← Table of contents
Fuimus

ELSŐ KÖNYV. (continued 2)

Reading edition

– Úgy, mint azelőtt. Tán csak nem hiszed, hogy kibékülnek még valaha. Húsukká, vérükké vált az egymás iránt érzett harag. Most az a szenvedélyök, hogy a márfai helyi postán nyílt levelező lapon goromba leveleket írnak egymásnak. Persze a postásné s így indirekte a megyei intelligenczia végtelen gyönyörűségére. Miklós bácsi soha se fogja megbocsájtani, hogy azt a park alatti útat át nem engedte néki, Kázmér meg bűnül rójja fel Miklós bácsinak, hogy a négy lányt magához vette.

– De hogy is volt ez a história, én már csak homályosan emlékszem rá?

– Nos. Hiszen tudod, hogy családaink veszekedései tradiczionálisak. Sokkal kisebb ez a vármegye, semhogy három ily hatalmas nemzetség megférjen benne egymás mellett békében. Hiszen csak egy főispáni székre aspirál mind, a családoknak meg oly számos a tagja. Nagyatyád testvéröcscse Endre, márv iszályban élt bátyjaival, így Nikivel is, és a milyen rossz testvér, olyan rossz atya is volt. Csak a fiát, Kázmért pártfogolta. Ennek akart mindent hagyni s ezért a négy lány mindentől visszatartotta. A család oltárára estek áldozatul! De hiszen ezt tudod. Nos, a Miklós, ki már az öreg Endrét ki nem állhatta, hogy Kázmért megbosszantsa, (ki ábbán áz út proczesszusbán oly méltátlánul járt el vélem – mondaná Niki) magához vette a négy lányt, sub titulo, hogy sajnálja őket. Szó sem igaz, ezzel is csak a Kázmért akarta boszantani. Mert nkább kínoztatja magát napról-napra, csakhogy elmondhassa a látogatóinak: «Szegény húgáimát mágámhoz vettem, mert á szívtelen bátyjuk kilökte őket áz utczárá».

– De hát, hogy lehet ilyen semmiségeken veszekedni.

– Gyermek, nem ismered még a mi világunkat? Egy tűszúrást itt még húsz év mulva is megéreznek. Egy hevesen kiejtett szót, a melyet már a kiejtés pillanatában is mosolylyal ajkainkon fogadtunk, húsz év mulva is megemlítünk, ha a sértőről beszélünk, már t. i. a háta mögött. Furcsa világ ez nagyon… az érzékenykedés világa, és azt hiszed mi, te és én többet érünk mint amazok? Szó sincs róla… ismerlek titeket, mint magamat. A különbség csak abból áll, hogy «fajtánk» tulajdonai nálunk valamivel finomabbak, velenczei üveg finomságuak lettek. Az érzékenykedésből szenszitivizmus lett, a szőrszálhasogatás nálunk töprengéssé evolválódott, azért édesem te is, én is, életképtelenek vagyunk, csak úgy, mint ők és éppen olyan szánalomraméltók vagyunk, mint ők. A pusztulás kezdete… erjedés nálunk, náluk, mindenikünknél…

Gábor nem szólt. Érezte, igaza van a vén bölcs – gyereknek. Érezte, több gondolatot hítt e pár szóval a lelke mélyében életre, mint a mennyit önmagának be mert vallani.

– És nézd őket. Hidd el, szánalomraméltók. Nézd ezt az öreg gyereket, ki egész életében egyedül volt, daczára annak, hogy módjában lett volna megnépesíteni a házát, nővel, gyermekekkel. A ki gazdagsága közepett is a szegények szegénye maradt s ki alapjában nem rossz ember, – ezek a vén lányok, kiknek csak nevetséges oldalait látjuk, szánalomra méltók szintén. Nem tudnak az életről semmit, mégis boldogtalanok, mert üres a létük, irány és czél nélkül vegetálnak. És mégis vannak olyanok, kik azt mondják: minden boldogtalanság kútfeje az élet… Látod öreg Gáborom, ide jövök, ha már azt hiszem, hogy utól értem az árnyékomat. Úgy érzem, itt még újra… életre vígasztalhatom magamat. Jó lányok ezek, lehettek volna a legjobb anyák, a legjobb hitvesek. Hallod ott lenn a vastag Stefi vékony hangját?… Nézd, a házi nyúlainak él – e perczben is őket beczézgeti. Szaporaságukban születik újra… ez tartja fenn az élet iránti vágyat benne… nevetséges szegény és nagyon szánalomraméltó.

– És te, mit mondasz magadról? – kérdte hirtelen Gábor.

– Én, pókkirály? Engem nem fogsz bonczolgatni kis öcsém! Szilárd, áthatlan anyagból vagyok én, nem lát át rajtam senki, még górcsövön sem… És Poldi nevetett és nevetett vele Gábor is.

Az alkonyat hűvös szellője átiramlott a tájon. Nedves, ködös estére ébredt a két álmodozó. Tavasz van még mindig! Még virágzanak a fák, még dalolnak a fülemülék… azért az erdőből már erjedés szaga jön idáig, nedves, őszies zimankós levegő.

– Öregek vagyunk fiú… az utolsók, menjünk fel a romok közé, ott a mi helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak a merre mi járunk, fonnyadó virágok nyílnak a szíveinkben is, nem nékünk való a holdvilág, – szólt Poldi élesen nevetve s az épp feltünő holdvilágra mutatott.

Lassan a kastélyba ballagtak.

24.

Szobájukban Lőrinczet találták kipirulva, szikrát hányó szemekkel.

– Soha, soha se jövök ide többé, útálatos fészek, gyűlöletesek a kik lakják.

– Mi történt, fiam, hisz egészen ki vagy kelve magadból… Csillapodjál gyermekem, – szólt Poldi, és nyugodtan símogatta kopasz tarkóját.

– Azért vitt magával, mert engem állhat köztetek legkevésbbé. Egész úton kínzott. Anyám ellen, Tomi ellen, egész családunk ellen kikelt. Nem győztem hallgatni…

– Hát miért nem feleltél meg neki magyarán, – szólalt meg hevesen Gábor – csak én velem merjen így beszélni, csak merjen anyánk ellen kelni…

– Te tudom bátrabb vagy mint én, okosabb is vagy, útaztál sokat, te megfeleltél volna néki tudom, – beszélt Lőrincz keserűen, – én ostoba, gyenge filkó vagyok.

– Mi ez, Lőrincz?

– Gábor!

– No gyerekek, ne vesszetek azért ti is most össze. Hagyjatok békét a Márfay tradicziónak. Már nagyon közönségesek lettek, hát mit mondott még az öreg?

– Semmit, de ebben a semmiben minden benne volt. Vén pimasz róka – és ezek a lányok! Na Gábor, büszke lehetsz rá, hogy a nevedet viselik.

– Vagyok is, büszkébb, mintha a Tomi viselné a nevemet.

– Hé, gyerekek, nagyon meleg van ebben a szobában vagy mi, hogy így egymásnak mentek. Csend, rend és figyelem, hallgassátok meg az öreg Poldit, az a bölcs, a mit az mond, azt kell követni…

A két fiú duzzogva ült egy kanapé két szélén, egyik se szólt egy szót sem.

– Nos, hát az öreg kutya azt mondja ti nektek, hogy gyerekek vagytok és értelmetlenek! Ha annyit fogtok tudni, mint az öreg Poldi, akkor mindig és minden körülmények között meg fogjátok egymást érteni. Na, öleljétek át egymást, egy-kettő… különben baj lesz… úgy.

A két fiút az egymás karjába lökte. Ezek egy perczig húzódoztak, majd hirtelen egyet gondolva, átölelték egymást.

– Most mehetünk le a kedvencz «amerikai» nagybácsinkhoz. Harangoznak vacsorára, ha elkésünk, nem kapunk tésztát.

25.

Vacsora alatt Niki bácsi Kázmérékról beszélt.

– Hát átmentek hozzá is. Hm, hm, üdvözlöm őket, he… he… he… most bájbán vánnák tudom. Sok ádóságot csinálták míg a Kázmér főispán volt. Meg a fiú nágyon szeret mulátni. Míg dobrá kerülhet á kástély.

– Anna néni pedig nagyon spórolt mindig.

– Niffor lány biz áz, szereti á töndöklést, á ti véretek, – szólott Lőrinczhez fordulva.

– Anna nénit nagyon szeretem, apám kedvencz testvére volt.

– Tomit is szerette áz átyád?

– Azt is, de kevésbbé, mint az Anna nénit.

– Ez a tizenhármádik Márfáy-Niffor házasság, á mely rosszól sikerült.

– Jól sikerült, szólt Lőrincz elég határozottan egy oldalpillantással Gáborra.

– Hiszen boldogok, szeretik egymást.

– Já fráter, áz nem elég áz üdvösségre. Há dobrá kerül á ház májd á fejük felett, nem lesznek boldogok többet.

– Kérem, kedves bátyám, ne szóljon róluk, ebben úgy sem egyeznénk meg soha, – szólt szavába Gábor elég hevesen s visszanézett Lőrinczre.

– Hej, hej, no lám! ejnye no… hát éljenek á Niffor Márfay-frigyek, emelem pohárámát a Niffor Márfay-házasságokra, s nevetett torka szakadtáig.

Ez már egyenesen Lőrincz ellen intézett sértés volt. Tudta, hogy ezzel bántja meg legjobban Gábort, ezért tette.

A hangulat mind nyomottabb lett, a fiúk nem beszéltek. Amazoknak meg más tárgya, mint az egymás szapulása, nem is volt s minthogy mind a három családból lévén jelen családtag, nem bánthatták egymást, hallgattak.

Végre a vacsorának is vége kellett, hogy legyen.

A mint a társaság a dohányzóba húzódott és Niki bácsi Péterrel és Lőrinczczel tartlizni kezdett, Poldi meg a három Márfay-lány egy ablakfülkébe vonult pletykázni, Lizi Gábort magához intette s a szoba túlsarkába vonult vele.

– Beszélni akarok veled, öcsém. Valamit kérdenék tőled.

– Parancsolj, néném, miben lehetek szolgálatodra – kérdte Gábor meglepetve.

– A dolog kényes… Hidd el, nem a kiváncsiság hajt rá, hogy e húrt megpendítsem, más, egészen más okból teszem. Rokoni érzés hajt rá… – szólt fontoskodó arczczal, egyet köhintve a Márfay-leányok legidősebbje.

– Parancsolj velem.

– Mondom, a dolog kényes, de hát egyenesen medias res megyek. Igaz az, hogy te Klienigstein Lollyt el akarod venni?

Gábor elhalványult, egy szempillája megrezdült, aztán nyugodtan megsimította bajuszát, így szólt: – Nem tudok róla néném, én legalább nem tudok.

– Lári-fári, nem igaz. Látom az arczodról, hogy hazudsz. Akarom tudni és pedig a te érdekedben akarom tudni.

– Bocsáss meg néném, de kérdésed meglep s formája még jobban.

– Azt mondod, semmi közöm hozzá. De van. Higyj nékem, vén lány vagyok, sokat voltam egyedül, sokat asszonyokkal, ismerem a fajtámat. Ne vedd el azt a lányt, haszontalan lány az, legalább ilyen formában, mint a hogy ma itt áll előttünk. Ismered az apját?

– Azt mondod, semmi közöm hozzá.
– Azt mondod, semmi közöm hozzá.

– Azt mondod, semmi közöm hozzá.

– Hogyne ismerném.

– Ravasz, számító diplomata. Komisz ember. Lolly meg a kedvencz lánya volt.

– Azt mondják, nem jó ember. De hát nem igaz ám minden, a mit az emberek beszélnek.

– De jóhiszemű lettél. A külföldön tanúltad? Tanúlj hát itthon is valamit. Végre is bevallom, nem te néked magadnak, hanem az egyetlen jóravaló, szép jövőjű Márfaynak mondom. Büszke vagyok a nevemre, ha nem lettem volna büszke, tán nem hagytam volna feláldozni magamat… Azt hiszed, nem tudtam az első percztől fogva, mi vár reám? Láttam már jövőnket akkor, midőn a zárdából visszajöttem. Láttam, mire czéloz az apám, mire a bátyám. Tudtam, hogy nyomorogni fogunk egy élet folyamán… s megtettem. Mert ezt a Márfay név dicsősége így hozta magával. Én tudtam, a húgaim, az ostoba libák nem. És… eljöttem ide, ebbe a bagoly-odúba, beleültem ebbe a szemétbe s így feláldoztam magamat, pedig ismertem a Niki veséjét, máját, (itt hangja fenyegető lett, dereka megnyúlt, két szürke szeme szikrát hányt) eljöttem, s magammal áldoztam fel a húgaimat is. Eltemettük magunkat… no jól van, megtettük a Márfay névért. Látod, fiam, ilyen vagyok. Most már ismersz? Pedig szép voltam ám… szerettem is, szerettek is. De hát én Márfay Lizinka… mert Lizinek ez a vén vakand keresztelt el, szép lánykoromban Lizinka volt a nevem, – csak nem mehettem egy községi jegyzőhöz. Ezt tudtam. Nos, a czímerünkért, a családfánkért… érted?

Ezzel hangosan nevetni kezdett, de úgy, hogy azok a tartli-asztalnál visszafordultak és Niki bácsi rikácsoló hangján odaszólt nékik:

– Hej, de vígán vágytok! Ejnye Lizinkó, ne forgásd el á Gábor fejét. És így – Lizinkából Lizinkót kanyarított az öreg.

– Játszunk bácsi, játszunk a Gáborral. Mesét mondok neki a cziczáról meg az egérről. Értesz? – folytatta halkan – nem tűröm, hogy elvedd azt a leányt. Számító, mint az apja, hideg, okos. Olyan farkasfajta. De üvöltése mézes-mázossá válik, ha egy falat kenyérről van szó. Vigyázz fiú, vigyázz! Ti olyan lágyak vagytok, mint a Márfay fiúk. Olyan volt boldogult édes atyád is… ne mozdulj… szerettem, tiszteltem. Lehetett volna nagy ember is belőle, csak lágy volt, nem a küzdelemre született. Kitekerték a nyakát… Ilyen lágy bolond a Kázmér, kit életében az atyja vezetett az orránál fogva, halála után meg elbutult, nem látott többé tisztán, ilyen lágy, de még lágyabb, hisz ez már nem is agyag, csak sár, a Niki bácsi. Csak mi, Márfay lányok, csak mi vagyunk férfiasak, csak mi tudunk akarni, igen, én! – és sovány, kiaszott mellére ütött – a tótfaj asszonya erős akaratú… Én, a hogy engem itt látsz, harmincz éve vagyok háborúban azzal a személylyel. Védem magamat és a húgaimat a körmöm szakadtáig, életre-halálra. Ha én nem vagyok, már rég kilökött volna a vén vakand az utczára. Ezerhatszáz forint a négyünk apanage-a, ezzel éhen halnánk négyesben. De nem bír velem, nem is fog. És ez a harcz, ez az életczélom, ez tartja bennem a lelket, ha ez nem lenne, már rég belé fordultam volna a síromba. Értesz hát? Hová bámulsz? Nézz reám. Értesz?

Gábor lekonyúlt fejjel hallgatta. Úgy érezte, mintha egy koporsó födelét nyitották volna fel előtte, úgy hatottak rá a Lizi szavai.

– Látod, néném, igazad volt s nem is volt igazad… a mi pedig a Lollyt illeti, hidd el, ismerem. És ez a felelet szavaidra.

– Jó felelet, férfias felelet. Mert látom, szereted. Hidd el, nem jól jársz vele. Vétesd el az esküdt ellenségeddel s menj el a torára, tán majd azon elszeretheted az özvegyét. Többre nem jó… Ha volna még egy Niffor Tomink, annak szánnám. Niffornak való, nem egy Márfaynak. Ezt azért mondom, mert gyűlölöm ezt a gőgös fajtát, a mely mindekkoráig csak elnyomni tudott minket. Látod ott azt a hegyet… mutatott egy hegyormot, szembe vélük – ezt kapta hozományul az a Márfay lány, ki legelébb, ötszázad előtt egy Niffor neje lett. Ez volt az első ostobaság, a mit a Márfayak a Nifforokkal szemben elkövettek. Ez időben a lányokat meztelen testtel adták férjhez s már akkor a mi nagy úri nemzetségünk egy ős erdőt adott hozományúl. E percztől fogva mind végig csak a megkárosításunkra gondoltak… gyűlölöm őket.

– Lőrincz a testvérem, – vágott szavába Gábor, elég nyersen.

– Ez legalább félig Márfay az anyja után. Bár nem szeretem őt sem. Te telivér Márfay vagy, emeld fel a családot. Szép jövőd van, azt mondják… mondják karmod is van. Eddig még egy Márfaynak se volt, használd a fegyveredet…

– Mit tegyek? – kérdte Gábor finoman mosolyogva.

– Ne nevess, nem tréfálok. Legelébb is házasodjál meg, keress egy gazdag, okos feleséget. A többi majd magától jő. Hisz van eszed, ambicziód, tudod az útat, a melyet követned kell…

– De néném, éppen azt nem tudom.

– Hát te is csak éppen olyan legény vagy, mint a többi! Már az első lépésnél megbotlasz. Eh! És én mégis, mégis bízom benned. Valami azt súgja a lelkem mélyén, ebből ember lesz a talpán. Csak… Ismét visszatérek a vesszőparipámra, a Klienigstein mamzellet ne vedd el. Vesztedre lenne ez a házasság.

– Ne félj ettől néném… És hogy elterelje e tárgyról a társalgást, felkelt s kiváncsi szemmel nézte a kártyázókat. – Hát ez mi? Hányan tartliznak?

– Tartli? ha-ha-ha. Hát még nem tudod, hogy minálunk is kiütött az ősi nyavalya. Ferbli az fiam, ferbli. Látod, körülülik az asztalt. Adelgundának tudod csak annyi a pénze, a mennyit napról-napra, nem, éjszakáról-éjszakára szerez, a tiszttartónak more patrio hatvan forint a fizetése, a titkárnak ugyanannyi. A kis pap… no ez felmehet úgy mindent összevéve vagy ezer forintra egy esztendőben és tudod mennyi a partie? No fiam, ezer forint szokott lenni az alap. A bácsi és Lőrincz birják… Gábor odanézett, valóban a Lőrincz is játszott – a többi…?

– S a többi?

– No azok, ha nyernek, úgy a bácsi fizet. Ha nem, akkor is. Vagy, ha nem fizet… a gazdaság elbírja még ezt is!

– De hát akkor minek ez a játszma?

– Ez csak azért van, hogy a vendégek el ne únják magukat. Ez így szokás minálunk a brinza birodalmában. Jere, nézd meg közelebbről, tanulságos nagyon.

A kártya-asztalhoz mentek. Ott ültek egy sorban. Az öreg úr mosolygó arczczal csak nézi, összeszorítva úgyis keskeny ajkait. A kis pap lilaszínre pirúlt szemei kidűltek. A sovány tiszttartó fakó arczczal, reszkető ajakkal, mint akár csak a kapzsiság szobra. A titkár közönyösen, mint a kinek mindegy akár nyer, akár veszít, hisz nála a kassza kulcsa. Adelgunda oda símulva Niki bácsihoz (ilyenkor símult a legközelebb hozzá) és Lőrincz nagyúri grandezzával, nyugalommal.

Az utóbbi vesztett, azt koppasztották.

– He… he… Gábor öcsém, hát ezt nem tánultuk meg á sok messzi univerzitáson?

– Ezt nem, bátyám, ez hazai tudomány.

– Sájnáljuk á hátoskát, sájnáljuk, he?

– Gábor nem szokta, bátyám, – szólalt meg Lőrincz.

– Hát te szoktad? kérdte önkénytelenül Gábor.

– Csak úgy néha-napján, a hosszú téli estéken ráfanyarodik az ember.

– Ná, ná, ne beszéljünk ánnyit. Háládjunk fráterek.

A három leány és Poldi, az asztal túloldalán kuporogtak. Ők persze nem játszottak. A vén kutya egyik kezébe temetve állát, szinte az asztal alúl sandított fel a játszókra, néha-néha oda hunyorgatva Gáborra.

– Hát hogy tetszik a játszma? – kérdte odacsúszva hozzá halkan.

– Kérdheted?

– Nos, majd mást mutatok néked… kárpótlásul, mondta még mindig súgva – csak tessék besétálni, nyitva a panoráma… az egész világ, meg még azonkívül jó csomó dolog látható az én kis camara obscurámban. Na lányok – folytatta hangosan – hát egy kis muzsika nem lészen?

A három «ifjabb» Lizire nézett, ki helybenhagyólag intett fejével s a nagy terem felé indult. Utánna húgai, leghátul Gábor meg Poldi.

Gábor a nagy terem ajtajánál önkénytelenül megállt. E nagy szállában voltak a Márfay-család trofeái összegyűjtve. Régi zászlók a harcz mezejéről, az elhunyt családtagok kardjai, lándzsái, nyergei. Az egyik Márfay ős feleségének, ki Rozgonyi leány volt, egész gyöngyökkel, aranynyal kihímzett menyasszonyi ruhája üveg alatt. A falakon az egyik oldalon az ősök képei az Árpádok óta; mind büszkén, délczegen. Az egyik vértben, a mint harczba megy s fiatal nejétől búcsúzik, amaz biborpiros magyar ruhában, a hogy Mátyás az igazságos, udvarába készült. A képsorozat vége felé már egyszerűbb ruhákban kevesebb ékszerrel, de a helyett óriási könyvekre támasztott jobbal. A terem baloldalát az ősök nejei, gyermekei foglalják el. Itt az az ősnő, a ki három uradalmat kótyavetyélt el arra, hogy ezt a tenger sok ékszert, drágaságot összevásárolja, a mely a keblét és ruháit díszíti, (ez is Niffor-leány volt, szokta Lizi e kép előtt mondani) mellette kis leánya, kit szintén alig látni a skofiumtól s a ki sovány, aszott kezében nagy fehér liliomszálat szorongat. Fiatalon halt meg, ezért az ártatlanság e szimboluma. Lejebb a sor végén fehér parókás úri asszonyok mélyen kivágott ruhaderékban, nem spórolva bájaikkal. Egyik-másik keblén a csillagkereszt, a habsburgi éra emlékeül, mellettük egy-egy «alapítványi hölgy» mind, mind a család oltárára áldozva, mint a négy Márfay hajadon. E szegény lányok a család történetében e képeken kívül jóformán nyomot se hagytak, egész szereplésök paszivitásokban lévén.

A nagy ablakokon keresztültörő holdvilág fakó ezüsttel hintette be mind e rég elhalt, elmult fény emlékeit.

A terem közepén csak egy füstölgő, pislogó gyertya… ennyi maradt itt csak az életből, az is elalvóban, bele-belekap egy szélroham, a mely fel-fellobbantja gyér lángját…

De Lizi karos gyertyatartókat hoz a másik szobából, a melyek ridegen világítják meg a holdvilág és az egy gyertya fényénél oly misztikusnak látszó avult dicsőséget.

Aztán Stefi kiszalad a teremből s pár percz mulva a vén komornyikkal tér vissza, ki tüszkölve, horkolva egy szuette hegedűt húz elő tokjából és hangolni kezdi.

A két fiú egy hatalmas ódon kanapé két sarkán telepszik le s hallgat.

Lizi leült a harmonium elé, húgai mögé állanak, mellette a vén inas hegedűjével, ki egy régi-régi dal akkordjait kezdi játszani.

A leányok pár pillanatig figyelik, majd dalolni kezdenek, az inas kiséri őket egy hegedűn.

Unisono énekelnek, ugyanazon a hangon dalol a négy leány, ugyanazon játsza a komornyik.

Régi, régi templomi dal volt… vagy tán szerelmi nóta a hegedűsök idejéből? Ki tudja? Egygyé vált a hang, egygyé az érzés.

A szókimondó férfias Lizitől a gyermekes, gömbölyű naiv Stefiig, nem, az öreg komornyikig mind egy húron pendültek. Egy dal ugyanazon hangnemben, ugyanazon hangon. Tiszta, áttetsző melódia, szinte már emberi sincs benne. Tiszta, mint az, a mit a vén krónikák penészes lapjairól olvas le az ember, – tiszta, mint az öreg harangok hangja, tiszta, mint az a liliom, a melyet a kis korán elhalt leányka szorongat a kezében és tiszta, mint e perczben a négy leány arczkifejezése. E pillanatban nyoma sincs a Lizi arczán annak, hogy Nifforok is léteznek, hogy az életben keserűség, szenvedés is van, a másik kettő arczáról nem rí le, hogy az élet gyönyörét az evésbe, emberszólásba fektetik, Stefi arczáról eltünt az a kifejezés, mintha Adelgundáról tudna. Mind boldogan, átszellemülve mosolyog, mintha mind egy jobb, egy szebb világba látna. Pedig orczáik még sápadtabbak a kilencz gyertya fényénél, mint azelőtt voltak, szomorú szemeik még mélyebben fekszenek. Orczáik beesvék, de azért ajkaikon mosoly, kezeik kiaszottak, öregek, de azért össze vannak kulcsolva e perczben. És az öreg komornyik ősz bóbitája sem oly nevetséges, mint az asztalnál volt, érzi, látszik, a mit a négy leány dalol és érzi vagy tudja csak, hogy követni kell őket jóban, rosszban, mint engedelmes, hűséges szolgájuknak.

A két fiú csak hallgatta, csak nézte őket.

– Érted most már, hogy van itt is érdek, hogy az életnek mindenképp két oldala van? – kérdte Poldi halkan.

Gábor hallgatagon bólintott fejével. Érezte, hogy ez a dal, ezt a képet fejezi ki. Elmult, boldog időkről beszél, azokról az időkről, midőn ez a négy leány is, ezek a falonfüggő, rég a sírban nyugvó alakok éltek. Midőn még nem futotta be a Rozgonyi leány skofiumos ruháját a pókháló, midőn még nem hintett a leányok szívébe az élet semmit.

Úgy érezte, e perczben elevenné vált mind ez az összehordott pusztulás, itt a szeme előtt. Úgy érezte, a négy lány fiatal lett s a falra szegzett zászlókat kibontotta a tavaszi szellő és lengedeznek úgy, mint századok előtt a harcz mezején… Érezte, hogy lehetett szeretni is e zászlók árnyában s a szív, mely a hazáért dobbant, a mely napról-napra szembeszállott ezer veszélylyel, nagyobbat dobbanhatott akkor, midőn a tavasz első szűzi fuvalmában újra született. Élet, czél, küzdés, megujúlás abban a mi volt s a minek mindig lenni kellett… Az álmok világa, valósággá vált, az álmodozó a tett idejére vágyott. Úgy érezte, nem az a mi ma, hanem a mi e dal s e jelvények idejében volt. Ifjúnak érezte magát, repűlni vágyott!

És egyszerre a dalnak vége szakadt.

Ott állott előtte a négy lány, most már veszekedve a tempó felett. Az inas mély bókok között magyarázott nékik valamit, a terem egy sarkából denevér szabadult el és suhogva szelte át a nagy termet, a penészszagot annál érezhetőbbé téve…

A túlsó szobából az öreg Niki bácsi rikácsoló hangja hallik.

Gábor tétován tekintett körül, sehol egy nyugpont, a hol kipihenje magát. Hol, hol van a révpart, az álmok után? Egyszerre a Poldi szeme sugárzott rá a homályból. Nem szólt, de tudta, hogy a másik mit gondol.

Az egymás lelkében pihentek meg, pedig-pedig az jobban kifejezte évszázadok romboló erejét, mint a sok rongyos szövet, zászlók, rozsdás fegyver, jobban mint a leányok dala, jobban mint azok ott a túlsó szobában, kik az életkedvet ilyen eszközökkel akarták az egymás lelkében életre hívni!

26.

Pont fél tízkor a társaság bókolva oszlani kezdett.

– Órá cánonica – rikácsolta az öreg s megelégedett arczczal fogadta a szűzek kézcsókját.

– És mi kimehetünk még járkálni a parkba? – kérdte Gábor összenézve Lőrinczczel.

– Jáj fráter. Áz én szegény házám ájtáját pont fél tízkor becsukják, innen ki nem mehet ez időn túl senki. Nem szeretem a kóborlást. Áz éjjeli úták rontják áz urát, rontják á cselídet. Sájnálom fiúk, de kivítelt még á kedvetekírt sem tehetek, különben á dálnáiáknák jó is lesz á pihenés, hájnáli kilencz órakor keltek fel, fáradtak lesznek a szegény fiúk.

Poldi naiv arczczal meghajtotta magát, mint a kit ez a rendszabály meglep, (húsz esztendeje ismerte a házi szokást) de a ki azért ezt a legtermészetesebb dolognak tartja.

A három fiú meghajtotta magát s ünnepélyes bókok között búcsút vettek a társaságtól.

Lőrincz és Gábor hálószobája az emeleten, épp az óriási vasajtó felett volt. Itt telepedett le a kis társaság.

– Milyen világ, milyen őrült világ ez! – kezdte Gábor.

– Én tudom, hogy sohase jövök többé ide… folytatta Lőrincz hevesen.

– Szegény bolond, még szegényebb lányok – végezte be Lipót.

– De hát nem lehetne ezeken a viszonyokon valamikép változtatni?

– Változtatni? Ki? Minek? – nevetett Poldi, – hány száz év tradiczióját, hány generáczió vérét kellene megváltoztatnod. Typus és szokás megcsontosodott. Csak egy nagy vihar, a mely tövéből tépne ki mindent, változtathatna itt csak. Ezek már úgy halnak el, örökös veszekedésben, elégedetlenségben s azért nem tudnának ám egymás nélkül élni. Tudod mi volna a négy lányra a legnagyobb csapás?

– Ha a Stefi házinyúlai elpusztulnának, úgy-e? – tréfált Lőrincz.

– Nem. Komolyan beszélek. Ha Adelgundát legyintené meg egy szép reggelen a szél. Nem tudnának kivel küzdeni, jobblétre szenderülésének azt hiszem ők is… de hallod? Most csukják be hivatalosan a vaskaput.

Mintha csak egy érczkoporsó födelét csapták volna be, akkorát rengett az ősidőkből hátra maradt ajtó.

– A kalitka zárva… tüstént messze szállnak a madarak…

– Mit mondasz? tán csak nem?

– Figyeljetek. Látjátok ott azt az üvegajtót, a mely a terraszra nyílik?

– Hogyne látnám.

– Nos, figyeljetek… és pedig elébb a különböző neszekre. Csitt, csend, hallom az elsőt…

Halk, csoszogó léptektől hangzott fel a folyosó. A léptek aztán elhangzottak, egy ajtó a távolban felnyílt, majd becsapódott.

– Ez az Adelgunda volt, megy a bácsihoz.

Úgy látszik, ma éjjel ő nem kivánkozik a «szabadság»-ra. Hetenként kétszer-háromszor a tiszttartónál mulat. Szereti a változatosságot. Látod, most az ajtó nyílik, látod ott azt az árnyat? hallod… ez mezitlábas csoszogás. Egy szolgáló… ez a faluba megy tánczolni. Ennek… legalább tegyük fel, tisztességes a szándoka. Most csend… de még se… a toronyszobából jönnek lefelé. Ezek a szobák, a hol lakunk, azért mulatságosak… olyanok, mint a csillagász torony. Ide szokták a fiatal urakat szállásolni, mert hisz’ ezek úgy sem figyelnek éjszakánként arra, hogy mi történik oda kinn. Ezeknek más dolguk akad. Áhá, hallod, most a toronyszoba ajtaja csikorog… ez a legenda kisértete. Az öreg kulcsárné fehérben… ez azonban, nyugodjatok meg, nem légyottra megy. Dehogy! ilyenkor átnézi s lepecsételi a tejet, a melyet a Niki bácsi háta mögött a piaczra küld. Persze, idegen név alatt, egy unokahúga az árúsnő, az itt lopott jószágokon ad túl. Van már a vén Pepinek annyi pénze, hogy Beszterczén házat vett rajta, «becsületes, hű öreg cseléd, csák hát forint fizetése ván», szokta mondani Niki bácsi, «látjátok, nincs párjá á vín cselídnek!»… Furcsa világ ez biz nagyon. De hogyan akarnál változtatni rajta? Változtathatsz te valamit Gábor az éneden? Képes vagy véredet megváltoztatni, annak más utat előírni, mint a hogy kering? Ezeket mind a lét kicsinyes bajai, kézzel fogható kicsinyességei foglalják el. Ezért aggódnak, ezért harczolnak, ezért fárasztják, emésztik magukat. Minket? a saját lelkünk górcsövi szálagai érdekelnek. Azért a mi lelkeinkben a harcz, a küzdés csak úgy örökletes, mint náluk. Ők egymással, mi a saját lelkünk ellentétes képleteivel harczolunk, a helyett, hogy mint őseink, rablókalandokra indulnánk. Te is, Lőrincz is, én is csak olyan szőrszálhasogatók vagyunk, mint ezek, csak máskép. Az edény ugyanaz, mint nálunk, csak más folyadék kering benne, ez az egész. Nyikorog azért nálunk is minden, mint náluk. Az intézmények is ugyanazok, mint századok előtt voltak. És tán ez a bajuk… ez a szemeink előtt keringő kis világ, a középkor patriarchális családja. Akkor még szükséges volt, hogy egy védelmezze meg mind a többit. Ma már nincs s talán épp azért, mert nincs, azért mutat az egész intézmény modern keretében torzképet. Amazok még tudnak parancsolni, Niki patriarchánk csak nyöszörögni s vihogni tud… Aztán vegyük a dolgokat, a hogy vannak. Hiszen Lőrincznél is, ha meg nem házasodik s nem vesz el egy derék, egyenes lelkű alföldi vagy dunántúli leányt feleségül, csak így lesz minden… az udvara is ilyen formát fog ölteni. Ki lesz az Adelgundád Lonczi?

Lőrincz mélyen elpirult, azonban nem sértette az, amit Poldi mondott, mert tudta, hogy Poldi maga nem érzékeny.

– Ugyan, Poldikám, nem lehet mindent egyszerre megváltoztatni!

– Én azt hiszem, egyszerre vagy soha, – szólalt fel határozott hangon Gábor.

– És már bocsáss meg, de ebben Poldinak adok igazat.

Ezt szeretettel mondta és mégis Lőrincz zokon vette neki, elnémult s mogorván maga elé nézve, hallgatta, a mit a másik két fiú beszélt.

– Nézd Lonczim, folytatta Poldi szavait Gábor, ma még így more patrio megy nálad minden. Holnap azonban megházasodhatsz. Azt hiszed, feleséged belé fog abba nyugodni, hogy téged mindig négy-öt ember társaságában lásson? Ha szeret, bizonyára nem. De ez a dolog «költői» oldala, van még ezenkívül egy praktikus is. Azt hiszed, egy modern gondolkodású leány belé fogja magát ezekbe a viszonyokba találni? Minél előbb változtatni kell otthonodon… Úgy-e Lonczim, rá fogsz fanyarodni már az öregebbed kedveért is? – sürgette Gábor szenvedélyes hangon… Úgy-e nem haragszol, hogy így magyarán kimondtam az igazságot?

– Már hogy haragudnék édes öregem! Mit gondolsz! – felelt rá kissé fanyaran Lőrincz.

– Én megtenném, – mondta Poldi röviden – pedig azt mondják, én nem vagyok praktikus ember. Pedig ez is csak rágalom. Lehet-e praktikusabb annál az embernél, kinek nincs semmije, a mit féltsen. Úgy érzem, az által, hogy napról-napra élek, hogy nincs vagyonom, szabadabb vagyok, mint a madár…

– Na, a te praktikusságod megint más kártyára tartozik fiú, – nevetett gúnyosan Lőrincz – ebben tán kiállom még veled a versenyt.

– Nem tudom, fiacskám… nem tudom.

– Én azt hiszem, hogy igen.

– Ni-ni fiúk, – fordította más tárgyra a beszélgetést Poldi – halljátok ezt a halk zörejt?

– Halljuk… mi az! – szólt a két testvér pipiskedve.

– A lányok mennek le a kertbe… Óh ne ütődjetek meg, csak hold-sugarat legelni. Ezeknek nincsenek bűnös szándékaik, mint Adelgunda kisasszonynak… vagy a kulcsárnénak. Csakis a tiltott gyümölcsöt szeretik az éji sétákban… s azt hiszem, még ezt is hetenként meggyónják (unaloműzésből) a páternek!

Valóban ott tapogatóztak a sötétben, óvatosan, félénken, nehogy zajt üssenek. Egy eltévedt holdsugár megvilágította az egyik, a Stefi arczát. Lesütött arczczal, szégyenlősen összehúzva vállain a nagy kendőt, igyekezett a park felé…

Egyszerre az ajtó felnyílt. Az öreg komornyik lépett be rajta. Körül tipiskélte a szobát, összeszedte a fiúk ruháit, czipőit, rakosgatott, megnézte a mosdószekrényt, rendben van-e rajta minden, végül pedig kifelé indult, az ajtónál azonban nekibátorodva megállt:

– Nem lesz tán még valamire szükségük, kezeiket csókolom. Szólalt meg egyik szemével hunyorgatva.

A fiúk elértették.

– Köszönjük öreg, nincs semmire sem szükségünk. Álmosak vagyunk, jó éjszakát. Köszönöm.

Egy eltévedt holdsugár…
Egy eltévedt holdsugár…

Egy eltévedt holdsugár…

Az öreg mélyen meghajtotta magát s eltünt az ajtófüggönyök mögött.

– Hm, le droit du seigneur! Az öreg nem felejtette el a mesterségét.

– Hogy felejtette volna el? Jó vér csergedezik az ereiben. Ez is Márfay, csak úgy, mint te, vagy Niki bácsi. A nagyapádhoz nagyon hasonlít. Anyja kulcsárné volt nála… Jó erős faj, öreg a legény, de azért birja… no, de nézz le az ablakon.

Valóban ott tipiskélt már az öreg a terrasz alatt s igyekezett lefelé, az alház felé, hol a szolgálók laktak.

Ez volt az éjszaka utolsó árnya…

– És e perczben Niki bácsi nyugodtan alszik, ott, túl az épület túlsó végén, biztos lévén arról, hogy ha betörnének a kastélyba, körülötte lenne hű háznépe s védelmezné a körmeszakadtáig… auf dass hin, jó éjszakát… aludjatok jól, fiúk. Te meg Gábor ne vedd fel a familia s a brinzás pátria dolgait. Ez a természetes, így éltek ők századok előtt, erre vagyunk szoktatva mi is valamennyien. Ha bölcs vagy, a helyett, hogy ezen töprengenél, az öreg Johann azon tanácsát követnéd, a melyet ő nem adott. Ostoba fiúk. Hamlet, jó éjszakát!…

És az öreg kutya elosont.

27.

A két testvér egyedül maradt. Beszélt volna mindkettő… de hogyan kezdjék?

Gábor a tarthatatlan viszonyokat szerette volna ostorozni, elmondani, mit lát hibásnak, tévesnek ez elavult világban, de hogy beszéljen erről, hisz Poldi az elébb oly helyesen mondta, hogy ez a Lőrincz jövője is, ha meg nem házasodik. Pedig éppen ezért kötelessége lett volna neki szólni, elmondani mindent, de óvatosan s azért mégis igazán, úgy, hogy Lőrincz kiérezze, hogy minden szavából csak az igazság s a testvére iránt érzett végtelen szeretet beszél. Meg kellett volna magyaráznia, hogy ennek az életnek az ellenkezője is létezik, hogy az ember nemcsak parancsolni, hanem engedelmeskedni is született. Hogy csak az a falat kenyér esik jól, a melyért napról-napra küzdünk meg. Hogy ez a világ azért mutat torzképet, azért életképtelen, mert az életet hamisan fogja fel. Csak az élvezetet keresik s megcsömörlöttek attól, amit élvezni akartak.

Hogy mondja meg mindezt neki? Hisz Lőrincz is ezt a világot képviseli.

És szegény Lőrincz hogyan védelmezze magát?

Hogyan mondja el annak, ki ott ül most vele szemben és némán és nyugtalan szemekkel tekint reá, hogy változtatna biz ő mind e viszonyokon, igyekeznék megismerni mindazt, a mi új és hasznos, – csak nem tudja, hol és hogyan kezdje a reformokat. És hogy ezekhez a régies, penészedő intézményekhez úgy köti valami, úgy leigázzák ezek a régi, régi szokások. Hiszen, ha másért nem, hát a testvéreért szivesen változtatna mindezen. De hát hogyan?

A két fiú csak nézett egymás szemébe, keresték azt a szót, a mely kifejezze a torkukig toluló sok érzést, sok elmosódó gondolatot. Nem találtak semmit. Pedig érezték, hogy mondaniok kell minden áron valamit.

Végre Gábor felkelt székéről:

– Megyek aludni, – mondta közönyösen.

– Jó éjszakát, öregem, fáradt vagy? Kifárasztottak a szűzek? – tréfálódzott Lőrincz, – szép álmokat!

Gábor kifelé indult. Az ajtónál egyszerre visszafordult.

– Nos, öregem? – kérdte öcscse.

– Semmi, fiam, semmi. Aludj jól – és ezzel kiment.

Hanem, a mint lefeküdt, úgy érezte, hogy öcscse és maga közé valami köd ereszkedett, a melyen keresztül már nem látnak az egymás szívébe.

28.

Gábor egész éjjel nem aludt. Nyugtalanul hánykolódott ágyában. Tervelt. Vagy húsz tervet is kovácsolt, hogy hogyan fogja nagybátyját figyelmeztetni erre is, arra is, – hogy menti meg Lőrinczet is a közeledő veszedelemtől. Érezte, ez a kötelessége s minél előbb cselekszik, annál hamarább lehet a ferde, a tarthatatlan viszonyokon változtatni. De mivel kezdje? Mit szóljon az öregnek? Elmondja, hogy életét csak úgy, mint környezetének vegetálását nevetségesnek találja? Ez volna végre is az igazság.

Elmondja néki, hogy egészségtelen a viszony, melyben unokahúgaival áll? Hogy a vagyonát esztelenül kezeli, hogy udvara hova tovább tönkre fogja tenni?

De hát akkor az egész épületet alapjában kéne megváltoztatni. Erre hogy lenne ereje? S ha már ehhez sincs, hogy leszen majd elég energiája fellépni Lőrinczczel szemben, kit a legjobban szeret széles e világon?…

Erőtlennek érezte magát, pedig édes atyja mennyi kötelességet rótt reá! Érezte azt is, hogy gyenge és vállai nem fogják elbírni a súlyos terhet.

Mintha csak látná, mint rohannak mind e rokoncsaládok az örvény felé… És ő egy kiáltással megmenthetné őket a pusztulástól… De lehetetlen, torkából kiszáradt a szó… Karjai lehanyatlanak… Pihenésre vágyik a tett, a küzdelem előtt!

29.

Még alig pitymallott, midőn Poldi már tetőtől-talpig felöltözve, szobájába lépett.

– Hát te nem alszol? Hallottam a szomszéd szobából, hogy egész éjjel hánykolódtál. Nékem is sok minden megfeküdte a gyomromat, le kellett jönnöm hozzád… Látod… még egyet el akarok néked mondani… Ne ítéld el őket. Hidd el, szánalomra méltók, mert vergődnek, mert nem birnak önmagukkal. Körülményeik és szokásaik, minden ellenük van. Elhagyatott, szerencsétlen emberek, kik egyedül vannak egymás társaságában, kik gyengék arra, hogy egymással s önmagukkal meg tudjanak küzdeni. Olyanok, mint a fészekből kiesett tollatlan madárfiókák, nevetségesek, de azért szánalomra méltók… és éhen halnának, a más segítsége nélkül… Ez az öreg?… Hisz ez nem élt! Mert hisz azt csak nem lehet életnek mondani, hogy harmincz év óta csak a mások életét keseríti? Nem mondott ennek egész világéletében senki, de csak egy jó szót sem. Senki se közeledett hozzá szeretettel, az életben csak a csalást látta, mert ő maga sem birta magát annak adni, a mi… Aztán ezek a szegény, szegény lányok se tudják, mi az élet. Lemondás a jelszavuk. És kicsinyessé nem a szenvedés, hanem látszólagos mulatságaik tették őket. A lelke mélyén mindegyik csak olyan martir, mint a kalendárium akármelyik szentje… Légy kíméletes velük. Te is csak oly heves vagy, mint atyád volt s tudom, akarsz valamit tenni, erőd meg néked sincs hozzá. Vigyázz, hogy a túlsó végletbe ne essél és gyengeségből durva ne légy velök; velenczei üvegből vannak ezek mind és öregek, tiszteld őszhajszálaikat…

Ezzel kisuhant az ajtón.

Gábor kiugrott ágyából, utána akart szaladni. A folyóson sötétség, csend. Szobája üres. Tán kiment a kertbe? Beszélni, mindenáron beszélni akart véle. De hol, hogyan? Nem tudta a járást.

Visszasietett és sebesen felöltözött s egy kézi gyertyatartóval kiment a folyosóra.

Minden csendes volt, az óriási gót ívek alatt semmi nesz. Lement a lépcsőn… kívülről fény sugárzott ki erre felé. Arra tartott. A kis hátsó ajtó még nyitva, arra mehetett ki, mint a többiek. A gyertyát eloltotta s óvatosan, halkan kilépett a szabadba. A csillagok elhalványultak, a természet azért még csendesen aludt. Semmi zaj, semmi nesz, úgy érezte, a hideg átszaladt a hátán. Maga se tudta miért, de reszketni kezdett. Úgy érezte, a hideg verejték verte ki egész testét.

A csend hatott úgy reá vagy más, maga se tudta. Úgy érezte, ha siketítő lárma, harczi zaj, fékvesztett égi háborúval állana szemközt – nem félne. De a csend megdermesztette minden tagját. Mi lesz vele? Látta az igazság minden oldalát… és úgy tudta, tennie kell.

Elfacsorodott a szíve. Úgy érezte, hogy ő is, testvére is, ki vannak szolgáltatva egy erősebb, egy kegyetlenebb törvénynek, a mely söpör, söpör maga előtt mindent, a mely ellen hiába minden küzdelem, mert erős, mint a természet maga s épp oly vak és olyan kegyetlen is, mint ő.

Hát ez az eredménye annyi év tanulmányának? Annyi könyvből szívott nagy bölcseségnek, annyi útnak, annyi hideg, elhagyatott órának a rezultátuma csak ez: hogy tudja, milyen veszedelmes járatlan útra jutottak és hogy milyen meredek a lejtő, a melyről hanyatt-homlok rohannak lefelé mind… mind!

30.

Reggel a két testvér hallgatva öltözködött. Lőrincz törte meg előbb a hosszas csendet:

– Hová megyünk ma? – kérdezte, hogy éppen valamit kérdjen.

– A hová akarod, de tán ne menjünk a Kázmér bácsihoz. Jobb, ha elébb a Tomiékhoz megyünk át.

– Igazad van, sértené őket, ha egyenesen Niki bácsitól jönnénk hozzájuk. Már így is rossz néven fogják venni, hogy elébb az öregnél voltunk.

– De hát végre is, az egyikhez csak elébb kellett mennünk! Egyszerre nem mehetünk valamennyihez!

– Igazad van, az «öregebb»-nek mindig igaza van.

– Lonczi, látod, no nézz rám, te valamiért neheztelsz.

– Én? Eszem ágában sincs. Miért neheztelnék én te reád. Semmi okom sincs rá, bolond fiú.

– Igazán nem?

– Szavamra! – s a két fiú összenézett.

– Édes öreg fiam, látod, okosodj meg… tudhatod, hogy én mindig, érted, mindig csak a javadat akarom.

– Tudom, bízom benned… hidd el – s most egyszerre hangja meleg lett, közvetlenül beszélt, érzett rajta, hogy szavai egyenesen a szíve mélyéből jönnek. – Igyekezni fogok megérteni tanácsaidat. Tudom, te többet tapasztaltál, mint én és javamat akarod. Megfogadom a szót, a mit mondasz. Bízzál bennem.

És egyszerre mindkettő elázott. Nagy gyengédséggel néztek egymásra, de szólni egyik se bírt.

Most, midőn minden érzéssé mosódott szét a Gábor lelkében, egyúttal tudatára ébredt annak is, hogy tulajdonképpen tanácsolni se mer neki semmit. Mert nem tudja, mi a helyes, nem tudja, melyik útra kell, hogy térjen. Mi lesz vele… mi velök?

31.

A reggelinél a társaság megint együtt volt. Ott reggeliztek mind nyugodt, változatlan arczczal, mintha csak semmi, de semmi se történt volna az éjszaka folyamán. Ott trónolt az asztalfőn az öreg Niki kék selyem sapkájában, extra csokoládéját fogyasztván el. Az asztal végén a leányok és Adelgunda, megannyian békésen, reggeli főkötőkben. A megszokott éjszaka után elkövetkező megszokott reggelre ébredtek.

Csak Poldi hiányzott. A két fiúnak tüstént feltűnt.

– És Poldi, Niki bácsi hol van? – kérdezte Gábor, miután nagybátyjának köszönt.

– He… he… Poldi? Árkon-bokron túl ván az már fiám. Eltűnt, áhogy szoktá. Várátlánul jő, várátlánul megy. Nála megszoktuk, bolondtól nem lehet felvenni. De csákis ő tőle egyedől tőrjök el áz ilyen fájtá meglepetéseket. Nem szeretem, há nyugálmámbá háborgátnák. Elvárom, hogy áz, á ki meg ákár látogátni, megtodákoljá, otthon vágyok-e vágy nem. Különben ázt hiszem, nem ákár látni… (Niki körülbelűl harmincz éve nem hált kívül kastélyán) – De ez á Poldi, hát ez ilyen bolond. Mit csinálják vele? Örölhetek még, há eljő. Áz ilyen fráter, ki bolond is, meg piktor is, sok bájt okoz!

– Furcsa fiú… Mondta fél álomban Lőrincz.

– Furcsa? Bolond ánnák á neve fiám, bolond. Heteket kodorog el áz erdőben. Ott álszik á sájtosoknál, dolgozik velük, fát vág. Ván egy párászt csáládja áz álföldön, kikkel tudom is én, hol ismerkedett meg s kikhez lejár inkognitóbán. Ezek ázt hiszik, válámi vándorlólegény. Heteket tölt el velök, dolgozik mint egy párászt, ő – egy Czobor Lipót onokájá. Felfordol á világ fiók. Meglátjátok. Én már nem írem meg, hálá áz Úrnak, de tí benne lesztek a felfordolásbán. Mindenki más ákárjá lenni, mint á mi. Ez a fió a zsíros párásztok íletét irígyli, vágyik á közönségesre a bolond. Á Tomi öcsénk, no ennek Bícs ártottá meg. Á bécsire játsza mágát, úgy öltözik, mint egy fiákkeres, úgy, olyán nyáfogvá beszéli magyaról, mint válámi éhenkórász bícsi stucczer. A felesíge, á háldoklóvá játszá mágát s azért minden pressburger-bálon ott ván. Á húgá á Lolly, no ez meg egy szákásztott lovász, csák hogy nem káromkodik. Jemine, jemine, felfordól á világ gyerekek, meglátjátok, felfordól…

Még dörmögött egy darabig, aztán nyugodalmasan, büszkén körültekintett.

– No nálám, minden more patrio megy, hálá Istennek.

És a szűzek is, Adelgunda is édesen mosolyogtak reá. A két fiú meg nem mert összenézni, csak hallgatott.

Tízkor Lőrincz kocsija elő állott. Niki karját a két fiúéba fűzve, lekísérte őket a kocsiig.

– Hm, csinos fogát. Nígy ló, mind sárgá. Persze, telivérek. Todom, egypár ezer forintokbán ván az equipage. De hát egy Niffor, áz teheti. Te Gábor, te csák Márfay vágy. Te vigyázz, hogy Lóri öcséd el ne forgássá á fejedet. Te níked dolgoznod kell, ámázok töndökölni szölettek. A mi fényönk á multbán ván… he… he… he. Hát hová mentek innen?

– Azt hiszem, a Tomihoz.

– He… he… he. Hát még nem todjátok bizonyosán. No bizony, tőlem ugyan mehettek át is, de hat azírt kár volt á nígyest befogátni. Gyálog is átmehettek volná.

– De édes bátyám, igazán a Tomihoz megyünk – szólalt fel Gábor.

– Te már bizonyosán todod. Lőrincz csák «hitte». No mindegy. Ödvözöld őket. Mondd meg á Tominák, láttám a multkor, ázt hittem, egy pesti fiákkerost hozátott le… úgy néz ki, ippen áz equipage-a. A Miczinek sok szépet, vigyázzon esténkint, mert a czógbán meghölhet. Lollynák meg ázt özenem, jőjjön át nemsokárá. Várom. Májd eltártlizunk vele egy délutánt… most meg szervusz fráterek. Isten velőnk!

A két fiú kezet adott. A szűzek mindegyike üzent valamit a Stázi néninek, Adelgunda meg az öreg Péter lejöttek bókolni. Lőrincz egyet pattantott négyes ostorával, a vadász és kocsis hátul nagy parádéval kifeszítették a mellöket és a fényes fogat, nagy robajjal kirobogott a kastély udvaráról.

32.

Illustration from Fuimus

A Kázmér franczia stylben épült kastélyát jobbról hagyva, az ujvári feudális kastély tornyai tüntek fel egy fordulónál. Régi rabló lovagvár volt, a hajdani Nifforok rabláson gazdagodtak meg. Egyik ősük még magával Mátyás királylyal is összetűzött. Kuruczfajta volt ez a multban. Az időkkel aztán az emberek is lecsendesedtek.

A nagy kapun behajtva, portás szaladt eléjük és meghúzta a kapu előtti nagy harangot. A lakájok egész hada rohant eléjök. Itt azonban már az inasok modernizálva voltak. Egyiknek oly símára borotvált volt az ajka, mint a másiké. Udvariasan, mélyen bókolva álltak a kocsi előtt. És daczára, hogy még elég korán volt, mind fényes, fekete-sárga színű libériákban (a grófné kedvencz, bár nem családi szineibe) öltözve.

A széles lépcső alján ősz pofaszakállas, igen előkelő megjelenésű komornyik állott, mély bókokkal fogadva őket.

– Der Hochgeborene Graf ist eben aufgestanden. Hochdasselbe nimmt sein Bad.

A fiúk bólintva fejükkel, lassan felmentek a széles lépcsőn, a melynek falát a Niffor-ősök képeinek armádiája lepte el.

– Ez az utolsó divat – súgta Lőrincz Gábornak angolul – az ősök a lépcsőházakba és az előtermekbe kerülnek, nehogy az emberről azt mondhassa valaki, hogy tart reájuk valamit, de azért jó, ha minél több van… ha nincs elég, (nékünk tényleg volna, csak festve nem volt) veszünk hozzájuk egy tuczatot valami ódondásznál, mint a hogy a Tomi tette. Egy harmada e parókás urak és hölgyeknek a Tandlmarktból került ide, no de mindegy. Most már megvan mindegyiknek a legenda köre s ez a fődolog!

A lépcsőházon fellépdelve a nagy terembe jutottak, a melyet a mostani grófné izlése tökéletesen modernizált. Volt ott csecsebecse egy raktárra való. Bársony kis ellenzők, bronzocskák (patkók, lovak és más sport emblêm-ek), picziny, izléstelen porczellán- és majolika figurácskák, óriási virágvázák, tele makart bokrétákkal, itt-ott egy félholdat ábrázoló tükör, aranyozott katangkórók közé szorítva. Az asztalokon bronz- és szövet-rámákban a fényképek legiója, a kanapékon, szofákon keleti szövetek, a falakon meg a jó Isten tudja mi minden…

– Ah, a czivilizáczió. Hát fogott? – mondta halkan Gábor, gúnyosan mosolyogva.

– Bitte sehr euere Gnaden, der Hochgeborene Herr erwartet Sie – szólt a komornyik, s újra mélyen meghajtotta magát.

A fiúk követték a lakájt. Vagy tizenöt tarka «modern izlésű» termen keresztül haladva, a Tomi öltöző szobájába jutottak. Ott állott előttük Niffor Tamás gróf, ő felsége a király aranykulcsos vitéze, több lovagrend birtokosa, stb. stb… anya szűlt meztelenen. Sovány, száraz, hat láb magas testét két oldalról két inas dörgölte. Feje törülközőbe volt szorítva, bajusza két oldalt felkötve, – igazán alig nézett ki embernek, legföljebb csak egy ember árnyékának.

– Grüsst Euch, wie geht’s, – kérdte németül, s hosszú, keskeny, nedves kezét odanyújtotta a fiúknak.

– Jól volnánk hála Istennek, – felelt Gábor magyarúl.

– Én pár nap előtt jöttem haza véglegesen. Most már csak akkor utazom, ha kedvem tartja.

– No ez okos. Úgy gyerekek. Beg your pardon like Adan… pudl naket, de az orvos hideg ledörzsölést rendelt, el kell viselnetek pár pillanatig ezt a szegényes látványt, tudod, a Metzger-féle kúrával jár ez is. Karl, die Cigarren, – kiáltott komornyikjának, ki hajlongva átnyújtotta a szivarskatulyát a fiúknak.

– És családod, hogy van? – kérdte Lőrincz.

– Óh a Miczi gyenge. Nemsokára megint Franzensbadba kell mennie. A trónörökösné is hívja, meg a Tini és Elize is ott lesznek… No meg a kúra is szükséges neki. A babyk egészségesek, most kezdenek angolúl tanulni, olyan furcsák, a «ch»-t még nem mondják ki jól, mindig «esz»-t mondanak. Most itt van a Lolly sógorném is, ein Fesches Mädl. Ebben a lányban van vér, ennek majd nem kell Franzensbad! – és éles hangon nevetett, de úgy, hogy homorú melle csak úgy zihált belé.

– Na, jobban ezen az oldalon – dirigálta inasait – még nem tudnak maszirozni, pedig emez magától Metzgertől tanult. Az aztán a doktor és milyen kellemes társaságot tud maga köré gyűjteni, mióta császárnénk ott járt, azóta fashionable Metzgernél születni újjá. Én is minden nyáron eljárok hozzá. Szegény Miczimet meg határozottan halottaiból támasztotta fel… Minékünk mindnyájunknak nem ártana koronkint egy ilyen kúra. – És ismét nevetett. – Volt a kaczagásában valami vén asszonyos csak úgy, mint a Miklós bácsi nevetésében. Arcza eltorzúlt, alig látszott a sok ráncztól, halvány, mélyen beesett zöldes szemei még jobban eltüntek a ránczok alatt. Látszott rajta, hogy régen jött a világra s azóta folyton vénűl.

– Most itt van nálam a Stázi tante is. Tudod, nem fért meg a Crescence nénivel, nem jöttek sehogyse ki. No, de csoda-e? Amaz férfias, katonás öreg asszony, emez meg csupa nyafogás. Mintha csak porczellánból volna; – mondta és homorú mellét kifeszítette. – Sok bajunk van vele. A tulsó toronyban lakik, a két komornájával – három szobában. Képzeljétek, egy idő óta az a rögeszméje, hogy nem jár le ebédelni. Azt mondja, nem birja ki nálunk a lármát. Hát a Crescence vendégeinek zsibvásárját hogy bírta ki harmincz esztendeig, épp csak azóta, mióta az öreg Feldzeugsmeister meghalt. Én különben nem bánom, ha nem is jár le… unalmas nagyon. Mindig ugyanazt a néhány dolgot hajtja: a prágai bálokról, a Ferdinánd császár udvaráról regél. Végre is magamhoz kellett vennem, bár a Miczi sírógörcsöt kapott három napra. Nem akarta, de egy világért sem. Azt mondta, nem bírják ki az idegei… Kibirták. Elvégre is, csak nem lökhetem ki az utczára őt, egy Sonderburg herczegnét, ki még hozzá Niffor-leány. No, de elég az öregről. Hát te Gábris hogy vagy, mióta visszajöttél?… Mit csináltál Londonban, Párisban? Irígylésreméltó fiú, mióta csak kibújt a tojásból, mindig utazik. Jártál sokszor az operabálokba… és a Bullier meg van még? Hallottad Thérésát? Na, ez már öreg lett. Most persze, Felicia Mallett járja. Ezt a couplet-ét ismered? – erre egy régi, ősrégi couplet-t kezdett fütyülni, a melyet már húsz esztendeje, hogy fújnak a boulevardokon.

– Az operába sokat jártam. Mentem mindenhová, az élet mindennél jobban érdekel.

Aztán észrevéve magát, hogy magas húrokat penget, hirtelen elhallgatott.

– Gábor sokat látott – segítette ki bátyját Lőrincz – irígylem érte.

– Irígyled? Ezt ugyan jól adod. Hisz csak rajtad áll, hogy utazzál. Nyitva előtted a világ – mondta éles hangon vihogva hozzá.

Ezalatt a két inas lassan felöltöztette. Az egyik a harisnyát húzta a lábára, a másik a czipőjét gombolta. Majd a komornyik sütő-vassal lépett melléje és bajuszát kezdte kondorítani. Erre aztán elhallgatott.

Gábornak úgy tünt fel, mintha beszéde alatt valaki tűhegygyel az asztalt kopogtatta volna, olyan üres vékonyka volt mindaz, amit mondott.

A csendet Lőrincz szakította meg, a Tomi versenylovairól kérdezősködött. Erre ismét megeredt a nyelve és beszélt sokat, hosszan, bár még erről se valami nagy szakértelemmel.

Ezalatt tökéletesen felöltözött. Ott állott most a két fiú előtt, mint egy hat láb magas ruhával teleaggatott Kleiderstock, koczkáktól ellepett hórihorgas termetéhez pompásan illettek a kifésült ritka savószín favoritjai és kenderszínű, hosszú bajusza. Fején angol vadász-kalap volt, magas lovaglócsizma a lábain. An accomplished gentleman!

– Lemegyünk Miczihez?

– Még nincs készen. Ilyenkor teázik csak, s reggel – köztünk legyen mondva – infámis rossz kedve van. Jobb később bemenni hozzá…

– És Lolly grófnő?

– A sógornőm? Már azóta bizonynyal két lovat lovagolt agyon. Azt nehezen találjuk meg villásreggeliig.

– Akkor tán Stázi nénihez mehetnénk?

– Már oda csak menjetek egyedül fiaim. Én mindig fekete kávé után (ilyenkor van a legjobb kedvem) szoktam felmenni hozzá. Egyszer naponta elég a jóból.

– Így hát határozz te…

– Mi jut eszetekbe fiaim? A mit parancsoltok s a hová parancsoltok. Your obedient servant. Menjünk be tán a Hanzihoz, a sógorom is itt van…

Klienigstein Hanzi gróf dzsidás főhadnagy, a harmadik szobában lakott. Már a folyosóra kihallatszott a hangja, valami bécsi kuplé-t dalolt.

– Ah grüsst Euch! Na wie geht’s? – s aztán hirtelen infámis kiejtéssel átcsapott a magyar nyelvre:

– No, mióta vagytok itt? Lesz mulatság! Lollynak két tánczosa. Már megunta velem a dreischrittezést – kiáltott, felugorva fekvő helyzetéből.

– Jere velünk Hanzi, bejárjuk az istállót.

– I’ geh nicht. Tank schén. Ma már lenn voltam. Veszekedtem a lovászokkal. Korán keltem fel, Lollyt kísértem el lóháton. Ez a kurucz lány még mindig kifáraszt. Járjatok mindent körül, addig majd én kiszívok egy csibukot s majd lenn Miczinél találkozunk.

Ezzel végig hempergett a kereveten, felkapott maga mellől egy bécsi élczlapot, lábait égnek emelve, az előbbi bécsi marsot fütyülte tovább.

Tomi és a fiúk elébb a kastélyt járták be.

– Gábornak meg kell mutatnom az ujításokat. Már vagy három éve, hogy nem járt itt.

– Nem, még kettő sincs egészen.

– Nos látod, ez most a nagy salon. Azelőtt is az volt, de azt a sok ostoba stukkot, régies díszt, leszedettem a falakról. Unalmasak voltak. Az ősöket meg a lépcsőházba dugtam, ezt a divatot a Pauline herczegné (hiába csak neki van legjobb izlése Bécsben) hozta be. Les ancêtres à tout le monde, même au mendiant qui passe, így beszélt, a maga utólérhetetlen párisi accentusával. És kiakasztotta azokat, a kiknek köszönheti, hogy az udvarhoz járhat, az előcsarnokok és a lépcsőházakba. Pas mal ça. No aztán ezt a salont a Miczi rendezte be. Csupa joujou. Csinos, hasonlít rá. Szép csecse-becse, csak egy kicsit fárasztó, ez itt mellette meg a boudoirja. Ezt a bécsi Fix és Pertois rendezte be… Ez meg a dohányzóm. Tetszik? Csupa keleti szövet, a sportképeket meg Londonból hozattam. Ez mellette az agancs-szoba. Látod, merész vagyok és öntelt, nem szégyenlem kiállítani a – szarvaimat. Ezt nem mindegyik férj merné megtenni… Ez a szoba a Miczikém büszkesége. Ça prouve sa vertu épatante!…

A két fiú csak nézett s hallgatott. Végre az agancs-szobában Lőrincz szólalt meg. Egy párt megdicsért, egy párt megbámult.

– Innen egy kis külön lépcső az istállókba vezet… jertek, menjünk le.

A porczellánnal kirakott falú istállókat bejárták, mindegyik lónak pedigree-jét, tulajdonait, árát elmondotta Tomi, végre az istálló végében egy kis dohányzónak berendezett fülkébe tértek. Itt hevert egy török kereveten, igen rövid lovagló-ruhában, férfias szalma-kalappal fején, nyitott kabátkában, férfi nyakkendővel – a Tomi sógornője: Klienigstein Lolly grófnő.

Meglátva a vendégeket, nyugodtan fölkelt, odajött hozzájok, elébb Lőrincznek, majd Gábornak katonás mozdulattal kezet nyújtott, Tominak meg odatartotta a homlokát, a melyet az bágyadt csókkal illetett.

Közép magasságu leány volt, ki azonban magasnak látszott így, ebben a férfias testhez álló lovagló-ruhában. Sötét, vörös-barna haja finom, selymes fürtökben övezte fejét. Homloka elefántcsont fehér volt, csak úgy, mint arcza és kezei. Sötét-barna szemöldei, pillái beárnyalták kékeszöld szemeit. Finom keskeny orra egy pillanatra megrezdült, sápadt ajkai is megrezegtek. Egyik kezével a haját símogatta, a jobbjában levő lovagostorral pedig amazonját ütögette. Egy pillanatig szembe nézett Gáborral, de egyenesen beletekintve a szeme fehérébe. Majd ismét leereszkedett a kerevetre.

– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam a Sámsont. Szörnyű kemény szája van. Ma is megugrott volna vélem, ha neki nem irányítom egy szántóföldnek, a melynek göröngyei aztán kifárasztották… úgy tíz percznyi száguldás után lassú ügetésbe csapott át s végre – tette hozzá felvillanó szemekkel – beadta a derekát. Hát maguk mikor jöttek? – kérdte most már egykedvű arczczal.

– Tán egy órája, éppen csak a Tominál voltunk fenn, meg az ujításokat néztük meg.

– Igen, még a Sattel-Kammert mutatom meg nékik, meg az uj lovardát.

– Az egyik tán itt maradhatna velem. Tán maga Gábor, Lőrinczczel eleget élveztem már a télen… nevetett föl hangosan.

– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.
– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.

– Fáradt vagyok, három órát lovagoltam.

Tomi és Lőrincz – (az utóbbi kissé sértődve) folytatták útjokat, Gábor meg leült melléje. Pár pillanatig, a míg amazoknak a léptei elhangzottak, hallgatott mind a kettő, majd Lolly szólalt meg:

– Rég nem láttam.

– Innen-onnan két esztendeje.

– Hosszú idő. Emlékezik miről beszéltünk utolsó este a Kázmér installátióján?

– Emlékszem.

– Tudja-e, hogy akkor nékem sok mindent beszélt és pedig olyan nyelven – hogy akkor azt még nem érthettem. Ma már felnyíltak a szemeim…

– A szerelemről beszéltem.

– De nem a maga szerelméről; mondja, ismer ma már?

– Nem tudom, mennyit változott.

– Miért nem mondja, hogy nem tudja mennyivel lettem jobb, mint voltam… Rosszabb lettem. Erőszakosabb vagyok mint voltam, tele vagyok szeszélylyel. Ha férfinak születek, tán lesz belőlem valami… Asszonynak születni!… azt hiszi, mint fiatal leány, élek? Élet ez? Ezek nem értenek s én erőtlen vagyok.

– Nem értik? Hát értesse meg magát.

– Kivel?

– Azzal, a kit majd megszeret.

– Én szeretni? Ugyan kit? – kérdte büszkén kihúzva a derekát. – Én… én? Azt hiszi, én szeretni tudnék? Hideg vagyok mint a jég… nézzen a szemembe, úgy nézek én ki, mintha szeretni tudnék? – És szembe nézett Gáborral. És Gábor úgy látta, mélységes szerelem beszél a szemeiből s a mellett mégis úgy érezte, hogy az a lány, midőn hazugnak akarta volna föltüntetni magát, igazat mondott. Hidegnek hazudta magát s valóban az volt.

– Nem ismeri önmagát.

– Azt hiszi? – felelt gúnyosan a lány s ajkának egyik szélét megvetően lehúzta. – Lássa Gábor, maga érdekel, magának szívesen elmondanék egyet-mást… beszélnénk arról, a mit én magamról és az életről hiszek… Ezek? Untatnak. Adjon egy czigarette-t. Köszönöm. Egyszer majd este beszélünk mindenről. Jőjjön, menjünk most utánok, kiváncsi vagyok, a sógor mi mindent hadart már azóta össze Lőrincznek… Azt úgy se fogja megbocsájtani, hogy magát egy pár perczre lefoglaltam.

Az uj lovardában találták meg őket, Tomi a porond közepén ágált, Lőrincz meg áhitatos arczczal hallgatta.

– No látjátok fiúk, ez az új lovarda… Az a páholy ott szemben, a nézőknek van fentartva. Ha van kedvetek, rendezhetünk egyszer Carousselt, Lolly pompásan lovagolja a magas iskolát, Hanzi kitünő akrobata és reifspringer, Lőrincz ugrató iskola, én bohócz…

– Igen, te bohócz lész, – mondta Lolly nevetve – érdekes épületes látvány lesz és Miczi nem lép fel szintén?

– Ugyan ne csúfolódj. Hisz te legjobban tudhatod, hogy az ilyen carousselek most mennyire divatban vannak. Nézd a Molier-félét Párisban, az egész társaság részt vesz előadásain, hisz tudod, hogy Teréze herczegné is rendezett egyet tavaly Pardubitzban és te nevetsz? Hiszen tudom, hogy te is lovagoltál egyszer a bécsi carousselen.

– Édesem, én nem a czirkuszodon, hanem rajtad nevetek.

– Ah, dear lady, ez már más… Ezt megbocsájtom… De tán menjünk, a Miczi bizonynyal vár reánk. Menjünk, azóta tán már fel is öltözött.

– Igaz a, menjünk. Én hamarosan átöltözöm, aztán feljövök a salonba.

Ezzel Lolly katonásan megcsóválva feje felett az ostort, üdvözölte a társaságot és kisietett a lovarda hátulsó ajtaján.

Tomi, meg a fiúk, a kastély felé tartottak.

A nagy terraszon óriási kasmir-kendőkbe burkolva Miczi grófné tünt fel, ki meglátva őket, integetett nekik valamit. Mit? nem értették meg.

Felérve a terraszra, idegesen fogadta őket.

– Quelle maladresse, hiszen kiáltottam reátok! Miért nem álltatok meg. Most megint egy lapomat elrontottam! – nyafogta, egy kis fényképezőgépet szorongatva a kezében.

– Felvételt akartam rólatok csinálni. Most egy platnival kevesebbem van!

– Bocsáss meg édes Miczim, de nem értettük meg jeleidet, – esengett Lőrincz, kezet csókolva unokanővérének.

– Miczikém látod, délután csoportba állunk, úgy majd levehetsz.

– Már megint bosszantasz? Nem tudod még, hogy ki nem állhatom a csoportképeket. Hisz az nem művészet! Csak a mi váratlan, az érdekel. Milyen szép képet lehetett volna rólatok csinálnom, kitünőek voltatok mozdulatban… C’est á pleurer. Quelle scie!

Ezzel fehér sálját összébb húzva a mellén, fáradt hangon, nyávogva a férjébe kapaszkodott.

– Ah, olyan fáradt vagyok, ha tudnátok, milyen rosszul érzem magamat! Nem birom már soká, érzem… Az idegeim napról napra gyengébbek lesznek, most már a coffea sem használ. Pedig most egy német tanárral vagyok levelezésben, az gyógyít. Nem hiszem, hogy egészen ki tudna gyógyítani… szegény gyermekeim árvaságra fognak jutni. Susogta s egész testével, a mely oly picziny, oly parányi volt – a férjére dőlt.

Kicsinyke, piczinyke asszony volt, sápadt, sárgás arczbőrrel, világos-szőke majdnem fehér hajjal és szemöldökkel. Világos sárgás-zöld szemei is oly kicsinyek voltak, hogy alig látszottak ki gyér szempillái alul. Pirosas orrát kivéve, arczán minden összefolyt. Haja rövid fürtökben övezte fejét, csak hátul a dereka közepéig lógott le két hosszú lokni. Egyik kezében a fényképező-masinát, a másikban egy nagy sárga liliomot tartott, amelyet koronkint bágyadt mozdulattal az orrához emelt. Lassan, mászva a salonig jutottak, ott férje odavezette egy chaise-longuehoz, a melyen megtört mozdulattal végighullott. A liliomot egy kis üvegedénybe tette, aztán vékony hangon kérdéseket intézett Gáborhoz.

– Hát visszajöttél? Ennyit útazni! Borzad a hátam, ha rágondolok. Milyen fáradság csak innen Bécsig eljutni, tökéletesen összetör mindig ez az út… és te az egész világot összekóboroltad! Aztán mit láttál… kérlek, azért ne mondd el mind egyszerre, mert beleszédülnék. Tudom, sokat. Láttál már gyorsvonatról felvett képeket? És a platinotypie mennyire haladt?

Gábor elmondta, a mit a fényképészetről tudott… Nem elégítette ki Miczit. Fáradtan ásított beszéde alatt, majd egyszerre a levesét kezdte szörpölni, a melyet egy inas hozott be néki.

– Német professzorom ajánlotta, hogy mielőtt villásreggeliznék, egy csésze bouillont költsek el. Untat, de megteszem. Honnan jöttök?

– Ah igaz, még nem is mondtátok.

– Niki bácsitól, felelt Lőrincz.

– Quelle scie, csak nekünk ne kellene hozzá járni. Hisz’ egész bolond ez a vén ember. Képzeld, mit tett velünk a multkor? Bébét, kinek a keresztapja, elküldöttem hozzá a dajkával. Én nem mehettem velük, mert migrainem volt. Tudod, mit csinált ez a vén bolond? Na! a bébének pár aranyat adott és Mariankát, a dadát pezsgővel kinálta meg, úgy hogy… na igen…

– Mondd ki, mondd ki édesem, – szólott közbe férje. – Marianka erősen be volt csípve, mikor haza jött. Dalolt, főkötője meg a nagy máslija egészen félre állt…

– Kicsibe múlt, hogy a babit el nem vesztette az úton, – folytatta Miczi savanykás hangon férje szavait.

A két fiú hangosan elnevette magát.

– Én nem találom nevetségesnek, sőt inkább szomorúnak találom a dolgot, – jegyezte meg élesen Miczi – nem tudom hová jut, ha így folytatja.

Lolly lépett be az ajtón, halvány lilaszínű batiszt ruha volt a testén, óriási szalmakalap, tele szedve lila orgona virággal a kezében. – Ugy-e hamar kész lettem? Így kéne urainknak is öltözni. Tudom, hogy a Hanzi meg a Tomi órákig időznek álló tükreik előtt… de tán még a Lonczi gróf is.

És nevetve végig nézett Lőrincz gondozott ruháján.

– Te, te édesem, mindenben különcz vagy, ne akard férjemet Hanzit, meg Lőrinczet magadhoz hasonlítani.

– Az vagyok, különcz. Nem szeretem a piperődzést, sem az unalmas udvarolgatásokat. Imádom a szabadságot, lovon három határt bejárnék. Imádom, ha tánczközben ülve nem maradok. Semmit se szeretek annyira, mint két kézzel hányni ki az ablakon a pénzt, egy urat ismerek csak s azt – a hóbortos Lollynak hívják!

– Milyen genre, milyen genre, – susogta Miczi és nagy legyezője mögé rejtette sápadt, savószínű arczát. – Tiens papa, még ma nem is láttalak, rebegte kissé felemelkedve a kerevetről s oda tartva homlokát egy magas szikár embernek, ki e perczben lépett be az ajtán s a ki typusa volt az osztrák diplomatának. Símára borotvált áll, síma modor, síma, semmit mondó, folytonos mosoly. Kissé nyafogó, elmosott beszédmodor, a melyet Miczi leánya is örökölt tőle. Klienigstein volt. Sovány szikár újjait hidegen oda nyújtotta a fiuknak s aztán oda ült leánya lábai elé a chaise-longuera.

– Későn keltem fel, mondta fontoskodó arczczal, tegnap éjjel pár sürgős levelet expediáltam el.

Klienigstein leghosszabb időt a stuttgarti követségnél töltött. Használható «Kleinmeister» volt, ismerte az embereket s jól tudott bánni velök.

Most, mióta megvált a diplomatiától, a telet hol Bécsben, hol Pozsonyban tölti, a nyarat pedig vágvölgyi kis bírtokán. Kedvencz gyermeke Lolly, kire büszke, ő tudja miért. Miczit tűri, Hanzi kétségbeejti, hisz minden évben pár ezer forint adósságát kell kifizetnie.

– Eh bien, édes öcsém, mondta Gáborhoz fordulva – örülök, hogy haza jöttél, vártunk. Gyönyörű nevelésben részesültél, egy diplomatának is bevállna. Édes atyád európai ember volt, a mely typus még a kettős pátriában is ritka. Reménylem, mint ilyen, jól fogod magadat közöttünk érezni és gyakran lesz szerencsénk hozzád…

Miczi és Tomi is észrevették, hogy eddig bizony igen kevéssé voltak udvariasak Gáborral s egyszerre szólalt meg mindkettő:

– Éppen mi is azt gondoltuk Miczivel, itthon kell magad nálunk érezned…

– Minálunk Európában van az ember, tudod, – tette hozzá Tomi fontoskodó arczczal.

Gábor meghajtotta magát s eszébe jutott neki Ádám mondása, hogy a czivilizátiót Ujváron a water closeteken kezdték el.

A komornyik halkan jelentette, hogy tálalva van. Gábor Lolly mellé került. Midőn már mind ültek, Hanzi rohant be, nagy lármával, flanell ingben, rövid térdig érő nadrágban, egy csíkos tennis kalapot lobogtatva.

– Oh pardon meine Herrschaften, lármázta széles taglejtéssel. Megcsókolta nővéreit, kezet fogott az urakkal.

– Ein capital Wetter, kiáltotta – ma tennisezünk Lolly ugy-e? ein pyramidal Spiel!

Lolly nem figyelt reá, Gábornak beszélt.

– Lássa, így élünk napról-napra, azt se tudom lét-e ez? Mit tegyek, csak úgy kell vegetálnom, mint a többieknek. A papának néha felolvasom a lapokat, szeme gyenge már szegénynek! Különben sport és mindig sport. Tulajdonkép unom. Új után vágyom!

– Magán áll, miért nem változtat életén?

– Hogyan? Egy leány!

– Hát télen olvashatna, dolgozhatna.

– Nem lehet, világba kell járnom, még pedig – mondta keserűen nevetve – nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel, nehogy Schmudl-comtesse legyen a nevem. Férjhez menni a hívatásom.

– Akárkihez?

– Nem, ahhoz a kinek én tetszem s a ki nekem tetszik.

– És magának mi tetszik rajtunk? A sport persze, meg a chic.

– Azt hiszi?

– Nem tudom, csak kérdem.

– Ha azt hiszi, ám higyje. Aztán Miczihez fordult – szomszédom kesernyés, látszik, hogy Niki bácsitól jő s a sok pávahus megártott néki.

– Ah! Ihr kommt vom Alten? ujjéh! saubere mulatság, – rikácsolta Hanzi – a multkor, mikor ott voltam nála, majd csak hogy az ingemet ott nem hagytam, mindenemet elnyerték ferblin.

– Mint már igen sokan, – jegyezte meg élesen Miczi.

– Madárkám ne csicseregj, nesze kendermag – tréfált Hansi s egy pohár burgundit töltött neki, a melyet a fiatal asszony egy hajtásra kiivott.

– Érdekes öreg ember, védelmezte Nikit, tán koráért, Klienigstein. – Az utolsó magyar olygarcha – tette hozzá fontos arczczal.

– Ugyan hagyd el petit pére, én nem találom, hogy magyar volna – mondta Miczi, piskótát mártogatva egy pohár burgundiba. – Il n’a pas de savoir faire. Ezzel a költséggel háromszor annyit is mutathatna… aztán meg kinek ez az egész parádé? A megyebeli hét szilvafásoknak? Ugyan érdemes is ezeknek kipakkolni azt a szép régi ezüstöt, meg a bécsi porczellánt (no ezért irigylem, csak odaadta volna babynak keresztajándékul!) meg a cseh kristályt! Kár ezeknek az az arany villa, meg a kés. Ezek ujjaikkal is megennék a libapecsenyét.

– Ne nézd le annyira a libapecsenyét Miczi, jó az. Jobb, mint azok a pávák, meg gyöngytyúkok, melyekkel néha megtraktál…

– Lolly ma a libapecsenyét pártolja, mit weidlingauer Erdäpfel salade!

– Igen Hanzi. Te sokszor ettél libapecsenyét és jól esett, meg én is. A kadét-iskolában örültél, ha kaptál valaha egy jó falatot. Én is a sacré coeurben. A libapecsenye jobb, mint a saláta vagy a retek főzelék, a melylyel a nénénk naponta kedveskedett nekünk.

– Én szeretem is, szánom is az öreget – kezdte újból a tárgyat Gábor, ki úgy érezte, védelmére kell a Niki bácsinak szállnia, már azért is – a mit az éjjel Poldival megbeszéltek. Meg aztán, Niki bácsi is Márfay! Úgy érezte, mintha őt támadnák ezek a Nifforok. Így ébredt tudatára annak, hogy bizony mégis százados gőg rabja csak úgy, mint a többi.

– Aztán kinek is mutatná azokat a régi olasz arany-késeket, hisz nem jár hozzá senki.

– Ki ennek az oka? – kérdé ingerült hangon Miczi – ő maga. Jaj, de azok a kések nagyon szépek. Ezt is egy Niffor-leány hozta a családotokba…

– Igen Miczi, az, ki aztán hét uradalmat pazarolt el ilyen csecse-becsékre, – felelt meg neki Gábor.

– Hja öregem, az ízlés sokba kerül, – vágta vissza Lőrincz idegesen.

– Az ízlés ingyenes dolog, pénzért nem lehet megvenni.

– Csak vagyon kell hozzá, hogy kifejlődjék – mondta Tomi és büszkén mosolyogva tekintgetett hol jobbra, hol balra, hogy ő most milyen okosat mondott.

– Lassan, lassan Tomus a szententiákkal! Ne beszélj hát szeretett sógornőd ellen, kinek nincs pénze. Mert máris szégyenlem olcsó kis batiszt ruhámat…

– Lolly tu es une déesse! Sie ist ja eine Göttin. Te rólad ki beszélne, kit annyira ünnepelnek mindenütt.

– Lolly egy capital Weibchen. Büszke vagyok rá, hogy a húgom, meg hogy én tanítottam lovagolni.

Most Miczi, kit úgy látszik nagyon untatott a társalgás, egy nagyot ásított.

– Tudjátok, szólalt meg éles hangján – hogy a multkor nagyon meglepett valami. A Bajmóczyaknál a borsót a leves után servirozták. Az emberek már igazán nem tudnak hová lenni feltünési viszketegből.

– Az lehetetlen, kiáltotta Tomi a legnagyobb meglepetés hangján, est-ce possible!?

A két fiú összenézett. Lolly hirtelen közbe vágott.

– Igen, úgy volt Tomi sógor, csodálkozol? Pedig úgy volt. Die guten alten Sitten… ach Sie vergehen! mondaná Stázi néni és sóhajtana hozzá. A mi pedig Bajmóczynét illeti, hiába affektál a konyhájával, ha öltözni nem tud. A kivágott czipőit gummi-szalaggal erősíti a lábaihoz. Ez pedig nagy ortografikus hiba… folytatta Lolly a lehető legkomolyabb arczczal s fél szemmel Gáborra tekintve.

– Az én kis leányom mindig csúfolódik. Kicsinyesnek tart minket azért, mert ilyen dolgokat is észre veszünk. Pedig nincs úgy. A ki azt ambitionálja, hogy ő legyen a pesti elegantia főkolomposa, annak valóban elegánsnak is kell lennie. Mindent tökéletesen – ez a jelszavunk, úgy-e kis leányom?

S a vén diplomata feltéve monokliját, leánya arczkifejezését vizsgálta. Tekintete hideg volt, de azért mosolygott. Leánya csókokat hányt felé: – a petit pére bölcs és én egy ostoba liba vagyok. Bocsásd meg, hogy már megint libáról beszélek, – fordult nővéréhez felnevetve.

Az asztal két alsó végét ellepő «udvar» áhitatos arczczal hallgatta beszédüket, de szólni egyik se mert. Itt már más szerepök volt, mint a «régies» házakban. Itt csak «decorativ» volt a szereplésök s csak néma szerepre voltak kárhoztatva. Csakis az angol kisasszonyhoz szólt egyik-másik nagy ritkán, hogy így alkalma legyen tökéletes angol kiejtésének fitogtatására.

A reggeli végeztével, midőn Gábor átvezette Lollyt a salonba, egész közel símult hozzá:

– Lássa, a mindennapi kenyerem, súgta szakgatottan – ezzel élek, bocsássa meg hát, ha én magam se vagyok jobb a többinél.

Gábor nem felelt szavaira. Majd Lolly a zongorához ült s szilajabbnál szilajabb bécsi keringőket kezdett el játszani. Fekete kávé alatt lejöttek Miczi gyermekei, hatan, a legidősebb egy kis kilencz éves fiú, a többi mind leány. Szépen felkondorított, kivágott ingű, majd csak nem meztelen babyk voltak. Előbb a mama kezét csókolták meg nagy udvariassággal, majd sorra a társaság tagjai előtt csináltak bókot. Öt percznyi időzés után franczia bonne-juk s angol nevelőjük kíséretében lementek a parkba játszani, de csak mértékletesen, hogy londoni ruhájukat be ne piszkolják.

Lőrincz dicséneket zengett róluk, Gábor is dícsérte, hogy szépek.

– Csak kár – mondta – hogy kissé sápadtak.

– Miczi meg kifejtette, hogy el van ragadtatva, hogy oly sápadtak.

– Csak nem lehet olyan szinük, mint egy…

– Plebejus gyermekének, egészítette ki szavait Lolly és kitánczolt a salonból.

– Igazán már nem birni ki vele, napról-napra kiállhatatlanabb lesz, – súgta Miczi meglehetős hangosan férjének.

33.

– Nos? – kérdezte Lőrincz, midőn szobájába vonulva egyedül maradt fivérével.

– Olyan mint volt, olyanabb. Nem hiszek, nem hihetek néki. Nem értem. Ha tanulmányozom, azt hiszem a legegyenesebb, legderekabb lány a világon, ha szívemre hallgatok (a mely pedig szereti) az ellent mond… az azt mondja hideg, számító. Tán tévedek, én alig ismerem, de vonz hozzá valami, olyan…

– Olyan, mint a pozsonyi – bécsi és pesti divatos kisasszonyok egy része most.

– De a mi ezen a typusnál épp a legrokonszenvesebb, a majdnem férfias szókimondás… az, úgy érzem, nála csak csinált… És mégis, úgy látom, ez a leány örvénybe sodor – mi lesz velem, ha elveszem? Félek, nem tudok parancsolni neki. Pedig az kell, hogy ura, parancsolója legyen az, a ki elveszi, még akkor is, ha őszinte s ha nem, akkor még inkább…

– De hát miért szereted éppen Őt!

– Furcsa kérdés öcsém. Voltak az idegenben szebbek, sokkal jobbak nála…

– Azt hiszem, szeret.

– Azt tudom, hogy engem választott férjének. Miért éppen engem? – Ezt már nem tudom. Miért nem téged, hisz te gazdagabb vagy, mint én… te… Niffor vagy.

– Óh te együgyű Márfay – nevette Lőrincz – én vélem Tomiéknak más terveik vannak. A fiók Bálványossy herczegnőt akarnák elvétetni velem. Ez jól festene a családfán, meg ezek a Bálványossyak egész Bécscsel rokonságban állanak, a Kaiserstadt legünnepeltebb comtesse-e a Julia. Nagyot lendítene társadalmi állásunkon, ha elvenném.

– És azt hiszed Miczi olyan rossz nővér, hisz te sokkal jobb partie vagy, mint én?

– Miczi olyan nővér, mint a milyen anya. Hisz neki is csakúgy mint Tominak, más életczélja mint Bécsben szerepelni, nincs. Egész picziny agyvelőjüket, szívüket ez az egy szó «Bécs» feküdte meg. És ha látnád, hogy imponálnak bécsi kétes sikereikkel a vidéknek! Se hal, se hús, ez az egész Tomi. Pauline herczegné egész jól jellemezte a bécsieskedő magyarkákat: «Hongrois je daigne, autrichien puis, nullité je suis!»

– És te Lőrincz elveszed a kis herczegnét?

– Te kérded ezt tőlem. Hát nem ismersz?

– De ismerlek fiam.

Gábor szemében Lőrincz egyik legkedvesebb tulajdona az volt, hogy nyoma se volt egyéniségében a családi gőgnek, s a túlcsapó snobismusnak, a czímkórnak, mely a magyar társadalom nem egy rétegén rágódni kezd. Sokkal nagyobb úr volt, semhogy snob lehetett volna.

– Köszönöm Gábor, ez jól esett, tudom, a legtöbbször megértesz.

– Legtöbbször, mondod, nem mindíg?

– Néha nem, de erről máskor.

– Csak arra rá szoknál, ha valami nyomja lelkedet, hogy azt kimondjad. Látod, családjainkban mindig az volt a baj, hogy soha ki nem magyarázhatták, ki nem beszélték az emberek magukat. Nekem mindig, mindent meg kell mondanod… Érted?

– Néha azért nem szólok, mert félek, megsértenélek azzal, a mit mondanék.

– Ettől soha se félj. Te sohase sérthetsz meg engemet, ezt tudod, hiszen minden, mi tőled jő, egyszeribe szeretetté simul át… Hát mi a baj öreg fiú?

– Semmi bátyám, semmi. Kicsinyes semmiségek, ha voltak, elmultak már rég… Hát mondd, meddig maradunk még itt?

– Addig, a míg te akarod.

– Ez egészen tőled függ, de…

– De?

– Ha úgy tetszik, menjünk haza holnap reggel.

– És Kázmér bácsi?

– Hagyjuk őt jobb napokra. Hisz úgy is haragban van ezekkel valamennyi.

– Ez tán nem ok arra, hogy mi illetlenek legyünk vele szemben.

– Igaz… de…

És Gábornak engedett. Azt hitte, így lesz jó. Másnap haza mennek. A két fiú karonfogva felfelé indult Stázi néni lakosztályába.

34.

Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt a lakosztályába vezető csiga-lépcsőn. Mindennapi rövid sétájáról tért vissza. Fején fehér főkötő volt, halvány lila-színű szalagokkal ékesítve. A főkötő alul simára lefésült galambfehér hajfürtjei kandikáltak ki. Sovány, piczi, öreg asszonyka volt, kiről azonban lerítt az előkelőség. Apró, tipegő járása, hajlott sasorra, mélyen fekvő szürke szemei csakúgy, mint keskeny, összeszorított ajkai, kissé előre álló álla, előkelő nyugodt mozdulatai – minden az anyakirálynőkre emlékeztetett. Oldalán barna bőrű, összetöpörödött komornája lépdelt, ki támogatta az öreg herczegnét sétájában, a kibe azonban egy világért nem kapaszkodott volna, csak egyik kezét magasra emelve, azt nyújtotta neki.

Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.
Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.

Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.

Igy tipegtek fel most a lépcsőn.

– Ach die Neffen, milyen szép, hogy az öreg Stázi néniről meg nem felejtkeztetek… Az öreg Tante szereti ám a fiatalságot, még a fiatal embereket is… ha ritkán is lát egyet-egyet… Mondta nevetgélve s nevetése a galamb búgásra emlékeztetett.

A két fiú kezet csókolt, az öreg asszony felpipiskedve lábújjhegyre, megcsókolta a két fiú homlokát s piczinyke kezeivel megveregette mindkettő orczáját.

– Az egyik szőke – mondta Gábor felé fordulva – a másik barna. Egészen összeilletek. Én a barnát jobb szerettem mindig. Nur Sie. Race ist etwas, de azért szeretlek téged is, Gabriel. Egészen apádra hasonlítasz, az apádat is szerettem. Na, most jertek be hozzám, auf eine Partie Plausch’.

Most az előszobában jóféle majoránna és más régies illatok terjengtek. Itt a komorna húga, az egy évvel fiatalabb Babette, a szobaleány fogadta őket. Mindkettő öreg, öreg cseléd. Már negyven éve, hogy a herczegnénél vannak, mennének tőle, ijesztik is hetenként legalább egyszer, hogy ott hagyják a faképnél, de mikor aztán a búcsuzásra kerül a dolog, akkor összeül mind a három öreg asszony és keservesen sír s nem tud elválni egymástól.

Stázi néni a két fiúval salonjába ment, a két öreg cseléd meg visszahúzódott. Asalon abban az izlésben volt tartva, mint a Niffor Márfay Anna salonja: nagy virágos kretonnal áthúzott bútorok, tarka tapétás falak. A paliszandre állványokon porczellán virágedények, szobrocskák, kis macskák, kutyák, madarak porczellánból, a sarokban nagy könyvszekrény, a melyben Kotzebue, Marlitt, Birchpfeiffer munkái sorakoztak. A falon családi képek, az asztalon különböző hímzett tárgyak, tálczák, szalmából fonott képkeretek. Majd mind régi, jobb idők emléktárgyai.

A salon bútorai mereven az asztal köré rakva, a fal mellett nagy kanapé, a melynek most egyik szögletébe ült egyenes derékkal, de minden merevség nélkül, Stázi Tante. Egy világért se támaszkodott volna.

– Ez jó a fiatal nemzedéknek, szokta volt nevetve mondani – minket máskép szoktattak.

A két fiúnak az asztal végén álló óriási támlásszékekben mutatott helyet, ő maga meg egyik kezét az asztalra támasztva, a másikkal kis csipkekendőjét szorongatva, gerle hangján kezdett fecsegni.

– Na Kinder, örülök, hogy itt vagytok. Gábornak majd gyakran el kell jönnie hozzám, mesélni kell az útjairól. Istenem, milyen messze járt! Ti most utaztok. Az én időmben minden máskép volt. Ha innen Pozsonyig vagy Bécsig eljuthattunk, boldogok voltunk. Pedig fáradságos út volt ez is, kocsin eltartott egy hétig. A kocsiban kellett hálnom, mert – tette hozzá fontoskodó arczczal – én csak nem hálhattam korcsmai szobákban! Egyszer férjem elé utaztam, óh még negyvennyolcz előtt, a lágerba… milyen útakban, milyen rossz kocsin! Akkor akart a komornám először felmondani, – tette hozzá susogó hangon.

– Tán csak nem akar a Franczi már megint elmenni a Tantetól?

– Huh! csitt! Halkabban, – súgta ijedten, – Jeszasz, ha meghallják! Hallgatózni szoktak, félek tőlük, kivált Babettetől. A multkor is itt akartak hagyni. Nehéz velök nagyon. Nénémtől is azért mentem el, mert nem fértek meg a cselédjeivel. El meg nem küldhetem… nem is küldeném őket, – tette hozzá a megindulástól reszkető hangon.

– Aztán mennyi ideje van már itt a néni?

– Innen-onnan két éve. Mindig pöröltünk a Crescencével. Ha engem szidott volna csak, nem bántam volna, de mindig Franczit, meg Babettet csipkedte. Aztán az a sok ember fárasztott nála, az a sok penzionált alak, mind az öregségemre emlékeztetett. Ezek az öreg, ülve maradt, megőszült stiftsdámák, öreg generálisok, négykézre játszó Generals-Tochterek… Brr! mondom, én csak a fiatalságot szeretem!

– És azért mégse jár le az ebédekre…

– Tomihoz és Miczihez? Én fiatalabb vagyok, mint ők… Ha bécsi vén barátnőimmel összejönnék, tudom, több vizet zavarnánk, mint ezek ketten. Isten bocsáss… nem kéne rosszat beszélnem róluk, hisz vendégük vagyok… De hát öreg asszonynak nincs foga, könnyen kipottyan az étel is, a szó is a száján. No, de azért le-le járok hozzájuk. Kivált ha bécsiek jönnek, ezt különben ki is kötötték. Ekkor el nem engednék egy világért… Hisz én vagyok az élő kapocs köztük s a bécsi társaság között… Nevetett most hangosan, de úgy, hogy azért dereka nem mozdult, a jobb keze csak oly nyugodtan feküdt az asztalon, mint előbb. Csak a bal kezével fedte el az ajkait. – No ne csudálkozzatok illetlen fiúk – nevetett még mindig – felveszem a barna, nehéz selyem ruhámat, egy nagy fejkötőt, a melyet Miczi hozatott nékem tavaly Párisból (az ilyen alkalmakra), aztán lemegyek elfoglalni a fő helyet az asztalnál. Csak süket szomszédjaim legyenek, ez a fő, – mondá megreszketve az előbbi nagy nevetéstől – szeretek jól enni és Tominál, ha bécsi vendégek vannak, jól eszik az ember… A házban Lollyt szeretem legjobban, ein schneidiges Mädl, eljár sokszor hozzám, beszél a mai Bécsről. Csakolyan, mint mikor én fiatal voltam. Még most is… képzeljétek csak! megdobban a lány szíve, ha lovaskatonát lát s a práter-fahrtot még mindig tavaszszal tartják. Man wird ja nie alt! – csacsogta vígan, mint egy szegény, kanári madár, az első tavaszi napsugár melegénél. Mintha csak a két fiú az ifjúságot hozta volna vissza néki – élte tavaszát!

– Miért nem jő Stázi néni egyszer át hozzánk, anyánkhoz? Aztán meg sohase ír néki.

– Át csak átmennék, de írni… das nicht. Az írástól megfájul a gyomrom. Pedig most a legnagyobb örömöm az evés. A mama nem küldött befőttet nékem? Szokta…

– Tán nem tudta, hogy ide jövünk, – füllentette Lőrincz, tudva jól, hogy jóságos mamája sohase tenne fel az ő díszes kocsijára befőzöttes üvegeket.

– Majd átmegyek egyszer hozzátok. Utoljára Lőrincz atyjának esküvőjén jártam Kálmán. Szép hely, azt mondják, az a kertész tervelte, a ki a pozsonyi Au-t, meg a bécsi Volksgarten-t, igaz?

– Anyám is úgy mondja, felelt Lőrincz csendesen. Nem szokott dicsekedni, egy világért se mondott volna el valami olyat, a mi őket előnyös színben tüntette volna föl.

– Elmegyek akkor. Az «Aut» szeretem, a bécsi parkokat még inkább. A fák, mezők, ifjúságomra emlékeztetnek, de ah! (sóhajtott komikusan) hagyjuk ezt. Majd vetek nektek kártyát. Hisztek a kártya igazságában?

– Ha a néni úgy parancsolja! – felelt Gábor mosolyogva.

– No nézzék, a két fiú nevet. Nem szabad nevetni… hisz a kártya csak komoly dolgokról beszél. Élet és halálról, szerelemről. Igen a szerelemről is. Ezzel hamiskásan hunyorgatva, a batiszt kendőjével meglegyintette Gábor arczát. Szeretlek Gábor… apádra emlékeztetsz. Apád meg sok mindenre! No, de hozzátok csak el a kártyáimat, ott vannak az üvegszekrény párkányán. Úgy… ott az a csomag a Napoleon császár szobra mellett. Tudod-e, hogy kicsibe mult, hogy Napoleon unokahúga nem lettem? Nem tudjátok? Nos, egy kis Bonaparte, a fenséges főherczegnő Mária Lujza útján (ezzel kissé felemelkedett székéről s bólintott fejével egyet), magyar vagy osztrák grófnét akart feleségül. Nem tudom melyiket, de tudom, előttem Attems-eknél is kopogtatott… kikosaraztuk.

– És miért?

– Mit gondolsz, csak nem megyek én egy kis korzikai polgár unokájához. Hogy esetleg majd ne járhassak a bécsi udvarhoz, mint madame Bonaparte… Mi jut az eszedbe?

– De hát akkor néni miért tartogatja még mindig a császár mellszobrát?

– Ez más, ez emlék, azokra az időkre emlékeztet. Meg… – tette hozzá hamiskásan nevetve – a férjemtől kaptam… Ezzel a szoborral bosszantott mindig. Azt is mondta, ha gyermekünk lesz, Napoleonnak kereszteltetjük. A gyermek nem lett meg… A férjem meghalt… Csak a szobrom ne törjön össze.

Kétszer, háromszor köhintett, egyik kezével a fejkötője szalagját igazította meg, majd mintegy álmokból ébredve, gyors mozdulattal a kártyák keveréséhez fogott.

– Elébb emelj te Gábor, majd néked mondom meg a jövendőt előbb. Úgy… no lám-lám, alig hogy osztok, már a piros dáma kerülget. Úgy ám fiacskám. Szerelmes beléd valaki… valaki, a ki nincs innen messze. Sieh’ das gute liegt so nah’. Ugyan ki lehet? Ki lehet… nevette az öreg asszony és meglegyintette ismét Gábor arczát. – Született Don Juan, a hány város, annyi lányka. Ismerjük a Márfay fiúkat, mind egyformák, ismerem őket, mind a hány, mind szerelmes volt belém… a Kázmér, a Niki és azt hiszem atyád is, pedig akkor már öreg voltam. Téged is csak a vénségem ment meg, úgy ám Gabriel… különben te is úgy járnál, mint a többi… De most te Lőrincz, te emelj. Oh te rád kincs vár… gazdag lész, nagyon. De hogyan? Utadba nincs, csak a fekete ember. Der treff König. Pedig a házasság és a fény egymás mellett állanak. Gazdag nagy partiet csinálsz… Csak a szerelmet, azt nem látom… Hol van! Ej, ej tu n’es pas Niffor mon fils. Nálad is úgy kellene állni a constellátiónak, mint Gábornál. Csak nem vagyunk partie-vadászok?… He?

Lőrincz ingerülten fel akart ugrani székéről, Gábor még idejekorán észrevette és megnyugtatta öcscsét, intve néki és szelíden mosolyogva reá. Az öreg herczegné nem vett észre semmit, csak vetette a kártyát tovább.

– Koronák, királyok vesznek körül… fényes polczra jutsz – csak kérlek, ne mondd el Tominak, mert sok álmatlan éjszakát okozna neki az irígység… Mondd, szólalt meg egyszerre, letéve a kártyát és stechert emelve szemeihez: Tetszik neked Bálványossy Julia?

– Ugyan néni, már te is?

– No, csak ne olyan ingerülten. Öreg néni kérdhet egyet-mást, még olyat is, a mit különben még a páternek sem mondanánk el a gyóntatószéken. Jól van, hát még titok. A Miczi él, hal az eszméért. Lolly azt mondja, akkor bele jutna az öreg Czéni herczegné társaságába. Furcsa! Én nem törtem magamat annyira hajdanában s azért mégis mindig az elsők között voltam. Persze én nemcsak a férjemmel jártam a világba, volt minden ujjamra két udvarlóm. Miczikének meg nincs más soha, mint az örökös Tomi! Nos Niffor-Bálványossy, nem is rossz combinatio. Jól hangzik: gróf Niffor Lőrinczné sz. Bálványossy Julia herczegnő. És mondd csak, herczegnőnek fogod czímeztetni vagy csak grófnénak?

– De édes néni, eszembe se jut elvenni.

– Eh, tudom, hogy nem beszélhetsz. Trés bonne éducation. Nos, én grófnénak neveztetném csak. Egy Niffor nagyon is jó arra, hogy idegen czímmel traktáltassa a feleségét… Végre is mint család, a mienk többet ér!

Lőrincz látta, hogy e thémába nyakig merült az öreg asszony, tudta itt nincs más menekülés, mint a búcsúzás. Felkelt s vele Gábor, azután kezet csókoltak neki.

– Már? No de öreg asszony vagyok. Csak örülnöm kell, ha jöttök. Visszatartani titeket nincs jogom, nem is tehetném. Néha jertek el hozzám, majd beszélünk másról is. Aztán nem is vagyok olyan nagyon előitéletes, én nem hiszek ezekben a lapokban… No, de majd máskor. Az anyátokat csókoltatom s küldjön nékem abból a jó befőzöttből, nagyon megköszönöm, ha küld.

Az ajtóig kisérte őket, ott lábujjhegyre pipiskedve, megcsókolta a két fiú homlokát, majd könnyed bókkal visszatipegett kanapéjához.

Az előszobában már a két komorna várt reájuk. Egyszerre beszélt mindkettő. Elmondták, hogy ez a hely (hol negyvenöt éve vannak) türhetetlen, az öreg főméltósága nem tudja őket az idegenektől (az alatt Tomi cselédjeit értették) megvédelmezni. Nem ád nekik elég bért, a mostani cselédek sokkal több fizetést kapnak. Nem bánik velök jól stb.

Gábort a jó Isten tudja mi szállta meg, de szokása ellenére, egyszerre nyersen, kiméletlenül leszidta őket.

– Hallgassanak. Ha nem tetszik a hely, ám menjenek. Kapunk komornát annyit, a mennyi csak kell. És főleg pedig bánjanak tisztességesen a főméltóságával… értik!

A két komorna elhökölt. Ehhez nem voltak szokva, Miczi és Tomi még rendesen egy negyed órai audientiát adtak nékik… És ezek? Mit tehettek? Bókolva lekisérték őket a lépcső aljáig és számtalan «kiss die Hand» kiséretében kifejtették, hogy tulajdonkép nem «úgy» értették a dolgot. Majd összedugott fejjel visszasiettek, a mai fiatalságot szapúlni.

35.

Úgy négy óra felé pompás négyfogatú mailcoach állott meg az újvári kastély udvarában. Bálványossy herczegné leányával és két fiával, Miklós és Márton herczegekkel érkezett rajta. Gábor és Lőrincz a szobájukból nézték érkezésüket. Az egész inas-ármádia, a legnagyobb díszben futott le eléjük.

Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.
Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.

Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.

– Úgy látszik, várták őket – mondta Gábor. Tán táviratozott értök a gondos Miczi – tette hozzá.

– Nem lehetetlen, hisz erővel el akarják általam vétetni a kis Juliát. Nem mehet mégsem olyan igen jól a dolga Bécsben, hogy én rám szorultak.

– Jól megy, de tán kérője nincs. Ma már ritka madár a komolyan számbavehető partie – nevetett Gábor – de menjünk le, mulatságos lesz az érkezésüket látni. Kiváncsi vagyok, mennyire feledkezik meg megint magáról Miczi.

Lementek a nagy salonba. Ott voltak már mind, együtt. Az öreg Bálványossy herczegné Mária Teréziára emlékeztetett. Ősz, majdnem egészen fehér haj, erős vonások, hajlott orr. Erős, majdnem túlerős termet, a melyet igazán csak királynői mozdulataival mentett meg. Leánya, Julia, hasonlított hozzá, csak soványabb kiadásban. Magas szikár leány volt, túl hosszú karok és lábakkal. Sas orra, sűrűn összenőtt szemöldökei voltak. Typikus bécsi kisasszony volt, mozdulatainak merevségében csak úgy mint öltözési modorában, csak mint argotjában. Külsőleg sokban hasonlított Lollyhoz.

Két fivérének (Niki és Stapszi herczegeknek – ez volt a gúnynevük) soványságával csak öntudatosságuk tarthatott lépést.

A mint Gábor és Lőrincz beléptek a salonba, Miczi már ott hajlongott az öreg herczegnő előtt, csókolva arczát s két kezét:

– Comme tu es gracieuse chére Leonie. Nem is mertem reményleni, hogy eljön. De egy világért sem… Ilyen sárban! Mert úgy-e, nagy sár van? Aztán a Bálványossy vár kocsi-útja oly meredek… Na persze, oly kitünő kocsissal, mint prince Niki!…

– Én hajtottam, nem a bátyám. Tudok én is egy kicsit hajtani, ha nem is születtem majoresconak, mint a Nikerl! – kiáltott szavába rikácsoló hangon Stapszi.

– Ahá Stapszi herczeg? Fieus ő hajtott. Tudom, milyen nagy kocsis, hisz a mult esztendőben a rotundában nyert is az egyik versenyen… De igazán édes Leonie tu es adorable…

– Eljöttem s nem bántam meg. Az igaz, kicsibe mult, hogy kétszer fel nem fordultunk, daczára, hogy a monarchia két leghíresebb sportsmanje ült a bakomon. Se baj. Bár nem volna valami igen híres dolog a meredek bakról (magam se tudom, hogy ültethettek engem oda föl – engem vén tyúkot!) lerepülni!

– Talán pihenni fogsz ebédig.

– Nem szoktam. Nincs a véremben. Soha életemben nem aludtam nappal. Tán a fiúk lemennek egy kicsit szundikálni. Mi? De nini, most veszem észre, hisz azok a cousinjeid. Ah a Lőrincz! Vegye úgy Lonczi gróf, mintha magáért jöttünk volna idáig… És a fiatal Márfay. Tiens, hazajött?

És elővéve lorgnette-jét, végig mustrálta a két fiút tetőtől talpig, akár mintha csak paripák vagy csinos bútorok lettek volna.

– Ez Márfay, minden mozdulata, minden vonása Márfay. Furcsa, mennyire rajta a két fiún a két család jellege. Az egyik a szőke Márfay, a másik a tüzes… no nem… a barna Niffor. Egyik holdsugár, másik délinap. Régi tánczosaimra emlékeztetnek.

Ez alatt Julia is oda ment a két fiúhoz és férfias mozdulattal megszorította a kezüket.

– Márfay még nem ismeri a két bátyámat, ez itt a Niki, ez meg a Stapszi… Becsületes nevükön Miklós és Márton.

A fiúk kezet szorítottak. Lőrincz kissé el volt fogulva, tul sokat udvariaskodott, segített a herczegnének köpenyét levenni, Juliának pár szót mondott «pompás arczszínéről», beszélt, beszélt, maga se tudta mit és miért.

– És Lolly… merre jár? – kérdte Julia.

– Óh, az istállóban bizonynyal, – felelte éles hangon a nénje – istálló hetessége van.

– Nékem is Miczus, felelt neki Julia, le megyek hozzá.

– Előbb azonban átöltözünk édesem. Öt óra, van s ti hatkor esztek. Höchste Zeit, – mondta a herczegné.

E perczben a salon ajtaja feltárult és Czobor Lipót lépett be rajta, nem éppen salonképes öltözetben. Nyakán az ing nyitva, a gallérját csak egy kis madzag tartotta össze. Nyakkendőnek se híre, se hamva. Salonkabátja teljes, de teljes telí pecséttel, nadrágja alúl rongyos, egyik czipője felhasadva, úgy, hogy a hüvelyk-ujja kikandikál belőle. Úgy látszik azonban, fogalma se volt kinézéséről. Egyenesen oda ment Miczihez s kezet nyújtott neki.

– Ki ez? – kérdte bámulva az öreg herczegné Tomit, ki halálra válva nézett a jövevényen végig.

– Oh?… ez. Ez a Czobor Poldi… tudja herczegné… igen, egy távoli rokonunk, – mondta halkan.

Gábor, ki mellette állott s minden szavát meghallotta, ingerülten felpattant:

– Nem olyan igen távoli rokonod bíz ő. Nékem csak úgy mint neked, másodfokú unokatestvérem. A mellett meg mint tudod, családjaink igen gyakran házasodtak össze. Nagytehetségű ember, kire büszkék lehetünk.

– Igen, igen… csak hát… bolond. Tudja herczegné, bolond.

– Van annyi esze, hogy sokan bolondnak tartják – folytatta Gábor mind hevesebben.

Az öreg herczegné látva, hogy kettőjük között a beszélgetés mind élesebb lesz, oda ment Miczihez (ki sápadtan, az ingerültségtől reszkető ajakkal igyekezett Poldinak pár szót kinyögni). – Édes Miczi – mondta derült hangon a herczegné – mutasd be a cousinodat nékem.

– Nem az, csak a férjemé, – rebegte elhaló hangon Miczi. – Czobor Lipót báró! – mutatta be a határozott felszólításra, Poldi czímét erősen hangsúlyozva.

– Óh örülök. Nagyatyja, a megboldogult kanczellár, nagy pártfogóm volt a bálokban. Örülök, nagyon örülök, hogy találkoztam az unokájával, különben Czobor-Bálványossy c’est cousin, úgy-e Stapszi? Te ismered ki köztünk a legjobban magadat a genealogiában.

– Eddig azt hittem, hogy rokonunk – súgta oda félhangon Stapszi Lőrincznek nevetve, aztán megemberelve magát, kifejtette a két család gyakori összeköttetését.

– Így, Poldi öcsém, engedd meg, hogy tegezzelek – mondta a herczegné s kezét nyujtotta a festőnek, ki azt önkénytelenül ajkaihoz emelte.

– Mais allons… de hisz… így! chère Leonie, mi is rokonok vagyunk. Tomi nagyanyja a kanczellár húga volt.

– Ah, az igaz… persze. No, hát akkor mi is rokonok vagyunk. Majdnem elfeledtem! De hát mi Miczikém, mi már rég tegeződünk!

– De… ha a herczegnő… úgy gondolom… hebegte Tomi.

– Ah maga? Igaz… no hát akkor tegeződjünk mind össze, nem bánom. Mert hát így a Czoborok révén Gáborral meg Lőrinczczel is rokonok vagyunk, csak úgy mint Tomiékkal. Julia tegezheted újon felfedezett unokabátyáidat.

És Julia oda ment Poldihoz, kezet szorított vele.

– Bemutatom magamat néked, ujdonsült unokahúgod Bálványossy Julia vagyok.

Poldi udvariaskodva kezet fogott vele, bár egy csepp hatást se tett rá a fiatal herczegnő ajánlata.

– De most már alavanti! Menjünk gyerekek, mert még elkésünk az ebédtől. Egy óráig csak eltart, míg kiöltözünk!

Miczi az asszonyokat kísérte el, Tomi a két Bálványossy fiút. Gábor, Poldi és Lőrincz szobáikba mentek.

36.

– Hát te veled mi történt öreg vakand, hogy úgy megugrottál.

– Hát… megugrottam – mondta az öreg kutya misztikusan. Állát egyik kezébe temetve, nagy salonkabátjába szinte eltűnve, guggolt a széken.

– Aztán hol jártál? – kérdte Lőrincz.

– Te, Gábor, van kedved feljönni a sajtosokhoz?

– Mikor?

– Holnap.

És Gábor Lollyra gondolt, aztán egyet simítva homlokán: – nem bánom, felmegyek… de… miért?

– Miért? Hisz egyszer azt mondtad, érdekelne a havasok világa.

– Felmegyek bizonynyal.

– Hát én velem mi lesz, ha ti elhagytok? – kérdte Lőrincz siránkozó hangon, komikusan.

– Te rajtad osztozkodni fognak a dámák. Itt maradsz lány-inspektornak, tréfált Poldi.

– Akkor én se maradok. Én egy idő óta úgy félek a comtesse-ektől. Azt találom, csak az egyszerű, a romlatlan…

– Mit értesz «romlatlan» alatt, kis király?

– Bolond Poldi, azt, ha a lánynak nincs selyem alsó szoknyája.

– Az már más. Pedig látod… Én nem akarlak házasítani, nem az én kenyerem, de ez a Julia helyes leány.

– Látod, Poldi, én is ezt akartam Lonczinak mondani. Éppen nekivaló, higgadt, okos, elszánt leány. Kissé tán hideg, de azért őt szereti s így annál dicsőbb. Tudja a kétszerkettőt, (hej, de ritka tulajdonság, a mostani lányoknál) ismeri az embert s annyira okos, annyira józan, hogy még tán az ilyen mi fajtánkbeli összetett masinának is alá tudja magát vetni. Ehez pedig rengeteg sok józan ész s nagy akaraterő szükségeltetik…

– Édes fiaim, hallgassatok el, mert bíz’ Istók!… Mondtam már, hogy nem szeretem, ha házasítanak. Ezt tudjátok, vagy mi?

– Na, jó van gyermekem. Ezt csak úgy mellesleg mondtuk, úgy-e Gábor. Mi ehez úgy se értünk!

– Hát így te is feljösz? – kérdte Gábor.

– Azaz még se mehetek. Mert akkor a vaddisznó-vadászat czíme alatt kéne mennem, úgy meg Tomi, meg a Bálványossy fiúk is velünk tartanának.

– Ebből pedig nem kérünk!

– Nem ám.

– De, hát akkor így hagytok egyedül, ezzel a két lánynyal?

– Ne félj, Lonczim, nem esznek meg a lányok, kivált… Julia nem, – nevetett Poldi nagyot.

– És… hánykor mentek?

– Tán holnap hajnalban, az éjszakát is ott töltjük s csak másnap jövünk vissza. Majd meglátod Gábor, milyen az élet másik oldala, az, a mely oly igen távol esik a tietektől… Az egyszerűség világa.

És az öreg bölcs szinte végleg összeesett, feje egészen eltünt kabátja szárnyai között, már csak az az óriási holdvilág világított ki a karosszékből a feje búbján.

– Ist’s erlaubt? – kérdte egy rikácsoló hang.

– Szabad, – szólt Lőrincz.

A két Bálványossy fiú csörtetett be az ajtón.

– Hát itt laktok? Kerestünk már titeket az egész kastélyban s nem tudtunk rátok akadni. Ki lakik itt közületek? – kérdte Stapszi a fiatalabb, egy keskeny arczú, szőke pofaszakállas, sápadt, savó-színű fiú, fürkésző arczczal tekintgetve körül.

– Én, Marczi, felelt rá Lonczi. Rendesen kereszt – s nem gúnynevén nevezte a két fiút.

– Úgy-e bár, mi is laktunk e szobákban Niki?

– Azt hiszem, – felelt rá Niki közönyös hangon. A Bálványossy herczeg egy kis faszéket lovagolt meg. Tisztára úgy nézett ki rajta, mint egy telivér jockey. Simára fésült haj, majdnem tökéletesen szőrtelen áll s ajkak, nagy ránczok (daczára 24 évének) a két pofáján. Zöldeskék, hideg, metsző szemek, gúnyos ajk, vékony, felfelé álló orr. Nem volt e két fiúban semmi, a mi magyar eredetre vallott volna. Telivér osztrák volt mind a kettő s inkább Máriahilf, mint a Herrengasse felé húzott.

Anyjok ősrégi magyar családból származott, de azért a Bálványossy csak kiütött rajtuk, a mely nemzetség (mint a hogy ezt Stapszi igen gyakran el is szokta mondani) 9 ízben házasodott össze osztrák családokkal, «még pedig a javából», szokta ilyenkor hozzá tenni Niki.

– Hát, ez a te szobád. Hé, csinos toilette-ed van. Hol csináltattad?

– Pesten, tudod annál a fodrásznál, a kinél egyszer együtt voltunk.

– Ah há! De úgy-e furcsa Niki, hogy Pesten az ezüst toilette-eket egy fodrász állítja össze. Komische Stadtl. No nálatok minden furcsa, nem olyan, mint más normális helyen.

– Mit nevezesz te normális helynek? – kérdte Gábor kissé nyersen.

– No… egy nagy várost, Bécset… vagy!

– Vagy?

– No, Bécset. Más várost nem ismerek, másutt még nem voltam. Nem utazhatott mindenki annyit, mint te, hiszen te olyan vagy… No igen, mint ez a táska.

– Olyanabb, – felelt neki tréfálva Lőrincz – ez a táska éppen csak Pestig volt.

– De, ti mind ilyenek vagytok – szólalt meg Niki vontatott orrhangon, mint a hogy ez a Bálványossy nemzetség fejéhez illik. – Csak Pest és Pest. Enfin, ha nincs más, hát jó az is. Én unnám azt a kis fészket.

– Nekünk Pest a világ közepe, – szólalt meg félhangon, hunyorgatva a félszemével, Poldi.

– Néked is? Ez nem rossz. Pedig néked még arra nincs jogod, hogy chauvinista legyél, egy ilyen kóbor legénytől az ember inkább azt várná, hogy mint a czigány, hazátlan legyen… No, de nekem mindegy. Legyetek mind «budapestiek». Azért «es giebt nur a Wean»… Kérdezd meg csak Lollytól, hogy nincs-e igazam… No, de most Lőrincz, nyilatkozzál, jó, hogy eszembe jut. Mit tartasz a kis sógornőről, mi?

– Nem az, csak úgy parasztmódra… Én csinos, szeretetreméltó lánynak tartom.

– S azonkívül?…

Lőrincz nem szólott.

– És te, – kérdte Poldi Nikit kiváncsi, naiv arczczal.

– Én jucker-komtessnek tartom.

– Hát, ez mi? – kérdte Poldi még ártatlanabb arczkifejezéssel.

– Ezt se tudjátok. Pedig ezt a typust Pesten is ismerik nagyon. Nos… ime a természetrajza: Tartozik a jól «született» hajadon-világhoz. Erkölcsei, szokásai férfiasak. Testén majd mindig férfias Ultzl-féle ruha, férfiing és férfinyakkendő. Olyanféle rövid óraláncz, mint a milyet huszártisztek hordanak lovaglásnál, végén lecsüggő nagy Szent-György tallérral. Férfias mozdulatok, angol férficzipő alacsony sarokkal. Szokott dohányozni annyit, mint mi, tán többet…

– Hisz nemsokára már csak az asszonyok fognak dohányozni, ezeknek még lesz idejük rá – szólalt közbe Poldi a legkomolyabb arczczal.

– A typus érdekesebb példányainak – folytatta Niki – salon helyett dohányzója van, hol maga fogad, megvetve a garde des dames-ok elavult typusát. Egyedül hajt ki, egyedül lovagol. Hetenkint intim körben összejő barátnőivel s ha jó kedvök szottyan, meghívnak egy-két urat is teára (a házi kisasszony mamája lévén az egyetlen jelenlevő garde des dames). De ezen kiválasztott uraknak sok mindent kell tudni, hogy a lányok el ne unják magukat. Nem kell kímélni ötleteiket, a melyek néha még gorombák is lehetnek, hogy hatást csináljanak. A jucker-lány összetart, vállvetve bolondítván a férfihadat. A jucker-lány, úgy mint a fiatal asszony, néha hord már ékszert is, ismeri az utolsó kuplét és a jucker-lány arra született, hogy jövendőbeli férjét megjuckolja halálig…

– S azt hiszed, Lolly grófnő is csak ilyen «jucker-comtesse»?

– Csak ilyen?…

– Hát elvennél egy ilyen lányt?

– Hm. Ez már más kérdés, tekintetbe véve azt, hogy a feleségemet végre is csak magamnak veszem el.

– Lehet másnak is? – kérdte komoly csudálkozó arczczal Poldi.

– Igen, lehet – folytatta Niki alig hederítve rá s még tovább praelegált volna, ha ebédre nem hívják őket. Mire a két Bálványossy ijedt arczczal szobájába szaladt, hogy még, szerintök hiányos toilette-jöket bevégezzék.

Poldi, Lőrincz és Gábor a nagy salonba mentek.

37.

A salonban még csak Miczi volt egyedül. Amint beléptek, magához intette Gábort.

– Te, néked is lehetne valamivel több belátásod… ilyen jelenetet csinálni. Ezt tanultad külföldön – súgta neki halványan, reszkető ajkakkal.

– Micsoda jelenetet… ah igen, Poldit illetőleg…

– Igen, azt hiszem, mindenki zavarba jönne, a mi esetünkben. Képzelheted milyen unalmas reánk nézve, hogy épp most jött…

– Éppen most? Mit értesz az «éppen most» alatt? – kérdte Gábor gúnyosan.

– Na igen, most, hogy a Bálványossyék is itt vannak.

– Hisz így ennek csak örülhetsz, most már legalább tegeződhetsz velök.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings