A CSIGÁK REGÉNYE.

Regény, – természetrajz, – vagy szatira.

I. A LEGRÉGIBB ÚR.

Ki a legrégibb úr a földön?

A csiga.

Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehez a földhez.

A milyen mélyen artézi kút furója lehat, mindenütt ott találja halottait, iszonytató mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig.

A közvetlenül alattunk levő földréteg is az övé. Páris városának minden háza csigamaradványokból épült. A pesti kőbányában nem rég készült óriási vízvezetéki medencze tiz tömör csigaréteg közé van leásva; az ölnyi vastag rétegekben nincs atom, mely ne csigamaradvány volna.

De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezeréves élőik is vannak a csigáknak.

Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio purpurea» fájából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az özönvízből fenmaradt csemege!

Erdélyben, a zarándmegyei havasok csoportjában, közel Vidrához, van egy nagy dolomit-hegy, mely nem egyéb, mint egyetlen óriási csigatorlasz. Kalapnagyságú, gyönyörüen csavarodott goniatitesek, torony alakú cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök vannak odafagyva a kő közé, maga is kő mindegyik. Mikor a vidrai kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből, ott látszanak az oldalán ezek a nagyszerű hieroglyphjai az időtlen időnek.

Hajh, mikor még ezen bércz fölött a tenger zúgott, melynek partja lehetett a Bihar bérczlánczolat!

De ne ijeszszük az érzékenyszivű olvasót vízözön előtti történetekkel; hanem mondjunk vidámabb meséket, a hogy megigértük.

II. A TENGER PILLANGÓI.

Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.

Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer év előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői feladat.

A tenger pillangói: a csigák.

Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a teremtőerő fantáziájának kimeríthetlen álma!

Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily szinpompa! A halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal áttörve, vagy rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa fekete csikokkal sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex fajok, biborpiros szájjal; a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus fűzöld koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy roppant fésü kék szakállu tritonok számára, s annak egy kisebb narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő kemenczeszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe; a királyköpenyes pecten pallium, a czebracsikos nautilus pompilius és rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládszín unio nigra; a tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gygas, a hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a «szűz» melléknévvel ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, a miken tévedésből sincs egy más szinü folt; valamint nem téveszti el a conus litteratus (az irástudó czövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tiz sor fekete ékirás (runa), akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tiz sor fekete runairás, s végül két sor samaritanus betü: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun, stb. szép világosan kiirva. Elolvashatja, a ki ért samaritanusul és csiganyelven.

Ha charlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgy is elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a samaritánus betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán, arról mindenki szemeivel meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s így azt irást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.

De mi a muzeumi csigaházak holt pompája az élőkéhez!

Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva szines erekkel, a liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak mozaikja, a drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó csápjaikon, hajlékony orrmányaikon; s mikor a szűz Argonautilus hófehér menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e csipkefinom reczés köntöséből kiereszti először hosszú skárlát csápjait, mik biborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatteresztve fehér házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd finom rózsaszínű köpenyét, mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tünik ki, hogy az a csigák divathölgye.

Sőt legczifrábbak azok, a kiknek semmi házuk sincsen; minő a Cranchia, melynek hat karját egy biborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafirkék gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéjszin bibor pontokkal behintve, mintha hímezve volna.

Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont futnak azok elől, melyek ő rájuk vadásznak.

Testvéreik a «kalappuhányok», a vizben libegő minden színű harangok, diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek, gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.

Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű «Venusöv» széles kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.

Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lilaszín házú csiga, léggömbön utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz szinére és úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel, mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni a víz felett. S van egy csodálatos csigafaj: a Pyrozoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; a hány annyi szinű, kék, sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszit a vizen s e lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolczlábú csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a «camaeleon», a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik, piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban elmenekül.

S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyilnak a tenger virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.

III. A TENGER VIRÁGAI.

A tengerfenék földe több teremtő erővel bir, mint a szárazföld szine. Az ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, a miket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a viz szinére s lesznek belőlük szigetek. És a mellett a korall mégis növény, a csigák, több faja rajtuk legelész; vannak csigák, a mik mint a szú, a fai féreg, oldalaikba furják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le, mint a hernyó.

A növényvilág aztán boszút áll rajtuk ezért.

Vannak növények, a mik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.

Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú virágkehely van, éppen úgy szétnyiló, összecsukódó, mint a tulipán; szineiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kivül gyöngyökkel rakott, mint egy csinált virág.

Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap, gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.

Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábosok; azt hiszik prédát kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szivósabb bőrből; mint a kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszivja nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a maradványt, kifordítva egész tulipánját. S a mint akkor a sokszinű csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörübb mindazoknál, a miket valaha kertészek termesztettek.

Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, a ki új művén dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyilik s kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő Actinia ömlik ki belőle, a mik a hova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni. Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a vízből, mint állatot. És a mint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor odább megy s fiainak hagyja a régi telepet. A földbe, a csigahéjakba vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szivós virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.

Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két teknője van, miket széttár, s kétfelé nyiló változatos alakja pompázó szinekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve. Némelyiknek gyökere is van, szakálla, melylyel odaköti magát a tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione ajkpiros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a legidealisabb alakzat. A tökéletes szivalakú cardium cardissa mély rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet furnak le a tengerfenékbe, viztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua barlangot ás az iszapba s a lithodomus a sziklába fur házat. A Lima koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán vannak, a miknek csak egy teknőjük van: a patellák, fissurellák, a mik megint úgy oda tudják magukat színi a sziklákhoz, hogy onnan semmi erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék állatvirágai s virágállatjai.

Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból, mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna, az egyik végére divatos «frivolität» van horgacsolva. A nálam levő példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga oly finoman beöltögette, mint a hogy lyukas harisnyát szokás betópolni. Ha ránézünk, azt hiszszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy «kő». A tűzben meg nem ég.

IV. A TENGER LÁMPÁSAI.

A mint az éj közelít, a tengerfenék annál jobban megelevenedik. A nappal a csigák éje: akkor alusznak; a legtöbb csiga éjjel eszik.

Miről tudják meg a nap felkeltét? Mikor a legtöbbnek nincsen szeme, a világosságot nem látja: mégis megérzi.

És akkor előjönnek a tenger lámpásai.

Vannak fénybogarai is a tengernek, a Cleodora szökell a tengerfenéken, a Phosphorax csillámlik a kövek között; de mi ennek a fénye a pyrosomáéhoz? E csoport állat, a mint az éj beáll, mint a tengerek futó csillaga futja be egyenes vonallal a hullámokat, azurkék fényt hagyva nyomában, mint az éji futó csillag. Közelről hasonlít egy fehérré tüzesített úszó vasdarabhoz. Sápadt zöld fénynyel terjengeti csápjait a Loligo; s a Pholas Dactylusról azt mondják, hogy fénye oly tartós, hogy mikor valaki megeszi, a száján keresztül világít; s ha egy sötét szobában egy pohár vizbe teszik, az a viz fehér tejhez lesz hasonló.

És aztán, mikor a napéjegyen éjszakáin előjönnek a kalappuhányok, ezek a csodaalkotásu remekei a teremtő tengernek: úszó koronák, menyasszonykoszoruk, főkötők, hólyagos kulacsok, süvegek; csüngő füzérekkel, hosszú szalagokkal, némelyik borzas bozontos bokrétával; és valamennyi oly finomtestű mint a papir, mint hártya, és puha, mint a kocsonya; mégis félelme minden úszó állatnak. Ők azokkal a finom szalagokkal félfontos halakat ragadnak meg és nedvüket kiszívják. Őket pedig nem meri bántani sem állat, sem ember, mert a ki hozzájuk ér, mintha tüzet fogott volna meg, hólyag támad minden érintése után. Ezért nevezik őket tengeri csalánoknak. Pedig nem növények. Ezek világítják be aztán a tengert harmincz lábnyi mélységre. Ott látni őket, a mint rezegve haladnak a viz alatt, mint a bolygó fény, ölnyi távolra bevilágítva maguk körül a hullámot.

A meduza phosphorescens világa oly erős, hogy ha darabokba tépik s a tengerbe hajítják, egyes darabjai mint hulló tűzsziporkák szállnak a mélybe alá, s ha vizet öntenek a kifogott Meduzára, annak a cseppjei, mint gyémántdarabok sziporkáznak szerte szét róla; s a ki abba a vizbe dugja a kezét, melyben sokáig álltak, a keze, mintha ezüsttel volna bevonva, úgy világit.

Ezek a tenger lámpásai.

V. A TRIDACNA GYGAS ÉS A POLYPUS MAXIMUS TÖRTÉNETE.

Museumaink malacologiai osztályában látunk egy-egy roppant csigamedenczét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai két-három mázsát nyomnak.

Az óriás kagyló tiszta hófehér, kivül és belül zománczczal bevonva, mintha chinai porczellán volna, s e medencze szétsugárzó vastag rovátkái ugyanazon porczellán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.

A muzemőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának, mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párisi szent Sulpicius templomban mint keresztelőmedencze szolgál, a kegyes XV. Lajos király ajándokából, ki azt viszont a velenczeiektől kapta. E kagylót minden nép nyelvén «szenteltviztartónak» nevezik. Lakik a Pápua szigetcsoport körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!

Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a pánczéljából a tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, a ki bene lakik?

Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a tengerfenék virágágyai kinyilnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek között a vizek Rafflesiája a Tridacna Gygas. Mikor szétnyitja a teknőjét s lassan kibontakoznak élő pompái.

Először egy sötétlilaszin köpeny duzzad elő, mely a mint felbomlik, piros czafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a kagylómedencze párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga gomb, egy-egy ragyogó smaragdszin szemmel a közepén, lassankint két rózsaszin csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból sokágú halaványsárga csápok bujnak elő s mozognak alá s fel a vizben, csalogatva oda a csába halakat.

Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehuzódik szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a rózsaszinű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja munkáját, mely abból áll, hogy a tengerviz mészanyagát saját állatmézgájával egyesítve, a nagy porczellánmedenczének új párkányát folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet; külön dolgozik mindakettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a nyiláson.

A két medencze hátulján van aztán egy nagyobb nyilás, olyan forma, mint egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát, azon nyilásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E nyiláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához. Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, a mivel ragaszkodik a földhöz, a melyen született.

Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszinén van, hanyatt fekve úszik velük; a Pleurotoma babilonica forogva halad, mint egy propeller, az Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus mamilláris mankón jár; de a Tridacna gygas egy helyen marad selyem motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve «byssos»; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája.

Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, «zár»-nak nevezik s azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt bizonyítják azok a vastag hajókötelek, a mik gyakran beletévednek a Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles paizsok úgy harapnak ketté, mintha éles balta vágta volna el.

Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, a körül van neki fehér husa és sárga husa. A fehér husát úgy hijják a vadnépek, a kik megeszik, hogy «tehénhus». (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga husát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.

Ebben a sárga husában terem az a hires drágakő, a minek Calapites a neve: szép fehér hosszukás kő; a chinaiak azt tudják róla, hogy a ki ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden pénteken meg kell füstölni benzoéval. (Ez nem elhinni való). Az európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró vizgyöngyök verik ki.

Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.

A Tridacnát a malajok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk egy csiganyelvszótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.

Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gygasnak is hatalmas ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus maximus.

Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, melynek bendője hat akós, czafrangjai pedig karvastagságuak, és két ölesek: e hosszú csápok két sor köpölylyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sürű fekete szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolcz hosszú karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe, s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyilásához. A száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két rémséges szeme az odaszivott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a csigát és a tengeri pókot, daczára kemény pánczéljának.

Már Aristoteles ismerte e szörnyeteget, Homér megénekelte, Ovid hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gygasszal, a mit még az ő idejében «Chama Titan»-nak neveztek.

A Tridacna Gygasnak nincs semmi oka rettegni a szörnyetegtől.

Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek hozzányuló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná dugni összecsapó paizsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.

Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak czifraság. A Tridacna vak.

Maga világít másoknak; de saját világánál nem lát.

Ezért azután nem is veszi észre, ha ellenség vagy zsákmány közelít.

Hanem a teremtő erő nem hagyott semmit kárpótolatlanul.

Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától a látás tehetségét, kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében, mely helyette lát és őrködik.

Ez a jó barát az «ősi csiga-őr». (Pinnotheres veterum.) Azért viseli ezt a nevet, mert már az ó-egyptomiak hieroglyphjaiban előjön: mint jelképe a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy csigahéjban.

A csiga-őr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpio. Igazi minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.

Megbecsülhetetlen institutió!

A míg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az óriási teknőhéjon az új sugárutakat, a míg a kettős dualistikus köpönyeg mechanicus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: «átkozott kellemetlen ember!» de egyidejüleg hirtelen összecsapja medenczepaizsait s akkor aztán, a mi közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.

Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna Gygasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint minden küldiplomatia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi ujság mind kitrombitálta.

E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gygasnak mindenféle támogatói és tanácsadói, minők a Murex regius, a Spondilus imperialis, a Conus princeps és a Conus generalis, azután a Voluta musica, és a Conus literatus; nemkülönben a Mithra papalis és Mithra episcopalis; (magyarosítva: a királyi bogoncz, a császári tüskér, a herczegi czövek és a tábornokczövek; a zenésztekercs és a tudós tekercs, a pápasüveg és a püspöksüveg), a kiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, pharaosüveg, argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából, hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? azt majd meglátjuk a következő fejezetekben…

VI. A KÖLTŐ CSIGA S A KRITIKUS CSIGA.

Ki a tengeri alatti költő?

Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit, – és néha a saját magukét is – «gyöngyöknek» nevezik.

A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.

Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink legyezőiken, díszbutorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.

Hogyan terem a gyöngy?

Bœthius idejében azt hitték, hogy szent Iván éjszakáján feljönnek a gyöngyérek a tenger felszinére, kitárják csészéiket, az égi harmat beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény, a gyöngy.

Ezt a szép mesét sokan megénekelték: «Triesmain menyegzője», a «Harem Romanza», a «Filicaja gyöngye» szerencsésen felhasználták ezt az ötletet.

Csakhogy bizony ebből egy szó sem igaz.

A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt csinálni; ha még bor volna!

Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt feliszsza, s akkor az olaj nedve változik át benne gyöngygyé.

De biz a ki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy «oleum et operam perdidi». (Olaj és fáradság kárba veszett.)

Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt irva a titka a mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek, utoljára kisült a titok: a mi abból áll, hogy ha a kagylónak a héját kivülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt gyöngyház-anyaggal vonja be. A chinaiak ezer évvel elébb tudták már ezt a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: – nincsen fénye.

Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy születését.

Mi legyen ennek a magyar neve? Ejh, hisz ez a magyar nyelv úgy is Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, a ki hozzáférhet: nevezzük el «kukacs»-nak; – vermes, kukacz: aztán meg hogy mindenbe bele szeret kukkantani.

A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy kemény hüvelye, egy vékony cső, a miben ő épen elfér. Azt a csövet ő néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.

De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért. Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, a mint veszi észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen; kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt.

De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda van nőve a héjához, az alakja girbe-gurba.

Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő; független az mind az égi harmattól, mind a chinaiak ravaszságától, mind saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a csillagok maguk, titok marad az örökké.

Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.

Mik azok a «kásagyöngyök», melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket latszámra vesztegetnek azokhoz a homéri, shakespeari óriásokhoz képest, mikből egyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott, százezer tallér értékűt; vagy a mi Rudolf császár koronájában volt, kis körte nagyságú, vagy X. Leo pápa gyöngyéhez, melyet ő szentsége 78 ezer tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, a melyben a római úrihölgyek füleiben az «elenchos» csüngött, («megszégyenítő»); már tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, a kik hasonlóval nem pompázhattak; a milyenből Brutus anyjának, Serviliának, egy kétszáz hatvanötezer tallérértékű darabja volt. (Ilyen democrata én is szeretnék lenni.) Vagy a minők Cleopatra gyöngyei voltak, mikből az egyiket, a minek hatszázezer tallér volt az ára, eczetben felolvasztva Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fürészelve, a capitoliumi Venus füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, a kire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni, egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a persa sahnak van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak a kinek van.

Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan genialis gyöngyéreknek kellett előteremteni, a kik sem Linnétől nem tanulták, sem a Vermetustól, sem a siliquaria angvinától, sem a többi kritizáló furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.

Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimult, megrohadt, s valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak fölötte nagyszerű emlékbeszédet.

A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a feketék az elegiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is; képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész históriai mű, a minek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harczairól.

VII. A CSIGÁK HARCZAI.

Be ne csapd ennél a szónál a könyvet, kegyes olvasó, elfohászkodván magadat, hogy de már ez mégis erős tréfa: «harcz a csigák között!»

Tessék elhinni, hogy a csigák dühös állatok.

Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, a mi úton, útfélen mászkál; a lassúság és a postai közlekedés jelképe. Ez egy vakmerő állat, ha ellenségére talál.

Lister, hires malakolog, egyszer egy ilyen Helixet összezárt egy Arion aterrel, s a Helix megrohanta ellenfelét, széttépte és lehúzta a bőrét: «tántus animus est etiam pigerrimis animalibus!» így kiált fel erre a tudós. (Ily dühe van a legrestebb állatnak is!)

Hát még azután azoknak a haragja, a mik a tengerben laknak!

És a mik kellő fegyverzettel is el vannak látva a harcz folytatásához.

Azt már mondtuk, hogy minden kagyló húsevő: csak állatfélével él.

De vannak azután csigák is, melyek nagy gourmandok s helyébe mennek az áldozatnak, vadásznak rá, megtámadják, megküzdenek vele.

Ez a csigaország armadiája.

Mindeniknek sajátságos találmányú fegyverzete van.

A Cypræának hét sor foga van a lágy husa között, s azon kezdi, hogy az ellenfelének leharapja vele az orrmányát, ha megkaphatja; a Conusnak a nyelvén vannak a fogai s fúrni tud velük.

A Bullának nincs külső fegyvere; neki csak egy köpönyege van, a mivel betakarja az ellenfelét, a kit meg akar törni; a gyomrában aztán van három kemény hegyes ék, azokkal, mint a diótörővel, feltöri a legyőzött csigaellenfél héját s úgy eszi ki belőle az áldozatot.

A Testacellus Scutulumnak van egy hosszú pányvája, melyet összetekergetve tartogat, mint az esti lepke a szivóját; mikor aztán áldozatához közel ér vele, hirtelen kiveti utána a pányvát, ráhurkolja a nyakára, mint a «lasso»-t, s úgy rántja be a gyomrába.

A Conus admiralis, a Conus generalis és a Conus princeps született katonai talentumok: ezredes, tábornok, admirál már a születése esztendejében. Az elsőnek szép kettős sárga szalagöve van a derekán, gyöngyökkel hímezve; a másodiknak csak egy soros; a princznek biborszínű egyenruhája van, rózsaszínű csíkokkal. Sokat tartanak arra, hogy a fegyverüket mindig magukkal hordják. Soha le sem feküsznek a nélkül.

Ez a csigaország rendes díszserege.

Ott vannak azután a strombusok; azok között egy gyönyörű szép alak; kávébarna csigahéj, veres hajtókával: egészen a régi honvédek színe; tudós nyelven Diána fülének nevezik.

Ez füge gyerek. Van neki egyetlen izmos hosszú orrmánya. Azzal ő oly keményen tud verekedni, hogy ha tíz-húsz ellenséges csiga közre kapja: egy percz mulva egy sem marad ottan, mind szétveri őket. Még ha ember találja is megfogni, olyat üt a kezére, hogy másnap is megérzi.

Szintén a harczoló csigák közé tartoznak a mithrák minden fajai: a papi süvegek.

S a ki ezek között leghatalmasabb, az a Mithra Papalis: a pápai süveg.

Pompás alak. Hófehér csigaház, biborveres négyszögű foltokkal, s az utolsó három csavarodásán rendes ágbogok vannak nőve, úgy, hogy olyan az alakja, mint egy hármas korona; mint szent Péter helytartójának hármas koronája. Innen az elnevezés.

A többi mithrák is igen szépek: a püspöksüveg karmazsin foltokkal; a Mithra Pontificalis tarka márványozással; de hármas koronája egynek sincs. A Mithra Canonicalis meg már csak egészen fehér.

S a Mithra Papalisnak pásztorbotja is van.

Egy hosszú hus-bot nyúlik ki a héjából, nagyobb mint az egész alak, a végén köralakban éles hegyes tövisekkel; a mikkel oly fájó sebeket tud ütni, hogy volt rá eset, hogy az ember, a ki megfogta, egy ütésébe belehalt.

Fél tőle állat és ember. Mindenki tudja, hogy nem megenni való.

Az a tulajdonsága van, hogy a ki megtalálta enni, annak nem marad a gyomrában. Ezért tisztelik nagyon és nem élnek vele.

Mikor aztán leszáll az éj, s előjőnek oduikból a csigák harczosai, akkor kezdődik a hősköltemény.

Az ellenfelére találó csiga kiölti hosszú csápjait, felborzolja szemölcseit, eltátja száját, kifelé fordítja fogait, előre szegzi sokfogú proboscidesét s rohan egymásra dühvel: addig küzd, míg a másik orrmányát leharaphatta; akkor aztán megöli. Leszakítja a farkát, letépi a fejét és kiszakítja héjából. A győzelmes csiga kegyetlen. Addig fel sem kel az ellenfeléről, míg egészen meg nem ette. Væ victis!

Vannak azután okosabb csigák, a kik vegetarianusok levén, ők maguk nem fegyverkeznek, offensiv háború nincsen szándékukban: hanem azért jól tudják, hogy más husevőnek, ha egyszer étvágya támad, nem sok respektusa van a neutralisok iránt, azért ők a védelmi háborura vannak készen. Bölcs, előrelátó politikusok. Csigaházuk minden oldalát megrakják olyan kemény szurós tövisekkel, sarkantyúkkal, szarvakkal, hogy azokat sem a husevő csigák fajai, sem a nyolczkezű ölelései büntetlenül meg nem támadhatják. A Murex Regius úgy fel van bodrozva finom csipkefodrokkal, mint egy debreczeni főkötő, kívül ünnepi hófehér, belül feketével és biborpirossal van szépen feldiszítve: a Murex Radix pikkelyeket hegyez előre, mint az ananász: a Murex Tenuispina hegyes varrótűkkel borzolta fel a hátát, s még egy hosszú orrmányt is csinált magának fűrész alakra; abba a Loligonak beleakadni nincsen kedve, a Murex Cornutus egy veszedelmes hegyes egyszarvat nyujtott ki csigaháza folytatásául, s körül tizenegy sarkantyút vert az oldalába, valóságos monitor megtámadójára nézve; a Murex Adustus olyan, mint egy kővé vált bogáncs, s a Ricinula Horridát már a neve jellemzi: «borzasztó himboj» (pedig nem borzasztó): szép amethyst színű csiga, fehér tüskékkel; a Cymbium Armatum pedig szószerint «fegyveres csónak» eszméjét fejezi ki.

De vannak aztán mások, a kik az örök békét még ennél is tökéletesebben biztosították a maguk részére. Nem európai tractatusok által; nem a nagy hatalmak összes garantiája alá helyezve létüket; hanem egyszerüen az által, hogy olyan vastagra csinálták a házukat, hogy azt a leghatalmasabb tengeri állat sem képes összetörni, s a mellett kívülről bevonták oly fényes üvegmázzal, hogy azt sem a kukacsok, sem a furdancsok éles nyelveikkel ki nem birják kezdeni. Ezek a Turbók. Van nálam egy Turbo Pica (szarka), szép fekete ökölnyi csiga, fehér szalagokkal; azt öt Fissurella támadta meg, most is hozzá vannak tapadva; de héját kikezdeni nem birták; pedig ezek a sziklát is kikoptatják ráspoly talpaikkal. Vannak óriásaik, mint a gyöngyházbelsejű Turbo Olearius; vannak luxust üző uraságaik, mint a Turbo Sarmaticus, melynek három héja van, a külső fényes fekete, az alatt egy fényes narancspiros, s az alatt szép gyöngyházfehér; mikor egyes helyeit leköszörülik, a három szín pompás tarkaságot képez s akkor a «gyöngyös özvegy» a neve. A Turbo Chrysostomus belseje pedig olyan, mintha szinaranynyal volna bevonva. S e védelmi rendszert kiegészíti egy bámulatraméltó intézmény. A Turbók nyilása nagy gömbölyű torok. Hogy tehát e nyiláson az ellenség be ne hatolhasson, készítenek ők maguknak e nyilásra egy ajtót, mely azt tökéletes légmentesen bezárja. Némelyik Turbó-fajnál fél fontosak ezek az ajtók, miket a gyógyszertárban «ungvis odoratus» név alatt ismernek, s hajdan a nehéz nyavalyát gyógyították vele. A Turbo tetszés szerint kinyitja a csapóajtót, ha ki akar rajta jönni s becsapja maga után, ha jónak látja várába vonulni.

Pompás védelmi rendszer! Rendezett államháztartás!

És hát mirevaló már most ez a folytonos fegyverben állás, hadgyakorlat, erődítés, offensiv és defensiv hadkészlet?

Ez mind azért van, hogy ha egyszer eltalál jőni a minden csigák közös ellensége, a nevezetes bozontos fejű Polypus Maximus, a kinek valamelyik őse azt hagyta végrendeletben, hogy azért van neki nyolcz karja és kétszáz szája, hogy mindent elfoglaljon és mindent megegyen, a mi a tengerben és a tenger fenekén él és mozog!

VIII. A CSIGÁK SZERELME.

Bizony szeretnek a csigák is. Az egész világot a szerelem tartja fenn. A szerelem alkot, teremt a tengerfenék sötétjében is s a boldogság érzete kiterjed azon állatokra is, a miknek félteste már kővé van válva.

Még a virágok is szeretnek. Hím és nő a rendszer, mely a teremtés munkáját folytatja. Szerelem nélkül csak ketten tudnak teremteni: Isten és az ázalag. A mindenség és a semmiség urai.

(Érzékenyen hatott meg azon gyöngéd gondoskodás, melylyel egy magyar füvészkönyvben e régi műszavak: «nő» «hím» ki vannak hagyva, nehogy a botanikával foglalkozó gyermeket idejekorán a «szerelem» eszméjére vezessék! – Oh tudós uraim, a szerelem megtanítja magát elég korán a gyermekszivnek, ha természettudományi könyvből nem olvassák is. Az akaraterőt kell szilárdítani, az erkölcsöt kell nemesítni az ifju szivekben; ott a nemtő, nem a tudás rejtegetésében.)

És a csigák szerelme bámulatraméltó.

Először is főerényük a hűség.

Van egy csodaszép faj, melynek életregényét Chamisso, a nagy költő fedezte fel, sok évi tanulmány után. A tudósok eleintén kinevették vele, azt mondták: poéta! regényt álmodott s azt kiadja természetbuvárlatnak; most már tudják, hogy valót fedezett fel.

Van egy csiga faj, a «Salpa», egyszerű hengerded alak, mely jár egyesével a tengerben és csoporttal. A csoportok mindenféle művészi alakzatokat képeznek, a hogy egymáshoz vannak ragadva; majd egy rózsa alakját tüntetik fel, majd egy maltai rendkeresztet; némelyik kalászidomúnak, másik lánczalakra van egyesülve, s némely csoport összebeszélt, hogy egy hosszú tengeri kígyó idomát csinálja ki egymáshoz ragaszkodó hengereivel; – gyönyörűk ezek az alakzatok éjjel, a mikor világítanak a hullámban, egyre változó fénynyel: mely hol azurkék, hol zöld, hol lángveres.

A «csoportos Salpak» aztán csak «egy» eleven fiat hoznak a világra. Hanem az az egyes Salpa hoz ismét egy olyan alakú csoportot létre, milyen az őse volt, lánczot, keresztet, vagy rózsát, úgy, hogy minden állat soha sem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít, s nem firól-fira, hanem unokáról dédunokára száll az ősi családi czímerforma.

Ezek aztán dicsekedhetnek a kék vérükkel!

Igazi vegyületlen nemesi leszármazás!

A csigának is van szíve.

Mikor a csiga tojása harmadnapos, akkor elkezd nőni maga a tojás. Ha a górcső alá teszik, már meglátszik benne a kész csiga az átlátszó tojáshéjon keresztül, s a csiga már akkor él, minden perczben hármat fordul maga körül, mint egy kis órakerék. S az átlátszó csigahéjon keresztül már meglátszik e csodálatos teremtésnek a szíve, a mint a sötétszínű vért beszivja és kitaszítja. Hatvanat üt egy percz alatt, mint az emberi szív rendes érveréskor.

S ez a csigaszív rejtelmes sympathiákkal van tele.

A csiga szerelme nem állati ösztön: a legnemesebb emberi érzéssel rokon az.

A lélekző csigáknak van egy csodálatos kiváltságuk a természettől, mely őket minden állatnál külömbbé teszi. Egyik sem rabja a másiknak. Én és Te egyszerre. Két rokonszenvező csiga nem egy pár, hanem kettő.

Egyedül ez a csodaszerű rokonszenv az, mely őket egyesíti.

Mikor a csiga elindul párját keresni, s magához hasonlót talál, előbb körüljárják egymást körkörös tánczban, csápjaikat egymás felé nyujtják, gyöngéden összeértetik; ha a két találkozó nem lelte fel azt, a kivel rokonszenvez, ismét elválnak, odább mennek.

De ha meglelte mind a kettő azt, a kivel együtt érez, akkor soha máshoz nem szegődik többé, s a delejes érzület annyira összeköti őket, hogy mikor az egyik megmozdul, a másiknak is mozdulnia kell, és ugyanazt a mozdulatot kell tennie, a mit az elsőnek. Ez a rokonszenv még akkor is megmarad közöttük, ha egymástól erőszakosan eltávolíttatnak. E csigarokonszenvre alapította Jackson hires amerikai tudós titkos táviró rendszerét, melynek az a kulcsa, hogy két Helix hortensist a rokonszenvezés legfőbb perczében egymástól elszakítanak; az egyiket elviszik száz meg száz mértföldnyire, akár a föld tulsó felére, s mikor az egyik Helix birtokosa izenni akar a másiknak, előveszi a maga Helixét, egy clematis levelet tart eléje, a Helix erre kijő házából, mert az «iszalag bércse» leveleit szereti különösen, s megy utána. Az amerikai a bércselevéllel betüket alakít, s a csiga mindenütt követi a betű vonalát. Ugyanakkor az Európában maradt másik Helix a rokonszenvtől kényszerítve, szintén megindul az eléje tett üveglapon, s az utána hátramaradt csillámló nyál nyomairól el lehet olvasni az Amerikában irt betüket. Ezt a találmányt eddig nagy titokban tartják, s jó lesz, ha mi is nem beszéljük el sok embernek, mert még majd utóbb mindenki megtudja.

A skót leányok már eddig is sejtenek felőle valamit; mert a Helixet ők is felszedik szent Iván nap reggelén s ablaküvegre téve, addig énekelnek neki, mig járni kezd, s a járás nyomáról az üveglapon találgatják az ábrándos leányok jövendőbeli vőlegényük nevének előbetüit.

A Helixnek még egy sajátságos varázsszere van: «Amor nyilának» nevezik azt a tudósok. Egy tőr, oly hegyes mint a tű. Azzal gyanusítják, hogy e tőr szúrásával ingerli rokonszenvre találkozó társát.

A csigák szerelmi hűségének bizonyítványaul már a vén Plinius felhozza, hogy mikor a csigahalászok a Loligót szigonnyal keresztül döfik, az elrabolt puhány párja rárohan a szigonyra s megkapja azt nyolcz kezével, hogy társával együtt haljon meg.

De legeszményibb gondolat a csiga hűségében az anyai gond, melylyel tojásaira ügyel. Hogy a tenger el ne seperje, a csiga egymáshoz kötözi erős selyem-nyákkal ujszülött petéit s csodás alakzatokat formál belőle: egyik olyan lesz, mint a darázsfészek, másik mint a virágos kel bokrétája, harmadik mint egy összegöngyölített szalag; azokat ők a tenger alatti növények, korallok ágaihoz hozzá kötözik, s őrzik, mig kikelnek. A leghivebb képe az anyai szeretetnek a Janthina, mely gyönyörű törékeny lilaszínű héját egy önmaga alkotta léggömbbel a vizszinre emelve, tojásait mint egy hosszu gyöngyfüzért köti oda csigahéja széleihez, s a léggömbön függve, hordja magával ezt a legszebb hölgyékszert, mig uj ivadék lesz belőle.

IX. A CSIGA-MÉLTÓSÁGOK.

Megtudtunk a csigák belső életéből annyit, hogy az ezután elmondandó történeteket valószinütlenségnek ne tartsuk.

A Tridacna Gygas udvaránál vagyunk.

Fényes udvar! Hemzseg az előkelő uraságoktól. Százával csoportosulnak körüle a Conus Admiralis, Conus Generalis, Conus Capitaneus, azok között a dicsteljes Conus Cedo Nulli (a soha le nem győzött hadvezér!) a Conus Castrensis, melynek héjára egy egész tábor van gyönyörű szinekkel lefestve. Ez a táborszernagy. Ezek mind a Tridacna fényét és hatalmát növelni hivatvák. Nagyságuk, számuk és szinük pompája határozza meg, hogy a Tridacna mennyire elsőrendű tengerfenéki hatalom. Vannak körüle százával elszórt mozdulatlan csigahéjak is; azok már nyugalmazott generálisok. Nem mozdulnak, de még mindig esznek.

Ezek látszanak parancsolni a verekedő Strombusoknak, a kiket a Tridacna a kül- és belbiztonság fentartása végett tart maga körül; a kik azonban a Strombus Pugilis rangján felül nem vihetik, s nagy baj, hogy a Conusok az ő nyelvüket, ők meg azokét nem értik s így egymást veszedelem idején nem igen buzdíthatják.

Nagy szerepet játszik mindezek között a Conus Judæus, a ki a Cipræa Moneta tömegére felügyel.

Velük egy rangban büszkélkednek a Voluta Comes aranysujtásos gyöngyszinü házával, a Scalaria Pretiosa, remek alkotásu filigránmunka héjával, a Trochus Magnus csupa piros gyöngyökből himzett takarójával; a biborszülő Purpura; ezek bizonyosan a csigák született főnemessége, a kik az állam fényét és méltóságát fentartani vannak hivatva. A Voluta vexillum valódi zászlós ur, «Oránzászló» a neve, fehér és sárga szalagokból alkotva.

De mind valamennyi fölött állnak a Tridacna udvaránál a Mithrák. Kisebb-nagyobb, fényesebb és még fényesebb papi süvegek, koronával és a nélkül. Mikor egy ünnepély alkalmával ellepik a Tridacna párkányait, az valami lélekemelő látvány.

Zsolozsmájuk felhat a tenger felszinéig, a hol már a csigák dogmája szerint a paradicsom kezdődik. Meghallják azt a tengeri csillagok mind.

S e zsolozsmák tartalma oly megnyugtató a Tridacnára nézve. Megtudja belőle, hogy ő az egyedüli idvezülendő kagyló a tenger minden kagylói között. Egyedül ő van hivatva arra, hogy a más világon keresztelő medenczének magasztaltassék fel. A többi mind pokolra jut, a mi a csigák exegetái szerint egy forró olajból alkotott tenger, melyben fekete szarvashalak usznak. A mithrák zsolozsmái megőrzik a Tridacnát e forró olajtengerbe kárhoztatástól; ezen a világon pedig minden tengeri veszedelemtől; ellenségtől, tenger befagyásától és kiszáradásától, tengerfenék elsülyedésétől, tengeralatti vulcánok kitörésétől, tenger megsótalanosodásától; a mi mind megtörténhetnék, ha a mithrák naponkint nem figyelmeztetnék rá a tengeri gondviselést, hogy erre nagyon ügyeljen. Sőt ez áhitatos pártfogók könyörgéseinek köszönhetni bizonynyal, hogy a tenger bizonyos időben trillio számra hozza elő a Salpákat, mikből a Tridacna élelme kitelik, s mikor a salpák ideje elmulik, akkor ismét oly mennyiségben teremti elő a Medusákat, s azokból ismét gazdagon kikerül az évi budget.

Ezért a Tridacna részéről a Mithrák igen nagy tiszteletben is részesülnek. Jövedelmének egy tizedrészét átengedi nekik. A miért viszont ő reá hull minden áldása a viznek.

Igy irja meg ezeket az Unio Margaritifer, a ki készíti a historiát «in usum Delphini».

Mert, mint említők, a Meleagrina Margaritifera is rakja az évlapokat egymásra, a mikből készül az igazgyöngy: hanem abban veszedelmes tudományok vannak lerakva; a mik nem minden csigának az orrára kötni valók.

A Meleagrina gyöngylapjai azt mondják, hogy nem igaz ez az egész dicsőség ezekkel a vitéz Conus Generalisokkal. Akárhányszor háboruba kezdenek a csigák, mindig az a vége, hogy jól megverik őket, daczára a Strombusok vitézségének, mert a Generálisok nagy Haliotisok! (Engedelmet kérünk, csiganyelven így hívják a «tengeri fület».) Az sem igaz, hogy a Voluta Comesek s egyéb zászlós urak azért ragaszkodnának Tridacna oldalához, mintha legnagyobb hivei volnának; sőt inkább mihelyt zivatar jön, ők a legelsők, a kik sietnek a maguk hátát eldugni az iszapba; az meg egészen babona, mintha a Mithrák közbenjárása használna valamit a Tridacna hiveinek; mert még valahányszor valami bajba belebiztattak bennünket, vagy mi fogtuk meg az ördögöt, vagy az ördög fogott meg minket; hanem ezek a fényes urak mind valamennyien azért csoportosulnak olyan hűségesen a Tridacna párkányai körül, mert czifra nehéz házaikat czepelni s a Salpákra és Medusákra vadászni fáradságos dolog; sokkal kényelmesebb ezt a nagy teknőt körülállni, s mikor az megtelik a drága jó prédával, a legjobb falatokat az ő hosszu ormányaikkal kiszedegetni belőle.

No hogy az ilyen hæreticus fogalmaknak tengervilágra jönni nem szabad: az igen természetes.

A Meleagrina ily tévtanok hirdetése miatt nem csak excommunicáltatik, hanem ráküldetnek a furkáló kukacsok, hogy likaszszák ki az oldalát, s a veszedelmes gyöngyöket törjék össze, a hol kapják, nehogy valamikor typis admittantur. Az indexen áll a Meleagrina s a syllabus töri a csontját. (A gyöngyhalászok azokat a kagylókat válogatják, miket a vermetus meglepett, arról tudják meg, hogy abban gyöngynek kell lenni.)

Hogy pedig a tengeralatti világ historiairó nélkül ne maradjon, megbizzák az Unio Margaritiferát, hogy csináljon olyan gyöngyöket, a milyeneket igazhivő polgárnak csinálni illik. S az Unio Margaritifer tud hozzá. Megirja a historiát, az övé is gyöngy: csakhogy hiányzik belőle az «igaz».

(Ilyen «Unio» gyöngyökből készíttetett magának Julius Cæsar Brittania elfoglalása után egy egész pánczélt, mit aztán Rómában Venus istennő bálványának ajándékozott. Még most is megvan neki. Viselje egészséggel!)

Megértettük e szerint, hogy miért van az igazgyöngytermő gyöngyérnek annyi ellensége a csigák között. Hiába! a mi igaz, az a tenger fenekén sem tetszik senkinek!

De ne siessünk. Egy valaki mégis van, a ki azzal, a mit a gyöngyér mond egyetért; s ez a Tridacna leghivebb barátja, a Pinnotheres Veterum.

Az az örökké sovány, örökké kicsiny, rákforma, csótányforma puhány, a ki a legleggazdagabb helyen sem hízik meg soha.

Ez jól látja azt a gazdaságot, a mi a Tridacna területén folyik. Innen is huzzák, onnan is huzzák. Mindenki, ki azt állítja, hogy szolgálatot tesz neki, már tartja a markát a jutalomért. Saját szükségeire alig marad valami abból a tömérdek adóból, a mit csápjai összeszedegetnek. Ezt a Tridacna persze nem veszi észre, mert vak. Hanem a Pinnotheresnek annál jobb szemei vannak.

Mikor aztán a kicsi kagyló-őr megsokalja már a fényes uraságok gazdálkodását, nagyot csíp a Tridacna husán, arra az összerándul s összecsapja a két teknőjét; Conusok, Purpurák, Mithrák ugyan potyognak le róla s kapják ki a kalodából hosszu orraikat, mert különben oda szorulnak; s akkor legalább a jámbor Tridacna békével megemésztheti a saját magának megmaradt jövedelmecskéjét.

Hanem ilyenkor aztán a féljóllakásban maradt fényes uraságok, kik a magas polczról lehemperegtek, ugyancsak káromkodnak mindenféle stylusban.

«De már ez tengeri disznóság!» mondja a Conus Admiralis.

«Valódi delfinség és fókaság!» toldja a Conus Generalis.

«Óh milyen tengeri istentelen nép ez odabenn!» sóhajt a Mithra Pontificalis.

«Neptuntagadó eretnek!» antiphonáz neki a Conus Episcopalis.

«Ezt a Pinnotherest ki kell onnan űzni!» mond egyhangú felkiáltással az összes csigafelsőház.

De hogyan? De miképen? Ez a kérdés.

X. A PAGURI.

Az előkelő csigák valóban eljöttnek látták az időt, hogy a hovatovább mindjobban elharapózó skepsisnek a csigák között elejét vegyék. Hiszen a hitetlenség már annyira vetemedett, hogy több rendbeli Murexek rajtakapattak, hogy hust esznek; pedig nekik örökös bőjt van rendelve: hinár-koszt. Ez veszedelmes kicsapongás! E végett az előkelő csigák egy társulatot alakítottak a «szent tengeri kigyó» czime alatt.

E társulatnak nagy és nemes czéljai voltak.

Legelőször is annak az utbanlevő, alkalmatlan Pinnotheresnek az eltávolítása. Legvégül pedig a husevésre kapott hitetleneknek az erkölcsös széna-evésre való visszatérítése.

Kezdjük az elején.

Legelőször is próbáltassanak meg a szelidebb eszközök a Pinnotheres legyőzésére.

Van a Pinnotheresnek egy atyafia: ugyanabból a familiából való; szinte rák, vagy tengeri pók; a neve Paguri – indusul.

Ez valóságos tökéletes rák, vagy pók, vagy micsoda, hanem egy hiba van nála: az, hogy a farka egészen csupasz; arra elfelejtett Neptunus hüvelyt adni.

Van az emberek között is ilyen tökéletlen teremtmény elég: például a kit a teremtő úrnak alkotott, csakhogy elfelejtett neki az úri hajlamaihoz pénzt is adni. Hát ilyen a Paguri.

Szeretne rákot játszani, van hozzá étvágya is, ollója is; de nem bánthat semmi állatot, mert meztelen a farka, ha azt az ellensége megcsipi, hát vége van.

A Paguri tehát segít magán. Hiába, csak jó a jó ész, mikor van! A Paguri keres magának valami üresen hagyott csigahéjat, abba háttal belemászik; a csupasz farkát elhelyezi benne szépen; csak a feje, meg a két ollója marad kívül s ezzel aztán egészen helyre van téve.

Ezért az elmés találmányáért nevezik az európaiak a Pagurit Remete Ráknak, vagy Katona Ráknak. Remete Ráknak azért, mert mindig a czellájában lakik, Katona Ráknak meg talán azért, hogy pánczélt huzott fel nadrágnak.

Ha megnő a Paguri, akkor otthagyja a kisebb házat s keres magának nagyobbat. A gyöngébb Pagurit kihuzza a házából az erősebb s elfoglalja a helyét. Gyakran több Paguri concurrál egy üres csigaházért s akkor nagyon szép elnézni azokat a furfangokat, a mikkel a megürült állomást egymás kezéről elütni törekeszenek. Látni őket gyakran napfényes délutánokon, a mint a parton az üres csigahéjak fölött veszekednek.

Tehát egy ilyen derék Pagurit küldtek el, a kinek egy szép Trochus Fenestratus volt felhuzva a hátuljára, hogy szóljon egy okos szót az ő rokonával, a Pinnotheressel.

A Paguri elment látogatóba.

Messziről kezdte a discursust.

– Hogy vagy, mint vagy? De régen nem láttalak! Bizony nagyon sovány vagy. Nem jót tesz neked ez az itteni szorult levegő, meg az az örökös ülés; aztán ez a megfeszített munka. Egy kicsit el kellene menned utazni, szórakozni. Kár a közügyért agyonölnöd magadat. Látod, én hogy meglépesedtem azóta, hogy nem láttuk egymást. Van szép kétemeletes csigaházam, huszonöt ablaka az utczára. Ha kisajátítás alá jön, veszek az árán három emeleteset. Hja Bruder, az embernek gondoskodni kell magáról. Nagy családom van. A feleségem a mult héten tizenhatezer tojást hozott a világra. Meg sem tudtam volna számlálni, ha egy becsületes német tudós itt nem jár s ki nem kalkulálja. Hanem azért biztosítalak, hogy habár farkomat a kormánypárt csigaháza fedi, a szivem most is igazi rákszív, s ollóim szabadelvüek maradtak. Hiába: a rákvér nem válik rákvizzé soha. Azért Bruder azt tanácsolom neked is, ne engedd magadat: hagyd itt ezt a keserves veszekedést ezzel a gyalázatos majoritással. Nem érdemes, hogy az ember küzdjön vele. Dugd bele te is a hátulsó részedet valami üresen maradt főispánság csigahéjába s hagyd a világnak járni a maga bolondját, a hogy neki tetszik, úgy se tudjuk mink már a tengert megjavítani. Keserű marad ez örökké. Aztán minden ráknak maga felé hajlik az ollója. Én tudnék a számodra egy igen szép Turbo Chrysostomust.

Tovább nem mondhatta; mert a Pinnotheres megcsipte a Tridacnát s a Tridacna úgy ellökte a Pagurit, hogy az házastul együtt kilencz bukfenczet vetett, s mikor ki tudta szeméből, szájából mosni az iszapot, elment a szent tengeri kigyó casinójába s méltó méltatlankodással adá elő a kitünő uraságoknak, hogy nem lehet azzal a Pinnotheressel beszélni: hiszen nem is rák az, hanem skorpio.

Ekkor elhatároztatott, hogy tehát más eszközökkel fogják őket onnan kimozdítani.

XI. AZ APLISIA DEPILANS.

A Mithrák, a Conusok, a fényes Voluták addig-addig tanácskoztak, mig kitalálták, hogyan távolíthatnák el a Pinnotherest? Segélyül hivták az Aplisiát.

Az Aplisia Depilans az utálat és undor eszményképe a tengerekben.

A régi római classicus írók már borzadálylyal említik nevét s iszonyú rémregéket beszélnek róla.

Nevezik «tengeri nyúlnak» is, (Lepus Marinus,) a mihez hasonlít két csunya hosszu fülével, a mihez a feje közepére még egy konty szegődött. Az állat arasznyi hosszú. Pliniusnál a neve Offa informis.

Szine, alakja utálatot gerjeszt. Ideges nőnek elég ránézni, hogy görcsöket kapjon; a régi rómaiaknál a puszta látásával vallattak asszonyokat; a ki rátekintett, rosszul érezte magát tőle s kivallotta bűnét. De alakjánál még rettenetesebb a büze. Ha egyet véletlenül kivet a tenger a partra, a halászok nem folytathatják dolgukat, mig a Cesto di Maret el nem temetik. A halászok így nevezik azt. Bezárt szobában, ha az üvegből kiveszik, az émelyítő bűztől minden ember tengeri betegséget kap, s azt a szagot el nem felejti soha. A természettudósok bekötik szájukat, orrukat, mikor vele bánnak, mint a leggyilkosabb illó méregnél.

Az Aplisia, ha megfogják, kétféle nedvet izzad mirigyeiből: az egyik biborpiros, a másik fehér mint a kutyatej. A biborpiros jó a királyi palástok festésére, a kutyatej fehér méreg.

A legiszonytatóbb méreg, melyet a természet beteg haragjában kigondolt.

Ismerték a rómaiak. A hires méregkeverőnő, Locusta ezzel ölte meg áldozatait. Nero és Domitian ezt a mérget használták alkalmatlan alattvalók, megunt szeretők elnémítására, testvér-gyilkolásra. Ezzel a méreggel ölték meg Titust.

A méreg hatása változatos; az áldozat addig élt vele, a meddig a mérgező akarta; elszáradt, összesorvadt tőle, úgy veszett el. De elárulta magát a méreg; mert az Aplisia rettentő szaga megérzett a halálos beteg lehelletén; s annak testén minden haj kihullott tőle. Ezért a mellék neve Depilans: hajirtó.

Oly átható a méreghatvány nála, hogy elég az Aplisiat puszta kézzel érinteni, hogy az ember keze, arcza feldagadjon; a karizmok oly szakgatást kapnak tőle, mint a csúztól, s a kit mérgével lefecskend: egész teste megmerevedik attól.

Egy hirhedt római perben, melynek tárgya Apuleius házassága volt egy gazdag özvegygyel, a vádlott elleni egyik bizonyítékot az képezte, hogy egy halászt rábirt az Aplisia Depilans keresésére.

Később Rómában halálbüntetés alatt lett megtiltva az Aplisiafogás.

Alakja köpedelem, szaga förtelem, érintése döglelet.

Ezzel az állattal szövetkeztek a fényes csiga uraságok.

«A czél szentesíti az eszközöket!»

Meghívták azt a Tridacnához.

A Tridacnának nem csak lát-érzéke hiányzik, hanem a szagérzéke is. Mit tudja ő, hogy a kit keblére fogadott az a romlás: latinul corruptio.

Hanem a Pinnotheres érzékei annál finomabbak. A kit helyéről sem elcsalogatni, sem elijeszgetni nem lehetett, nem állhatta ki a bűzt, az undorító mérget, mit az Aplisia ellene izzadt; fogta magát, otthagyta a Tridacnát, hazament szűk korallodujába; most aztán szabad a tér a ragyogó társaságnak!

A Mithrák, a Conusok, a Voluták «Te Neptunum laudamus»-t énekeltek.

Ne tessék pedig fejet csóválni ezen a szón «énekeltek», mert a csigák igen is tudnak hangot adni: a Loligo tud röfögni, mint a malacz; a Tritonia arborescens oly hangot ád, ha egy pohár vízbe teszik, mintha aczél húrral ütnének vizes palaczkra, s e hangot a szájával adja; az Eolis ketyeg, mint a zsebóra; a Helixek «csigazenéjét» régóta ismerik: Portlock angol tudós a Helix aspersát hallotta sírni, s Taylor a ceyloni csigák énekét olyannak mondja, mint az Aeol hárfa, vagy az Accordion enyészetes méla zenéje; s meglehet, hogy a többi csigáknak is van szava, éneke, csakhogy a mi füleink nem arravalók, hogy e finom hanghullámokat megérezzék, mint a hogy puszta szemmel nem tudjuk meglátni az ázalagokat. Egyszer még bizonyosan fognak feltalálni egy fül górcsövet is, melynek segélyével a legjövendőbb zenének leendő Wagnere le fogja kottázni s divatba hozandja a csigák zenéjét, a mit a publikumnak hallani sem kell, csak képzelni hogy hallja, s elájulni a műélvezettől.

Tehát a csiga uraságok Te Neptunum laudamust énekeltek azon a napon, a melyen a Pinnotheres oppositiója megszünt, s ők korlátlan urai maradtak a Tridacna birodalmának. Hogy latinul énekeltek, az egészen bizonyos, mert már annyi esze a tenger alatt is van mindenkinek, hogy Neptunusnak deákul kell énekelni, mert az deák Isten s egyéb nyelvet nem tud.

Te Neptunum laudamust énekeltek a fölötti örömükben, hogy felfedezhették azt a mérget, a mivel a hajdankortól kezdve a császárok az alattvalóikat s az alattvalók a császáraikat szokták megmérgezni, s a mi megmérgezi aztán, ha belejön, apraját-nagyját, minden ivadékát a vele érintkező egész élő világnak!

XII. A RETTENETES POLYPUS.

Hogy az alkalmatlan «kagylóőr»-től sikerült megszabadulni, volt nagy diadal Csigaországban.

A Tridacna Gygasnak minden tengeralatti hatalom sietett gratulálni e nagyszerű sikerhez.

A Dorisok rózsaillattal áraszták el, (ez a sajátságos csiga képes az egész szobát rózsaillattal betölteni a hová beviszik;) az Ungvis odoratus pézsmaillatot hinte rá s a Mithrák tömjénszaggal frissíték föl érző idegeit. De mind a rózsaillaton, mind a pézsmán, mind a tömjénen keresztül bűzlött az Aplisia gyomorémelyítő szaga s a Tridacna azt nyögé, hogy «es ist etwas faul im Staate Daenemark!»

A legnagyobb hosánna közepett hömpölyög elő a hullámokon át egy sötét alak a távolból. Nehéz messziről kivenni, hogy micsoda, mert lilaszín tintával borítja el maga körül a vizeket s e homályból csak sejtelmesen tünnek elő ijesztő idomai; mint más szentet a dicsfény, úgy őtet a homály veszi körül.

Ez a Polypus Maximus!

A Mithrák, Conusok és Voluták sejték a közeledőt s dicsekedve hirdették a Tridacnának: «Ave Caesar! jön a te legnagyobb ellenséged, meghódolni a te hatalmadnak; ime egy nagy pálmaágat hoz a kezében, a mi a békesség jele! Ezt a te megszilárdult hatalmadnak köszönheted, s azt megint minekünk köszönheted. – Unio Margaritifer irjad a te journalodba, hadd hallja az egész világ: a Polypus Maximus közeledik a Tridacna Gygas felé, s pálmaágot hoz a kezében!»

Csakhogy az nem volt pálma, hanem egy letört galy az Isis nobilisból.

Az Isis nobilis: a piros koráll. Egy fa, melynek törzsöke drágakő, ághegye, virága eleven állat. Azok a nyolczszirmú fehér virágok az ághegyein, rózsaszinű szegélylyel, eleven polypok; csak csalképei a virágnak, de rokonai a polypnak. Egy nemzetiség a kettő.

Mikor még virágzik, olyan lágy, hogy a csiga is lerághatja, mikor megerősödik, oly kemény, hogy az aczélráspoly is alig fogja.

Hajh, ha a kagylóőr ott lett volna, majd sürgette volna a Tridacnát: «most védd magad, itt a veszedelem!»

A Polypus Maximus azonban jött óriási bolyhos termetével, rémes karjai libegtek a zavaros hullámban; megállt a Tridacna fölött, s a mint az barátságos ölelésre kitárta medenczéit, az egyik karjában emelt korallágat leejté reá.

A történetet ekképen irja le Plinius:

Amint a Tridacna Gygas a kemény korallágat ölébe hullani érzi, hirtelen ösztönszerüleg összecsapja medenczéit.

Ámde a piros korall ágboga sziklakemény! Azt a Tridacna éles párkányai nem tudják ketté harapni, s a korall mellett a két párkány között óvatlan hézag támad. A Tridacna el van árulva ellenségének. Rés van támasztva védművein, furfangos ravaszsággal, raffinirozott kiszámítással. Mentül jobban szorítja az Isist, annál jobban nyilik szét a két medenczéje.

Óh ez gonoszul kiszámított cselszövény volt! A vén Plinius biztosít bennünket róla, hogy az állatok ilyen furfangokat is képesek kigondolni.

A Mithrák, a Conusok, a Voluták, a Strombusok most vették már észre, hogy itt a veszedelem!

A Mithrák nagy böjtöt rendeltek: megtiltották a Cypræaknak a húsevést, bűnbocsánatot hirdettek minden tengeri póknak, mely felveszi a keresztet, hogy az ellenség ellen tömegesen demonstráljon, s búcsújárást indítottak meg a Crucibulum imbricatum szent helyeihez; a csatába indulandóknak nummuliteseket osztottak, mely igen drága ereklye, megóv a czápa fogaitól és a tengeri ördögöktől, elősegíti a fiatal csigáknál a fogzást; s azoknak, a kik jól megfizettek érte, osztogattak «Piedre de los ojos»-okat, mely kő és állat: csiga szüli; ha czitromot facsarnak rá, kő létére szaladni kezd, s a szembehullott szemetet kitakarítja szépen. Elvégre pedig egy összes imádságot intéztek Neptunushoz, melyben erélyesen lelkére kötik, hogy miután Neptunus egyedül az ő kizárólagos istenüknek van felfogadva, s annálfogva annak más tengerlakót pártul fogni «secundum legem Melchisedech» nem is szabad, de az œcumeni zsinat óta nem is lehet; tehát legyen ébren, vigye vissza a Polypus Maximust oda, a honnan elhozta, zárja be egy korallgrottába; bénitsa meg mind a nyolcz karját s küldjön vakságot mind a két szemére. A mit ha megtesz Neptunus, hálából száz Loligot fognak megáldozni az ő tiszteletére s három napig minden csiga szepia tintát fog inni, hogy illő részegsége által kifejezze, miszerint ma Neptunus tiszteletére ünnepet ül!

De tudja tenger! mi ütött ezuttal Neptunushoz. Nem volt-e otthon? vagy a felszolgáló Nereidák nem adták át neki az imádságot? Vagy elfelejtett diákul? Vagy talán a Pupák, a kik meg a Polypus Maximus hivei, még több áldozatot igértek neki? vagy hogy általában Neptunusnak sokkal okosabb dolgai vannak, mint hogy azzal vesződjék, két csigabiga közül melyik falja fel a másikat? denique bizony Neptunus se el nem sodorta a Polypus Maximust, se meg nem bénította annak a nyolcz karját; hanem kinyujtotta a Polypus Maximus az egyik tapogatóját s azzal szétseperte a Mithrákat s azoknak egész tengeri pók hadát: kiki bujt, a merre nagyobb iszapot látott.

Ekkor előálltak a Voluták, a Vexillumok, a zászlósok; megindultak egész pompás menettel az ellenség elé: no bizony nem azért, hogy azzal megküzdjenek, hanem hogy felajánlják neki jövendőbeli szolgálataikat.

– Óh hatalmas Polypus Maximus, csak minket hagyj megmaradni Purpuráknak és Vexillumoknak, mi neked is olyan híveid leszünk, mint a Tridacnának voltunk. Nyujtsd ide drágalátos fejlábadat, majd mi bevezetjük azt a Tridacna belsejébe.

És ők bevezették az ellenség második fejlábát az általuk már jól ismert szoroson, ahol a Tridacna védpárkányai nyilást hagytak.

Most fogtak hozzá a Conus Generálisok, a Conus Admiralisok, Conus Princepsek a hadikészülődésekhez. Nagyszerű volt a rengeteg tábor, melyet előre-hátra komandiroztak. Egyik Conus azt parancsolta, egy helyre kell csoportosulni, a másik azt mondta, hosszú vonalat kell képezni, a harmadik azt adta ki rendeletben, hogy támadni kell, a negyedik a visszavonulást határozta el, az ötödik a Tridacna sánczai alatt kivánta megvívni a döntő ütközetet, a hatodik guerilla-harczczal vélte jónak a közeledő ellenséget visszatartóztatni, a hetedik kétfelé akarta osztani a hadserget, hogy míg az egyiket verik, a másik pihenjen, s ha az egyiket bekerítették a másik segítségére mehessen, s mikor ezt a másikat bekerítették, akkor meg az az egyik mehessen segítségére. A Polypus pedig kinyújtá az ő harmadik karját s olyat ütött a haditanácskozók közé, hogy mind a hét Conus futott hetvenkét felé; a mi a Conusokra nézve a lehető legjobb eredmény volt, hanem a Tridacnára nézve a lehető legrosszabb.

Nem maradt más fenn a védelmére, mint egyedül a Strombus Pugilis, a verekedő közlegény. Ez nem hagyta el régi gazdáját.

A Strombus Pugilis nagyon köpte a markát, hogy no iszen csak ő kapja kezére azt a Polynus Maximust, majd megemlegetteti vele a Strombusok Neptunusát.

A szörnyeteg kinyujtá a Strombus Pugilis ellen a negyedik iszonytató karját s átszorítá vele és odarántotta a fejéhez: ehhez a rettegett papagályfogú torokhoz, a kiülő merev pókszemekhez, a serteszerű tokához.

A Strombus aztán olyat ütött harczbunkójával egyet találomra, hogy a szörnyetegnek kiugrott tőle az egyik szeme!

Csodálatraméltó volt a hős küzdelme az óriással. A Polypus bősz dühében otthagyta többi ellenségeit s egész hatalmával az egyetlen küzdő félre rohant; mind a nyolcz karjával átölelte s odaszorítá nagy idomtalan kerek fejéhez, mely olyan mint egy félkoponya: egy tátongó kobak, melynek állkapczáját két görbe agyar tölti be egészen; de minden hosszú karja sem volt elég, hogy a Strombus sújtoló orrmányát lefogja vele: szivós az, mint a ruggyanta, s sikamlós, hogy kicsúszik minden szorítás alul, s újra fejére sujt ellenfelének s a másik szemét is kiverni törekszik.

A Polypus átharapja a fejéhez szorított Strombust papagálycsőr alakú két csonttörő agyarfogával, s összetörni készül; de ott sem bir vele; az kirúgja magát fogai közül, s kemény pánczélja nem enged az ellenség állkapczájának. A szörnyeteg összebonyolult karjaival a tenger fenekén hömpölyög vele, az iszapot felturják a dühös küzdelemben, el-eltünnek a tengerhinár erdejében s újra előtörnek; közibe vágják magukat a korall-ligeteknek, törve-zúzva a hajlékony Vénus legyező, a fekete Antipathes, a Gorgonia Placornus sűrű bozótjait. Az állatvirágok ijedten huzzák be corollás fejeiket; tengeri csillagok, meduzák, libegő quálok csoportban riadnak szerteszét a hömpölygő csoda előtt, melynek dühében minden szál szőre tüskévé mered s fél szeme vereszöld tüzzel világít. A Strombust még sem birja összeroppantani.

Most végső fegyverét hozza a harczba az óriási szörny. Van neki még nyolcz agyonszorító karján, kétszáz fogkarimás köpölyén, öldöklő két fogán kivül egy irtózatos fegyvere: egy hosszú szivós nyelv; annak a felszine is szipolyokkal van megrakva s két sor éles foggal, minden fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni: e fogakkal őröli apróra megölt ragadmányát. Most az elevent ragadta meg vele.

Kinyujtá borzasztó nyelvét a Strombus orrmánya után s beleakasztá éles fürészfogait. Most aztán kötve volt a Strombus orrmányánál fogva. De a Polypus is kötve volt nyelvénél fogva. A Strombus orrmányának a végén is van egy éles fogsor. Finom, mint a gyémánthegy. Ő meg azzal ragadta meg a Polypusnak a nyelvét.

Most aztán egyszerre egyenlő lett a harcz.

A Polypus is legérzékenyebb részén lett megtámadva, leggyilkosabb, de legfájdalmasabb életműszere vette fel a viadalt; s szivós ellenfélre talált, ki nyelvét kiszakítani készül.

Egyszerre szétcsapott mind a nyolcz karjával; nem szorítá már vele a Strombust, hanem bőszülten korbácsolta maga körül a felkavart hullámot; fellökte magát a tenger szinéig nyelvéhez ragadt ellenfelével, onnan megint visszabukott egész a világtalan sötét mélységig; dühében, kínjában okádta szájából a lilaszin tintát, felleget árasztva maga körül a hullámok alatt.

A csigavilág bámulta a harczot és tapsolt neki: «ne hagyd magad vitéz Strombus! most fogod már a szörnyeteget! szakítsd ki a nyelvét! akkor megölted!»

Hanem akkor a Polypus Maximus egy végső dühödt erőfeszítéssel áttörte kemény fogaival a Strombus csigaházát s behatolt annak belsejébe.

Azzal vége lett a harcznak; a Strombus ellankadt, ereje elhagyta, végsőt vonaglott s a Polypus aztán összeőrölé.

De neki is sok vére elfolyt bele. Ez drága győzelem volt.

A csigavilág magasztalta az elbukott hőst; a Meleagrinák sok szép gyöngyben örökiték meg annak csodás küzdelmeit az óriási ellenféllel; hanem segítségére nem sietett senki akkor midőn közös ellenségükkel egyedül küzdött; a midőn talán legyőzhették volna azt, ha valamennyien nekiestek volna vágó ollóikkal, égető csápjaikkal, sajgató villanyütéseikkel.

Mikor aztán az utolsó hőst is leküzdte a Polypus, akkor egész kényelemmel neki feküdt a Tridacnának, s hosszú csápjait befurva annak keblébe, kiette husát, beleit, egész a puszta csontjáig. A Tridacna Gygas érezte, hogy az ellenség dúl belsejében, mentül jobban szorítá össze teknőit; de a közberekedt korall megfosztá önvédelmétől, a Polypus karjai bátran járhattak a résen ki s be. Utoljára nem maradt belőle más, csak a két teknő. Az már most elmehet szenteltviztartó medenczének.

Ekképen irta le Plinius a Polypus Maixmus furfangos harczát a Pinnotheresétől megfosztott, vak, süket, ügyetlen Tridacna Gygas ellen.

De még ezután is sok dolog történt a csigák országában.

A Polypus dühös volt kiütött fél szeméért. Boszut esküdött minden ellen, a mi megehető.

Boszúja előtt remegtek a puhányok! Éjjel világítani sem mertek, úgy megrettentek.

Eltagadta mindenki, hogy a Strombusnak tapsolt.

Mithrák, Voluták versenyeztek a Strombus szidalmazásában. Lázadó, zendülő volt a neve, azért, hogy gazdáját védte. Az Unionak meghagyatott, hogy mikor a Strombus történetét megirja, azt rablónak és gyávának nevezze, a Polypust pedig úgy hívja, hogy mi legkegyelmesebb urunk, a mi győzhetlen felszabadítónk.

Ez pedig csak annál dühösebbé tette a Polipust. Ezzel nem találták el a kedvét. Tudta, hogy nem igazat mondanak; a dicséret volt rá nézve a legnagyobb szidalmazás. De meg éhes is volt, minthogy nagyon sokat evett. Tudjuk, hogy «l’appetit vient en mangeant».

Legelőször is a pompakedvelő Volutáknak, Vexillumoknak, Scalariáknak fordult.

– Tehát igaz volna az, hogy nektek van a legjobb husotok a csigák között. Ez a hús az aristos? De már erről meg kell győződnöm.

S a Polypus egyenkint kiszedegette a házaikból a legjobb hússal dicsekedő csigauraságokat, és felkóstolgatta őket bőségesen. Nem védelmezte meg a Murexet tüskés csigaháza, sem a Turbót vastag sisakja: a Polypus felszedte őket a karjával s odaverte a sziklához, összetörte, úgy ette meg.

– Gloria in profundis! hogy a mi húsunk ehetetlen! ujjongának a Mithrák. Hála legyen Neptunusnak, hogy minket sérthetlenné tett megemészthetetlen szivós, kábító mócsingunk által.

– Megemészthetlen? mondá a Polypus. De már abból eszünk! s fogta a Mithrákat, kiszippantá czifra házaikból s annectálta szépen. Hiába szórták ellene az anathemát: nem értett diákul.

Igaz, hogy hosszú ideig gúnnyasztott utána; maga alá szedte mind a nyolcz fejlábat s dolgozott a bendője, míg megbirta emészteni a Mithrák nemzedékét; de csak megemésztette azokat pepsin nélkül.

– Úgy kell nékik, adta sok czifra uraságának, dünnyögé a földhöz tapadt Kauri nép, mely billió számra lepi el a tenger fenekét; egyforma kis sárga szürkankóban járó Cypræa-faj. Bezzeg nem bánt bennünket az a hatalmas Polypus, mert mi olyan kicsinyek vagyunk.

– Kicsiny, de sok! mondá erre a Polypus, s minthogy minden karján, a hány köpöly van, annyi száj, ezrével szopogatá ki a jámbor Kaurikat olcsó viskóikból.

– No ezeknek ugyan megesett! hangzék az osztrigatelep véleménye. A Tridacna országa végpusztulásra jutott, most már magunk maradunk az urak a tenger fenekén.

– Azok biz az én gyomrom fenekén! mondá nekik a Polypus. S odament és felhörpölte az osztrigatelepet is. Akkor aztán ezek sem örültek olyan nagyon.

A Polypus szétnézett, hogy mi van még megenni való a tenger fenekén?

A Pagurik, a tengeri pókok, a rákok összetett ollókkal könyörögtek neki, hogy őket ne bántsa. Lám ők barátságos indulattal nézték, míg a Tridacnával küzdött, sőt üdvözölni is siettek diadalaiért. Nem is bántotta őket. Csak megette.

– Jó, hogy mi ide a sziklába ástuk be magunkat, mondák a Lithodomusok, ezek a finom héjú kagylók, a mik képesek voltak Puzzolinál a Serapis templom márványoszlopaiba is, mint egy folt darázs, befúrni magukat.

– Bizony jó az, mondá rá a Polypus s hosszú csápjai vékony nyelvét benyujtogatá utánuk, olyan szépen kiszopogatta őket, hogy hirük-hamvuk maradt ottan.

E gyászos romlást keserű kínok közt jegyzé fel gyöngyeire a Meleagrina.

– Ejh, te szegény poéta, ne keseregj annyit, mondá neki a Polypus, s lenyelte azt is gyöngyeivel együtt.

Tökéletes volt a Polypus Maximus győzedelme! Nem volt már fölemészteni való ellenség a tenger fenekén sehol. A Polypus fajrokonai büszke diadalérzettel jártak a hullámok között. A sárgafehér sávos sajkájú Nautilus Pompilius, s az Argonauta Argo hófehér csipkedudoros csónakjával büszkén jöttek fel a tenger felszinére, s mint egy mythoszi hajóraj vitorláztak a csendes víztükör felett pompázva. Mind nyolczlábuak, mind fejlábasok ők is! Rokonai a Polypus Maximusnak.

A Loligo Moschatus, ki szintén fejlábas, hízelkedve dörgölőzött nagy rokona oldalához, s pézsmaillattal füstölt, kedvét keresve.

A Polypus Maximus pedig nézte, hogy mi volna még itt megenni való?

Már szeretni sem mertek a csigák többé, mert a Polypus a korall-erdők ágaira felfűzött tojásaikat is elnyeldeste; puszta volt már tengerfenék virágágya, korall-erdők lecsüngő galya.

A Polypus Maximus pedig még mindig éhezett.

Egyszer aztán így szólt a Nautilus Pompiliushoz:

«– Atyafi! Ha rokonom vagy, akkor szeretsz. Ha te szeretsz, akkor én is szeretlek. Ha szeretlek, akkor megeszlek.»

A Nautilus Pompilius nyolcz kézzel-lábbal protestált, hogy ez a sorites nem ér semmit. Majorem concedo, minorem non admitto. Ez sophisma, nem syllogismus!

Erre a Polypus Maximus megharagudott, hogy még őt sophistának merik nevezni, s most már büntetésül nyelte el a Nautilus Pompiliust, a mit különben barátságból tett volna meg neki.

Aztán az Argonauta Argonak fordult.

– Hallod-e öcsém! A bátyád itt gyomromban nagyon kivánkozik utánad. Nem tud el lenni nálad nélkül. Ergo eredj te is utána.

Az Argonauta Argo szerényen előterjeszté, hogy a logicai egymásután azt követeli, hogy ha a bátyja kivánkozik az öcscséhez, az jőjjön ki az öcscséhez, ne az öcscse menjen be ő utána, a ki ő hozzá épen nem kivánkozik. Ez a logica; a logica pedig mindennél erősebb.

– Ejh, mit? mondá a Polybus Maximus; én győzhetlen vagyok, ergo: legyőzöm minden ellenségemet; ha tehát a logica ellenségem, akkor a logicát is legyőzöm; ez a legvilágosabb logica. «Der Bien muss!» Egyébiránt ne félj semmit. Csak ma eredj be a gyomromba, holnap kieresztelek.

Az Argonauta Argo írást adatott magának erről az igéretről. Mikor aztán másnap megint ki akart jönni, akkor azt mondá neki a Polypus Maximus:

– Hja barátom, te a Gregorianum kalendárium szerint számítod a tegnapot, én pedig a Julianum kalendárium szerint számítom a holnapot, s az csak tizenkét nap mulva lesz.

Tizenkét nap alatt aztán persze, hogy az Argonauta Argoból is tinta lett, mint a többiből.

A Polypus gyomrában minden egyszinű barna tintává lesz.

Rettenetes alkotású gyomor az! Csak szája van, egyéb nyilása nincs; a mi egyszer belejut, az benne marad. Hanem szive van neki három. Kettő a viszereknek, egy az ütereknek. Furcsa kormányrendszer!

Mikor már az atyafi Sepiák is el voltak takarítva, azt mondá a Polypus Maximus a pézsmaszagú Loligónak:

– Ejnye de pompás illatod van neked, Bruder! De szeretnélek a gyomromban megszagolni!

A pézsma Loligo három szint váltott ijedtében e szókra. Mert ennek a puhánynak az a csodálatos tulajdonsága van, hogy indulatait szinváltozatokkal tudja kifejezni. Eredetileg az egész bőre szennyes sárga, barnás foltokkal; de ha megijed, vagy haragra ingerlik, az egész testén csodálatos színjáték keletkezik; tarka foltok, széles szalagok támadnak rajta; majd egészen elpirul s rózsaszin lepi el, mint mikor az embernek az arczába szökik a vér, a hasa érczes kék-zöld szinben ragyog, mint a kolibri begye, s a foltok egyre váltakoznak, a melyik sötét volt, a másik perczben világos lesz. Ez a csigák Chamæleonja.

«– Hah, te zsarnok! szörnyedt fel a pézsma Loligo; hát saját fajrokonaidat is mind felemészted? így értelmezed te a panpolypismust, hogy mindnyájunkat felfalsz?

– Dehogy fallak fel, szólt mosolyogva a Polypus Maximus; csak egy kis ethnographiai kiállítást rendezek belőletek idebenn».

S ezzel nyakon fogta a Loligot s azt is társai után küldé a közös tintába.

XIII. AZ UTOLSÓ FALAT.

Tehát csakugyan alszik-e Neptunus?

Hát már a tengerek alatt sincsen Nemesis?

Van…

Mikor a Polypus Maximus már mindent gyomrába temetett, a mi a tengerfenék díszkertjének pompája, drágasága volt, előmászott nagy alázatosan, sunyi füleit hátrahúzva az undok Aplisia Depilans.

– Ki vagy te, förtelmes alak? röffent rá a Polypus Maximus. A ki csunyább mersz lenni, mint én magam vagyok. A kinek a büzét még a saját magamén keresztül is érzem!

– Én vagyok a te leghívebb szolgád, az Aplisia, a ki megfosztottam a Tridacna Gygast az ő hű őrétől, a Pinnotherestől; nálam nélkül soha meg nem etted volna annak húsát, mert az őr elég jókor figyelmeztette volna urát közeledtedre s nem szorult volna az Isiság teknői közé. És szolgáltalak leghívebben s most kérem jutalmamat.

– No azt megkapod, mondá a Polypus Maximus s azzal fülön fogta az Aplisiát s lenyelte azt is.

Ez volt az árulás jutalma.

És ez lett a zsarnok büntetése is.

Távol emberlakta földről származott idegen elem szülöttei: két lábon járó, szárnyatlan alakok, fából épített uszó házban, melynek vászonból vannak szárnyai csinálva érkeznek a tenger felszinen, s amint csendesen sikamlanak tova a hullámok között, egyszerre egy rém emelkedik fel előttük a hullámtükör fölé: egy szörnyeteg, melynek hordónyi teste van, s ijesztő fején nyolcz vastag hosszú karja.

A szörnyeteg karjai, mintha egymással küzdenének, összebonyolulnak, egybetekergőznek, majd ismét széttárulnak s reszketve emelkednek az éghez, mintha egy ismeretlen elem istenéhez könyörögnének segélyért, s aztán ismét visszacsapnak a tengerre, mintha a vizek istenét akarnák átkaikkal megkorbácsolni, s azután a szörny szája két tölcsérén fekete festvényt lövell a magasba, mintha be akarná vele szennyezni mind a kettőt: az égi és tengeri istent. A szétokádott tintaömlény barnára, lilaszinre festi körülötte messze a tengert.

Ez a szörnyeteg haldoklik. Halálos kínokkal küzd. Észre sem veszi, hogy emberek közelítenek felé gyilkos szándékkal. A szigonydöfés, mely testébe furódik, még kegyelemdöfés rá nézve. Bevégzi kínjait, miknek elviselésére nem volt elég a tenger, a levegőre kellett feljönnie velük.

A hajósok felvontatják a szigonyozott szörnyet hajófödelükre. Óriási alak Aldovrand csodaállatja. Cuvier szörnyű kedvencze. El akarják azt vinni távol országi muzeumok számára. De nem birják kiállani a szagát. Az Aplisia Depilans szaga az.

Ah! az a méreg, a mivel már kétezer év előtt is a császárok alattvalóikat, s az alattvalók császáraikat, a testvérek testvéreiket s a szeretők szeretőiket mérgezték meg, átjárta a Polypus Maximus testét is; átverte magát minden sejtén, minden rostján, minden erén, minden hajszálcsövén; megvesztegette minden részét, a szőrszálának végső hegyéig; s a csoda-óriás, melyet ellenség le nem győzött, megdöglött belsü corruptiótól.

A hajósok felhasitották a bendőjét; az is mephiticus fekete folyadékkal volt tele, mely még a bekötött szájon keresztül is fojtott a szagával; hanem e rút moslék között épen és fényesen ragyogtak a Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei.

XIV. AZ EMBEREK A CSIGÁK KÖZÖTT.

A Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei arra vették rá az embert, hogy foglalja el a tenger fenekét is, a mely pedig épen nincs az ő számára teremtve.

Mit ád a föld urának a tengerfenék?

Gyöngyöket: drága ékességet, miket koronák ágaiba raknak, mikkel oltári szent szobrokat diszítenek, miktől szép hölgyek még szebbekké akarnak lenni. Plinius idejében már a sandaljaikon is viselték azt.

A Crotalia volt a római hölgyeknél az egymás mellé akasztott fülönfüggő gyöngyök neve: monolinum az egy sor gyöngy, dilinum a kettő, trilinum a három soros; a harmadik sor gyöngynek már az egészen csupasz kebelre kellett leérni. Ilyen trilinuma volt Lollia Paulinának, mely arról volt nevezetes, hogy az apja Kis-Ázsiában kétszer szedte be az adót egy év alatt, azon szerezte leányának az ékszert. Az apa bürökkehelyt ürített, mikor az kisült rá, hanem a trilinum azért igen szépen illett Lollia Paulina keblére.

Kétszázezer ember foglalkozik a gyöngyhalászattal, kik igen rövid és nyomorú életet élnek.

Uj Cadix városa pusztán a gyöngyhalászat nyereményéből épült, s Cubagua szigete tizenötezer aranyat fizetett Spanyolországnak, mint vámot nyert gyöngyeiért. A kapzsi spanyol aztán úgy kirabolta a Meleagrina-telepeket, hogy végkép elvesztek onnan a gyöngyérek, s a Cubagua szigeten most csak halászmadarak laknak, s homokpuszta lett megint az egész.

A tengerfenék készpénzt is ád a föld urainak. Ez a Kauri: Cypraea Moneta; az a kis sárga csiga, a mit az afrikai parti népek, mint pénzt tartanak a forgalomban; a jó európai kereskedők aztán a japáni és maldiviai partokon, hol ez a csigafaj végtelen mennyiségben terem, de a hol senki sem tartja azt pénznek, hajófenékteherszámra szedik azt össze s viszik Afrikába s ott rabszolgákat vásárolnak rajta, a kiket megint Amerikában adogatnak el aranyért. 12000 font Kauri csigáért kaptak 600 rabszolgát.

A pompás Halyotisok érczfényű héjából chinai és jápán művészek csodaszép butorburkolatokat készítenek, a Nautilus Pompilius héja ivókehelynek szolgál, s egyértékü ezüstfoglalványával; a Placuna Placenta lapjait ablaküvegnek használják; a Fusus antiquus szolgál lámpás gyanánt; a Tritonium Variegatum harczi kürt, melynek hangja csodálatosan lelkesítő; az Ovula Oviformis az indus vezérek paizskirakatát s pánczélját képezi; a Pinna Nobilis sörényalaku Byssusát királyok és pápák viselik selyemöltönynek szőve; a Purpura szolgáltatja a biborfestéket a fejedelmi és bibornoki palástokhoz, a patriciusok köntösének szegélyzetéhez, három színváltozásban, miknek neve Tyrium, Amethystium és Conchylium; a phoeniciaiak, kik feltalálták (történetesen egy szerelmes asszony kis kutyája által) Dia Baphanak nevezték s a templomban őrizték; mert csak fejedelem és főpap számára való volt az.

Ez a Purpura nedve, míg az azt termelő állat él, sárgás fehér, mint a tejszin; ha a fehér gyolcsot megfestik vele, szép világos zöld lesz; ha aztán erős napsugár éri, átmegy a haragos zöldbe, majd sötétkékre válik, abból violaszinné alakul, s utóljára sötét biborvörösben állapodik meg. Ha akkor aztán forró vizzel és szappannal mossák, lángoló karmazsin pirossá lesz, s azt a szint sem időbefolyás, sem vegytani szerek el nem halaványítják többé.

A sepia sötét tintájából készítik a chinaiak a drága tusch-festéket, a minek a titkát kizárólag birják.

A gyöngyház-faragványok az egész földtekén százezernyi művésznek adnak életmódot. Egy Meleagrina-gyöngyház oroszlánalakú kinövését Keletindiában 40,000 forinton vették meg; s a pesti muzeumban egy oltárkép látható, melyben a gyöngyház önalkotta kinövése egy madonnát ábrázol a karján tartott Jézuskával.

A csigaország az inyenczek asztalának is szolgált terményeivel. Az ostriga az előkelő társaságok lakomáinak legbecsesebb alkatrésze. Az osztriga-zátonyok a tenger alatt kormányi és egyházi tulajdon s mivelés alá van vetve, mint az aranybánya. Angliában törvény által van biztosítva. A római költők és kritikusok sokáig folytattak a fölött nevezetes verses polemiát, melyik osztriga jobb, a brundusiumi, vagy a lucrini? S a vita úgy lett kiegyenlítve, hogy a magas uraságok brundusiumi osztrigákat hozattak, de pár hétig a lucrini öbölben hizlaltatták őket. Régi hires orvosok szerint nem is lehet egészséges ember, a ki minden nap osztrigát nem eszik. Nyersen fogyasztják őket, czitromot facsarva rájuk; a mi az osztrigára nézve nem dicsőség.

A Loligo is urak eledele, bár alakja nem igen ajánlatos; a forró olajban süstörögve adják fel a vendégeknek, azon frissen. Besózva pedig tonnaszámra szállítják az inyenczeknek. A Helix pomatiát musttal, borseprővel hizlalják urak számára, hogy jóizü legyen.

A szegény ember aztán össze-vissza nyalfal mindenféle csigabigát.

Marseilleben egész csigapiacz van, a hol úgy árulják a puhányokat, mint nálunk a gombát. Az Ascidiák, Musclés D’Istrés-k, a tengeri szilvák, a szivalaku morguék, a Venusok, miknek piaczi neve Clovisse; a Buccinumok, miket Gros Biousnak hínak, a Pattelák, a spanyol Arapedosok, az olasz Pesce Cannellák; a tengeri kökörcsinek, a Balanok, a Pectenek, Cardiumok, a Tridacnák mind a szegény emberek kenyerét képezik. Némelyük nem is igen jót tesz. A Mytilus némely időben görcsöket okoz; a Patellától megmerevednek az embernek a karjai és lábai, a Turbo viszketeget okoz az egész testben, a Murex nehéz izzadást, a Chama fejszédülést s őrjöngő mámort, a Halyotis hajfájást; hanem azért csak megeszik őket. Vannak szigetlakók a keletindiai oceanon, a kiknek minden élelmük csiga és kagyló.

Aztán szent és üdvös czélokra is szolgának a csigák: a Cypraea Aurora a Barátság szigetein érdemrendül szolgál, mint nálunk a Lipót-rend nagykeresztje; a Pecten Jacobaeust keresztyén zarándokok viselik köpenyeiken, védelmül a hitetlenek ellen; az Achatina Perdrix Keletindiában istenek oltárán szolgál; a Turbinella Pyrum tartja az olajat, melylyel a chinai császárt trónraléptekor fölkenik, s az igazgyöngy porrá tört gyógyszerével a nehéz nyavalyát gyógyitották.

De a legnagyszerübb, a mivel a tenger megajándékozta a földlakókat, az a csigagyüjtemények szenvedélye. Valóságos mánia volt az egy időben, mely egész Európán elterjedt, s különös góczát találta Angiában és Hollandban. A ritka, rendkivüli alaku csigahéjakkal mesés börzejátékot üztek. Egy-egy Scalaria Pretiosát 1000–1500 frankra árvereztek föl; egy Spondilus regius ára száz arany volt. Egy ép szálkákkal koszorúzott Venus Dione drágább volt egy paripánál; a Conusokba épen bele voltak bolondulva. Először a Conus Admiralis volt a legbecsesebb, azt fölülmulta a később feltalált Conus Admiralis Summus, azt megint detronálta a Conus Admiralis Arausiacus; utoljára mind valamennyit túlhaladta a Conus Cedo Nulli! Millió tallérok hevertek e csigahéjakban. Egy-egy megfordított csiga került elő, mely házát jobbról balra tekerítette, azt mesés összegekkel verték el egymás kezéről. Őrjöngés volt a csigahéjakkal, minő most a börzepapirokkal. Martini és Chemnitz hírhedett munkája, mely csupán a mult században ismeretes csigahéjakat irja le, mindannyinak szinezett aczélmetszetű képét is adva, a legdrágább természettudományi munka; az ára még most is ötszáz forint az egyetlen műnek! Ebből lehet hozzávetni, mily összege lehetett annak az olvasó közönségnek csigahéjakban, mely azt a munkát létrehozta?

A tengerfenék ennyi kincset adott a szárazföld lakójának!

… Hát valami egyebet még nem adott a tengerfenék a szárazföld urainak?

De igenis adott még nekik valamit; hanem azt a szárazföld urai nem köszönték meg a tengerfenéknek.

XV. A VÉGHETETLEN TEREDO NAVALIS.

A medusa megette a tengeri pókot, a Tridacna megette a Medusát, a Polypus megette a Tridacnát, a kétlábú szárnyatlan földlakó megette valamennyit. Ette őket sülve-főve, olajba, eczetbe, bepáczolva, felfüstölve, sóval, borssal, tormával, mustárral, nyersen. Összeszedte czifra házaikat, gyöngyeiket; kitördelte korallerdőiket; elfoglalta egész országukat. Úgy bánt a tengerfenékkel, mint egy meghodított földdel.

Pedig a tengerfenék még nem volt meghódított föld.

Még lakott benne valaki, a ki urat nem ismer.

A véghetetlenek faja: a Teredo Navalis.

Egy vékony hosszú csöves kagyló, nem nagyobb, mint egy tollszár. Eredeti lakhelye a tengerekben úszó fatömegek törzsei. Ő az első hajós, ki a Mangi-Mangi fa (Rhizophora) tengerjáró tutajain az oceanokat bejárja.

Hosszú csöve, mint egy tollfogpiszkáló, két nyilással bir; az egyiken a fejét tolja ki éles ráspolyfogakkal fegyverezett nyelvével; színe szennyes-fehér, alakja jelentéktelen.

A tengerlakó hajósféreg összetalálkozott a földlakó hajóssal.

«Hát te mit jársz itt az én országomban, idegen csoda? a ki faházakat építesz a tenger szinére s aratsz a tengerfenéken, a hol nem vetettél! Félj tőlem! A tenger királyait legyőzted, a tenger isteneit megnyerted; még hátra van a tenger népe: az én vagyok! A tenger kincseit kiraboltad, még hátra van a «tenger nyomorúsága»: az én vagyok! Te király vagy; de én vagyok a myriád! Te mindent alkotsz; én többet teszek; én a mindenből csinálom a semmit. Te mindent tudsz; én semmit sem tudok, csak rágni; én legyőzlek. Te hatalmas vagy, de én ellenállhatatlan!»

Egyszer a tengerjáró földlakó azt veszi észre, hogy hajója megtelik vizzel. Minden oldalán ömlik be a tengervíz vékony tollszárnyi lyukakon, mik ezerével nyilnak meg hajóbordáiban: minden palánk összevissza fúrva. Az a Teredo Navalis műve!

Mikor Drake, a földkörülhajókázó, utjából visszatért, hajófeneke úgy át volt furdalva a Teredóktól, mintha szivacsból lett volna.

Egy hónap alatt az ujdonatuj hajó fenekén minden palánk olyan lesz tőle, mint a darázsfészek sejtje; egyik fúrt lyuk a másik mellett.

Irtózatos állat!

Rá les a hajókra, a mint a kikötőbe jönnek s ezerével lepi meg egyszerre. Nem védi meg azokat pusztításától semmiféle kenőcs, olaj, kátrány, büzedék. Keresztülfúrja a legkeményebb tölgyfát, melynek gyantás szagától minden földi féreg megvész, a Teredo Navalisnak gyönyörűség elpusztítani; a vaskemény indus Teak fát, a Sissu és Saul fákat úgy átlyukasztja, mint a papirost.

A hajósnép rémületében a «hajók dögvészének» nevezte őt el: Linne «Calamitas Navium» czimet adott neki.

S ha a dögvész még csak a hajókra ragadt volna!

De 1730-ban a Németalföldi egyesült államokat egyszerre csak az a rémhir verte fel, hogy Seeland és Friesland védgátjainak czölöpzete az egész hosszában összeomlani készül, s az óriási munka, melylyel az ember két országrészt foglalt el észszel, erőhatalommal a tengerfenéktől, semmivé lesz. A tenger újra visszatér a boldog nép lakta mezőkre. S ki foglalja vissza a két országot a hullámoknak? Egy nyomorult féreg! Egy tollszárnyi csiga, mely a czölöpzetet összeőrölé.

Bámulatos volt egy-egy darabja annak a czölöpzetnek, melyet a Teredo összefúrt. Némelyikben alig volt már fa, csupa csigafurás. Valamennyi alulról fölfelé fúrta titkos alagútját egyenközű vonalakban; a hol kettő összetalálkozott, kikerülték egymást s keresztülszelték utjaikat; mindenütt rostmentében haladva.

Általános volt a rémület e csapás miatt.

A töröktől, a spanyoltól nem ijedtek úgy meg.

Azt mondták: a Hollandiak büszkeségének megalázására küldte azt Isten.

De nem válogatott a Teredo katholikus és protestáns nemzetekben. Velencze költséges védművei épen úgy roskadoztak e titkosan ráspolyozó munka alatt, mint Hollandé és Angliaé, s a spanyol és franczia hajó csak úgy kényszerült fele utján kikötőbe menekülni, rostává furt fenekével; s a hű katholikus Donaghadée gátjait csak úgy lerombolta a Teredo, mint az anglikán Plymouth hajóépítő medencze burkolatát.

S a Teredo Navalis nem eszi meg a fát, mint a fai féreg; ő a víz ázalagaival él; a fát csak azért fúrja, hogy pusztítson.

A kereskedő államok roppant jutalmakat tűztek ki a módszerekre, a mik a szörnyű ellenségtől megóvják partjaikat, járműveiket; Anglia parliamenti végzéssel biztosítá azok szabadalmát, kik valamit feltalálnak ellene; ajánlatok, kisérletek tétettek a világ minden részéből, bevonták a víz alá merülő czölöpöket s a hajópalánkokat kókuszolaj, tehénszőr, kátrány, aloenedv s assa foetidából készült degettel, spanyol szurokkal, fagygyús mészszel; szénné égették a gerendák fölületét; czölöplakó mytilus csigafajt telepítettek meg a veszélyeztetett gátakra, hogy azok védjék meg az országot fajrokonaik ellen; széles fejű vasszegeket vertek egymás mellé a fába, s rézlapokkal burkolták be a hajó-oldalakat.

Mind hiú munka volt: azért a gátak czölöpjeit most is minden ötödik évben meg kell újítani, s a portpatricki hidoszlopokat s a velenczei palaék (sarkantyuk) faoszlopait nagy fáradsággal kell a kőburkolatból kihuzgálni s helyeikre friss oszlopokat leverni. A Teredo Navalis képes volna félszázad alatt minden fát, melyhez a víz ér, elpusztítani, s mindegy neki, akár édes víz, akár sós víz.

Elpusztítására pedig nincsen semmi kilátás.

Quatrefage franczia tudós azt ajánlotta, hogy ívás idején meg kell a petéiket mérgezni az egész tengerparton. Kolosszális önvédelmi eszme! Meglássuk, sikerül-e ilyesmi a francziának?

A Teredo a víz alatti Nihil. A Teredo a tengerfenék proletárja.

Vigyázzanak azok, a kiknek a vizeken van dolguk, a kiknek kormányrúd van a kezükben, hogy a maguk legfélelmesebb rémét kitanulják!

Mert a csigák története azt tanítja, hogy a Meduza megeszi a tengeri pókot, a Tridacna megeszi a Meduzát, a Polypus Maximus megeszi a Tridacnát; a hatalmas földlakó aztán megeszi valamennyit; – hanem a megvetett tengeri féreg, a Teredo Navalis, az vízbefojtja a hatalmas földlakót magát s megeszi őt országostól.

Ezt így tanítja a csigák története.