XVIII.

A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon. Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát, füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, a melyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. «Ezentúl mindig így lesz» – gondolta Jella és, hogy elhasználjon valamit abból a fiatal életből, mely nyugtalanul lüktetett benne: versenyt hempergett kecskéivel a havasi lejtőkön.

Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Egy pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák… Lejjebb, mint két végtelen megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík. Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a szárnyas tűz, a törpék, a kőszakálú hegyirém… Áhitatosan nézett szét. Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek mint nagy küzdelemben elhullott óriás-állatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított sziklák képe látszott. Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt.

Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélegzettel áthajolt a szikla párkányán.

A mélyben, mintha hatalmas aczéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú fehér pelyhek úsztak.

«Ez tán a puszta», – gondolta Jella és ellenszenv rezzent meg az arcán. Aztán lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni benne. Elfeledett régi képek… Homokos part felett ezüstfényű háló. Fehér kagyló. Futó kék hullámok… Behunyta a szemét, hogy jobban visszalásson és hallgatta, a mit a tulajdon szája mondott:

– A tenger!…

Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben… az anyja tengere. Minden eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak régen, a tűznél, mikor félálomban, lehunyt szemmel is érezte, hogy mellette van. «Anyus…» Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most letépte a melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a tengerbe akarta volna szórni a virágokat.

Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a jelzőlámpát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.

– Mire gondolsz?

Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza, zavartan nézett a levegőbe.

– A tengerre…

– Láttad?

A gyerekasszony bólintott.

– Milyen kopárak arra a hegyek, – egyszerre élőbb lett az arca, – olyan vad ott minden.

– Pedig úgy hallottam, – dörmögte Péter elgondolkozva, valamikor erdőség volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a vízben.

– A vízben?

– Igen, és a hegyekről lesodorta a bóra a földet és minden kopár lett.

Jella szeme sajátságosan tüzelt.

– Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?… Egy félig érzett sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.

Péter nagy füstfelhőt fújt a lámpa felé és kinyujtotta a karját.

– Nem csókolsz meg ma sem?

De ő elfordult. Egy nagy lépéssel átugrott a küszöb felett.

Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte volna, a mit érez.

Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében is… Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, a kiket valamikor a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen emberhez, a ki jó volt hozzá, a ki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna.