XXII.

Azután egyszerre eloltotta valaki a petroleum-lámpákat, s sötét lett a teremben…

… Vagy csak az én szemeim sötétültek el egyszerre?

Talán mindaz, a mit láttam és hallottam, nem volt egyéb, mint a paroxismus lázas tüneménye, a mit seblázam idézett elő?

A kivilágított spelunka, a dobzódó bacchanál, a tündérnő undorgerjesztő átalakulása, a hazát káromló ördögök, mind csupán az én kábult agyam rémképei voltak?

Én azt hiszem.

És még azután is sokáig önkívületben voltam.

Azalatt, míg a kórházban feküdtem, hová valószínüleg ama hadastyán szállított, még sokszor álmodtam ily borzasztó látványokat, miket nem mernék most senkinek elmondani, mert a szemembe nevetnének érte.

Álmodtam azt, hogy a németek bevonultak Párisba.

És aztán, mikor kivonultak Párisból, akkor a francziák egymás között vesztek össze.

És láttam a franczia tricolort és a vörös zászlót egymással szemközt lobogni s a közös vihartól rongyokra tépetni. Ez is álom.

És hallottam, a mint a Mont-Valerien ágyutekéi lecsaptak Páris utczáin, s a pukkanó bomba után az omladozó paloták robaja következett.

És láttam a kórház ablakából, hogy építenek barrikádokat francziák francziák ellen.

És azután láttam, a mint férfiak és nők, minők az én barátaim és barátnőim, petroleumos korsókkal szaladgáltak végig az utczán, s a kőolajba mártott szivacsot behajigálták a boltokba és bazárokba. És láttam a hôtel de ville, a Tuilleriák, a Palais royal, a szinházak, a Louvre fekete füstjét végigterülni az égen; s a lángok között a füstfelhők alatt láttam a francziák ezreit és ezreit egymásra rohanni szuronynyal, a hogy soha ellenség ellen nem dühöngtek, és őrjöngő viadalban egymás testén keresztülgázolni.

Ez mind csak álom volt, jól tudom; előidézve seblázam által, s nem merném azt valakinek elmondani, mert bizonyosan kinevetne érte. Pedig olyan elevenen állt előttem mindez, hogy szinte érzem most is az égő petroleum bűzét; és szinte hallom most is a tűzbe dobottak utolsó átok-ordítását.

Pedig hát ez mind csak képzelet, és nem történt meg soha. A mi logice lehetetlen, az physice is lehetetlen.

Hanem engem sokáig kínzott az a hallucinatio, hogy hátha valóság az, a mit én kórágyamon álmodtam.

Alig várhattam, hogy annyira felüdüljek, hogy a kórházat elhagyhassam s bizonyosságot szerezhessek magamnak kétségeim közepett.

A mint az utczára kiértem, a legelső embercsoportot, a mit együtt találtam, megszólítám s elkezdtem tudakozódni:

– Hol vannak az én barátaim? Hol van madame Olympia? hol van Skrzibinszky tábornok? hol van a «Frére et cochon?»

Egyszerre tíz kéz ragadott meg e kérdéseimre. Ki torkomat, ki galléromat, ki üstökömet vette igénybe.

«Petroleur! Communard!» hangzott felém minden torokból.

Tudom is én, hogy mit tesznek ezek a szavak! Én aludtam.

De nyakonragadóim nem akarták azt hinni.

«Versaillesba vele! A hadi törvényszék elé vele! Az akasztófára vele!»

Úgy látszik, ez a három hely egy adreszre szólt, csupán különféle utolsó postával.

Többé lélekzethez sem hagytak jönnöm. A kezemet hozzákötötték egy torzonborz blouseos emberéhez s lovas csendőrök közé fogva, egy csoport ágról szakadt ficzkó társaságában elhajtottak Versaillesba.

Tehát még csak nem is nézhettem körül Párist, hogy valóban álmodtam-e, vagy igazán láttam, hogy a Louvre, meg a Tuilleriák palotája leégett.

Útközben a hozzám kötözött blouseos ember mulattatott.

– No citoyen, most egyenesen veszteni visznek. Csak végy búcsút az életedtől. Ha megfogtak, akkor meg is lőnek. Két óra mulva egyikünk sem él. Éljen a commune! Most egy közös árok lesz nekünk a commune. Azon légy, hogy legfelül maradj az árokban, hogy a feltámadás napján könnyen felkelhess. Ha van még egy szivarod, gyujts rá, s ha veszteni visznek, add ide nekem, hadd szívom tovább, míg rám kerül a sor.

Hát épen úgy tettem. A versaillesi hadi törvényszék udvarán elővettem az utolsó szivaromat, s rágyujtottam keményen.

Biz ez furcsa dolog lesz, gondolám magamban, ha most a francziák lőnek főbe azért, hogy velük együtt harczoltam; hanem hát így tarka az élet.

Nemsokára nevemet hallottam kiáltatni a segédtiszt által; elővezettek; bevittek a vésztörvényszék elé. A szivaromat odaadtam a borzas citoyennek, nem tudom, eltartott-e neki addig, míg veszteni vitték?

Az elnök azt kérdezte, ki vagyok, mi vagyok?

Mondtam neki, hogy magyar vagyok.

Erre azt mondá, hogy elmehetek az ördögbe, máskor maradjak otthon.

Azzal megfogták a karomat s kivezettek a házból. Nem is nagyon bántam.

De még most is csodálkozom rajta, hogy minő csoda lehetett abban, hogy erre a szóra szabadon bocsátottak. Hát mégis volna annak valami haszna, ha az ember magyar? Soha se hittem volna ezt!

Még aznap elküldtek per Schub oda, a hol a paprika terem. No nem Cayennebe; hanem csak haza Dorozsmára. Ott terem a leghiresebb paprika tudniillik.