ENYIM, TIED, ÖVÉ (continued 2)

Először kiirtotta a szivekből a testvérszeretetet. Minden idegecskéje testünknek reszketett a vágytól a boszú keserű gyönyörei után, minden porusunk ragályos embergyűlöletet lehellt s szivünk falát ütötte a felforrott vér, követelve a sebeket, a miken át ellensége vérével összeszökellhessen!

Még tovább mentünk. A hol megszüntünk hinni. Először csak az emberekben, rokonainkban, vezetőinkben, a nagy embereinkben; lehajigáltuk azoknak a szobraikat egymás után helyeikről, míg utoljára a legmagasabb ember bálványa, maga az Isten földi képe, a király is végigzuhant hitünk omladékai között, s estével összetörte magát az oltárt is, s azt mondtuk: nem imádkozunk többé, hanem átkozódunk! és letéptük a harangokat a toronyból és megöntöttük ágyúknak.

Oh, be rettenetes idők voltak azok!

Mindennap új iszonyat képe, új jajkiáltás hangja; a lehetetlenségek szörnyetegei, egymást szülve és felfalva; a csalódás mindenben, a mi eddig szentnek tartatott; a legiszonyúbb delirium hagymázos viziói véres valósággá alakulva, s mindezek közt az elhagyottság zsibbasztó érzete.

De a lázbetegnek ereje is szokott lenni!

Az apró daemonok mindennap új meg új szelet fúttak át az országon. Egyik nap a borzadályok hideg szelét: a leghidegebb északi Bórát, másik nap a buzdítások forró Siroccoját.

A sirocco pedig átmegy a kolostorok zárt ablakain is.

Mindenki beteg volt már bele.

Nem védett meg ellene a fehér talár.

(Mondtad uram: «az én országom nem a földről való!» de azért mégis könnyeid hullottak bele, mikor Jeruzsálem elpusztulását megjósolád. Hát a mi szivünk erősebb lehet-e?)

Mindennap olvasá Incze társaival a nőttön-növő ragály jelenségeit. Ifjak, vének, úr és szegény hogy tódul a zászló alá! Apák elhagyják családaikat, tisztviselők hivatalaikat, tanárok kathedráikat, iskolás gyerkőczök embersorba állnak… csak a mi kezünkben nincsen fegyver! A rovat napról-napra számlálja: ennyi ezerrel többen vagyunk!

Egy másik állandó rovat arról beszél, hogy egy nemzeti bankalaphoz mint hordja össze aranyát, ezüstjét, kicsiny és nagy ember. A főurak mázsaszámra küldik asztali készleteiket, ősi ékszereiket a nemzeti pénzverdébe; szegény szolgálóleányok gyűrűiket, függőiket adják oda… csak a mi kezünkben nincsen pénz! A rovat halad előre napról-napra: ennyi százezerrel több van!

Incze tépelődve gondolkozott rajta.

«Nekünk se vasunk, se aranyunk. Nevünk szerzetes, helyünk a kolostor, hivatalunk a béke, kincsünk a mennyország.

Nem elég!

Nem elég nekünk a mennyország!

Nem lehet azzal a tudattal a mennyországot megnyerni, hogy hazánkat elvesztettük. Nem lehet azzal a gondolattal idvezülni, hogy nemzetünk elkárhozott!

Egyszer azt kérdezé tőle a két árnyék közül az egyik, a sötét árny:

«Mit tennél most, ha megtakarított aranyaid megvolnának? Egyfelől az a hölgy, kinek neve Patrona Hungariae, kié a magas menyország minden angyalaival és paradicsomi boldogságával; másfelől az a másik hölgy, kinek számodra nincs neve, s kié az otthontalan árvaság, a nyomor, az inség minden kísérő dæmonaival. Mindkettőnek joga van könyöradományodhoz. Ha most kezedben volna az, melyiknek adnád?

Ha választhatnál!

Incze várta, hogy a másik árny, az a fényes, adjon rá választ.

Adott.

Másnap délután, midőn a kolostor kertjéből visszatért, a perjel az olvasó-terembe hívta s átadta neki a legújabban érkezett hirlapot.

Sajátszerű delejes tünemény az, hogy az ember, akár egy nagy abrosznyi hirlapon legyen a neve nyomtatva, azt az első pillantásra feltalálja.

A nemzeti adakozások rovatában állt a neve Inczének.

«Áldorfai Innoczencz *–i cistercita szerzetes átadott a nemzeti alapra száz darab aranyat»…

A fényes árny válasza volt ez…

A többi szerzetesek, tanárok mind siettek Inczét üdvözölni, s rögtön aláirást nyitottak maguk közt az ő példája nyomán. Egy novitius sem maradt ki a lajstromból.

Incze pedig elmélázott, mint egy álmodó s nem hallá, mit beszélnek körülötte; hanem azon merengett, hogy mi czélja van a sorsnak azzal, hogy egy lényt teremtett, a kinek hivatása az, hogy kitalálja az ő szivében a még meg nem született gondolatot is, s a míg ő töpreng és tusakodik, az alatt meg is tegye azt, a mit neki kellene tenni? Ki az a lény, a ki nem habozik, nem tétováz annál a kérdésnél, hogy mi lesz belőlünk holnap, ha ma mindenünket odaadtuk annak, a kinek tartoztunk vele?

A válság egyre súlyosabb lett.

A mákony-álomnál elnyomott nagy betegnek rettenetes álmai voltak. Mintha tizezrei a halálos ellenségeknek omolnának minden oldalról reá, s kezeit megkötöznék, tagjait eldarabolnák, nyelvét kitépnék, vérét kiszívnák.

Felébredt a nagy kínzásra… És akkor azt látta, hogy a mit álmodott, az valóság.

Mint a szent inquisitio mesés vasbörtöne, melynek falai egyre összébb szorulnak a halálra vetett rab körül, úgy közelítettek az ország rab szive felé saját útnak indult határai, mozgó érczfalak, szuronyerdők, százezrei a tűzokádó csöveknek, mind befelé, a szive felé fordítva.

Egyszer aztán szétfeszíté karjait, hogy az agyonsajtoló börtönfalakat feltartsa. Óriási erő volt a karokban.

Nem volt sem pénze, sem hadserege, sem fegyvere.

Egy jajkiáltásra meglett mind a három.

Négy hadsereg jött ellene. Az egyik a Kárpátok felől, a másik Erdélyből, a harmadik az Aldunáról, a negyedik a Dráva felől. Ez volt a legfélelmesebb. Negyvenezer fegyverben gyakorlott vitéz, ágyútelepekkel, lovassággal, tanult tiszti karral. Ez két részre volt osztva. Harminczezer szemközt ment az alkotmányvédő seregre. Az épen felényi volt. Tizezer pedig oldalvást huzódott, hogy azt két tűz közé szorítsa.

A magyar kormány felhivást küldött a fenyegetett vidékek lakosaihoz, fegyverbe szólítva mindenkit, a ki csak férfinak nevezi magát: aggot és fiatalt, urat és szegényt.

E felhivást a kolostorok főnökei is megkapták.

Este érkezett meg a nemzetőri csapat, melynek őrnagya átadta a felhivó parancsot az apátúrnak, s azonnal hozzá kezdett a toborzáshoz, kitűzve a háromszinű zászlót a vendéglő ablakába.

Nehezen ment a munkája. Azt a várost hidegvérű, idegenajkú nép lakja, a ki nem szeret verekedni, s a ki a terített asztalán és puha ágyán túl nem ismer semmiféle hazát.

Az őrnagy a kolostorban sem volt örvendetes hirnök. Itt a béke és kiengesztelés szelleme lakik, nem az öldöklésé.

A nemzeti vállszalagos kardcsörtető alak megjelenése után egészen megváltozott a nyugalmas belső élet. A növendékek szobáiban egész éjjel zajos vitatkozás hangzott.

Ez éjszakán az apátúr éjfélben kondíttatá meg a «matutinát», mint az ős keresztény világban, s az egyházi szertartás után a tanácsterembe hívta a felavatott tagokat, a tanárokat, hogy határozzanak e súlyos kérdésben. Nehéz volt azt eldönteni, még a reggel is ott találta őket.

A szerzetek tagjai menttek a fegyverviselés alól. Nincs törvény, mely őket arra kötelezze. S van-e a törvényen túl is kötelesség? Ez a kérdés.

A tanóra rendes idejére ismét felgyültek a növendékek a nagy tanterembe. Nyugtalanság, izgalom látszott valamennyi arczon.

Áldorfai Incze tanórája nyitá meg a napot.

Az ifju tanár a consistorium terméből jött. Arczvonásai hideg nyugalmat erőltettek; de halántékának lüktető erei, lázasan égő szemei, reszkető ajkai elárulák a belül háborgó indulatot.

Felment a szószékbe, elővette tankönyvét, és elkezdte az előadást.

Magyarország történetéből elmélkedett, s a mit előadott, az sajátszerű összeállítása volt az eseményeknek.

«Mit tettek a hajdankorban a magyar papok, mikor ellenség támadta meg hazájukat?»

«1241-ben. A muhi pusztán, a Sajó mellett a mongol dúló hadsereggel megütközve, ott harczolt a magyar sereg élén valamennyi főpapja; a harcz alkonyán elesik Ugolin kalocsai érsek, a mongolok sorait törve, és a templomosok főnöke; elhullanak az ország zászlóját védve, Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök, Rajnald erdélyi, és Jakab nyitrai püspök. Miklós szebeni nagyprépost egy tatár vezért vág le ott s akkor nyilaktól átfurva rogy össze. Erád bácsi esperes és Albert esztergomi kanonok, mind vitézen harczolva, hazájukért menekülnek.»

«Ugyanazon évben Uriás apátur, a benczéseket fölfegyverezve, elveri a tatárokat Pannonhalma falai alól.»

«1453-ban János püspök a hős Hunyady János oldalán küzdve, dicső halált szenved a rigómezei ütközetben; fejét elküldik Stambulba.»

«1454-ben Rozgonyi Simon egri püspök maga vezérli dandárait a duló cseh hadak ellen.»

«1456-ban Kapisztrán János ferenczrendi barát hatvanezernyi hadat toborz össze a népből s vezeti azt Hunyady segélyére, Belgrád falait ostromolja, harczol földön és vizen, s a meghódított vár falára kitűzi a keresztet.»

«Keresztes hadait képezték papok, diákok, barátok, kézművesek, földészek. A szent Pál rendi perjel, hét szerzetes társával ment a harczba, s ez a vasvillás gyülevész győzte le Mahomed világhirű hadseregeit.»

«Hát 1526-ban! Hát Mohácsnál! A hol Tomory érsek áll a huszezernyi martyr élére fővezérnek; sisakot tesz fel az infula helyébe, kardot ragad a pásztorbot helyett s az ő és hetvenhat paptársa, azok közül Szálkán László, Perényi Ferencz, Móré Fülöp, Paksy Balázs, Csaholy Ferencz, Palinay György püspökök esnek el hős halállal, vérükkel pecsételve meg a haza földje és az Isten ege közti szent szövetséget!»

… E szavaknál becsapta a könyvet Áldorfai Incze s végigtekinte tanítványain. Aztán halkan azt mondá:

… «És 1848-ban egy magyar kolostor szerzetesei tíz óra hosszat tanácskoztak azon kérdés felett, hogy védelmezzék-e a hármas halmot és a négyes folyót, és a kettős keresztet? és nem találtak reá feleletet!»

Egyetlen névtelen ordítás tölté meg a tantermet e szavakra. Mi volt az? Üdvriadal? Vagy a fájdalom, a kétségbeesés kiáltása? Az ítéletnapi angyal leirhatatlan jeladása, mely a kriptákat, a sirokat föltöri?

Egyszerre mindannyian, mind a huszonnégyen rohantak helyeikből a szószék felé, és minden kéz az égre volt emelve, esküre: szörnyű halálos fogadásra.

Mind, mind, mind el fognak menni.

A hová Ugolin, Kapisztrán, Tomory mentek. Oda!

Alant a consistorium csendes termében tanácskozó vének, a mint a fejük fölött megzendülő rivallást meghallák: megérték, mi történt odafenn?

A kegyes apátur felállt helyéből s meghajtá fejét az érczfeszület előtt.

«Alea jacta est, fiat voluntas tua…»

S midőn a felső emeletből robogva jött alá az ifju sereg, tanárát körülfogva, már akkor a folyosón várták őket az atyák, s csak szemeiknek könyje mondott ellen a nagy elhatározásnak; de nem ajkaik többé.

Így kellett annak jönni.

– Én is velük fogok menni, mondá Áldorfai Incze.

– Te is? rebegé az apátur, s megcsókolá az ifjut, és aztán félre fordult sírni.

Sírtak az öregek; de tomboltak az ifjak. Hajh! minő üdvriadal volt ez! Hogyne? Hisz ez a föltámadás napja!

Legelső dolog volt egy tömegben a toborzó helyre menni; ott beiratták magokat önkénteseknek. Az őrnagy sorba csókolta valamennyit s nemzeti szinű kokárdákat osztogatott nekik. Csak kokárdákat: puskája bizony nem volt.

Segítettek ők magukon. Van a kolostornak derék régiségtára. Abban tisztes ősi kovás puskák: a hány, annyiféle ürmértékű; de mind jó lesz az, ha jó kézbe kerül s jut belőle mindenkinek. Áldorfai az őrnagy kegyéből alhadnagygyá neveztetik ki s lesz a csapat vezére. Nem tud hozzá? Majd belejön. Az őrnagy se tud: alispán volt eddig. Majd megtanulják együtt. Délután már dobszó mellett tartanak gyakorlatokat a kolostor előtti téren. Kész katonák fél nap alatt. Vihetik őket az ütközetbe.

A nép bámul, s aztán a példától elragadtatva maga is előkeresi kaszáját, vasvilláját s megindul a toborzóhely felé. A népgomoly nő, mint a hógörgeteg.

– Mit miveltél? szól egy falhoz huzódó alak Inczéhez a sötét folyosón, midőn az este szobájába tér, karddal az oldalán. Gideon áll ott.

– Jót, felel neki röviden Áldorfai, kardmarkolatára téve kezét.

A gúnyolódó útját állta és megfogta kezével a zsinórt, melyre Incze kardja volt akasztva.

– Hová lettek márványba vésett elveid? Mi lett a világból, a mit magadnak alkottál?

– Ember tervez, Isten végez.

– Ki mondta azt: enyém a tudomány világa! s ki taposott legelső a könyvre, midőn a trombitát megfujták, hogy kardot kössön?

– Én voltam az. Plutarch tanított rá, és Anonymus, és a Carmen miserabile Rogerii és a többi krónikairók, hogy így tegyek.

– Ki mondta azt: enyim az ifju nemzedék világa, csillaga leszek, melytől fényt kölcsönöz; apja, nagyapja, dédapja leszek, ki lelket ád neki s belé erényeket, tudományt, igaz hitet! S ki állt az ifju nemzedék élére, hogy őt a halálba vigye, a hol lemészároltatik, s elvész szentség nélkül, kegyelem nélkül?

– Én mondtam azt, én tettem ezt. Erényt tanítok: honszerelmet. Hazámat és a népjogot védem. Ez is szentség. Nem esünk el kegyelem nélkül. A csatatéri halál az égbe visz.

– Ezt prédikálja a pópa a muszka harczosoknak. S azok elhiszik neki. A ki a csatában hal meg, a paradicsomban ébred föl; még a purgatoriumot is átugorja. De te ismered az Úr szavait Péterhez, eleget prédikáltál nekünk róla: «Rejtsd hüvelyébe kardodat; mert a ki fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni».

– Igaz; de azt nem tiltá meg az Úr tanitványainak, hogy oda menjenek, a hol fegyver által lehet elveszni: sőt kötelességükké tette azt.

– Ah! monda diadalmas gúnynyal Gideon: tehát te nem azért sietsz a vérmezőre, hogy ott gyilkolni segíts, hanem hogy ott meghalj! Barátom: te nem vagy hős, nem vagy hazafi, – hanem szerelmes.

Incze megdöbbenve támaszkodott a falnak. Ez olyan csapás volt, mely minden idegét megrázta. A lelke mélyéig hatott az.

A folyosón elhaladó társ gúnykaczaja visszhangzott sokáig.

És Incze nem tudott addig helyéből megmozdulni, míg az el nem tünt előle, míg ez el nem hangzott. Meg volt igézve tőle.

Azután szobájába sietett, ajtaját magára zárta s térdre omolva imádottjának jelvénye, a madonna-kép előtt: kivonta kardját s annak markolatát jobbjába, hegyét baljába fogva meghajtá azt s a madonna-képhez emelé:

«Oh, égi tiszta alak! Tekints szivembe alá és mondj rám ítéletet. Ha igaz az, hogy csak árnyéka van is lelkemben a tisztátalan érzületnek; ha igaz az, hogy merész lépésemet nem hazám szabadsága, hanem önszabadulásom vezérlette; ha igaz az, hogy nem a te zászlódért, hanem földi örömöket hajhászva, kétségbeesés elől futva, keresem a harczmezőt, törjék kezemben ketté ez a kard, és soha fegyvert ne érintsek többé.»

A meghajtott kard pengéje ívet képezett erős kezei közt, hegye megcsókolta markolatát és nem törött ketté. Jó fringia-aczél volt. És ő úgy képzelé, mintha a szent alak mosolyogva nézne le reá.

Azon éjjel nem aludt az ifju. Menyasszonya feküdt mellette: a kivont kard; azt fényesíté, azt csókolgatá; annak mondott hizelgő szavakat, annak fogadott örök hűséget: tied leszek! élve el nem hagylak! ha meghalok: nevemet fogod viselni s dicsekedel vele.

… Hajh, sok veszendő ember meg fogja keserülni azt még, hogy ez a kard akkor ketté nem törött!

AZ ÜRES FÉSZEK.

A hajnali harangszó utoljára hivta a templomba a kolostor ifjait, utoljára vették fel a fehér talárt, utoljára zengték el együtt a «Gloria in excelsis»-t. Künn az udvaron gulába rakva álltak már fegyvereik s mikor a nap a két torony között előtünt, már az újonczok vászonzubbonyába öltözve találta őket s szuronyaik hegyét aranyozák meg sugárai.

A kolostor vénei gondoskodtak az utrakelendőkről.

Egész éjjel sütötte a szakács számukra az úti eleségnek valót; a jó öreg gvárdián maga tömte meg tarisznyájukat vele s a pinczemester a kolostor legjobb boraival tölté meg kulacsaikat.

Utoljára falatoztak együtt a refectoriumban. Az apátur biztatta őket, hogy egyenek, igyanak és legyen jó kedvük; s maga nem evett, nem ivott, hanem sírt.

Ennyi jó gyermeket egyszerre elveszíteni!

Úgy szerette valamennyit! Mikor sorban odajárultak hozzá, hogy utoljára kezet csókoljanak neki: mindegyiknek tudott valami kedveset mondani.

– Te olyan szelid voltál, mindig kedvemben jártál. – Te olyan kitünő tanuló voltál, könyvnélkül tudtad a classicusokat. Minő emlékezet! Egy élő könyvtár voltál. – Te minden jutalmat elnyertél a theologiai feladványokért. – Téged szegény özvegy anyád, mint egyetlen gyermekét, bizott gondviselésemre, minden forintodat ő neki küldted el. – Te büszkesége voltál szüleidnek; gazdag fiu: nagy jövő várt reád! – Te úgy énekeltél a chorusban, mint egy angyal, soha ilyen hang nem fog többé a chorusból hangzani. – Te tréfás fiu voltál: felderítetted vidám kedélyeddel komor társaságunkat. – Te gyönge voltál, de mindig mellettem voltál, mint egy kis gyermek, mindig sírtál, ha megdorgáltalak. – Téged csecsemő korodtól fogva neveltelek, mint szülőtlen árvát. – Te kitünő szónok voltál, egy Lacordairet vártam belőled. – Te szép költeményeket szerzettél; te ábrándozó. – És most mind elhagytok engem! Látnak-e még benneteket ez árva falak valaha?

És sorba csókolta őket, gyöngéden megveregeté arczaikat, s aztán hirtelen félre fordult tőlük, nehogy megtalálja őket számlálni; a mit az ó-testámentom hagyományai veszedelmes előjelnek mondanak.

S midőn legutoljára a vezetőre került a sor; midőn Inczét szorítá keblére, mély, keserű fájdalom tört ki szavaiból.

– És te, rendünknek büszkesége, ragyogó világa! Te is elhagysz minket! Milyen gyászt hagysz itt magad után nekünk, fiatlan apáknak!

– Nem örökre, viszonzá Áldorfai Incze elérzékenyülten. Isten nevével szállunk a harczba. Isten megadja küzdelmeinknek a diadalt, s ha élve maradunk, visszatérünk ide mindannyian!

– Az Úr járjon veletek mindenütt, szólt kezeit áldásra emelve az agg családapa. Legyen oltalommal, legyen irgalommal hozzátok. Ha jöttök győzelemmel, dicsőséggel, ha jöttök veszteséggel, szégyennel, az ajtó nyitva áll előttetek s mi osztozunk a visszatérőkkel jóban és rosszban.

A dob pördült, a kis csapat fegyverét vállára kapta, egy lelkesült viharos éljent kiáltott s azután rázendíté a harczi dalt: «Áll még Buda, él az Isten». Dalolva vonultak odább. Öten közülök még csak 17 éves gyermekek voltak. Tizenketten már föl voltak szentelve papnak.

Az öregek felmentek a kolostor homlokzatán emelt ballustradra s onnan néztek utánok, míg csak láthatták a kis csapatot, mely granátos indulóban haladt a hegyi úton fölfelé; s már eltakarták azt az erdők, mégis a távozók felé voltak fordulva arczaik; még hangzott a dobszó és a dal a távolból.

Azután leszálltak az üresen maradt házba.

Az agg apát sorba járta a tantermeket, az alvó szobákat, s úgy el tudott merengeni minden egyes eltávozó hátrahagyott emlékein. A nagy számoló táblán még rajta volt egy bonyolult algebrai képlet. «Ezt Pius oldta meg, a legjobb számvető. Senki le ne törülje onnan.» A pipatoriumban ott találják meg longissimáikat, hegedüiket, a hol elhagyták, hiszen visszatérnek még.

Mindegyiknek az iróasztalán ott van a végrendelete; itt hagyott holmiaikat kinek hagyják, ha elvesznek? – Ne legyen ez iratoknak érvénye soha! Jöjjenek ők vissza!

Füvész-gyűjtemény, felnyitott hangjegy, félig kész rajz maradjon a helyén; a pedellus minden héten töltse tele a kiszáradt tintatartókat. Ágyaik fel legyenek vetve. Várni fognak rájuk.

A mint így járja az apát sorrul-sorra a szobákat: csaknem megijed, midőn egybe benyitva, azt nem találja üresen. Egy «ifju» szerzetes áll előtte, háttal az ablaknak támaszkodva.

Gideon.

– Mi ez? szól az apát bámulattal felgerjedve. Te itthon maradtál? Egyedül magad maradtál itthon?

Gideon alázatosságba burkolt gúnynyal felelt:

– Atyám. Nem örülsz-e, hogy egy fiad nálad maradt?

– Nem örülök rajta… Felelt az agg… Ha mind itt maradtak volna, sok keserű könyhullatástól megmenekültem volna. De a köny már kihullt, s azt te meg nem történtté többé nem teheted. – És nem örülök annak, hogy te itt maradtál, azért, mert csalatkoztam benned. Te voltál a személyes bátorság jelképe akkor, midőn e bátorság hiba volt; s most, midőn erény volna az, elvesztetted azt? – Egyedül voltál harczvágyó, midőn béke volt; s midőn harczra trombitálnak, egyedül vagy békeszerető? – Lovag, athleta, gymnasta voltál, midőn társaid papok voltak, s most, midőn azok fegyvert ragadtak: te egyszerre jámbor lettél, rokkant és beteges, mint mi hetvenéves vének?

– Nem, atyám! szólt kipirult arczczal Gideon. Olyan rossz vagyok most is, mint voltam. Veszekedő és vérengző. De komédiát játszani nem állok be. Hogy én a lomtárból előczepelt rozsdás dióverőkkel elinduljak katonást játszani, ahhoz nem vagyok már elég gyermek. Én Alvinczy puskáját nem czepelem, csak azért, hogy egy héti sétálás után holtomig dicsekedhessem vele, hogy én is ott voltam a hirhedett insurrectióban. Ha komoly harczba mehetnék: elől mennék.

– Jól van, gyermekem. Értelek. Ismerlek. A büszkeség dæmona nem engedi, hogy ott szolgálj, a hol egy társad parancsol. Én kielégítem büszkeségedet. Nem akarsz a mi ócska fegyvereinkkel dobszóra lépkedni? Adok neked lovat, válaszsz magadnak kardot, pisztolyokat; derék huszár lesz belőled; arra még több szükség van most.

Válasz helyett Gideon hirtelen leveté tógáját, skapuláréját; a papi öltöny alatt pitykés dolmány volt rajta, és lábain sarkantyús csizma.

– Lelkemből szóltál, atyám. Adass paripát. Én megyek és keresek magamnak kardot.

S olyan büszke volt, hogy még csak kezet sem csókolt a jó öreg atyának.

Egy óra mulva az utolsó ifju is elhagyta a kolostor udvarát. Lóháton vágtatva távozott s rövid időn elérte, el is hagyta társai csapatját; nevetve kivánt nekik szerencsés utat, s igyekezett az őrnagy csapatját elérni, a hol igen szivesen fogadták. Nagy szűke volt a lovas vitéznek a táborban. A hidegvérű nép annyira már felbuzdult, hogy a fiait feláldozza, hanem hogy a lovát is feláldozza, annyira még nem. Erre még idő kell.

… A *i kolostor úgy maradt, mint a megszedett szőlőkert, árván, elhagyottan.

Hányan fognak ide visszatérni azok közül, a kik dobszó után mentek?

AZ ELSŐ HALOTT.

Már akkor negyven esztendeje mult, hogy Magyarországon nem volt háboru. Ősz férfi volt már mindaz, a ki a legutolsó győri ütközetben Napoleon ágyutekéit látta maga felé ricochette lépésekben tánczolni, s sorlövést csak úrnapján hallott az újabb nemzedék. A mi rendes katonája volt Magyarországnak, az ez idő szerint a lombard-velenczei csatatéreken harczolt, vitéz huszárezredei pedig gondosan el voltak rekesztve Csehország és Galiczia garnizonjaiba.

Egy gyalog katona kitanítására, mint ezt valamennyi európai hadügyminister exposéjából tudjuk, kell három esztendő; arra, hogy egy csataképes és nyeregheznőtt lovas katona képeztessék, mulhatlanul szükséges öt esztendei szolgálat; arra pedig, hogy valaki tüzérszámba mehessen nyolcz esztendei gyakorlat nélkül, kár is a szót vesztegetni.

És mind ehhez volt az alkotmányos kormánynak – hat hónapja.

Ebből ötöt eltöltött az előleges tanácskozással, – a hatodikban aztán készen kellett lenni mindennel.

Szemközt állt vele egy megszámlálhatlan tömege a nemzetiségi fölkelőknek, százezere a fegyverben gyakorlott határőrségnek, s szervezett hadoszlopai a rendes hadseregeknek, vezetve kitünő hadvezérektől. Ez volt az absolutismus tábora.

S mit állíthatott ezekkel szembe a constitutió kormánya?

Embert ember ellen. De nem katonát.

Minő gyülevész volt az, mely Incze csapatjával concentrikus utakon a Balaton tájékai felé özönlött, ellenfelet keresve?

Szűrös földmívesek, hosszu rudakra pántolt kaszákkal; kis városok iparos népe, jámbor vadász-puskákkal vállaikon, köztük egy-egy kis csapat nemzetőr, búzavirágszín dolmányban, nehéz szuronyos puskákkal, miknek problematikus volt az elsülése; iskoláikat otthagyott diákok, karddal oldalukon, pisztolylyal övükben; egy-egy zilált lovascsapat insurrectionális rezes kardokkal, miket főispáni beiktatás alkalmával szokott a nemesi banderiumnak kikölcsönözni a vármegye; közben szekérsorok, miken asszonyok ülnek, kik férjeik után enni-innivalót visznek. Háromszínű zászló igen sok. Ágyu semmi.

Katonai jelvény egy háromszínű rózsa, vagy egy veres szalag a kalap mellé kötve; Görgey csapatjánál egy fehér toll. A veres szalagnak az a hire, hogy az republicanus jelvény, a fehér tollé, hogy alkotmányos monarchia czége. Azért egy tábor mind.

A mely falun egy csapat keresztülvonul, ott a férfi lakosság rögtön csatlakozik is hozzá. Nem kell sok toborzás. Egy dal, egy «éljen a haza» rivallás s száz meg száz ember jön elő cséphadaróval, vasvillával, vadász-puskával, s megy a többivel: nem kérdi hová? A vezető talán tudja.

Az valószinű.

Az említett őrnagy, a mint a vele tovább huzódó tömeggel éjszakára tábort üt, első gondja kiszemelni a néptömegből a lőfegyverrel ellátott csapatokat, s azokat, a mint besötétedik, szekerekre ültetni s előre küldeni. Azokkal megy Incze csapatja is.

A csel kitudódik. A felgerjedt hivek nem engedik magukat az ő kis papjaiktól elszakíttatni, ők is szekérre kelnek. (Hires fuvaros nép.) S utólérik néhány százan az előrehaladt kis csapatot, s ők is éneklik az «Áll még Buda!» nótáját, pedig nem is értik a szövegét s ők is mennek az ellenségre, pedig fegyverük sincsen.

Úgy tesznek, mint a somogyi ember, a ki nem visz magával botot, ha verekedni megy a korcsmába; azt mondja: majd lesz az ellenfelemnél.

Hajnalra már a Sió mellett van Incze társaival, tíz mértföldnyi járó útra elhagyott kolostorától.

Mi az a Sió?

Egy megfordított folyam, mely a Balatonból kifelé folyik, s átszelve a Sárréti lapályt, alant a Dunába szakad. Néhol három öl széles, a hol mély, ott elnyeli az embert. A hány járt út, annyi fahid vezet rajta keresztül. Azonkivül kisebb-nagyobb malmok vannak ráépítve, miken szintén át lehet járni.

Ez a szegény kis vizecske tartotta fenn a támadók egyik táborát. Tízezer ember volt az; mind rendesen fegyverezve, tizenkét ágyuval.

(Azonban a históriai igazság kedveért, minthogy nem tündérmeséket irunk le, jegyezzük fel, hogy ezek is mind jámbor családapák voltak, vagy vadonat ujonczok, kiket nem hevített még át annyira a lelkesedés, hogy valami mennyországi dolognak tartsák a fűbe harapni azon kivivandó feladatért, hogy parlamentarismus helyett absolutismus legyen a világon.)

De hát ha tízezer myrmidon, vagy tízezer Berserker lett volna is!

Három olyan ellenséggel volt dolguk, a melyikből egy is elég. Az ég, a föld és a nép.

Az ég, nem symbolisticus értelemben, de egész komolyan harczolt ellenük: négy nap óta folyvást áztak s a Sió melletti föld kegyetlen ellensége annak, a kit nem szivesen lát vendégül.

A Sárrét lapályai szép zöldek ilyenkor, keresztül-kasul szeldesve csatornákkal, az embermagasságu fű között a füzény (lithrum) virág dárdái, mint megannyi rózsaszinű láng lobognak; s a vad ánizstól sárgállik a mező. A csatornák partjait nefelejts-bozótok takarják, s a tavakban a nimféa fehér és sárga lótuszvirágai libegnek.

Mind szép ez egy poétának; de nem ér semmit egy kiéhezett tábornak, mely nem hozott magával eleséget, abban a meggyőződésben, hogy a világ legvendégszeretőbb országán utazik keresztül.

Megcsalta az ethnographia.

A vendégszerető nép legelőször elterelt az útjából minden gulyát és juhnyájat: e vidék legfőbb gazdagságát, s aztán maga meg átment a tulsó partra s botot tartott a kezében. Itt nem terem buza; hanem hal, meg szárcsa.

A ki itt élelmezni akarja magát, az a vezér egy flottillát hordjon magával.

Feneketlen sár fogta el az utat, az ágyúk megrekedtek, s ha egyszer egy dombra felvergődhettek, onnan többet nem kivánkoztak alá.

S mikor azután a tábor eleje megérkezett a Sióhoz, nem talált rajta többé sem hidat, sem malomgátat; hanem talált a tulsó partot uralgó halmokon mindenütt szemközt állított táborokat, hemzsegő néppel, a melyben nem tudta, hogy mi lakik?

Azokon a halmokon tanyázó fegyveres nép zenészeket hozott magával – és tánczolt. Félelmes önbizalom!

A határőrök letelepedtek a déli parton. S aztán megtörtént, hogy a két tábor előőrsei, egyik innen, másik túlról, letették a puskáikat maguk mellé, elővették a horgaikat és horgásztak egymással szemközt, s a melyik egy szép potykát foghatott, az dicsekedett vele a másiknak.

Egyszer aztán mégis komolyan szivére kezdte venni a feladatát a tulsó tábor hadvezére, a generális, s elhatározá, hogy megkisérti a Sión az átkelést.

Egy kompot fedezett fel valahol, a mit elfelejtettek előle eltakarítani. Ez a komp leendett rá nézve az, a mi Xerxesre nézve volt a Hellespontuson vert hid. Hanem hiszen a Sió sem a Bosporus.

Szép októberi alkonyat volt. A nyugoti ég sárga lapján élesen rajzolódtak oda a fekete emberalakok, mik egy ősszörnyeteg alakját látszanak vállaikon emelni. Ez a komp. S az a mozgó tövises kigyó, mely utána vonul, az egy hadcsapat, szuronyai messzire villannak.

Incze állt az előőrsön kis csapatjával. Ő és társai a parti rekettye bozótjai által eltakarva. Távolabb a halmon hozzácsatlakozott városbeli népe. Ők csendesen voltak, amazok ott hátul lármáztak és fenyegették a közeledő határőr csapatot, hogy megeszik, ha átjönnek.

A határőr-csapat vezénylő tisztje pedig jól látta, a távcsövön át, hogy a felkelő csapatnak alig van lőfegyvere. Számba sem vette a fenyegetőzéseiket. Közelített nyugodtan.

Áldorfai melle elszorult, szive hevesen kezdett dobogni.

A ki háborúba megy, annak azért van fegyvere, hogy öljön!

A rettentő kötelesség előtte állt.

Nem őt keresi a halál: hanem tőle várja küldetését.

A mint az ellencsapat egyre közelebb jött, valami névtelen hőség támadta meg agyát. Láz volt az. A vérnek szomja. A vadállat fölébredése a szivben.

– Vigyázz! czélozz! vezénylé bajtársait.

Az út, mely a Siónak az átjáratához vezetett, kétfelől sűrű nádassal volt borítva; az ellenfélnek e szoros úton kellett előre nyomulni, menetelesen haladva alá egy emelkedettebb fensikról, mely elszórt kökény-bozóttal és hangafa bokrokkal volt borítva.

Mikor mintegy kétszáz lépésnyire volt az ellenfél, Incze felkiáltá a végzetes szót:

– Tüzelj!

A lőfegyverek rendetlen sortüzeléssel ropogtak (valami két harmada elsült), s erre zürzavaros kiáltás hangzott a közeledő tömegből: a kompot vivő alakok közül egy elesett, a többi ledobta válláról a jármüvet. S akkor aztán az egész csapat, mely a hátuk mögött állt, eldobált puskát, tölténytartót s rohant a nádasnak, s aztán a nádason keresztül a bozótba.

Csak az az egy ember maradt ott.

Incze látta őt az alig kétszáz lépésnyi távolban.

Az ember fel akart állni kétszer-háromszor; de lábai elcsuklottak s ismét visszaesett; megint térdre emelkedett, egyik kezét mellére szorítá, másikkal a földre támaszkodott. Valami hosszú rémkiáltás hangzott ajkairól, mely fájdalmas zokogásban végződött. Kezeivel, térdeivel tova vonszolta magát; hátra-hátra nézett rémült arczczal, üvegesedő szemekkel. Néhány nevet mormogott: talán apja, anyja, gyermekei, felesége neveit. Azután hanyatt vetette magát, két kezét imára kulcsolta és homlokára szorítá; melle hevesen zihált s minden emelkedésénél kibugygyant halálos sebéből a vér.

Incze eltakarta kezével szemeit. Tegnap még nem volt kezén ez a vérfolt!

Aztán elragadta őt is a támadó zsivaj.

A népfelkelés csoportja, a mint a határőröket megfutamodni látta, nem hallgatott többé semmi vezényszóra, hanem rohant le a dombról nagy sivalkodással s átgázolt a túlsó partra. A Sión átmenni nem volt nekik nagy tudomány: úszva, gázolva kieviczkéltek belőle; elhozták a cserbenhagyott kompot; felszedték az elhajigált puskát, talán kétszázat is, s nagy volt az örömük a zsákmány fölött. Incze maga is átkelt a komppal azért, hogy az elesett áldozathoz juthasson.

Megállt fölötte. Még lihegett az. Szemei még nyitva voltak. Ajkai vértől tajtékzók. De még hebegett valamit. Talán valami imádság töredékét. Arczát eltorzítá a rémület s egész alakját halálos rángások ficzamíták félre. Egyszerre arczra veté magát, mintha halálos sebét a föld csókjával akarná meggyógyítani. Az meg is gyógyítá: meghalt.

… Ez hát a csatatéri halál!… Mit vétett ez az ember annak, a ki őt megölte? Nagyot vétett! Hazáját támadta meg.

Incze oda térdelt a hulla fejéhez:

«Requiem æternam dona ei Domine.»

… Még mindig pap volt.

AZ ELSŐ SIKER.

– Kelj fel, felebarátom, a mellől a halott mellől s jerünk csináljunk s a többit!

Ezzel a megszólítással riasztá fel Inczét egy ismerős hang. Feltekintett. Alig hitt szemeinek. A dudai lévita állt előtte.

Valósággal annak az arcza, feszes szattyán redőivel, annak a szűk előrehajlott nyaka: de minő öltözet hozzá! Egy kapuczinus barát kámzsája. Kezében egy fűzfa pálcza, kigyó formán hántott héjjal.

– Bámulsz rajtam ugy-e, felebarátom? Hogy mikor te levetetted a skapulárét, én akkor veszem fel a barát kámzsát. Agyon is vernének a hiveim, ha megkapnának benne. De nem viselem, csak mikor szükség van rá. Egyébkor a vászonkufferbe bepakolva hordozom. Jó ez – «mikor az ég zörög» s a többi.

Incze elborult arczczal tekinte megszólítójára.

Kedélyhangulata elutasított most minden tréfát; a helyzet sem volt ahoz való (egy elesett holtteste fölött).

A lévita azt hitte, hogy ez a komor tekintet az ő barátköntösének szól. Sietett felvilágosítást adni felőle.

– Ne gondold ám, felebarátom, hogy ez valami igazi kapuczinusnak a csuhája. Egy kémnek az álköntöse volt ez, a kivel a szent-mihályi dáridónál tánczoltunk. Azután én megtartottam a ruháját magamnak, mondván: «ab hoste doceri» az ellenségtől tanulni jó. Egyéb hasznomat úgy sem veszik a táborban, a mangalétát nem birom, mert göthös vagyok; csak krámfuter (betegápoló) lehetek, vagy kém. Ha ezt a gúnyát felveszem, az ellenség táborába belopózhatom; mondván szent Dáviddal a Góliátnak: «te jösz én ellenem dárdával, puskával, én pedig megyek te rád a seregek Urának nevével.

– De hát miért nem maradt ön otthon, ha beteges?

– Először is azért, mert a hiveim mind elmentek a háboruba. Magam kiáltó szó volnék a pusztában; azután meg annyit sem ér már ez az én életem, mint Jób pátriárka mondása szerint a fáról leesett fia veréb; s a többi.

Az öreg fiu nagyot sóhajtott; s Inczének úgy tetszett, mintha ennek a sóhajnak viszhangját adná saját keble.

Ennek sem ér már az élet semmit.

– Most pediglen már a szentmihályi dáridó után nincs mit tenni, mint végig tánczolni a mulatságot, ha elkezdtük. Itt vagyok a hiveimmel a hátad mögött egy negyed órányira. A mint megtudtam, hogy te itt vagy a kis papjaiddal, ide osontam hozzád, s ugyan jókor jöttem. Látom, hogy te a «boldog végén» fogod a botot s nem tréfálsz. Mondok egyet. Van az én hiveim között ötven olyan legény, a ki megeszi a fias oroszlánt. Szedközzünk össze a te fiaiddal; látom, hogy azok is kemény gyerekek. Itt van nem messze, félórányira az uzdi malom. Abban okvetlenül határőrök vannak. Én ismerem ennek a tájéknak minden zegét-zugát. Itt voltam három esztendeig kosta s conventiómban volt a szabad bibicztojás-szedés. Éjjel is bejárom a nádast. Én elvezetlek odáig, s ha első álomban rajtuk ütünk, csinálunk nekik egy olyan tánczot, a mihez képest a szent-mihályi dáridó is s a többi!

Áldorfai undorodott ettől a beszédtől.

El akarta utasítani magától a tolakodót. Nem tegezte vissza.

– Ejh, menjen ön. Mi itt előőrsre vagyunk állítva. Vezérszóra kell hallgatnunk; nem vállalkozhatunk koczkáztatott kalandokra.

A lévita fitymálólag csettentett a nyelvével.

– Tzh ej ha! Van is most vezényszó! Bezzeg ha mi is elébb a főparancsnoktól kérdeztük volna Szent-Mihálynál, hogy mit kezdjünk az ellenséggel? Addig üldöztük, a míg utolértük. Az volt a galopptáncz! Ötven szerezsánból negyvenhat hagyta ott a veres köpönyegét, pedig maga is benne maradt! Csak négy futott el! Még annak is utána megyünk.

A száraz, sovány alak abban a barát csuhában oly visszataszító jelenség volt e természetkivüli düh ádáz kifejezésével rángó arczvonásain, heves taglejtéseiben.

Incze undorodott tőle.

– Az én küldetésem nem mészárlás.

– Biz az enyim sem az: jámbor pap vagyok; görhes, nyaviga teremtés. Rám férne a hideg megfontolás. De a jó kutya is megvész, ha rájön a fogfájás. Hej, felebarátom, ha neked ott fájna, a hol nekem fáj. Emlékezel-e még arra a szép árva leányra ott a dudai paplakban?

Incze most már épen gyülölettel tekinte ez emberre. Ki ad neki jogot, hogy arra a leányra emlékezni merjen? Az az «enyim». Kezét elutasítólag emelé föl, hogy eltiltsa őt magától.

– S tudod-e, hogy mi lett abból a leányból?

Ez a kérdés igézet volt Inczére nézve. Eltiltó keze mellére hanyatlott.

– No hát tudd meg. A hadjárat kezdetén a kormány felhivást intézett hazánk hölgyeihez, hogy a betegek és a harcztéren megsebesültek ápolására vállalkozzanak. Veszedelmes egy hivatal. Az ellenség nem respektál sem asszonyt, sem beteget. A szent-mihályi puszta magtára volt átalakítva a dunai sereg csapatjai számára ilyen kórházzá. Volt benne már harmincz beteg és sebesült. Azokat ápolta hat derék honleány, nem féltve életét ellenségtől és czudar ragálytól. Ezek között volt Serena kisasszony…

Incze szemei előtt vérszint kezdett játszani az alkonyi ég: úgy tetszett neki, mintha a fénylő csillagok megannyi villámokká válnának s elkezdenének czikázni az égen.

– Mindig mondtam, vakmerő, akaratos leány volt teljes életében. Minek volt neki olyan helyre menni? Hiszen Duda czudar egy fészek, az igaz; de csak mégis otthon volt az neki; s a többi.

– Beszéljen ön, mi történt vele? sürgeté Incze nyugtalanul.

– S a többi. (Most már ezen is kezdé a szavát Sós Márton.) Hát ki tudja azt, hogy mi történt vele? Az Isten. De az meg nem mondja. Én már csak akkorára értem oda, mikor el volt égve minden. Az ellenségnek egy csapatja egész nap lövöldözött Szent-Mihály körül Vidos uram nemzetőreivel; estére elfoglalták Szent-Mihályt, akkor aztán a gránáriumot körülrakták nádkévékkel; benn voltak a sebesültek, meg az ápolónők; akkor meggyujtották a nádat köröskörül s abból lett aztán egy nagy máglya s egynéhány martyrral több a mennyországban.

– Szóljon ön: Serena is ott volt?

– Felebarátom! ki ismerné azt meg, mikor a tűz elhamvadt, melyik koponya kié volt? Fekete az valamennyi. Másnap reggel, midőn nagyobb erővel visszatértünk, már hamu volt minden. Ötven szerezsán ott sütkörézett a zsarátnak körül s szalonnát pirított mellette. Azokkal tánczba eredtünk. Negyvenhatnak nem fáj már többet a foga. Csak négy kalamajkázott el a veres köpenyeggel.

Incze dühödten taposott a halott mellére, mintha az lett volna a négy közül az egyik. Annak is veres köpenye volt.

– Ez volt a nagymihályi dáridó, felebarátom, s a többi s a többi.

A lévita szomorúan tekintgetett szét az égen, mely köröskörül veresleni kezdett a szerteszét tanyázó táborok őrtüzeitől.

Incze azon vette észre magát, hogy megszorította ennek az embernek a kezét. Ez a görbemellü nyomorék boszúra tudott gerjedni az ő szive választottáért!

– Barátom, bajtársam, szólt hozzá Incze. A mit az imént mondtál: én megkisértem. Vezess el a malomig. Meglepjük őket.

Sós Márton ravaszul hunyorított a fél szemével s megsuhogtatta a kigyós pálczát a levegőben.

– Csak addig várj, a míg az én szénégetőimet ide hivom, azok már tudnak a nyelvükön beszélni.

– Ne hivd őket, szólt Incze; nekem nem boszúállás kell. Én élve akarom őket elfogni.

– Pedig jobb emberek azok meghalva. De hát legyen meg a te akaratod.

Incze «fuvarosai» már akkor nagy diadallal tértek vissza a nádasból. Összeszedtek valami száz puskát és tölténytartót, azon meg is osztoztak szépen. A novitiusok is kicserélték régiségtári fegyvereiket az ujabb szerkezetű zsákmánynyal, az ócska hadd maradjon népijesztőnek.

Az első siker vakmerővé tett minden embert. A kézbe kapott fegyver, mint a felébresztett gyermek, sír és azt kivánja, hogy ringassák.

– Keressünk ellenséget!

Most már ők akarták fölkeresni az ellenséget.

– Ki akar velem jönni? kérdé Incze.

Mind azt kiáltotta, hogy «én is»!

– Valamennyi nem jöhet. Száz férfi elég. A többi itt marad előőrsön.

Incze kiválogatta a száz férfit; mind a fiatalát.

Aztán kiadta az éj parancsát.

– Szótlanul kell haladni. Lőni nem szabad sötétben. A ki ellent nem áll, azt nem kell bántani.

Arra gondolt, hogy találhat valakit, a ki hirt mond neki Serena felől. Talán nem ölték meg? Talán magukkal vitték! A fájdalomtól felmagasztalt szív szereti a legképtelenebbet remélni. Tízezernyi ellenség közül megtalálni és elfogni azt, a ki a szent-mihályi borzalomról hirt mondhat. Hát a ki sorsjegyet vesz? Az is azt hiszi, hogy hátha százezer közül az övét húzzák ki?

A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól; bujkálva a fűzbozótok között; néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elől, tájékozva az útat s jelt adva remekül utánzott vadlud kiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt.

A gönczöl csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az idő, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gula volt rakva nádkévékből. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nőstény farkas. Ez volt a jel, hogy czélnál vannak.

A nádastól egy hosszú sor törpe fűzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje két akkora mint a fala, s mely félig bele fekszik a Sióba. Ez az uzdi malom.

Egy ablaka vérveres fénynyel világít a távolba; körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedő sugár jegenyefák zúgnak a koronkint feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledő léptek zaját.

Az ellenfélnek még csak előőrsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát, (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember.

A támadó csapat akadálytalanul, nyilt kapun keresztül juthatott az udvarra.

Incze felosztá csapatját. Két szakasz a két udvarkapun, harmadik a malomgépezeten nyomul be. Ölni nem szükség, ha ellenállás nem lesz.

Csodamódon könnyen ment minden.

Kétszáz határőr volt a malomban. Azok még csak hozzá sem nyultak a fegyvereikhez, mikor álmukból felriasztá őket az éjjeli támadás. Nagyon jó lelkiismeretök volt. Nem bántottak ők eddig senkit. Azt is jól tudták, hogy az ellenfél nem él emberhússal. Megadták magukat emberségesen. Két tiszt úr is volt velük. Azokat úgy kellett felrázni álmukból, s a kik aztán felébredvén, igen természetesnek találták, hogy ők el vannak most fogva.

Egy öreg kapitány, meg egy fiatal hadnagy volt.

Az öreg hadfi, a mint kitörülte szemét s meggyőződött a tényállásról, odafordult a fiatalhoz, a ki lábtól feküdt mellette az ágyban.

– No ugy-e megmondtam, hogy elfognak bennünket?

Azután Inczéhez fordult.

– Mit fognak velünk tenni?

– Tisztességes hadifogságba visszük önöket.

A százados ismét a hadnagynak szólt.

– No ugy-e megmondtam, hogy nem nyúznak meg bennünket?

Akkori időkben még az osztrák tiszteknél szabályszerüen simára volt borotválva az arcz. Ez egy kis tévedésre vezette a fogoly tisztet Incze irányában: annak is borotvált arcza volt.

– Ön a hadseregnél szolgált, ugy-e bár?

– Nem. Én szerzetes vagyok.

A kapitány erre boszusan vakarta meg a füle környékét s nem folytatta az «ugy-e meg mondtam»-ot.

– De ezt már az ördög hitte volna!

Az egész haditény a legkedélyesebb hangulatban hajtatott végre. Incze emberei összeszedték a gazdahagyott fegyvereket; azután átkiáltottak a tulsó parton portyázó őrjáratoknak, azok megértették a dolgot, csónakokat teremtettek elő s azokon reggelig áthordták a foglyokat, a fegyvereket és az elfogó csapatot is. A foglyoknak egy hajszála sem görbült meg. Ők nem voltak a szent-mihályiak. Nem is arra felé jöttek.

Mikor a sikerült támadásról Incze jelentést tett az őrnagynál, ez így szólt neki:

– Hadnagy úr. Okosabb időkben az ilyen vállalatért önt főbelövetnék. Hanem a mostani zürzavarban minden dicséretreméltó, a mi sikerül. Én önt megjutalmazom: kinevezem önt nemzetőri századosnak. Ön háromszáz ember számára szerzett lőfegyvert; ez a legnagyobb nyereség. Most ezzel a háromszáz emberrel induljon el ön, a mint megebédeltek, Székesfehérvár felé. Ott tanyáz az ellenfélnek egy elszakadt dandára: ezerkétszáz ember. Nem szeretem őket a hátamban. Menjen ön oda! (éjfélre oda érhet) és fogja el őket.

Áldorfai olyasmit érzett szivében, a minek nem tudta a nevét. Háromszáz emberrel megtámadni és elfogni ezerkétszázat. Neki, a két napos katonának, követőivel, a szénégetőkkel és fuvarosokkal legyőzni négyszer annyi gyakorlott vitézt! És ennél a gondolatnál édes, gyönyörteljes meleget érezni! Mi ez? A férfierő ébredése az! Az elrejtett, lekötött erély rögtöni szétsugárzása az idegekben. Érzé, hogy ő azt, a mi képtelenség, megtenni elég merész. S ez az érzés gyönyör.

Aztán hadvezéri tehetséget is érze támadozni agyában. Elgondolá, hogy minő esélyei vannak a sikernek? Az éjjeli véletlen meglepés; a székesfehérvári polgárok közreműködése; összpontosított támadás; az első kézcsapással a tisztikar kézrekerítése. Nem lehetetlen az. Most a barátcsuhás lévita is jó szolgálatot tehet, mint kém, üzenetvivő hirnök.

És ha Serenának is nyomára találhat ott? Nem mondott le a reményről, hogy őt még feltalálja valahol.

Most már nem azért ment a csatába, hogy ott meghaljon, hanem hogy győzzön.

Most értette már a leány kérdését, a mit a meredély párkányán állva intézett hozzá: «szabad-e a halált keresni akkor, ha azzal egy szent ügynek használunk?»

A leány már elment azt keresni, talán meg is találta már.

És Incze most már azt a kérdést tette magának: «Szabad-e a halált adni, ha azzal egy szent ügynek szolgálunk?»

«Igen.»

Másnap reggel el volt fogva az ezerkétszáz határőr Székesfehérvárott. A polgárok csatlakoztak Incze csapatjához s az ellenfél lerakta a fegyvereit, a nélkül, hogy egy lövést tett volna belőlük.

Most már újabb ezerkétszáz fegyver volt a néptábor kezében. Elvették ellenfeleiktől puszta kézzel; bottal, fokossal mentek a csatába s puskával tértek vissza.

Tréfa volt ez!

Számba sem jött a diadaluk. Mire Incze győzelemittas csapatja visszatért a Sárviz posványaihoz, már akkor a sokkal nagyobb diadalfényben meg sem látszott az övék. Az alatt az egész zöme az ellentábornak mindenestül együtt megadta magát.

A Sárviz és Sió közé szorított hadtest parancsnoka először a Sió partján útját álló népfelkelés parancsnokával kezdett alkudozni.

Ez azt kivánta tőle, hogy hagyja itt ágyuit, fegyvereit s aztán vigye a katonáit békével haza. A tábornok elfogadta az alkut.

Hanem azután megbánta, hogy olyan sokat igért; elment a Balaton felül közelítő ellenséges hadcsapat parancsnokához alkudozni.

Az azt felelte neki, hogy «verekedjünk elébb egy kicsit».

Azután hátrafelé fordult, ott szemközt találta a másik hadcsapat vezérét, azzal állt alkuba: az meg föltétlen megadást követelt.

S volt e fennyen beszélő embereknek e büszke követeléshez háromezer gyalog vitézük és kétszáz újoncz huszárjuk, nyolcz ágyuval.

S az ellenfél hadteste zömével, hétezerötszáz emberrel lerakta előttük a fegyvert.

Ennyi fegyverrel több az önvédelemre; ennyi ellenféllel kevesebb.

S ez álomszerű, mesemondáshoz hasonló diadal oly halvány esemény volt azon napok tűzvilágításában, úgy elveszett azon nagy catastrophák közepett, minők a pákozdi harcz (az első ütközet az «armadia» két külön alkatrészre vált tábora között), a támadó fősereg futása az országból; a birodalmi fővárosban kitört forradalom: hogy alig jegyezte fel a történet azoknak a neveit, kik a Sió mellett e nagy sikert kivívták.

Az egész hadjáratban nem esett el száz ember.

Áldorfai Incze még sem vett hirt Serena felől; nem találta nyomát a szentmihályi tábori kórházon túl.

Tovább ment.

Most már két csillag vitte előre: egy hon, a kiért meghalni, s egy leány, a kiért ölni kész.

A VIZIÓ.

A kit ez a forgószél egyszer megkapott, azt viszi magával öntudattalan.

Incze teljesen el volt zárva a külvilágtól, a mint egyszer e véres chaosba belejutott.

Eleinte nem is volt az olyan nagyon véres; de zürzavarnak elég nagy volt.

Incze és társai egy napon kikapták a honvédelmi bizottság rendeletét, hogy az önkéntes csapatok mind rendes zászlóaljakká alakítandók: a melyik nem áll rá, az feloszlatik s mehet haza.

Hová? «haza». Volt is már akkor valahol «otthon». Minden zugán az országnak keresztül-kasul járt az ellenség. Csak a tábortűz volt már férfira nézve az egyedüli otthoni tűzhely. Oda sietett az is, a ki bátor volt, az is, a ki félt.

Itt nem lehetett hallani rossz hirt, ide nem kerülnek hirlapok; itt csak diadalhirek járnak szájról-szájra: a sereg roham-lépésekben halad egy futó ellenség után s egyszer átlépi azt a folyót, mely az ország határát képezi, s ellenfele földére tapos. Jó katona nem szokta azt kérdeni, hogy hol jár? Elég, ha a csapatvezér tudja. De azt mégis mindenki tudta, hogy ez a folyó az ország határa, s túl rajta az idegen föld.

Rajta tomboltak. Az is jól esett.

Incze csapatjával egy új honvéd-zászlóaljba lett beosztva. Őrnagya valamikor főhadnagy volt a nagy ármádiánál, fuvarosai és szénégetői között voltak kiszolgált altisztek; ő tőle magától nem is kérdezték, mi úton jutott a századosi kardbojthoz, mely kék és ezüst volt: meghagyták nála, s a mint Győrbe értek, a hol ama piros zsinóros kávészín egyenruhákat kiosztották, felváltatott a kardbojtja arany és piros szövetüvel.

Ezerével volt az ilyen tiszt a hevenyészett hadseregben. Elég képesítés volt a tekintélyes alak, bátor föllépés és értelmesség. Ügyvédek, mérnökök, papok, tanulók, tisztviselők, előkelő polgárok, birtokos nemes urak vették át a vezényletet.

Az egész szolgálati szabályzat ebből állt: «szuronyt szegezz és előre!»

A jó sikert várta az ember az öklétől, a jó szerencsétől, azután az ellenfél schlendriánjától.

Incze a tiszti vizsgán minden bizonynyal megbukott volna. Hanem ebben a hadjáratban mégis kitünő tiszt volt az első órától kezdve.

S ez az erénye abból állt, hogy mindig a csapatjával maradt, jó időben, rossz időben. Ha zászlóalja gyalogolt, ő nem kérezkedett fel a podgyászos szekérre, mint az úrfi tisztek, hanem ott gázolta közlegényével együtt a pocsolyát; s ha faluba értek, nem kvártélyozta be magát a legszebb házba: puha ágyban hálni, kisasszonyoknak udvarolni, hanem kint tanyázott közkatonáival a szabad ég alatt, s evett az ő bográcsukból s ivott velük egy kulacsból. Aztán minden emberét nevéről ismerte, megbecsülte, de fenyítéket is tudott tartani, s nem pártolta egyiket a másik rovására. Bátorsága már köztudomású volt. Barátai, a huszonhárom ifju tanítvány és kortárs, az ifju rajongás hevével ragaszkodtak hozzá s lelket öntöttek az egész zászlóaljba. Szerették közkatonái. – Ez ám a legnagyobb tudomány a hadászatban!

A nagy vihar tolta a fölkapott chaost folyvást előre.

Egyszer aztán azt mondták neki: megállj!

Vége a könnyű hadviselésnek: futó ellenséget kergetni, harczkedvetlen határőröket seregestül elfogni, egy huszárrohammal tisztára seperni a csatamezőt. Az igazi ellenfél jelent meg a harczban, s kezdődik a nagy rigorosum.

Az első nagy ütközet az idegen földön vívatott meg.

A távol láttérben látható volt a bécsi szent István tornya. Azon a forradalmi zászló lobogott. Fekete, arany és veres. Szövetséges zászló. Annak kellett segítségére menni.

Az «ifju szabad német nemzetnek» kellett kezet nyujtani, a vén, hatalmas absolutismus táborán keresztül.

A siker egész Európa képét megváltoztatta volna. Bécsben a frankfurti parlament küldöttei parancsnokoltak.

Óriási eszme volt ez! – Éretlen volt: lehullott.

A magyar hadseregnek egy harmada kaszás nemzetőr volt: rendetlen, soha hadsorban nem állott népcsoport, néhány gyalog- és huszárezred képezte a magvát; a többi újoncz honvéd-zászlóalj volt; a tűzérség akkor alakult az iskolákból kijött tanuló ifjakból.

S ezeknek volt bátorságuk Európa legrendezettebb hadseregeinek egyikét nyilt csatatéren megtámadni.

A Lajtha melletti síkság be volt hintve őrtüzeikkel s harczi dalaik hangját az ellentáborba áthordta a szél.

Volt e dalok közt egy, a marseillaise dallamára alkalmazott, melynek szövege csupa gyűlöletes nevekből állt. Már akkor annyira szaporodott ellenségeik száma, hogy azoknak a vezéreiből egy egész marseillaise-stropha kitelt, az pedig hosszú. Ezt énekelték az őrtüzek mellett a legnagyobb hevülettel.

Egy este aztán kijött a napi parancs, hogy az éjjel nem szabad az őrtüzeket meggyujtani s a harczi dalokat énekelni, hanem csatakészen kell állani. Az ellenséget látjuk.

Lelket hidegítő gondolat!

Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül, dal nélkül, tűz nélkül, végig nézni a mezőn és aztán elgondolni, hogy ez itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban, fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mögött a halál leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az elrepülő lelkeket a másvilágra viszik; – s aztán hazagondolni az otthoni nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül: jókedvüen falatoznak; a gazda részét a kedvencz házi kutya kapja meg ma, aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, aludni mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa? az anya összetéteti kis kezét s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a kutya is lefekszik a sutba. – Milyen jó dolga van annak a kutyának! A gazdája kinn áll a Schwechat partja mellett, fegyverére támaszkodva.

Valami vakhir terjedt el a táborban, szájról-szájra adva. Azt hiresztelték el, hogy az ellenfél már körülvette a magyar tábort s a háta mögé került. Ez a hir lankasztá a harczvágyat. Oktalan szorongás elrabolta az erősítő álmot az éjszakától, midőn a következő nap legtöbb erőt követelt.

Incze a jobb szárny legszélső állásán foglalt helyet zászlóaljával.

Az ő századát úgy hitták, hogy diák-század, az egymásközt latinul beszélgető ifjak miatt. Azok nem gondoltak haza. Őket nem várta semmi szerető sziv.

Csak Inczét várta. De hol?

Egész éjjel elnézte a futó felhőket, a támadó és lenyugvó csillagokat, s mindenkitől azt kérdezé: de hol?

Melyik felhőben repül? Melyik csillagban lakik már? Ott ül-e már az Istenanya lábánál, az üdvözültek ragyogó köntösében, fején sugár-koszorúval?

Követni foglak. Meglátlak nemsokára!

Mikor a csillagok halaványulni kezdtek, s a keleti égen a felhőhasadásokon át ragyogott a hajnalcsillag, a távoli dobpergés, trombitaszó jelzé az ébredőt. Hideg szél fújt végig a rónán.

A zászlóalj vitézei, a mint a hátuk mögé néztek, ott látták már felállítva azokat a fekete zászlós szekereket és hordágyakat, a mik a sebesültek elszállítására valók. Jó hadvezér előre gondoskodik azokról; ámbár közellétük fiatal katonákra nem nagyon buzdító.

E percztől fogva azután az egyes csapatok nem tudnak másról, csak arról, a mi a saját közelükben történik.

Inczének kedvezett a sors. Az ő zászlóaljának kellett kezdeni a támadást. Ez nagy kedvezmény. Nincs kínosabb helyzet a csatában, mint egy helyben állni és várni a vezényszót, és hallgatni az ágyudörgést, és látni a bajtársakat elhullani s odaállni az elhullt helyébe és nem állhatni érte boszút.

Ők meg voltak kimélve e hosszú kíntól. Az első parancsszó a támadásra nekik szólt. A harcz közepén már gyönyörűség terem. De odáig rossz az út.

A hosszú harczvonalban kétsorosan előhaladó zászlóalj előtt csatárlánczra felosztott lövészek portyáznak, karra vetett fegyverrel.

Egy hosszú vízárok áll előttük keresztben. A mint közelébe érnek, az árokból kékes füst villanik fel imitt-amott. Az ellenfél rejtett lövészei fogadják őket. Az újonczok a kiváncsiság nevető arczával tekintgetnek fel a fejük fölött elfütyülő golyók után. Egy sem talál. Haladnak gyorsabban az árok felé. Erre az ellenfél előőrsei elhagyják az árkot s gyorsan huzódnak a falu irányában vissza. A honvédek csatárláncza üldözőbe veszi őket s utánuk lövöldöz. Ártatlan játék! – Az ellen csatárai bemenekülnek a faluba, melynek főutczáján egy nagy torlasz állja el a bejáratot, kővel terhelt hordókból és homokos zsákokból összerakva.

Az újonczok gyanutlanul közelítenek a torlaszhoz.

Egyszer azután a torlasz megmondja, hogy ki lakik benne? Két ágyu van hézagai közé rejtve, s a közeledő csapatot egyszerre két ágyulövés fogadja.

Hogy rohannak vissza! Először látták a földet felleggé porzani a lecsapó ágyutekétől; először hallották ezt a haláladó szörnyet, a mint a földről felugrott s fejeik fölött átcsapott, ijesztően búgni a légben. Megrettentek tőle. Futottak vissza ziláltan a zászlóaljukhoz.

Incze látta az ismerős arczokat halálsápadtan, ijedtségtől elcsufítva felé közeledni, s a szive elfacsarodott keservében. Hát két ágyuteke elég ennyi hősből egyszerre nyomorultakat csinálni?!

A parancsnok megállítá a zászlóaljat a rekettyétől fedett árok mögött.

Fél üteg ágyu gördült elő s felelni kezdett a torlasznak.

Sikertelen feleselés volt az.

A parancsnok rohamra vezényelt s maga lovagolt előre. A zászlóalj követte.

A faluból, a torlasz tetejéről, a házak ablakaiból, a kerítések mögül sűrű fegyvertüzelés fogadta a közeledőket. Közbe az ágyuk dörögtek.

Egyszer azután a zászlóalj-parancsnok alul kilőtték a lovat.

A mint az újonczhad parancsnokát a földre leesni látta, ijedten fordult vissza és meghátrált egész az árokig, s mikor jöttek az ágyutekék, lehúzta a fejét előlük.

– Hát ezek az én testvéreim? mondá magában keserüen Incze. S midőn azt látta, hogy maga a zászlótartó is egy fűzfa mellé igyekezik meghúzódni, oda sietett hozzá s kikapta kezéből a zászlót.

Azután fölugrott az árok mellvédére s dörgő hangon kiáltá e szókat:

– Fiuk, hát örökké akartok-e élni? Utánam, a ki ember! Éljen a haza!

Azzal megcsókolta kardját s a zászlót magasan lengetve, előre rohant az ellenségvédte torlasz felé.

A példa, a szó, a merész tett gyujtott. Társai szerették. A zászló a becsület! Utána rohant először egy század, azután az egész zászlóalj. Ő maga messze valamennyi előtt.

Hiszen rövid volt a megfutandó pálya. Alig ötszáz lépés. Ámde minden lépésnél egy sir van. S azt lehet átlépni, lehet beleesni. Az ágyuk most már kartácsot okádnak ellenük.

– Tartsd a karodat a szemed elé! kiált vissza társainak Incze; hogy ne lássák a halál borzalmait. Azok most már rohanva követik az ifju hőst. Az eleső nem jajgat, az utána jövő nem rémül meg a vértől. Szuronyszegezve vágtatnak előre.

Az ellenfél meg van lepve a roham által. Nem várja be a szuronyt. A mint fegyverét kilőtte, elhagyja a torlaszt s menekül az utczára vissza.

A vezénylő tiszt egyedül marad a torlasz tetején s hasztalan buzdítja katonáit ellenállásra.

Egy pillanat és Incze ott áll mellette a torlaszon, jobb kezében kard, baljában lobogó.

«Nem vagy többé pap, Áldorfai Incze!» kiáltja egy mennyei hang, «boszúálló hős vagy; ontsd a vért!»

Csak egy pillanatig nézett egymás szemébe a két vitéz. Csak egy perczük volt az ismerkedésre. Mind a kettő azt látta egymás arczából, hogy a kettő közül egyiknek meg kell semmisülni. Az ellenfél jobbjában kard volt, baljában pisztoly.

A halálos találkozásnál egyik sem gondolt szabályszerű vívásra, védelemre; mind a kettő egyszerre csapott kardjával a másikhoz. Az ellenfél kardja abban a perczben érte homlokát, a melyben az övé ennek a karjára csapott le. Incze hosszú sebet kapott homlokán, de nem mélyet; ellenfelének karja bénultan hullott alá. De azért nem vesztette el öntudatát: leszökött a torlaszról s fölemelte a baljában tartott pisztolyt. Megtehette, hogy merész ellenfelét agyonlője vele. De nagyobbat akart annál tenni. A pisztoly száját nekifordítá annak a fekete hordónak, mely a torlasz alján a homokzsákok alá volt szorítva s abba lőtt bele. Az lőporos hordó volt. A következő perczben egy fülsiketítő robbanás után mind a két küzdő el volt temetve a torlasz romjai alá. – Az ellenfél összetépve, megégve, Áldorfai élő testtel és teljes öntudattal.

A felrobbantott homokzsákok maguk alá szoríták s hasztalan kisérté meg a szabadulást e sirból; sem kezeivel, sem lábaival nem volt képes egy mozdulatot tenni. A teher mellét is összesajtolá; kiáltani sem tudott.

És a mellett jól hallá, mint rohannak társai a torlasz romjain keresztül: «éljen» rivallásuk lehallik az ő sirjába is. Dob pereg, trombita recseg odafenn. Utczahosszant ádáz verekedés támad. A harcz közepe ez már, a hol gyönyörűség terem! Sebet kapni és adni! Vérzeni és vért ontani! A honvédek házról-házra foglalják el a falut: egészen az övék az már.

Most ágyúk szólnak bele a harczba. Az ellenfél új erővel jelen meg. A támadó sereg is ágyukkal felel rá. Az eltemetett hallja jobbról-balról a tekéket sirjába fúródni: egy sem jár olyan mélyen, hogy őt megölné, vagy megszabadítaná.

Azután zürzavaros hangok támadnak: «vége mindennek!» hangzik odafenn. «A táborközép megfutott!»

S azután hallja amaz ismerős trombitahangot, mely a visszavonulást jelenti.

Feje fölött csoportos léptek dübörögnek. A győztes zászlóalj visszavonul és ő el van már temetve.

Lélekzetét kezdi veszteni. Minő rút halál lesz ez! Megfojtatni tehetetlenül. Serenának szebb halála volt. Őt lángok vitték az égbe.

Ő még most is kimondhatlan szerelmére gondol – és ő rá már nem gondol senki. Hátha mégis?

A dobszó messze elvonult már, csak az ágyutekék hatalmaskodnak még a vitatott faluban. Mind a két fél oda ágyuz, hogy a másiknak a megszállást nehezítse.

E bömbölés közepett úgy tetszik, mintha gyönge nesz ütné meg füleit. Vagy csak a kinhaláltól zúgnak azok? A homokzsákokat hányják széjjel. Kik vannak ott?

Azok ott a csatatér legnagyobb hősei, mert neveiket nem jegyzi fel senki; mert dicsőség nem koszoruzza homlokaikat: a brancardiersek; a sebesültek összeszedői.

Keresnek talán valakit, a ki eltünt?

Ki ád hirt felőle?

A zászló.

A háromszínű lobogónak egy rongya künn szorult a romok közül.

– Itt a zászló, dörmögi egy hang.

– Akkor ő is itt van.

Ez a hang oly ismerős.

– Gyorsan fiuk! Aztán s a többi!

Percz mulva szabad lég éri az eltemetett arczát s a lévita sovány képe mosolyog le reá.

– Élünk-e még, felebarátom?

Incze fel akar emelkedni fektéből s aztán aléltan rogy vissza: úgy beleszorítja öklébe a kardját, hogy azt semmi erővel ki nem lehet abból fejteni.

A lévita jó fekhelyet készített a sebesültnek a hordágyon. Feje alá gyürte saját köpenyét.

Az ellenfél gránátjai ott pattogtak el a sebesülteket szállítók fejei fölött; a lévita hideg, gúnyos arczát feléjük fordítva mondá:

– Hasztalan fáradtok, fiaim; «ha az Úr angyalai akarják, a lábunkat sem ütjük meg a kőben», mondjuk szent Lukácscsal.

S aztán tréfálózott a hordágyat czepelő fiukkal, kik le-lebuktak az ágyuteke elől.

– Ne kapkodd a fejedet, öcsém, mert még beleütöd valami golyóbisba! Mondjad inkább a zsoltárral: «Perelj uram perlőimmel! Harczolj én ellenségeimmel. Te paizsodat ragadd elő.» (Hopsz, ördög bújjék beléd, majd megijesztettél.) Ez az ágyuzónak szólt. Aztán folytatá az éneket: «én segedelmemre állj elő!» – Hanem már most aztán loholjunk innen!

Incze nem hallá ezt már. Öntudata elhagyta. Sok vért veszített.

Mikor eszméletét újra visszanyerte, még mindig a csatamezőn volt, még mindig közelből hangzott az ágyudörgés.

Kábultában azt álmodá, hogy már az égben jár, viszik oda azok az aranyszegélyű rózsaszín fellegek, s a kék égnyiláson át közeledik felé amaz arcz, a kit imádott és a kit szeretett.

Mikor aztán felnyitá szemeit, akkor is előtte állt ez az üdvmosolygó arcz.

Várta, hogy az angyalok énekeljenek.

Azonban egészen más hangokat hallott, mint angyalok énekét.

Robogva közelített az ellenfélnek egy lovas csapatja, nehéz vértesek. A visszavonulókat üldözték.

Incze még mindig öklébe szorítá a kardot, s azt képzelé, hogy kiáltani tud, midőn ajkait felnyitja.

«Ne hagyjátok magatokat!»

Lelke gondolatját is értették már azok.

Tömeget képeztek a támadó lovassággal szemben, s nem várták be türelemmel annak közeledtét; szuronyszegezve eléje rohantak, s az ujonczok, kik napfelköltekor az első ágyútekétől rémülve futottak el: a nap lenyugtán szuronyszegezve űzték vissza a legfélelmesebb ellent, a vértes lovasságot.

– Ah! sóhajta enyhülten a sebesült, s most kezdé elhinni, hogy a földön van és az a szeliden mosolygó arcz nem egy üdvözült képe, hanem egy földi eszménykép. Az ő elvesztett fájdalma. Az ő szenvedő nemtője. Serena az.

– Siessünk! Már föléledt! monda a leány, segítve Inczét a sebesült-szállító szekérre feltenni. Maga is felült oda, s hogy a sebesült bekötött fejét ne rázza a szekér, ölébe vette azt. Most azután egészen a mennyországban érzé az magát.

A FUTÁS.

A hadjárat kezdete egy nagy futás volt. Hadászatilag mesteri futás.

A fiatal hadvezér azt mondta a fiatal hadseregnek: «a karjaiddal még nem tudsz győzni, azt már látom: győzz hát a lábaiddal. Folytassuk tehát a futást, de úgy, hogy az ellenség el ne tudjon bennünket fogni. Majd azután, ha a kergetőzés közben beletanultunk a verekedésbe is, akkor megforduljunk és szemközt álljunk».

Tehát ez volt a feladat: futni!

Futni, de futás közben orránál fogva hurczolni az ellenséget; megsétáltatni azt folyókon, hegyeken keresztül, szétzilálni puszta kergetőzéssel; időt nyerni tőle egy másik hadsereg alakítására; elkábítani, zavarba hozni, terveit összezilálni, kikerülni a harczot s futás közben összeszedni az imitt-amott alakuló segédcsapatokat, s azután egy nagy kerülővel egy másik, az időt felhasználó hadsereggel épen, egészségesen egyesülni.

És futni a mellett, nem mint egy megriadt csorda: ki merre lát! hanem terv szerint, öntudatosan sorakozva, mindent megmentve, semmit cserben nem hagyva.

A futó hadsereg oly készülettel indult útnak, mint egy tourista-csapat. Fegyverét, lőporát, töltényeit megőrizé; élelmi-szereit, podgyászát magával szállította; voltak tábori hídjai, berendezett kórodája, gyógyszertárai; betegeit, sebesülteit nem hagyogatta el úton-útfélen, üldöző ellenfél kényére-kegyére; vitte magával.

Az ifjú hadvezér ellensége volt mindenkinek, a ki szónokol; de megbecsült mindenkit, a ki tesz: a közkatonát, a ki harczol, a markotányost, a ki inni ád az ágyútűzben kimelegedettnek, a tisztet, a ki csapatja élén megy, a kémet, ki nyakát az ellenség torkába beledugja, hogy annak a gyomrába belelásson, a betegápolót, ki a sebesülteket fölszedi a csatatérről, s sebeiket bekötözi; még a zenészt is, ki muzsikál a katonáknak, s elfeledteti velük a fáradtságot.

Hanem a semmit nem tevőket kergette magától!

Egyszer egy pár száz tisztet rögtön elbocsátott; (nem tetszett nekik a munka!) helyettük kinevezett ugyanannyi őrmestert és tizedest tisztekké. Nagyon jól betöltötték helyüket.

Incze sebe a gondos ápolás alatt gyorsan gyógyult. Mikor a visszavonulás megkezdődött, már akkor ő lovon ült. Első századossá lett kinevezve zászlóaljában, s nevét dicsérettel említé meg a hadi bulletin.

A nagyszombati csata előtt nyolczszáz emberből állt a zászlóalja, a csata után már csak hatszázan voltak.

Itt elvesztette a zászlóalj az őrnagyát is, s Inczére az a feladat maradt, hogy ezentúl ő vezette a csapatját.

Sohasem tanulta ezt a mesterséget. A szükség jó tanító, s a leleményes ész jó tanítvány.

Csapatjánál volt a legpéldásabb fegyelem, a legpontosabb előőrsi szolgálat, s a leggondosabb élelmezés.

Neki volt a legtöbb sebesültje, a kiket magával kellett vinnie.

A derék, jó fiúk, kiket a kolostor csendes menhelyéről elhozott magával, ott feküdtek már felesen azokon az utazó szekereken, mik feketére vannak festve: a vándor kórodák. Azokkal neki még be kell számolni a gondos ősz apáknál. Nem hagyta őket elveszni. Jó kézben voltak.

Serena volt a csapat kórodájának a felügyelőnője.

Maga a fővezér is azt mondta erről a leányról, hogy «gyémánt az asszonyok között!»

Nem az a szinváltoztató gyönge teremtés, a ki elájul, ha kiomló vért lát, s felsikolt, ha lövést hall, s rosszul lesz, ha a a betegségnek nevét kimondják is előtte; ez ott jár mindenütt, a hol vész van. A golyók még hullanak a földre, még fütyülnek a légben, mikor ő hordáraival megjelen a vértől ázott mezőn, s nem irtózik saját kezével bekötni a tátongó sebet, lemosni a sápadt arczról a vért, és ott virraszt a haldoklók mellett és gondozza a sebesülve futókat, kik magukkal tehetetlenek.

A honvédek imádják őt, mint egy angyalt.

Egy magányos nő annyi férfi között. Ezt vagy imádni kell, vagy megvetni. Egy pajkos szó sem hangzik felőle a hadfiak között. A ki felőle egy dévaj észrevételt merne tenni, azt társai maguk megbotoznák.

Áldorfai százados a parancsnok rideg komolyságával gondoskodik kórodája személyzetéről. El tudja titkolni érzelmeit. Még a sebláz beszédes álmaiban sem árulta el magát, s a homlokát ápoló gyöngéd kezet sohasem érinték ajkai.

Nem is olyan idők jártak, a mikor az érzelmeket szavakkal szokás kifejezni. A tettek beszéltek.

S volt egy ember, a ki a tetteket is kihallgatá. A lévita.

Ő látta Serenát azon a napon, melyen az első harcz megvívatott. A tábornok oda rendelte őt az ambulancehoz. Ő figyelt a leány arczára, midőn annak szemei láttára a torlasz előtti harcz kifejlődött. Hogy nézett merően a harcz szinhelyére! Ajkai lázasan reszkettek, s kezei imára voltak kulcsolva. Hogy gyuladt ki egyszerre tekintete, hogy sugárzott róla a megdicsőülés, mikor Inczét a torlaszra szökni látta, midőn annak csapásától az ellenfél visszatántorodott! Hogy sikoltott fel a következő perczben, midőn a torlasz felrobbant, s azután, hogy szökött le a szekérről, a honnan a harczot nézte, s kiálta kétségbeesetten a beteghordároknak, hogy vegyék fel a hordágyakat, siessenek a harcztérre a sebesülteket megmenteni; s midőn azok tétováztak, ő maga ragadta meg az egyik hordágy rúdjait s a lévitának kiáltott, hogy segítsen neki! A lévita a rudak másik végét emelte, s ők voltak a legelsők, kik a vér mezején megjelentek, mikor még legdühösebben folyt az ütközet. És akkor a gyönge leány saját finom kezeivel sietett a torlasz nehéz homokzsákjait elemelgetni: s erő szállt e kezekbe.

A leány nem szólt, de a tett beszélt.

És mikor megtalálta végre az eltemetettet: ez a rögtöni elsáppadás, e megtört tekintet, e vonaglás az arczvonásokon! És midőn gyöngéden föléje hajolt és kezét szivére tette, s fülét ajkához közel tartva, rebegé: hogy «él!» s azután két könycsepp ragyogott szemében. És feje fölött a haubiczok mennydörgése hangzott. Azt nem hallotta.

S midőn a láz éjszakáin óránkint eljött a gondjára bízott sebesülteket meglátogatni: az a reszketés, mely elfogta tagjait, midőn az ő kórágya elé ért, a hol a lévita virrasztott rendesen. Az a csendes sóhaj. Az a figyelmes ápolás, az a reszkető kéz, mely az égő seb kötelékeit megújítja. Mindez beszél. S a lévita érti már ezt a beszédet.

Jó szerencse, hogy a másik még nem felel reá. Alig várja, hogy kórágyát elhagyhassa. Homloka még be van kötve, mikor már lóra ül, s beleveti magát a tábori élet viszontagságaiba. Nem édelgésre való idő ez.

Tél közepe van és hadjárat.

Mindennap utazni, más városban, más faluban megtelepedni, éjszaka meglepő ellenséggel utcza-harczot vívni s csatározás közben tovamenekülni; majd vad erdők közepén tábort ütni, ló hátán tanyázni, fenyőlombokon ágyazni, s hallgatni a zivatar üvöltését a vendégszeretetlen völgyben.

Áldorfai azt hitte, senki sem veszi észre azt, hogy őrködik tekintete a legdrágább kincs, a leány felett; hogy választja ki számára a legbiztosabb tanyát, úgy ejtve, hogy ő maga mindig közelében lehessen.

Mennyi aggodalma van miatta.

Igaz, hogy ez aggodalomnak egészen törvényes eredete van. A hol Serena van, ott van a vándor kóroda is; s midőn őt őrzi, védi sebesülteit is, kik ifjú barátai, hű vitézei; de egyszer mégis kibeszélt valami titkot az áruló tett. A futó hadsereg, ellenfelével kergetősdit játszva, egy nagy kígyó-úttal felkerült már a bányavárosokba.

A fővezér idejövetelének a hadászati indokon kívül még az a czélja is volt, hogy itt az állam birtokát képező érczkészletet magához vegye: az ágyúöntéshez szükséges rezet, a golyókhoz való vasat és ólmot, s a vert érczpénzt, s a nyers aranyat és ezüstöt.

Ezt a becses nemzetvagyont azután felosztották a két hadoszlopra való hadsereg között, egyik vitte magával a rezet és vasat, a másik az aranyat és ezüstöt. Ezt ismét szétosztották az egyes csapatok között. Inczére is volt bízva több szekérre rakott vert ezüst s annak fedezetéül volt mellé rendelve egy század huszár.

Másnap odább kellett vonulni, folyvást ellenségtől sarkalva.

Incze előreindítá a csapat kórodáját, Serenával együtt, s maga fedezte a huszárokkal az ellenfél előtti visszavonulást, folytonos csatározás közben.

Egyszer nyargonczai hírül hozzák, hogy az ellenfél nemcsak háta mögött jő, hanem a hegyi utakon eléje kerülve, előre küldött kórodáját is megtámadta, s az előcsapattal verekedik.

Incze minden habozás nélkül parancsot adott, hogy az érczpénzt a szekerekről vegyék le, a ládákat nyissák fel, a honvédek oszszák fel a pénzt tölténytartóikba, azután a szekereket fordítsák fel, s csináljanak belőlük torlaszt, és azok mögött tartsák fel a hátul jövő üldözőket, míg ő a szemközt jövőket fogja elverni a huszárcsapattal.

Azzal maga személyesen vezette lovasait veszélyben forgó kórodája kiszabadítására s épen jókor érkezett, hogy a támadókat szétrobbantsa.

Senki sem tehetett kifogást intézkedései ellen.

Hogy veszély idején elébbvalónak tartotta sebesülteit kiszabadítani, mint a pénztárt védelmezni, ezt minden jó katona helyeselni fogja; hogy vezető létére maga állt a rohamcsapat élére, ezt kimentik az akkori kényszerű viszonyok. A rábízott pénz is meg volt mentve: egy fillér sem hiányzott belőle, mikor a honvédek a tölténytartókat kiüríték; hanem a lévita azért mégis hallott valamit abból, a mit a tett beszélt. Így nem a csapatvezér harczol, a hogy Incze közévágott a csapatnak, mely Serena kocsiját körülfogta: így a szeretők harczolnak.

Incze meg volt rettenve, hogy őt elveszíti! Most az egyszer nem birta titkát megőrizni. Akárki is kitalálhatta azt.

Azután futottak tovább.

Csikorgó hideg tél volt. A fák végigrepedeztek a fagytól. Minden folyam jéggel áthidalva, semmi gát az ellenség előtt. Elől, hátul, két oldalt el volt állva a menekvők útja.

Mégis kimenekültek.

A hadvezér azt a szigorú parancsot adta ki, hogy a podgyászos szekerekre és általában bármiféle járműre senki fel ne merjen ülni, mint a ki épen beteg, vagy sebesült, vagy betegápoló. Először azért, hogy a tiszt urak legyenek a maguk helyén, a zászlóaljaiknál; másodszor, hogy a szekereken a szükséges podgyász és élelmiszer helyét ne foglalja el az, a mi a maga lábán járhat, és végül, hogy a táborral együttjáró nem harczoló csőcselék maradjon el tőle.

Az idők rendkivülisége, a felhevült indulatok, a rajongó képzelem sajátszerű hatással voltak a fogékonyabb női kedélyekre: a tábort igen sok hölgyféle kisérte; egyik markotányosnénak nevezte magát, másik tiszt feleségének, néhány betegápolónak.

A vezér nem volt udvariatlan azon lelkesült hölgyek iránt, kik a keserves utazás sanyaruságait osztani vele jöttek; csupán csak alkalmat akart nekik adni, hogy erényeiket tökéletesítsék. A markotányosné maradjon a lektikájánál, az ápolónő a kórodánál, s a tiszt barátnéja tüntesse ki önfeláldozó hűségét lovagja iránt az által, hogy kövesse őt gyalog, hóban és fagyban.

S azután a parancsszónak érvényesítését igen drasticus módon próbálta ki.

Egyszer odaállt maga egy útszoros nyilásához, s a mint egyenkint jöttek a podgyászos szekerek, – természetesen a parancs daczára tömve felkérezkedőkkel, – az asszonynépet szép udvariasan leszállíttatá róluk, a férfiakat pedig minden udvariasság nélkül megcsapatta. Itt veretett jó huszonöt botot arra a huszárra is a szekéren ülésért, a ki azután három nappal későbben a hodricsi ütközetben, hol a vezér alól kilőtték a lovat, őt vitézül megmentette. («Miért nem egyhüvelykkel alább?» monda a vezér, midőn csákóját a golyó átlyukasztá. «Üljön ön lovamra, tábornok», szólt hozzá a huszár, kit nem rég megveretett. «Nem úgy, szólt a vezér, te maradj lovadon, nekem nyujtsd kezedet, aztán vágtass». S azzal futott a lóval versenyt, utolsó a csatatérről.)

Ennek a példaadásnak sikere lett.

A ki nem akart felőle meggyőződni, hogy daczára az országgyűlés emberbaráti határozatának, a botbüntetés még mindig nincsen eltörülve a hadseregnél, leszállt magától, s ha nem szállt, letették; mert a kocsissal is közös volt a meglakolás.

Áldorfai százados az előre küldött utászcsapat trombitaszava mellett csendesen ügetett csapatja mellett, hol előrehaladva, hol hátramaradva, s biztatva az elcsigázott hadfiakat, kiknek lábaikról már szakadozott a csizma, s kiket a honvédköpeny rosszul védett a csikorgó hideg ellen. Többször pihenőt tartott velük, s borszeszt osztott ki közöttük. Mikor utolérte a kórodája szekereit, csendes lépésben haladt, hogy Serenával pár szót váltson. Miről beszéltek? A sebesültek állapotáról. Azoknak a száma folyvást szaporodott. Minden szekér tele volt már velük. Serena maga rendesen a kocsis-ülésben foglalt helyet; s mikor hegynek fölfelé ment az út, leszállt, gyalog ment: azt mondta, azért, hogy felmelegedjék; pedig inkább a lovakat kímélte, a melyek nehezen húztak.

Ilyenkor aztán Incze mellette lovagolt.

A mint egy helyütt az út a dombtetőre felkanyarodik, a fák alatt egy ajtótlan szénégető-gunyhó előtt egy férfi és egy nőalak látszik az érkező csapatra várni. A sürűn eső hó fehér gyapjuréteget borított mind a kettőre, mely shawlt és gubát kivehetlen szinűvé tesz; a csuklya a férfinak csak bajuszát és szakállát engedi láttatni, a nőnek még fátyol is van az arcza elé húzva.

A mint a kóroda szekerei a dombra feljutnak, mellettük Serena gyalog, és Incze lóháton, a két várakozó alak sietve hagyja el az útféli gunyhót, s feléjük igyekezik a havas boróka-bozóton keresztül.

Incze nem ügyel rájuk; Serenát figyelmezteti, hogy üljön fel a szekérre, mert lefelé gyorsan fognak majd haladni, s segít neki a kocsis-ülésbe felhágni.

Ekkor egy ismerős hang üdvözli.

– A jó szerencse küldött, kedves barátom!

Incze odatekint a megszólításra egész idegenül.

– Rám sem ismersz, ugy-e bár? Persze, szakállt és bajuszt eresztettem azóta, hogy elváltunk, miként te is; de én azért felismertelek. Én vagyok Stomfai Gideon, hajdani klerikustársad.

Incze nem érti, hogy kerül ez most ide? Hiszen lovas volt.

– Mit csinálsz itt?

– Káromkodom. Ez a legelső, a mit csinálok. Leparancsoltak a szekeremről s itt hagytak. Másodszor pedig nem birom a gyalogolást, mert már a lábaim el vannak fagyva.

– Adhatok lovat; jó lovas vagy: ülj nyeregbe.

– Köszönöm a lovat. Magamnak is volt, de túladtam rajta. Más hivatalom van. Én szekérre akarok ülni. Lábbeteg vagyok.

– Az orvos meg fogja vizsgálni bajodat, s segélyt fog nyujtani.

– Köszönöm. Ostoba intézkedés volt biz ez a vezértől. Leszállítani az embert czakumpak a szekérről. Egy kissé megválogathatta volna az emberét. Nekem különben nem is ő parancsol; mert én mint a kormány által kinevezett historiograph járok veletek, s csak a parlamentnek tartozom felelősséggel.

– Szép. Hanem azért a szekérről mégis leszállítottak katonai önkénynyel, s most egygyel több históriai adatot jegyezhetsz föl. Parancsolsz-e még valamit?

– Ha úgy tetszik, kérek tőled valamit. Adass e hölgynek itt szintén helyet a szekéren; elfér ott a másik mellett.

A nőalak is odalépett Incze közelébe, s kaczér bókkal üdvözlé őt.

– A kóroda szekerein csak az ápolónőknek szabad helyet foglalniok, viszonzá erre Incze ridegen.

– Hát legyen az ő czíme is ápolónő, a míg okosabb világba érünk.

Áldorfait egy pillanatra megszállta az emberbaráti részvét, a nők iránti gyöngédség menthető behatása, közel volt hozzá Serenát felszólítani, hogy szorítson a szekérben helyet szorult helyzetbe jutott hölgytársának; a midőn az ismeretlen hölgy, saját veszedelmére, jónak látta a fátyolt felvonni arczáról, s Inczét nevén szólítva, kérelmét Gideonéhoz csatolni:

– Áldorfai százados úr, legyen irántam még egyszer szánalommal.

Az arcz is, a hang is ismerős volt Incze előtt. Visszaborzadt mind a kettőtől.

Ez ama nő, kinek gyermekét a dudai paplakban megkeresztelte. A kalandornő.

Eszébe jutottak neki a frivol őszinteségek, miket az neki meggyónt, sőt még tévedésből a kálvinista lévitának is.

És ezt a nőt vegye ő most fel Serena mellé? Ezt tegye annak utitársnéjává? A kivel éjjel-nappal együtt legyen? Hozzá hasonló? Vele egy beszámítás alá kerülő? Tán épen barátnéja, tanácsadója?

A szive fellázadt e gondolat ellen.

– Ki ez a hölgy? kérdé Gedőhöz fordulva.

– Dallami Cesarine, felelt Gideon.

– Mi ez a nő? szólt ekkor, a kérdést élesítve Incze.

Gideon cynicus mosolylyal felelt.

– Furcsa! Hát az én asszonyom.

Incze összeránczolta szemöldeit. Sarkantyúi öntudatlanul érinték lova oldalát, úgy, hogy még az is ágaskodni kezdett, mintha ő is értené a dolgot.

– Hiszen te még szerzetes vagy! dörmögé Gideonhoz.

– Hát te nem az vagy? felelt vissza Gideon, két csipőjére téve kezeit.

Incze türelmetlenül vont vállat, mint a ki nem érti e visszavágást.

– Menjen maga! szólt a hölgy Gideonhoz, gyöngéd erőszakkal tolva őt el helyéről. Maga csak sértegetni tud. Engedjen engem beszélni Áldorfai úrral, mi régi jó ismerősök vagyunk.

Azzal odalépett Inczéhez, s bizalmas meghittséggel tevé kezét annak térdére, míg másik kezével hizelgően czirógatá lova sörényét. S aztán forró, meghitt hangon suttogott hozzá:

– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, százados úr. Emlékezik ön még a dudai lévita-lakra. Akkor még oly szent ember volt ön. Még kezét is megcsókoltam. Az idők változtak azóta. Kisütött ránk a szabadság napja. Az előitéletek lehullottak. Letörtük bilincseinket. A férfiak vérüket áldozzák a szabadság eszméjének, s a nők feláldozzák önmagukat. Megyünk, a merre szivünk vezet. Odaadjuk önöknek az örömöt, a gyönyörűséget, mely osztályrészünk, s elfogadjuk érte a szenvedést, a küzdelmet, mely az önök hozománya, s nem kérünk rá elébb áldást az oltárnál. Elitélhet-e ön bennünket ezért? Akkor itélje el ön száz meg száz tiszttársát, ki hasonlóul tesz! Tehet arról a szív, hogy érez? Megittasodva a lelkesedés mámorától, a kétségbeesés keserűségeitől, látjuk magunk előtt megjelenni azt, a ki álmaink eszményképe, a délczeg szabadítót, a hőst, a hazafit; s azontúl nem törődünk családdal, nem a világgal, nem a jövendővel; az édes szédület magával ragad; megyünk utána, vele egyesülünk, osztjuk balsorsát; bűnünk-e ez?

Incze úgy undorodott ettől a nőtől. Félrefordult tőle. Hiszen ő nagyon jól ismerte őt. Szivtelen, megromlott kedély volt az, kinek nem szolgált mentségére a nők paradicsomi gyöngesége: nála a vétek kiszámítás volt, s a gyönyör épen annak tudatában volt, hogy a mit tesz, az vétek. Nem titkolhatta e nő előtt megvetését. S az észrevette azt.

– Ne fordítsa ön félre arczát, uram! szólt Dallami Cesarine. Áldorfai, a gyóntató atya talán csak nem árulta el a gyónás titkát Áldorfainak, a századosnak? És ha igen is: akkor is egy színvonalon állunk.

– Hogyan? asszonyom. Incze még mindig nem értette a czélzást.

– Tekintsen ön a háta mögé, szólt metsző gúnynyal a hölgy.

Incze önkénytelenül hátra tekintett.

Serena arcza megmagyarázta neki a talányt, melyet eddig nem tudott megoldani. Az az ösztönszerű iszonyat, mely a leányt meglepte e nő kihívó tekintetével szemben, mindent megmondott neki. Serena öntudatlan védő mozdulattal vonta szűkebbre arcza körül prémes palástját, mint a ki fél.

– Hát az nem egy nő ott, a kit ön e szekérre ültetve, magával visz?

Áldorfai nyugalommal felelt:

– Az a kóroda ápolónője.

– Úgy? szólt Dallami Cesarine gúnyosan, kinek most már nem volt kivánsága sem védelem, sem kényelmes utazás után; hanem boszút és megtorlást szomjazott, ha miatta a hófuvatban kell is tovább vándorolnia. – Ez tehát a kóroda gondviselőnője? Jó, tisztes agg matróna. Öreganyja az egész zászlóaljnak!

S ezzel merészen odasietett a szekérhez és megragadta Serena palástját, lerántá azt annak arczáról, dæmoni kárörömmel rikácsolva.

– Ah! Valóban, ő az? A jó öreg nagymama! A kit senkisem gyanusíthat már azzal, hogy ő azért jár egy zászlóalj katonával, mert talán szerelmes ott valakibe. Oh, nem! Hiszen ki merné azt mondani, hogy Áldorfai százados valami más egyebet érez e tisztes ősz fürtök, e ránczos homlok iránt, mint fiúi tiszteletet? ki tehetné fel róla, hogy a bivouac zürzavarában, a menekülés hevélyében, a táborélet dáridóiban valami szentetlen gondolattal közelíthet felé? Hiszen ő maga egy szent; s ez a hölgy egy oltárkép.

Áldorfai minden csepp vére forrott a haragtól. Ha férfi volna az, a ki e gyilokdöféseket intézi Serena felé, az első szónál néma ember lenne belőle! De mi védelem legyen egy nő ellen, a ki szavakkal gyilkol?

Még a paripája is horkolva fordítá fejét a nő felé, tágult orrlyukaiból forró páráját fujva feléje.

– Távozzék ön e szekértől! kiálta rá Incze.

Az a nő pedig egy megbántott asszony vakmerőségével ragadá meg a lovag paripájának zabláját félkezével, s másikkal a leányra mutatva, így szólt:

– Neje önnek ez a hölgy ott?

– Nem.

– Akkor nincs egymásnak mit szemére vetnünk!

E szókkal megfordult, s kezét kisérője karjába akasztva, még egyszer némán megfenyegeté Áldorfai Inczét. Szemeinek villogása többet mondott, mint a mit a szó beszélhet.

Serena eltakarta arczát két tenyerébe és sirt.

Gideon és Dallami Cesarine eltávoztak az erdő mélyébe. A kalandornő sértő kaczagása visszhangzott onnan.

Áldorfai Incze csüggedten ereszté le kezében tartott kardját. Az ellenségtől köröskörül meg tudta védeni imádata bálványképét: ez asszony kaczagása ellen nem volt védelme számára.

A lévita, Serena kocsijának hű kisérője, lehajolt a földre, s két marokra szedett hóból galacsint kezdett formálni.

– Mit mívelsz, bajtárs? szólítá meg őt Incze.

– Meghajigálom hólapdával azt a Jezabelt! hörgé rekedten a jámbor lévita.

Incze inte neki, hogy hagyjon fel a lovagiatlan elégtételvevéssel.

A szekerek gördültek odább.

A VÁLSÁG ÓRÁI.

… És mindig odább.

Az érczlánczolat gyürüi egyre szűkebbre húzódtak a futó hadsereg körül. Minden csapatnak az előhada és az utóhada ellenséggel érintkezett már.

S a jelszó még mindig ugyanaz volt: «futni.»

S a mi a futást kényszerüvé tette, az maga a hely volt, a melyen jártak. A bányavárosok hegyei adnak aranyat, ezüstöt, vasat és rezet; de kenyeret nem adnak. Innen futni kell. Kerget az éhség.

Áldorfai Inczét nemcsak az ellenség űzte, hanem saját lelkének rémei is.

Ama találkozás óta Gideonnal és a hozzászegődött kalandornővel, a legnagyobb ellenségét saját szivében hordta magával. Azt a keserű önvádat, hogy egy imádott lényt semmivé tett, épen az által, hogy úgy imádta.

Hiszen nem maradhatott az titok. Mindenkinek kell azt már tudni: a ki csak látta e leányt az ő kórágyánál virrasztani, a ki látta őt a leány védelmére kardot húzni, a ki figyelemmel kisérte találkozó pillantásaikat, az mind kitalálta titkaikat; hiszen a nap alatt történt minden.

És most beszél róla mindenki.

Majd végigjárják az országot, a merre csak út vezet. Mindenki beszélni fog a hősről, ki babérait megérdemelte, s a leányról, ki őt és társait ápolta, s mentül nagyobb híre lesz a hősnek és a leánynak, annál inkább fogja mondani minden ember, hogy ők szeretik egymást.

Tisztán, ártatlanul, nemes lemondással, magasztos hűséggel szeretik egymást? mindegy az. A szerelem vétek azoknál, a kiknek szeretni nem szabad, még ha szűzi szerelem is.

S ha eltalál a hős maga esni, (olcsón adják most a halált!) mi lesz a leányból, kiről dobraütött hír lett, hogy őt szerette?

Más leány megsirathatja elesett vőlegényét, viselheti érte a gyászruhát, fátyolt, büszkén mutogathatja szivén hordozott arczképét. Ennek még az is szégyene lesz. Az ő hősét meggyászolnia gyalázat. Az szerzetes volt.

Mikor őt eltemetik, egy ártatlan leánynak a becsületét is oda temetik el vele, s az ő sírkeresztjére egy martyr szivét feszítik fel, a ki annál nagyobb martyr, mert kínhalál helyett kínéletet talált.

És ebből a tömkelegből nincs már szabadulás.

A közre szorított magyar hadseregnek könnyebb lesz ágyuival, zászlóival együtt ellenfelei vaslánczai közül kiszabadulni, mint neki e megtüzesített békók közül.

A futás egyre nehezebbé válik. Előre nem látott balesetek összekuszálják a kiszámított tervet. Kiküldött hadcsapatok megfutnak vak ijedtségből, s nyitva hagyják a rést az ellenfél előtt, melyre mint biztos kijárásra számítottak. Folyamok áradnak ki szokatlan téli időben, s elállják az útját a menekülőnek. Már egyes dandárokra van bízva, hogy keressenek maguknak utat, a merre találhatnak.

Incze csapata egy éjjel olyan faluba jut szállásra, melyet már előttevaló nap egy másik csapat, mely onnan elfutott, az ellenség visszatartóztatása végett fölégetett. Most már csak a kormos falak állnak. Ez lesz az éjszakai tanya.

Előtte ellenség, háta mögött ellenség; két oldalt óriási hegylánczok úttalan, kopár bérczfalai. S feje fölött is ellenség: a hózivataros fergeteg!

Inczének itt kellett töltenie az éjszakát. Talán az utolsót, melynek még reggelét látja.

A leégett faluban várta a hadosztályt vezénylő tábornok futárja két sürgönynyel.

Egyik Áldorfai Incze őrnagygyá kinevezését tartalmazta a fővezér által; a másik a hadosztályvezér parancsát, melyben tudatják vele, hogy észak felé már kétszeresen el van zárva az út; először egy ellenséges dandár által, másodszor a Garam áradásától; vissza nem lehet menni, mert onnan az egész ellentábor zöme közeledik; tehát a hegyeken keresztül kell valahol utat keresni, hogy a hadosztály a kelet felé vonuló hadsereggel egyesülhessen. Ez Áldorfai Incze őrnagy feladata lesz, ki a hozzácsatlakozott minden fegyvernemű apró csapatokat igyekezzék egyesíteni.

Itt állt előtte az erejét meghaladó nehéz feladat.

Nem tanulta soha a hadászatot, és most egy lehetetlen haditervet kell végrehajtania.

S ez még nem az egész feladat.

De nem tanulta soha, mit tesz egy nőt az elveszéstől megmenteni, annak elveszett világát visszaadni? és ez a talány is tőle várta megoldását.

Kapott rövid idő alatt két olyan kincset a sorstól, mely félistenné teszi a férfit, ha birni tudja azt, s ha elveszíti: porrá; egy nőt és egy hadcsapatot: szerelmet és dicsőséget. Csak egy lépést tett feléjük s azok helyébe jöttek; kezét nyujtotta csupán ki, s elérte vele a végtelen távolt. Itt volt előtte, a miről álmodnia is tilos volt, s a felidézett két szellem ragadta őt magával: fölfelé-e, vagy lefelé?

Legelőször is kiküldé kémeit, a hegyi útakat megvizsgálni. Azok most talán járhatóbbak a hó-eséstől, vagy egészen járhatatlanok a hófuvatoktól. Azután torlaszokat emeltetett a déli út felől, levágott fenyőfákból, az onnan várható támadás feltartására. Ágyui számára szánokat faragtatott, miken azokat az ágyutalpakról levéve, a havas úton felvontassa.

Azután kiállította az előőrsöket, s pihenést rendelt a csapatoknak. Holnap nehéz útjok lesz.

Az éjjeli tanya vendégszeretetlen volt. Egy háznak sem volt teteje: a padlás is mind beégett; a hó beleesett a házba. Arra kellett lefeküdni.

A kóroda betegei a szekereken maradtak: az volt a legjobb szállás.

Egy elpusztult háznak egyik szobája fölé ponyvát húzatott Incze: az volt a főhadiszállás. Egy felfordított hordó volt az iróasztal, két kocsiláda az ülőhely, egy köteg szalma, bundával leterítve, az ágy.

Incze kérte Serenát, hogy foglalja el ezt a fekhelyet. A leány megköszönte az ajánlatot: halálra fáradt volt; lefeküdt.

Annak a bántalomnak, a mit a kalandornő elkövetett rajta, az a hatása volt rá, hogy a mig eddig óvatos és tartózkodó volt Incze irányában, most egész átadással rábízta magát. Nem ijeszté meg az a rágalom, hogy őt Incze kedvesének tartják; ellenkezőleg: hozzácsatolta. Nem tétovázott vele egy éjtanyán tölteni az éjszakát. Minő tanyán! és minő éjszakát!

S hol is töltötte volna az éjt másutt? Mindenütt rom. A lakosok mind elmenekültek; minden rom harczfiakkal telve; egyetlen menedék az, melyet Incze nyujt neki.

A tűzhelyen pattog a láng, a tetőtlen tanyának az ád meleget a januári hideg éjszakán. A leány tagjait leköti a fáradság és a hideg. S épen a fáradság izgalma az, mely elszunnyadni nem engedi.

Incze soha sincs tanyáján egyedül. Segédtisztek, kémek, hirnökök járnak ki s be hozzá, izeneteket hozva, parancsokat átvéve; szolgálattevő közharczosok hordanak fát a lobogó tűzre. A parancsnok el van foglalva intézkedéseivel.

Valjon mit fog tenni, ha mind elmennek? Lefekszik-e ő is aludni?

Holnap talán már örökre aludni fognak. Talán ott majd egymás mellé fogják őket dobni a közös sírba. Elmondhatják-e ott egymásnak majd, hogy mennyit szenvedtek? A mit ma még elmondhatnának, ha elkezdené valaki a kérdezést. Mit mondanának? Ah, ez a gondolat elűzte szeméről, az álmot. A szeméremérzet reszkető borzadálya tagadta a sziv hevülő vágyait.

Már egyedül marad Incze a leánynál; mindenki eltávozott; az éj elcsendesült, csak a paripák dobogása hangzik.

Incze elhagyja a szobát, melynek sarktalan ajtaja csak betámasztható, s egy új társsal jő vissza újra. A lévitát hozta be magával.

Két kulacsot tett a hordó fenekére, melléhuzta a kocsiládákat.

– Ülj ide, felebarátom. Virraszszuk át együtt a hosszú éjszakát.

Incze védelmezte magát saját szive ellen. Behívta éji tanyájára azt az embert, ki még jobban szerette azt a leányt, mint ő; mert ki merte azt mondani, – viszonzás reménye nélkül, s híve maradt – a lemondás után is.

Ennek az embernek a társasága a legjobb védelem a nyugtalan sziv ellen.

A jámbor lévita bohókás adomákra gyujtott a kulacs mellett, a régi tréfás időkből; Incze úgy tett, mint a ki ráhallgat. Erre aztán Serena valami olyan kéjes zsibbadást érzett tagjaiban, mint a sötétben félő gyermek, a mint egyszerre világosság támad körüle, s anyja ölelését érzi. Elszunnyadott.

A mint a leány hosszú, nyugodt lélekzetvétele elárulá, hogy alszik, a lévita egyszerre abbahagyá az adomázást.

– Felebarátom. Én elhagylak. Kémeid mind gyámoltalan ficzkók. Nekem egy ötletem van. Lehetetlen, hogy csalódjam. Én is elmegyek egérutat keresni számunkra.

Gondolta pedig magában:

– Minek legyek itt harmadiknak közöttetek. Itt hagylak benneteket kettecskén…

Azzal fejére húzta a csuklyáját és kiment.

Künn egyre hordta a havat a szél. A tábor őrtüzei hosszú veres sugárküllőket küldöttek szét a hófuvat ködfátyolán keresztül. Az előörs alakja mint fehér kisértet bontakozott ki a szürke homályból. «Ki vagy? megállj!» hangzott a közeledőre. A lévita a tábori jelszót mondá, s az őrtűzhez közelített. Ott felvett két hasáb szurokfenyőt; az egyiket meggyujtá fáklyának, a másikat hóna alá fogta, s aztán egyes-egyedül nekiindult a zivataros éjszakának, keresni valamit. Egy kincset.

Épen csak annyira látott, a mennyire a szurokfáklya beveresíté körüle a hóförgeteget.

Beszélgetett magában.

– Szegények. Milyen nagyon szeretik egymást. S hogy titkolják azt egymás előtt. Milyen jót tett velük az a bolond asszony, hogy azt szemükbe mondta! Már most tudják. Ma bizonyosan meg fogják azt egymásnak mondani. Aztán holnap reggelig boldogok lesznek, holnap reggel pedig meghalnak. Meg is halnak bizonyosan, ha én meg nem találom azt, a mit keresek. Milyen könnyen beleeshetem a hófuvatban valami mély gödörbe, a honnan senki se húz ki többet. Itt farkasok is járnak. Talán megesznek, talán nem bántanak. Ha elálmosodom, (nem volna csoda, gyalogolva alszom), s aztán leülök egy fatörzsre pihenni, bizonyos, hogy megfagyok. A kit a hideg elgyaláz, az elalszik, s aztán szépen megfagy. Akkor aztán ők is el vannak veszve. De hát mit is védelmezek én ezen az én életemen? mit védek az ő életükön? mit védek a haza életén? mi nekem a haza? mi nekem ők? mi vagyok én magam magamnak? Semmi, semmi, semmi. Háromszor semmi – s a többi.

S a szikár alak tovább bandukolt a keserves úton, a mély hótorlaton át – azért a háromszoros semmiért; el-elbukott a mély hóban, megint fölkelt; a szél szemébe verte az éles, szúró kristályport. Szemközt ment neki.

Az erdő, a hegyszakadék már az utolsó őrtüzet is eltakarta előle; egyedül volt egy mély völgy vágányában, meredek szikláktól körülfogva. Itt letüzte fáklyáját a hóba, s karjait kiterjesztve az ég felé, felkiálta: «oh, seregeknek ura! segitsd meg e magányban a te szolgádat! hogy megszabadíthassam azokat, a kik jobbak és boldogabbak, mit én!»

Incze egyedül maradt a leánynyal. Ő ébren, az alva.

A tűz elhamvadt már, a parázs rózsaszin derengést vegyített az árnyak közé. Ez árnyak közül egy halvány női arcz sugárzó képe tündökölt elé, a földön fekve.

Az ébrenlevő bámulta az alvót.

Élte viharos szakának izgalmas képei vonultak végig lelke előtt, miknek zürzavaros képleteiben mind e sugárzó arcz uralkodott: majd mind szent-kép, majd mint tüneményes bálványalak, gyönyörre, kéjre csábító; majd mint egy elkárhozott torzképe, szederjes foltokkal arczain, homlokán. E foltok az ő csókjainak nyomai! A képzelem rémképei mind! hisz nem érinté őt ajkával soha.

Eliszonyodott e képtől. Nem volt maradása e helyen. Felállt, kardot kötött; fát tett a tűzre; azután odalépett halkan az alvó fekhelyéhez, a bundatakaró lecsuszott annak válláról; azt újra betakarta vele. A leány ajkai álmában mosolyogtak, megnyíltak, s ő nem leste el, hogy mit fognak mondani. Elhagyta a szobát. Künn meghagyta az őrnek, hogy senkit be ne bocsásson.

Azután elment előőrsöket vizsgálni, ki a zimankós éjbe. A hófelhők gomolygó árnya, mint egy varázskép tüneménye, elevenült meg szemei előtt. A szürke felhő-alakok a kétségek apostolainak árnyai; a hæresis phantasmái, mik elhomályosítják az örökké egy eget; néha szétbomlanak, s olyankor kivillanik közülök egy sötétkék, tiszta égfolt, közepén a fogyó holdsarlóval. Hová lett a holdkarajból a fényes szűz alakja? Csitt! alszik. A süvöltő szélben a boldogultak «de profundis» éneke zendül meg végigrepülve a fehér forgatagban: «Te nem jösz velünk: a földön maradsz!» Egyetlen szemrehányás rá nézve az ég. Felcserélte az ég szerelmét a föld szerelmével: a hazáéval, s aztán következik a nő szerelme.

A véghetetlennek látszó éj eltölt a körjárattal.

Mikor az utolsó előőrsöt érte, ott találkozott egy visszatérő kémével, ki azt a rossz hírt hozta, hogy az ellenség már a hegyeken átvezető mély utat is elfoglalta; sőt szánra kötött ágyukat vontatva fel a hegy gerinczére, azokat úgy állítá fel, hogy a csapatot, mely itt a romok közt tanyáz, mind összelövetheti onnan.

Most tehát minden út el van zárva a menekülésre.

A hadcsapat képtelen arra, hogy valamerre fegyverrel törjön magának utat. Testében elcsigázva, lelkében elcsüggedve, kiéhezve, szertezilálva; sem lőszere, sem erélye. Inczének nincs más végzetre kilátása, mint a mit hasonló helyzetben a kosztolnai ütközetben Pongrácz Guido csapatvezér választott magának: egyes-egyedül, kivont karddal közérohanni az ellenségnek, s a mig mindenki fut, a merre lát, egyedül harczolni az utolsó vonaglásig. – Ő is ezt fogja tenni.

Hanem még előbb egy nagy tartozás lerovása vár rá: a minek terhével nem lehet átmenni a túlvilágra.

Visszasietett a tanyához. Segédének meghagyá, hogy a lévitát rögtön küldjék hozzá, a mint megérkezik; mást senkit ne bocsássanak be.

Megállt egy percze az ajtóban hallgatózni. Alszik-e még?

A leány álma csak addig volt csendes, a mig ő közel volt hozzá. A mint eltávozott (titokteljes csoda ez), rögtön felriaszták altából nyugtalan álomlátások. Vészben, vérben látta eszményképét. Fölébredt.

S a mint körültekintett, egyedül látta magát. Egyedül és otthontalan. Körüle kormos falak, fölötte egy rongyos ponyva, alatta szalmafekhely. A hókonyodó láng a tűzhelyen tánczoló vörhenyes árnyékokat vetett a füstfogta falakra.

Felült fektéből és gondolkozott.

Mi mult el? mi következik?

Egy élet mult el: tele szenvedéssel, a sorscsapásaival. Egy fiatalság, melynek legnagyobb gyönyöre, a szerelem, rá nézve legnagyobb kétségbeesés. De ha fájdalom volt is az, legalább szentelt fájdalom volt: a míg titok volt. Most már nem az. Ki van dobva a napfényre, s lesz belőle szégyen. Hol van ő most? Egy táborhelyen. Mi hozta ide? A lelkesedés. Az önfeláldozás vágya. A halál gyönyöreiben kéjelgő fantázia. Másformának rajzolta az a harczok képét. Nagy bölcs férfiakon is megesett e csalódás a képzelemben, miért ne egy rajongó leányon? a ki azt hitte, hogy majd lesz egy nagy ütközet, a melyben mellet mellnek feszítve harczoland mindenki, s a nagy vérontásban a halomra döntött holttestek tömege fölött kiáltja el a fönnmaradó vagy azt, hogy «éljen Magyarország! éljen a szabadság!» vagy azt, hogy «finis Hungariæ!» Ezt hallani és ezután meghalni: ez volt az ő lelkének ábrándja. De nem úgy lett. Hanem futni, futni és dicstelenül futni. Hozzászokni – a szégyenhez! A halált pedig nem találni sehol. Hisz az ütközetben minden száz emberre jut egy halál. Még a férfiak sem keresik azt: hogy jutna belőle egy nőnek? S mi következik most? Körül vannak fogva. Mi vár egy nőre, a ki szép és fiatal: ha felbőszített ellenség kezébe kerül? Azoknak fővezére két ilyen fiatal leányt, előkelő családok tagjait, a piaczon korbácsoltatott meg. S ha elvesz a férfi, ki neki mindene volt, s ki az övé még sem lehet soha? Ki boldogsága és boldogtalansága egy személyben, élhet-e ő ezután is tovább? Kitépett szivvel? S ha kedve volna élni, ha nem volna ereje meghalni, ha félne a túlvilágtól, melynek üdve csak a hivatottak számára áll nyitva, de nem az erőszakos tolakodóknak, mi vár reá itten? Női tiszta híre be van homályosítva. Ki hiszi el, hogy a hír nem igaz? Oda lesz sülyesztve, a hova az a másik némber; a ki kalandozik vidékről-vidékre; szegődve szivtől szivhez, sziv nélkül; hazudva szinlelt életpályát: ma művésznő, holnap énekesnő, holnapután egy hős özvegye, majd irónő, aztán megint titokban szenvedő, elszegényült úri család számára nagylelkű kéregető; nők előtt szerencsétlen üldözött, férfiaknál csábító syrén; könnyelmű tékozló ifjak megrontója; hazug bűnbánó, ki azért gyónja meg bűneit, hogy magát a papot is elcsábítsa. És ezzel legyen az ő sorsa egyenlő? Pedig ki tesz különbséget közöttük?

A vörhenyes árnyékok tánczoltak a falon. A pattogó tűz pörölt velük a tűzhelyen; a nedves fa sípolt a tűzben, mint a megszorult bogár.

Azt beszélte neki, hogy a világ nincsen bedeszkázva: ki lehet belőle menni, a hol akarunk. Ha nem akar a szív elszokni a dobogástól, hát szűnjön meg verni. Ha nem akar az arcz hozzászokni a szégyenpiruláshoz, hát halaványuljon el örökre.

Két obony mákony elvégzi azt.

Serena magával hordta a gyógyszereket, mikre útközben legtöbb szükség volt, hogy orvosi rendelet szerint a szenvedőknek oszthasson belőlük. Kikereste azok közül azt az üvegcsét, melynek papirlemezére az ismeretes halálfős jelvény volt nyomtatva, s azt keblébe rejté. Ettől megnyugodott.

Talán érzé már lelkének delejes sejtelme, hogy közeledik az ismét, a ki álmait elvitte. Mire Incze visszatért, ismét mélyen elaludt.

Incze belépett a szobába. A tűz egészen elhamvadt már hanem az a halavány arcz még a sötétben is világolt.

A leány aludt csendesen.

Incze előbb felszította a kandallón a tüzet, s azután oda térdepelt az alvó mellé.

Kebléből kivont egy kis ezüst feszületet, melyet fekete zsinórra kötve hordott nyakában mindig.

Megcsókolá még egyszer ezt az ereklyét: fájdalommal, kinos lemondással.

S azután gyöngéden fölemelve a leány fejét, az ő nyakába akasztá a kis feszületet.

Bármily gyöngéd volt is az érintés, az alvó fölébredt rá

Nem riadt fel, azt kérdezé: «mit cselekszel?»

Talán épen olyat álmodott, hogy tegezték egymást.

Incze még akkor is feje alá téve tartá kezét.

Ő is viszonzá a tegezést.

– Nézd ez ereklyét. Anyámtól kaptam ezt halálos ágyán. Ez volt kisérőm az életen keresztül, vezetőm az ég felé. Hitem jelvénye. Ezt szorítám ajkaimhoz, mikor az «Amen»-t kimondtam, mindig. E jelvényhez volt kötve egész életem minden törekvése, földi pályám, mennyei boldogságom. Most nincs többé előttem földi pálya, nincs üdv. Ereklyémtől meg akarok válni. Szólj, fogod-e azt viselni én helyettem?

A leány válasz helyett átölelte mindkét karjával az ifju fejét és megcsókolta annak ajkát.

Az ifju szivéből egész vulcán hevével tört ki az elfojtott indulat.

– Te szeretsz engem! Te enyim vagy! Ha meghalok, meghalsz velem! Ha elkárhozom, elkárhozol velem!

A válasz ugyanaz volt.

Künn három ágyulövés hangzott rövid időközökben. Ők nem hallották azt. A boldogság felmagasztalt érzetében megszünt rájok nézve létezni a külvilág.

Hiszen a halál órájában nem tilthatták meg sziveiknek, hogy egymáshoz forrjanak! S ez a halál órája volt bizonynyal.

A LÉVITA.

A hegygerinczre felkapott ellenfél vetágyúkkal lövöldözött találomra a völgybe, a hol a magyar csapatot sejtheté. A granátok pattogtak a felhők között.

A hóförgeteg takarta ugyan a faluromot még; de a két hegyoldal lejtőjéből ki lehetett számítani, hol van a völgy a faluval együtt, s az őrtüzek is elárulták a menekvő dandárt a hóesésen keresztül is. Az ellenfél ki akarta őket riasztani eltorlaszolt állásukból.

– Csókold meg ezt is, szólt Incze, kivont kardját Serenának nyujtva. Ez a mi utolsó szentségünk.

A leány megcsókolta a kard lapját, ujjai hegyével hizelgően végigsimítva annak élét s aztán a hegyét oda irányzá a szivéhez.

– Ugy-e? elébb engemet? szólt szerelmeséhez.

Az ajtón dörömböztek.

A segéd jelenté, hogy a lévita megérkezett. Hogy az ellenség lövöldöz, azt nem kellett jelentenie; a golyók maguk elmondák.

A lévita sovány arcza szokatlanul ki volt pirulva. Sietve jött. Köpenyére, csizmáira ráfagyott a hó.

– Nagy dolgokat mondok, felebarátom. Lihegé fulladozó sietséggel.

– Elébb halld, a mit én mondok neked, szólt Incze.

– Az én dolgom legfontosabb.

– De az enyim sürgetősebb. Vártalak. Szükségem van rád.

– Azt jól tudom.

– Nem is sejted.

A lévita széttekintett a szobában. A szögletben, a szalma fekhelyen látta térdelni Serenát, még mindig két kezében tartva a fényes kardot, és öntudatlan szavakat rebegve hozzá.

– Sejtem, viszonzá halkan.

– Ülj le; itt irószereim, szólt Incze. Irj nekem bizonyítványt, mint protestáns lelkész arról, hogy én mai napon előtted megjelenve, kinyilatkoztattam, hogy a helvét hitvallásra akarok áttérni.

– Hogyan? szólt bámulatában megzsibbadva a lévita. Te: a felszentelt pap, az egyedül idvezítő hitből kitérsz?

– És pedig halálom óráján. És azzal a szent meggyőződéssel, hogy jól cselekszem. És mindazt hiszem most is, a mit eddig hittem. A szentek dicsőségét, szent Péter örökségét, a kenyér testté változását, a pokol örök kinjait, s a hét sakramentumot. S hiszem azt, hogy e tettemmel üdvösségem útját elvesztettem. És mégis jól cselekszem. Van egy kincs, a mi az én üdvömnél drágább és magasztosabb. Az egy ártatlan, tiszta nőnek becsülete.

A lévita megszorítá szerencsés vetélytársa kezét.

– Legyen meg a te akaratod.

A leány pedig oda csúszott hozzá térdein és megcsókolta annak a férfinak a lábát, a ki ezt tudta mondani…

A lévita irt.

Egy ágyuteke csapott keresztül a tanya sárfalán, eltemetve az irást, melyet a lévita készített.

A lévita leseperte róla a földet, s hidegvérrel monda:

– Legalább nem kell rá porzó. (Eszébe jutott valami régi adomából.) S odanyujtá Inczének az okiratot.

Incze magához emelé a leányt.

Nem volt már szerzetes: nem állt már közöttük törvény szerint semmi tilalom. Férfi volt. Semmi más. Minden az!

A lévita keblébe nyult s onnan kivett egy csomagot. Az a selyem palást volt az, melyet a kálvinista papok szoktak nyakukba kötni szertartások alkalmával. Azt felköté gallérja alá s szertartásosan balkarjára ölté annak felemelt uszályát.