V. FEJEZET. PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK.
Ferenc Kelen translation
A következőkben még kevésbé törekszem teljességre, mint egyebütt, mert ilyformán ismételnem kellene azokat a jeles életelveket, melyeket minden idők gondolkodói Theognistól és ál-Salamontól kezdve La Rochefoucauldig hirdettek. Így el nem kerülhettem volna sok szélesre taposott közhely ismétlését. A teljességgel azonban jórészt veszendőbe megy a rendszeres elrendezés is. De így legalább megvan az a vígaszunk, hogy elkerülhetjük azoknak elmaradhatatlan kísérőjét: az unalmasságot. Csak azt adom, ami éppen eszembe ötlött, a közlésre érdemesnek látszott, még egyáltalán nem, vagy nem teljesen úgy mondatott el. Csak tarlózok ezen az átláthatatlan mezőn, az után, amit már mások elvégeztek.
Hogy az ide tartozó vélemények és javallatok nagy változatosságába némi rendet hozzak, felosztom olyanokra, melyek általános vonatkozásúak, továbbá melyek magunk, a mások és végül a világ folyása és a sors iránt tanúsított magunktartására vonatkoznak.
A) Általános elvek.
1. Minden életbölcseség főregulájának azt a tételt tekintem, melyet Aristoteles a Nikomachosi ethikában körülbelül így fejezett ki (VII. 12.): quod dolore vacat, non quod suave est, persequitur vir prudens. Okos ember a fájdalomtól mentességet, nem a gyönyört keresi. Ennek az igazsága azon sarkallik, hogy minden élvezet és boldogság negatív, ellenben a fájdalom pozitív természetű. Ezt a tételt főművemben (I. k. 58. §.) bővebben fejtettem ki és okoltam meg. Itt csupán egy mindennap észlelhető ténnyel óhajtom megvilágosítani. Ha egész testünk olyan egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó, akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el, hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul és ezzel megszűnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak. Mindkét esetben az akarat szenved; egyszer, amint a szervezetben, másszor pedig, amint az ember törekvésében nyilvánul. Mindkettőben azt látjuk, hogy a megelégedés csupán negative hat, és egyenesen, közvetetlenül nem is érezzük, legfeljebb közvetve, reflexió útján kerül a tudatba.
Ellenben az akarat gátolása, az pozitív és közvetetlenül jelentkező érzés. Minden élvezet csak e gátlásnak a megszüntét jelenti, tehát rövid ideig tart.
Ezen alapszik Aristoteles fent dicsért szabálya, mely szerint figyelmünket ne irányítsuk az élet élvezetei és kellemességei felé, hanem inkább arra, hogy a lehetőség szerint kerüljük ki annak számtalan bajait. Ha nem ez volna az igaz út, akkor hamis volna Voltaire e mondása: a boldogság álom, a szenvedés való. Pedig nagyon is igaz. Aki az életboldogság eredményeinek számvetését igazán akarja elkészíteni, az ne az élvezett örömöket, hanem az elkerült bajokat vegye számadásba. Az „életboldogság“ túlzott és szépítő elnevezés, valójában csak kevésbé szerencsétlen, tűrhető élet az osztályrészünk. Az élet voltakép nem is az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Jelzi ezt nem egy kifejezés, mint: degere vitam, vita defungi, az olasz si scampa cosi, a németben: „man muss suchen durchzukommen“, „er wird schon durch die Welt kommen“ s több eféle. Csakugyan vígasztalásul szolgál az öregkorban, hogy az élet küzdelme mögöttünk van már. Legboldogabb az olyan ember sorsa, aki életét túlságos szellemi és testi szenvedés nélkül töltötte el, nem pedig az, akinek a legnagyobb örömökben és élvezetekben volt része. Aki ezekhez méri az életboldogságot, hamis mértékkel mér. Mert az élvezetek negatívak: ezt a tévhitet az irigység csupán a maga bűnhödésére vallja. Ellenben a fájdalom érzete pozitív, miért is ennek a hiánya a boldogságnak az igaz mértéke. Ha a fájdalom nélkül való állapot még az unalmat is elkerüli, akkor elértük a földi boldogság igaz mivoltát: mert minden egyéb puszta képzelődés. Ebből nyilvánvaló, hogy soha se vásároljunk élvezeteket fájdalom vagy akár csak ennek veszedelme árán. Drága ár volna a negatív agyrémért: pozitív, való értékkel fizetni. Ellenben biztos a nyereségünk, valahányszor élvezeteket áldozunk, hogy fájdalmaktól menekedjünk. Mindkét esetben közömbös, hogy a fájdalmak vagy az élvezetek következnek-e sorrendben előbb.
Valóban fonákság a siralom e völgyét paradicsommá alakítani akarni és a lehető fájdalommentesség helyett örömöket és élvezeteket hajhászni, amint ezt oly sokan teszik. Sokkal kevésbé téved az olyan, aki túlságosan sötét tekintetével e világot pokolnak nézi és csak azon igyekszik, hogy benne tűzálló cellát biztosítson magának. A balga az életörömök után lót-fut, és csalatkozik: a bölcs kerüli a bajt. Ha pórul jár mégis, akkor a sors hibájából történt, nem az ő oktalanságából. Ha pedig sikeresen elkerüli a bajt, akkor nincs megcsalatva, mert az elkerült bajok igazán valók. Vesztesége még akkor sincs, ha netán a túlságosan nagy kerülővel élvezeteket áldozott fel: mert az élvezet agyrém valahány, kicsinyes, sőt nevetséges volna elmulasztásán gyászolni.
Az optimizmus elfátyolozza ezt az igazságot és ez sok szerencsétlenségnek a forrása.
Míg ugyanis a szenvedésektől szabadok vagyunk, addig nyugtalan kívánságok felidézik bennünk egy nem létező boldogságnak agyrémét és annak hajhászására csábítnak bennünket. Ezzel pedig magunkra zúdítjuk a kétséggel nem illethető, való fájdalmat. Akkor aztán hiába kesergünk az elveszett paradicsom felett, hiába kívánjuk a lettet létlenné tenni. Úgy látszik, mintha valami gonosz szellem a vágyak lidércfényével minduntalan kicsalogatná az embert a fájdalomnélküliségből, ebből a legnagyobb boldogságból. Az ifjú látatlanba elhiszi, hogy a világ az élvezetnek és boldogságnak a tanyája, melyből csak az ügyefogyott nem veszi ki a részét. E hitében megerősítik a regények és költemények és az emberek kétszínűsége. Élete többé-kevésbé hajtóvadászat a boldogságra, a pozitív élvezetekre. Eközben pedig viaskodni kell ezer veszéllyel, az ellenfélt vissza kell kergetni a sáncokból. És e képzelt, valójában nem is élő vadnak hajszolása rendszerint valóságos, pozitív szerencsétlenséget idéz fel, mely a fájdalom, szenvedés, betegség, veszteség, gond, szegénység, szégyen és ezer más baj képében jelentkezik. A kiábrándulás későn következik be. – Ellenben az élet célja reális, ha tervszerűen a szenvedés, a nélkülözés, betegség és nyomor elkerülésére irányul. Ez a terv annál biztosabban valósul meg, minél kevésbbé zavarja meg a pozitív boldogság hajhászásának agyréme. Goethe is Die Wahlverwandtschaften-jében Mittlerrel hasonló gondolatot fejez ki a következő szavakban: „Aki valamely bajtól meg akar szabadulni, az mindig tudja, hogy mit akar: aki a meglevőnél valami jobbat akar, annak hályog van a szemén“. És ez eszünkbe juttatja a szép francia mondást: le mieux est l’ennemi du bien (a jobb ellensége a jónak). Ebből levezethetjük a kynikus görög bölcselők alapgondolatát is, mint ahogy azt főművem II. kötetének 16. fejezetében kifejtettem. Mert miért vetették volna el a kynikusok a gyönyöröket, ha nem azokért a szenvedésekért, melyek amazokhoz szorosabban vagy lazábban fűzvék és mert a szenvedések kikerülése fontosabb volt szemökben minden gyönyörnél.
Mélyen át voltak hatva attól a belátástól, hogy a gyönyör negatív, míg a szenvedés pozitív. Ezért következetesen kerülni igyekeztek a bajt, amihez pedig a gyönyörök teljes és szándékos megvetését tartották szükségesnek, mert bennök csak a fájdalom vermébe ejtő cselvetést láttak.
Én is Árkádiában születtem, szól Schillerrel minden emberfia: boldogságot, gyönyöröket igényelve lépünk a világba, balga reménységgel hiszünk teljesedésökben. Csakhamar azonban pontosan megjelenik a végzet, gyöngédtelenül felrázva bennünket álmadozásunkból és megtanít rá, hogy semmi sem a mienk, hanem minden az övé, elvitázhatatlan joga van nemcsak minden vagyonunkra, hanem feleségre és gyerekre, kezünkre és lábunkra, szemünkre és fülünkre, sőt még az orrunkra is arcunk kellős közepén. A tapasztalat rövidesen meghozza a belátást, hogy boldogság és gyönyör a délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni. Belátjuk csakhamar azt is, hogy a szenvedés és fájdalom közvetetlen, igaz valóság és nem illúzió. Ha okulunk a tapasztalásból, akkor felhagyunk a boldogság és gyönyör hajszolásával és inkább azon leszünk, hogy lehetőleg elreteszeljük a bejárást a fájdalom és szenvedés előtt. Belátjuk, hogy az élet jobbat nem nyujthat egy szenvedéstől mentes, nyugodt, tűrhető létnél, ennyire lefokozzuk igényeinket, hogy ezeket aztán annál biztosabban valóra válthassuk. A legbiztosabb módja annak, hogy nagyon szerencsétlenek ne legyünk, az, hogy túlságosan boldogságot ne áhítsunk. Goethe ifjúkori barátja, Merck is felismerte ezt, amikor így írt: „a boldogságra való csúf igény és pedig oly mértékben, amint azt álmodni szoktuk, mindent megront ezen a földön. Aki szabadulni bír tőle és nem kíván többet, mint ami előtte van, keresztülvergődhetik. (Briefe an und von Merck, 100. lap.) Tanácsos tehát, hogy a gyönyörök, vagyon, rang, tisztelet iránti igényeinket mélyen leszállítsuk, mert a boldogság, fény és gyönyörök megszerzése közt vívott küzdelmekben kapjuk a legsúlyosabb sebeket. De már azért is tanácsos és bölcs életelv ez, mert nagyon szerencsétlennek lenni nagyon könnyű, ellenben nagyon boldognak lenni nem nehéz, hanem – lehetetlen. Joggal énekli tehát az élet bölcseletének költője:
Auream quisquis mediocritatem Diligit, tutus caret obsoleti Sordibus tecti, caret invidenda Sobrius aula. Saevius ventis agitatur ingens Pinus: et celsae graviora casu Decidunt turres: feriuntque summos Fulgurea montes.
(Aki az arany középutat választja, annak nem szennyes rom a háza, de józanabb, semhogy irígységet keltő palotában laknék. Vadabbul rázzák a szelek az óriási fenyőt és sulyosb zuhanással dőlnek le a magas tornyok és a villám a hegyek csúcsaira csap le.)
Aki pedig teljesen felvette lelkébe filozófiámat és tudja, hogy jobb volna nem lenni, az a világon semmilyen dologtól vagy állapottól nagyokat nem vár, semmi után szenvedelmesen nem töri magát, sem panaszban nem tör ki, ha elvét egy számítást. Inkább át lesz hatva Platon mondásától: „semmi emberi dolog nem érdemes nagy erőfeszitésre“ (rep. X.) 604. Vagy a költő szavától:
Ha egy világot birtál és elvesztéd: Ne bánd, semmi az! És ha egy világ felett uralmat nyerél: Ne örülj, semmi az! Bánat és gyönyör egykép elfoszlik, Állj félre a világtól, semmi az
Ez üdvös belátás elterjedését különösen megnehezíti a világ kétszínűsége, amelyet azért korán fel kellene tárni az ifjúság előtt. A legtöbb gyönyörűség olyan, mint a színházi díszlet: csalóka látszat, semmi valóság. Fellobogózott, megkoszorúzott hajók, ágyúlövések, kivilágítás, dob és trombita, ujjongás és zsivaj az örömnek cégére, jelképe csupán: az öröm maga nincs jelen az ünnepségen. Ahol pedig valóban ott van, rendszerint hivatlanul és bejelentés nélkül, magától és teketória nélkül, nesztelenül sompolyog oda, gyakran hitvány, jelentéktelen alkalmakkor, mindennapi körülmények közt és éppenséggel nem fényes vagy dicsőséges esetkkor. Mint az arany Ausztráliában a véletlen szeszélye szerint, szabály és törvény nélkül, ide-oda szórva található és pedig többnyire igen apró szemecskékben és csak felette ritkán nagy tömegekben. A fentemlített dolgoknak valamennyinek csupán annak az elhitetése a célja, hogy ide az öröm tért be: az a szándék, hogy ilyen látszat támadjon a többiek szemében. Szakasztott így van ez a gyásszal is. Mily búsan, szomoruan, lassan vonul az a hosszú gyászmenet! A kocsisornak se vége, se hossza. Azonban nézzetek csak bele: a kocsi mind üres és a megboldogultnak valójában csupán a város összes kocsisai adják meg a végső tisztességet. Ékesen szól ez a kép e világ barátságáról és nagyrabecsüléséről! Ilyen az emberi csalfaság, üresség és kétszínűség.
De lássunk másik példát. Ünneplőbe öltözve jelenik meg a meghívott vendégsereg. Ez a külső megjelenés is egy nemes, magasabbrendű társas együttlétnek kellene, hogy mutatója legyen. Ehelyett rendesen csak kényszeredettség, kín és unalom vonult be a vendéglátó házba. Mert sok vendégnek sok az alja, még ha csillagos érdemrend ragyog is mindnek a mellén. A valóban jó társaság ugyanis mindenütt és szükségképpen nagyon kicsiny. Fényes, zajos ünnepségek és mulatságok különben is ürességet sőt lehangoltságot keltenek az ember belsejében. Már csak azért is, mert kiáltó ellentétben állnak létünk szegényes nyomorúságával, az ellentét pedig csak még jobban kiemeli az igazságot. Azonban kívülről nézve megvan a hatás és ez volt a cél. Nagyon kedvesen mondja Chamfort: a társaság, körök, szalónok, szóval: amit világnak neveznek, nem más, mint egy érdektelen, rossz opera, melyet csak a gépek jelmezek és díszletek tartanak fenn. Ugyanígy az akadémiák és filozófiai kathedrák cégérei csupán a bölcsességnek, melyet egészen másutt kell keresni. Harangzúgás, papi jelmezek, jámbor mozdulatok cégérei csupán az áhítatnak. A legtöbb dolog a világon olyan, akár az üres dió: ritka az édes bél és még ritkábban található a héjában. Másutt kell keresni és csak véletlenségből akadhatni rá.
2. Ha az ember boldogságának mértékét meg akarjuk becsülni, ne azt kérdezzük, hogy mi vidítja fel az illetőt, hanem hogy mi szomorítja meg. Mert minél csekélyebb ez utóbbi, annál boldogabb az ember.
Mert hogy csekélységek iránt érzékenyek legyünk, ahhoz általában jól kell hogy érezzük magunkat. Boldogtalanságunkban nem éreznők azokat.
3. Óvakodjunk tőle, hogy túlságos követelésekkel az életboldogságot széles alapra építsük. Ez legkönnyebben dől össze, mert sok és elmaradhatatlan szerencsétlenségnek nyujt alkalmat. E tekintetben tehát a széles alapozás, minden egyéb épülettel ellentétben, nem a szilárdságnak a jele. A legbiztosabb útja a szerencsétlenség elkerülésének, hogy igényeinket mindenféle eszközeinkhez mérten lehetőleg lefokozzuk.
Általában egyike a legnagyobb és leggyakoribb balgaságoknak, ha az ember nagyon is nekikészül az életnek. Ilyenkor először is arra számítunk, hogy végigéljük az emberi élet teljes mértékét, ami csak keveseknek adatott meg. De még ez a teljes élet is rövid lenne az alkotott tervekhez képest. Kivitelük mindig sokkal több időt igényel az előirányzatnál. De számolni kell az akadályokkal is, melyek csak igen ritkán engedik meg terveink megvalósulását.
Végül, ha már el is értünk mindent, figyelmen és számításon kívül hagytuk azokat a változásokat, melyeken mi magunk az idők folyamán keresztülmentünk. Nem gondoltuk meg, hogy erőink sem az alkotásra, sem az élvezésre nem elég ruganyosak egész életünkön át. Ezért aztán megesik, hogy gyakran oly dolgokra törekszünk, melyek elérésük idejében ránk nézve már tárgytalanokká váltak. Sokszor évekig végzünk előmunkálatokat valamely mű érdekében, mialatt erőnk észrevétlenül elfogy és a kivitelre képtelenné válik. Így esik meg aztán gyakran, hogy a hosszú fáradozással és sok veszéllyel megszerzett gazdagságot többé élvezni nem bírjuk és így másoknak dolgoztunk. A hosszú évek munkája és gondja után végül elért helyet többé nem bírjuk betölteni: későn jutottunk hozzá. Vagy ellenkezőleg: mi jövünk későre műveinkkel. A kor ízlése megváltozott, új nemzedék támadt, mely nem érdeklődik művünk iránt, mások rövidebb utakon elénkbe kerültek. Mindaz, amit itt felhoztunk, eszében volt Horatiusnak, midőn így szólt:
quid aeternis minorem Consiliis animum fatigas? (Minek gyötröd gyarló eszedet örökös tervekkel?)
Elménknek egy elkerülhetetlen optikai csalódása okozza ezt a gyakori eltévelyedést. Az élet ugyanis kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.
Az életben úgy járunk mint a vándor, kinek előrehaladtában a tárgyak más alakot öltenek, mint amilyeneknek távolról mutatkoztak és mintegy megváltoznak, amint hozzájuk közeledik. Főleg vágyainkkal van ez így. Sokszor egészen mást, jobbat találunk, mint amit kerestünk; gyakran egészen más úton találjuk meg a keresett dolgot, mint amelyen eleinte hiába indultunk neki. Gyakran okulást, belátást, megismerést lelünk ott, ahol gyönyört, boldogságot, örömet kerestünk, maradandó, valódi javakat múlandó látszat helyett. Ez a gondolat vonul végig Wilhelm Meister-en alapeszme gyanánt; mert ez intellektuális regény és éppen ezért minden másnál felsőbb rangú, még Walter Scott regényeinél is, melyek mind csak ethikaiak, vagyis az emberi természetet csak akarati oldaláról fogják föl. Ugyanezt az alapeszmét szimbolizálja nagy és durva vonásokban, akárcsak a színpadi dekorációk a Varázsfuvola is, ez a groteszk, de jelentős és sokértelmű hieroglifa. Sőt tökéletes is volna, ha befejezéskor Tamino, mikor Pamina bírhatásának vágyától hajtva visszatér, ő helyette csak felavatást kérne és kapna a bölcsesség templomában; míg szükségszerű ellentéte, Papageno, méltán nyerné el Papagenáját.
Kiváló és nemes emberek csakhamar megértik a sorsnak ezt az intelmét és hálás tanulékonysággal törődnek bele.
Belátjuk, hogy a világon okulást ugyan lehet találni, de boldogságot nem és megszokják és beérik vele, hogy a reményeiket belátásokra cseréljék el, és elmondják végül Petrarcával együtt:
Altro diletto, che mparar, non provo. (Másban gyönyörűséget, mint az okulásban, nem találok.)
Eljuthatunk egész odáig, hogy vágyaik és törekvéseik után csak színből és játszva futkároznak, valójában azonban lelkük egész komolyságával csupán okulást várnak. Ez bizonyos szemlélődő, geniális, magasztos jelleget kölcsönöz lényüknek. Úgy járunk, mint az alkimisták, akik csak az aranycsinálás mesterségét kutatták és eközben puskaport, porcellánt, gyógyítószereket, sőt természeti törvényeket fedeztek fel.
B) Hogyan viselkedjünk önmagunkkal szemben.
A munkás, aki valamely építkezésnél közremunkál, nem szokta ismerni az egész épület tervét, vagy legalább is nem lebeg az mindig szemei előtt. Ilyen az ember viszonya életfolyása és jelleme teljességéhez, miközben életének egyes napjait és óráit morzsolja le.
Minél kiválóbb, egyénibb ez a jellem, annál szükségesebb és üdvösebb, hogy kisebbített alaprajza néha szeme elé kerüljön. Ehhez hozzátartozik, hogy az önismeret tudományának legalább az elemeit már elsajátította légyen, tehát tudja, hogy mit akar voltaképpen leginkább és mindenekelőtt és mi következik ezután másod- és harmadsorban, nagyjában ismerje hivatását, szerepét és a világhoz való viszonyát. Ha ez a hivatás jelentős és nagyszerű, akkor élete kisebbített tervének a szemlélete mindennél inkább serkentőleg, erősítőleg fog hatni munkásságára és vissza fogja tartani álutakra tévedéstől.
A vándor csak akkor tekinti át teljes összefüggésében a megtett utat összes hajlásaival és kanyarulataival együtt, ha felért a magaslatra. Mi is csak életünk egy szakasza után vagy csak az egésznek a végén ismerjük meg tetteink és műveink igazi összefüggését, következményeiket és kapcsolataikat, értéküket. Mert addig mindig csak cselekszünk jellemünk állandó tulajdonságaihoz képest, az indító okok befolyása alatt, amint azt a pillanat kényszeríti ereje parancsolja. A sikert csak a későbbi eredmény mutatja meg, az okát-módját pedig az egésznek összefüggő áttekintése, a visszapillantás. Innét van, hogy midőn a legnagyobb tetteket visszük végbe vagy halhatatlan műveket teremtünk, erről mitsem tudunk, legfeljebb annyit, hogy jelen céljainknak és mostani szándékunknak megfelelően cselekedtünk. Csak az egésznek az összefüggéséből tűnik aztán ki jellemünk, tehetségünk, csak akkor látjuk tisztán, hogy géniuszunk mint valamely inspiráció segélyével ezer út közül kiválasztotta számunkra az egyetlen helyes, üdvös utat. Mindez úgy a gyakorlati, mint az elméleti dolgokra érvényes és ellenkező értelemben a rosszra és elhibázottra.
5. Az életbölcsesség szempontjából felette fontos, hogy figyelmünket helyes arányban irányozzuk egyrészt a jelenre, másrészt a jövőre, hogy egyik a másikat számunkra meg ne rontsa. Sokan nagyon is a jelennek élnek; ezek a könnyelműek. Mások túlságosan a jövőnek; ezek az aggódók. Ritkán sikerül ebben a helyes mértéket eltalálni. Vannak olyanok, akik küzdve-bízva tisztán a jövőnek élnek, mindig előre néznek és türelmetlenséggel sietnek az eljövendők elé, amelyek majd az igazi boldogságot fogják hozni, közben pedig észrevétlenül és élvezés nélkül engedik elsiklani maguk felett a jelent. Ezek minden nagyképű bölcsességük dacára hasonlatosak azokhoz az itáliai szamarakhoz, amelyeket azzal ösztökélnek sebesebb járásra, hogy egy fejükre erősített botra szénacsomót függesztenek, mely ott lebeg közel a szemükhöz, az elérés örökös, de soha nem teljesülő reményével. Ezek az emberek is örökösen ámítják magukat ideiglenes életükkel, míg aztán utóléri őket a halál. Ahelyett tehát, hogy kizárólag a jövő terveinek és gondjainak élnénk, vagy magunkat a multak sóvárgásának átengednők, gondoljuk meg, hogy egyedül a jelen az igazán való és bizonyos. A jövő ellenben majd mindig máskép üt ki, mint ahogy elgondoljuk. Mert a távolság, mely a szemnek kicsinyíti a tárgyak képét, megnöveli azt a gondolat számára. Egyedül a jelen igaz és valóságos, létünk kizárólag benne játszik. Részleltessük ezért mindenkor derült fogadtatásban és élvezzünk minden fájdalomtól, bajtól mentes órát mint ilyent, azaz ne homályosítsuk el mogorva arcot vágván multunk csalódásai, vagy a jövő aggodalmai miatt.
Mert teljességgel oktalanság eltaszítani a jelen egy jó óráját, vagy meggondolatlanul elrontani bosszúságból a multak miatt vagy a jövőért való aggódásból. A gondnak, sőt a megbánásnak is meglegyen a maga ideje. De ne felejtsük el, Seneca-val, hogy ahány külön nap, annyi külön élet. A jelen az egyedül való idő, tegyük lehetőleg kellemessé.
Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak lehetségesek vagy valószínűek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez utóbbiakkal is törődnék. Éltünk nyugalma érdekében hozzá kell tehát magunkat szoktatnunk, hogy a bizonytalan bajokat soha el nem következőknek, a bizonyosakat csak nagysokára eljövendőknek tekintsük.
Minél inkább nyugtot hágy az embernek a félelem, annál inkább nyugtalanítják a vágyak és igények. Goethenek annyira kedvelt dala: „ich hab’ mein’ Sach’ auf nichts gestellt“, voltakép azt fejezi ki, hogy csak akkor éri el az ember a lélek nyugalmát, a boldogság alapját, ha mezítelenre vetkőzik minden lehető igényektől, csak így képes a jelent, tehát az életet élvezni. Ezért gondoljunk rá szüntelenül, hogy a mai nap csak egyszer van itt és soha többet vissza nem tér. Ezzel szemben azzal áltatjuk magunkat, hogy holnap visszatér; pedig más a holnapi nap: az is egyetlen egyszer jön fel. Elfelejtjük, hogy minden nap sérthetetlen, pótolhatatlan része az életnek és inkább úgy tekintjük, mintha magába foglalná azt, akárcsak a fajnév az egyedeket.
Ugyancsak inkább méltányolnók és jobban élveznők a jelent, ha jó és egészséges napjainkban folyton tudatunkba idéznők, hogy betegség és szomorúság idején mint emlékeztünk irígykedve, mint valami elveszett paradicsomra vagy félreismert jóbarátra a fájdalomnélküli és nélkülözésektől mentes órák mindegyikére. Ám a szép napok észrevétlenül tovasiklanak, csak ha a szomorúak váltják fel, áhítjuk vissza hiábavaló sóhajtozással. E helyett inkább tiszteletben kellene tartanunk minden tűrhető jelent, még ha köznapi is, amely közömbösen sőt türelmetlenül múlik el tőlünk. Gondoljunk rá szünetlenül, hogy a jelen pillanat éppen most dicsőül multtá, amelyben az örökkévalóság veti rá fényét és az emlékezet von köréje glóriát. És mikor az emlékezet meglebbenti a multak fátyolát, vígaszunk és áhítatos vágyunk tárgya lesz a megpróbáltatások óráiban ez a nem méltányolt jelen.
6. Minden korlátozás boldogít. Minél szűkebb a szemkörünk, működési és érintkezési terünk, annál boldogabbak vagyunk; minél tágabb, annál gyakrabban érezünk kínt, aggódást. Velük szaporodnak és nőnek gondjaink, vágyaink, ijedelmeink. Ezért a vakok nem is oly szerencsétlenek, mint eleve hinnők; ezt bizonyítja szelíd, szinte derült arckifejezésük. Rendesen ez az oka annak a ténynek, hogy életünk második fele szomorúbb az elsőnél. Mert életünk folyásában céljaink és viszonyainknak a köre folyton tágul. Gyermekkorunkban a legközelebbi környezetre és a legszűkebb viszonyokra szorítkozik. Ifjúságunkban már jóval messzibbre, férfikorunkban pedig már gyakran a legtávolibb viszonyokra, államokra és népekre terjed. Az aggkorban az utódokat zárja magába. Ellenben minden korlátozás, még a szellemi is, növeli boldogságunkat. Minél kevésbé ösztönözzük az akaratot, annál kevesebb a szenvedésünk; már pedig tudjuk, hogy a szenvedés pozitív, a boldogság ellenben csak negatív.
A hatáskör korlátozása megfosztja az akaratot az izgalom külső indítékaitól, a szellem korlátoltsága a belsőktől. Ez utóbbinak azonban megvan az a hátránya, hogy ajtót nyit az unalomnak, ami viszont számtalan szenvedésnek közvetve a forrása. Ennek elűzésére ugyanis mohón megragad minden eszközt, ilyenek: a szórakozás, társaság, fényűzés, játék, ivás, megannyi kárt, romlást és szerencsétlenséget hozó kisérletek. Difficilis in otio quies. (Nehéz a nyugalom a munkátlanságban.) Hogy a külső korlátozás mennyire hozzátartozik a boldogsághoz, bizonyítja az, hogy az idill, amely műfaj a költészetben egyedül vállalja boldog emberek ábrázolását, mindig igen szűkös, kezdetleges viszonyokat fest. E tény tudatán alapszik az a tetszésünk is, melyet az úgynevezett genre-képek keltenek. Viszonyainknak lehető egyszerűsége, sőt életmódunknak egyhangúsága boldogságunkat elősegítik, hacsak unalmat nem szülnek: mert kevéssé éreztetik az életet és annak járulékos terhét. Úgy folyik életünk, mint a patak, hullámok és örvények nélkül.
7. Boldogságunk és boldogtalanságunk végső elemzésben attól függ, hogy mi tölti be tudatunkat. Minden tisztán szellemi foglalkozás ennélfogva a rátermett elmének ebben sokkal többet tehet a javára, mint a gyakorlati élet a siker és a kudarc, a rázkódtatások állandó változtatásával. Ehhez azonban szellemi rátermettség szükséges. Amint a gyakorlati tevékenység elvon bennünket a tanulmányoktól, megfosztván a szellemet a hozzá szükséges nyugalomtól, úgy másrészt a tartós szellemi elmélyedés többé-kevésbé alkalmatlanná tesz a gyakorlati munkásságra. Azért, ha valakit körülményei ideiglenesen valamely energikus, gyakorlati tevékenységre szorítanak, tanácsos, ha egyidőre az illető teljesen beszünteti az elvont kutatásokat.
8. Hogy a teljes megfontolás vezessen bennünket életünkben, szükséges, hogy tapasztalatainkból leszűrjük az összes tanulságokat, hogy gyakran gondoljunk vissza élményeinkre, tetteinkre, érzéseinkre. Vessük egybe egykori ítéletünket a mostanival, szándékainkat és törekvéseinket azok eredményeivel és a nyomukban támadt kielégítettség érzetével. Ismétlése ez annak a leckének, amelyben a tapasztalat is mindenkit külön részesít. A magunk szerzette tapasztalatot úgy is tekinthetjük, mint valami szöveget, a fölötte való elmélkedést és az ismereteket pedig, mint a hozzávaló kommentárt. Sok elmélkedés és ismeret kevés tapasztalat mellett oly könyvhöz hasonlít, melynek lapjain két sor szöveghez negyven sornyi magyarázat fűződik. Sok tapasztalat, kevés elmélkedés és csekély ismeretek mellett a bipontiumi, jegyzetek nélküli kiadásokhoz hasonlít, melyek sok dolgot megértetlenül hagynak.
Erre emlékeztet Pythagorasnak egy szabálya, hogy az ember este elalvás előtt tartson szemlét napi cselekvései felett. Aki ügyeinek vagy élvezeteinek forgatagában úgy éli napjait, hogy soha át nem tekinti multját, az elveszíti életének világos összefüggését, lelkében zűrzavar támad, ami csakhamar meglátszik töredékes, szaggatott, elaprózott beszédmódján is. Ez annál inkább bekövetkezik, minél nagyobb a külső nyugtalanság és a benyomások tömege az elme belső tevékenységével szemben. Ide sorozhatjuk azt a tapasztalatot is, hogy hosszú idő múltán és ha elmúltak a körülmények és a környezet, melyek ránk hatottak, nem vagyunk képesek a tőlük akkor előidézett hangulatunkat és érzésünket visszaidézni és felújítani. Ám vissza tudunk emlékezni a magunk kijelentéseire, melyeket azok előidéztek. Ezek amazoknak az eredménye, kifejezése és mértéke. Ezért emlékezetes napok emlékét, valami rájok vonatkozó papírlapot vagy más effélét gondosan meg kellene hogy őrizzük. Igen hasznos e célra a napló is.
9. Boldogságunknak legfőbb erősítője az a tulajdonságunk, hogy magunkkal beérjük, mindent fölleljünk önmagunkban és kiki elmondhassa: mindenemet magammal hordom. Ezért nem lehet elégszer ismételni Aristoleles mondását: (felicitas sibi sufficientium set. Eth. Eud. 7. 2.) Azok a boldogok, akik önmagukkal beérik. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki szép fordulattal Chamfort mondása, melyet jelmondásként! ennek az értekezésnek elejére tettem.11) Mert egyrészt teljes biztossággal senki másra, mint magunkra nem számíthatunk, másrészt pedig a társas élet felette sok és el nem kerülhető kellemetlen hátránnyal, veszéllyel és bosszusággal jár.
A boldogságnak nincs képtelenebb útja, mint a nagyvilági élet, high life, szünetlen dinom-dánoma. Azt a fonák célt tűzi maga elé, hogy nyomorult létünket az öröm, élvezet és gyönyör szakadatlan láncolatává varázsolja, miközben a csalódás el nem maradhat – éppoly kevéssé, mint rendes kisérőjénél, az egymásnak való kölcsönös hazudozásnál.12)
Minden társaság elsőbb is kölcsönös alkalmazkodást követel, ezért minél nagyobb, annál unalmasabb. Mindenki csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyedül van: aki tehát nem szereti a magánosságot, az nem szereti a szabadságot sem. Csak a magánosságban igazán szabad az ember. Minden társaságnak elválhatatlan társa a kényszerűség, mindegyik áldozatokat követel, melyek annál nehezebben esnek, minél kiválóbb valakinek az egyénisége. Ezért mindenki egyénisége értékéhez mérten fogja a magányosságot kerülni, elviselni vagy pedig szeretni. Mert benne érzi a hitvány egész hitványságát, a nagy szellem a maga egész nagyságát, szóval a maga igaz mivoltát. Minél magasabb rendű valaki, annál magányosabb. Az ilyennek valóságos jótét, ha szellemi egyedüllétének megfelel fizikai magányossága, mert a különnemű lények tarka változatossága zavarólag, sőt kártevőleg hat rá, megfosztja énjétől, anélkül, hogy kárpótlásul bármit is nyujthatna neki. Míg a természet az emberek közt az erkölcsi és értelmi különbségek széles sorozatát vonta meg, addig a társaság ezeket semmibe sem véve, kimondja az egyenlőséget vagy helyesebben a rang és rend mesterséges fokozatait, amelyek a természetes rangsorral sokszor homlokegyenest ellentétes irányúak. Ennél az elrendezésnél csak azok járnak jól, akik a természetnél fogva alacsonyrendűek, a kiválóak azonban a rövidebbet húzzák. Ezek aztán ki is vonják magukat a társaságból, amelyben rendesen a közönséges elem szélesen terpeszkedik. Nagy szellemek azért utálják meg a társaságot, mert benne a jogok és igények egyenlősége uralkodik, dacára a képességek és társadalmi értékek egyenlőtlen voltának. Az úgynevezett jó társaság minden kiválóság érvényesülését eltűri, kivéve a szellemit: ez üldözendő kobozmány. Arra kötelez bennünket, hogy minden balga fonákság és tompa butasággal szemben határtalan türelmet tanusítsunk, az egyéni kiválóság ellenben elnézést kolduljon, vagy húzza meg magát a sarokban. Mert a szellemi fölény már puszta létével, akaratlanul is sért.
Az ú. n. jó társaságnak tehát nemcsak az a hátránya, hogy oly emberekkel hoz bennünket össze, kiket dicsérni és szeretni nem vagyunk képesek, hanem hogy nem tűri a természetünknek megfelelő magunktartást, sőt az összhang kedvéért arra kényszerít bennünket, hogy összezsugorodjunk, sőt hogy eléktelenítsük magunkat. Szellemes beszéd vagy ötlet csak szellemes társaságba való. A közönséges társaságban ez egyenesen gyűlöletes, hogy ebben tetszést arasson az ember, szükségképpen tompának, korlátoltnak kell lennie. Ilyen társaságban nagy önmegtagadással énünk javát fel kell áldoznunk, csak hogy hasonlók legyünk a többiekhez. Ezen az áron azután, igaz, megnyertük számunkra a többieket. Ámde minél értékesebb egyéniség valaki, annál inkább meg fog róla győződni, hogy a nyeresége nem fedezi a veszteségét, mert önmegtagadásáért és a körükben elszenvedett unalomért és kellemetlenségért nincs ami kárpótolhatná. A legtöbb társaság olyan, hogy jól jár mind, aki azt a magánnyal cseréli fel. A valódi szellemi kiválóság pótlására a társaság a hamis, konvencionális, önkényes szabályokon nyugvó, a magasabb állásúak között hagyományszerűen tovaterjedő kiválóságot vett föl, melyet, mint a jelszót, szintén meg lehet változtatni: ez az, amit illemnek, finom modornak, bon ton, fashionableness, neveznek. Ha egyszer mégis összeütközik az igazi kiválósággal, kiderül a gyöngesége. Erre ráillik a francia mondás: quand le bon ton arrive, le bon sens se retire. (A jó modortól szökik a józan ész.)
Különben is teljes összhangban az ember csak magamagával lehet. Még barátjával, kedvesével sem, mert az egyéniségek s hangulatok különbözőségei minduntalan, ámbár csekély disszonantiát okoznak. Ezért csak a magányban lehet föllelni a szívnek igaz, mély békéjét és a lélek teljes, mély csöndjét, amely az egészség mellett a legfőbb földi jó. Állandó hangulattá e nyugalom csak a teljes visszavonultságban válhatik. Ha az egyéniség nagy és gazdag, akkor az ember a legboldogabb állapotot élvezi, mely e szegény földön egyáltalán föllelhető. Mondjuk ki kereken: bármily szorosan fűzze is egymáshoz az embereket a barátság, szerelem és házasság, igazán becsületesen az ember csak önmagával törődik, legfeljebb még a gyermekeivel. Minél kevésbé van valaki tárgyi és személyi okoknál fogva ráutalva az emberekkel való érintkezésre, annál jobb a dolga. A magányosság egyszerre enged áttekintést a nyomában járó bajok felett, a társaság ellenben alattomos: a szórakozás, közlékenység, társas örömök mögé rejti nagy, gyógyíthatatlan bajait. Az ifjúságnak főképpen a magány elviselését kellene tanulnia, mert ez a forrása a boldogságnak, a lelki nyugalomnak. Mindebből következik, hogy legjobban az jár, aki csak magamagára számított és aki magamagának mindenben mindene tud lenni, sőt Cicero azt mondja: Nemo potest non beatissimus esse, qui est totus aptus ex sese, quique in se uno ponit omnia. (Az a legboldogabb, aki önmagától teljesen el tudja látni önmagát és akinek mindene önmagában van. Paradox. II.) Minél többet jelent az ember magamagának, annál kevesebbet vár másoktól. Nagy belső értékű emberek önelégültségükben tartózkodnak tőle, hogy a közönségnek jelentékeny áldozatokat hozzanak és a társas életet önmegtagadásuk révén is felkeressék. Ennek éppen az ellentéte teszi a közönséges embereket olyannyira társuló és alkalmazkodó lényekké. Könnyebb nekik másokat elviselni, mint önmagukat. Ehhez járul még, hogy ami igazán értékes, azt a világ meg nem becsüli, és amit megbecsül, az nem értékes. Ennek a ténynek bizonyítéka és egyúttal következménye a kiválóknak visszavonultsága. Az életbölcsesség tehát azt parancsolja, hogy az ember szabadságát megőrzendő, korlátozza a szükségleteit vagy pedig ezeket tágítva, egyéniségével minél rövidebben számoljon le.
Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba, űzi idegenbe, utazásra. Elméje a rugalmasság híján tunya, hogy tevékenységre serkentse, a borhoz folyamodik, ez úton válnak aztán sokan iszákosokká. Ezért szükségük van állandó külső izgalomra és pedig a legerősebbre, amelyet csak hozzájuk hasonló lények nyujthatnak. Ennek híján lelkük saját súlyuk alatt összeroskad és nyomasztó tespedésbe borul.13)
A legtöbb egyén az emberiség eszméjének csupán csekély töredéke, miért is mások részéről sok kiegészítésre szorul, hogy félig-meddig teljes emberi öntudatra tegyen szert. Aki azonban egész ember, az már egymagában is egység és nem töredék, tehát beéri önmagával. Ily értelemben a közönséges társaságot az olyan orosz tülök-zenéhez hasonlíthatjuk, melyben minden tülöknek csupán egy hangja van és zene csupán valamennyinek pontos összehangzása által keletkezhetik. Mert a legtöbb ember szelleme ilyen egyhangú tülök. A legtöbbjén meglátszik, hogy egyetlen gondolata van csupán és képtelen egyebet gondolni ennél az egynél. Ebből megérthetni, nemcsak hogy mért oly unalmasak az emberek, hanem hogy mért annyira társas lények és mért járnak legszívesebben csordában, the gregariousness of mankind (az emberiségnek nyájba tömörülése). Minden egyesnek tűrhetetlenné válik a saját lényének sívár egyhangúsága – omnis stultitia laborat fastidio sui (minden ostoba szenved a maga utálásától) –, csak együtt számítanak valamit, mint az említettem tülkösök. A szellemes ember azonban hasonló az olyan művészhez, aki egymaga játssza végig a koncertjét. A zongorához is hasonlíthatók, mely egymagában valóságos kis zenekar. Ő is egész kis világ és amit a többiek csak összeműködve mutathatnak fel, azt ő egységes tudatban fejezi ki. Miként a zongora, úgy ő is nem része a szimfóniának, hanem szóló-játékra, az egyedüllétre alkalmas: ha másokkal kell összeműködnie, csak mint főhang szerepelhet, melyhez kíséret járul, akár a zongora, vagy mint ami megadja a hangot az énekhez, akár a zongora. Aki pedig szereti a társaságot, jól teszi ha a hiányzó minőséget a mennyiséggel igyekszik pótolni. Egyetlen elmés ember elegendő társaság, a közönséges fajtából azonban jó, ha sok van, mert a változatosságból és az összhangzásból mégis csak kikerül valami, mint az említettem kürtös-muzsikából – az ég pedig adjon nekik hozzá türelmet.
Az emberek eme belső üressége és szegénysége magyarázza meg azt a körülményt, hogy ha jobbérzésű emberek valamely nemes, eszményi célért egyesülnek, annak rendszerint az lesz a vége, hogy az emberi salak, mely végtelen sokaságával mindent elborít, mint a féreg, és mindig kész bármit, válogatás nélkül megragadni, hogy unalmán vagy más körülmények között szükségén segítsen, oda is befurakodik és az egész dolgot vagy megsemmisíti, vagy az eredeti célzatnak éppen az ellenkezőjévé változtatja.
Egyébiránt a társasélelet az emberek szellemi melegedésének is tekinthetjük, amint az a nagy hidegben összebujással történik. De akinek magának nagy a szellemi melege, nem szorul ilyen csoportosulásra. Egy ebben az értelemben általam kidolgozott mesét e munka 2. kötetének utolsó fejezetében találhat az olvasó.
Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a társaság kedvelése fordított arányban van az egyén szellemi értékével. A társaság kerülése szinte egymagában kiváló tulajdonságra vall.
A szellemileg kiváló egyénre nézve ugyanis a magány kettős haszonnal jár: azzal, hogy önmagával lehet és hogy nem kell másokkal lennie. Ezt az utóbbit különösen akkor méltányolhatjuk kellőleg, ha meggondoljuk, mennyi kényszerrel, kellemetlenséggel, sőt veszéllyel van minden társasélet összekötve.
Minden bajunk abból származik, hogy nem tudunk egyedül lenni, mondja Labruyère. A társas hajlam a legveszedelmesebb, sőt legvégzetesebb tulajdonságaink közé tartozik, mert oly lényekkel hoz bennünket érintkezésbe, kiknek nagy többsége erkölcsileg rossz, szellemi tekintetben pedig tompult és fonák. A társas hajlam nélkül való nem szorul rájok. Ez pedig már azért is nagy szerencse, mert majd minden szenvedésünknek a társasélet a forrása, mely véget vet a lélek nyugalmának, ami pedig az egészség mellett a boldogságunknak fő alkotó eleme. A lelki nyugalmukért a kynikusok lemondtak minden vagyonról: aki hasonló szándékkal lemond a társaságról, a legbölcsebb utat választotta. Mert ép oly találó, amilyen szép, amit Bernardin de St. Pierre mond: le diète des aliments nous rend la santé du corps, et celles des hommes le tranquillité de l’âme (a táplálkozás korlátozása testi egészségünket adja vissza, a társaságé lelki nyugalmunkat.) Aki tehát korán, megbarátkozik a magányossággal, sőt azt meg is szereti, az valóságos aranybányára tett szert. De erre nem mindenki képes. Kezdetben a szükség, ennek megszüntével pedig az unalom összetereli az embereket. E kettő nélkül mindenki egyedül maradna, már csak azért is, mert egyedül a magány felel meg lényünk kizárólagos fontosságáról alkotott képzeletünknek, amely a világ tülekedésében semmivé zsugorodik és lépten-nyomon fájdalmas cáfolatban részesül. Ily értelemben a magányt az ember természetes állapotának mondhatjuk, melyben, mint az első Ádám, bodogan élhet.
Csakhogy Ádámnak nem volt se apja, se anyja! Viszont azt is mondhatjuk tehát mai értelemben, hogy a magány az embernek nem természete, mikor ugyanis belép a világba, nem áll egyedül, hanem szülők és testvérek társaságában. A magányosság ennélfogva nem lehet eredeti hajlam, hanem a tapasztalatnak és elmélkedésnek az eredménye. Ez pedig a szellemi erő fejlődésével és az életkorral egyenes arányban növekszik. A kisded féltében ríva fakad, ha csak pár percre is magára hagyják. Fiugyermeknek nagy büntetés az egyedüllét. Az ifjak könnyen társulnak, csak a nemesebbek és a kiváló szelleműek keresik néha a magányt; de mégis nehezükre esik egy teljes napot egyedüllétben tölteni. A férfi ezt könnyen veszi és pedig minél korosabb, annál könnyebben. Az aggastyánnak végül, aki egymaga maradt meg a letűnt nemzedékekből és az élet gyönyöreit se bírja már élvezni, igazi eleme a magány. E hajlam növekedése minden egyes esetben a szellemi érték arányában történik. Mert ez, mint mondottuk, nem tisztán természeti, közvetetlenül a szükségletek által előidézett valami, hanem inkább csak ilyenekről szerzett tapasztalatoknak és elmélkedéseknek, főként annak a meggyőződésnek az eredménye, hogy a legtöbb embernek erkölcsi és szellemi mivolta nyomorúságos. Ebben az a legrosszabb, hogy az egyénben annak erkölcsi és szellemi tökéletlensége összeműködik és kölcsönösen elősegíti egymást, ami a legtöbb emberrel való társalgást élvezhetetlenné, sőt tűrhetetlenné teszi. Innen van aztán, hogy bár sok minden nagyon is rossz ezen a világon, mégis a társaság a legrosszabb benne. Még a társaságot kedvelő francia. Voltaire is azt mondta: la terre ezt couverte de gens qui ne méritent pas qu’on leur parle (a föld tele van olyan emberekkel, akikkel nem érdemes beszélni). Ugyanezt az okát adja ennek a hajlandóságnak a magányt oly állhatatosan szerető, szelíd Petrarca is:
Cercato ho sempre solitaria vita (Le rive il sanno, e le campagne, e i boschi), Per fuggir quest’ ingegni storti e loschi, Che la strada del ciel hanno smarrita. (A magányt kerestem mindig, Tanúim a partok, mezők és erdők, Hogy elkerüljem a ferde és rövidlátó embereket, Akik eltévesztették az éghez vezető utat.
Hasonlókép ír szép könyvében, „de vita solitaria“, mely nyilván mintája volt Zimmermannak a magányosságról szóló híres művéhez. Chamfort a maga gúnyos módján fejezi ki a társaság kerülésének ezt a csupán másodlagos és közvetett eredetét: on dit quelquefois d’un homme qui vit seul, il n’aime pas la société. C’est souvent comme si on disait d’un homme, qu’il n’aime pas la promenade, sous le prétexte qu’il ne se promène pas volontiers le soir dans la forêt de Bondy. (Azt mondják néha az olyan emberről, aki magányosan él, hogy nem szereti a társaságot. Olyan ez, mintha azt mondanák valakiről, hogy nem szeret sétálni, azon okból, mert nem szívesen sétál esténként Bondy erdejében.)14) És a jámbor, keresztényi Angelus Silesius is ugyanazt mondja a maga módján, mythikus szavakkal:
Heródes – ellenség. József – a belátás. Vele tudatja álmában Isten a veszélyt. A világ – Betlehem. Egyiptom – a magányosság: Menekülj, Lelkem, menekülj, különben bánattól elpusztulsz.
Ugyanígy szól Giordano Bruno: tanti uomini che in terra hanno voluto gustare vita celeste, disero con una voce: „ecce elongavi fugiens, et mansi in solitudine“. (Annyi ember, aki e földön égi életet akar élvezni, egyértelműen mondta: Íme futva menekültem és a magányban maradtam). Igy ír magáról a perzsa Sâdi Gulistan-jában: „megúnván damaskusi barátaimat, elvonultam Jeruzsálem mellé, a pusztába, hogy az állatok társaságában éljek“. Milyen élvezete is telnék az olyan embereknek, kiket Prometheus jobb agyagból gyúrt, az oly lényekkel való érintkezésben, akikkel saját természetüknek csak legalacsonyabb és legnemtelenebb része révén, a hétköznapi, aljas, közönséges elemével lelhetnek kapcsolatot, akik fel nem bírván emelkedni amazok szintjéhez, ezeket is lerántják magukhoz? Az elkülönödés és magány kedvelését bizonyos arisztokratikus érzés táplálja. A hitványak szinte szánalomraméltóan, mind társas lények; az ember nemessége ellenben már abból is kitetszik, hogy nem leli kedvét a társaságban, hanem mindinkább előnyben részesíti a magányt és lassanként évek múltával belátja, hogy ritka kivételeket leszámítva, a világon csupán a magány és a hitványság közt van választás. Sőt bármily keményen hangzik is, minden keresztényi jámborsága és szeretete mellett még Angelus Silesius is hangoztatja:
Magányban élni rossz: de aljas mégse légy. Így bárhol is úgy élsz, mintha pusztába vonultál volna.
Természetes, hogy a nagy szellemek, az emberi nem voltaképpeni nevelői, ép oly kevéssé vágynak a többiek társaságába elegyedni, mint a tanító a körülötte lármázó gyereksereg játékaiba. Mert a kiválók azért jöttek a világra, hogy az embereket kivezessék a tévedések árjából az igazság révébe, hogy durvaságuk és aljasságuk sötétségéből a világosság, a műveltség, nemesség felé emeljék fel. Ott kell ugyan élniök a többiek közt, de közibük nem tartoznak és már ifjuságuktól kezdve érzik, hogy lényegesen különböznek a tömegtől, amelytől lassanként nemcsak szellemileg, hanem szükségképpen testileg is mindinkább eltávolodnak. Közelükbe senki sem férkőzhetik, aki maga is többé-kevésbé felül nem emelkedett a közönséges hitványságon.
Mindezekből tehát nyilvánvaló, hogy a magány kedvelése nem eredeti, természetes ösztön, hanem a nemesebb szellemeknél lassanként kialakuló hajlam, melynek még ellentétes mefisztófeleszi besúgásokkal is meg kell birkóznia: Ne játssz tovább a kínnal, mely keselyűként tépi éltedet, a leghitványabb társaság is érezteti veled, hogy ember vagy az emberek közt.
Magányosság a sorsa minden kiváló elmének. Ha sóhajtozik is néha rajta, mégis ezt választja, mint két baj közül a kisebbet. A növekvő korral könnyebben és természetesebben (sapere aude) tud haladni ez úton az ember, a hatvanasnak pedig már szinte természetes ösztönévé válik. Most már minden elősegíti ennek a kifejlését. A társasélet csábításai, a szerelem, nemi ösztön hatásukat veszítik e korban. Az öregkornak nemnélkülisége bizonyos önmagával való megelégedettségnek veti meg alapját, mely a társas ösztönt hovatovább teljesen elsorvasztja. Ezer csalóka balgaságtól szabadul meg az öreg ember. Az aktív élettel már rendszerint leszámolt, nem vár többé semmit, nincsenek tervei, sem szándékai. A vele egyívásúak már nem élnek, idegen nemzedék közepette tárgyilagossággal szemléli egymagában a rajzó életet. De szelleme még követni akarja az idő gyors röptét. Mert ha elméje ereje meg nem csökkent, akkor, tekintve az idők folyamán tett tapasztalatait és szerzett ismereteinek kiterjedtségét, gondolatainak teljes átérlelődését, minden erejének használatában elért nagy gyakorlottságát, mindenféle tanulmánya érdekesebb és könnyebb lesz, mint bármikor előbb. Tisztán lát ezer dolgot, melyet azelőtt köd takart el, eredményekhez jut és érzi egész fölényét. Hosszú tapasztalás megtanította rá, hogy az emberektől sokat ne várjon, kiismervén, hogy a velük való közelebbi ismeretségnél azok csak veszítenek. Tudja, hogy ritka szerencsés eseteket leszámítva nem akad másra, mint az emberi természetnek fogyatékos példányaira, melyeket jobb, ha érintetlenül hagy. Nincs tehát többé kitéve a közönséges csalódásoknak, tudja mindenkiről, hogy hányadán van vele és ritkán érez magában a közelebbi összeköttetésre kedvet. Végül, kivált ha a magányosságban ifjúkori barátjára ismert, az elszigeteltség és az önmagával való társalkodás szokása is hozzájárult még és második természetévé lett. A magányosság kedvelése most már, miután legyőzte a társulás ösztönét, második természetévé vált, úgy él benne, mint hal a vízben. Minden kiváló, a többitől elütő, különálló egyéniségre a magányosság ifjúkorban esetleg nyomasztóan hat, de a vénségben nagy könnyebbségre szolgál.
Az öregség ez előnyében azonban ki-ki csupán szellemi erejéhez mérten részesedik, a kiváló jobban, de kisebb mértékben mindenki. Csak a felette szegényes és hitvány természetűek társulnak oly könnyen öregségükben, mint annakelőtte. Az ilyenek aztán csak terhére esnek a társaságnak, melybe immár bele nem illenek és legfeljebb megtűretnek itt, ahol előbb keresett személyiségek voltak.
Az életkor és a társulási hajlam közti fordított viszonynak megvan a maga célszerűségi oka is. Minél fiatalabb az ember, annál többet kell még minden tekintetben tanulnia. A természet ezért ráutalta az egymástól való kölcsönös okulásra, melyben mindenki a hozzája hasonlóval történő érintkezése közben részesül és melyre való tekintettel az emberi társadalmat egy nagy Bell-Lancaster-féle nevelőintézetnek mondhatnók. Ez nem oly mesterséges módja a tanulásnak, mint a könyvekből és iskolában történő és nagyon célszerű, hogy minél ifjabb az ember, annál szorgalmasabban látogassa ezt a természetes oktatási intézményt. Nihil est ab omni parte beatum (nincs semmi, ami minden oldaláról tekintve, boldog volna), mondja Horatius és „nincsen lótusz szára nélkül“ tartja az indus közmondás.
A sok nagy előnye mellett megvan a magányosságnak a hátrányos oldala is, melyek mégis, a társaságéival szemben igen csekélyek. Azért akiben van valami kiváló tulajdonság, mindig könnyebben fog boldogulni emberek nélkül, mint velük. Azok közt a hátrányok közt különben van egy, melynek nem jutnak olyan könnyen tudatára, mint a többinek. Valamint ugyanis huzamos otthonülés mellett testünk betegesen érzékennyé válik a legcsekélyebb hűvös szellő fuvallata iránt, úgy az állandó magányosság folytán kedélyünk a legjelentéktelenebb esetek, szók, sőt puszta arcmozdulatok által is nyugtalanságot, sőt fájó sértődést érez. Holott aki állandóan benne él az élet tolongásában, ezeket észre se veszi.
Annak pedig, aki különösen ifjabb éveiben nem képes tartósan elviselni a magány sívárságát, bárhányszor űzte is a magányba az emberekkel szemben való méltó visszatetszés, – azt tanácslom, szokjék rá és vigye magával a magány egy darabját a társaságba, tanuljon bizonyos mértékig ott is egyedül maradni. Ne közölje tehát gondolatait mindjárt másokkal, ne vegye túlságos komolyan az ott elhangzott szókat, ne várjon tőlük sokat se erkölcsi, se értelmi tekintetben, vértezze magát véleményökkel szemben közönnyel, hogy dicséretes türelmességét állandóan megóvhassa. Így aztán köztük forog, de mégsem lesz igazán a társaságukban, hanem inkább tárgyilagos szemlélő marad. Ez megvédi a társasággal való szoros érintkezéstől, annak szennyétől, sebeitől. Ennek a megszorított vagy körülbástyázott társas érintkezésnek olvasásra méltó drámai feldolgozását bírjuk Moratin vígjátékában, „El Café o sea la comedia nueva“, még pedig D. Pedro jellemében, kivált az első felvonás második és harmadik jelenetében. Ily értelemben a társaságot tűzhöz hasonlithatjuk, melynél az okos kellő távolságban melegedik és nem markol bele, melytől a balga, miután megégette magát, a magányba menekül, jajgatva, hogy a tűz éget.
10. Az irígység az emberi természetben rejlik: mégis bűn ez és egyben szerencsétlenség.15) Az irígységet tehát boldogulásunk ellenségének tekintsük és igyekezzünk, mint valami gonosz démont, elfojtani. Erre oktat bennünket Seneca szép mondása: Önmagunk dolgai szolgálnak a gyönyörüségünkre másokkal való összehasonlítás nélkül: sohasem lesz boldog az olyan ember, akit bánt, hogy más nálánál boldogabb (de ira III. 30.), majd ismét: Ha azt nézed, hogy hányanelőznek meg, gondold meg hányan következnek utának. (Epistola 5.) Többet tekintsük tehát azokat, kiknek nálunknál rosszabb a soruk, mint azokat, akiknek látszólag jobban folyik a dolguk. Valósággal bekövetkezett bajok esetén leghathatósabb, bár az irígységgel egy forrásból fakadó vigasztalást fog adni a magunkénál nagyobb fájdalmaknak a látása, valamint olyan emberekkel való érintkezés, akiket valami hasonló baj ért.
Ennyit az irígység aktív oldaláról. Ami a passzív tulajdonságát illeti, ügyeljük meg, hogy nincs az irígységhez fogható engesztelhetetlen gyűlölet. Ezért is nem tanácsos, hogy szüntelenül és kihívóan felkeltsük azt. Jobban tennők, ha ezt az élvezetet, mint számos mást megtagadnók magunktól veszélyes következményei miatt. – Az arisztokrácia háromféle: 1. a születés és rangé, 2. a pénzarisztokrácia, 3. a szellemi arisztokrácia. Ez utóbbi a legelőkelőbb, ilyennek is ismerik el, hacsak időt engednek rá. Már Nagy Frigyes is megmondotta, hogy a kiváltságos szellemek egyenlő rangban vannak az uralkodókkal. Mondotta pedig ezt udvarmesterének, aki megütközött azon, hogy míg a miniszterek és tábornokok a marsalltáblánál étkeztek, addig Voltaire olyan asztalnál kapott helyet, melynél uralkodók és hercegek ültek. Minden fajta arisztokráciát az irígyek serege veszi körül, akik titokban haragot éreznek minden felsőbb rendűek iráni és ha nem kell félniök tőlük, sokféle módon adják amazoknak tudtára, hogy te sem vagy ám különb nálunknál. De éppen ez az igyekezetük árulja el, hogy az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Ezzel szemben a megirígylettek tartsanak maguktól távol mindenkit és lehetőleg kerüljék az alranguakkal való minden érintkezést, ugy hogy széles szakadék válassza el őket. Ha pedig ezt nem tehetik, tűrjék el lehetőleg hidegvérrel amazok törekvéseit. Viszont az egyik arisztokráciához tartozók rendesen jól és irígység nélkül férnek meg a másik kettő valamelyikéhez tartozókkal, mert mindegyiküknek van mit latba vetnie a mérleg serpenyőjébe.
11. Az ember érlelje meg és fontolja meg a szándékát, mielőtt tettre váltaná. Ha már mindent a legalaposabban átgondolt, vegye fontolóra az emberi megismerés elégtelenségét, minek következtében még mindig bekövetkezhetnek oly körülmények, melyeket lehetetlen előre látni és kikutatni, miáltal az egész számítás dugába dőlhet. Ez a megfontolás mindenkor latba fog esni a negatív oldalon és azt a tanácsot adja nekünk, hogy fontos dolgokban kényszerűség nélkül ne mozgassuk meg azt ami nyugszik: quieta non movere. Ha azonban elhatároztuk magunkat és belekezdtünk a dologba, amely már elindult és már várhatjuk az eredményt: akkor ne ijesztgessük magunkat többé a megtett dolgoknak ismételt megfontolásával, hanem tegyük túl magunkat és tartsuk elzárva emlékezetünknek azt a bizonyos rekeszét és nyugtassuk meg magunkat avval, hogy annak idején mindent éretten megfontoltunk. Ezt tanácsolja az olasz közmondás is: Legala bene e poi lascia la andare. Te csak nyergelj rendjén, aztán hajrá! Ha az eredmény mégis rossz lesz, annak az az oka, hogy az emberi dolgok véletlennek és tévedésnek vannak alávetve. Sokratesnek, a legbölcsebb emberek személyes ügyei helyes elintézésére, vagy hogy legalább a ballépéseket elkerülje, intő daimonionra volt szüksége, jeléül annak, hogy az emberi ész egymagában nem elégséges. Nincs tehát föltétlenül igaza minden esetben annak az állítólag egyik pápától eredő mondásnak, mely szerint minden bennünket érő szerencsétlenségnek mi vagyunk legalább részben az okai. Ámbár a legjobb esetben így van. Ennek az érzésnek tulajdonítható, hogy az emberek lehetőleg igyekeznek elrejteni szerencsétlenségüket és igyekeznek jóképet vágni boldogtalanságukban. Attól tartanak, hogy szerencsétlenségüket az ő hibájuknak fogják tulajdonítani.
12. Ha pedig szerencsétlenség ért bennünket, amelyen többé nem változtathatunk, még gondolnunk sem szabad rá, hogy máskép is történhetett volna; még kevésbé arra, hogy mikép háríthattuk volna el, mert ez elviselhetetlenné tenné a fájdalmat, magunk kínzójává válnánk. Inkább kövessük Dávid király példáját, aki szünetlen kéréssel és könyörgéssel ostromolta Jehovát, míg fia betegen feküdt. De hogy fia meghalt, fittyet hányt a dolognak és nem gondolt vele többé. Aki azonban nem eléggé könnyelmű, meneküljön a fatalismus hitéhez és tegye világossá önmaga előtt, hogy minden, ami történik, szükségszerűséggel következik be, tehát el nem hárítható. Ez a szabály mégis némileg egyoldalú. Könnyebbségünkre és megnyugtatásunkra szolgál a szerencsétlenségek eseteinél. Ha azonban a magunk hanyagsága vagy vakmerősége legalább részben az oka, akkor annak ismételt fájdalmas meggondolása, hogy mikép előzhettük volna meg a bajt, figyelmeztetésül és üdvös önfegyelmezésül szolgálhat a jövőben. Nyilvánvalóan elkövetett hibáinkat ne iparkodjunk szokásunk szerint mentegetni, szépítgetni vagy kisebbíteni, hanem ismerjük be és állítsuk teljes nagyságukban világosan a szemünk elé, hogy szilárd elhatározással kerüljük el a jövőben. Ezáltal természetesen az önmagunkkal való elégedetlenség nagy fájdalmát okozzuk magunknak: de az az ember, aki nem szenved, nem is okul.
13. Mindenben, ami boldogulásunkat illeti, tartsuk féken a fantáziánkat. Elsőbb is ne építsünk légvárakat, mert ez drága egy mulatság, amennyiben sóhajok közt kell azokat hamarosan rá lerombolnunk. Még sokkal inkább óvakodjunk attól, hogy lehető bajoknak kifestésével rémítgessük magunkat. Ha ugyanis ezek merőben koholtak volnának, úgy álmunkból felocsudva, mindjárt belátnók, hogy mindez puszta szemfényvesztés volt, tehát annál jobban örülnénk a jobb világnak és intelmet látnánk benne távoli, bár lehetséges bajokra. De effélékkel csak ritkán játszik a fantázia: léha játékának inkább vidám légvárak a tárgyai. Fantáziánk komor álmainak olyan szerencsétlenségek nyujthatnak tápot, melyek bár távolból, de mégis valósággal fenyegetnek bennünket. Ezeket megnagyítja, megvalósulásukat közelébb hozza, mint amennyire a valóságban vannak és a legfélelmetesebbnek színezi ki. Az ilyen álmokat nem bírjuk oly könnyedén eloszlatni ébredéskor, mint a vidámakat. Ezekre ugyanis az ébrenlét hamarosan rácáfol és a lehetőség gyenge reményénél alig marad meg több belőle. Ha azonban a sötét fantáziának (blue devils) engedjük át magunkat, akkor a felidézett képektől nem egykönnyen szabadulhatunk meg: ezeknek a lehetősége ugyanis meg van adva, csupán a helyes mértékét nem találjuk el mindenkor. Hamarosan lesz tehát a fantázia képeiből valószínűség és így prédájává dobtuk oda magunkat a rémlátásnak. Boldogulásunkat ezért az értelem és ítélőerő szemével, vagyis rideg megfontolással tekintsük, elvont fogalmakkal operálva. Kapcsoljuk ki belőle a fantázia játékát, melyből hiányzik az ítélőképesség és amely csak puszta képeket bír elővarázsolni, melyek lelkületünket sokszor nagyon is kínzóan indítják meg. Ezt az előírást különösen este kellene szigorúan betartani. A sötétség félénkké tesz bennünket és rémképeket láttat velünk: ehhez hasonlóan a gondolatok homálya is bizonytalanságot okoz. Ezért is este, midőn a fáradtság értelmünket és ítélőképességünket szubjektív homályba burkolja, mikor is értelmünk fáradt és kába és a dolgok nyitját nem találja el, elmélkedésünk tárgya, ha személyes viszonyainkra vonatkozik, könnyen félelmes rémképekké válhatik. Még inkább áll fenn ez az eset éjjel, ágyban, midőn az értelem ellankadt és az ítélőerő működésre képtelen, a fatázia ellenben még éber. Az éj mindent feketén szinez. Elalvás előtt, éjszakai felébredéskor gondolataink a valóságnak épp úgy torzképei, miként álmaink. Ha meg éppen személyes dolgainkra tartoznak, ijesztően feketék. Reggelre kelve a rémképek elfoszlanak az álommal, ezt fejezi ki a spanyol mondás: noche tinta, blanco el dia (az éjszaka színes, a nappal fehér). De még este, lámpagyujtáskor, sem lát az ész, akár csak a szemünk, oly tisztán, mint nappal. Ez az időszak nem is alkalmas komoly, olykor kellemetlen dolgokon való elmélkedésre. Erre a reggel van teremtve: ez az időszak egyaránt alkalmas a szellemi, mint testi legnagyobb erőkifejtésre. A reggel ugyanis a napnak az ifjúsága: akkor minden derült, friss és könnyű. Erőseknek érezzük magunkat és minden képességünk teljesen rendelkezésünkre áll. Ezért is ne kurtítsuk meg késői felkeléssel és ne pazaroljuk méltatlan dolgokra, fecsegésre, hanem tekintsük az élet velejének, szentségnek. Az est viszont a napnak öregsége: este fáradtak, fecsegők és könnyelműek vagyunk. Minden nap: kurtítva maga az élet. Minden ébredés és fölkelés egy a születéssel, minden friss reggel egy az ifjúsággal és minden lefekvés, elalvás egy kissé a halál is.
Általában az egészségi állapotnak, az álomnak a tápláléknak, az éghajlatnak, időjárásnak, környezetnek és sok minden körülményeknek hatalmas befolyása van hangulatunkra és ennek viszont gondolatainkra. Miként valamely dologról való felfogásunk, úgy az alkotásra való képességünk is függ az időtől és a helytől. Ezért mondja Goethe: „Ragadjátok meg a jó hangulatot, hisz ritkán van benne részetek!“ Nemcsak az objektív koncepciókra és eredeti gondolatokra kell várni, míg megjönni kedvük tartja, hanem személyes ügyeinknek alapos megfontolása sem sikerül mindig abban az időben, melyet ennek eleve szántunk, ez is maga választja meg az idejét, mikor a megfelelő gondolatmenet hivatlanul is megindul és mi teljes odaadással követjük.
A fantázia imént ajánlott fékentartásához tartozik az is, hogy ne engedjük meg neki a már egyszer elszenvedett igaztalanság, kár, veszteség, sértés, megalázás, bántalmazás fölelevenítését és kiszinezését: mert általa újra fölkeltjük régóta szunnyadó bosszúságunkat, haragunkat és minden gyűlöletes szenvedelmünket, ami kedélyünket elhomályosítja. Mert a neoplatonikus Proklos egy szép hasonlata szerint minden városban a nemes és kiváló emberek mellett mindenféle aljanép is lakik, úgy a legnemesebb és legfenköltebb emberben is föllelhető az állati természetnek alacsony és aljas oldala. Ezt az aljanépet nem szabad zendülésre izgatni, sem pedig ablakon át mutogatni, mert bizony csúf ám az ábrázata. A fentemlített ábrándok pedig ennek a csőcseléknek a demagógjai. Idetartozik az is, hogy a legkisebb kellemetlenség, azáltal hogy folyton rajta kotlunk, rikítóan kiszínezzük, túlozva megnagyítjuk, szörnyeteggé nőhet, mely rémülettel tölt el. Inkább nagyon is prózai józansággal nézzünk szembe a kellemetlenségekkel, hogy annál könnyebben vehessük.
Ha az apró tárgyakat közel tartjuk szemünkhöz, látókörünk megszűkül, a világ eltakartatik látásunk elől. Így a közel környezetünkben levő dolgok is, bármily jelentéktelenek és közömbösek is előttünk, kelleténél joban foglalkoztatják figyelmünket és gondolatainkat, még pedig nem örvendetes módon és fontos gondolatokat, dolgokat ki fognak szorítani. Ennek gátat kell vetni.
14. Ha olyast pillantunk meg, ami nem a tulajdonunk, könnyen támad bennünk a gondolat: mi volna, ha ez az enyém lenne? És máris érezzük, hogy nélkülözzük. Helyette inkább ezt a kérdést kellene feltennünk: mi volna, ha ez nem lenne az enyém? Úgy értem ezt, hogy néha el kellene képzelnünk, hogy elveszítettük azt a bizonyos dolgot: legyen az bár vagyon, egészség, barátok, kedvesünk, feleség, gyermek, ló és kutya, – mert legtöbbször csak akkor tudjuk meg a dolgok értékét, ha elveszítettük. Ellenben ha úgy tekintjük azokat, amint ajánlottam, akkor elsőbb is bírásuk sokkal inkább fog boldogítani, másrészt mindenáron igyekezni fogunk azok elvesztését megelőzni, tehát vagyonunkat nem tesszük ki kockázatnak, feleségünk hűségét kisértésnek, gyermekeink egészségét óvni fogjuk így tovább. Gyakran kedvező esélyekre való számítással és délibábos reményekkel törekszünk bús jelenünket fölvidítani, melyek pedig kiábrándulással viselősek és a kegyetlen valóságra elpusztulnak. Ennél célszerűbb lenne, ha a kedvezőtlen lehetőségeket vennők számításba, ami egyrészt rávinne, hogy igyekezzünk azokat elhárítani, másrészt be nem következésük kellemes meglepetéssel szolgálna. Kiállott aggodalom után mindig vidámak vagyunk. Olykor jó a bekövetkezhető bajokat megjeleníteni, hogy a valóban ránkszakadó kisebb bajokat könnyebben elviselhessük. A nagyobb baj be nem következése vigaszunkra fog szolgálni. E szabály követése mellett nem szabad figyelmen kivül hagyni az előző pontban mondottakat sem.
15. Minthogy a bennünket illető események minden rendszer és egymásra vonatkozás nélkül, a legszögesebb ellentétben futnak keresztül-kasul, anélkül hogy egyéb közös vonás volna bennök, mint az, hogy a mi ügyeink: a róluk való gondolkodásunknak és gondoskodásunknak ép oly töredékesnek kell lenni, hogy azoknak megfeleljen. Ha valamelyiknek a sorát ejtjük, minden egyeben tul kell tennünk magunkat, hogy mindegyikről a maga idején gondoskodhassunk, mindegyiket a maga idején élvezhessük, nem törődve a többivel. Mintegy kihúzható tokjai legyenek az eszünknek, úgy hogy míg az egyiket kinyitjuk, a többi csukva maradjon. Így elérjük, hogy a gond nem keseríti el jelenünk minden kis élvezetét és nem rabolja el nehéz terhével nyugalmunkat, nem szorítja ki egyik megfontolás a másikat, nem vonja maga után valami fontos dologról való gondunk számos kisebb ügynek az elhanyagolását és így tovább. Akinek elméje pedig magasztos és nemes elmélkedésekre hivatott, ne engedje át szellemét prédául a kicsinyes személyes ügyeknek és alacsonyrendű gondoknak, mert ez annyi volna, mint propter vitam vivendi perdere causas: az élet kedvéért az élet értelmét elveszíteni. Lényünknek ezzel az irányításával és elterelésével természetesen kényszert kell magunkra vennünk. Erősítsen meg bennünket az a tudat, hogy minden embernek sok nagy kényszert kell elszenvednie, e nélkül emberi élet el nem képzelhető. Fontoljuk meg, hogy idejében önként alkalmazott kényszer sok külső kényszerítésnek veheti majdan elejét; mint ahogy a kör központjához közeleső szelet feléri százszor nagyobbal a kör kerületén. Semmi sem szabadít fel annyira a külső kényszer alól, mint ha magunk alkalmazzuk a kényszert. Ezért mondja Seneca: si tibi vis omnia subjicere, te subjice rationi: ha magad alá akarsz vetni mindent, rendeld magad alá az észnek (ep. 37.). A magunkkal szemben alkalmazott kényszert mindenkor a kezünkben tartjuk és ha fájó oldalunkat érinti, valamit engedhetünk is belőle: holott a külső kényszer kíméletlen és könyörtelen.
16. Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani, indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az összes kívánatos dolgoknak csak végtelenül kis részét érheti el, holott sok baj szükségszerűen mindenkit elér, tehát: abstinere et sustinere, – olyan életszabály ez, melyet ha nem követünk, nincs oly gazdagság és hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük magunkat. Erre céloz Horatius:
Inter cuncta leges, et percontabere doctos Qua ratione queas traducere leniter aevum Ne te semper inops agitet vexetque cupido, Ne pavor et rerum mediocriter utilium spes.
(Ha mindent összeolvasol és megkérded a tudósoktól, mint élhetnéd le nyugodtan az életet, – válaszunk: ne űzzön, kínozzon örökkön a telhetetlen vágyódás, sem az aggodalom, sem a haszontalanságok utáni remény.)
17. Az élet mozgás, mondja Aristoleles és nyilván joggal: miként fizikai életünk szakadatlan mozgásból áll, úgy benső, szellemi életünk is folytonos foglalkozást kiván. Foglalkoznia kell akár valamely cselekvéssel, akár gondolattal. Bizonysága ennek, hogy a tétlen és gondolat híjával levő ember az ujjaival vagy valami eszközzel szokott dobolni. Létünk valójában nyugalom nélkül való: a teljes tétlenség hamarosan tűrhetetlenné válik, mert a legrémesebb unalmat okozza. Ezt az ösztönünket tehát szabályoznunk kell, hogy rendszeresen és ezáltal jobban kielégíthessük. Az ember boldogságának feltétele, hogy valamit tegyen, vagy legalább is valamit tanuljon: erői megkívánják, hogy használja azokat és szereti munkája eredményét látni. A legnagyobb kielégülést az szerzi az embernek, ha valamit alkot az ember, legyen az bár kosár vagy könyv. Ha művünket kezünk alatt nap-nap után növekedni látjuk, majd megérjük a befejezését: ez a közvetlen boldogság forrása. A művészi alkotás, az írás, sőt a puszta kézművesmunka is ilyen hatású; természetesen minél nemesebbfajú az alkotás, annál nagyobb az élvezet. E tekintetben legboldogabbak a nagytehetségűek, akik tudatában vannak ama tehetségüknek, hogy nevezetes, nagy és összefüggő alkotást tudnak teremteni. Ezáltal ugyanis magasabbrendű érdek hatja át életüket, olyan fűszerrel telíti azt, amely hiányzik a többiek életéből, mely ilyformán azokéhoz képest felette ízetlen. Életüknek a mindenkivel közös, anyagi érdekén kívül egy magasabb, formális érdeke is van, amennyiben a világ műveiknek az anyagát szolgáltatja, melynek összegyűjtése életükön keresztül foglalkoztatja őket, mihelyt személyes szükségleteiktől lélekzethez juthatnak. Bizonyos mértékben értelmük is kettős: részint a közönséges viszonyokra irányul, az akarat dolgaira, mint a többi embereké általában, – részint pedig a dolgoknak tisztán objektív fölfogására. Életük kettős, nézők és szereplők egyszerre, holott a többiek csupán szereplők. Minden ember alkosson valamit tehetségeihez mérten. A tervszerű munkásságnak hiánya felette káros. Különösen hosszu kéjulazások alkalmával érezzük ezt, midőn olykor nagyon boldogtalanoknak érezzük magunkat, mert rendes foglalkozás híján természetes életelemünkből vagyunk kiragadva. A fáradozás és az akadályokkal való megbirkózás annyira életszükséglete az embernek, mint a vakondoknak, hogy földet túrjon. A nyugalmat, melyet a kielégülés idéz elő, tartósan nem bírja elviselni. Életének legfőbb élvezete, hogy az akadályokat lebírja, akár az anyagiakat, melyek a szereplésnél és cselekvésnél lépnek útjába, akár szellemieket, mint a tanulásnál és kutatásnál. Ha nem adódik önként az akadály, úgy szerez magának: egyéniségéhez képest vadászik, vagy bilboquet-t játszik, vagy jellemének öntudatlan hajlamától vezetve, beleköt valakibe, vagy cselszövést sző, csalásokba és minden aljasságba keveredik, csakhogy a nyugalom elviselhetetlen állapotának véget vessen. Difficilis in otio quies.
18. Törekvéseink vezércsillagának ne a fantázia képeit, hanem világosan elgondolt fogalmakat válasszunk. Rendesen ennek ellenkezőjét tesszük. Szoros vizsgálat után rájövünk, hogy elhatározásainkat végső fokon többnyire nem fogalmak és ítéletek döntik el, hanem a fantázia képe, mely az alternatívák egyikét helyettesíti. Nem emlékszem rá, hogy Voltaire vagy Diderot melyik regényében fordul elő, hogy a hős előtt ifjúkorában, midőn Herkulesként a válaszúton állott, az erény mindig öreg nevelőjének alakjában jelent meg, aki balkezében tubákos szelencét, jobbja ujjai közt pedig egy szippantásravalót tartva, – erkölcsi intelmekben részesítette; a bűn pedig anyja komornájának a képében. Különösen ifjúságunkban rögzítjük meg boldogságunk célját kép alakjában, mely egykor egész életünkön át ott lebeg szemünk előtt. Voltakép kötekedő kísérletek ezek, melyek, ha elértük, semmivé foszlanak szét és rájövünk, hogy az ígéretből mitsem valósítottak meg. Ilyenek a házi, polgári, társadalmi, falusi életnek egyes jelenetei; az otthonnak, környezetnek, kitüntetéseknek képei és így tovább. Chaque fou a sa marotte (minden bolondnak megvan a maga bogara): kedvesünknek a képe is sokszor ezek közé tartozik. És ez természetes is: mert ami szemléletes, közvetetlenül hat az akaratunkra, mig az elvont gondolat csak általánosságot ad részletek nélkül; pedig éppen ezekben van a realitás. Másrészt egyedül a fogalom megbízható, okos hát csak benne bízni. Olykor rászorul néhány képpel való értelmezésre és körülírásra: de csak cum grano salis.
19. Az előző szabályt befoglalhatjuk abba az általánosabbikba, mely szerint mindenütt urai legyünk a jelennek és a szemlélet világának. Ez a világ a pusztán elgondolt és tudott dolgokkal szemben aránytalanul erős, nem anyagánál és tartalmánál fogva, – ami gyakran igen csekély – hanem formája szerint, szemléletességénél és közvetetlenségénél fogva, mint amely a kedélyre hat és annak nyugalmát megzavarja, vagy szándékát megrendíti. A meglévő, a szemléletes, amit könnyen áttekinthetünk, mindenkor egyszerre és egész erejével hat: a gondolatnak és okoknak időre és nyugalomra van szükségük, hogy részleteikben átgondolhassuk; ezért nem tekinthetjük át minden pillanatban egész teljességükben. Ennek folytán valamely kellemes dolog, amelyről kellő megfontolás után lemondottunk volt, mégis ingerel bennünket, ha megpillantjuk. Éppen úgy bánt bennünket az olyan ítélet, melynek teljes illetéktelenségét belátjuk; megharagít oly sértés, melynek megvetésünkre méltó voltát belátjuk; hasonlókép le fogja győzni a hamis látszat azt a tíz okot, mely valamely veszedelem jelenléte ellen bizonyít, az a hamis látszat, hogy az valóban jelen van és így tovább. Mindeme dolgokban lényünk eredendő oktalansága érvényesül. Ily benyomásoknak gyakran esnek áldozatul a nők és csak kevés férfiban van annyira túlsúlyban az ész, hogy ne kelljen annak hatásaitól szenvednie. Ahol puszta gondolatokkal azt teljesen le nem győzhetjük, legjobb, ha a benyomást annak az ellenkezőjével közömbösítjük, például a sértés hatását olyanoknak a felkeresésével, akik bennünket nagyrabecsülnek; valamely fenyegető veszedelem benyomását úgy, hogy valósággal arra tekintünk. Egy olasz ember, beszéli Leibnitz (Nouveaux Essais, liv. I. Cap. 2. § 11.), még a kínpad szenvedéseinek is ellen tudott állani, hogy amint feltette magában, kínzatása idejére szünetlenül maga elé idézte az akasztófa képét, melyre vallomása juttatta volna. Miértis időről-időre felkiáltott: Io ti vedo! (Látlak!) Ezeknek a szavaknak később maga adta meg ezt a magyarázatát. Bajos dolog tehát meg nem tántorodni szándékunkban, ha környezetünk velünk ellenkező véleményen van és aszerint is viselkedik. Hiába vagyunk róla meggyőződve, hogy amazok tévednek. Ha egy király üldöztetve menekül és komolyan inkognitóban utazik, olyankor bizalmas kíséretének vele szemben négyszemközt tanusított szertartásos alattvalói viselkedése szinte szükséges szíverősítő lesz, nehogy végre maga is kételkedjék önmagában.
20. Miután a második fejezetben már rámutattam az egészségre, mint boldogságunk első és legfontosabb értékére, itt néhány, annak megszilárdítására és megőrzésére szolgáló általános szabályt fogok felemlíteni.
Az ember úgy edzze magát, hogy testét egészében és részeiben, amig egészséges, nagy megerőltetéseknek tegye ki és megszokja, hogy mindenféle kellemetlen behatásoknak ellentálljon. Viszont ha az egész testben, vagy annak egyik részében valamely betegség mutatkozik, ennek az ellenkezőjét kell azonnal követnünk. A beteg testet, vagy testrészt mindenkép kíméljük és ápoljuk: mert a szenvedő és legyengült szervezet alkalmatlan az edzésre.
Az izmot az erős használat erősíti, az ideget ellenben gyengíti. Az izmokat tehát gyakoroljuk minden megfelelő megerőltetéssel, az idegeket azonban óvjuk tőle. Óvjuk a szemünket túlerős és különösen a visszavert fénytől. Minden megerőltetéstől a félhomályban, valamint túlságosan apró tárgyaknak tartós nézésétől. Óvjuk fülünket túlságosan erős zajtól, főkép azonban agyunkat túlsokáig tartó és nem idejében való megerőltetéstől. Adjunk neki pihenőt emésztéskor, mert akkor ugyanaz az életerő, mely az agyban gondolatokat alkot, megerőltetve dolgozik a gyomorban és a belekben, hogy gyomorpépet és tápláléknedvet termeljen. Kíméljük agyunkat nagyfokú izommunka alatt és utána. Mert ugyanúgy vagyunk a mozgató, mint az érző idegekkel és valamint a fájdalomnak, amelyet megsérült tagjainkban érzünk, tulajdonképpeni székhelye az agy, úgy valójában nem a lábunk és kezünk jár és dolgozik, hanem az agy, vagyis annak az a része, amely a nyúltagy és gerincagy által az illető tagok idegeit izgatja és általa mozgásba hozza. A lábunkban és kezünkben érzett fáradtság tulajdonképeni helye az agyban van. Ezért is csak azok az izmok fáradnak el, amelyeknek mozgása önkényes, azaz az agyból eredő, ellenben az önkénytelenül működő, mikép a szív, nem fáradnak el. Nyilván ártunk vele az agynak, ha egyszerre, vagy gyors egymásutánban erős izommunkát és szellemi megeröltetést végzünk. Ezzel azonban nem ellenkezik, hogy séta elején, vagy általában rövid utak alkalmával gyakran fokozott szellemi munkát végez az ember. Az ilyen könnyű izommunka és az általa erősbödő lélegzés az artériás, vagyis most már jobban oxidált vérnek az agy felé tódulását elősegíti. Adjuk meg agyunknak a helyreállításhoz szükséges alvás teljes mértékét, mert az alvás az egész emberre ugyanaz, ami a felhúzás az órának. (Welt als Wille u. Vorstellung, II. 217. 3-ik kiadás II. 240.) Erre annál nagyobb mértékben szorul rá az agy, minél fejlettebb és tevékenyebb. Ezt a mértéket azonban túllépni puszta időfecsérlés lenne, mert az alvás annyit veszít intenzióban, amennyit extenzióban nyer (Lásd: Die Welt als Wille und Vorstellung, II. 247., 3. kiadás, II. 275.16))
Általában jól megértsük, hogy gondolkodásunk semmi egyéb, mint agyunk szerves funkciója és így munka és pihenésben hasonló minden más szerves tevékenységhez. Miként túlságos megerőltetés rontja a szemet, azonképen rontja az agyat is. Találó az a mondás, hogy az agy akkép gondolkodik, amint a gyomor emészt. Egy anyagtalan, egyszerű, folyton gondolkodó, tehát fáradhatatlan lélekről szóló tévhit, mely lélek az agyvelőben pusztán lakik és a világon semmire sincs szüksége, számos embert ostoba visszaélésekre és szellemi erejének eltompítására csábította. Maga Nagy Frigyes is megpróbálta egyszer, hogy leszokjék az alvásról. A filozófia professzorai jól tennék, ha nem mozdítanák elő ezt a gyakorlatilag is veszedelmes hóbortot, a katekizmussal egyező guzsaly-filozófiájukkal. Az ember szokja meg, szellemi erőit fiziológiai funkcióknak tekinteni, hogy aszerint kezelje, kímélje, erőltesse azokat. Gondolja meg, hogy minden testi szenvedés zavar, a test bármily részében is forduljon elő, a szellemet is megtámadja. Legjobb utmutató ebben Cabanis munkája: Des Rapports du physique et du moral de l’homme.
Az itt adott tanács elhanyagolása oka annak, hogy sok nagy elme, vagy tudós öreg korára gyengeelméjű, gyerekes, sőt őrült is lett. Hogy a század számos ünnepelt angol költője, mint Walter Scott, Wordsworth, Sonthey stb. öreg korában, sőt már hatvan éves korral is szellemileg eltompult és tehetetlen lett, némelykor pedig az együgyüségig sülyedt, kétségkívül abból magyarázható, hogy valamennyien elcsábítva a magas honoráriumtól, az írást mesterségként űzték, és pénzért írtak. Ez természetellenes megerőltetésre vezet és aki a Pegasusát igába fogja és muzsáját korbáccsal hajszolja, annak csak úgy meg kell bűnhődnie, mint aki Vénusnak robotolt. Kantról az a gyanu, hogy midőn késői korában végre híres lett, túldolgozta magát és ezáltal okozója lett annak, hogy élete utolsó négy esztendejét második gyerekkorban élte le. Az év mindenik hónapjának van valami sajátságos és közvetlen, azaz az időjárástól független befolyása egészségünkre, testi állapotunkra, sőt a szellemiekre is.
C) Magunktartása másokkal szemben.
21. Hogy a világban boldoguljunk, célszerű, hogy jókora előrelátást és elnézést vigyünk magunkkal. Az előbbi megvéd kártól és veszteségtől, az utóbbi pedig viszálytól és perpatvartól.
Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a legrosszabb esetben azt kell hogy mondja: „lenni kell ilyen furáknak is“. Ha máskép cselekszik, igazságtalan lesz és élet-halálharcra ingerli a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis erkölcsi jellemét megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb. Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra, minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életrevaló jogát csupán azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az, ami megmásíthatatlan. Hogy emberek közt élhessünk, kell, hogy mindenkit önmaga adott egyéniségével élni és érvényesülni engedjünk. Csupán arra gondoljunk, hogy az embereket a maguk természete szerint használjuk fel. Azt ne reméljük, hogy megváltoznak és el ne ítéljük azért, amilyenek.17) Ez az értelme ennek a mondásnak: élni és élni engedni. De a feladat nem oly könnyű, mint amilyen igazságos. Boldog ember, akinek megadatott, hogy bizonyos egyéniségeket mindenkorra elkerülhet.
Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél fogva cselekvésünknek makacsul ellentállanak. Erre mindennap nyilik alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is. Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak.
Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az útunkba gördülő kövön.
22. Csodálatos, hogy mily gyorsan és könnyen világít ki beszélgetés közben az emberek közt fönnálló szellemi és érzésbeli rokonság vagy különbözőség: minden apróságon megérzik ez. Érintse bár a beszélgetés a legidegenebb, legközönségesebb dolgokat is, a lényegében különböző emberek közt az egyiknek szinte minden mondata többé-kevésbé visszatetszést fog kelteni a másikban, sőt olyik egyenesen bosszantani fogja. Rokontermészetek ellenben azonnal és mindenben bizonyos megegyezésre találnak, ami egyneműség esetén csakhamar teljes harmóniává egyesül.
Ebből magyarázható, hogy miért kedvelik annyira a társaságot az egészen közönséges emberek, miért találnak mindenütt olyan könnyen igazán jótársaságra, olyan jóravaló, kedves, derék emberekre. A rendkívüli embereknél megfordítva áll a dolog, még pedig annál inkább, minél kiválóbbak. Elszigeteltségükben olykor nagyon is örülhetnek, ha más valakiben egyetlen rokonszálat fedeznek fel, legyen az bármég olyan vékony is! Mert ki-ki csak annyija lehet másnak, mint amennyi ez neki. Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek. Másodszor pedig megértjük ebből, hogy miért találnak oly gyorsan egymásra az egyforma gondolkodásúak, mintha csak valamely mágnes vonzaná őket egymáshoz. Rokonlelkek a távolból köszöntik egymást. Leggyakrabban alacsony gondolkodású vagy csekély tehetségű embereknél észlelhetjük ezt; de csak azért, mert ilyenfajta seregszám van, a jobb és kiváló természetüek ellenben ritkák. Ezért például valami nagy, praktikus célra irányuló közösségben két igazi szélhámos hamarosan egymásra ismer, mintha csak hadijelvényt hordanának és csakhamar összeszűrik a levet, hogy valami gazságot vagy árulást koholjanak. Éppen úgy, ha per impossibile egy nagy társaságot képzelünk, mely két ostoba kivételével, csupa nagyon értelmes és szellemes emberből áll, akkor ez a két tökfilkó mintha valami szimpatétikus érzés vonzaná kettejüket egymáshoz, csakhamar szívből fognak örülni mindketten, hogy legalább egy okos emberre találtak. Valóban feltűnő, mint ismeri fel egymást első pillanatra két, erkölcsi és értelmi mivoltukban alacsonyvoltú ember, mint igyekeznek közeledni egymáshoz, mily buzgón siet egyik a másiknak elébe, régi ismerősként köszöntve egymást. Annyira feltűnő ez, hogy kísértetbe jövünk a buddhista lélekvándorlás tanítása értelmében feltenni, hogy egy megelőző életben barátságot kötöttek volt.
Az embereket, ha sokban meg is egyeznek, elválasztja és múló diszharmóniát kelt köztük, hangulatuknak különbözése. Ez egyénenként változó, mostani helyzetének, foglalkozásának, környezetének, testi állapotának, pillanatnyi gondolatmenetének megfelelően. Ezekből disszonanciák támadnak még a legjobban összehangolt emberek közt is. A legmagasabb műveltség volna rá egyedül képes, hogy a zavarnak eloszlatásához szükséges javítást folytonosan elvégezzük magunkon. Hogy milyen nagy szolgálatot tesz a társaséletnek a hangulat egyenlősége, látható abból, hogy még egy nagyszámú társaságban is élénkebb lesz a közlékenység és őszintébb a részvét, mihelyt egy objektív dolog, valamely veszedelem vagy remény, hír, vagy valami ritka látvány, színjáték, zene, vagy más egyéb, mindenkire és egyformán hat. Az efféle, lenyügözve minden magánérdeket, a hangulatnak egyetemes egységét teremti meg. Ilyen objektív ráhatás hiányában rendszerint valamely szubjektív eszközhöz nyúl az ember. A borospalack az a közönséges eszköz, mely a társaságot közös hangulatba ringatja. A teának és a kávénak is ez a szerepe.
Ebből a diszharmóniából, melyet a pillanatnyi hangulat különbsége oly könnyen visz be minden közösségbe, magyarázható, hogy az emlékezet mindent idealizálva mutat be, mert mentes a hangulat zavaró, bár múló behatásaitól. Az emlékezet úgy működik, mint a camera obscura gyüjtő-lencséje: mindent összevon és ezáltal az eredetinél sokkal szebb képet hoz létre. Ezt az előnyt részben a távollétünkkel is elérhetjük, mert az idealizáló emlékezés, jóllehet munkája elvégzésére hosszabb időre van szüksége, mégis azonnal elkezdi működését. Okos dolog, hogy az ember ismerősei és jóbarátai előtt csak hosszabb időközökben mutatkozzék. Viszontlátáskor észrevesszük, hogy az emlékezet már munkában volt.
23. Senki sem láthat önmagán túl. Ezzel azt akarom mondani, hogy mindenki csak annyit lát máson, amennyi ő maga is, mert csupán saját maga értelmességének mértéke szerint érthetni meg másokat. Ha az az értelmiség alacsony fokú, akkor másnak minden szellemi adománya, még a legnagyobb is, eltéveszti hatását. Az ilyen ember nem tud egyebet felfogni a másikban, mint egyéniségének alacsonyságát, gyengéit, vérmérsékleti és jellemi hibáit. Ezekből lesz összealkotva az ő szemében. Magasabbrendű szellemi képességei ép oly kevéssé léteznek a számára, mint a vakra nézve a színek. A szellem láthatatlan annak, akinek nem jutott belőle rész: és minden értékelés nem egyéb, mint az értékelő ismeretkörével a megbecsültnek értékéből alkotott ítélet. Ebből következik, hogy az ember egy színvonalra helyezkedik azzal, akivel beszél, amennyiben mindaz, amiben a másikat felülmulja, eltűnik, sőt az ezzel járó önmegtagadás is teljesen felismeretlen marad. Ha meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mily alacsony érzületű és mily gyatra tehetségű, azaz mennyire közönséges; úgy be fogjuk látni, hogy lehetetlen az emberekkel beszélni anélkül, hogy arra az időre az elektromos megoszlás analógiája szerint, az ember maga is közönségessé ne válnék. Így aztán kerülni fogjuk az olyan társaságot, mellyel lényünknek csupán rejtendő részei szerint (partie honteuse) érintkezhetünk. Az is nyilvánvaló, hogy buta és hóbortos emberekkel szemben csak egy módon mutathatjuk ki eszünket, és ez az, hogy nem beszélünk velük. Ilyformán társaságban sok ember úgy fogja magát érezni, mint az olyan táncos, aki olyan bálba tévedt, ahol csupa béna van: kivel táncoljon?
24. Száz közül kiválasztott egyénként becsülöm az olyan embert, aki ha vár valamire és nincs éppen elfoglalva, nem dobol mindjárt ütemre azzal, ami kezébe akad, botjával, késével, vagy más egyébbel. Nyilván gondolkodik valamin. Sok emberen meglátszik, hogy a látás nála teljesen elfoglalja a gondolkodás helyét. Az ilyen dobolással igyekszik magának számot adni önmaga létezéséről, ha ugyan a szivar nem pótolja ugyanazt. Ugyanezért csupa szem és fül minden iránt, ami körülötte történik.
25. Rauchefoucauld találóan jegyezte meg, hogy nehéz dolog valakit nagyrabecsülni és egyúttal nagyon szeretni. Így hát választanunk kellene aközt, hogy az emberek szeretetére vagy pedig tiszteletére pályázzunk. Az emberek szeretete bár nagyon különböző formában, mindenkor önző. Ahogy elérhetjük, nem mindig alkalmas arra, hogy büszkeséggel töltsön el bennünket. Az ember főkép oly mértékben lesz kedvelt, amint mások iránt lecsökkenti a szellem és szív tekintetében támasztott igényeit. És ezt komolyan, tettetés nélkül teszi, nem csupán elnézésből, mely a megvetésben gyökerezik. Ha emlékezetünkbe idézzük Helvetius nagyon igaz mondását: le degré d’esprit necessaire pour nous plaire, est une mesure assez exacte du degré d’esprit que nous avons. (Az észnek az a foka, melyre szükség van, hogy nekünk tessék, eléggé pontos mértéke saját eszünk fokának.) akkor az előzményekből levonhatjuk a következtetést. Az emberek tiszteletével ellenkezően vagyunk: azt csak akaratuk ellenére lehet tőlük kicsikarni, miért is többnyire titkolni fogják. Ezért tölti el bensőnket a tisztelet sokkal nagyobb megelégedéssel. Összefügg értékünkkel, ami az emberek szeretetéről közvetlenül nem áll. Ez ugyanis szubjektív, a tisztelet pedig objektív. A szeretet természetesen hasznosabb reánk nézve.
26. A legtöbb ember annyira szubjektiv, hogy valójában nem érdekli őt más, mint önmaga. Ez az oka annak, hogy bármiről is essék szó, mindjárt önmagukra gondolnak és minden személyt illető távoli célzás figyelmét magára vonja és annyira elfoglalja, hogy a beszéd objektív tárgyának felfogására nem marad értelmi ereje. Ezeknél az érvelésnek nincs értéke a szemükben, mihelyt az az érdeküknek vagy hiúságuknak ellentmond. Ezért könnyen szórakozottak lesznek, megsértődnek, úgy hogy az ember nem tud eléggé vigyázni magára, hogy amit mond, valamely bántó célzást ne rejtegessen az ő becses és gyengéd énjére, amely ime, itt van előtte. Egyedül énjüknek tulajdonítanak értéket, más egyébnek nem. És mialatt más beszédjének igazsága és találó volta, szépsége, finomsága, elméssége iránt értetlenül és érzéketlenül állanak szemben, addig a leggyöngédebb érzékenységet mutatják minden iránt, ami bár a legtávolabbról, a legindirektebb módon sérti kicsinyes hiúságukat, vagy elhomályosítaná fölötte becses énjüket. Könnyű sértődésükben hasonlítanak a kiskutyákra, melyeknek akaratlanul is lábára lép az ember, és aztán van mit hallani a vonításuktól. Hasonlók még a sebekkel és kelésekkel borított testi beteghez, kinél minden érintéstől lehetőleg óvakodni kell. Vannak olyanok is, akik egyenest sértésnek veszik, ha valaki velük való beszélgetésben szellemét és elméjét mutatja ki. A sértődést egyelőre ugyan titokban tartja, utóbb azután a tapasztalatlan ember hasztalanul gondolkodik és töpreng rajta, hogy ugyan mivel is vonhatta magára annak a neheztelését és gyülöletét. Ép oly könnyen lehet azonban az ilyen embereket hizelgéssel megnyerni. Az ítéletük rendszerint vesztegetésen alapszik és csak pártjuk vagy osztályuk javára szól, nem tárgyilagos és nem igazságos. Ennek az az oka, hogy náluk az akarat messze felülmulja a belátást és csekély értelmük teljesen az akarat szolgálatában áll, melytől egy pillanatra sem tudja magát felszabadítani.
Az ember szánalomraméltó szubjektívitásának nagyszerű bizonysága az asztrológia, mely a nagy égi testek járását nyomorúságos énünkre vonatkoztatja, minthogy az égi üstökösöket is földi civódásokkal és becstelenségekkel hozza összeköttetésbe. És ez már a legrégibb időkben is így volt (lásd például Stob. Eclog. L. I. c. 22., 9., pag. 478.).
27. Nem való kétségbeesni azokon a fonákságokon, amelyeket társaságban mondanak vagy az irodalomban megírnak, jól fogadnak vagy legalább meg nem cáfolnak. Ne higyjük, hogy ennyiben marad a dolog. Ellenben vígasztaljon meg bennünket az a tudat, hogy lassanként átgondolják, megvilágítják, megfontolják, megtárgyalják és végül többnyire helyesen ítélik meg. A dolog nehézségével arányos idő multával végre mindenki megérti azt, amit a világos fejű azonnal átlátott. Addig pedig legyünk türelemmel. Mert a balgák olyanok a helyes ítéletű ember mellett, mintha valakinek jól jár az órája az olyan városban, ahol a toronyórák mind hamisan mutatnak. Csak ő ismeri a helyes időt: de mi haszna belőle? Mindenki a hamisat mutató városi órák után igazodik, még azok is, akik tudják, hogy csakis az ő órája jár jól.
28. Az emberek abban a gyerekekre hasonlítanak, hogy modortalanokká lesznek, ha elkényeztetik őket: senkivel szemben sem szabad tehát túlságosan engedékenynek és gyöngédnek lenni. Avval még senki el nem veszítette barátját, hogy kölcsönt megtagadott tőle: avval viszont inkább, hogy megadta neki. Hasonlókép büszke és kissé mellőző viselkedéssel nem idegenítjük el barátunkat, de igenis gyakran túlságos szívesség és előzékenység által szemtelenné és kiállhatatlanná tesszük, miáltal a szakítás elkerülhetetlenné válik. Különösen azt nem bírják elviselni az emberek, hogy szükség van rájok: önhitség és szemtelenség e hitnek velejárója. Olyiknál ez bizonyos mértékben már akkor is bekövetkezik, ha az ember gyakran és bizalmasan beszélget vele. Hamar azt hiszik, hogy most már megengedhetnek egyet-mást maguknak és az udvariasság korlátain átléphetnek. A bizalmas érintkezésre ezért is kevesen alkalmasak és különösen óvakodjunk az alacsonyrendűek közé keveredéstől. Ha pedig valaki a fejébe veszi, hogy nekem inkább van őreá szükségem, mint megfordítva, akkor úgy viselkedik, mintha megloptam volna. Igyekezni fog bosszút állani miatta és visszaszerezni az elorzottat. Érintkezésünkben fölényre csak úgy tehetünk szert, hogy másra semmiben rá nem szorulunk és ezt ki is mutatjuk. Tanácsos ezért időnként mindenkivel szemben éreztetni, hogy ellehetünk nélküle: ez csak edzi a barátságot. Sőt a legtöbb emberrel szemben nem árt hébe-korba egy szemernyi fitymálást mutatni: annál többre fogják barátságunkat tartani: chi non stima vien stimato (aki nem becsül meg, megbecsültetik), mondja egy olasz közmondás. Ha valaki csakugyan nagyon drága nekünk, titkoljuk előtte, mint valami bűnt. Ez nem éppen örvendetes dolog, de igaz. Még a kutyák is nehezen bírják el a nagyon barátságos bánásmódot, hát még az emberek!
29. Nemes fajtájú és kiváló tehetségű emberek különösen az ifjúkorban az emberismeret és életbölcsesség feltűnő hiányát mutatják, miért könnyű őket megcsalni és félrevezetni. Az alacsonyrendűek ellenben gyorsabban és jobban tájékozódnak a világban. Ez abból ered, hogy a priori kell ítélnünk tapasztalat híján és az a priorival semmiféle tapasztalat nem veheti fel a versenyt. Már pedig ez az a priori az alacsonyrendűeknek a saját fajtáját általánosítja, a nemes és kiváló embernek ellenben nem: mert az átlagtól nagyon is különböznek. Ha már most az átlag cselekvését és gondolkozását a többiekhez mérik, a számításuk nem válik be.
Ha végre a posteriori, tapasztalatból megtanulta, hogy mit várhat az emberektől általában, hogy körülbelül öthatoduk erkölcsi vagy szellemi tekintetben olyan, akit jobb lehetőleg teljesen elkerülni. Mégis megfelelő fogalma az átlag kicsinyességéről és nyomorultságáról alig lesz, amíg él, tapasztalatait folyton bővíteni és tökéletesíteni kell és számvetésében gyakran fog csalódni a maga kárára. Mégis tapasztalatai dacára ismeretlen társaságba jutva, csodálkozva veszi észre, hogy az emberek, beszédjük és arcuk után ítélve, mennyire értelmes, becsületes, őszinte, sőt eszes és szellemes lényeknek mutatkoznak. Pedig ez a látszat meg ne tévessze: mert ennek pusztán az az oka, hogy a természet nem úgy jár el, mint a rossz poéták, akik gazfickókat vagy bolondokat ábrázolnak, ezt oly otrombán és átlátszó célzattal teszik, hogy az ilyen személyek között mindenütt ott látjuk a költőt, aki lárvás beszédjüket minduntalan leálcázza ilyenféle beszédekkel: „Ez gazfickó, ez bolond; ne hederítsetek rá, ez bolond.“ A természet azonban úgy tesz, mint Shakespeare és Goethe, akiknek műveiben minden személynek, legyen az bár az ördög maga, amíg előttünk áll és beszél, igaza van. Ezek a költők alakjaikat olyannyira objektíve fogják föl, hogy érdekeiket elfogadjuk, rászorítnak bennünket az irántuk érzett részvétre. Miként a természet alkotásai, belső elvből fejlődnek, miáltal szavuk és cselekvésük természetesnek, tehát szükségszerűnek tetszik.
Aki tehát azt hiszi, hogy az ördög szavakkal és a bolondok csörgővel járnak a világban, mindig prédájuk vagy játékszerük lesz. Azt is figyelembe kell venni, hogy a társaséletben az emberek azt hiszik, amit a hold és a púposok: azaz mindig csupán egyik oldalukat mutatják. Mindenkinek megvan az a veleszületett tehetsége, hogy ábrázatát mimikai úton álarccá átalakítsa, amely olyannak mutassa, amilyennek az illető lenni szeretne, és amely egyenest az ő egyéniségére lévén szabva, annyira illik hozzája, hogy a hatás csalódásig sikerül. Ezt az álarcot mindenkor felölti, midőn be akarja magát hízelegni. De mi csak olybá vegyük, mintha viaszkosvászonból készült volna és emlékezzünk a találó olasz közmondásra: „Non é si tristo cane, che non meni la coda“. Nincs oly morgós kutya, amelyik nem csóválná a farkát.
Új ismeretségeinkkel szemben óvakodjunk túlságos kedvező véleményt alkotni magunknak, mert különben szégyenünkre és kárunkra elkövetkezik a kiábrándulás. Fontoljuk meg azt is, hogy az ember éppen az apróságokban mutatja ki leginkább a jellemét, mert ezeknél nem igen szedi össze magát. Gyakran súlytalan cselekedeteken, a puszta modoron megfigyelhetjük a mások iránt semmi figyelmet nem tanusító önzést, mely nagy dologban sem tagadja meg magát, csak éppen hogy álarc takarja. Ha valaki az élet apró, mindennapi eseményei és viszonyai közt, melyekre érvényes az elv: de minimis lex non curat (a törvény lényegtelen dolgokról nem intézkedik), másokra való tekintet nélkül viselkedik, csupán a saját előnyét és kényelmét tekinti másnak kárán is, magának foglalja le, ami közösségé és így tovább: akkor biztosak lehetünk felőle, hogy az ilyen ember szívében nincs igazság, hanem nagy dolgokban is becstelen lesz, ha a törvény ereje nem köti a kezét: ne bízzunk benne. Aki nem átalja klubja törvényét megszegni, az megszegi az államét is, mihelyt veszedelem nélkül teheti.18)
Ha valaki, akivel összeköttetésben állunk, valami kellemetlen vagy bántó dolgot mívelt velünk szemben, csak azt kérdezzük magunktól, megéri-e, hogy ugyanezt esetleg erősebb mértékben is újra, többször is eltűrjük tőle, vagy sem. (Megbocsátani és felejteni annyi, mint értékes tapasztalatokat az ablakon kidobni.) Ha igen, kár sok szót vesztegetni, mert úgy sem használna. Felejtsük inkább el a dolgot, intsük meg az illetőt érte, vagy akár meg se tegyük, de tudnunk kell, hogy a megismétlésre el lehetünk készülve. Ellenkező esetben szakítsunk érdemes barátunkkal azonnal és örökre, vagy ha szolgáinkról van szó, kössünk utilaput a talpára. Alkalomadtán ugyanis szakasztott úgy fog eljárni, bármily szentül fogadja is az ellenkezőjét. Mindent, mindent elfelejthet az ember, csak magát, saját lényét nem. A jellem ugyanis teljességgel javíthatatlan. Az ember minden cselekvése egyetlen belső elvből fakad, melynél fogva hasonló körülmények között mindenkor hasonlóan cselekszik, mert máskép nem is lehet. Olvassák el az úgynevezett „Akarat szabadságáról“ szóló pályaművemet és szabaduljanak meg a tévhittől.19)
Ha egy barátunkkal szakítottunk és vele újra kibékülünk, az olyan gyengeség, amelyért meg fogunk szenvedni. Barátunk ugyanis az első adandó alkalommal ugyanazt fogja megtenni, ami a szakítást előidézte, sőt még nagyobb elbízással, nélkülözhetetlensége csendes tudatában. Helytálló ez elküldött cselédekre is, ha az ember visszafogadja őket. Épp oly kevéssé szabad elvárnunk, hogy az ember megváltozott körülmények mellett ugyanazt fogja tenni, mint annakelőtte. Az emberek érzelmeiket és viselkedésüket oly gyorsan változtatják, amint érdekük megváltozik. Célzatosságuk oly rövid látra szóló váltókat állít ki, hogy magunknak még inkább rövidlátóknak kellene lennünk, hogy azokat meg ne óvatoltassuk. Ha tehát meg akarnók tudni valakinek a viselkedését oly helyzetben, melybe őt juttatni szándékozunk, akkor nem szabad ígéreteire és fogodkozásaira építenünk, mert feltéve, hogy őszintén is beszél, olyan dologról beszél, amelyet nem ismer. Fontoljuk meg tehát a körülményeket, amelybe jut és számítsuk ki cselekvését a körülményeknek, jellemének a körülményekkel való összeütközéséből. Hogy az emberek igazi és nagyon szomorú mivoltáról világos és alapos megismeréséhez jussunk, fölötte tanulságos, hogy az irodalomban adott cselekedeteiket kommentárul használjuk fel az életben tanusított viselkedésükhöz és megfordítva. Ez nagyon helyes eljárás, hogy az ember meg ne tévedjen önmagában, sem másokban. Az életben vagy az irodalomban előforduló különös aljasság vagy ostobaság esetei nem szabad, hogy anyagot szolgáltassanak bosszúságunkra vagy megbotránkozásunkra. Merítsünk belőle pusztán ismeretet az emberi nem jellemére. Akkor körülbelül úgy tekintjük, mint a mineralógus valamely ásványnak előtte felbukkanó nagyon jellemző példányát. Vannak megfoghatatlanul nagy kivételek és az egyéniségek közt levő különbség roppant nagy. Általában azonban rég tudott dolog, hogy a világ gonoszul van berendezve. A vademberek felfalják egymást, a szelídek pedig megcsalják egymást. Ebben áll a világ folyása. Mert mi egyéb az állam, annak minden mesterséges gépezetével és erőszakszerveivel együtt, mint intézkedések az emberek határtalan igazságtalanságai meggátlására? Nem azt látjuk-e a történelem egész menetén, hogy minden király, mihelyt szilárdan áll a hatalma és országa félig-meddig boldogul, helyzetét mindjárt arra használja fel, hogy seregével, mint valami rablócsapattal, rátörjön a szomszéd államokra? A háboruk valójában egyebek-e rablóhadjáratoknál? Az ókorban, részben még a középkorban is a legyőzöttek a győző rabszolgái lettek. Vagyis dolgozniok kellett azok helyett. Ezt teszik ma is a legyőzöttek, midőn hadisarcot fizetnek: előbbi munkájuk gyümölcsét kell prédául adniok. Dans toutes les guerres il ne s agit que de voler, mondá Voltaire. A németek ezt jól jegyezzék meg maguknak.
30. Nincs olyan jellem, amelyet tanácsos lenne teljesen szabadjára engedni: mindegyiknek szüksége van fogalmak és elvek által való vezetésre. Ha ebben az irányban nagyot akarunk elérni, és nem a velünk született, hanem a puszta megfontolásból eredő, tehát megszerzett és mindegy mesterséges jellemet akarunk formálni, csakhamar be fog igazolódni a közmondás: Naturam expellas furca tamen usque recurret. (Ha vasvillával vered is ki a természetet, mégis újra visszatér.) Könnyen beláthatjuk másokkal szemben való viselkedésünk helyes szabályát, ilyent magunktól kitalálhatunk, ügyesen szavakba foglalhatunk, mégis a valóságos életben hamar véteni fogunk ellene. De ettől nem szabad elcsüggedni és azt hinni, hogy lehetetlenség az életben elvont szabályok és elvek után igazodni, miért is a legjobb szabad folyást engedni a természetünknek. Evvel is csak úgy vagyunk, mint a gyakorlati dolgokra vonatkozó minden elméleti szabállyal és utasítással: először értsük meg a szabályt azután tanuljuk meg, miként kell azt ésszel megtartani. A szabályt ésszel egyszerre felfoghatjuk, a megtartás a lassú gyakorlat eredménye. A tanítványnak megmutatjuk a fogásokat valamely hangszeren, a védekezést és támadást a tőrrel. Az első eredmény az lesz, hogy a tanítvány a legjobb igyekezete dacára hibát tesz és úgy véli, hogy lehetetlen a gyors kottaolvasás közben és a küzdelem hevében a szabályokat betartani. Lassankint mégis megtanulja gyakorlás által, csetlés-botlás után. Így van ez, ha valaki a nyelvtan szabályai szerint latinul tanul írni és beszélni. Nem máskép válik az esetlen tuskóból udvari ember, a hebehurgyából finom világfi, a nyilt lelkűből kárhozott, a nemesből gúnyolódó ember. A hosszú szoktatás által elért önidomítás mégis kívülről jövő kényszer gyanánt hat, mely ellen a természet folyton ellene szegül és néha-néha váratlanul át is tör. Az elvont elvek szerint való cselekvés úgy viszonylik az emberrel veleszületett hajlamból való cselekvéshez, mint valamely emberi műtárgy, például az óra, melynél az alakot és mozgást egy idegen anyagra erőszakolta az alkotója az élő szervezethez, melynél alak és anyag egymást áthatják és egyek. A szerzett jellemnek az embernek veleszületett jellemhez való viszonyát találóan fejezi ki Napoleon császár mondása: Tout ce qui n’est pas naturel, est imparfait! Ez a szabály mindenre illik, fizikai, mint erkölcsi dolgokra egyaránt. Csupán egyetlen kivétel jut eszembe, a mineralógusok előtt ismeretes az a tény, hogy a természetes aventurino kő nem ér fel a mesterségessel.
Ezért óvakodjunk minden affektálástól. Ez mindenkor lekicsinylést ébreszt. Először is mint csalás, mely gyáva félelemből ered, másrészt mint önmagának elítéltetése, mert másnak akar látszani és jobbnak, mint amilyen valóban. Valamely tulajdonságnak az affektálása, a velevaló dicsekvés önvallomás arról, hogy nincs meg bennünk. Legyen az bár bátorság, vagy tudomány, szellem vagy elmésség, szerencse a nőknél, gazdagság vagy előkelő rang, vagy bármi egyéb, amivel az ember el szokott dicsekedni, minden esetben arra következtethetünk, hogy éppen ebben szenved hiányt. Akinek ugyanis az a tulajdonsága megvan, annak nem jut eszébe azt fitogtatni és affektálni, mert teljes nyugodt annak a bírtokában. Ez az értelme a spanyol közmondásnak: Herradura che chacolotea clavo le felta. (Ha csörög a patkó, hiányzik egy szög.) De mint fentebb mondottam, senki se engedje teljesen szabadon a féket és ne mutassa magát teljes valóságban. Lepleznünk kell a természetünkben rejlő sok rosszat és állatiast. De ez csupán az elpalástolást igazolja, nem a pozitív színlelést. – Fontoljuk meg továbbá, hogy a tettetést felismerik, még mielőtt a tettetés tárgya kitűnnék. A próbát végig ki nem bírja az ember, a lárva egyszer csak lehull. Nemo potest personam diu ferre fictam. Ficta cito in naturam suam recidunt. (Seneca de Clementia, I. K. 1. fej.)
31. Ahogy ember saját teste súlyát úgy hordja, hogy meg sem érzi, szemben azzal, ha idegen testet mozgat: úgy nem vesszük észre önnönhibánkat és bűneinket, hanem csak a másokéit. – Ezért viszont embertársainkat tükörként tekintsük, melyben ki-ki tisztán megláthatja a maga bűneit, hibáit, rossz szokásait és minden visszataszító tulajdonságait. A legtöbb ember azonban úgy tesz, mint a kutya, amelyik megugatja a tükörképét, mert azt hiszi, hogy más kutyát lát. Aki mást bírál, a maga javításán munkál. Akinek hajlama és szokása csöndesen, magukban, mások viselkedését figyelmes és szigorú bírálatnak alávetni, azok a saját javításukon és tökéletesítésükön dolgoznak. Lesz bennök ugyanis annyi igazságosság, büszkeség és hiúság, hogy maguk elkerüljék azt, amit másokban és oly szigorúan megróttak. Az elnézőkről éppen az ellenkezője igaz: ugyanis hanc veniam damus petimusque vicissim. (Ezt a megbocsátást megadjuk, viszont el is várjuk.) Az evangélium szépen példáz a szálkáról a más szemében és a gerendáról a magunkéban. De hát a szem természete olyan, hogy kifelé tekint és önmagát nem látja. Ezért önnönhibánk fölismerésére fölötte alkalmas mód, hogy a másokét meglássuk és elítéljük. Szükségünk van tehát tükörre, hogy javíthassunk magunkon.
Stílus, írásmód is ezt a szabályt követi. Aki ebben valami új badarságot megbámul, ahelyett hogy ócsárolná, hamarosan utánozni fogja azt. Azért terjed el az efféle hóbort Németországban oly hamar. A németek nagyon elnézők: meg is látszik. Hanc veniam damus petimusque vicissim, ez a jelmondatuk.
32. A nemesebb rendű ember fiatalkorában úgy véli, hogy az emberek közötti lényeges és döntő viszonyok és a belőlük eredő kapcsolatok az ideálisak, tehát azok, amelyek az érzület, a gondolkodásmód, ízlés, értelmi erők hasonlóságain alapszanak. Később azonban rájön, hogy a reálisak azok, vagyis amelyek valamely anyagi érdekre építvék. Majdnem minden viszonynak ez az alapja: a legtöbb embernek fogalma sincs másneműről. Ezért is mindenkit hivatala, foglalkozása, nemzete, családja, tehát általában állása és szerepe szerint, amint ezt a konvenció megszabja, szoktak osztályozni gyári módon. Viszont az ember való mivolta, személyes tulajdonságai csak elvétve kerülnek szóba, rendszerint mellőzik. Minél nagyobb valakinek a belső értéke, annál kevésbé hajlandó ezt az osztályozást eltűrni és lehetőleg távoltartja magát körüktől. Ez az osztályozás viszont azon alapszik, hogy a nélkülözéseknek ebben a világában fontosak és döntők azok az eszközök, melyekkel a szükségnek elejét lehet venni.
33. Miként a papírpénz az ezüst helyett, úgy forog a világban a való tisztelet és való barátság helyett annak külső nyilvánítása, lehetőleg természetesen utánzott arcjátéka. Különben kérdés, hogy igazi tiszteletet megérdemlő ember egyáltalán van-e? Mindenesetre többre becsülöm egy becsületes kutyának a farcsóválását, mint száz efféle barátságot mimelő arcjátékot.
Való igaz barátság másnak bújában-bajában való erős, tisztán objektív és érdeknélküli részvétele lét tételezi föl, ez viszont azt, hogy magunkat barátunkkal valóban azonosítsuk. Ez pedig annyira távol esik az emberi természettől, hogy az igaz barátságról éppúgy nem tudja az ember, mint a tengeri kigyóról, hogy pusztán mesebeli lények-e, vagy igazán léteznek. Van azonban az emberek közt rejtett, önző motívumokon alapuló viszony, melybe mégis belévegyül egy szemernyi az igaz barátságból. Ezáltal az annyira megnemesedik, hogy a tökéletlenségek e világában némi joggal nevezhetjük barátságnak. Ez magasan felette áll a köznapi viszonyoknak, melyek olyanok, hogy a legtöbb jóismerősünkkel többé szóba sem állnánk, ha meghallanók, mit szólnak rólunk hátunk mögött.
Barátunkat akkor próbálhatjuk ki leginkább, midőn komoly segítségre és jelentős áldozatokra szorulunk, valamint valamely bennünket ért szerencsétlenség pillanatában. Ilyenkor ugyanis arcát vagy igaz, benső szomorúság hatja át, vagy pedig önuralmukkal, sőt egy arcvillanásukkal igazolják Rochefoucauld ismert mondását: dans l’adversité de nos meilleurs amis, nous trouvous toujours quelque chose, qui ne nous déplait pas (legjobb barátaink szerencsétlenségében is mindenkor találunk valamit, ami nincs ellenünkre). Úgynevezett barátaink ilyenkor alig tudnak egy halk, jóleső mosolyt elfojtani. Kevés dolog van, ami oly csalhatatlanul hangolná jókedvre az embert, mint ha valami bennünket ért szerencsétlenséget mondunk el nekik, vagy ha valamely személyes gyöngénket nyiltan föltárjuk előttük. – Jellemző!
Távolság és hosszú távollét minden barátságnak kárára van, bármily kelletlenül valljuk is be. Az emberek ugyanis, még legkedvesebb barátaink is, ha sokáig nem látjuk őket, évek multán lassanként elvont fogalmakká asznak, miáltal részvétünk irányukban mindinkább pusztán értelmivé, sőt hagyományszerűvé válik. Eleven és mély érzésünk csak azokat illeti, kik szemünk előtt vannak, – legyenek azok bár csupán kedves állataink. Ennyire érzékekhez tapadó az emberi természet. Itt is beigazolódik Goethe szava: Die Gegenwart ist eine mächtige Göttin. (Hatalmas Istennő a jelen. Tasso IV. fölvonás, 4. jel.)
A házibarát elnevezés rendszerint jogosan illeti meg viselőjét, mert az illető inkább a háznak, mint urának a barátja, inkább a macskára hasonlítanak tehát, mint a kutyára.
A barát őszintének vallja magát, az ellenség pedig az is. Becsmérlésüket használjuk fel önismeretünkre, mint valami keserű orvosságot.
Szükségben ritkán volna barátunk? Ellenkezőleg! Alig kötöttünk valakivel barátságot, az már is szükségben van és pénzt akar kölcsönözni tőlünk.
34. Mily tapasztalatlanság azt hinni, hogy szellem és ész eszközei volnának a társasággal megkedveltetni magunkat! A túlnyomó többségnél inkább gyűlölséget és neheztelést váltanak ki, mely annál keserűbb lesz, minél kevesebb joga van rá az illetőnek. A közelebbi folyamat ez: ha valaki nagy szellemi felsőbbséget érez meg azon, akivel beszél, titkon és világos öntudat nélkül úgy véli, hogy a másik viszont épp oly mértékben érzi meg az ő alacsonyrendűségét és korlátoltságát. E sejtése a legkeserűbb gyűlölségét, neheztelését és dühét ébreszti fel. (Lásd Welt als Wille und Vorstellung, 3. kiadás, II. köt. 256. Johnson dr.-nak és Merck-nek, Goethe ifjúkori barátjának idézett szavait.) Joggal mondja Gracian: „para ser bien quisto, el unico medio vestirse la piel del mas simple de los brutos“. (Hogy jó szemmel nézzenek, annak az az egyedüli eszköze, hogy a legegyügyűbb állat bőrét öltjük magunkra. Lásd: Oraculo mannel, y arte de prudencia, 240. Obras, Amberes 1702. P. II. p. 287.) Szellemet és tehetséget mutatni közvetett módja annak, hogy másnak tehetségtelenségét és tompaelméjűségét hányjuk a szemére. Az alrendű ember háborog, ha a maga ellentétét pillantja meg és e felháborodás szülője az irígységnek. A hiúság kielégítése olyan élvezet, melyet az ember mindenek fölött becsül: ez viszont csak önmagának másokkal való összehasonlítása révén lehetséges. Már pedig az ember semmire sem oly büszke, mint mások feletti szellemi fölényére. Ez emeli az állatvilág fölé.20)
A legnagyobb vakmerőség tehát határozott felsőbbségünket, még pedig tanuk előtt vetni a szemére. Bosszúvágya feltámad, keresni fogja rá az alkalmat, hogy sértéssel vegyen magának elégtételt. Átviszi az ügyet az értelem mezejéről az akaratéra, mely tekintetben mindannyian egyenlők vagyunk. A társadalomban ezért számíthat rang és gazdagság mindenkor nagyrabecsülésre, szellemi kiválóság azonban nem. Legjobb esetben tudomásul nem veszik. Rendesen azonban arcátlanságnak tartják, olyasminek, amihez a birtokosa jogtalanul jutott, és elég szemtelen avval elkérkedni. Titkon azon munkál mindenki, hogy illő alkalommal megalázza. Alázatos viselkedéssel sem bír bocsánatot koldulni szellemi felsőbbségéért. Szadi erről mondja a Gulistan-ban (Graf-féle fordítás 146. lapján): „Tudd meg, hogy a balga százszor inkább gyűlöli az eszest, mint az eszes idegenkedik amattól.“ Szellemi alacsonyrendűség viszont valóságos ajánlólevél. Mert ami a testnek a melegség, az a szellemnek a felsőbbség jótevő érzése. Ezért közeledik mindenki ösztönszerűleg az olyan emberhez, aki ezt igéri, mint a kályhához vagy a napfényhez. Csak olyan lehet az illető, aki határozottan alatta áll, ha férfi: a szellemiekben, ha nő: a szépségben. Sok emberrel szemben persze tettetés nélkül alacsonyrendűnek mutatkozni keserves egy feladat. Figyeljük csak meg, mily kedvesen viselkedik egy tűrhetően formás lány a határozottan csúnyával szemben. Testi fölény férfiaknál nem igen jön számításba: bár jobban érezzük magunkat nálunknál alacsonyabb, mint magasabb növésű ember mellett. Ezért férfiak közt közkedveltek a buták és tudatlanok, nők közt pedig a csúnyák. Könnyen rájuk költik, hogy: de a szívök, az kiváló. Ugyanis mindenki ürügyet keres a vonzalmára önmaga és mások előtt.
Minden szellemi kiválóság ezzel szemben elválasztja egymástól az embereket. Futnak tőle, gyűlölik, ürügyül mindenféle hibát költenek bírlalójára.21)
Így hat a nőknél a szépség: szép lánynak nincs barátnője, kísérője is alig. Társalkodónőnek jobb ha nem is jelentkeznek. Már bemutatkozásuk alkalmával elborul a reménybeli úrnő arca, aki sem magának, sem lányainak kíván hasonló háttért. A rang előnyeivel viszont megfordítva áll a dolog: ezek nem hatnak ellentétükkel és távolságukkal, mint a személyi kiválóságok, hanem miként a környezet színei az arcra, reflexükkel hatnak.
35. Mások iránti bizalmunk nagyon gyakran főkép lustaság, önzés, hiuság eredményei: lustaság, midőn hogy megkiméljük magunkat a vizsgálódástól, az őrködéstől, a cselekvéstől, inkább megbizunk másban; önzés, midőn az a szükséglet, hogy ügyeinkről másnak közlést tegyünk, arra csábit bennünket, hogy rábizunk valamit; hiuság, midőn olyasmihez tartozik, amire rátartók vagyunk. Mindamellett megkívánjuk, hogy bizalmunkat tiszteletben tartsák.
De a bizalmatlanságon nem kellene bosszankodni: ugyanis benne bók rejlik a becsületesség irányában. Őszinte bevallása az nagy ritkaságának, minél fogva ama dolgok közé tartozik, melyeknek létezését az ember kétségbe vonja.
36. Az udvariasságnak, ennek a kinai főerénynek egyik okát megadtam Ethikámban (201. lap., a II. kiadásban, 198. lap), másik oka a következő. Hallgatólagos megegyezés ez aziránt, hogy egymás erkölcsi és értelmi gyatraságát kölcsönösen észre ne vegyük, velök elő ne hozakodjunk, miáltal a valóság mindkét fél előnyére nehezebben jut napfényre.