ENYIM, TIED, ÖVÉ (continued 5)

Beletelt két hét, a míg Inczével annyira lehetett menni, hogy arra a kérdésre, mit csinál Palmerston? azt ne felelje, hogy már jönnek a szemfogai! S mikor Napoleon herczegről tudakozódnak tőle, fel ne ugorjék e szóval: «igazság! a kis fiamat rá kell ültetni az edényre!»

Pedig a Golden Globe szerkesztői valami okos dologról is szerettek volna vele beszélni. A krimi «our special correspondent» kitünő szolgálatokat tett a lapnak. Azóta a lap előfizetői ötvenezerre szaporodtak, s az igazgatók elismerék, hogy e sikerhez nagyban járultak a krimi levelek. Incze gyors és hiteles tudósításokat küldött; leirásai élethívek voltak; saját szemlélet után irt, s elment a legveszélyesebb helyekre; benne volt a csatákban és ostromokban, s a mit látott, az ragyogó tollal volt megirva. A szerkesztők ajánlatot tettek neki, hogy továbbra is legyen munkatársuk rendes dij mellett. Incze megköszönte az ajánlatot s egyelőre azt válaszolta, hogy ki akarja magát pihenni s az európai káposztát nem melegíti fel többet.

Pedig valami betegséget mégis hozott el magával Európából, a miből ritkán lehet kigyógyulni. Olyan szenv ez, mint a honvágy, csakhogy ellentéte annak: a távolvágy, az egy helyben maradni nem tudás nyugtalanító láza. Serena leghamarább felismerte ezt a betegséget férjén. S ezt csak a kielégítés által lehet gyógyítani.

Az ismerős szerkesztők nem sokára ajánlatokat tettek Inczének, a mik annak kedélyét felvillanyozták. Merész utazási vállalatok voltak azok. Nagy expedítiók teljes előkészülettel a föld eddig bejárhatlan vidékeire; együtt a természetbuvárlat, a vadászkaland, a harcz élvezetei. Ezekhez kedve volt neki.

– Nem bánom, monda. Megyek a hova akarjátok. Felülök gályára, tutajra, öszvérre, kutyaszánkára; – csak Napoleon biztatására nem ülök föl többet.

Néhány év mulva, mint hirhedett utazó vívott ki magának helyet a világban. Részt vett a legmerészebb úti vállalkozásokban s tudománya s bátorsága értékesítve volt olyan téren, a hol azt méltányolni tudják.

Valahányszor egy ilyen hosszú expeditióból ismét visszakerült kis lakába a Sacramento mellé, mintha mindannyiszor egy új élet kezdődött volna meg számára. Az első visszatéréskor kis fia már eléje futott, kit pólyában hagyott el. Akkor még csak egy szót tudott: «apa»; most már beszélt, kérdezett és felelt. A másik visszatéréskor már elménczkedett a fiu; kritizált, megszólt, humorizált; bámulatra ragadott eszével. Mire apja a Cordillerák csúcsait megmászta, akkorra már a Lajoska három európai nyelven beszélt. S a míg egyszer az apja a cotopaxi tűzhányó kraterének titkait búvárkodta át, az alatt Lajoska nagyobb titkokat fedezett fel a világon: megtanult olvasni. A gyermek minden visszontlátáskor nagyobb és okosabb volt, s az asszony egyre szebb. Jó kedélyű nőknek az a kiváltsága van, hogy az idő haladtával még szépülnek.

Incze lelkét egészen betölté ez a hivatás; kedélye ki volt elégítve. Birt egy nőt, a kinek szerelméről oly bizonyos volt, mint az égről. És ő lehetett hozzá hűtelen: a legcsábítóbb, a legváltozatosabb szerelmű hölgy után csapongva, kinek neve: a «föld.» Ezt meghódítá új meg új alakban, s hódításait diadalmaskodva beszélte el a feleségnek, ki mindannyiszor boldog volt, midőn e nagy vetélytársnéját legyőzheté. Más vetélytársnéja nem volt. A természetbúvár: szűz.

Így tölt el év év után; eljött az 1859-ik év. Új vajudások kora az ó világban.

Az olasz-franczia-osztrák háború hírére Inczének valamennyi még ott maradt honfitársa egyszerre fölkerekedett és hazaindult. Most már kétségtelen volt, hogy ábrándjaik megvalósulnak.

De Incze nem mozdult helyéből. Nem hitt többé. Sem a diplomatiában, sem hazafiaiban. «Humbug az mind, a mit Európában kezdenek.»

Megfogadta, hogy ebben az évben ott nem hagyja családját, akármi történik is a kerek földön. Még utazni sem ment sehova. Hiába ösztökélte a Golden Globe szerkesztősége, hiába hítták a magyar legióhoz, nem ment el se «our special correspondentnek», se a «mi tábornokunknak.»

S milyen nagy elégtétel volt pessimismusának, mikor a nyár közepén meghozta a tengeralatti huzal villanyszikrája a villamhírt, hogy a béke megköttetett Villafrancában s a magyar legió bele sem jött az actióba. A diplomatia nem engedte őket addig föllépni, míg nadrágjaikra a kacskaringós sujtást fel nem varrják; a míg az elkészült, addig vége lett a háborúnak.

– De jó volt a káposztafejek szavára hallgatni! Okosabbak ők, mint a politikusok.

Incze most már megdicsérte magát, hogy ellent tudott állni annyi csábnak. Hogy volt ereje leküzdeni honvágyát, dicsvágyát, a boszut, harczi ösztönét s minden egyéb kórepedéseit az emberi szívnek, a mik egyik hemisphaeriumról a másikra átfutni kényszerítik.

Pedig bizony, ez az egész ereje abban állt, hogy nős volt.

Ha ez a mosolygó arcz nem állt volna mellette, de elfutott volna ő is! – a hogy a többi.

Meg volt magával elégedve, hogy azt nem tette. S megvolt a jutalma érte, hogy jobban szerette a feleségét, mint a dicsőséget, nem lett felcsúfolva fenhéjázó reményeiben.

Azt mondá: «elég» dicsőség volt nekem, hogy a szőllőt, hagymát és káposztát meghonosítottam az Új-világban.

(Ez ugyan jobbadán az «asszony» érdeme.)

– Meg hogy fiam van.

(Az is.)

MINDENT EGYSZERRE.

Egy évig ezután teljes elvonultságban élt a Sacramento-parti remete. Eltávozott honfitársai nem tértek többé oda vissza. Elég volt nekik az aranyból. Utazni sem volt többé semmi vágya. Valami nyomasztó előérzet úgy készteté untalan otthon maradni. Megérte, hogy ha az ember sokáig él, apródonkint minden a másé lesz; csak a feleség marad az «enyim».

Már a gyemek nem az. Annak hivatása, hogy a magáé legyen. Az elrepül, mihelyt szárnya megnő. Csak a feleség az, a kinek a keze a közös vándorbotot el nem ereszti.

Lajoska hat éves volt már. Lángeszű gyermek. Szépen fejlődött.

1860-ban készültek hetedik születése napját megülni. Erre a napra Incze kedves meglepetést készített fiacskájának. Egy kis hétmarkos fekete ponyt vett a számára. Mint fog majd annak örülni! Serenának csak a ló színe ellen volt kifogása. Miért nem vett neki fehér lovacskát?

Incze bistosítá, hogy fehér pony nincsen a világon.

Dehogy nincsen.

Van a jó Istennek olyan fehér lovacskája is, a melyik a kis gyermekeket elhordogatja. A környékben kiütött a vörheny s a szép gyermek hetedik születése ünnepén ott feküdt a ravatalon.

Ez rettentő csapás volt mind a két szülőre nézve.

S ez ellen a tőr ellen nincs a szíven pánczél.

Nincs nagy ember, nincs philosoph – az ilyen kis koporsó mellett.

Ott a kis kertben készítettek számára kriptát. Annak az elejét ültették tele virággal: azt a kertet ápolták együtt.

Megkisérték egymást vigasztalni s csak fájdalmaikat cserélték ki egymással.

Mindennap temetés volt a háznál. Egy-egy darabka papirt ha megleltek, melyen a kedves irott ákombákjai voltak, azon megint újra kezdődőtt a temetés. Mikor a virágok nyíltak, a miket ő ültetett, mikor a gyümölcs érett, a mit ő szeretett, virágnyílás, gyümölcshullás mind csak az ő temetési ünnepe volt.

Ez a seb nem tudott begyógyulni.

Az új év is eljött. A lelki szenvedés nagyon meglátszott az asszony arczán.

A házi orvos azt tanácsolta, hogy égaljat kell változtatni. El kell távolítani az asszonyt gyermeke sírjától.

Szóba sem lehetett azt előtte hozni. Készebb volt utána halni.

Az 1861-ik évben aztán megint csodadolgok kezdtek el történni a Ó-világban.

Egy tavaszelői napon Incze táviratot kap Magyarországról.

Egykori főnöke, az apátur küldé azt *ről. E sürgöny tudatá vele, hogy a magyar országgyülés össze van híva Budapestre; s a *i választóközönség hajdani képviselőjét újra egyhangú felkiáltással megválasztá. Siessen honfitársai hivásának eleget tenni!

Ez fölrázta Inczét elfásultságából.

Hivják: hivatása van. Nem álom, nem ábrándkép többé; valódi, a világ rendes folyása szerint keletkezett feladat. Egy ország sorsának bölcs elintézése. Ott még használhat valamit ez a darabokra tört szív.

Jó nemtője: a kétkedés még egyszer megragadta kezét: «maradj ülve! Ne halld meg a jó emberek hivását! Izend meg nekik, hogy meghaltál. Nem érted te már a hazádfiait, a kik, mióta elmentél, azt teszik, hogy mikor háború van, előveszik a bölcseségüket s mikor béke van, megtalálják a bátorságukat. Idegen ember vagy te már odahaza.»

De még egyszer eldöntötte Incze végzetét az asszony.

Orvosa komolyan figyelmezteté, hogy ha feleségét valami európai fürdőbe el nem viszi a tavaszszal, majd az ősz elviszi azt máshová.

Csak azután, hogy Incze elhatározá magában neje végett visszatérni Európába, mutatta meg Serenának az apátur levelét, mely a sürgönyt követte. Le volt abban irva a nagy nemzeti lelkesedés és a népies pompa, mely mellett a választás alkotmányos ténye végbement, igen szépen.

Serena a nélkül is fenhangolt idegein valami sejtelmes borzadály futott végig, mikor e levelet elolvasá. Önkénytelen visszatért emlékébe amaz éber álom, az az érzéktévedés, midőn ama nagy diadal napján a díszkapukat korallgrottáknak látta maga ellőtt s az ölébe hulló koszorúkat a tenger csoda-puhányainak. E visió végigfutott lelkén ismét.

Visszaadá a meghívó levelet férjének.

– Nekünk el kell mennünk – haza.

Igaz, hisz ott is van egy sírhalom, mely az övé: – az is «otthon.»

Tudta, hogy férje akarja ezt; s nem mondott ellent.

Pedig sok mondanivalója lett volna; de elhallgatta mind.

Ő készteté legjobban férjét, hogy igyekezzék minél elébb kertét, házát eladni. S hogy nem gondolt az ide visszatérésre többet, azt bizonyítá azzal, hogy gyermeke koporsóját kihozatá a sírboltból, egy másik ércz-koporsóba záratta, hogy magával vihesse Európába s ott temethesse el. Talán majd a dudai sírhalom szomszédjába.

Az utazás nem járt már annyi hosszadalmassággal, mint idejövetelükkor. A Pacific vonal egy részén már lehetett utazni s a hiányzó részeken gyors szárazföldi közlekedés volt egész New-Yorkig. Onnét pedig gyors gőzösön csak tizennégy napi járó út Southamptonig.

Az idő is nagyon kedvezett az útnak. Gyönyörű enyhe tavasz volt a föld más oldalán az isothermaek alatt, míg itt Európában szakadatlanul tombolt egész tavaszszal a hideg, száraz éjszakkeleti szél.

Különösen a tengeri úton derült, csendes idő volt. Serenát egyszer sem lepte meg a tengeri betegség; még inkább erősíté idegeit a tengeri lég, s szemlátomást üdülni látszott.

Incze igazat adott magában az orvosnak. Jó volt őt arról a helyről eltávolítani, a hol minden tárgy egy beszélő emlék volt rá nézve. Serena kedélye kezdett földerülni. Valamelyik utasnak, a ki a világ minden élczlapjait gyüjté, egy magyarországi humoristikus lapja is volt a gyüjteményében s azt megmutatta Serenának. S Serena tudott már nevetni is a derék Bolond Miska politikai élczeim. – Talán még örülni is megtanul valaha.

Az egész útat a legkedvezőbb szerencsével végezték be. Már ott voltak a végén. Albion partjai fehérlettek a láthatáron. Reggel már Southampton kikötőjében lesznek. A Water Nymph kitünő hajó.

Este sokáig fenn voltak a fedélzeten az utazók s gyönyörködtek a látványban, a mint a félhold alá sülyed az oceánba. Azután jó éjt kivántak egymásnak s mentek aludni. A hölgyek a női cabinokba tértek, a férfiak a közös hálóterembe.

Incze megcsókolta Serena ajkát és homlokát az elváláskor. Azután eszébe jutott valami, utána sietett, visszahivta, hogy még a két szemét is megcsókolja. «Jó éjszakát kedves! jó éjszakát!»

Éjfél után volt az idő, midőn egyszerre irtóztató rázkódás s rá következő kábító recsegés, ropogás veré föl az alvókat.

Kiugrottak ágyaikból. Rohant, a ki birt a födélzetre. Borzasztó látvány volt előttük. Egy roppant nagy három árboczos hajó nekiment éjjel a gőzösüknek: egyenesen neki az orrával a Water Nymph oldalának s teljes gőzerővel keresztül hajtott rajta. Öt másodpercz alatt a Water Nymph keresztül volt törve, s a három árboczos feneke alá gázolva, elmerítve a hullámokba.

Ez történt a Barton Cliff előtt, két mérföldnyire Whyte sziget nyugoti hegyétől.

Minden élő és nem élő, a mi a Water Nymphen volt, a víz alá merült.

Mikor Incze magához tért: a három árboczos födélzetén pillantá meg ezt a nemszeretem-világot.

Első szava az volt ápolójához:

– Hol van nőm?

Az vállat vont s azt felelte:

– A kik a női hálószobában voltak, azok mind elvesztek.

Ő is.