ENYIM, TIED, ÖVÉ (continued 4)

S mind ennek az volt a vége, hogy rossz világ van most.

Hogy annak a lévitának is meg kellett halni!

Pedig légátus sem jön már; nincs már diák, mind elment a háborúba, a mennyi volt.

Míg a szegény jámbor ember a maga alantjáró panaszaival tartotta vendégeit, az utcza felől feltámadt a nagy zsivaj, mely a honvédek érkeztét kisérte. Azoknak az ismert nagy kerülő uton kellett jönniök; Incze megelőzte őket a kerten át.

A trombitahangra aztán bucsút vettek a kurátortól. A jó ember, hogy megmutassa tiszteletét, kezet akart csókolni Serenának, mit az meg nem engedett neki.

– Hisz a megboldogult tiszteletesnének is kezet csókoltam én!

– Az önnek lelkésznője volt.

– Hm, hm! dünnyögött magában a kurátor; valamit főzött a fejében, a míg vendégeit az utczaajtóig kisérte.

Az utczára nyíló ajtó is keményen be volt zárva. Nem eresztett ő a parochiára könyörgés nélkül senkit.

De mielőtt a kulcsot újra a zárba dugta volna, odafordult Inczéhez, s nagy meggondoltan így szólt:

– Uram. Ezredes úr. Hadd szóljak még egy szót!

– Beszéljen, kurátor úr.

– Nem veszi rossz néven? Ezredes úr most már a mi hitünkre tért. Ez nagyon jól van. Ennek örül a lelkem. Hogy a mi kisasszonyunkat elvette, azért is áldja meg az Isten. De hogy katonává lett, abban semmi örömem sincsen.

– Miért jó öreg?

– Nem lehet ennek jó vége. Annyi az ellenségnél a katona, meg az ágyu, hogy azt meg nem lehet számlálni. Csak utoljára is mink maradunk alul. Én már nem megyek többet honvédek elejbe éljent kiáltani. De ha lehetne, azt mondanám valamennyinek: elég volt már, menjetek már haza, béküljünk már ki valahogy! Én tudom, hogy mi az az ellenség, mert én kóstoltam belőle.

– Én pedig ettem is belőle, szólt hetyke tréfával Incze.

– No no! Ezredes uram. A hányat a kerék föl, annyit alá. Nem akarok rosszat mondani. Bárcsak rossz próféta lennék inkább. Szivesen elbujnék a töklevél alá, mint Jónás s onnan nézném a világot. Én csak rossz végét látom mindennek. Egyet mondok: de ne szégyelje el magát miatta. Majd ha egyszer olyan bolond idő jön: bár ne jönne; de hátha eljön? a mikor a nagy dicső hazafiaknak azt mondják, a mit már sokszor mondtak, hogy «ill’ a berek! nádak, erek!» ne meneküljön ám sehova máshova; hanem jusson eszébe, hogy itt van Duda. Itt nem keres senkit, semmit az ellenség. Pénzünk sincsen, szénégetésből, szerszámfaragásból élünk. Ide nem jönnek utána. Az erdőkön át a kanászok elvezetik. El is helyeztetjük itten szépen. Addig be nem hagyjuk töltetni a lévita helyét. Megvárjuk. Ha egyszer vége lesz az ezredességnek, jöjjön el hozzánk lévitának, megjavítjuk a dácziáját, kitisztítjuk a parochiát. Hozza ide a feleségét: szép tiszteletes asszony lesz belőle; jobban megbecsüljük, mint a szegény boldogultját. Nálunk el lesz rejtve holtig.

Incze nem nevetett e csodálatos ajánlaton. Serena szemeibe önkénytelen köny tolult. Némán kezet szorítottak a jámbor együgyű emberrel.

Van tehát már Inczének két kilátása új életet kezdhetni, ha ez a mostani bukik s ha egyátaljában az «élet» megmarad. Az egyik a párizsi bankárház főnöksége negyvenezer frank fizetéssel, a másik a dudai lévitalak, tizenöt bankóforinttal és a többivel.

Tréfás a sors. Ki tudja, mit ád még?

HOGYAN LESZ A FIÚBÓL ATYÁINAK ATYJA?

Incze azt a feladatot, a mi rá volt bízva, az unalomig könnyűnek találta. Futárai által naponkint értesült a harcztér nagy mozgalmairól: a nagysarlói ütközetről, a losonczi mesterrohamról s aztán Budavár vívásáról. Neki mindezekben nem volt része. Egy önkényt visszahúzódó ellenséget kellett kisérnie.

Ez a helyzet őt kínozta.

Munkához volt szokva. Mikor nagy, terhes feladatok súlyosultak rá, akkor felemelte az erőérzet; gyönyöre volt oly munkát elvállalni, melytől más visszaretten. Mint tanár, mint tudós szüntelen oly feladatokkal küzdött meg, a mik nem igértek sikert. S mikor egyszer a kardot vette a kezébe, akkor meg abban telt kedve, hogy elfoglalhatlannak hitt álláspontokat ostromoljon és vívjon meg. S most, midőn társai az ős Buda falait döngetik: ő nem lehet ott!

Bántotta az a gondolat, hogy ő is egyikévé lesz azoknak a félretolt hősöknek, kiket a fővezérek az ország távoleső részeibe egy-egy elszakított hadcsapattal czéltalan sétahadjáratra elküldöztek.

Egy napon aztán azt a parancsot kapta, hogy hagyjon félbe rögtön minden hadmüveletet a Bakonyban s siessen a Balaton partjához.

A Balaton partjához! A hadjárat minden terétől oly távol, hogy a köröskörül dörgő ágyuk szavát meg ne hallja!

Futárjai beszéltek neki sokat a vezérek egymásközötti visszavonásáról, a harczi körök és a kormány közti ellentétekről. Elhozták neki a napiparancsot, melyben a csapatvezérekkel tudatja a hadügyminiszterium, hogy ezentúl valamennyien neki lesznek alávetve. Követte ezt egy hosszú sora a hirhedett neveknek, melyek viselői elkeseredetten dobták oda a kardot a kormány lába elé s azt mondták, hogy nem harczolnak többé.

Előtte volt a példa, a jogczim, az ok: hasonlót tenni.

Nem tehette azt.

Mit mondott ez az asszony? «Mi e zászlónak hívei tartozunk maradni, ha nem jutalmaz is. Ennek az árnyékában van a mi mennyországunk.»

Nem lehet e szavakat elfelejteni.

Incze azt mondta, hogy engedelmeskedik s megy oda, a hova parancsolták, nem fürkészve a kitalálhatlan okot.

Nem tudom már kinek, az a tréfás ötlete volt ez időben, hogy a tihanyi félszigetet kell megerősíteni s azt egy második Gibraltárrá átalakítani. E feladat nézett Inczére. Tehát még az is, hogy nevét egy hősköltemény parodiájában örökítse meg: legyen egy második nagyidai veszedelem tragicomicus hőse.

Még az sem riasztá vissza. Csapatjának kiadta az útszabályt a Balaton felé.

Útközben Styrián keresztül jött utazóktól megkapta a bécsi és külföldi hírlapokat, mikben közölve volt az Oroszországgal kötött szerződés. Az orosz czár oly haderőt küld Magyarország leverésére, mely elég egy nagy hatalmat is porba vetni.

Ime, itt van előtte a bizonyos bukás. A sír, a börtön, a hontalanság, a kétségbeesés. Hasztalan minden erőfeszítés: reménytelen minden küzdelem ezentúl.

Krajna felé pedig egészen szabad az út. Menekülhet, a mely órában akar, mint mások sokan. Külföldre szóló franczia útlevele is van Leótól.

Nem teheti azt.

Hogy mondta ez az asszony? «Mi lenne a hazából, ha minden ember azt kérdené: mi lesz én belőlem? Inkább vérzeni, mint pirulni!»

Nem tántorodott el. Folytatta útját, a merre küldve volt.

Ismét keresztül kellett e közben vonulni azon a városon, hol egykori otthona, a kolostor állt.

A mint a hegyhátról a völgybe alákanyarodik az út, a szép cseresnyefákkal szegélyezett országúton egy nagy tömeget lát a város felől szemközt közeledni. Egy egész tábort, sok ezer emberből állót. Az útfélen taraczkok dörögnek, mintha ütközet kezdődnék.

De az eléje hömpölygő sereg nem ellenség, nem villognak szuronyai, ellenben zászlója tömérdek és az mind nemzeti háromszín.

Kitalálta, mi az? Ma *-en alkotmányos ünnepély van. A tavaly választott országgyülési képviselő leköszönt s helyébe mást választ a nép. Jámbor, szófogadó nép ez, a ki nem ismeri még a pártküzdelem gyönyörüségeit. A kit az ő papja ajánl neki, annak tűzi fel a jelvényét a kalapjára s a kit követének választott egyszer, azt, a míg csak él, újra megválasztja mindig, ha az megannyiszor más oldalára ül is az országház teremének.

Inczének előre elmondták a futárai, hogy a választási elnök az apátur lesz, s a választóközönség egy szívvel-lélekkel el van határozva magát az elnököt kiáltani ki képviselőjének.

Incze azt mondta rá: jól teszik; egy becsületes jó hazafival több lesz odafenn.

Szemközt jövő hadcsapatát félreállítá az útból. Első az alkotmány, azután a hadsereg.

A választók tömege nagy üdvrivalgással jött előre. A gyalog hadat hintók és szekerek beláthatlan sora követte. Legelől jött egy nyitott hintó hat fehér lóval, a díszruhás kocsis mellett ült egy markos öreg férfi, két kezében nagy selyem lobogót tartva: a hintó két oldalán felszalagozott lovas bandérium ügetett.

A hintóban ült az ősz apátur. Egyedül.

Mikor a hintó a hadsor elé ért, Incze tisztelgést parancsolt, s maga is katonásan üdvözlé az apáturt.

Erre a hintó megállt, az apátur leszállt s Inczéhez közelített.

Akkor Incze is leszállt a lováról s a közeledő elé sietett.

Az agg egyházfő levette fövegét s úgy lépett eléje.

És így szólt hozzá:

– Atyánk!

Incze elámult: lelke elzsibbadt e szónál.

Az ősz folytatá:

– Légy általam üdvözülve a nép nevében. Választókerületünk e mai napon egyhangú felkiáltással téged választa meg országgyülési képviselőjének. Fogadd ezt jutalmul a haza és a nép javára tett küzdelmeidért. Fogadd e megbízást a haza és a nép javának előmozdítására. Szeress minket, a hogy mi szeretünk téged.

A többit elfojtotta a köny.

S ez valóban nagy szeretet volt.

Hogy maga azon férfi, kinek közönséges időkben, közönséges lelkek szokása szerint, az elpártolt, a hitehagyott iránt, ha nem gyűlöletet tán, de legalább bizalmatlanságot, elhidegülést kellett volna éreznie: e nagy napok, e nagy szenvedélyek sugallata alatt nem látta benne az elveszett fiút, nem az apostatát, hanem csak a hőst, a hazafit, s levette a saját ősz fejének szánt cserkoszorút onnan, s az elpártolt fiú homlokát koszorúzta fel vele.

Incze ingani érzé a földet a lábai alatt.

A harcz zajában, mintha száz szeme volna, oly éber tud lenni, s ez éljenrivallásban elveszti szemefényét, nem lát.

Mi történik vele?

A sors keze jár-e feje körül, midőn babérkoszorúját a cserkoszorúval cseréli fel? Emberi dolog történik-e itt; hogy a hazafiúi megtisztelés, melyért annyian oly nagyon törik magukat, őt az útfélen, mint véletlen lepje meg?

Nem kötelesség-e azt elfogadni? Nem magasztos feladat-e az, a mit a nép most vállára ruház? Nem Isten szava-e a nép szava?

S ha ő most e megtisztelést elfogadja, minthogy két helyen két kötelességnek eleget tenni nem lehet, akkor csakugyan le kell mondania a katonai pályáról: az országházba nem lehet bevinni a kardot.

Ez a csábkép varázslóbb volt, mint a többiek.

Nem kinálkozott gyönyör alakjában, nem unszolt menekülésre: egy másik nehéz és veszedelmes kötelesség képében csábított a kitérésre. A törvényhozó teremben egy ember szavai több hasznot tehetnek, mint tettei a harczmezőn: víhat ki ott olyan diadalt, mely többet ér egy megnyert ütközetnél.

Egy harsány hang felkiáltott a nagy tömegből.

– Éljen a honfi, ki értünk harczolt!

Az erdők visszhangozák a felzendülő rivallást.

Ekkor egy másik hang kiáltott fel.

– És éljen a honleány, ki sebesülteinket ápolta!

Erre hangzott még fel a nagy riadal. Vége sem akart lenni.

A nép észrevette, hogy Áldorfai Inczének neje is ott van, s minthogy a nő nem volt rábirható, hogy szekeréből leszálljon, a néptömeg felemelte őt szekerestül együtt s úgy hozta őt vállain egész odáig, a hol férje állt.

Ez határozott.

Inczének e nőt kellett látnia, hogy ne kételkedjék többé azon, mit kell felelnie?

– Polgárok! Honfitársaim! szólt az elhallgató néphez, azon a szép csengő hangon, mely oly ismeretes volt a nép előtt. A honfiui megtisztelés, mit elém hoztok, magas jutalom. De kezem nem éri el azt, s homlokom nem viselheti. Oldalamon kard van, fejem fölött zászló. Hűséget esküdtem ezeknek.

Egyszerre elveszté eszméletét; nem tudta, mit mondjon tovább. A legnagyobb szónokokon megesik ez. Egy gondolat, egy szó nem jut eszükbe többé; mintha vándorolni ment volna valamerre a lélek s messziről nézné az itthagyott húsbálványt: nos, mit tudsz nálam nélkül?

E perczben Serena arczára tévedt tekintete. S egyszerre megtalálta a lelkét.

– Igen. Esküdtem Istennek és hazámnak, hogy e kardot le nem teszem, a míg egy dob pörög, a míg egy fegyver dördül. E kard oldalomon védelmezi hazámat az ellenség ellen; védi az én lelkemet a poklok ellen. E kard nélkül nem vagyok más, mint egy hitehagyott lelkész, ki eltávozott szent hivatásától, oltárától, a világ örömeiért, dicsőségeért. Hagyjátok meg az én mentsváramnak azt a tért, melyet e kard hegye körülem kerít. Hagyjátok meg kezemben ezt a zászlót, melyet a legszentebb bucsújárat processiójában hordoztam eddig; megtépte azt kezemben vihar és golyó, de szivemről le nem tépi, csak a halál. Együtt a két kötelességet nem viselhetem. Míg katona vagyok, vezérem parancsol; a dobszó, a trombita indít meg, és megállít. A katonát törvényünk kitiltja a törvényhozás tereméből. Nem is való vagyok oda. A mi tán erényem a harczmezőn, hibám volna az országházban. Oda higgadt, meggondolt férfiak kellenek, ismeretekkel, tanulmánynyal és tapasztalatokkal, kik magasról messzire látnak, kik szükségben tanácsot tudnak adni. Az én egész tudományom a percz szülte lelkesedés. Jó ott, a hová vezérem küld, rossz ott, a hová ti küldötök. Ne cseréljetek el. Elvesztenétek vele egy buzgó katonát s nyernétek érte egy rossz képviselőt. A megtiszteltetést visszaadom: válaszszatok nálamnál jobbat közületek!…

Incze egész beszéde alatt folyvást Serena arczát nézte. Ragyogott az! Hiszen ők mindig együtt szoktak gondolkozni. Szivéből beszélt a férj.

Szavai után mély csend lett. A körülálló néptömeg nyomott hangulatban, feszült figyelemmel várta, mi fog történni most?

Az elnök, az ősz apátur szólt a néphez.

– Polgártársaim! Hallátok: választott képviselőnk a ráruházott megbízást nem fogadta el… Okait elmondá: miért utasítja el azt?… Megértettük… Most új választásra kerül a sor… Én tehát kikiáltom képviselőjelöltül – másodszor is Áldorfai Incze alezredest…!

Ezernyi ezer hang ordítá újra az éljent. A türelmetlen üdvkiáltás magával ragadta még a katonákat is: Áldorfai Incze azon vette észre magát, hogy most már nemcsak a választók szemközt, hanem a honvédek és huszárok is a háta mögött nekihevülten kiáltják nevét az «éljen»-nel; a lábhoz eresztett fegyver csattog, a huszár kardja villog a levegőben; a választók süvegeiket lobogtatják s zászlóikat lengetik; mindenkit magával ragad a hevély.

Serena elsápadt.

Mikor nagysokára el tudták csendesíteni a vezetők a riadalt, s az apátur ismét szóhoz juthatott, ezt mondá Inczének:

– Hallottad e nyilatkozatot? E nép ismét megválasztott téged. És ha százszor lemondasz, százszor megválaszt újra. És a míg élsz, s a mikor Magyarországon képviselő testület lesz, mindig téged fog megválasztani és senkit mást. Ha elébbvaló dolgod van a harczmezőn, széked üresen fog állani az országházban: a nép várni fog, míg kardod elvégzi munkáját, s leszállhatsz lovadról, hogy székedet elfoglald a bölcsek sorában. E népet megnyerted; soha el nem vesztheted többé. S most engedd még egyszer mondanom: «atyánk, honatya, légy üdvöz minálunk!»

A vihar elkapta a falevelet.

A nép vállára emelte Áldorfai Inczét s a hatlovas hintóig le sem tette onnan. Nem lehetett az ellen küzdeni többé. El kellett foglalnia a díszhelyet. Itt már valóban nem ment, de meneszteték.

Hasztalan lett volna megkisértenie minden beszédet. Akár mit mondott volna, azt kiáltották volna rá: «éljen!» s vitték volna magukkal.

S a dicsőséghez nem volt egyedül. A nép osztályosát is látni akarta: a nőt oldala mellett. Serenának is rá kellett magát vétetni, hogy férje mellé üljön a díszhintóba, ha azt nem akarta, hogy a szekerét egész a városig a vállaikon vigyék a derék polgártársak.

S minthogy a választási elnök is, a dolgok rendi szerint, ugyanazon hintóban köteles helyet foglalni, melyben a megválasztott képviselőt bevezeti a választás szinhelyére, s minthogy a hátulsó díszülés csak két ember számára van készítve, voltak pedig hárman, annálfogva a másodrangú szemközt ülés felett olyan harcz támadt, mint egykor az isaszeghi híd fölött. Egyik fél sem akarta azt a másiknak engedni.

Az apátur nem engedte azt Inczének, mert ő a nap hőse; Serenának sem engedhette azért, mert nőé az elsőség. Ezek ketten viszont nem engedhették az apáturnak; mert az egyház az első, s még inkább a tisztes aggkor.

Végre az apátur hivatalos tekintélyét hívta segélyül.

– Képviselő úr! Itt most én kommandirozok! Én vagyok az elnök, a tábornok. Önök engedelmeskednek!

Ezzel el lett intézve a vitás kérdés s akkor aztán megindult a diadalmas menet: elől a lovas banderium, utána a hatlovas hintó, azután a végtelen szekérsor fellobogózva, a város felé. A katonaság kivül maradt a mezőn.

Rémséges diadalmenet volt az! Tiz mérföldnyi területből összetódult a nép * városába. Egész szekértábor állt kétfelül. Diadalívek voltak rögtönözve, s fehérbe öltözött hajadonok fényes sora állt a fenyőlombos kapuk előtt. A kettős torony minden harangja zúgott, a kapukból üdvlövések dörögtek; a Rákóczy induló harsogott, s a fellobogózott házak ablakai, kapui, kerítései mind rakva ujjongó, üdvözlő néppel, a háztetők sivalkodó fiatalságtól ellepve. A diadalíveknél koszorúk özönlöttek a hintóba, eltemetve virágeső alá a hőst és nejét, még az egyházfőt is.

Így vonult be hajdani kolostora székvárosába az egykori diakonus – a gyimóti szentképfestő fia, – és felesége, a dudai lévita leánya, a díszhelyet foglalva el s velük szemközt azon ősz férfi, ki rangjára: egyházi fejedelem; hatalmára: falvak és városok ura; erényeire: köztisztelet tárgya; és atyja mindenkinek; s a ki most a másodhelyet foglalja el e két ember előtt.

Incze komor volt: szíve reszketett.

Az olyan egyenes jellem, mint az övé, nem tud örülni az olyan nagy dicsőségnek, melyet nem érdemelt meg. Megretten tőle! Nyomja az kedélyét, mint egy nagy adósság, melyről tudja, hogy vissza kell fizetni; de nem tudja, honnan?

S ha Serenára tekintett: azt halálsápadtnak látta. A nő arcza nem ragyogott; szemei a végtelenbe látszottak bámulni.

A nők finomabb idegeinek több érzéke van, mint a mieinknek. Míg mi okoskodunk, ők sejtenek s a jövendőket megérzik.

E kábító zajban, e szünetnemtartó üdvriadalban elmámorosult lelke egy álomképet zavart össze az eleven látványnyal.

… Mintha ez a derült égbolt az átlátszó oczeán felszíne volna.

… Mintha ezek a diadalkapuk, e virágos lobogós fák: a tengerfenék virágai, a csodás isis és antipathes korall grották volnának.

… Mintha ezek a koszorúk, mik felé repülnek mindenünnen, a rejtélyesen élő meduzák, kválok koszorús szörnyei volnának.

… S mintha a tulipánalakú balánok között vinné őt csendesen csigateknő hintajában a zöldarczú tengeristen, delphinfarkú paripái prüszkölnének oda elől.

… S mintha odafenn a magasban egy roncshajó küzdene a viharral s az ordító, imádkozó, szítkozódó alakok között állna az ő férje, hideg, márvány-arczczal tekintve alá a víz mélyébe. A hajó ég: – mindjárt felrobban… Egyet dördül…

Ez a dördülés magához téríté.

Az elsütött taraczk üdvlövése volt az. Serena felijedt: mintha soha se hallott volna olyat.

És aztán maga mellett látta férjét, és körülötte az egész szép világot: a koszorúk nem voltak meduzák, a fenyőfák nem korállok, a hintó nem csigateknő, s az ősz mosolygó arcz nem tengeristen. Álom volt-e ez?

De azért nem tudott mosolyogni. Egy elcsillapíthatlan érzés azt sugá neki, hogy ez az üdvkiáltás lesz az ő halála…

AZ UTOLSÓ ÁGYU.

Vége van. – Nem mondom tovább a mesét. – Még valaki azt találná hinni: kérkedünk s sebhelyeinket mutogatjuk.

A háboru lejárt. Leverettünk. Megadtuk magunkat. Ránk tiportak.

Be van végezve a történet. Minket csak ismerőseink sorsa érdekel még.

Alkonyat van. A végvidéki róna láthatárán most megy le a nap. Az utolsó nap.

A láthatár fölött hosszú biborfelhők huzódnak végig. Alattuk még aranysárga az ég, fölöttük már betegzöld. S a mint lemegy a nap, az aranyszgélyű felhők világítanak még le a földre, lassanként tűzvörössé válva. Az égre feltekintő azt várja, mikor zúdul alá már belőlük a tűzzápor, vagy a véreső?

A rónát széles táblákban fedik a máléültetvények: jó menedék most azoknak, a kik látatlanul akarnak eltünni. A mult napi erős záporok is jót tettek velük; az utakon sár van; porfelleg nem árulja el messziről, merre futnak?

A felbomlott nemzeti hadsereg egy része a török határ felé tartott. Arra még nyitva volt az út.

Éjjel egy útféli csárdában tartottak utolsó haditanácsot a hadvezérek. Csak menekülésről volt még szó.

Sorsot húztak, hogy ki maradjon leghátul a többiek menekülését testével fedezni?

A sors a Vogtner-dandárra esett. Ez maradt paizsul hátra.

Az alkonyég vérvilágítása mellett huzódik csendesen a rónán keresztül a végvidéki hegyek felé az utolsó dandár véghada: egy szakasz huszár, egy század honvéd, aztán egy tizenkétfontos ágyú, hatos fogattal, meg egy töltényszekér.

Ez az utolsó ágyú.

Közbül döczög egy szekér, azon négy sebesült: az utolsó sebesültek. Egy asszony ül a kocsis-ülésben s az hajtja a lovakat.

Nagy sár van: az alföldi rónán a sár olyan, mint a szurok. Csak lépésben lehet haladni. Szerencséjükre az üldözőjüket is épen úgy hátráltatja az.

Az útfélen egy szekeret találnak, mely el van akadva a degetben. A fuvaros keményen nógatja lovait; de azok már inkább engedik a hátukat üttetni az ostornyéllel, mint hogy a szekeret a sárból kivontassák. Mind a kettőnek ki van marjulva a szügye.

A fuvaros szidja a szenteket és az apostolokat s azoknak a gazdáit.

A mellette elhaladó vitézek mondják magukban: ez ugyan csak megtanult káromkodni. De azért nem segítene neki senki. Magát is alig birja már odábbhurczolni az ember; van ilyen megrekedt szekér az útfélen elég; győzné azt valaki mind kisegíteni!

Csak a szekeret hajtó asszony szól le a fuvarosra.

– Ugyan minek kínozza azokat a szegény állatokat? Inkább dobjon le a szekér terhéből valamit!

Pedig a szekér nem látszik igen megterhelve lenni: mindössze négy kis hordó van rajta, ponyvával leterítve.

A megdorgált fuvaros már épen készült valami magvas gorombaságot válaszolni női kollégájának, midőn annak arczára tekintve, egyszere valami mást gondolt. Fittyet vetett az ujjaival; az ostorát feldobta a szekérre s aztán a lőcsnek támaszkodva, csámpás ferdeséggel várta, míg a leghátul lovagló csapatvezér odaér hozzá.

Azt megszólítá.

– Innocenti!

A lovag felrezzent s a megszólítóra tekintett.

– Gideon!

Valóban ő volt az: de csak hangjáról lehetett ráismerni. Arcza egészen parasztnak volt idomítva s a szűrdolmányt nem hazudtolta meg.

Nem szerették egymást.

Hanem ezek olyan idők voltak, a mikben a közösen elbukott ellenfeleknél a rettentő csapás egyszerre eltörült minden ellenségeskedést. A győztes ellenség diadalorditása mellett hova hangzott volna még a politikai antagonisták, a vetélytársak, a személyes ellenszenvek pörpatvara? Szidók és szidalmazottak futottak együtt, s örültek, ha egymást megmenthették. (Egymás nyakába borultunk akkor s együtt sirattuk, a mit közösen elvesztettünk.)

Incze kezét nyujtá Gideonnak. Rá nézve most már az csak egy elbukott bajtárs, egy szerencsétlen együtt-menekülő volt.

– Mit mívelsz itt? kérdé tőle.

– Maradj kissé hátra, majd elmondom, szólt Gideon, a zsíros kalapot még mélyebben húzva izzadt homlokára, míg a csapat tovahuzódott.

Akkor azt mondta Inczének:

– Léptess oda a szekérhez!

Incze odalovagolt.

Gideon felhajtá a szekértakaró ponyvát az alatta levő hordókról.

– Ismered, mik ezek?

Négy fehérre festett és egy zőldre festett hordó volt ott.

Incze hüledezve monda:

– Hogyne ismerném. Én hoztam el ezeket a bányavárosokból. A fehér hordókban ezüst van, a zöldben arany.

– Az a kis zöld hordó öt mázsát nyom s háromszázezer forintot ér.

– Hogy jutottál te ezekhez?

– Elmondom. Mikor már el volt határozva, hogy lerakjuk a fegyvert, a pénzügyminiszter parancsot adott a pénzügyi biztosoknak, hogy azokat a szekereket, mik eddig az ország tulajdonát képező érczkészletet szállították, a lugosi útról fordítsák vissza Arad felé. Harmadfél millió az aranyban, ezüstben. Az osztrák vezérnek volt átadandó. Én voltam az egyik megbízott.

– A többit könnyű kitalálni. Te a rád bízott szekeret mellékútra terelted.

– De minő furfanggal! Halld csak. Négy vadász volt a szekér őrizetével megbízva. Elébb azokat kellett rábeszélnem, hogy segítsenek a kivitelben. Elmondtam nekik, mennyi pénz van ezekben a hordókban, ne hagyjuk azt az osztráknak: ha Törökországba kivihetjük, mind az öten herczegek leszünk belőle. Ráálltak a derék fiuk s este, a legnagyobb zápor alatt félrecsaptunk a dülő útra; reggelig meg sem pihentünk. Két nap két éjjel nem álltunk meg máskor, csak mikor valahol új lovakra tehettünk szert. Azokat elvettük erővel. Harmadnap egy leégett faluba értünk. Onnan már nem birtunk tovább menni a fáradság miatt; a lovaknak is pihenés kellett. Hogy kedvet csináljak a fiuknak, az egyik fehér hordó fenekét felüttettem s engedtem nekik, hogy az ujon vert huszasokból töltsék meg a borjuikat és tölténytartóikat. Kaptak rajta. Kiki elpakolt belőle, a mennyit csak birt. Egy közülök volt olyan okos, hogy a zöld hordót is fel kivánta nyittatni. Bele kellett nyugodnom. Pedig ez volt az én «oroszlánrészem.» De milyen nagy volt aztán a káromkodásunk, mikor a hordó fenekét kivettük! A hordóban levő arany nem kivert pénz, hanem egyetlen egy tömegbe van az öntve; öt mázsa egy darabban; s az a gazember, a ki ezt így csinálta, még össze is kovácsoltatta az aranyat, hogy könnyű szerrel le se lehessen belőle törni egy nagy darabot.

– Az a gazember én voltam, monda Incze.

– No jól van. Most hát légy becsületes ember s segíts odábbvinni.

– Mit?

– Ezt a kincset.

– Hát a tied ez?

– Úgy? Nem hagytad végigmondonom. Hát ezen az éjszakán a pajtások álmosak voltak valamennyien s abban egyeztek meg, hogy egy közülünk ébren maradjon s őrködjék, míg a többi alszik; s aztán mikor az órája letelt, keltse fel a következőt. Én nem keltettem fel a pajtást: láttam, hogy nagyon jól alszik; befogtam a lovakat s szépen elhajtottam a szekeret mindenestül. Tudtam jól, hogy a pajtások nem fognak utánam jönni, mert mindeniknek van már ötven font ezüst a táskájában; azt ott nem hagyják; annyi teherrel a hátán pedig gyalog ember szekeret utól nem ér. De az ördög volt velem. Ide ragadtam a szekeremmel a sárba, s kárba vesz az egész nagy kincs, ha téged össze nem hoz velem a szerencse.

– De hát mi szerencse az rád nézve?

– Az igaz, hogy csak fél szerencse: ördög vigye ezt a két rossz gebét, hogy nem tudnak odább vinni, mert már most kénytelen vagyok a zsákmányomat veled megfelezni.

– Ne átkozd a sorsot; én nem kérek belőle osztályrészt.

– Kitelik tőled az a bolond, hogy itt hagysz a szekeremmel együtt.

– Ha rajta akarsz maradni, igen.

– S nem vontatod ki a szekeremet a sárból?

– Ha az ország kincse rajta van, nem.

– Az ország kincse? Meg vagy te bolondulva? A mi saját jogos tulajdonunk, a mit ha itt hagyunk, az ellenségnek jut prédául! S te ehhez szégyelsz hozzányúlni. Ez nem az országé többé: ez az ellenségé!

– Annyit tudok, hogy nem az enyim.

– No hát az enyim! Ha az országé, akkor az enyim; mert én is az ország vagyok; ha az ellenségé, akkor is az enyim, hogy az övé ne legyen.

– Különböznek fogalmaink az «enyim, tied» kérdésében. Ez az arany, ezüst a magyar kincstár egy része, mely rád volt bizva, hogy szállítsd ide vagy oda. Felelős vagy érte a miniszternek; a ki viszont fejével felel a rábizottért. Hogy azt másfelé szállítottad, annak a neve lopás, s ez a közönséges bűnvádi törvények elé tartozik.

– A leguléjuskodásoddal sem ijesztesz meg. Ez nem tartozik a közönséges törvények, hanem a hadi szabályok alá. A genfi conventio szerint, a ki egy zsákmányt huszonnégy órán át a birtokában tartott, az annak jogos tulajdonosa.

– De ez nem hadi zsákmány. Nem ellenségtől vetted azt el. Főnöködtől, parancsnokodtól hoztad el orozva, rábeszélt társak segélyével s másodszor megint elloptad azt a társaidtól.

Gideon most már dühbe jött.

– Ehj, mit feleselek én itt teveled; idiotismusodból kigyógyíthatlan kapuczinus barát! Majd segítek én magamon!

Azzal elkezdett sietni az elhaladt csapat után.

Incze keresztüllátott a szándékán; utána rugtatott s keresztülállt a lovával előtte.

– Héj, atyafiak! kiálta Gideon tele torokkal.

– Mit akarsz?

– Bomolj meg! Ha neked nem kell a pénz, ha te félsz hozzányulni, ha te skrupulózuskodol, majd megértik a dolgot a legényeid jobban. Azt az ágyút négy ló is elczepelheti; kettő elég lesz az én szekerem elé vontatónak.

– Hogyan? Te azt akarnád, hogy az utolsó ágyut veszélyeztessem a te aranyadért? Az utolsó ágyut, melylyel menekülő hadtársaim átkelését védelmezhetem? Valamennyi kormányférfi, a legjobban üldözött képviselők, kormánybiztosok ott vannak most az orsovai parton, nyomorult halászbárkákra bízva; ott hadvezéreink, sebesülteink, a kik mind remegve nézik, mikor jelennek meg üldözőik a mehádiai szoros úton, hogy valamennyit elfogják! s én most te neked adjam oda a fogatot az egyetlen utolsó ágyu elől, melylyel ezt a szorost meg kell védelmeznem?

– Hogy a pestis ragadja el valamennyit! Mit gondolok én velük? Ugorjanak a Dunába, ha félnek az ellenségtől. Nekem lovakat adj, mert különben kiáltani fogok embereid után. Ide jöjjetek: egy fél millió van a szekeremen; ne hagyjátok itt veszni! S majd meglátod, kinek fogadnak szót: neked-e vagy nekem?

– Ne kisértsd meg a kiáltást; szólt Incze hideg nyugalommal vonva elő pisztolyát nyeregkápájából, s Gideon homlokának szegezve. Az első szavadra, melyet csapatom elcsábítására intézesz, lelőlek irgalom nélkül…

– No, ne tartsd ide felém azt a bolond fegyvert! Legyen eszed. Hiszen hallgatok. Nem kivánom az ágyud elől a lovakat. De hát az a szekér mit vétett?

– Azon sebesülteim vannak és a feleségem.

– Szállítsd le őket róla. Rakasd át a sebesülteket az én szekeremre. Velük talán elmennek a griffjeim. S ha elmaradnak is, csak nem eszi meg őket az ellenség. Mit hordasz magaddal sebesülteket? S még aztán feleséget is. Nekem is volt. Azt mondtam neki: szaladjon utánam, míg rám nem talál. Ne félj semmit, asszony nem vész el! Ezóta már fogott magának egy kürazirt s most azzal utazik.

– Hallgass! rivallt rá Incze haraggal. – Eredj a kincseidhez vissza. Lakjál jól velük. Minket hagyj útunkra menni. Ha egy szót kiáltasz harczosaim után, az aranyodhoz, ezüstödhöz még egy darab ólmot is fogsz kapni; s az neked, – bizony mondom, – elég lesz.

Több szót nem vesztegetett rá Incze, sarkantyúba kapta paripáját s előrehaladt huszárjai után vágtatott. Nem sokára utólérte a szekeret, melyen felesége ült. Annak elmondá a történteket. Az asszony néma intéssel helyeslé Incze szavait. A férj, ki Serenát birta, nem tehetett máskép. A férfi, kinek arany és ezüst, s az ágyu és a sebesült bajtárs között kellett választani, nem határozhatott máskép.

Pedig oly szegény volt!

Incze visszatekintett az elhagyott szekérre.

A roppant kincs tehetetlen tulajdonosa dühödten verte a nyujtófával a szekér elé fogott lovakat, s miután ez nem használt semmit, nekiállt a ruddal a sárnak, és a földet paskolta vele, mely nem ereszti tovább. Majd nekifogott az aranynyal telt hordónak s baltájával igyekezett a tömör érczből egy darabot kivágni s minthogy nehezen ment a munka, odafeküdt rá és beleharapott az aranytömegbe, hogy ott maradt rajta a fogainak nyoma.

Az éj eltakarta a vidéket.

De az éjszakának nem volt álma.

Erdők, mezők útjain menekülő csoportok hemzsegtek. Azok mind a mehádiai útra igyekeztek eljutni. Orsova volt a végvár. A kapu, mely a hazából kivezet.

Ennek a kapunak a kulcsa egy szűk hegyszoros: Mehadia-kulcs a neve.

Természetalkotta sziklafolyosó, mely lejtősen vezet fölfelé, se kitérni róla, se megkerülni azt semerre nem lehet.

Ha valaki a lejtő magaslatán felállít egyetlen egy ágyut, azzal az egész folyosót végigseperheti.

Az az egyetlen ágyu ott van. Az utolsó ágyu, mely a döntő ütközetből fennmaradt.

Védelmére alig van több száz embernél. De azok el vannak szánva itt meghalni. Mindeniknek van tíz fegyvere. Azok oda vannak támogatva sorba a sziklafalhoz, megtöltve.

Pokrócz-kötegekből felhalmozott torlasz zárja keresztül az utat: a mögött állnak a lövészek. Az ágyu középen. A torlasz tetejébe dugva a zászló.

A torlasz párkányán ül Áldorfai Incze. E magaslatról a Dunáig látni.

Az üldöző ellenség dobverése hangzik a hegyek közül. Oda sem tekint. Hátat fordít felé. Távcsövével azt szemléli, hogy kelnek át a menekülő csapatok a Dunán. Valamennyinek a sorsát ő tartja a kezében.

Az üldöző győztes már itt van a sarkukban. Ő tartja előtte zárva az ajtót.

Rém-emlékű hely ez itten.

E ponton védte magát egykor százötven emberrel negyvenezer ozman ellen Maróth bán hét napig. Itt tartá fel az ozman sereget Veteráninak egyetlen ezrede három hétig. Vérrel vannak ezek a falak festve.

– Ezredes úr! szólítja meg hadsegéde. (Az utolsó napon ezredessé tették.)

– Mi baj?

– Az ellen közelít.

Áldorfai int a tűzmesternek. Az ágyu eldördül, a visszhang sokszorozza a dörgést a hegyfolyosóban. Incze vissza sem tekint.

– Visszafordulnak.

– Gondolom.

És továbbszemléli a távol Dunapartnál történteket. A naszádok járnak-kelnek egyik partról a másikra.

Az üldöző ellenfél most ágyukat állít fel a sziklaút tulsó végén s elkezd a torlasz felé lövöldözni. Incze hátra sem néz. Alulról nem lehet magasra fellőni. A haubiczok mind alant pattognak el.

Az üldöző egy tömör hadoszlopot tol előre a torlasz felé.

Áldorfai nem akar vért ontani többé. Ha közelebb eresztené őket: csontvázak serege lenne belőle. Röppentyűt bocsáttat a magasba. A mint a röppentyű szétrugja csillagait, a sziklafal magaslatairól roppant kőtömegek hengerűlnek alá, s menydörögve gördülnek végig a szűk folyosón. A támadó hadoszlopnak vissza kell vonulni. Itt nem segít se erő, se szám, se vitézség. Itt összemorzsolják a támadót.

Az utolsó ágyu nem beszél sokat. Nem sok vesztegetni való tölténye van. A zászló lankadtan csügg felette. A szoros felett vijjongva kóvályognak a hulla-keselyűk. Lakomára várnak.

Most az útszoros tulsó feléről egy trombitás jő lovagolva s utána egy tiszt a parlamentair zászlóval.

Incze eléje küldi két hadsegédét, azok bekötik kendővel a parlamentair szemeit s úgy vezetik a torlaszig.

– Ki küldte önt?

A közbenjáró megnevezi a dandárnokot.

– Mit kiván tőlem?

– Megadást.

– Visszamehet ön!

– Kedvező feltételek alatt. Kegyelem, bocsánat mindenkinek. Ön rangját megtartva, léphet át a hadseregbe.

– Köszönöm: én nem vagyok katona, hanem tanár.

– Önnek fél millió forint ajánltatik jutalmul.

– Köszönöm: még van két napravaló kenyerem s az nekem elég.

– Nekünk okvetlen el kell foglalnunk e kulcsot. Ha a dandárnok ki nem vívhatja e helyet öntől, őt a hadvezér főbe löveti.

– S ha én el hagyom foglalni ezt a kulcsot, akkor magam lövöm magamat főbe.

– Tízezer ember áll önnel szemközt és negyven ágyu. El kell önnek veszni.

– Vegyétek le a szeméről a köteléket! parancsolá akkor Áldorfai. S aztán azt mondá a parlamentairnek:

– És most nézze ön meg azt az erőt, a mely önökkel szemben áll. Egy ágyunk van és száz emberünk. Ha egy dandár volna mögöttem is, és egy ágyu-park, számíthatnának önök az esélyre, hogy talán az mind megfut önök előtt; de mert csak egy ágyunk van és száz emberünk: tudhatják, hogy ez megáll a helyén.

– Igaz. Monda erre a parlamentair. S nem szólt többet. Visszatért, a merről jött.

Néhány óra mulva újra hangzott a trombitaszó: a küldöncz ismét jött az ellentáborból.

Most már nyilt szemmel bocsáták a torlaszig.

– Meddig akarja ön a Mehádia-kulcsot védelmezni? kérdé Inczétől.

– A míg azok ott mind a túlparton lesznek, monda Incze.

– Beletelik két nap.

– Valószinű.

– A dandárnok két napi fegyverszünetet ajánl önnek.

– Azt elfogadom. Mondja meg neki, hogy üdvözlöm. Most van esti kilencz óra. Holnapután kilenczkor a viszontlátásig.

Két napig lehetett pihenni.

A menekülők az alatt mind áttakarodhattak a török partra.

A második nap alkonyán Áldorfai Incze nagy máglyát halmoztatott össze a torlasz mögött tört szekerekből, továbbvihetlen málharomokból, annak a közepébe garmadoltatta össze a hátrahagyott puskatöltényeket, a lőport. S aztán a máglyát körülrakatta mint egy pyramidot a szuronyos lőfegyverekkel. Nincs már rájuk szükség többé.

A mint az árnyék leszállt a mély völgybe, útnak indítá csendben az utolsó kis csapatot. Maga hátramaradt és várta, míg azok messze elhaladnak.

Akkor kezébe vette óráját s nézte, míg a mutató kilenczre ér.

Abban a perczben felvette az égő kanóczot, az ágyuhoz lépett vele s elsütötte azt. A fegyverszünetnek vége volt. Nem akarta az ellenfélnek engedni azt a dicsőséget, hogy az kezdje meg az ellenségeskedést. Ő idézte fel azt.

Akkor levette a torlaszról a zászlót. Hirhedett zászlóaljának diadalmas jelvénye volt az. A lobogót leszakítá róla s a dereka körül kötötte öv gyanánt.

Azután a kanóczot beledugta a máglya közepébe. Az őrtűz üszkeit ráhányta a gyulékony halmazra. Azzal lovára vetette magát s lassan poroszkált lefelé előrehaladt csapatja után.

A fellobogó máglya messze bevilágította a hegyi utat.

Negyed óra mulva hangzott a hegyrendítő pukkanás. A torlasz felrobbant. Az égretörő lángoszlopban mintha tűztányérok forognának s hulló villámok ezrei czikáznának össze-vissza. Azok a légbevetett ágyu kerekei voltak s a repülő szuronyok.

Azután sötét lett minden.

Reggelre eljutott az utolsó csapat is a Dunapartra.

Inczét ott várta a parton a felesége, s bográcsban puliszkát főzött számára. Tudta, hogy ki van éhezve.

A CSÁB.

Még sokan vagyunk, a kik emlékezünk rá, mit tesz e két szó: «nincs többé!» kik annak minden kínzó változatán keresztülmentünk.

Vagyonunk: «nincs többé!» Tegnap volt, ma már elveszett; házunk rom, birtokunk elkobozva, a bankjegy tárczánkban értéktelen papirrongy.

Hivatásunk «nincs többé!» Tegnap még urak, tekintetes, nagyságos, méltóságos urak voltunk; ma semmik sem vagyunk. Tudományunkra, tehetségünkre, vitézségünkre sehol a világon semmi szükség többé. Ma-született csecsemők vagyunk, a kiket az anyjuk kitett idegen ház küszöbére.

Jövendőnk: «nincs többé!» Az az egész világ elmult, melyben mi éltünk. Csak kövületek vagyunk már, a kik még gondolkoznak.

S mind ennek felteszi a töviskoronáját e nehéz mondat: «hazánk nincs többé.» A benmaradóra nézve egy nagy börtön az, a kimenekülőre egy elsülyedő világrész. Azok az egyre távolodó kék hegyek mintha tengerbe sülyednének alá, a futó szemei elől.

De hát arra emlékezünk-e, hogy mind ezt a sok nehéz «nincs többé» gondját egyetlen «van még» képes volt megenyhíteni?

«Van még egy nő, a ki az «enyim.»

Enyim; szeret; velem van…

A míg ez az enyim, addig nem ejt el sem veszteség, sem csábítás. Addig ha nincs vagyonunk, de van kincsünk; ha nincs hivatalunk, de van ösztönünk minden munkára; ha nincs jövendőnk, de van reményünk mindent visszaszerezni egyszer; – még a hazát is, s addig otthonunk is van.

A hol ketten együtt lehetünk, az az otthon.

Az az egyetlen kis szív egy megmentett sziget egy elsülyedt világból.

Áldorfai Incze attól a naptól fogva megszünt a külvilággal törődni, melyen a török földre átlépett, semmit sem hozva át magával az egy év alatti mesevilágból, mint egy feleséget és egy derekára kötött zászlót.

Őt nem érdekelte többé a magas politika; beszélhettek társai a viddini táborban szép meséket angol interventióról: nem adott rá semmit. Káromkodhattak mások a kiutahiai belebbezés ellen: az sem izgatta fel. Csak egy eszméje volt: a feleség.

Társai, a derék menekült hontalanok, sok kínnal-szült ábrándot temettek még el aztán. Neki egyik sem volt halottja. Ő leszámolt a multtal. Vesztesége volt egy elveszett haza és egy elveszett mennyország: nyeresége volt egy megmaradt feleség.

A nagy veszteség skeptikussá tesz.

– Oh, barátom, Incze! még ha meg nem nősültél volna, sem lehetne belőled többé pap. A haza és a menny együtt veszett el. Az elbukott mit keressen még odafenn? Lamentálni menjen-e oda az angyalok és idvezült szentek nyakára? Pöröljön az Istennel, hogy miért hagyta elbukni nemzetét? Keresse az örökkévalóságot azzal a tudattal, hogy azokat mind ott fogja találni, a kik őt legyőzték, legázolták? Mert hiszen a mennyországhoz a győztes is jogot tart. Azért énekel «Te Deum laudamust.» A háború dogmája halomra dönti az egész keresztyén dogmát. A keresztyén dogma szerint a gyilkos pokolra jut. A háború dogmája szerint a gyilkos «is» a mennybe jut, meg a megölt is. Hogy férnek azok ott meg? Egyedüli észszerű dogmája a mahomedánnak van. Nála «csak» a gyilkos jut a paradicsomba. A legyilkolt hitetlen kutya. Az megy a gyehenna vermébe s nem hordja még a más világon is a boldog győztes után a levágott fejét a markában. A ki hazát vesztett, nem mehet többé az oltár elé.»

Ezt susogta egy este egy ismerős hang Incze fülébe. A fásultság közepett alig jegyezte meg magának az alakot. Talán Stomfai Gideon volt? Hogyan menekült meg? Hozott-e el valamit a félre térített kincsekből? Nem kérdezte tőle. A hontalanok nem ismerik már egymást. Mindenki csak magával törődött.

Egy határozott vágya volt Inczének: elmenni innét messze, olyan messze, hogy az egész földteke legyen közötte és e balcsillagzatokkal megrakott ég között. Ki olyan országba, a hol nem szégyen napszámmal keresni a kenyeret.

Walter Leo ajánlatára büszke volt visszagondolni. Fényes az; de alamizsna. Volt azontul is még a magyar menekülteknek egynél több okuk nem kivánkozni a Szajna-parti világvárosba – lengyelnek.

Hanem a menekült egyúttal fogoly is; foglya az európai diplomatiának. Arra kell mennie, a merre viszik, nem a merre menni akar.

A menekültek egy része még a viddini táborból visszatért haza. A nagyobb rész. A közvitézek serege. A győztes utánuk küldé a bocsánatot. De a kik egy fejjel kilátszottak a tömeg közül, azoknak jó volt azt a fejet megőrizni.

Inczét nem ragadta magával sem ábránd, sem keserű czivódás bajtársak között; a török vendégszeretet piláfját sem szidta; jó volt az, mert megosztotta feleségével.

A belebbezési sanyarú útban ismét összetalálkozott Gideonnal.

Ez most már rongyos volt és piszkos; ócska gubában járt.

Szidta az egész világot. Gyalázat az ilyen élet. Még a bajtársakban sem lehet bízni. Kirabolták, elvették minden pénzét.

– Úgy kell neked! csak a lopottat vették el.

– Hát te mivel vagy külömb ember, azért, hogy féltél lopni? Koldus vagy, mint én. Alamizsnából élsz, mint én. Oda kerültél, a hova én. S nincs másfelé kijárásod, mint nekem.

Incze feleségére tekintett és mosolygott. Serena arczáról visszasugárzott e mosoly.

Gideon keserüen monda:

– Én még tudok egy ajtót, a mely kinyílik mindenkinek. Itt nálam a kulcsa. (Egy pisztolyt vont elő zsebéből.) Velem a sors nem tréfál kedve szerint. – S hogy megmutassa, mennyire nem engedi magával komázni a balsorsot, a pisztoly sárkányát felvonta s a cső végét a fogai közé szorítá. Senkit sem ijesztett meg vele. Talán meg sem volt az töltve.

Incze most már gúnyosan mosolygott:

– Eredj! A ki beszél arról, hogy megöli magát, az nem teszi azt meg.

– S te nem beszélsz róla!

– De nem is teszem, szólt Incze, felesége kezét szorosabban húzva karjai alá.

– Tán vétek az? Te még tán hiszed azt, hogy van lélek, van másvilág? És ha van? Hol van megtiltva az öngyilkosság? Nem erénynek tartották-e azt Hellasz és Róma classicus korszakában? Nem úgy ábrázolják-e a respublikát, mint egy nőt, ki tőre hegyét öngyilkolásra készen tartja, szivének szegezve?

– Már az, hogy az öngyilkosság eszményképe nőnek van ábrázolva, mutatja, hogy az nem férfierény. A társadalom hibája, hogy ez a nőnél még igazolható lehet; de a férfinál soha. Nyomor, szenvedés elől megszökni az élettől, gyávaság. Ha vagyonomat vesztém, megtanulok ezután koplalni; ha bűnt követtem el, kiállom a büntetést; ha becsületem vesztettem el, kezdek egy új életet, s évek során át küzdve, visszaszerzem az emberek becsülését; ha szerelmemben csalódtam, viselem a szív fájdalmait; ha hazám meghalt, megmaradok élő, kiáltó sírkövének; de azt nem mondom soha: «én nem viselem tovább a fájdalmakat; ti többiek, a kik itt maradtok, osztozzatok meg rajtuk.» S ha nincs miért éljek, van feleségem: ő érte élek.

A csábító dæmon kaczagva ment odább; s a távolból rákezdé dalolni hajdani országgyűlések gúnydalát:

A gúny vonatkozott Incze helyzetére.

– Én nem hiszem, hogy őt kirabolták volna; monda Incze nejének. Bizonyosan elkártyázta a ferde úton szerzett összeget. Régi szenvedélye volt a játék.

– Én pedig nem hiszem, hogy elvesztette volna a pénzét, szólt Serena. Csak híreszteli azt, s rongyban jár, egész kérkedéssel, hogy ne keressenek rajta semmit.

– Az meglehet; de akkor mi oka lehetett előttünk ezt az öngyilkossági paródiát eljátszani?

– A kisértés.

Incze hosszan gondolkozott ezen a szón.

Azután hetek multak el. A keserves vándorúton bujdosók el voltak zárva a világtól. Kisérgették őket egyik városból a másikba, s tanulhattak az alatt etnographiát.

Egyszer aztán kitálalták nekik az európai diplomatia főztét.

A szabadságharcz kiválóbb alakjai Kiutahiába belebbeztetnek.

A többi választhat magának e három közül:

Vissza akar-e térni szülötte földére (hazának nem nevezik azt már) s alávetni magát az irgalom-nemismerő haditörvényszéknek? Vagy neki indulni a széles világnak s keresni, hogy hol van a földön még egy olyan üres folt, a honnan egy ember hiányzik?

Vagy pedig itt maradni Törökországban s beállni a török hadseregbe redifnek.

Incze és balsorsának több osztályos társa a kivándorlást választották. El innen, ebből a nyavalyás Európából! Valami ötvenen elhatározták, hogy ki fognak menni Amerikába. Ezek többnyire olyan emberek voltak, kiknek családjuk volt, s azt vagy magukkal hozták már ide, vagy maguk után szándékoztak hívni oda, a hova őket veti majd a sors.

Sajátságos lélektani talány, hogy leginkább ezek választák a kivándorlás keserű poharát, míg a török szolgálatba állást, a mi olyan kecsegtetőnek látszott, azok keresték inkább, a kik egyedül álltak a világban. Előkelő nagy nevek adták a példát.

Az akkori szeraszkiérnek kedvencz eszméje volt ez. A harczedzett magyar sereg kiváló tehetségeit beoltani a török hadseregbe. Az áttérők fényes igérettel voltak kecsegtetve.

E csáb Áldorfai Inczét sem kerülte el.

Azon időkben az európai hírlapok valami Jaszmagi nevű emberről beszéltek mindenféle kalandos meséket.

A mesék nem voltak igazak, a Jaszmagi név sem létezett. Török czíme ez az iródiáknak: jaszmagdzsi.

Sztambulban már vörös feszszel a fején kereste fel Inczét Gideon.

Nem volt már rongyos: török egyenruhát viselt; ő is jaszmagdzsi volt a szeraszkiér szolgálatában.

Ez az ember többet tudott, mint Protæus; valahányszor néhány havi távollét után találkozunk vele, mind annyiszor nemcsak más alakot mutat be, de egyszersmind más kedélyt is.

Ezuttal valóságos «ifju török» volt.

Mahomedán, a ki atheista; müzülman, a ki bort iszik; ozmanli, a ki világpolgár. Szelim aleikummal üdvözöl, s félig török, félig franczia nyelven beszél. Ismerőseit effendinek czímezi s a sipkát nem veszi le a fejéről a szobában, hanem a quadrillet kankan figurákkal járja. Török reformokról fecseg s a szultán előtt arczra veti magát. Barátkozik a követségi attachéekkel, s megtanítja őket hasist enni.

Sztambulban az első ember volt az «effendi», a ki Inczére ajtót nyitott.

Incze jellemének egy gyönge oldala volt: nem tudott gyülölni.

Erre az emberre ő annyiszor megharagudott; a pillanatnyi gerjedelemben képes lett volna őt megölni; hanem a mint a harag elpárolgott, el is lett az feledve. Gideon vakmerő modora meglepte őt. Készen volt ellene a védelemre, mert felismerte benne örök ellentétét; de nem birta őt magától távol tartani. Nem birt a vas jellemeknek azzal a mágnes-hatásával, mely el tudja magától taszítani az ellenszenves alakot s ajtót zár előtte, mielőtt megszólalt volna.

A helyzetnek is volt erre befolyása. A számüzöttnek, a hontalannak az idegen földön az ismerős arcz mosolygása jól esik, bárha a hajdani ismeretség alapja viszálkodás volt is.

S még egy prózai indok is járult hozzá, hogy Guidó újra találkozhassék Inczével. S ez indokot Serena képezte.

Serena nem volt a regényhősnők amaz eszményképe, a kik csak magasztos erényekkel tündökölnek; szépségük festői, eszmejárásuk költői, szerelmük mennyország s a férfit istenné teszik általa.

Serenának igen hétköznapi erényei is voltak, a mik a nőt nem teszik széppé; de hasznossá, s a mik a férfit nem mint istent, de mint embert érdeklik.

Serena életrevaló asszony volt, a ki férjére nézve hasznossá is tudta magát tenni. Bátorsága, önfeláldozása, annyi volt, a mennyire férfi soha sem viszi. Ez asszonyi tulajdon.

Nagy csoport menekülő között egyedül ő tudott angolul. Azon időkben még azt az iskolákban nem tanították; ő atyjától tanulta azt.

Annálfogva mindjárt eleinte ő volt a tolmács honfiai és a velük érintkező hatóságok között. S minő tűzről pattant szószóló! Hogy tudott veszekedni az élelmezési biztosokkal! Mikor asszony pörlekedik, a legnagyobb áldozatot hozza. A veszekedés az ő idegeit rongálja, arczát kiveszi széptani formájából; de ha ő nem czivakodnék minden nap egy csoport alávaló, önző, komisz zsebrákkal, azok a férjének a szemét is kilopnák; a férj tud ám neki menni egy ágyúnak, visszafelelgetni egy királynak; de egy kofa, egy pimasz szolga előtt béna lesz és megnémul, s egy ravasz csaló által lehagyja magát vetkőztetni. Az asszony pedig ilyen helyzetekben hősnő!

Serena volt tehát egy nagy csoport emigrans ügyvédje, tolmácsa, pártfogója. Mire Sztambulba jutottak, már törökül is tudott. Lángesze volt mindenhez.

De még egyébhez is értett.

A mint a kénytelen vándorútban itt-amott felütötték a sátorfát: Serena azonnal konyhát rögtönzött, edényt vásárolt, kiment a piaczra, élelmi szereket vett, neki állt sütni, főzni, s pompásan értett hozzá. Az emigransok úgy imádták, mint az egyptomiak az Isis Istent, a ki számukra egy kis jó hazaemlékeztető «szépasszonyfőztét» tudott készíteni. S ez a művészet jövedelemmel is járt. Megfizettek érte. Incze azon vette észre, hogy a felesége pénzt szerez. Serenának pedig ez tréfa volt és gyönyörüség. Nem robot, nem az asszonyi nem megalázása a tűzhely; (annak a ki érti) trónus az: a melyről a világot kormányozza. Serena a helyett, hogy sápítozni, szerencsétlenkedni segített volna a férfiaknak, főzött nekik, s jó kedvet adott hozzá.

Irigylésre méltó ember ez az Incze!

Hanem az ilyen helyzetben aztán az ember nem lehet nagyon válogatós, hogy kit fogadjon el magánál. Serena Sztambulban is elővette ezt a művészetét, mert azzal bíztatták, hogy sok hónap letelik még addig, a míg a török kormánytól ki jön az engedély a tovább utazhatásra. Felállította addig a magyar konyhát. S a legelső vendége Gideon volt. Aztán jött több is. Az effendi tudta vegyíteni a tréfát a komolylyal új helyzetében. Az áldozat: törökké lenni, ez volt a tréfás oldal; hanem a nyereség: töröknek lenni, ez volt a komoly rész.

Az ebédelő társaság véleménye ide-oda ingadozott; csak Inczéé állt szilárdul. Elitélte azokat, a kik török szolgálatba álltak.

– Csak «te» ne beszélj! Támadt rá az effendi (most Vely bég volt a neve). Ha tudtál pápistából kálvinistává lenni, mi nagy ugrás van innen a mahomedánig? Az ozmánnál nincs Jézus jobban degradálva, mint a kalvinistánál a Boldogságos szűz. A mahomedán fatalismus pedig épen azonos a kálvinista prædestinátióval.

– Nincs nekem semmi bajom a dogmákkal; felelt rá Incze. Az embert saját tettei üdvözítik. De nem akarok olyan országnak fia lenni, a hol a nő rabszolga, s az utczán beburkolt arczczal jár; mert feleségem van.

– Papucshős!

– Igaz. Én feleségemet becsülöm.

Ezt Serena nem hallotta; ő nem űlt az asztalhoz. Csupa férfi társaságot feszélyez az, ha egyetlen nő ül az asztalnál. Neki künn volt a konyhában dolga.

– De midőn itt olyan fényes állást nyerhetnél, a melyben még magasabbra vihetnéd eddigi hiredet.

– Ez sem czélom. Katona voltam, míg hazám volt. Most nem gondolok kardomra többé. Nálam ez csak kötelesség volt, nem mesterség. Nemzetemből számüztem magamat; de azért más nemzetet nem fogadok. Elég nekem a hazám miatti keserv; nem szerzek magamnak még török keserveket is. Arra pedig, hogy honszeretet nélkül álljak be egy ország katonájának, még nagyon kényes vagyok. Tisztelem a metempsychosist; de galandféreg Törökország gyomrában nem leszek.

– S mi lesz belőled, ha innen elmégy?

– Amerika elég nagy, elférek benne.

– S mihez kezdesz ott? Beállsz tanárnak valamelyik amerikai egyetembe, római classicusokat ismertetni, s olvasod a yankee tacskóknak a «Tityre tu patulæ recubans sub tegmine fagi»-t a maguk nyelvén «Tájtiri, tyu petsölei riköbens szjub tidzsmájni fedzsi?»

Nevettek rajta.

– Nem, szólt Incze. Van két izmos vállam s a zsákhordónak Amerikában két dollárt adnak naponkint.

– S hogy jutsz odáig? útiköltséged sincs.

– Beállok egy steamerre katlanfütőnek.

– Ez bolond. Ezzel nem lehet beszélni.

Azzal elkezdett más hurokat pengetni a csábító. Leirta a szeraszkiér nyári palotáját, szerálját, életrendét a Gökk Sü vizei mellett. Ezeregyéjszakai képek azok. Sok gyönge szív felhevült azokon: csak Inczéé nem. Pedig ő rá volt az mind számítva.

Fejét rázta, mikor az effendi búcsút vett tőle.

– Aludjál rá holnapig egyet, mondá neki Vely bég s a konyhában Serenát így üdvözlé:

«Aleikum unallah szép Aszszéki».

Incze nem is szólt erről nejének semmit.

Másnap ismét meglátogatta őt szállásán Vely bég. (Másutt nem volt található.)

Az effendi fontoskodó titkolózással sugá fülébe:

– A szeraszkiér küldött hozzád. Én az ő jaszmakdzsija vagyok.

– Tudom.

– Ma ötkor lakomára hivat magához.

– No hát mondd meg ő excellentiájának, hogy csókolom a kegyes kezeit; de magam is vendégeket hívtam mára hozzám s a feleségem ma olyan pompás gulyáshúst főz zöld paprikával, hogy én azt a szultán lakomájáért sem cserélem el.

Az effendi dühösen hagyta ott Áldorfait s nem látogatta meg többet.

Hanem ez időtől az Amerikába vándorlandó menekültek tapasztalták, hogy útleveleik kiadása oly végtelen húzást halasztást szenved, hogy már ide s tova ki is tavaszodik az idő s ők még mindig itt vannak rekedve. Valami titkos kéz hátráltatja elmenetelüket.

Serena maga lótott futott az ügyükben egyik követségi palotától a másikhoz. Az asszonyok a legveszedelmesebb sollicitátorok a világon.

Végre kikapták az útleveleiket s mehettek Isten hirével.

Inczének maga Vely bég hozta el a kész útlevelet, az illető követségtől láttamozva. Megkimélte őt a fáradságtól.

Ezuttal szivélyes, barátságos hangot szenvelgett. Komolyan, higgadtan beszélt.

– Nagyon sajnálom, hogy elválunk egymástól. Most látom csak át, hogy milyen szükségem volt rád az életben. Hol kapok én még egy olyan embert, mint te voltál, a ki velem bűneim miatt czivakodjék, megdorgáljon? Ezek itten még túl tesznek rajtam. Sokat használhattál volna még itt hazád ügyének is. A dolgok fordulhatnak úgy, hogy ma-holnap kiüthet egy európai háború, a melyben Törökország lehet az archimedesi pont, a honnan a világot kimozdíthatjuk helyéből. Te nem hiszed ezt. Pessimista vagy s én nem akarlak rábeszélni. Azonban, hogy lássad, mennyire komolyan számítok a jövő eseményekre s azokban a te roppant tehetségedre: vedd át ez iratot; ki se bontsd; tedd a zsebedbe. Ez a te kineveztetésed az anatoliai hadsereghez «ferikké», kétlófarkas pasává. Nem fogadtad el. De azért tartsd magadnál az okmányt; talán meggondolod magadat; talán rá kényszerít a sors, vagy saját meggyőződésed, hogy hasznát vedd; ha pedig nem: hát tedd el emlékül, foglaltasd rámába, s mulasd magadat rajta. S már most vegyünk búcsút.

Az effendi olyan őszinte arczczal beszélt, hogy Incze maga nyujtotta neki a kezét búcsúszóra.

– Hanem – ezt a kegyet (bár hasznát nem veszed is talán mégis nem ártana a szeraszkiérnek megköszönnöd. Tudod, csak azért, hogy ne higyje ez a buksi török, hogy hollandusok vagyunk.

– Igazad van. El fogok hozzá menni.

– Ne félj ám tőle. Nem fog biztatni, hogy maradj itt; politikáról pedig épen nem elő sem hozakodik. Megmutogatja a fegyvereit, meg a tulipánjait, kiszívsz vele egy nargilét, megiszod egy csésze kávéját s aztán jójczakát kivánsz neki.

– Akarsz velem jönni?

– Szivesen. De egyet mondok. A szeraszkiér a Bosporuson túl lakik. Éjszaka lesz, mire tőle visszakerülsz: nem jobb volna előbb kedves nődet úti podgyászoddal együtt az Aligatorra elszállítani? Társaid már mind ott vannak: mit csináljon egy asszony itt egyedül ebben a nem igen dicséretes hirű török városnegyedben?

Ez az indítvány még Serena szemeit is beköté. Jó akaróját látta Vely bégben. Tulajdon aggodalmának adott az kifejezést.

Serena is félt tovább egyedül maradni e helyen, miután menekült barátaik mind a tengerre szálltak már. Gideon figyelmes gondoskodása elaltatá gyanuját.

S aztán egészen megnyugodott, mikor az effendi visszatért a hordárokkal, kik málháit a Bosporus partjáig szállíták s még maga keresett nekik egy kaikot, s annak a révészével úgy alkudott meg, hogy elébb az Alligatorra elszállítják az asszonyságot, azután őket kettőjüket a Gükk Sü partjára a szeraszkiér palotájáig; ott várnak, míg a bég visszatér s azt elhozzák ismét a hajóra. Serena meg volt elégedve azzal, hogy Vely bég hat piasztert le tudott alkudni a kaikdzsitól, s megfenyegette, hogy a talpára veret, ha leiszsza magát.

Azzal beleültek a csónakba s mind a hárman átvitették magukat az Alligatorhoz. Serenát csupa ismerős arcz fogadta ott. Jó helye volt. Incze ment Vely béggel a túlpartra.

AZ ALLIGATOR.

Az «Alligator» az Északamerikai Egyesült-Államok hadi korvettje volt.

Már egy hónap óta ott horgonyozott az Aranyszarv öbölnek abban a részében, a meddig idegen hadihajóknak szabad elmenni.

Mintegy negyed angol mértföldnyi távolban tőle ült horgonyain az osztrák brigg «Salamander», békés szomszédságában.

Az Alligator egyedül azért várt ott, hogy azon magyar menekülteket felvegye, a kik az Egyesült-Államok területén ohajtanak letelepedni. Kapitányának az volt az utasítása, hogy a mint a menekültek többsége el fogja határozni, New-Yorkba kivánnak-e menni, vagy San-Franciscoba? a szerint menjen velük az atlanti oceánnak, vagy a csendes tengernek.

Inczének nem kellett sokáig időzni a szeraszkiernél. A kitünő férfiu szives vendégszeretettel fogadta látogatóját; keveset beszélt vele; nem biztatta viszont-találkozással s nagy hamar elbocsátá.

Gideon az előszobában várt reá, s ott még egyszer elbúcsúzva tőle, karjába ölté karját s lekisérte őt a csónakig.

Mikor már Incze a csónakban ült, még egyszer kezeiket nyujták egymásnak. Inczének most már semmi gyanúja sem lehetett Gideonra. Egész őszinte barátilag megszorítá Gideon kezét.

Az nagyot sziszszent a férfias szorítástól.

– Átkozott erős kezed van. De nem az a baj. Hanem ez a gyűrű szorult az ujjaim közé. Ezt is a szeraszkiertől kaptam. Nesze fogadd el tőlem emlékül. Igazi talizmán a köve. S alatta titkos zár van. Az ilyen gyűrű rejtekében szokták magukkal hordani a török főurak azt a gyorsanölő mérget, a mi őket bizonyos zavarokból ki szokta menteni. No ne félj felvonni. Ebben nincs semmi méreg. S ha nem kell tőlem emlékül: dobd a vízbe.

Incze nem tehette, hogy el ne fogadja ez emléket; ámbár ő nem adhatott semmit viszonzásul Gideonnak.

– Pax tecum! Mondá a hajdani szerzetes egykori társának s aztán elsietett a partról.

A török kaikdzsik eveztek csendesen ki a Bosporusba.

Késő este lett, mire az Aranyszarv öböl árbocz erdejéhez eljutottak; Inczében a tündéri látvány, az ezernyi lámpafény az árboczokon, a sötétkék víztükörtől sokszorozva, egy aggályos gondolatot költött. Ha ő most e száz meg száz hajó között nem találná meg azt a gályát, melyen nejét hagyta!

Ő nem is találná meg bizonynyal; de a kaikdzsi itthon van ez erdőben. Ismer ez minden fát s tudja, hogy kinek a lobogója leng rajta? Odaviszik ezek, a hova parancsolva van. Úgy járnak azzal a kis halgyorsaságú ladikkal az árboczos szörnyek között, mint a benszülött az ismerős város utczáin. A vékony átlátszó köd, mely estenden a víz fölött terjeng, nem vezeti őket tán tévútra?

Most behuzzák evezőiket. Helyben vannak. A csáklyákat veszik elő, hogy megfogózzanak a hajó oldalába.

Incze erszényét veszi elő, hogy a kialkudott vitelbért markukba számlálja.

A kormányos visszautasítja a fizetést. Az a másik úr, a ki kialkudta, kis is fizette már a dijat.

Inczét meglepte e nagy barátság és becsületesség. A kaidzsi ezt el is hallgathatta volna.

Azután kiáltásukra lebocsátották a kötélhágcsót az érkezőért. Incze felkapaszkodott azon. A csónakosok tovább haladtak.

Incze a hajó födélzetén kevés embert talált. Hajós legényeket és katonákat. Nem tudta tájékozni magát.

A lünetteről egy tiszt szállt le eléje. Egyenruhájáról felismerheté benne a kapitányt.

Az «Alligator» kapitánya tudott németül is; azt az első találkozásnál felfedezte.

– Mi tetszik? kérdé tőle ez a kapitány.

Incze megmondá neki.

– Én vagyok mr. Áldorfai, honvéd-ezredes a magyar hadseregből.

A kapitány erre a szóra feltaszította homlokáról a sipkát, s elkezdte az üstökét vakarni. Elébb valami érthetetlen szókat dörmögött. Azután vállvonva mondá Inczének.

– Ha ön honvéd-ezredes a magyar hadseregből, akkor ön nekem foglyom.

– Hogyan?

– Ugy, hogy ön most osztrák hajó födelén van; tehát osztrák területen.

– Hát ez nem az Alligator?

– Nem. Ez Ő Felsége hadi gályája: a Salamander.

Áldorfai Incze megtanult valamit, a mit még eddig nem ismert, az ijedtséget, ennél a szónál. Gyáva lett.

– Én nem ide akartam jönni, hebegé erélytelenül.

– Azt elhiszem. Felelt pogány nyugalommal a Salamander kapitánya.

– Engem tévedésből, vagy ármányból hoztak ide.

– Az meglehet; de miután nekem utasításom van, ha magyar menekült jelentkezik hajómon, azt foglylyul letartóztatni: annálfogva nyugodjunk meg a malaproposban. Van önnek fegyvere, a mit átadjon?

– Nincs.

– Akkor sziveskedjék ön ezt az urat követni.

Az az úr volt a porkoláb, a ki Inczének megmutatta azt a kabint, melyben szállásolni fog. Egyébiránt tisztességesen bánt vele; ki sem motozta. A tengerészek humánus emberek. Az ajtót sem zárta rá; hanem egy őrt állított eléje.

Ott azután volt ideje Inczének elmélkedni a renegátok barátságáról s a török révészek becsületességéről.

Az Alligatoron pedig várhattak rá egész éjjel.

Minél tovább haladt az éj, Serena nyugtalansága annál nagyobb fokra hágott: hajnal felé megszánta egyik számüzött társ s vállalkozott rá, hogy kiszáll a partra Inczét keresni. Legegyenesebb út volt volt Vely béget felkeresnie.

Az úgy tett, mint a ki szerfölött meg van lepetve azon hír által, hogy Incze nem érkezett meg az Alligatorra; rögtön ugrott, szaladt tüvé tenni érte egész Sztambult; s nem telt bele egy óra, mikor már vissza is tért a bizonyos eredménynyel.

– Képzeld: azok a semmirekellő részeg kaikdzsik az este a ködös vizen ködös fejjel összetévesztették az Alligatort a Salamanderrel: ennek az ostoba müzülmának inglis, meg frenki, mind egy «gyaur köpek». Odavitték Inczét az osztrák hajóra: bizonyosan le van tartóztatva. Te eredj a hírrel az Alligatorra vissza; én futok a szeraszkiérhez, hogy segítsek az elfogotton. Egy óra alatt ott leszek nálatok.

Szavának is állt: egy óra mulva ott volt az Alligatoron.

A magyar menekültek között már akkor nagy volt az izgalom. Körülfogták a hajós kapitányt s iparkodtak vele megértetni a dolgot. Hanem akkor a yankee egyszerre elkezdett nem érteni németül. Egyáltalában nem értett németül. Azt sem tudta, hogy mi az a «Schiff» meg az a «gefangen»? Csak a fejét rázta. Az elkeseredett hazafiak aztán összerakták, a mi keveset tudtak angolul: az egyik egy szót, a másik a másikat; azokból egy vállalkozó szellem egész mondatokat tákolt össze s aztán igyekezett a kapitánynyal elhitetni, hogy az angolul van, a mit ő most elmond neki. Talán megértette: mert annyit mondott hogy «fatal accident!» s még jobban rázta a fejét, azután felment a lünettere, s elkezdett alá fel sétálni s a «Hail Columbiát» fütyörészte.

Serena tudott volna vele beszélni angolul; de előtte nem merték a bajtársak a helyzetet felfedezni, míg Vely bég elő nem jön.

Ez, a mint a hajóra érkezett, szóba sem állt senkivel; hanem azt kivánta, hogy egyedül közölhesse Áldorfai nejével, a miről tudomást szerzett.

Serena az aggódó hitves nyugtalanságával fogadta őt. Ez leküzdé benne az ellenszenvet, melyet az ember ellen soha meg nem szünt érezni.

– Mit tud ön férjem felől?

– Ő a múlt éjjel a ködben az Alligator helyett a Salamanderre tévedt s ott az osztrák hajóskapitány letartóztatta.

– Hogy tehette azt, hiszen neki amerikai útlevele van?

– Csakhogy Amerika messze van, s az útlevél még nem ád polgárjogot. A hajófödélzet pedig annak az országnak a területe, a kié a hajó. Az osztrák kapitány egészen a maga jogával él.

– Mi fog történni most?

– Hogy mi fog történni? azt őszintén megmondom, egész öntől függ. Ön választhat tetszése szerint. Az egyik lehetőség az, hogy ön most eljön velem a szeraszkiérhez, s annak kinyilatkoztatja, hogy férje elfogadta a török hadseregnél a ferikké kineveztetését. Az az ő zsebében van. Arra a szeraszkier oda fogja küldeni a hadsegédét a Salamander kapitányához s ön egy óra mulva látni fogja nem Áldorfai Inczét, hanem Oglán beyt: az anatoliai dandár ferikjét.

Serena arczát a büszkeség és szemérem pirja önté el e szókra.

– Én nem fogok a szeraszkierhez menni, sietett a rövid válaszszal.

– Akkor még két másik eshetőség van; szólt Vely bég kegyetlen humorral. Az egyik az, hogy Áldorfai Incze honvéd-ezredes ott marad a Salamanderen, mint elfogott menekülő. Hogy az ilyenekkel hogy bánnak mai nap? azt ön olvashatta a hírlapokban. A hajón is van haditörvényszék, haza sem kell őt szállítani s ön talán hallotta már, hogy a hajó árboczának a haránt póznája micsoda czélokra is szolgál még? Meg is láthatja legközelebb.

Serena összeborzadt e gondolattól.

– És mi a harmadik eshetőség? kérdé izgatottan.

Vely bég a vállát vonogatta s a fogait szivta huzódozva.

– Az, a mit ön legkevésbbé fog szeretni. Mikor elváltunk, Incze egy talizmángyűrüt látott meg ujjamon. Megtetszett neki s én odaadtam azt emlékül. Az ilyen gyűrü fejében viselik a török országnagyok azt a gyorsan ölő mérget, mely őket a selyemzsinórtól meg szokta szabadítani. E titkát a gyűrünek Incze is tudja.

Serena a szenvedély váratlan kitörésével fordult egyszerre Vely bégnek.

– Gyalázatos áruló! Ez az ön műve volt. Ön vitette megvesztegetett zsoldosaival férjemet szándékosan az osztrák hajóra. Távozzék előlem! Ne közelítsen felém többet. Siessen innen! Két perczet adok önnek az elfutásra. Ha addig innen nem menekül, kikiáltom a kétségbeesett bajtársak közé, hogy ön mit tett, s akkor Isten irgalmazzon önnek!

Vely bég elsápadt e szókra. Nem várt több biztatást, futott a csónakjához, senkivel szóba sem állt s csak midőn jó messze eleveztek már a hadi hajótól, kiáltott vissza az utána néző hölgynek:

– Asszonyom! Három közül az egyiket választani kell! Mash-allah!

A nő pedig azt mondta: «még van egy negyedik is,» s elszánt léptekkel felsietett a hajóskapitányhoz a lünettere.

Ez már tud aztán a yankeevel beszélni!

A menekült bajtársak odalenn nem értették, mit beszél angolul a kapitányhoz; de szemei, arcza, mozdulatai érthetővé tették azt.

Ah az egészen más, mikor egy asszony beszél el valamit! Hogy magyaráz annak minden arczvonása! Milyen igazság hangzik annak minden szavából!

– Nézzétek, most azt beszéli neki, mint szerették ők egymást! hogy nincs senkije a férjén kívül! Most azt mondja el, milyen hős, milyen nemes, milyen bátor volt az ő férje! Hogy küzdött a népek szabadságáért! Most felvilágosítja az ármányról, melylyel kelepczébe ejték. Most beszél neki a szabad államok magas kötelességeiről, a csillagos lobogó becsületéről! Nézétek, hogy melegszik a yankee! Hogy emeli az ökleit. Már mindjárt meghódítja! Ez az asszony felfordítja a világbékét! Most megszorítja a kapitány kezét s jobbjával az égre mutat fel!

Az Alligator kapitánya halk parancsszóval szólt alá:

– Zászló-apród! Lobogót… fő-árboczra… fel!

Azután a hangcsövön lekiáltott a hajó mélyébe:

– Füts gépet!

A nő térdre esett s megcsókolta a kezét.

A menekvők nem értették ezt a nyelvet, mégis mindent megértettek.

… Inczének ez alatt elég ideje volt elmélkedni a sors tréfái felett.

Hogy iparkodik valaki, a ki játszik az emberekkel, gáncsot vetni a futónak, hogy elejtse! Hogy kényszeríti azt, a ki állva akar maradni, az elbukásra! Mit tegyen most? Ő is tudja jól, hogy van számára háromféle választás. Az egyik a fogságban elvárni a balsorsot; melynek vége az előrementek példájából ismeretes. A másik: elővenni zsebéből a török kormány kinevezési oklevelét s hivatkozni török polgári jogára s hivatalos állására az ozman hadseregnél. Akkor aztán szavának is állni, és lenni annak, a mivé felavatta magát. – A harmadik – az a gyűrü. Felnyitotta a pecsétnyomó követ. Az a kis zöldet játszó szürke por: a «halálban válogatók» pora benne van.

Egész éjjel nem hunyta le szemeit. Cabinja szűk ablakán keresztűl az ég csodáira bámult s azokkal tanakodott. A sötétség rossz tanácsadó. Tagjai reszkettek, mintha lázban volna a kisértet jelenlététől. «Tedd meg! Ne tétovázz!» mondá az egyik; «ha a sors taszít, te ugorjál!» – «Tedd meg. Daczolj!» suttogá a másik; «ha ver az a hatalmas úr, te rúgj ki!» – Aztán feljött a hold. – Ez már jobb barát. Az arany fényözön végig feküdt a Bosporuson. E fénynél elővette Incze a török kinevezési okmányt. Az irás érthetetlen volt rá nézve, a betűk idegenek, hanem azért megtalálta benne a saját nevét: az czifrább talik irással volt bele rajzolva. – Megnedvesíté az ujja hegyét s az egész nevet tisztára ledörzsölte a pergamenről. Most már eldobhatja az egészet. – Az egyik ajtót már bezárta maga előtt. Arra nem hivatkozhatik már, hogy a török hadsereg tisztje.

Csak két választása volt már. – Hajh! ha az a nő nem volna, milyen könnyen készen lenne vele! Öt percz alatt be volna végezve az egész pör az ember és az ő teremtője között.

Mikor a nap feljött, a másik kisértet is el volt űzve. Tudta, hogy mit tegyen!

Korán reggel meglátogatta a hajós kapitány.

Nem volt az szivtelen ember. A tengerészekben mindig több kedély van, mint más katonában. A tenger felebaráti szeretetet prédikál!

– Lássa uram, én nem akarom önt bezárva tartani. Ez a hajón nagyon egészségtelen. Itt rossz levegő van. (Maga nyitotta fel a kabin ablakát.) Hanem ha ön becsületszavát adja, hogy nem fog a vizbe ugrani, akár menekülési kisérletből, akár öngyilkossági szándékból: akkor megengedem önnek, hogy szabadon járhasson a hátulsó födélzeten. S most jöjjön ön velem reggelizni.

Incze szavát adta.

– Sem a szökést, sem az öngyilkosságot nem fogom megkisérteni.

S hogy szavának őszinteségét bebizonyítsa, levonta ujjáról a talizmángyűrüt.

– Nézze ön. E gyűrüben olyan mérget birok, mely öt percz alatt utólérhetetlen embert csinál belőlem. Nem fogom azt használni.

S azzal a nyitott ablakon át a tengerbe hajította Vely bég ajándékát. Most már a második kisértet is elmult; most már nem volt semmi választása, mint férfi lélekkel bevárni, hogy mit hoz a sors? s nem lépni a rémek elől hátra.

– Nichts für Ungut! biztatá a kapitány. Meglehet, hogy a követségtől azt az utasítást kapom, hogy bocsássam önt szabadon: akkor – kezet szorítunk, s vitetem önt, a hová mondja. Lehet, hogy azt az utasítást kapom, hogy akasztassam fel önt, ha például in contumaciam el van már itélve. Akkor – kezet szorítunk s én felhuzatom önt ide a haránt-árboczra. Ez a mi sorsunk! Hanem addig is menjünk reggelizni.

Incze látott már a katonaéletben siralomházba tett szegény bünösöket jó étvágygyal falatozva ülni utolsó reggelijük mellett s meg akarta mutatni, hogy ő sem rosszabb náluknál. A kapitány saját cabinejába vitte őt falatozni.

Még azután olyan jó volt, hogy egy kis szórakozásról is gondoskodott foglya számára. A kapitány nagy kedvelője volt a távcsöveknek. Egész gyüjteménye volt telescopiumokból és perspectivákból. Incze pedig észrevetette, hogy ért az optikai készülékekhez. Ezzel nagyon megnyerte a tetszését a kapitánynak. Incze egészen értett a bonyolult gépek kezeléséhez s ugy beszélt azokról, mint egy tengerész. A kapitány egyik hires refractorát a másik után bocsátá rendelkezésére s nagy volt az öröme, ha Incze a távcsövön át megtalálta azt a kiváló tárgyat a világváros tömkelegéből, vagy a Bosporus árboczerdejéből, a mit feladott neki.

Egyszer aztán Incze megtalált egy olyan tárgyat is, a mit nem bizott rá a kapitány: az Alligatort.

A távcső olyan közel hozta az arczokat, hogy a néző azt hitte, hallania kell, a mit azok ott a hajón beszélnek.

– Úgy-e pompás üveg? kérdezé a kapitány.

– Az ám. (Épen akkor érkezett meg a hájófödélre Vely bég.)

– Százötvenszerte nagyít. Valódi Dollond-féle készítmény. Jól a szeméhez igazította ön? Ne segítsek rajta?

– Köszönöm. Igen jól látok.

– Ugyebár? olyan jól lát rajta az ember, hogy az arczokat megismerhetné, ha volna közöttük ismerőse.

– Valóban. Incze már azt is látta, hogy Vely bég elsiet, mintha űzné valaki. És azután látta azt a jelenetet, a mi Serena és a kapitány között végbement.

– Ez átkozott egy cső! tréfálózék nyers tengerész humorral a kapitány. Ha az ember feleségének téte a téte-je volna valakivel egy mérföldnyi távolban: jelen lehetne rajta, mint szemmellátó tanu.

Incze segített az élczen nevetni.

Egyszer azután megint látott valamit. Az Alligator kéménye füstölni kezd. Azután a csillagos lobogót kezdik kibontani s felhúzzák a közép árboczra. Abban a perczben, melyben a lobogó az árbocz hegyére ér: ezt a tényt egy ágyudördülés jelenti.

Ezt azután meglátja és meghallja a látcső nélkűl is mindenki.

– Mi az ördög az? mond a Salamander kapitánya, az Alligator füstöl és a középárboczra húzza föl a lobogót. Mit akar ezzel mondani?

Az Alligator még világosabban igyekezett gondolatait kifejezni.

A mint horgonyait felszedte, megindult a Salamander felé teljes gőzerővel s mikor puskalövésnyi közelbe ért hozzá, akkor hosszoldalát fordítva felé, horgonyt vetett mellette.

Akkor egy csónak zökkent el tőle, melyben egy hajóhadnagy ült. A csónak farán a parlamentaire zászló.

– Legyen ön szives cabinejába térni, szólt a kapitány Inczéhez. S maga sietett a hajójára érkező hadnagy elé.

Az bemutatta magát s átadta parancsnoka üzenetét.

– Önnek a hajóján egy utazója van az Alligatornak foglyul letartóztatva, a ki amerikai útlevél oltalma alatt áll.

– Az én hajómon van egy tagja a magyar felkelő seregnek, s nekem utasításom van az osztrák kormánytól, minden ilyent, a ki hajómra száll, letartóztatni.

– Nekünk pedig utasításunk van, minden ilyent, a ki hajónkon megjelent, s ott mint utas beiratta magát, mint amerikai polgárt, megvédelmezni.

– Ezt végezze el a két kormány egymás között.

– Jól van. Hanem ha az el nem végzi: akkor elvégezzük mi egymás között. Egy óra elég a követséghez menni, egy óra annak elhatározni magát, egy óra onnan visszatérni. Három óra elég rá, hogy az alatt ön is befűtethesse a gépet. Ha három óra alatt nem lesz mister Innocent Áldorfai az Alligator fedélzetén: mi megkezdjük az ágyuzást.

– Nichts für Ungut, mondá rá a Salamander kapitánya s bucsút vett az Alligator hadnagyától.

Azután szépen rendben megtette az intézkedést. Legelébb is a hadsegédét elküldé a tudósítással a követséghez; azután elkezdte a katlant fűttetni; azután kiadta a parancsot: le a függ-ágyakkal! a tüzéreket az ágyukhoz rendelé, a matrózokat a horgonyt felvontató koronghoz; akkor aztán felhúzatta a lobogót a közép árboczra. Az ágyúdördülés jelt adott.

Ez alatt másfél óra mult el. Itt volt az ebéd ideje. A kapitány beszólt Inczéhez.

– Uram: kész az ebéd. Még másfél óránk van azt elkölteni.

Az ebéd azonban fél órát sem vett igénybe. Még egy hosszú óra maradt hátra.

A kapitány arról is gondoskodott, hogy ezt a hosszú órát vendégével kellemesen eltöltesse. Válogatott szép tengeri kagyló-gyűjteménye volt. Incze ahoz is értett.

A kapitány egész kedvvel magyarázta neki a malakologia legujabb felfedezését.

– Néze ön ezt az Euplecteia Aspergillumot. Ez is egy puhány háza. Olyan, mintha selyem szálakból volna szőve. De e selyem szálak kőből vannak; a tűzben égethetlenek, mint az asbest. Az egész egy kürt alakú cső; a szélesebb nyilást egy szabályos rácsozat zárja be. S ezt a remekművet egy puhány készíti. Egy kocsonya-testü állat. S ez az állat úszik ezzel a szövött hajóval a vizek alatt. Megvilágítja maga körül a tengert ölnyi messzeségre. Megtámadóját visszaveri villany-ütésekkel, a miktől az elkábul. Valódi tengerész. S milyen öntudatos állat a mellett! Nézzen ön ide. Egy helyütt a házát kilyukasztotta valami. Bizonyosan egy tengeri pók, a mely aztán meglakolt érte. De a finom selyem hajó mégis csak lyukat kapott. Akkor mit csinált a bölcs Euplecteia? Elővette a selymét, befoldozta szépen a szövetén ejtett lyukat; mint a hogy az asszonyok be szokták tópolni a lyukas harisnyát. – Apropos: «asszonyok!» van önnek talán felesége? – Ah! S az ott van az Alligatoron? Nagyon szép. Még fél óránk van várakozni. Fél óra mulva vagy meglátja ön a feleségét, vagy irhat hozzá bucsúlevelet. Nem szokott ön ebéd után aludni? Még fél órája van rá…

Azonban nem volt rá félórája.

A hajóőr jelenté, hogy a csónak jön visszafelé a hadsegéddel.

Itt még sincs idő már egy ebédutáni álmocskát elbólintani.

A csónak megérkezett. Inczét az alatt két fegyveres őr közé állították.

A hadsegéd felkapaszkodott a tetőre. A kapitány feltette háromszögű kalapját. A hozott levelet átvette, felszakítá és elolvasta.

Azután megnézte az óráját nagy hidegvérrel. Még tiz percz az idő.

Akkor odafordult Áldorfai Inczéhez s azt mondá neki – angolul: (ő tudta miért?) «Mister Innocent Aldorfai, citisen of the United Staates of North-Amerika, you may go, in alle Teufels Namen, where you will!» – Azzal odament hozzá s megszorította a kezét: «Nichts für Ungut.»

Még öt percz volt hátra a kiszabott időből, mikor Incze az Alligator födélzetére lépett. A kapitány a födélzeten állt s kezében tartá az óráját. Incze odasietett hozzá, háláját kifejezni.

Az amerikai tengerész némán inte kezével elutasítólag s oda mutatott Serenára.

Köszönje szabadulását annak.

… Óh az asszonyok, – a kik szeretnek, – országokat képesek megmozdítani, – mikor kétségbe esnek…

… A kivándorlók egyszerre rázendíték a «Hail Columbiát.»

AZ ÁTÜLTETETT NÖVÉNYEK.

De már most hová?

A török kormány minden menekültnek ötszáz piasztert adott uti költségül. Ez volt az utolsó örökségük az «ó világtól.»

Az «új világ» kormánya pedig ingyen szállítá el őket.

Hálaérzettel emlékezzünk meg mind a kettőről. Ez is jól esett.

Mielőtt a magas tengerre szállt volna ki a hajó, mr. Sparkins az Alligator kapitánya felhívta a menekülteket, hogy határozzák el: az Új világ melyik részében akarják magukat partra tétetni? vagy kétfelé akarnak-e válni és külömböző helyeken letelepedni?

A kivándorlók az Alligator födelén számszerint negyvenen voltak.

Elébb a második kérdésre nézve határoztak. Egyhangulag mondák ki, hogy mindnyájan együtt akarnak maradni, s a mit a többség határoz, azt mindnyájan elfogadják. Azt a kérdést azonban, hogy hol települjenek le? elébb mr. Sparkinssal kivánták tanácskozás alá venni.

Valamennyi között egyedül Áldorfai felesége volt képes angolul érthetően társalogni: őt bízták meg a szövetség tagjai az értekezlettel.

Mr. Sparkins valódi amerikai jellem volt. Lehetett nála jó szivet találni, csakhogy azt nagyon keresni kellett, el volt jól dugva. A keresőnek elébb sok vexir-lakatot ki kellett nyitogatni, míg hozzá juthatott. Ajándékozni az amerikai nem szokott; hanem a munkakeresőt utasítani, hogy hol kap munkát? azt megteszi. Alamizsnát nem ad, de enged kenyeret keresni; nem pártfogol, de segít. Rokonszenvével nem biztat, de a rászorulót oltalmazza. Elvisz oda, a hova kivánod; hanem aztán ott hágy!

Mr. Sparkins igen rövid, lapidaris stylusban szokott beszélni.

– Önnek a honfitársait már ismerem, mondá Serenának. New-Yorkban, vagy más nagy városban nem lesz jó nekik letelepedni. Sok pénzök nincs. S pénzt csinálni (mint nálunk mondják) nem tudnak. Üzlethez nem értenek. Kézműipart nem tanultak. Tudományukkal nálunk nem kereshetnek semmit. Földmivesnek talán jók lesznek. Vehetnek olcsó földeket Texasban, Jovában. Tanácslom, hogy hajózható folyam mellett. Ha ehez kezdenek, együtt maradjanak. Ott az ember mindent maga végez: cselédet nem kap; a rabszolga drága; önöktől el is szökik könnyen. Nem értenek a rabszolgatartáshoz. Sanyaru életmód lesz, a ki nem szokott hozzá. A másik választás: Kaliforniába menni, aranyat ásni. Tömérdeken mennek most oda. Három éve, hogy az első aranyat felfedezték a Sacramento partján s azóta nyolczvanezer ember vándorolt be s San Franciscot magát hetvenezer lakja. Amerikai, ír, német, creol és chinai. Még magyar is fér el ottan. A földalatti kincs nagysága a mesével határos; de valóság. Vannak egyes aranyásók, kik egy év alatt nábobokká lettek az ásó és csákány segélyével. Kemény és piszkos munka, de szerencsével jár. Ez a társaság, melynek ön is tagja, jól fogja ott magát érezni. Kalifornia hantjai alatt felkeresni az aranyat, csak folytatása lesz annak az álomnak, a mi volt Magyarországon felállítani a köztársaságot. S csaknem sikerült. Hátha Kaliforniában több lesz a szerencse? Az az élet épen a világgal meghasonlott embereknek való. A kik erőszakolni akarják a sorsot. Én önöknek a San Joaquim partjait ajánlom.

Serena sóhajtva válaszolt.

– Sajnos, hogy sorsosaim túlnyomó többsége szinte oda vágyik. Az aranyföldről hallott regék mind elmámorosíták fejeiket. De mi legyen az én férjem ott, a hol mindenkit az arany éhsége kerget a föld alá? Ő, a ki az aranyat elszórta magától, mikor azt ajándékba kinálták neki, ő, a ki az útfélen hagyta az aranyat, mikor az öt mázsás darabban feküdt előtte; az aranyat, a mi az ellenségé volt, s most ugyanaz az ember menjen földet vágni, kutatni az iszapban, homokszemnyi arany atomokért és érezni azt az éhséget, a mi az arany után támad? kapzsivá, irigylelküvé lenni? Ez nem az ő lelkének való.

– Tudom. Ismerem az urat. Ő lelkész volt elébb. No hát itt is lehet az megint. A papot jól megfizetik. Ott is születnek, halnak, házasodnak és gyónnak az emberek.

– Uram! szólt megütközve Serena, s öt ujja hegyét keblére tevé, mintha azt mutatná: «hát én?»

– Az semmi baj, szólt zavartalanul mr. Sparkins. Azért lehet nős. Ki nézi azt Kaliforniában? Kezdhet új vallást. Olyan katholikus vallást, a hol a papok házasodnak. Megy az Kaliforniában.

Serena nevetni kezdett; mr. Sparkins pedig vállat vont: ő komolyan beszélt.

– No hát ha ez nem tetszik, próbáljunk mást. Önnek férje derék katona volt s úgy tudom, hogy a Bakonyt kitisztította egyszer az osztrákoktól. Kaliforniának is van hadserege. Ott vállalhat colonelli állomást. Az is szép hivatal, sok dolog van a kóbor indiánokkal. Csakhogy a veresbőrüek hamar megskalpozzák az embert.

– Nem! nem! Skalpoztatni nem engedem a férjemet!

– Tehát se tonsura, se skalp! Mihez kezdjünk hát? – Ön mistress, úgy tudom, hogy ért a főzéshez és a bujdosás alatt már próbálta boarding houst tartani. Ezt San Franciscoban is megkisértheti. Jó lesz korcsmát nyitni. Csakhogy ott megint lesz valami dolga a férjének, a mi önnek nem fog tetszeni. Az aranyásók népe igen garázda had. A korcsmárosnak minden este ki kell boxolni egy pár bittangot a csapszékből. A boxolást megtanulhatja itt a kormányosomtól; hanem ahoz hozzá kell önnek szoknia, hogy a férjét sokszor fogja feldagadt orral és kék szemmel látni.

De már ez ellen mind a két kézzel hadonázva tiltakozott Serena.

– Ne-ne-nem! A férjemnek az orrát nem hagyom betörni, sem a szemét kiütni.

– Jól van. Hát már most találjon ki ön valamit. Van önnek valami eszméje?

– Van. Én elhoztam magammal hazulról az örökségemet, a mi után szegény anyám tartotta el a családját; most én akarom ezzel az enyimet eltartani.

S ezzel az oldaltáskájából elővette azt a titokteljes csomagot, a mit a dudai lévita farezidencziájából elhozott s kibontá azt nagy figyelemmel. A kapitány oda tartotta az orrát. A kibontott papir dobozokban mikroskopikus kincsek voltak. Az egyikben barna gömbölyű gyöngyök, a másikban feketék.

– Mik ezek?

– Az egyik káposztamag, a másik hagymamag: kitünő fajtájuak!

A komoly amerikai erre a szóra olyan hahotára fakadt, hogy meg lehetett számlálni a fogait a szájában. Aztán megint elhallgatott és komoly lett, mintha nem is ő lett volna az, a ki szokása ellenére kaczagott.

– Azon nevettem, magyarázá ki magát: hogy a mire férfi soha rá nem jönne, azt hogy kitalálja egy asszony! Pedig olyan közel fekszik az emberhez a dolog, hogy csak a tenyerét kell megfordítania érte. Persze, hogy ez a legjobb üzlet Kaliforniában: a kertészkedés. Semmi sem olyan drága ott, mint a hagyma, meg a káposzta. Chinából hajóteher számra szállítják oda, mégis két dollár egy font hagyma, s egy tonna savanyított káposztáért két három font aranyat adnak. Hanem egy dologra figyelmeztetem önt mistress. Más ember is jött ám már arra a gondolatra, hogy mennyivel szebb mesterség volna Kaliforniában: az aranyat a földszinéről szedni fel, mint a föld alul s próbálták a kertészkedést. De mindig rosszul sikerült. A hagyma, a mint elvetették, igaz, hogy akkora szárat eresztett, mint egy arekapálma, gumója is lett nagy, mint egy strucz-tojás; de belül pudvás volt és megrohadt. A káposzta pedig soha sem engedte magát két éves növénynyé nevelni: az első évben olyan szárba hajtott, mint egy agave, s csak torzsát adott. Kalifornia talaja és ege nem kedvez a konyhakertészetnek.

Serena önbizalommal mosolygott.

– Azt bizza ön rám. Ahhoz én jobban értek.

– Igaz. A tengerész ne adjon tanácsokat a tapasztalt kertésznek. Tehát maradjanak önök a kertészségnél, mistress.

A kivándorlók azt határozták, hogy mindnyájan Kaliforniában fognak letelepedni.

Sparkins kapitány még az nap egy csomagot ajándékozott Serenának. Szőlővesszők voltak benne, miket Törökországban vásárolt össze. Tegyen velük próbát az aranymezőn.

– Azonban a szőlőnek is van egy tévedése az uj világban. Ott soha sincs tél, s a nyári három hónapban nem esik eső: a föld pedig nagyon kövér. Azért a szőlő eddig ott nem találta fel magát. Egyre virágzott, bogyókat hozott; de azok soha meg nem értek. A mi bogyókat az esztendő elején hozott, azok lesültek; a miket később hozott, azok lerohadtak; szüretelésre soha sem került a dolog. Ön talán ennek is kitalálja a nyitját.

Serena nagyon megköszönte a szives figyelmet.

Pedig még több szivességet is tett vele mr. Sparkins s azt is úgy tette, hogy még csak meg sem lehetett neki köszönni.

Sorra járta a kivándorlókat s azt mondá nekik, hogy a legelső, a mire szükségük lesz, az, hogy angolul tudjanak. A nélkül meg nem élnek. Itt van mistress Áldorfai, a ki a nyelvet jól érti; szólítsák fel őt, hogy naponkint három négy órát adjon a nyelvtanból. Kinálhatnak neki érte két dollárt óránkint; negyvenen vannak hozzá; csekélység esik egyre.

Létre is jött a terv.

S így szerzett mr. Sparkins Serenának naponkint nyolcz dollár keresetet útközben a hajó födelén, hogy legyen neki majd miből kertet vásárolni, ha San Franciscoban partra teszi.

Kilenczven napig tartott az út Kaliforniába.

Serena nagyon sokat szenvedett az úton. Az évszak kedvezőtlen volt. A passat-szelek folytonos zajgásban tarták az oceánt. A férfit is megpróbálta ez út.

A tengeri betegség minden kínjait, rémületeit, halálfélelmét átszenvedte a nő. Néha hetekig nem volt képes éjente aludni. Hanem azért mikor az az óra jött, melyen a salonban meg kellett jelennie, hogy az angol nyelvtant tanuló barátainak magyarázza, le tudta küzdeni idegeinek minden kínzó szenvedését; felkelt az ágyából: erőt vett magán: férjével átvezetteté magát. Eltagadta minden baját. Visszafojtá betegsége rohamait. Eltemette arra az időre kíntól zaklatott lelkét a kitárt könyvbe, s a mig vége nem volt az előadásnak, addig nem engedte meg a fejének, hogy szédüljön; addig kényszeriteni tudta a szemeit, hogy lássanak: csak a halántékain lüktető erek árulták el, hogy mit szenved most. És hasztalan akarta őt férje visszatartani, hasztalan unszolták bajtársai, hogy röviditse meg a tanórát és feküdjék le pihenni. Nem engedte magát lebeszélni. Ez neki felvállalt hivatala. Ezt betöltenie kötelesség. S talán igazat mondott, a midőn azt állítá, hogy a mikor hivatásában van, mikor előadást tart, akkor kínjai csillapulnak: elfeledkezik róluk.

Más nők önkivületben fetrengtek ez iszonyu bajban, ő pedig négy órát tanított naponkint, mikor lázrohamában egy kis szünetet érzett.

Incze azt mondá: «ha te meghalsz, én utánad halok!»

*

A hosszú út czélja végre el lett érve. Ott voltak az Új világban.

A kaliforniai élet még akkor (ezelőtt huszonnégy esztendővel) nem volt az, a minőnek azt most Bret Hart geniális leirása után ismeri a világ.

Akkor kivándorlott honfitársaim többnyire visszatértek már a hazába, s kedélyes társalgás közben sokat elbeszélgetnek arról, milyen volt a magyar emigráns élete San Franciscoban, mely már akkor háromszor végig leégett s ugyan annyiszor ujra épült, de még mindig csak olyan törékeny anyagból, mintha azok épitenék, a kik nem akarnak itt megvénülni.

Mindannyian emlékeznek arra a kis veres téglaházra, mely az aranymosások vizvezetője mellett egy kis fensikon épült. Ez volt Áldorfaiék tanyája, körülvéve négy acre nagyságu kerttel.

Serena hasznára fordítá mr. Sparkins tanácsát. Nem választott kertnek való talajt, mint a többi kertgazdászok a San Joaquim partján elterülő buja ős erejü mezőkön; hanem megvett egy nagy darab sovány homok-területet, mely fölött az említett vizvezető huzódott el. E vizvezető, az akkori aranyásás rendszere mellett televény márga iszapot hordott magával. Ezt használta fel Serena a homok-talaj termékenyitésére s a siker már az első évben bámulatos lőn. Zöldségeit piaczra sem hagyták kerülni; helyébe jöttek értök a sanfranciscói vendéglősök. Ő maga látott minden után, a mi a konyhakertészet körébe tartozik, két fogadott szabad néger cselédjével. Incze pedig dolgozott, mint egy napszámos: azaz mint három! Gyönyörüsége telt ebben a munkában. A kertészkedés tudomány! Sok titka van annak, a minek kitalálása emberi vívmány a természet ellen. A természet bujósdit játszik; de megengedi fogni magát. Rá jött ő a szőlőmeghonosítás titkára is. A talajtól, a metszéstől, a neveléstől függ minden siker. Ő ápolta neje ültetményeit, s egész napokat el tudott azzal tölteni, hogy a káposzta rászákat hintegette be dohány-hamuval, azok ellen az apró nyálkás csigák ellen, a mik azoknak legnagyobb ellenségeik s nem jutott eszébe, hogy mi volt ő valaha? minő más világot járt be egykor? – nem a könyv, – nem a kard.

S azok az óriási nagy káposztafejek, a mik tán gondolkoznak, hogy mondogatták egymásnak, mikor közöttük végig haladt: «látjátok! hogy eljött velünk a föld tulsó oldaláról? Ő a mi jó barátunk s mi vagyunk az ő jó barátjai. Ő minket táplál, mi őtet. A mi gyökereink tartják őt ide kötve ehez a földhöz…»

Hogy kiáltott rájuk aztán a virágba magzott torzsa-óriás.

– Csitt odalenn! Földhöz ragadt laposfejü nép! Asszony volt, a ki idehozott minket is, őtet is. Asszony tart mindannyiunkat itten.

S az asszony dalolva jár a kert fris hajtásu bokrai között, gyapotot, kávé-bogyót és vaniliát szedve a fiatal csemetékről, s a délvirágok között énekli a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját.

A férj ásójára támaszkodva hallgatja a nótát.

Itt cserebogár sincsen.

Incze boldog volt robinzoni magányában. Nem érdekelte más, csak ültetvényei. Boldogságát kétszerezte az, hogy a feleség is osztozott benne.

Letelepült honfitársai ellátogattak hozzá vasárnaponkint s elbeszélték mozgalmas életük napi eseményeit. Az aranyásók dicsekedtek, vagy panaszkodtak. Egy pár közülök a fémjelzést gyakorolta s vagyont szerzett belőle; volt, a ki a kártya-asztalnál csinált szerencsét. Megtörtént némely gróf uron, hogy szatócs-boltot nyitott s igen jól ment neki s nem tréfa, hanem valóság, hogy egy hajdani alispán paprikás pálinkával csoda-kurákat vitt véghez a váltólázban: úgy, hogy indikálva lett neki saját patikát nyitni a paprikás pálinka számára; de még messze földre is elhordták a panaceáját.

Incze csak mosolyogta társai viszontagságait. Az ő telke egy sziget volt a népvándorlás vizözönében. Az aranyéhes kalandorok évről-évre mélyebben ásták magukat a földbe le: az ő fái évről-évre magasabban nőttek fel a földből.

Politikáról beszélni pedig épen nem volt szabad nála.

Kis szobájának ajtajára ez volt felirva krétával:

Esernyőt, sárczipőt és politikát kinn kell hagyni!

Pedig milyen nehéz ezt megállni az ő honfitársainak. Nehezebb, mint a dohányzásról leszokni. Meg is kerülték a tilalmat olyanformán, hogy mikor politizálni akartak, kinn maradtak a veranda alatt. Ott szabad volt.

Incze honfitársai soha sem mondanak le a reményről. Lesz még Európában valami, ha a válságos «öt év» lejár; majd ha a franczia köztársaság ujra elnököt választ! Hanem aztán egyszer megjött a hire a deczember másodikai államcsinynek, s összeomlott minden kártyavár.

Ettől fogva nem kellett megtiltani a politizálást. Úgy sem tették.

Már a harmadik évet tölték a kivándorlottak az arany földön. Incze gyümölcsfái ligetté nőttek már. Szőlőkertje ez évben adott legelső szüretet. A mint kiforrt a bor, Incze meghívta az áldomásra honfitársait.

Meleg őszi nap volt: nálunk nyárnak is megjárná; künn telepedtek le a szabadban.

Sok nevezetes ürügye volt a baráti ünnepélynek. Az első bor került asztalra, melyet magyar kertész az új világ szőlőt nem ismert földén termesztett. A lelkesítő ismerős ital, melyet az ó és új világ minden gyártott kotyvaléka soha el nem felejtet; a mitől annyiszor lelkesültünk – a hazáért! (Hol van az már?) – (Nem szabad politizálni!)

Aztán pedig nem állhatja meg az ember, hogy mikor bor van a pohárban, áldomást ne igyék. Ugyan iszik-e valaki valahol áldomást sörrel, theával, pálinkával? Ha iszik, csak olyan áldomás is lesz az! Ah a bor, az mi egészen más! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt; demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi a szegényt.

Az új bort, az első bort nem lehetett a nélkül meginni, hogy minden felemelt pohár előtt egy toaszt ne robbanjon el kengyelfutónak.

Incze honfitársai loyalis emberek.

Az első áldomás szólt annak az új hazának, a ki a számüzötteknek menhelyet és ilyen jó bort adott.

Ittak rá ünnepélyes komolysággal.

A második áldomás szólt arra a kedves házigazdára és gazdasszonyra, a kik azt a jó bort termesztették. Hozzá volt téve nagyon illendően az a jó kivánság is, hogy ne soká legyenek ilyen egyedül: az Isten szaporítsa meg az ő házuk táját!

Inczének a szemei egyszerre villogni kezdtek. Kérdő, esdő tekintettel nézett Serenára, mintha várná az engedélyt, hogy szabad-e elárulni egy titkot?

Serena bátorító tekintettel inte vissza. Elmondhatja azt.

Ekkor aztán Incze emelé föl poharát üdvsugárzó arczczal.

Elmondá, hogy a jó kivánságot már megelőzte az ég malasztja. A jövő tavasz nemcsak a kert csemetéinek, de magának a háznak is meg fogja hozni virágait. Koczintsunk poharat az első magyar egészségeért, a ki ez uj haza földén látja meg először az eget.

Incze szemei folyvást mondhatlan gyöngédséggel sugárzottak Serena arczára, míg két könycsepp el nem oltá sugaraikat; a nő pedig az anyai büszkeség fenséges nyugalmával állta ki a ránéző szemek tekintetét.

Lett erre aztán hathatós riadal. Szerencsés volt az a pohár, a mely össze nem törött. «Az első magyar polgárért, a ki az új hazában fog születni!»

S bizonyára minden csepp magyar vérnek savóvá kellett volna változnia, minden logikának a földről eltünnie, ha erre a toasztra rögtön nyomba az a másik nem következett volna, hogy «adja Isten ennek a születendő új polgárnak egykor azt a régi hazáját is vissza!»

Ez a toaszt pedig már a magas politikába vág. De hát a ki bort ád a vendégeinek: ne kivánjon tőlük lehetetlent.

S aztán csak vért kell szagolni az oroszlánnak!

Következett a többi. Senki sem akart az asztalnál adós maradni egy toaszttal.

Egyszer végre egy nagyon hallgató fémjelzőre került a sor. Halljuk.

Rászánta magát, s poharat emelt Napoleon császárért.

Ezt aztán egyszerre tizen hítták ki párbajra.

Ez pedig nagy hidegvérrel vette elő zsebéből a Times legújabbi számát, melyet még a többiek nem láttak s felolvasá nekik belőle a világrendítő tényt, hogy Orosz- és Törökország között kiütött a háború, Napoleon létrehozta az angol-franczia egyességet az orosz elleni intervenczióra. Az európai háború meg van indítva.

Hajh milyen meleget költött ez a néhány sor! Mennyien megittasultak tőle bor nélkül is; hát még bor mellett!

Incze kedélyén nagy sebet ütött ez a tény.

Eddig bele sem nézett a hirlapokba; e naptól kezdve minden nap eljárt a kávéházba hirlapot olvasni s oly szótalan, gondolkozó volt egész nap odahaza. Nem ízlett a munka.

A szép káposztákat ehette a hernyó, meg a csiga. A nagy lapos fejek, a mik gondolkoznak, mondogatták egymásnak: «nem lát meg minket a mi gazdánk.»

Serena tudta azt jól, hogy Incze miről gondolkozik? Rég megszokta, hogy férje lelkében olvasson, hogy legtitkosabb vágyait kitalálja – és ha kitalálta, betöltse.

Már akkor San Franciscoban nagyszerű hirlapok voltak, a mik a newyorki világlapokkal versenyeztek. Volt egy régibb: a «California Star», melynek huszezer előfizetője volt és fél millió dollárnyi hirdetménybevétele. Ennek volt egy vetélytársa: a «Golden Globe,» a melyiket harminczezer példányban nyomtattak, de csak háromszázezer dollárra vitte még a hirdetményeivel.

Serena levelezést kezdett mind a két lap igazgatóságával.

Az eredmény nem maradt el.

Egy unalmas téli napon, (hat hétig tart az esőszak: ez a tél) Incze levelet kap a California Star szerkesztőségétől, melyben azt az ajánlatot teszik, hogy adnak neki négyszáz dollárt havonkint, meg az úti költséget, ha vállalkozik elmenni harczi tudósítónak az európai keleti csatatérre.

Visszamenni Európába!

Ott lenni a csatatéren!

Szemközt azzal az ellenséggel, a ki hazájából kiűzte! Látni annak a romlását, veszedelmét! Látni megvalósulását azoknak a nehéz álmoknak, a mik nem maradnak el az új ég csillagai alatt sem!

Oh minő csábító szózat!…

… Nem lesz belőle semmi…

Incze zsebébe dugta a levelet; nejének nem is szólt felőle s az nap nem ment el a kávéházba hirlapot olvasni. Otthon maradt kosarat fonni.

Másnap egy másik levelet kapott a Golden Globe szerkesztőjétől.

Ez ötszáz dollárt igért neki havonkint, ha elmegy a török-orosz csatatérre «our special correspondent»-nek.

Incze összegyürte a levelet s eldugta a zsebébe. Az nap minden kosarat elrontott, a mihez hozzá fogott.

Jó feleség rendesen szokta azt tudni, ha a férj levelet kap. S jó férj meg szokta azt mondani a feleségnek, hogy mi van a levélben? ha kérdezi tőle.

Serena pedig szerette volna azt megtudni, hogy mi lehet azokban a levelekben, a mik Inczének annyi ránczot csinálnak a homlokán?

Hát hiszen Incze nem csinált abból titkot előtte. (Serena pedig úgy is tudhatta, mi van azokban? hisz ő biztatta a két lapszerkesztőt, hogy férjét csábítsák el.)

– No. És te nem fogadod el e megbízást? Az szép dij!

– Hogyan? szólt Incze felförmedve; hogy én most tégedet ilyen állapotban hajóra ültesselek, neki menjek veled ennek a hosszú tengeri utnak? koczkáztassam a te egészségedet, az én reménységemet? Hátha Peru minden ezüstjét s California minden aranyát nekem igérnék érte?

Hiszen az igaz, hogy ezüstnek aranynak nincs elég csábító ereje. De hát a távolról jövő hireknek? mit érez a kivándorlott magyar, mikor a föld utolsó oldaláról meghallja a silisztriai, a kalafáti ütközetek hirét? mikor olvassa a sürgönyöket az akhtiári öbölben elsülyesztett orosz hajóhadról? Mikor azt hallja, hogy már lengyel és magyar légiók alakulnak Stambulban! hogy török nevű magyar hadvezérek vezetik az előcsapatokat, s védik a végvárakat. Az egész világ megmozdul! Nem mozdul-e az ő lába alatt is a föld?

Áldorfai Incze minden éjjel felriadt álmából: ágyútelepeket ostromolt s kozákokkal hadakozott ágyában. Serena gyöngéd keze szabadította ki rendesen a gyilkos ütközetekből: homlokát simogatta, míg fölébredt.

Az ó világ harcza egyre érdekfeszítőbb mérveket kezdett ölteni. A lapszerkesztők ostromolták Inczét a megbízással, mely egyenesen számára látszott teremve lenni. Csatatéri tudósítónak ember kell a gátra, a ki egyformán tud karddal, pisztolylyal, tollal és rajzónnal bánni; s a kinek a hadvezérek megengedik, hogy ott legyen, a hol a forróját főzik, s bele merjen abba a kanalával merni. Egy ilyen becses személyt jobban dijaznak, mint egy minisztert.

Ha most a feleség nem volna!

– Fogadd el, monda neki Serena. Tehetünk úgy, hogy én itt maradok s te elmégy egyedül. Hiszen jó helyen hagysz. Barátaink majd gondot viselnek rám. Itthon vagyok, becsületes cselédeim vannak. Hátha még nagyobb küldetés is vár reád Európában? Hátha hazánknak szolgálhatsz amott? Jöhet úgy, hogy utánad kell mennem. De akkor mindannyian megyünk. Most már a száraz földön át is utazhatni New-Yorkig; s onnan husz nap alatt Európába szállítanak a gyors gőzösök. Mehetek utánad a Great Easternen, az óriás hajón nem érezni a tengeri betegséget. Ha pedig újra csalódunk s neked ismét vissza kell jönnöd: az Isten megtart számodra addig, s a viszontlátáskor nem találsz egyedül!

Oh mi édes bíztatás volt ez! Serena tudta jól, hogy férje vágyik el innen. Hogy nincs öröme többé a borsóvirágban, a mióta a krimi csatatér vérvirágai nyilnak. Tettek után vágyik. Ő maga bíztatta, hogy menjen. Ő maga egyengette számára az utat. Lemondott élete egyetlen kincséről, férjének mindennapi láthatásáról: azért, hogy annak titkos vágyait betöltve lássa.

Áldorfai Incze rá hagyta magát venni az európai utra. Serena még csak egy keserü könynyel sem nehezítette elválását. Pedig már akkor többet hagyott el benne Incze, mint egy feleséget.

Ez volt a legnagyobb áldozat, a mit valaha nő hozott egy férfinak, a kit szeret: hogy meg tudta magát fosztani attól, a kit szeret. És épen oly időben, a mikor a nő egy titokteljes jövendő homályának megy eléje, a hol nem tudja, hogy nem sírja vár-e reá? És mégis meg tudta tartani azt, hogy elküldje magától férjét két ezer mértföldnyi távolba, mikor annak arczáról leolvasá, hogy ez vágyik oda!

Ki tudja milyen nagy jövendő vár ott reá? Ne álljon annak utjában egy halavány asszonyi arcz!

Már azért is sok szemrehányást tett magának, hogy ő volt az oka, a miért Incze visszautasítá a ferikké kineveztetést. Ha ő nincs, most talán Incze is diadalmas hadseregeket vezet az oroszok ellen. Az ő két szeméért áldozott fel az egy életpályát. Hadd keresse az elvesztettet fel újra. Serena is hitte azt, a mit annyian, hogy a keleti háboru mulhatatlanul Magyarország felszabadítására vezet. De sok embert tengerre csalt ez a fata morgana!

E történet irója, úgy látszik, feltette magában: a tisztelt olvasót mindannyiszor megcsalni, a mikor tőle nagyszerű csaták leirását várja. Mennyi alkalom volna rá! Alma, Inkerman! Szimferopol! Az akhtiári titáni várostrom!

De ugyan minek volna ezzel tölteni az időt?

Az egész nagy háboru egy nehéz álom volt, a mi megálmodatlan is maradhatott volna. Mindabból senkinek sem volt haszna, csak a birminghami csontlisztgyárnak, mely három év mulva a háboru után kibérelte a sebastopoli csatamezőt s az ott összeszedett csontokból spodiumot és fénymázt gyártott.

Nem irunk itt világtörténetet; csak egy férfi szívének drámáját, melybe néha az ágyúdördülések is belejátszanak. A háboru a szinfalak között marad.

A következő év tavaszán érkezett vissza Kaliforniába Áldorfai Incze. Ezuttal tökéletesen kigyógyulva minden európai nostalgiából.

Mikor Incze a Mississippi gőzössel megérkezett a sanfranciscói kikötőbe, a parton vártak rá honfitársai, a Golden Globe szerkesztői és családja.

Igen is: már családja volt! Nő és gyermek. Minden posta-hajóval kapott levelet Serenától, a miben újszülöttéről csodadolgokat olvashatott s képzelme maga elé álmodá a gyermeket, a kit még nem látott, s az anyját, kit oly régen nem látott. De az álom messze maradt a valóság mögött. Ilyen szép gyermek nem volt még a világon soha! S még nevet, mikor az apja megcsókolja! s picziny ajkai azt mondják neki: «pá.» S milyen szép lett a nő is! Milyen halvány volt, mikor itt hagyta s milyen életvidám most. Beszélhetnek hozzá a többiek! kérdezősködhetnek a párisi congressus békeföltételeiről! Ő csak azt hallja, a mit ezek a picziny ajkak nem beszélnek.

Egyik meglepetésből a másikba esik. Saját egy lovas fogatja vár reá, a volt kertészfiu néger pofája kocsis kalap alól vigyorog reá. Serena jól gazdasszonykodott számára az alatt: már fogatot is tud tartani. Otthon a kis házikóhoz egy új lakosztály épült, az ő számára dolgozó szobának, abban lakályos kényelem: asszonyi gyöngéd figyelem mindenütt. A kert minden csemetéje óriássá nőtt az ő távolléte alatt, s a szőllő-lugasra rá nem ismer. Az öntözést bivalyhajtotta malomgép végzi. Mindezt futólag felszedi látkörébe, de annak középpontja mégis csak az a kis bölcső, a miben kis fiát ringatják. Mennyi mindenféle játékszert hozott számára s próbálgatja, hogy melyikben telnék öröme? Azt hiszi, hogy az alatt a tiz hónap alatt, a míg ő úgy vágyott utána, a gyermek legalább is három esztendős lett. Neki hosszú volt az az idő! Három napig el nem hagyja otthonát, s ha jön látogatója, annak a kedveért sem teszi le a gyermeket öléből, pedig oly ügyetlen a vele bánásban. Mindig megríkatja, s bolondul érte, ha az piczi kezeivel boszuból bajuszát, szakállát megtépi. Ez által aztán megismerkedik Serenának egy új gyöngédségi nyilatkozatával. Az anya haragot tettet, mikor az apa kicsinyét csókjaival megríkatja, s a szófogadatlan apát gyors kézzel pofonlegyinti, akár van ott valaki, akár nincs. Hajh micsoda öröm, micsoda kitüntetés, micsoda dicsekedés egy olyan megérdemlett pofon, egy olyan büntető kéztől, egy olyan gonosz tettért! Csak azért is elkövetik azt, hogy a büntetést megkapják.