VIII.

De ime, egy szabadító csapat közelít.

Három férfi, egy nő, meg két gyermek.

A szomszéd falu lakói.

Ah! ők sebesülteket megmenteni jönnek, kik a szabadságért áldozták vérüket. Üdvöz legyetek, testvérek!

Derék auvergneátok voltak. Egyszerű pórnép, melyet a pártszenvedély még nem mételyezett meg.

Ők nem azért jöttek, hogy a sebesülteket ápolják, hanem hogy a mit találnak náluk, egy kis pénzt, órát s egyéb értékes holmit, nehogy a gonosz ellenség kezére kerüljön, biztosabb helyre elszállítsák.

Teljesen igazat adok nekik. A holtaknak semmi szükségük többé arra, hogy pénz legyen náluk és csizmát viseljenek.

A becsületes jó emberek olyan barátságosan levetkőztették sebesülteinket, s a nő és a két kis gyermek egészen értett hozzá, hogy hol lehet náluk a rejtett pénzre ráakadni.

Én maradtam utoljára, minthogy még némi életjelt adtam.

Engem is megfogott az egyik polgártársam galléromnál fogva, s a tisztelt hölgy elkezdte motozni zsebeimet.

Mily balsors, hogy Louisdorjaimat Olympia elnyerte, s havi dijamat generálisom nem adta ki: mert ezek a szegény emberek hiába fáradtak, nem találtak nálam semmit. A hölgy azonban meglátta a gyémántos gyűrűt az ujjamon, s valami furcsa francziasággal, a mit én alig értettem, figyelmezteté arra a két gyermeket.

A gyűrű nem akart lejönni az ujjamról, mert kezem meg volt dagadva a fagytól. Ekkor az egyik gyermek egy kusztorát vont elő harisnyája mellől s azt indítványozá, hogy le kell az ujjamat metszeni, akkor megkapják a gyűrűt.

Mily leleményesség! Mennyi esprit! Ezt egy magyar paraszt a világért ki nem találta volna.

S már fogták a kezemet, hogy az ujjamtól megszabadítsanak, midőn trombitahang recseg a hátunk mögött, melyre megszabadítóim ijedten tekintenek szét s azzal batyujokat hátukra kapva, szétszaladnak mindenfelé a nádasban.

A gyűlölt ellenség ambulance-a közelített, a betegápoló csapat.

Egy infámis szőke hajú, pápaszemes doktor jött az élükön, utána a saraglyahordók a svájczi vörös kereszttel karjaikon.

– Mit akarnak önök? kiálték rájuk. Én nem adom meg magamat.

– Jól van, jól, öreg fiu! mondá a pápaszemes. Hát mi baja van önnek?

– Elhordta az ágyugolyó mindkét lábszáramat, feleltem neki büszkén.

– Hadd lássuk! szólt a ficzkó, s előszedte amputáló s kötöző eszközeit, s rendeletet adott embereinek, hogy csendesen huzzanak ki a földből.

Most nagy ovatosan huztak ki a gödörből, s aztán nagyot nevettek rajtam, az egyik jól hátbavágott.

– No nézd! hiszen megvan te neked mind a két lábad!

A bizony megvolt. A golyó, mely lábaim előtt csapott le, oly mélyen kiszakítá alattam a földet, hogy én térdig estem bele, s akkor azt hittem, hogy a két lábam szára el van sodorva, s ebben a hitben meg nem mertem mozdulni onnan, hogy el ne vérezzem.

S az infámis pápaszemes még nekem állt tudós professzor módjára megmagyarázni, hogy az igen természetes dolog, a képzelem, a hallucinatio, az érzékzavargás megfoghatóvá teszi a csalódást, sőt még egy példát is idézett nekem hasonló esetről a Pfenning-magazinból, – hogy szerettem volna a fejét beverni! Így fogatni el magamat!