécs drágá városká. Tudjá á pénzköltés módját. Most egy lovárdát építenek, miután már áz idénre nágyobb költekezés módját nem találták fel.

– Niki bácsi nem szereti őket.

Szólalt meg az eddig hallgatag Poldi ártatlan arczczal, beleugratva őt.

– Én? Nem-e? Egy Niffor és egy Márfáy ne szeretné egymást! Nem rossz. Hisz gyerek korától ismerem, járt hozzám, mióta él a Tomi öcsém, a felesége meg helyre asszony, sokszor átkocsikázik hozzám délutánonkint. Teát iszik nálám, s ürűczombot eszik hozzá (mással nem él, mert ez az örök ifjú Pauline herczegné kedvencz pecsenyéje!), én is eljárok hozzájuk minden évben kétszer. Négy lóval… kettővel nem mernék beállítáni hozzájuk, mert kiégne a szemem. És azt mondod, nem szeretem őket. A multkor még egy kutyakorbácsot is káptám a Miczitől, ez nem mutát szeretetre? He… he… he. Tüstént elkorbácsoltám vele ázt á vizslámát, á melyet egyszer á Tomitól vettem kétszáz forintért s nem írte egy fábátkát.

– Miczi pedig nagyon szereti Niki bácsit, a multkor is annyit beszélt róla. Tartotta kötelességének ezt kijelenteni Lőrincz – az örökké udvarias Lőrincz.

– Igáz ez Páter? – rikácsolta Niki odafordulva Aloysius atyához, ki eddig némán és sokat evett. A páter ijedve feleszmélt, letette az óriási czombot, a melyet eddig majszolt, lenyalta mind az öt újját, aztán az örökös stereotyp mosolytól kikerekedett képpel így felelt: – A grófné utóljára mult év deczemberjének huszonnegyedik napján méltóztatott nékem gyónni.

– He… he… he. Még a napot is tudjuk… páter jó emlékező tehetségünk ván.

– Utóljára pedig husvéthétfőjén ebédeltem a grófnénál. A vasárnapot mindig itt a méltóságos úrnál szoktam tölteni, – folytatta mély meghajtással.

– Az ebédről, á melyet náluk megevett, többet tudná szent átyánk elmondani… nos átyus, jól evett náluk?

– Bár franczia szakácsot tart a grófi ház, nem hiszem, hogy ezt a páva-pecsenyét úgy el tudná készíteni, mint méltóságának a pátriában született udvari szakácsa Bafranyec mester, kit mi mindannyian úgy tisztelünk… Ezzel elkezdett hahotázni, de nevetett úgy, hogy vastag dereka majd csak hogy fel nem emelte a súlyos tölgyfa asztalt.

– Furcsa világ biz az, az Ujváry grófnál – szólalt meg Jakuth. – A franczia szakács alig győzi már etetni azt a rengeteg vendéget. Az uradalom gyér jövedelmét is ők eszik meg, a grófék meg majd csak hogy belé nem fulnak adósságaik tengerébe. Aztán észrevéve, hogy ez a théma, úgy látszik, a fiatal uraknak nem tetszik, más tárgyra csapott át, a mely tán kedvesebb lesz nekik:

– Ott van most a Lolly kontesz is, az aztán a kedves jószág, akár csak egy czukkerli, olyan aranyos!

De már erre a négy Márfay nővér legidősebbje is megszólalt:

– Olyan éppen, mint egy czukkerli. Annyi erkölcsi értéke is van csak, mint egy czukorkának. Olyan czifra, tarka-barka, nézni való az, mint egy bábú. Sajnálom azt a férfit, ki el fogja venni.

– Mi is, mi is – – sipogta a másik három, kik rendesen csak, mint nővérük kórusa s viszhangja szoktak szerepelni.

– Én igen kedves okos lánynak tartom, – szólalt meg Lőrincz, egy oldalpillantással Gáborra – ki bárkit is boldoggá tehetne. Persze, modora kissé elüt attól, a mihez mi ezen a vidéken szoktunk… De hát ez csak külsőség…

– Csák. Ázt hiszem jó szívű lány, legálább ázt mondják, sokákrá pázároltá á szívét. Sokát igér… he… he.

A négy lány lesütötte a szemét…

Pár percz múltán az ebéd is véget ért.

A fekete kávénál nagy disputa támadt. Márfay Miklós kijelentette, hogy Lőrinczet, ki a három fiú közűl legtöbbet ért a gazdasághoz, körülviszi a majorjaiban.

– És? – kérdte élesen Márfay Stefi, ki felocsúdt hála a sok bor s a fekete kávé izgató hatásának, folytonos hallgatásából.

Niki bácsi megsimítva haját, félénk pillantást vetett a négy lány felé, kik összenéztek s a kiknek rendesen lesütött szemei szikrát hánytak.

– Elvinnélek benneteket is, de hát a kis phaëtonrá csák nem tértek, áz omnibuszszál meg nem lehet á májorokát bejárni…

– Voltunk mi már elégszer a nagy omnibuszban is a majorokban s nem történt bajunk, – szólalt meg Lóri s hevesen tépegetni kezdte a csipkés zsebrevalóját.

– Na bizony te otthon maradhatsz, te úgyis tegnap voltál a bácsival, – replikázott Stefi, a legfiatalabb.

– Vagy mind vagy egy se, – határozta el Lizi.

– Különben nem érdemes a szót pazarolni rá. Jertek lányok, forduljunk egyet. Csak nem untatjuk könyörgéseinkkel a bácsit.

Utolsó szavait már savó savanyúsággal mondotta, hosszú keskeny derekát kifeszítette, lila pántlikás hegyes fejékén igazított egyet, a derekát körülövező aranylánczot feszesre húzta, aztán felemelkedett ülőhelyéből, a társaságnak egy mély, de igen kimért bókot vágott s kiment az ajtón. Három húga összenézett s aztán egyet gondolva, követték nénjöket.

Miklós bácsi feszengeni kezdett székén. Izgett, mozgott, köhintett, a pipáját igazgatta, símogatta a tarkóját, aztán elkezdett dünnyögni.

– Hm, hm. Péter, he? Péter, mit gondolsz? Bánfalussy Péter felriadt a kérdésre, ijedve bámultan körül nézett: – Bizonyára domine spectabilis, a mint gondolni méltóztatol. Folytatta alázatos hangon. – Talán induljak fogatni?

– Nem fráter, beszélek á lánykákkal, engedjetek meg fiúk… csak egy perczre… Ezzel vette világoskék selyem sapkáját s kisietett az ajtón a «lánykák» után.

A három fiú összenézett, ismerte már jól e házi jeleneteket. Most Adelgunda kisasszony szólalt meg:

– Oh Sie sind unausstehlich die gnädige Fräulein, wass der arme, liebe gute Onkel muss von Ihnen leiden, ist unaussprechlich!

Aztán folytatta németűl, irtóztató tótos kiejtéssel, minden é-t í-nek mondva. Koronként az égnek forgatta savó színű szemeit, arcza a dühtől már karmazsinpiros lett. Csontos hosszú újjaival fenyegető mozdulatokkal kísérte a leánykák kegyetlenségéről elmondott hőskölteményt. Péter bácsi pedig egy irtóztató hosszú csibukot szopogatva, koronkint helyeslőleg bólintott fejével. Ő az Adelgunda pártján állt, lévén a házikisasszony és a négy Márfay szűz, harmincz éve háborúskodásban egymással. Péter bácsi azonban az első pillanattól fogva Adelgundával tartott, lévén neki az éléstár s minden egyéb felett teljhatalma. Tudta, mit csinált.

A három fiú csak hallgatta az Adelgunda monologját – a melyet Péter oly kifejező arczjátékkal kísért s a melyre az Adelgunda háta mögött ülő kis papocska néha nem tetszését fejezte ki. Ő a lánykákkal tartott, kiknek egész életükben egyéb foglalkozásuk sem volt, mint a márfai templom számára hímezni.

Poldi látszólag nagy érdeklődéssel hallgatta Adelgundát, a másik két fiú némán, unott arczczal ült székén s nem tudott minderre mit mondani.

Hogy aztán a Niki bácsi visszatért, az Adelgunda kereplője is beállott.

– Nos… a lánykákkal ázt hátároztuk, hogy á Stefi itthon márád veletek, mert végre is nem férnek mind á kocsirá, (ezt ingerült hangon mondta a bácsi, bár édesen mosolygott hozzá) a többi három lány pedig és Lőrincz velem jő. És ti Gábor és Poldi, mit csináltok áddig?

– Mi majd elmegyünk Stefivel egy kicsit sétálni – felelt a Gábor helyett Poldi, kissé előre hajolt derékkal felállva s gyermekes naivitással mosolyogva Nikire, mint a ki nem lát és nem hall, mit a ki nem tud a Márfay Miklós házi visszonyairól semmit, de semmit.

Stefi, ki e közben lehorgasztott fővel besurrant a szobába, Poldi szavaira hálásan mosolygott és gúnyosan nézett három nővérére: «látjátok, a nyertes mégis csak én vagyok», fejezték ki a szemei.

De nem szólt semmit – félt a Lizitől.

22.

A nagy családi omnibusz kirobogott a tágas udvarról és hogy Stefi egyedűl maradt Poldi és Gáborral, eleredt a nyelve, de úgy, mint csak egy oly leánynak, kit hetek és hónapok óta nem engedtek szóhoz jutni a nénjei, ő lévén köztük a legcsendesebb és leghunyászkodóbb.

– Igen… így megy ez nálunk. De jertek erre, ezen az úton egyedűl maradunk. Felmehetünk az erdőig együtt. A legkisebb dologért harczra kell kelnünk az öreggel, kit egész testével, lelkével együtt az az útálatos Adelgunda rakott zsebre. Láttad, hogy elsárgult, hogy most megint mi győztünk?… De milyen szemtelen ez a személy. Ágyasa a bácsinak (mondta lesütött szemmel szűziesen pirulva) és nekünk ezt tűrni kell. Így élünk harmincz esztendeje (én húsz éves se voltam, mikor ez a szégyen megesett rajtunk) egy személy, a szeretője oldalán, mert az édes bátyánk kilökött az útczára. Akkor Lizi huszonöt éves se volt még… Hová mehettünk volna mi leányok ilyen fiatalon? Nem tudtunk a világról semmit… a Niki bácsi idecsalt… azóta itt vagyunk eltemetve…

– De hát nem lehetne ezen valamiféle módon segíteni? – kérdte Gábor, ki maga sem tudta miért, de szánni kezdte ezt a vén leányt, kit annyi sok évi erkölcsi szenvedés ily kerekre hizlalt.

– Hi-hi-hí… segíteni? – vihogta Stefi, de úgy, hogy egész vastag teste megrezdült belé. – Hogyan? Késő már édes öcsénk. Öregek lettünk, én is, nénéim is, rászoktunk már erre az élettel homlokegyenest ellenkező existencziára. Nem tudnánk már ellenni mindennapi apró bajaink nélkül. Csak a Lizi szokta koronkint azzal fenyegetni az öreget, hogy hazamegyünk bátyánkhoz, a Lóri meg, hogy klastromba megyünk. A Lizi fenyegetése diplomatikus, az hat rá, ettől tart. Csak a gyűlölt Kázmérhoz ne… A Lórién csak nevet. Bánná is ő, ha ma felfordulnánk mind a négyen.

Folytatta volna tovább, de egy fordulónál szembe találták magukat Adelgundával, ki úgy látszik a távolban követte őket, attól tartva, hogy a Márfay leányok legfiatalabbja valami olyat talál mondani a fiúknak s kivált Gábornak, a mi ő reá «hamis» fényt vethetne.

Amint Stefi meglátta Adelgundát, hirtelen meghajtotta magát a két fiú előtt, de olyan mélyen, hogy szinte eltünt buggyos szoknyáinak tengerébe, aztán sarkán fordult s kicsiny aprózott léptekkel, a kastély felé tipegett.

– Sie hasst mich, die Kleine. Sie möchte mich umbringen! – sipította Adelgunda, még sárgábbra válva, mint a milyen azelőtt volt.

Gábor egy pillanatig utána nézett, aztán pár perczig kedvetlen arczczal még hallgatta Adelgunda szitkozódásait.

– De nem vagy fáradt, én szívesen pihennék egy kicsit? – fordult Poldihoz.

– Korán indultunk el Dálnáról… Merre van a szobád?

A két fiú összenézett, megértették egymást. Elbucsúztak Adelgunda kisasszonytól.

23.

Poldi szobája helyett – a mint Adelgunda letünt a láthatárról – az erdő felé mentek. Lassan, szótlanúl haladt a két fiú, mint a kiknek igen sok elmondani valójuk van s nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.

– Soká nem láttalak Gábor, – szólalt meg végre hosszú csend után Poldi, midőn egy tisztásra értek, s egy árok partján mindketten leültek a földre.

– Mondd, hogyan birsz itt heteket és heteket eltölteni? Hiszen ezek kétségbeejtő állapotok! – szólalt meg hevesen Gábor, a helyett, hogy Poldinak felelt volna.

– Miért? Sokat vagyok itt egyedül. Hagynak tenni, menni. Igen jól elvagyok az oldalukon. Sokszor észre se vesznek.

– De ők maguk, velök nem törődsz?

– Hol nevetek rajtuk, ha kicsinyes oldalaikat látom, hol meg sajnálom őket, ha életczéljukat, törekvéseiket veszem tekintetbe. Haragudni egyikre sem tudnék, – mondta a vén bölcs nagy figyelemmel vizsgálva a lábainál rajzó hangyabojt. – Ezeknek van életczéljuk – mondta a hangyákra mutatva – tudják, mit akarnak. Amazok, a mi nevezetes rokonságunk, rohan előre az ürben, marakodik semmiért, kínozza magát mindegyik külön, küzd, cselekszik, szenved,… s mindent semmiért… A hangyák mily bámulatraméltó teremtések.

– De mily irtóztató ez a ház, milyen borzasztóan nevetséges ez az öreg ember, aki ki van a szó szoros értelmében ezeknek a vén lányoknak szolgáltatva, akik azt teszik vele, a mit akarnak, s ilyen vén lányféle produktumot csinálnak belőle.

– Hát nem ismered még Sardanapalus bátyánkat, hogy ezen csudálkozol?

– Ismerem, ismerem, de azért minden újabb találkozásunknál újból fedezem fel őt. És Kázmér bácsival, hogy vannak mostanában?