XXII.

Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból. Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.

Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat visszhangozva énekelt vele, feje felett, mint egy égő zászló lobogott a vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta. Mozdulatlanul nézett reá.

Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.

– Mire vársz? – kérdezte és előrehajolt.

– Semmire. – A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a Jella tekintetét, mintha valami szégyenleteset rejtene a tulajdon szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, a kinek suhancz korában eligérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kinozta őt, ez és sok más egyéb, a mit nem értett. Mi kergette egyre ennek az asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.

A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.

Az asszony nekidült a távirópóznának és mezitelen lábával lassan súrolni kezdte a lucskos füvet.

Az éjszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor sajátos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érczes kék sugarai.

András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És nyögve egyenesedett ki.

– Mit keresel itt? – kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a perczben. Az arcza idegenszerüen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét kivánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.

A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. «Mire való ez?» – gondolta kétségbeesetten és megszerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy könnyítsen magán, de a torka összeszűkült, mintha szíjat hurkoltak volna a nyakára.

– Eredj, – mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arczán.

– Eredj, – pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még azelőttről maradt a szájában. Eredj!… És tartóztató két keze kínosan markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította, hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán hirtelen eleresztette.

Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.

A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint torzul el az arcza és, hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, daczosan félrefordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha hátulról megtaszították volna, átugrott a sinek felett. Menni kezdett az erdő felé, oda, a sötétbe, a hol nem láthatta őt senki, a hol nem kellett senkit látnia. Mi történt vele? Már csak homályosan emlékezett egy leányra, a kihez köze volt azelőtt. Két markában, mint egy nagy szerencsétlenséget vitte magával az asszony testének az élő melegét. Tekintete akaratlanul hátrafordult. A vágyakozás ősi kínja megkergette benne a vért.

Az a leány messze volt és ez az asszony olyan közel…

Jella ragyogó szemmel, csodálkozón nézett utána. Aztán már csak a saját szívét hallotta verni a nagy csendességben. Az ő szíve dobogott a kövek között, az erdőben, a szakadékban és a hegyekben. Minden más egyéb elnémult a világon. Öntudatlanul felemelte a kezét, mintha át akarta volna csorgatni ujjai között azt a levegőt, melyben az előbb András lélegzett. Az ajka kinyilt, mintha meg akarta volna csókolni a langyos, kék éjszakát, a miért valahol a fák között megérinti azt, a ki elfutott tőle.

És ebben a perczben csodásat, megfoghatatlant érezett.

Fájó gyönyörüség. Gyönyörű fájdalom.

Aztán összeszakadt az egész. Egyszerre felfogta, hogy szeme túlnan, a töltés partján az őrházat nézi.

A valóságot. Az életet. A Péter házát.

Eddig semmire sem gondolt. Minden olyan nagy és szép volt benne.

Nyugtalanul pillantott arra, a hol az előbb álltak és sóhajtva indult az őrház felé. A tető púpos árnyéka előrenyúlt a holdfényes töltésen. Érte jött az éjszakában.

Átugrott a küszöbön. Péterhez bujt, mintha valamit jóvá kellene tennie. Hogy mit, azt maga sem tudta. Az arcza sápadt volt, a szeme segítséget kért.

Az ember a konyhaasztalnál ült és öreg számokat rótt egy kormos papirosra. Ásítás közben feltekintett, de csak az értesítőt látta a Jella kezében. Olvasni kezdett, aztán, mert alkalmatlan volt a vállán az asszony karja, eltolta magától.

Jellának úgy rémlett, hogy ezzel a kis mozdulattal Péter messze, messze eltolta őt magától. Mintha már nem is lenne a házában. Mintha már kint lenne megint a töltésen, az András mellén…