XXIII.

Fenn a hegyélen még mozdulatlanul állt a tavasz.

Nagy volt a csend. A táviróhuzalok zümmögése hallatszott a levegőben. Az erdő keményen meredt az éles, kék égnek. A fű nem rezdült a gyalogösvény partján. És Jella is visszatartotta a lélegzetét. Arra felé fordult, a merről András jött.

Azóta nem látták egymást.

Mikor a legény észrevette, lassabban lépett. Oktalan, daczos harag mozdult a belsejében. «Miért áll itt?» gondolta keserűen és le szerette volna taszítani a töltésről, mert akkor legalább hozzányulhatna. A zsebébe nyomta az öklét. Marka kidagadt a kékcsíkos zubbony alól. «De hát mit akar az utamban?» És mialatt az járt az eszében, hogy visszafordul, egyre gyorsabban ment feléje.

Jella haja rezesen világított a napban. Andrásnak elsötétedett az arcza. Ez az asszony itt a hegyekben nem tudja megérteni, a mit ő nem tud kimondani… Egy pillanatra összeért a tekintetük és ekkor olyan kétségbeesett volt a nézésük, mintha lélekszakadva keresnének valamit egymásban.

A legény felsóhajtott. Hallgatva ment odébb.

Jella hirtelen nagyobbnak látszott. Mintha ököllel ütöttek volna az erei közé, freccsenni érezte belsejében a vért.

András nem nézett rá vissza, ő pedig még egyre visszagondolt az ölelésére… Indulatosan húzta végig kezét a vállán. Le akart valamit törölni magáról. Gyorsan lélegzett. A régi szabadságát akarta visszaszívni a mellébe. De a szíve még mindig emlékezett. És ekkor, egyszerre nyomorultnak, lealázottnak érezte magát, akár a szabad erdei vad, mely csapdába esett. A csapdában fullasztóan sötét volt. Jella kinlódni kezdett és mint az állatok, hogy meneküljön a fogságból, önmagát sebezte meg.

Lázadó forróság emelkedett benne. Gyűlölni szerette volna Andrást… Davorinra szeretett volna gondolni, a mellére, mely széles, a kezére, mely nehéz és meleg. De a gondolata András után futott, és Davorinnak a képe szétesett a fejében.

Három nap múlt el. Jella megszámlálta – különben sokkal többnek hitte volna.

Aztán kinn a nagy, magányos erdőn találkoztak.

András mozdulatlanul nézett a levegőbe, mintha várakoznék. Mikor meglátta Jellát, mégis felsóhajtott. Egy ideig küzdelmes nehéz hallgatással meredt az asszonyra. Csak a lélegzése hallatszott az erdei csendben és a homlokán megmaradt az öt újja nyoma, a mint végighúzta rajta a kezét. Aztán, mert tennie kellett valamit, felvett egy száraz ágat a földről és kínjában ketté törte a térdén.

Jella a melléhez kapott… Szinte ott belül érezte a fa fájdalmas roppanását, mintha őt bántották volna.

András messze dobta magától a tört galyat. Elállta az asszony útját.

Jella alázatosan nézett fel reá.

– Eressz… hiszen úgy sem akarsz nekem semmit sem mondani.

Hanem azért, mikor a legény visszahúzódott előle, nem ment odébb. Csak állt megadóan, szép, gyámoltalan asszonyi várakozással. A keze összekulcsolódott a mellén, mintha védekeznék és mégis kérne valamit és a szeme megtelt azzal a nagy szenvedéssel, melyet a fák és az állatok éreznek, mindaz a földön, a mi nem tud beszélni.

Úgy rémlett neki, mintha mérhetetlen távolból hallotta volna az András szavát:

– Miért kinozol?

Elakadt a lélegzete. Hiszen ugyanezt szerette volna megkérdezni ő is.

– Andrija…

Először mondta ki fennszóval úgy ezt a nevet, mint a hogy a vérében lüktetett és elpirult a tulajdon hangjától. Nedves felhők futottak össze a két szemében. Andrásra nézett. De a legény nem látott semmit abból, a mi körülötte volt. Megint abba a megfoghatatlan messzeségbe bámult, a hová Jella nem bírta követni a tekintetét.

– Isten bocsásson meg. Úgy sem lesz ez jól soha sem. – És András elszántan az asszony felé fordította az arczát, mintha oda akarta volna neki mutatni az egész szenvedését.

– Minek akarod, hogy mondjam? Minek kell mindent megmondani?…

Jella fejében hirtelen sötétség lett, a szivében végtelen, forró világosság. Aztán kimondta, mert ki kellett mondani:

– Hiszen én szeretlek…

A tekintetük találkozott… Mind az, a mi szótlanul olyan régen fájt nekik, lassan borzongott át közöttük a levegőn.

És a napfényen át, a hegyormok felől, ragyogva jött el hozzájuk a Nagy Nyár.