IV. FEJEZET. AZ EMBER SZEREPÉRŐL

A mások véleményét rólunk saját emberi természetünk különös gyengesége folytán általában nagyon sokra becsüljük; pedig a legcsekélyebb gondolkodás megtaníthatna bennünket arra, hogy a saját boldogságunkra nézve az számba se jöhet. Ugyanazért alig érthető: mennyire örül minden ember belsőleg, mihelyt észreveszi, hogy idegenek mily kedvező véleményt táplálnak róla és hiúságának valamely módon hizelegnek. Amily bizonyos, hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, ép oly biztosan észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug. Az idegen részről nyilvánuló tetszés jelei gyakran vigasztalják az embert balsorsában, viszont bámulatos, mennyire bántólag hatnak reá a kívülről jövő és becsületét, belső lelki világát érintő becsmérlő, gyalázó nyilatkozatok. Amennyiben a becsület érzése a jellembeli tulajdonságon alapul: sok emberre nézve – mint erkölcsiségük pótlószere – ez üdvös hatású lehet; viszont az ember tényleges boldogságára és ennek két legfőbb tényezőjére, a függetlenségre és nyugodt kedélyre inkább hátrányosan és háborítólag, mint előnyösen hat.

Ugyanezért a mi szempontunkból tanácsos, hogy az értékek kellő megbecsülése és helyes mérlegelése útján törekedjünk az idegen vélemények iránti érzékenységünket mérsékelni úgy akkor, ha dicsérnek, mint akkor, ha bántanak bennünket: mert mindkettő egy húron pendül. Különben az ember mindig a mások véleményének és ítéletének rabja marad. Sic leve, sic parvum est, animam quod laudis avarum subruit ac reficit. (Ily hitvány és kicsinyes dolog az, ami lesújtja és fölvidítja a dicséretre áhító szívet.)

Ugyanazért amaz értéknek helyes megbecsülése, amelyet az ember bensejében önmagának ér, azzal szemben, amit az ember a mások szemében ér, – sokban fog hozzájárulni boldogságunkhoz. Ez első tételbe tartozik saját egyéni életünk idejének teljes tartalma, szóval annak valódi belső értéke, vagyis mindama javak, amelyeket az ember egyéniségéről és vagyonáról szóló fejezetekben bővebben méltattunk. – Mert e viszonyok hatásának a tere a saját egyéni öntudatunkban van. Ellenben az a körülmény, hogy mik vagyunk a mások számára – az a mások öntudatában találja alapját.6) Ez pedig olyas valami, mi reánk nézve közvetetlenül nem is létezik, hanem csak közvetve, amennyiben befolyása van a mások viselkedésére velünk szemben. És ez is tulajdonképpen csak annyiban jön tekintetbe, amennyiben befolyással bír olyas valamire, ami által módosulást szenvedhet az, amit mi bensőleg saját magunk számára képviselünk. Másrészt az, ami idegen ember öntudatában végbemegy, mint olyan, reánk nézve közömbös és mi is lassanként közömbösökké válunk azokkal szemben, ha kellő tudomást szerzünk arról, milyen felületesek a mások gondolatai, mily korlátoltak a fogalmaik, mily kicsinyesek a gondolataik, mily visszásak a nézeteik és a legtöbb főben mily sok tévedés honol s ha saját tapasztalatainkból rájövünk arra, hogy alkalomadtán mily kicsinyléssel nyilatkoznak az olyan emberekről, akiktől nincs mit tartani, vagy azt hiszik, hogy nem szereznek arról tudomást; különösen, ha csak egyszer is meghalljuk, hogy a legkiválóbb emberről is egy fél tucat ostoba ember milyen lenézéssel nyilatkozik. Be kell látnunk ilyenformán, hogy aki az emberek véleményére nagyobb súlyt helyez: túlságos nagy tiszteletben részesíti őket.

Mindenesetre szomorú sorsra jut az, aki boldogságát nem a kétrendbeli s általunk fentebb részletezett javakban keresi, hanem ebben a harmadikban, vagyis nem abban, ami az ő belső valója, hanem az idegenek véleményében. Mert tudnunk kell, hogy lényünknek s így boldogságunknak tulajdonképpeni alapja a mi állati természetünk. Ugyanazért jólétünk első kelléke az egészség, másodsorban a fentartáshoz való eszközök jönnek tekintetbe, tehát a gondnélküli megélhetés. Becsület, fény, rang, dicsőség – bármily nagy értéket is képviseljenek ezek – ama lényeges javak előtt háttérbe szorulnak s azokat nem pótolhatják, sőt szükség esetén ezeket amazokért szívesen feláldozzuk. Ugyanazért nagy szerencse reánk nézve, ha idejekorán látjuk be, hogy mindenki elsősorban a saját bőrében él, nem pedig a mások véleményében és hogy tehát a mi tényleges személyes állapotunk, amely számos körülmény által – egészség, vagyoni viszonyok, szellemi képeség, lakás, asszony, gyermekek stb. – befolyásoltatik, a mi boldogságunkra százszorta fontosabb, mint a mások véleménye felőlünk. Ellenkező tévhit boldogtalanná tesz. Lelkesen szavalják: „Az élet fölött áll a becsület!“ Pedig ez annyit jelent: „Az élet, a jólét mit sem ér; fődolog az, amit mások rólunk gondolnak!“ Ezt a közmondást mindenesetre mint túlzást foghatjuk fel, melynek az a prózai igazság az alapja, hogy boldogságunkhoz és az emberek közt való éléshez a becsület – vagyis mások véleménye mirólunk – gyakran feltétlenül szükséges; de erre később visszatérek. Viszont ha belátjuk azt, hogy az emberek nagyrésze hosszú életük legfőbb célját abban látják és szüntelen erőlködésben s ezer veszély és fáradság között csak arra törekszenek, hogy a mások véleményében emelkedjenek, amennyiben nemcsak hivatalokat, címeket és rendjeleket, hanem gazdagságot, tudományt7) s művészetet is csak azért szereznek, hogy tekintélyük mások előtt nagyobbodjék: úgy mindez, sajnos, csak az emberek balgaságának nagyságára mutat. Általánosan elterjedt téveszme, hogy túlsokat kell adni a mások véleményére és ez vagy emberi természetünkben gyökerezik, vagy a társasélet és a civilizáció által kapott lábra köztünk; tény, hogy e téveszme összes cselekvésünkre túlságos nagy és boldogságunkra felette hátrányos befolyást gyakorol. Nyomon követhetjük e tévhitet attól kezdve, mikor az ember rabszolgamód aggódva kérdi: mit szól hozzá a világ, vagy midőn lánya szívébe döfeti a tőrt Virginiusszal, vagy ha az embert rácsábítja, hogy dicsőséget, nyugalmat, gazdagságot, egészséget, sőt életet is feláldozzon érette. E téveszme egyébiránt kényelmes segítő eszköz azok kezében, kiknek az emberiség felett való uralkodás és irányítás a feladatuk; ugyanazért az emberidomítás művészetének minden neménél nagy szerepet játszik az a tanács, hogy főfeladat a becsületérzés ápolása és erősbítése. Egészen máskép áll a dolog azonban az ember saját, való boldogságára vonatkozólag, amely fejtegetésünk főcélját teszi. Erre nézve felette kívánatos, hogy lehetőleg tartózkodjunk attól, hogy a mások véleményére túlságos sokat adjunk. Ha pedig, mint a mindennapi tapasztalat igazolja, mégis megesik, hogy a legtöbb ember ép a mások jó véleményére teszi a súlyt és többet ad rá, mint ami saját öntudatában végbemegy s így rá nézve közvetlen valóság; ha ilyformán a természetes sorrend megfordításával neki amaz a földi léte valódi, emez csupán eszményi alkatrészének tűnik fel: úgy ez a számunkra nem létező érték túlbecsülése az az ostobaság, amit közönségesen „hiúság“-nak nevezünk, jelezve vele ezen törekvés üres és tartalmatlan voltát. Olyan mint a fösvénység: az eszközért elfelejti a célt.

Bizonyos, hogy a mások véleményének túlságos értékelése többnyire minden okos célt túlhalad úgy, hogy azt mint egy általánosan elterjedt s velünk született rögeszmét kell tekintenünk. Minden jövés-menésünknél, tettünknél mindenekelőtt a mások véleményére vagyunk tekintettel s ha közelebb vizsgálódunk azon aggódások és gondok körül, amelyek osztályrészünkké jutottak, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez az okozója a legtöbb bajnak. Mert ez a gond teszi alapját az oly gyakran megsértett s annyira érzékeny önérzetünknek, minden hiúságunk, csillogásunk és nagyzásunknak. E gond nélkül a fényűzés alig volna egy tizede annak, ami napjainkban. Mindenféle büszkeségnek, point d’honneur és puntiglio, a kényes becsület összes nemeinek mind e gond teszi legfőbb alapját; s mennyi áldozatot követel az életben! Már a gyermekkorban, de általában minden korban, leginkább mégis az öregségben jelentkezik e gond; mert az érzéki élvezetek iránti képesség kialvása korában a hiúság és dölyfösség a zsugorisággal osztoznak az uralmon. Különöskép a franciáknál tűnik ez föl, akiknél a legízléstelenebb becsvágyat, nevetséges nemzeti hiúságot és a legszemérmetlenebb hencegést váltja ki; s emiatt a többi nemzetek előtt a „grande nation“ (nagy nemzet) gúnynévvé vált. Hogy a mások véleménye iránti túlságos aggódás visszásságát jobban megmagyarázzuk, az ember természetében gyökerező ezen ostobaságot egy fényesen bizonyító példával fogjuk szemléltetni. Az esetet a Times 1846 március 31-iki száma részletesen közli és leírja Wix Tamás kézműveslegény kivégzését, aki a földi igazságszolgáltatás ítélő keze alá azért jutott, hogy mesterét bosszúból meggyilkolta. A tudósítás ide vonatkozó részéből álljanak itt a következők: „A kivégzés napjának reggelén a fogház nagytiszteletű papja korán felkereste az elítéltet; de Wix, noha nyugodtan viselte magát, nem látszott sokat törődni a pap intelmeivel, inkább az feküdt szívén, hogy s mint sikerülne neki gyászos kimúlásának nézőközönsége előtt lehető nagy bátorsággal viselkednie… És ez sikerült is neki. Az udvaron át, az akasztófa alá való menése közben ezt mondotta: „Nos tehát, amint doktor Dodd mondotta, nemsokára megtudom a nagy titkot!“ A legcsekélyebb támasz nélkül, hátrakötött kezei dacára bátran, egyenesen lépett föl a létrára s az akasztófához felérve, a nézőközönség felé jobbra-balra meghajlik, mire az összegyűlt tömeg dörgő tetszésnyilatkozattal üdvözli ez udvariasságot“ stb. E jelenetben a becsvágy egy díszpéldányát látjuk megörökítve; szeme előtt a halál a legborzalmasabb alakjában s az azt követő örökkévalóság percében az elítéltnek nincs más gondja, mint hogy milyen benyomást gyakorol az összecsődült bámulók csoportjára s milyen véleményt hagy hátra magáról az ő fejükben. És ugyanezt látjuk az ugyanezen évben Franciaországban királygyilkosság kísérlete miatt halálra ítélt Lecomte esetében, ki a végtárgyaláson főleg azon bosszankodott, hogy a pairek előtt nem jelenhetett meg tisztes polgári öltözetben, sőt a kivégzése előtt közvetlenül is az volt a legfőbb panasza, hogy nem engedték meg neki a borotválkozást. Hogy hajdanában sem volt ez máskép, Mateo Aleman tizenhatodik századbeli spanyol regényíró „Guzman de Alfarache“ című híres regényének előszavából láthatjuk: „Sok balgatag gonosztevő utolsó óráját megvonja a magábaszállás és lelkiüdvösség keresésétől és arra fordítja, hogy egy kis szónoklatot dolgozzon ki és tanuljon be, melyet az akasztófáról előadhasson az összegyűlt nezőközönségnek.“ Ezen vonásokban saját magunk tükröződünk vissza, számos gondunk, bosszankodásunk, erőlködésünk a legtöbb esetben a mások véleményét illeti és ép oly céltalan, mint a fent említett bűnösöké. A gyűlölet és irígység is legtöbbször e tévhit talajából burjánzik nagyra.

Semmi sem mozdítaná jobban elő boldogságunkat, amelynek legfőbb tényezői a nyugodt kedély s megelégedettség, mint e belső ösztönnek féken tartása és korlátozása megfelelő mértékig, mely alig fogja elérni a jelenleginek ötvened részét, egyszóval ki kell huzni testünkből valahára azt az örökké kínzó tövist. Ez, igaz, nehezen megy, mert mintegy velünk született, természetes visszássággal van dolgunk. Még bölcs embereknek is dicsőség a végső vágyuk, mondja Tacitus. (Hist. IV. 6.)

Hogy ez általánosan elterjedt ferde nézettől megszabaduljunk, annak egyetlen módja az volna ha azt mint ilyet ismernők meg és e célból mindenki tisztába jönne végre azzal, hogy az emberek fejében kóválygó eszmék nagyrészt mennyire hamisak, ostobák s azért figyelemre se méltók, s aztán gondoljuk meg, hogy mások véleménye a legtöbb esetben mily kevés befolyást gyakorolhat reánk továbbá, milyen kedvezőtlen az általában reánk nézve, úgy hogy ha valaki megtudná, mi mindent s milyen hangon beszélnek róla mások bizonyára belebetegednék a bosszuságtól, végül a becsület tulajdonképpen csak közvetett s nem közvetlen értéket képvisel az emberre nézve. Ha attól az általánosan uralkodó tévhittől sikerül megszabadulnunk: ez a kedélyi nyugodtság és derű nagymértékű gyarapodását vonná maga után egyrészt, másrészt nyugodtabb, biztosabb fellépést, előítélet nélküli és természetes magatartást okozna. A visszavonult életmód kedélyünk nyugodtságára azért gyakorol oly rendkívül jótékony befolyást, mert ily módon kivonjuk magunkat a mások állandó megfigyelése alól, nem kell tekintettel lennünk folyton a mások rólunk alkotott véleményére s így visszaadjuk énünket önmagunknak. Ép így kikerüljük a sok valódi szerencsétlenséget, amelybe az a kárhozatos ostobaság taszítana és sokkal több gondot fordíthatunk értékes javak megszerzésére, amelyeket zavartalanul élvezhetünk. De mint mondottuk: nehéz elérni a szépet.

Természetünk imént vázolt balgaságának három csemetéje is van s ezek: a becsvágy, hiúság és büszkeség. A két utóbbi között a különbség az, hogy a büszkeség kifejezi azt, hogy valaki már szilárdul van meggyőződve a maga nagy értékéről bizonyos tekintetben, a hiuság ellenben óhajtást fejez ki az irányban, hogy másokban keltsünk ilyes meggyőződést a mi értékünkről, csöndben reménykedve, hogy mi magunk is később ily meggyőződésre jutunk.

A büszkeség tehát bensőnkből fakad és saját értékének túlbecsülését jelenti; a hiúság ellenben kivülről indirekte kívánja a magasztaltatást. Ennek megfelelően a hiúság fecsegővé, a büszkeség hallgataggá teszi az embert. A hiúnak pedig tudnia kellene, hogy a mások kedvező véleményét, amely után törekszik, sokkal könnyebben és biztosabban éri el következetes hallgatás által, mint beszéddel, még ha folyton a legszebb gondolatokat is adná elé.

Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni lehet, de – mint minden fölvett szerepből – könnyen kizökken belőle az ember. Mert csakis a saját különös nagy értékéről és előnyeiről táplált rendíthetetlen meggyőződés tesz tényleg büszkévé. Eme meggyőződés ám téves lehet, avagy csupán külső, felületes értékű előnyökön alapulhat: mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi az illető. Minthogy tehát a büszkeség a meggyőződésben gyökerezik, mint minden megismerés, nem függ önkényünktől. Legnagyobb ellensége a hiúság, mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált kedvező véleményt aztán erre alapíthassa, míg a büszkeség mindenkor feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyőződés hatja át az illetőt.

Bármennyire leszólják s becsmérlik átlag a büszkeséget, azt tartom, hogy ezt többnyire azok teszik, akiknek semmijük sincs, amire büszkék lehetnének. A legtöbb ember korlátoltságával és rosszindulatával szemben, minden ember, akinek csak valamelyes előnyei vannak, jól teszi, ha azokat folyton szem előtt tartja és nem engedi a feledés homályába eltűnni; mert aki megfeledkezik kiválóságáról, s összeadja magát a hitványakkal, azt rövidesen hasonló embernek tekintik. Különösen azok figyelmébe ajánlom ezt, akik reális, legmagasabb fokú, személyhez kötött kiváló előnyök birtokosai, mert ezeket nem lehet a címek s rendjelek módjára érzékileg szemléltettni. Jól mondja a közbeszéd: sus Minervam (disznó oktatja Minervát). Találó arabs közmondás: „Tréfálkozzál a rabszolgával, mindjárt a hátulsó felét fogja neked mutatni“. A horatiusi mondást, sume superbiam, quesitam meritis (légy büszke, érdemek alapján), sem kell elvetni. A szerénység erénye a sehonnaiak malmára hajtja a vizet; mert ilyformán mindenkinek úgy kell beszélnie önmagáról, mintha ő is az volna s ez nagyon kiegyenlíti az ellentéteket s a végén az tűnnék ki, mintha csupa sehonnaiból állana a világ.

A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyas személyes jótulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyas valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia. Aki számos személyi kiválósággal van felruházva, saját nemzeti hibáit inkább felismeri, mert azokat mindig szeme előtt látja. Viszont minden szánandó balga, akinek semmije sincs a világon, amire büszke lehetne, mint utolsó eszközhöz, a nemzethez folyamodik, amelynek tagja s aztán azzal kérkedik: az illetőnek ez nagyon jól esik s hálából nemzete hibáinak és ostobaságainak, öklével és sarkával legerősebb védelmezőjévé csap fel. Innen van, hogy ötven angol között alig akad egy is, ki helyeselné, ha valaki nemzete ostoba álszenteskedéséről a kellő lenézéssel nyilatkozik: ennek az egynek azonban bizonyára helyén van az esze.

A németek a nemzeti büszkeséget nem ismerik és ezzel tanulságot tesznek arról, hogy méltók a becsületesség hírnevére; vannak köztük is kivételek, akik nevetséges büszke módon hangoztatják németségüket, s ezek többnyire a „német testvérek“ és demokraták, akik a népnek ezzel hizelegnek, hogy aztán elbolondítsák. Azt állítják ugyan, hogy a németek találták fel a puskaport: magam részéről azonban e véleményhez nem csatlakozhatom. És találóan kérdi Lichtenberg: „Honnan van az, mért nem mondja magát valaki németnek, aki nem az, – hanem inkább franciának vagy angolnak?“ – Egyébiránt az egyéniség messze túlszárnyalja a nemzetiességet és egy bizonyos embernél az előbbi mindenkor ezerszer annyi méltánylást érdemel, mint az utóbbi. – A nemzeti jellemről, minthogy az a tömegre vonatkozik, becsületes módon nem sok dicséretest lehet felhozni. Inkább azt mondhatjuk, hogy az emberi korlátoltság, rosszaság és visszásság minden országban más-más alakban nyilvánul és ezeket nevezik nemzeti jellemnek. Ha az egyiktől megcsömörlünk, a másikat dicsérjük, amíg ezzel is úgy járunk. Minden egyes nemzet kicsúfolja a másikat s mindegyiknek igaza van.

E fejezet, melynek tárgya: minek látszunk a mások szemében? – három részletben tárgyalható; szólunk a becsületről, a rangról és dicsőségről.

A rangról nem sok mondani valónk van e helyütt, noha nagyon is jól tudjuk, hogy a nagy tömeg és a filiszterek mennyire hódolnak előtte s hogy mily kiváló szerepe van az államgépezet üzemében.

Ez az érték tulajdonképpen konvencionális, látszólagos: eredménye valami mondva csinált nagyrabecsülés és az egész a nagy tömeg számára kitalált komédia.

Rendjelek tulajdonképpen a közvéleményre intézvényezett váltók; azok értéke a kibocsátó hitelképességen alapul. Egyébiránt a rendjelek intézménye igazán kitűnő. Csak gondoljuk meg, mennyi tenger sok pénzt marasztalnak benn az állampénztárban, mint pénzbeli jutalmak helyettesítői, feltételezve természetesen azt, hogy azok szétosztása körül a kellő méltányossággal és belátással járnak el. A nagy tömegnek ugyanis vannak fülei és szemei, de édes-kevés ítélőképessége és emlékezőtehetsége. Számos érdemet a nagy tömeg általában nem is képes méltányolni, másokat megbecsül és megért ugyan, de hamar el is felejt. És ezért helyénvalónak találom, hogy keresztek és csillagok útján a nagy tömegnek mindenkor és mindenütt felhívjuk rá a figyelmét: „Ez az ember nem hozzátok hasonló, ennek érdemei vannak!“ Igazságtalan, jogosulatlan és tulságos osztogatás által azonban az érdemjelek elvesztik az értéküket; és azért a fejedelemnek oly óvatossággal kell eljárnia azok szétosztása körül, mint a kereskedőknek a váltók aláírásánál. A pour le mérite (érdemért) felírás a kereszten fölösleges; minden érdemjel csak az érdemért adható, ez nagyon természetes.

Sokkal nehezebb és bonyodalmasabb a becsület fogalmának megértetése. Elsőbb a meghatározását kell adnunk. Ha e szempontból azt mondanám: „A becsület a külső lelkiismeret és a lelkiismeret a belső becsület“; e meghatározás tán sok embernek tetszenék, ám ez inkább csillogó, mint alapos és világos magyarázat volna. Azért azt mondom: „a becsület objektíve véve: a mások véleménye értékünkről és szubjektíve: a tőle való félelmünk“. Ily minőségben a becsületnek üdvös, ha nem is tisztán erkölcsi hatása van a becsületére sokat adó férfiúra.

Hogy minden romlatlan embernek bensejében hatalmas érzéke van a becsület és gyalázat iránt s hogy különösen az előbbit oly nagyra becsülik, az a következő körülményekben találja magyarázatát. Az ember egymagára hagyatva mire sem képes s olyan, mint az elhagyott Robinson: csakis a többi emberekkel közösen ér valamit és tud valamire menni. Az ember, mihelyt kellő öntudatára ébred, fölismeri e körülményeket s azonnal minden törekvését odairányítja, hogy aki pro parte virili munkálkodni tud, az emberi társadalom hasznavehető tagjává küzdje fel magát s jogot szerezzen magának munkásságával arra, hogy az emberi közösség nyujtotta előnyökből kivehesse a maga jogos részét. E hivatását úgy tölti be, hogy először megfelel általában a kötelességének és aztán különösen a saját munkakörében testtel-lélekkel helyt áll mindenkor. Lassan-lassan arra a meggyőződésre jut, hogy nem az a fődolog, aminek ő érzi önmagát, hanem az, aminek mások tartják őt. Igy támad aztán benne az a buzgó törekvés, hogy mások lehető kedvező véleményt tápláljanak róla, mert a kedvező megítéltetés a legfőbb jó, amire törekszik. Veleszületett érzésről van itt szó, amelyet becsületérzésnek vagy bizonyos viszonyok mellett szégyenérzetnek nevezünk (verecundia). Ez utóbbi érzés pirítja meg az arcát, ha hirtelen aggódás fogja el az irányban, hátha csorbát szenved hírneve a többség véleményében, még ha teljesen ártatlannak is érzi magát; viszont misem acélosítja jobban az életkedvét, mintha újabb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokat szerez arra nézve, hogy a többség véleményében tekintélye és értéke nőtt. Mert az élet számos viszontagságai ellen nagyobb védőfal és biztosíték reá nézve embertársai egyesült erejének segítsége, mint a saját ereje.

Aszerint, hogy milyen viszonyban van az ember a többiekhez s mily mértékben sikerül a többiek jó véleményét önmagáról kivívnia: a becsület számos formájáról beszélhetünk. Ezek a viszonyok vonatkoznak az enyém és tied fogalmára, a hivatásból folyó cselekvésekre s végül a nemi viszonyra; ezeknek megfelelőleg szólhatunk polgári becsületről, hivatali becsületről és nemi becsületről. Mindezek külön még alfajokkal bírnak, amelyekről röviden alant lesz szó.

A polgári becsületnek van a legtágabb köre; ez feltételezi azt, hogy minden egyes ember jogait feltétlenül elismerjük és sohse vetemedjünk arra, hogy igazságtalan, törvény által meg nem engedett utakon s módokon keressük a magunk előnyeit a társadalomban. Minden békés érintkezésnek ez a főfeltétele. Polgári becsületünk odavész egyetlen nem helyes, megbélyegezhető cselekvés által s így minden büntetőjogi büntetés által, feltéve természetesen, hogy a büntetés jogosan és igazságosan lőn kiszabva.

A becsület az erkölcsi jellem változhatatlanságában találja biztos alapját s innen van, hogy egyetlen rossz, becsületbe vágó cselekmény feltételezi azt, hogy hasonló körülmények között hasonló rosszat várhatunk az illetőtől. Innen van, hogy az elveszett becsület többé vissza nem szerezhető, kivéve ha csalódás, rágalmazás vagy hamis látszat miatt veszett el. Ezért hoztak törvényeket a rágalmazás, paskvillus, szidalmazás ellen; a szidalmazás ok s alap nélküli gyalázás. Az az ember, aki gyaláz, napnál világosabban bizonyitja, hogy semmi valót, semmi bizonyos igazat nem tud felhozni embertársa ellen, különben az igaz dolgokat hozná föl és a hallgatókra bízná a tényekből való következtetést s ehelyett a véleményét mondja s adós marad az érvekkel, mintha ezt csak a rövidség okáért tenné.

A polgári becsület nevét ugyan a polgári társadalomtól kölcsönzi, de érvényessége kiterjed minden rangú és rendű emberre egyaránt, a legmagasabb rangúakat sem véve ki: egy ember sem vonhatja ki magát alóla s mindenkinek kötelessége, hogy komolyan vegye, mert senki sem teheti túl magát rajta kellemetlen következmények nélkül. Aki bizalmat és hitet szeg, az mindkettőt örökre elveszíti, bármit cselekedjék és bárki is legyen: ez a veszteség feltétlenül keserű gyümölcsöket terem számára.

A becsületnek – bizonyos tekintetben – negatív jelleme van, a dicsőséggel ellentétben, melynek pozitív a jelleme. Mert a becsület nem jelenti azt, hogy valamely meghatározott személynek különös tulajdonságai vannak, hanem azt, hogy az illető bizonyos általánosan feltételezett tulajdonságokkal van felruházva. A becsület azt jelenti tehát, hogy az illető egyén nem tesz kivételt; a dicsőség azonban ép azt mondja, hogy az illető igenis kivétel. A dicsőséget tehát meg kell szerezni; a becsületet ellenben csupán nem szabad elveszíteni. Ennek megfelelően a dicsőség hiánya – jelentéktelenséget, negatív dolgot eredményez; a becsület hiánya azonban gyalázatot – pozitív dolgot szűl. Ezt a negatívitást azonban nem szabad passzívitással összetévesztenünk; a becsületnek ugyanis aktív jellemvonása van. A becsület az egyénből magából indul ki és elsősorban az illető viselkedésében és cselekvésében találja alapját, nem pedig abban, ami vele történik vagy amit mások cselekszenek. És ez a fő jellemvonása és megkülönböztetője a valódi becsületnek a lovagi vagy álbecsülettől. Kívülről csak rágalmazás útján lehet a becsületet megtámadni; az egyetlen védekezés a nyilvános megcáfolás és a rágalmazó leleplezése.

Az öregség tisztelete főleg azon alapul, hogy a fiatalok becsülete nincs még kipróbálva, tehát tulajdonképpen bizalmon alapul s általában előlegezett. Öreg embereknek hosszú életfolyásuk alatt kellett bebizonyítaniok, hogy pályájukon mindig kellően helyt álltak a becsület mezején. Mert sem az évek száma önmagukban – hiszen egyes állatok még magasabb kort is érnek el, mint az ember – sem a világ folyásával való alaposabb megismerkedés és tapasztalat nem nyujt elegendő okot arra nézve, hogy a fiatalok tisztelettel viseltessenek az öregek iránt, amint azt mindenütt megkövetelik. A magasabb koruak gyöngesége inkább kíméletet, semmint tiszteletet igényelhetne. Meglepő tény, hogy az emberben mintegy veleszületett vonás az ősz haj tisztelete, s ez valóban ösztönszerűleg megvan minden emberben. A ráncok, noha azok sokkal biztosabb ismertetői az öregségnek, nem keltik fel a tisztelet érzését: sohse beszélnek tiszteletreméltó ráncokról, hanem mindig tiszteletreméltó ősz hajról.

A becsület haszna mindig csak közvetett; mert amint e fejezet bevezető soraiban taglaltuk, másoknak rólunk táplált véleménye csak annyiban bír reánk nézve értékkel, amennyiben az befolyásolni képes a mások viselkedését és cselekvését velünk szemben. Ez mindaddig úgy van, amíg emberekkel együtt közösen élünk. Minthogy biztonságot és vagyont a polgárosodott világban kizárólag a társadalom jóvoltából élvezhetünk, és minthogy az embereknek a kölcsönös bizalomra a különböző ügyleteknél feltétlenül szükségük van: azért az emberek véleménye mindig nagy értéket, habár csak közvetett értéket, képvisel reánk nézve; közvetlen értéket nem tulajdonítok annak semmiképpen. Ez állításunkat nagyban erősíti Cicero, mondván (fin. III. 17.): „A jó hírnév, Chrysippus és Diogenes szerint, hasznát leszámítva, nem érdemli meg, hogy miatta a kisujjunkat megmozgassuk“. Ez igazságot hasonlóképpen és bőven tárgyalja Helvétius francia bölcsész (1715–71) és De l’Esprit c. mesterművében (Disc. III. ch. 13.) a következő eredményre jut: „A becsületet nem a becsületért magáért szeretjük, hanem a velejáró előnyökért!“ Minthogy az eszközök nem érhetnek többet, mint a cél, azért az a híres parádés mondás: éltünket a becsületünkért! – legalább is túlzás.

Ennyit a polgári becsületről. A hivatali becsület azt jelenti, hogy a nagy többség véleménye szerint az egyén, aki hivatalt tölt be, rendelkezik mindama képeségekkel, amelyekre a hivatal ellátásához szüksége van és hogy az illető hivatalos teendőit mindenkor szigorúan és lelkiismeretesen végzi. Minél fontosabb és tágabb körre terjed valakinek a működése az államban, tehát minél magasabb és befolyásosabb hivatalt tölt be az illető, annál nagyobb értéket kell hogy tulajdonítson a közvélemény az illető szellemi képességeinek és erkölcsi tulajdonságainak: s így magasabb fokú tiszteletben van része, amelynek kifejezői a rangok, címek és rendjelek egyrészt, a mások alázatos, engedelmes viselkedése másrészt. Hasonlóképpen az elfoglalt állás és hivatal általában megszabja a tisztelet bizonyos mértékét, melyet a nagy tömeg tanusítani szokott, noha az módosul is oly esetekben, amelyekben a tömeg nem méltányolja kellően az illető állás fontosságát. Mindig több tiszteletet tanusítanak az oly ember iránt, akinek különös fontos élethivatása van, mint az egyszerű polgár iránt, akinek becsülete főleg negatív tulajdoságokon alapul, – amint fentebb részleteztük.

A hivatali becsület megköveteli, hogy az, aki hivatalt tölt be, hivatalát kellő tiszteletben tartsa társai és utódai érdekében is s erre kötelességeinek pontos teljesítése útján törekedjék s mindahányszor támadások érik őt, vagy az általa betöltött hivatalt, köteles a törvény szigorát és oltalmát igénybe venni, még oly esetekben is, mikor oly nyilakozatok jutnak a füléhez, hogy nem látja el hivatalát pontosan vagy hogy maga a hivatal nem a közjó érdekében működik. A törvényes büntetés bizonyítsa a támadás igaztalan voltát.

A hivatali becsület alfajai az állami szolgáké, az orvos, ügyvéd, tanító, minden minősített szellemi munkás becsülete; ide tartozik az igazi katona-becsület is: ez ugyanis annyit fejez ki, hogy aki a haza védelmének szenteli életét, annak meg is vannak hozzá a szükséges tulajdonságai – bátorság, vitézség s erő – és komolyon van az illető eltökélve arra, hogy szükség esetén vérét ontja hazája védelméért s a zászlót, amelyre egykor felesküdött – semmiért a világon sem hagyja cserben. A hivatali becsületet itt tágabb értelmében vettem, mint rendszerint szokták, mikor is a polgároknak a hivatalt magát megillető tiszteletét jelenti.

A nemi becsületet bővebben kell taglalnunk s ki akarjuk mutatni, hogy minden fajta becsület hasznossági szempontokra vezethető vissza. A nemi becsület – természete szerint – férfi- és női becsületre oszlik és mindkettő jól értelmezett testületi szellemnek tekinthető. Az utóbbi feltétlenül a fontosabbik, mivel a nők életében a nemi viszony a legfőbb szerepet játssza. A női becsület azt jelenti, hogy a közvélemény szerint a leány egy férfiúnak sem, az asszony csupán a vele házastársi viszonyban levő férfiúnak adja oda magát. E nézet fontossága a következőkön alapul. A női nem a férfinemtől mindent elvár és követel, amit kíván és amire szüksége van; a férfinem a női nemtől elsősorban és mindenkor – csak egyet kíván. Tehát olyan berendezkedésnek kellett létesülnie, hogy a férfinem a nőitől az egyet csak úgy nyerhesse el, ha magára vállalja az összes gondokat és következményeket, s gondoskodik a viszonyból származó utódokról: az egész női nem jóléte ezen a berendezkedésen alapul. Hogy ennek érvény szereztessék, a női nemnek szükségképpen össze kell tartania és kellő esprit de corps-t kell mutatnia. Ilyformán a női nem mint egész s szorosan zárt kör áll szemben a férfinemmel, mely testi és szellemi túlsúlyával urává lőn az összes földi javaknak, s a férfinemet, mint közös ellenséget, meg kell hódítania és legyőznie, hogy annak legyőzése útján a földi javakból a részét kivehesse. E végső cél okáért az egész női nem legfőbb becsületbeli ügye és célja, hogy a férfinem előtt minden házasságon kívüli nemi érintkezés lehetetlenné tétessék; hogy ezáltal minden férfi reá kényszeríttessék a házasság révébe, mely a meghódolás bizonyos neme – és így a női nemről való gondoskodás a férfiak vállára helyeztessék. Ezt a célt azonban csupán a föntebbi elv szigorú ellenőrzésével és keresztülvitelével lehet elérni: ezért az egész női nem valódi testületi szellemmel összes tagjai felett szigorúan őrködik ez elv épségbentartásán. Ugyanezért minden olyan leányt, aki házasságonkívüli érintkezés folytán az egész női nem ellen árulást követ el, – mivel annak jóléte, ha e cselekmény általánosan dívnék, veszélybe döntődnék, – a maga kebeléből kiközösíti s gyalázattal halmozza el: az illető örökre elvesztette becsületét. Egy nőnek sem szabad vele társalognia: kerülnie kell őt, mint valami pestises beteget. Ugyanaz a sorsa a házasságtörő asszonynak, mert a férfiúval szemben nem tartotta be a kapitulációt és ily példák által visszariasztja a férfiakat attól, hogy a meghódolásba belemenjenek; pedig az egész női nemnek boldogsága éppen ezen alapul. Ezenfelül a házasságtörő nő elkövetett bűne és vaskos szó- és hitszegése révén nemi becsületével együtt polgári becsületét is elveszti. Ezért beszélnek általánosan enyhe szójárással „bukott leány“-ról, de sohasem „bukott asszony“-ról, mert a csábító amannak visszaszerezheti utólagos házasság útján a becsületét; nem úgy a házasságtörő férfi az illető nőnek a becsületét, ha ez el is vált a férjétől. Ha ezek után felismerjük azt, hogy a női becsület alapja a nő általános érdekét illető jótékony, szükséges és kiszámított esprit de corps, úgy belátjuk azt is, hogy a nők életére ez igen életbevágó, fontos körülmény. E szempontból nem fogják valami nagyon megragadni figyelmünket és tetszésünket Virginius és Lucretia túlfeszített, tragikus-mókás cselekvései. Ezért felháborító Emilia Galotti végső jelenete s a színházat nagyon lehangoltan hagyja ott a néző. Viszont a nemi becsület dacára Egmont Klárá-jával rokonszenvezünk. A női becsület ama felmagasztalása és élére állítása a célt felejteti el az eszközökkel szemben: ily túlhajtások útján a nemi becsületnek abszolút értéket tulajdonítanak, holott annak, még inkább, mint a becsület többi fajainak, csupán relatív értéke van; sőt azt is mondhatnók, hogy pusztán konvencionális értéke van, mert Thomasius: De concubinatu c. művéből kitűnik, hogy a Luther-féle reformációig majd minden országban minden időkön át az ágyassági viszony törvényesen megtűrt és elismert viszony volt s emellett a nő becsületében nem szenvedett. A babyloni Mylitta-kultuszt (Herodotos I. 199.) nem is említjük. Vannak polgári viszonyok – különösen a katolikus államokban, ahol a válás nincs megengedve, – melyek néha a házasság külső formáit teljesen kizárják. Uralkodók erkölcsösebben cselekesznek, ha szeretőt tartanak, mintha morganatikus házasságot kötnek és e viszonyból származottak a törvényes örökösök kihaltával egykoron trónkövetelési igényekkel léphetnek föl s ily házasság által – ha tán a messze jövőben is – a polgárháború eshetősége állhat elő. Ezenfelül az ilyen morganatikus – vagyis a minden külső viszony dacára kötött – házasság tulajdonképpen a nőknek és papoknak tett engedmény, holott óvakodni kell e két osztály érdekeit előmozdítani. Azt is meg kell gondolnunk, hogy egy országban minden férfi oltárhoz vezetheti a kiválasztott nőt egy férfiú kivételével, aki a természetadta e jogától meg van fosztva: ez a sajnálatraméltó ember a fejedelem. Az ő keze az országé és államérdekből az ország javára kell azt odanyújtania. Azonban ő is csak ember és ő is akarja egyszer életében szíve sugallatát követni. Azért igazságtalan, hálátlan s nyárspolgárias felfogás, ha valaki rossznéven veszi, vagy elítéli azt, ha fejedelem kedvest tart; feltéve természetesen, hogy az illető nőnek a kormányzásba való beavatkozás nincs megengedve; a nemi becsület illetőleg az ilyen maîtresse bizonyos tekintetben kivétel az általános szabály alól: mert csak egy férfiúnak adta oda szerelmét; kölcsönösen szerethetik egymást, de törvényes viszonyba nem léphetnek egymással.

Hogy a női becsület nem tisztán természetes forrásból táplálkozik, ezt ama számos véres áldozatok bizonyítják, amelyekkel oltárán folytonosan áldoznak: az anyák gyermekgyilkosságai és öngyilkosságai. Az a leány, aki törvénytelenül adja meg magát, az egész női nem iránt tartozó hűségét töri meg; e hűséget hallgatag feltételezik ugyan, de senki sem esküszik rá. S minthogy rendszerint a saját jóléte szenved cselekvése által a legközvetlenebbül, határtalanul nagyobb a balgasága, mint rosszasága.

A férfiak nemi becsületét a női becsület hozza létre, mint ellentétes testületi szellemet, amely megköveteli azt, hogy minden férfiú, aki az ellenfélnek annyira kedvező meghódolásba, a házasságba belement, most aztán ügyeljen arra, hogy az számára épen fentartassék, nehogy e kötés a lazult felfogás mellett felbomoljék; nehogy a férfi, aki mindenét odaadja, arról az egyről se legyen biztos, amit magának kikötött az alkunál, hogy ugyanis egyedüli birtokosa legyen a nőnek. Ebből kifolyólag a férfiú becsülete megköveteli, hogy megboszulja a neje hűtlenségét és elválás által megbüntesse. Ha a házasságtörést a férfi eltűri: a férfiak gyalázattal illetik; ez a megvetés korántsem oly nagymérvű, mint a nemi becsületét elveszített nő iránt tanusított megvetés; ennek oka az, hogy férfinél a nemi viszony alárendelt valami a többi életviszonyhoz képest. Újabb korunk két nagy drámai költője mindegyik két ízben a férfi becsületét vette színműve tárgyául; Shakespeare „Othello“-ban és a „Téli regék“-ben és Calderon „Saját becsületének orvosa“ és „Titkos gyalázatra titkos boszú“ című műveiben tárgyalják e témát. Egyébiránt e becsület csupán a nő megbüntetését követeli, nem pedig a csábítóét: ez mutatja, hogy az a férfiak testületi szellemének a folyománya.

A becsület, ahogy azt alapja és fajai szerint e helyütt taglaljuk, minden időkben s minden népnél állandóan általános érvénnyel bírt; a női becsületnél ugyan némely időszaki és helyi érdekű s vonatkozású módosítások voltak észlelhetők. Van azonban az általános érvényű becsülettől teljesen elütő más faja is a becsületnek, melyről sem a rómaiaknak, sem a görögöknek, de még a kínai, hindu és mohamedán népeknek sem volt soha fogalmuk. Ugyanis ez a becsület csak a középkorban támadt és csak a keresztény Európában honosodott meg, itt is csupán a népesség egy csekély töredéke között, t. i. a társadalom magasabb köreinél és az azokat utánzóknál. Ez a lovagi becsület, vagy point d’honneur. Minthogy ennek alaptételei teljesen különböznek az eddig tárgyalt becsületfajok tételeitől, sőt sok tekintetben ellentétesek amazokéval, indíttatva érzem magam, hogy ennek elveit részletesen taglaljam s mintegy tükörképét, kódexét adjam a lovagi becsületnek.

1. A becsület nem a mások véleményét jelenti a mi értékünkről, hanem csupán az ilyen vélemény kinyilatkoztatását tekinti a lényegesnek; teljesen közönyös aztán, hogy a kinyilatkoztatott véleménynek van-e alapja vagy sem? Ebből kifolyólag bármilyen rossz véleményük is van másoknak rólunk viselkedésünkre való tekintettel, bármennyire is megvetnek mások bennünket: amíg csak nincs egynek is bátorsága, hogy rólunk elítélőleg nyilatkozzék: nem esik folt a becsületen. Viszont pedig, ha jellembeli tulajdonságaink és cselekvésünk által mindenkit mintegy rákényszerítünk, hogy irántunk nagyrabecsüléssel viseltessék (mert ez nem a mások önkényétől függ), mégis, ha előáll az az eset, hogy egy, bár ostoba vagy haszontalan egyén becsmérlően nyilatkozik rólunk: becsületünkön súlyos csorba esik, sőt örökre elvész, ha nem szerzünk gyorsan kellő elégtételt. Hathatósan bizonyítja azt, hogy nem a mások véleménye, hanem csupán a vélemény nyilvánítása a fődolog ennél, az a körülmény, hogy sértéseket vissza lehet szívni, szükség esetén bocsánatkéréssel lehet az ügyet rendezni és meg nem történtté tenni. Hogy a vélemény szintén megváltozott-e s hogy mi volt annak az indító oka, mindez nem jelent semmit; fődolog, hogy a nyilatkozat meg legyen semmisítve s aztán minden rendben van. Ennél tehát nem az a fő, hogy tiszteletet érdemeljen ki az ember, hanem hogy azt kierőszakolja.

2. Az ember becsülete nem azon alapul, hogy mit tesz, hanem azon, hogy mit szenved, miken megy keresztül. Míg tehát az előbb taglalt, általános érvényű becsületnél minden attól függ, hogy miként beszél és cselekszik önmaga valaki, addig a lovagias becsület mindig attól függ, hogy mit beszél és cselekszik más valaki. Nyilvánvaló, hogy a lovagias becsületünk mások hatalmában van s ha mások azt megtámadják: minden pillanatban örökre elveszhet, hacsak az illető egy rögtön felemlítendő helyrehozó eljárással rövidesen nem segít magán. Igaz, hogy ez sokszor csak élete, egészsége, szabadsága, vagyona és kedélynyugalma veszélyeztetése árán történhetik meg. Ebből kifolyólag, ha egy férfiú jelleme, cselekvése a legnemesebb és legkiválóbb is, ha a legtisztább kedély és legnyiltabb gondolkozás ékesítik is a férfiút, a becsületét minden pillanatban elvesztheti, mihelyest egy semmirekellő, züllött alaknak, aki csak e becsület törvényeit még meg nem sértette, egy különben ostoba baromnak, naplopónak, kártyásnak, szóval: akármely léhűtőnek úgy tetszik, hogy az illetőt szidalmazza vagy rágalmazza. Többnyire úgy is van, hogy az ilyen züllött alakok vállalkoznak a becsmérlésre, mert jól mondja Seneca (de constantia 11.): „Minél lenézettebb és kigúnyoltabb ember valaki, annál feloldottabb a nyelve.“ Tény, hogy az ilyen aljas ember leghamarabb ingerlődik fel a kiváló ember ellen, mert az ellentétek gyűlölik egymást és mert a fölényt biztosító előnyök a semmirekellőséget alattomos dühre ingerlik. Épp ezért mondja Goethe a Westöstlicher Diwanban: „Mit keseregsz ellenségeid miatt? Hát barátaid legyenek azok, kiknek a te benső lényed titokban örökös szemrehányást tesz?“

Látható ezekből, mily sokat köszönhetnek a silány emberek e becsület elveinek, mert ez egysorba állítja őket amazokkal, akiket különben semmi tekintetben sem lehet utólérniök. Ha egy ilyen aljas ember valakit megrágalmaz, vagyis jellembevágó sértést követ el valakivel szemben, úgy ez egyelőre mint tárgyilagos, igaz és okadatolt ítélet szerepel, mint általános érvényű ítélet érvényes és igaz marad a jövőben is, feltéve, ha a sértést rövidesen vérrel le nem mossák. A gyalázott ember ugyanis a lovagias becsülelű emberek szemében megmarad annak, aminek a gyalázó (még ha az illető a legelvetemültebb alakja is az emberiségnek) őt nevezte: mert a sértést szó nélkül „magán hagyta száradni“. Ezért a „becsület emberei“ ettől kezdve az illetőt lenézik, megvetik és mint valami dögvészes embert kerülik; így pl. nyiltan és hangosan kerülni fogják az oly társaság felkeresését, ahová az illető bejáratos stb.

E bölcs és elterjedt világnézet forrását egész biztonsággal arra vezethetem vissza, hogy a középkorban, egészen a XV. századig, a büntetőperekben nem a vádlónak kellett a bűnösséget bizonyítania, hanem a vádlottnak kellett az ártatlanságáról meggyőznie a bírákat. (Wächter C. 9. könyve, „Beiträge zur deutschen Geschichte, besonders des deutschen Strafrechts“ 1845.)

A fölmentés elnyerhető volt eskü által, de ehhez „eskütársakra“ (consacramentales) volt szükség, akik megesküdtek arra, hogy meggyőződésük szerint a vádlott képtelen hamisan esküdni. Ha ily eskütársakra a vádlott nem tudott szert tenni vagy ha ezeket a vádló nem engede érvényesülni: az istenítéletre bízták az ügy eldöntését és ez többnyire páros viaskodásban állott. A vádlottat ugyanis „elátkozott“-nak tekintették, akinek meg kellett tisztulnia. Tisztán látjuk tehát az „elátkozottság“ fogalmának mibenlétét és az összes eljárási módokat, amelyek szerint a lovagi becsület emberei manapság is igazodnak – csak a régen dívott eskü maradt el.

Kiviláglik a mondottakból, hogy a becsület lovagjai miért fogadják oly méltatlanul a „hazugsággal“ való megbélyegeztetést s miért lihegnek ilyenkor véres bosszú után, holott a hazugságok mindennapos volta mellett ez nagyon különösnek tűnik fel napjainkban. Ez különösen Angliában mélyen gyökerező babonává nőtte ki magát. Valósággal nem volna szabad egyszer sem hazudnia életében az olyannak, aki a hazugságot halállal kívánja büntetni. A középkorban ugyanis a bűnpereknek rövidebb alakjaiban a vádlott egyszerűen azt vágta vissza a vádlónak: „Hazugság az egész!“ Erre azonnal istenítéletre bízták az ügy elintézését. Innen van, hogy a lovagi becsület kódexe szerint, ha valakit a hazugság vádjával illetnek: azonnal a fegyveres elintézésnek kell következnie.

Ennyit a rágalmazásról. Van azonban még sokkal rosszabb is ennél. Bocsánatot kell kérnem a „becsület embereitől“ e helyen, hogy a lovagi becsület e kódexében felemlíteni is merészkedem a világon érhető legnagyobb gazságot, mely rosszabb a halálnál és elkárhozásnál is, úgyhogy már csupán a reá való utaláskor a lovagember bőre borsózik és haja az égnek áll. Kimondottan végül: – horribile dictu! – megeshetik, hogy egyik a másikra egy ütést mér. Ez borzasztó egy esemény és ez tökéletes erkölcsi halottá teszi az illetőt; és míg a becsület többi sérülései egy kis vércsapolás árán rendbehozhatók, addig ennek alapos gyógyítása teljes agyonütést követel.

3. A becsülethez nincs semmi köze annak, hogy az embernek milyen a belső értéke s mennyiben változik idővel az illető erkölcsi magatartása; a fődolog az, hogy ha a becsületet megtámadják s az félig veszve van, gyorsan hozzá kell látni és az egyetlen általános szerrel kell helyreállítani: a párbajjal. Ha azonban a sértett fél nem azokhoz a körökhöz tartozik, amelyek a lovagi kódex szabványait kötelezőknek ismerik magukra nézve, vagy ha már egy ízben az illető megsértette a kódex törvényeit, úgy az esetben, ha a sértés tettleges volt, de még ha csak szóbeli is volt, egy biztos művelet marad hátra az illetőre, hogy a sértett fél a tetthelyen azonnal, vagy esetleg egy órával később, a sértőt, ha fegyver van kezeügyében, leszúrja. Ily módon a becsületen ejtett csorba kiköszörülhető. Ezen a módszeren kívül az esetben, ha valaki aggódik az eljárás következményei iránt és az ily lépésre nem tudja magát elhatározni, vagy ha valaki nem bizonyos afelől, vajjon a sértő fél respektálja-e a lovagias becsület szabályait vagy sem, ily esetekben van még egy óvószer s ez az „avantage“. Ez annyit jelent, hogy ha a sértő goromba volt, a sértett még több gorombasággal válaszol; ha szitkokkal nem lehet többé boldogulni, úgy ütni kell. A becsületmentés fokozatai itt a következők: pofonokat botütésekkel lehet egyensúlyozni, ezeket kutyakorbácscsapásokkal lehet kiegyenlíteni; ezek ellen sokan a szembeköpést találják az egyedüli biztos ellenszernek. Csak ha mindezen eszközökkel nem lehet a kellő időben célt érni: véres műveletekhez kell folyamodni. Ennek az óvómódszernek alapja a következő elveken nyugszik:

4. Amennyire szégyen valakire a szidalmaztatás, annyira dicsőség a gyalázkodás. Ha például ellenségem oldalán van az igazság, jog és értelem, én pedig a szitkozódó fél vagyok, a jog és tisztesség ez esetben az én pártomon van, a fényes tulajdonságok elbujhatnak. Az illető egyelőre becsületét elvesztette, amíg csak azt helyrehoznia nem sikerül; de nem az ész vagy igazság útján, hanem lövéssel vagy szúrással. A gorombaság tehát olyan tulajdonság, mely a becsületet illetőleg minden mást helyettesít és fölülmúl: a legdurvábbnak mindig igaza van: quid multa? Akármennyi ostobaságot, neveletlenséget, rosszaságot mondjon valaki, vagy tegyen: gorombasággal mindent el lehet intézni és azonnal helyre lehet hozni. Ha vitatkozásban vagy beszélgetésben egy más valaki helyesebb tárgyismeretet, okosabb ítéletet, több észt tanusít, mint mi, avagy szellemi fölényével bennünket elhomályosít: az ily fölényeket legyőzhetjük hamarosan azáltal, hogy elkezdünk sértegetni és gorombáskodni. Mert a gorombaság minden érvet legyőz, minden észt felülmúl. Hacsak az ellenfél bennünket hasonlóan túl nem licitál, úgy mi maradunk győztesek és a tisztesség a mi oldalunkon van. Az isteni gorombaság háttérbe szorítja az igazságot, észt, tudományt, szellemet, elmésséget. Innen van, hogy a „becsület emberei“, mihelyt valaki az övékétől eltérő véleményt mond és kiválóbb szellemi tehetséget árul el a vitatkozásban, mint amennyire ők képesek, azonnal felpattannak lovagi harci paripájukra és ha valamely vitában nem tudnak hirtelen komoly ellenérvet felhozni: a gorombasághoz folyamodnak, melyhez könnyen hozzájutnak s ugyanazt a szolgálatot teszi és így a győzelmet maguknak biztosítják. Már itt is kitűnik, hogy a lovagias becsület eszméje mily sokban járul hozzá a társadalomban uralkodó hang s modor nemesítéséhez. Ez elv különben az alábbiakon alapul, tulajdonképpen az alanti elvek alkotják az egész kódex gerincét.

5. A jog legfelső ítélőszéke, melyhez a becsület mezején támadt differenciák kiegyenlítése végett folyamodni lehet: a fizikai erő, vagyis az állatiság. Mert minden gorombaság tulajdonképpen fellebbezés az állatisághoz, mint legmagasabb fórumhoz, amennyiben a szellemi erők vagy az erkölcsi igazság küzdelmét illetéktelennek nyilvánítja és annak helyébe a fizikai erők küzdelmét állítja előtérbe. Az ember, akit Franklin szerszámot készítő állatnak nevez, az ő sajátos fegyvereivel e küzdelmet párbajban dönti el. Ezt az alapelvet e szóval lehet kifejezni: az „ököljog“, és ennek megfelelőleg a lovagi becsületet ökölbecsületnek kellene nevezni.

6. Amíg a polgári becsület, mint imént tárgyaltuk, az enyém és tied fogalmát nagyon szigorúan értelmezi és a vállalt kötelezettségek és adott szó szentségét mindennek föléje helyezi, addig a lovagi becsület kódexe ezekben a legmesszebbmenő szabadelvűséget mutatja. Ugyanis csak az oly szót nem szabad megszegni, melynél valaki a „becsületére“ hivatkozott; ez nyilván feltételezi, hogy minden más szót szabad megszegni. De még e becsületszó megszegésével is lehet szükség esetén a becsületet egy általános szer, a párbaj útján helyreállítani; a párbajt meg kell vívni azokkal, akik az állítják, hogy a becsületszavunkat adtuk és azt megtörtük. Továbbá: csak egy tartozás van, amelyet feltétlenül ki kell egyenlíteni: a játékadósság, amelyet ezért becsületbeli tartozásnak hívnak. A többi adósságokra nézve, akár zsidó, akár keresztény hitelező becsapásával, túlteheti magát az ember, mindaz éppen nem ejt csorbát a lovagi becsületen.

Hogy a becsületnek e különös, barbár és nevetséges kódexe sem az emberi természet lényegéből, sem pedig az emberi viszonyok helyes felfogásából nem indul ki, azt az elfogulatlan ítélő első pillanatra belátja. E kódex szabályainak érvényessége csak szűk határokon belül ismertetik el. Európában és csakis a középkortól kezdve ismerik el e kódexet a nemesség, katonaság és azok a körök, melyek amazokat majmolják. Mert sem a görögök, sem a rómaiak, sem Ázsia magasabb műveltségű népei az ó- és újkorban nem tudnak semmit e becsületről és alapelveiről. Mindazok csak a polgári becsület szabványait ismerik. Nálunk mindnyájánál a férfiú annyit ér, amennyire a saját cselekvése és jelleme árán becsülik, nem pedig az az irányadó, mint tetszik róla valamely üres fecsegőnek nyilatkoznia. Mindnyájánál áll az a tétel, hogy valaki a saját beszéde, cselekvése által elveszejtheti a maga becsületét, de sohasem a másoké által. Náluk az ütés nem több egy ütésnél, amelyet akármely ló vagy szamár is veszélyesebb következményekkel mérhet az emberre; az ütés a körülmények szerint egyszer haragra ingerel, másszor azonnal elégtételt von maga után; a becsülethez azonban semmi köze nincs és semmi esetre se tartják az ütéseket és szitkokat számon, sem pedig az eredményezett vagy még ezután megkövetelendő „elégtételt“ nem tartják nyilván. Azok a népek pedig vitézségre és elszántságra nézve éppen nem állnak a keresztény Európa népei mögött. A görögök és rómaiak utóvégre is tetőtől talpig hősök voltak: pedig mit sem tudtak a point d’honneurről. A párbaj nem dívott náluk a népesség előkelő osztályánál, hanem a gladiátorok, a halálra ítélt rabszolgák és bűnösök dolga volt az, akik aztán a nép mulattatására felváltva egymással és állatokkal vívták meg az élethalál-harcot. A keresztény vallás elfogadásakor a gladiátor-játékokat megszüntették; ezek helyében azonban a keresztény korszakban az istenítélet közvetítésével meghonosodott a párbaj. Míg amaz az általános élvezethajhászatnak hozott borzalmas áldozat volt, addig a párbaj az előítéletnek hozott rémes áldozat; míg amaz bűnösök, rabszolgák és foglyok, addig emez szabad és nemes polgárok részéről.

Hogy az ókorban mitsem tudtak ez előítéletről, számos fennmaradt vonatkozás bizonyítja. Amikor pl. egy teuton főnök Máriust párbajra hívta, e hős ezt üzente vissza: „Ha megúnta az életét, akassza fel magát“ és egyúttal egy kiszolgált bajvívót bocsátott rendelkezésére, hogy ha kedve tartja, azzal verekedjék. (Freinsh. suppl. in Liv. lib. LXVIII. c. 12.) Plutarchusban (Them. 11.) olvassuk, hogy Eurybiades hajósparancsnok, Temisthoklesszel vitatkozva, botját felemeli, hogy megüsse; de nem olvassuk aztán, hogy ez kardját kivonta volna, hanem azt, hogy ezt mondotta: „Üss csak, de hallgass meg aztán!“ Mily kellemetlenül érintheti a „lovagi becsület“ emberét, hogy nélkülöznie kell a továbbiakban azt a hirt, hogy az athéni tisztikar azonnal kijelentette, hogy az ilyetén lovagiatlan Themistokles alatt nem szolgál tovább. Egész okosan mondja ezek szerint egy újabbkori francia író: „Szánalmasan megmosolyognók azt az embert, ki azt merné állítani Demosthenesről vagy Ciceróról, hogy a becsület embere volt“. Soirées litteraires, par C. Durand, Rouen 1828. Vol. 2. p. 300. Hasonlóan látjuk Plátónál (de leg. IX. az utólsó hat oldal, hasonlóképpen XI. p. 131. Bip.) a „bántalmazások“-ról írott fejezetben, hogy a régieknek sejtelmük sem volt a lovagi becsületet érintő dolgokról. Sokratest a gyakori vitatkozások hevében sokszor tettleg bántalmazták s nyugodtan tűrte azt mindig. Midőn egy ízben valaki lábával megrúgta és egy néző csodálkozva kérdezte: miért tűri azt, ezt mondá: „Hát ha egy szamár megrúgna, számon kérném-e azt tőle?“ (Diogen. Laert. II. 21.) Midőn más alkalommal azt kérdezte valaki tőle: „Nem szitkoz és gyaláz-e téged amaz?“ – azt válaszolta: „Fel sem veszem, mert amit mond, az nem illik reám!“ Stobäos (Florileg, ed. Gaisford, I. köt. 320–30. 1.) fentartott számunkra Musoniustól egy hosszabb nyilatkozatot, melyből kitűnik, mint gondolkoztak a régiek a szenvedett jogtalanságokról; nem ismertek másnemű elégtételt, mint a törvényest, a bölcs emberek ezt se vették igénybe. Hogy a régiek egy kapott pofonért nem ismertek más elégtételt, mint amit a törvény nyujt, világosan kitűnik Platon „Gorgias“-ából (86. lap, Bip.), ahol egyúttal Sokrates idevonatkozó véleményét is olvashatjuk.

Ugyanezt olvashatjuk Gelliusnál (XX. 1.), ki azt írja Lucius Veratiusról, hogy ez abban virtuskodott, hogy a vele szembejövő római polgároknak minden indokolás nélkül pofonokat osztogatott az uccán, s hogy minden hosszadalmas pert elkerüljön, rabszolgája állandóan egy zacskó rézpénzzel kísérte útjában és annak kötelessége volt az így meglepett polgárnak azonnal a törvényesen kiszabott fájdalomdíjat, 25 pénzt, kifizetni. Kratos, a híres cinikus, Nikodromos zenésztől egy ízben olyan hatalmas pofont kapott, hogy ábrázata erősen feldagadt és vérbeszürődés támadt. Erre ő homlokára egy kis deszkát erősített a következő felírattal: „Nikodromos tette“. És ez nagy szégyen volt a zenészre, aki egy férfiún, kit egész Athen félistenként tisztelt, ily durva sértést követett el. (Apul. Flor. p. 126. Bip. és Diog. Laert. VI. 89.) A sinopei Diogenestől fenmaradt egy levél, melyet Melesippushoz intézett s abban azt írja, hogy részeg atheni ifjak őt elpáholták és ő az ütésüket fel se vette (Nota Casaub. ad. Diog. Laert. VI. 33.) Mit tesz az okos ember, ha pofont kap? Úgy cselekszik, mint Cato, aki, mikor arcába ütést kapott, se nem dühődött fel, sem meg nem boszulta a szenvedett sértést, bocsánatot sem adott, hanem egyszerűen letagadta, hogy általán megsértették. (Seneca: de constantia sapientis 10. fej.)

„Igen“, mondjátok erre, „azok bölcsek voltak!“

Ti pedig bolondok vagytok. Hát jól van.

Látjuk mindezekből, hogy a régiek előtt a lovagi becsület összes elvei ismeretlenek voltak és pedig mivel ők a dolgokat a maguk természetes, előítélettől ment oldaláról tekintették, és nem engedték közelükbe az olyan ostoba, ferde nézeteket. Innen van, hogy ők az arcban szenvedett ütést nem tekinthették másnak, mint ami tényleg, t. i. egy kisebbszerű fizikai bántalomnak; míg az újabbkori lovagias becsületimádók elött a pofon valóságos katasztrófa és tragédiatárgy – mint Corneille Cidjében. Így egy újabb német polgári szomorújátékban is, melynek címe: Die Macht der Verhältnisse, – pedig a „Balhiedelmek hatalmá“-nak kellene nevezni. Sőt ha egyszer a párizsi nemzetgyűlésen elcsattan egy pofon, egész Európa visszhangzik belé.

A „becsület“ embereinek, akiket lehangoltak az imént felsorolt klasszikus példák és visszaemlékezések, ellenmérgül olvasásra ajánlom Diderot mestermunkájában a „Jacques le fataliste“-ban Desglands úr történetét, mely a modern lovagi becsületesség mintaszerű rajzolása, s ezen vigasztalódhatnak és épülhetnek.

Az elmondottakból eléggé kitűnik, hogy a lovagi becsület elvei nem az emberi természet lényegéből fakadnak; forrásuk könnyen feltalálható. E becsület abból az időből származik és maradt fenn, amelyben az öklök gyakorlattabbak voltak mint a fejek, – amikor a papok kordában tartották az észt, tehát a középkorból, a lovagi uralom korából. Az időtájt ugyanis a jó Istenre bízták nemcsak az emberről való gondoskodást, hanem az ítélkezést is. Ugyanezért nehéz jogi esetekben az istenítélethez fordultak döntés végett; és kevés kivétellel párbajra bízták az ügy elintézését – nemcsak a lovagok, de egyszerű polgárok is; amint ezt Shakespeare „VI. Henrik“-jében is látjuk (II. rész, II. felv. 3. szín). Ez időtájt minden bírói ítéletet meg lehetett fellebbezni; a párbaj mint magasabb ítélőszék, mint istenítélet nagy szerepet játszott. És ez úton tulajdonképpen a fizikai erőt és ügyességet, vagyis az állati természetet helyezték az ész és értelem helyett a bírói székbe, a jog és jogtalanság esetében tehát nem az döntött, mit követett el az illető, hanem hogy mint végződött reá nézve az istenítélet – épp úgy, mint a manapság is dívó lovagi becsületnél. Aki a párbajügynek ezt az eredetét még kétségbevonja, olvassa Mellingen I. G.-nek kitünő könyvét: The history of duelling, 1849. Még napjainkban is a lovagi becsület elveire esküdő emberek között számosan vannak, – nem a legműveltebb és gondolkodó egyének közt ugyan – kik a párbaj kimenetelét a szóban forgó vitás ügy isteni eldöntésének tekintik; nyilván hagyományszerűen átöröklött meggyőződés alapján.

E becsület végső célja az, hogy az ember a fizikai erővel való fenyegetés útján akarja kierőszakolni ama tisztelet külső nyilvánulásait, amely tisztelet tényleges megszerzése reá nézve vagy nagyon körülményes vagy nagyon fáradságos volna. Épp olybá kell ezt vennünk, mintha valaki a hőmérő golyóját kezével fölmelegíti és a higany felszállásával akarná bizonyítani, hogy a szobája jól van befűtve. Közelebbről tekintve, a dolog veleje a következő: míg a polgári becsület a békés viszonyon alapul és feltételezi azt, hogy feltétlen bizalmat érdemlünk másoktól, mert mi is viszont minden egyes ember jogát becsben tartjuk, addig a lovagi becsület ama kikényszerített véleményt fejezi ki rólunk, hogy félni kell tőlünk, mivel jogaink védelmére feltétlenül mindig helyt állunk. Az az alapelv, hogy sokkal lényegesebb az, ha félnek tőlünk, mintha bizalommal vannak irántunk, nem is nyugodnék hamis alapon, – minthogy az emberek igazságérzete általában gyenge, – ha őstermészetű viszonyok közt élnénk, amikor is mindenkinek magának kell, hogy igazát és jogait védje. De az előrehaladt polgárosodás mai viszonyai közt, amikor az állam vette át a személy- és vagyonbiztonság fölötti felügyeletet, annak alkalmazása felesleges és olybá tünnék fel, mint az ököljog idejéből fenmaradt omladozó és elhagyatott várak és őrtornyok, az élénk országutak és jól művelt szántók és vasutak között. Innen van, hogy az elavult szabályokhoz görcsösen ragaszkodó lovagi becsület a személy olyan zaklatásaira fordítja a figyelmét, amelyeket az állam kicsibe vesz s nem büntet, mivel jelentéktelen kötekedésnek és apró-cseprő boszantásoknak tekinti. A lovagi becsület azonban ezeket nagyra értékeli és az egyén értékét a szentség bizonyos fokára emelve: a kisebb fajú sértésekre az állam részéről kiszabott büntetést kevesli s azért ezek megtorlását a maga feladatának tekinti és pedig egyenesen a sértő fél bőrén. Nincs kétség, hogy a szertelen felfuvalkodottság és a leglázítóbb dölyfösség játssza ebben a főszerepet és nem gondolva arra, hogy tulajdonképen mi az ember, ennek számára a tökéletes gáncs nélkül valóságot és sérthetetlenséget követeli. Pedig minden ember, aki erőszakosan ragaszkodik az elvek keresztülviteléhez és ugy gondolkozik: „aki, engem szid vagy megüt, az a halál fia“, méltán megérdemli, hogy kiutasítsák hazájából.8)

E túlságba vitt kevélység szépítgetésére aztán mindenfélét felhoznak. Azt mondják például, hogy két rettenthetetlen egyén közül egyik sem enged a másiknak és így a legkisebb civódást szitkok, verekedés, végül emberölés követnék; ezért tisztesség okáért üdvösebb a közbenső fokokat átugrani és azonnal a fegyveres elintézéshez folyamodni. Az ily esetekben követendő eljárást aztán a szabályok és törvények merev rendszerébe foglalták és ez a világ legkomolyabb bohózata. Mert az alapelv maga is hamis alapból indul ki; kisebb fontosságú ügyekben (a nagyobb ügyek elintézése a bíróság dolga) a rettenthetetlen férfiak egyike rendszerint enged, és pedig az okosabb; bizonyítják ezt a nép összes rétegei, melyek a lovagi becsület szabályait nem tartják magukra nézve kötelezőknek, ezeknél a civódások a természetes módon fejeződnek be: ezeknél agyonütés százszorta ritkábban fordul elő, mint a lakosság talán ezredrészét kitevő csekély töredéknél, mely a szabályoknak hódol; sőt az ütlegelések is ritkaság számba mennek.

Azt is mondják, hogy a társadalomban a jó ízlés és előkelő modor szempontjából szükség van a lovagi becsület szabályaira, melyek védelmet nyujtanak a neveletlenség és ki-kitörő durvasággal szemben. Viszont nem tagadható, hogy Athénben, Korinthus- és Rómában bizonyára igen jó társaság, finom erkölcs és nemes modor bőven volt található a lovagi becsület madárijesztő kódexe nélkül is. Igaz viszont, hogy ama népeknél az asszonyok nem vittek vezető szerepet a társadalomban, mint nálunk; épp ez ad a társalgásnak felületes és frivol jelleget, ez vet véget minden komolyabb eszmecserének és ez járul nagyban hozzá, hogy nálunk a jó társaságban a személyes bátorságot minden más jelesebb tulajdonság fölé helyezik; pedig ez nagyon is alárendelt, altiszti erény, ebben még az állat is felülmúlja az embert, s azért mondják pl.: „bátor, mint az oroszlán!“ Az előbb mondottakkal ellentétben a lovagi becsület elve biztos menedékhelye az aljasságnak, neveletlenségnek s kiméletlenségnek, amennyiben annak nyomása alatt egy csomó boszantást némán eltűrünk, mert nem mindenkinek van kedve, hogy a megboszulásban esetleg nyakát szegje. – Ennek megfelelőleg a párbajt véres komolysággal ép annál a nemzetnél űzik leginkább, mely politikai és pénzügyi viszonyaiban a legkevesebb őszinte becsületességet mutat fel. Hogy állnak pedig magánviszonyaik dolgában, tessék megkérdezni azoktól, akiknek e téren tapasztalatuk van. De ami finomságukat és társadalmi műveltségüket illeti, az régtől fogva hirhedt – negatív példa gyanánt.

Mindazok az állítások tehát helyt nem állanak; több joggal mondhatjuk, hogy amint egy morgásra ingerelt kutya megint morog, a becézett kutya hizeleg, ép olyan az emberi természet is, mely minden ellenséges közeledésre ellenséges indulattal felel, és hogy a fitymálás vagy gyűlölség jelei elkeserítik ingerlik. Cicero mondja: „A sértésnek tövise van, amely iránt az okos s jó emberek igen érzékenyek“; – aminthogy a szidalmat és ütéseket sehol a világon (néhány vallásos szektát kivéve) sem tűrik el némán. A természet azonban mindenütt csak az ügynek megfelelő elintézést követel, de sehol sem azt, hogy a gyávaság, hazugság s ostobaság sértéseit halállal kelljen megtorolni. Az ó-német elv is, hogy „pofonért tőr jár“ (auf eine Maulschelle gehört ein Dolch) fölháborító lovagkori babona. Mindenesetre a sértések megtorlására a harag késztet bennünket, nem pedig a becsületbeli kötelesség, amint a lovagi becsület szabályai tartják. Bizonyos, hogy a szemrehányás csak oly mértékben sért, amennyiben elevenre tapint; ez onnan látható, hogy a legcsekélyebb célzás, mely találó, sokkal nagyobb mérvben sért, mint a legsúlyosabb sértés és rágalmazás, melynek nincs semmi alapja. Aki tehát teljesen biztos, hogy szemrehányást nem érdemel, adott esetben könnyen túlteszi magát rajta.

Ezzel szemben a becsület elve azt követeli, hogy az ember érzékenységet mutasson, ha nincs is arra hajlama, és véres boszút vegyen olyan sértésekért, melyek nem is bántók reá nézve. Pedig kevésre becsüli önmagát az, aki minden tolakodóbb nyilatkozatot azonnal megtorolni kész, hogy egy hangot, egy rossz szót se ejtsenek ki ellene. Ugyanazért sértések esetén a magát igazán becsülő ember közönyösséget mutat, és ha erre nem képes: a műveltség és okosság arra készti, hogy legalább szinlelje azt és rejtse el haragját. Ha csak meg lehetne szabadulni a lovagi becsület tévhitétől és senki se fogadná el többé azt a nézetet, hogy szidalmakkal kárt lehet tenni a mások becsületében és hogy minden sértést, jogtalanságot és durvaságot elégtételadás útján kell rendbehozni, ez esetben általánossá válnék az a nézet, hogy a becsmérlések és szitkok terén mindig a legyőzött fél a győző. Nagyon találó tehát Vincenzo Montinak az a megjegyzése, hogy a sértések olyanok, mint a templomi körmenetek, melyek mindig oda kerülnek vissza, ahonnan kiindultak. Ha a nézetek megváltoznak, nem lesz többé elegendő gorombáskodni valakivel szemben, hogy a sértőnek igaza legyen. A belátás és ész jutnának valahára döntő szóhoz; napjainkban szüntelenül számolni kell a korlátoltság és butaság által diktált ferde véleményekkel és minduntalan tartani kell attól, hogy fejével játszik az ember, ha összekülönbözik valami üresfejűvel. Megélnők valahára azt az időt, hogy a társaságban a szellemi kiválóság elnyerné a babért, mely – habár leplezve – manap a fizikai fölényt és a huszáros bátorságot illetik s így aztán a legkiválóbb férfiaknak egy okukkal kevesebb lesz arra, mint most, hogy a társaságot kerüljék. Ha ilyen fajta változás állana be; a valódi nemes hang s jó modor honosodnék meg és valódi jó társaság venné át a szerepet, mint az Korinthban, Athén- és Rómában is úgy volt. Aki ilyent mutatóba látni akarna, ajánlom, olvassa el Xenophon Lakomáját.

A lovagi kódex végül ilyformán is védhető: „Ej! hát akkor – Uram bocsá’! – egyik a másikat még megüthetné!“ Nos, erre az a rövid válaszom, hogy a társadalom 999/1000-ed részénél, mely a kódex szabványait nem tartja magára kötelezőnek, – biz elég gyakran megesett anélkül, hogy ezért egy is a fogát otthagyta volna, holott az azt követők körében minden ütés utólag rendszerint halálthozóvá válik. Részletezzük kissé bővebben a tényállást. Sokat fáradtam és kutattam annak alapját, mi az oka, hogy a népesség bizonyos osztályánál oly szentül hisznek az ütés rettenetes mivoltában; mélyen kutattam, vajjon az ember állati vagy szellemi természetében gyökeredzik-e az, hogy napjainkban e tévhitnek annyi híve van. Bevallom, hogy elfogadható, nemcsak szóbeszéden alapuló és tiszta fogalmakon nyugvó érvet, okot erre nézve nem találtam. Egy ütés csak kisebbszerű fizikai baj, semmi egyéb, melyet egyik ember a másiknak okozhat s ezzel nem bizonyít egyebet, mint hogy erősebb, ügyesebb a másiknál, vagy hogy a másik nem volt elég óvatos. A kérdés boncolása semmi mást nem eredményez. És mégis azt látom, hogy egyazon lovag, ki egy ember által adott ütést a legnagyobb sérelemnek tekinti, ha egy tízszer akkora ütést szenved a lova patájától, magába folytott fájdalommal tovabiceg és kérdésünkre arról biztosít bennünket: hogy nincs semmi baj! – Így állván a dolog, azt hittem, az emberi kéz oka mindennek. De azt látom, hogy lovagunk a párbajban ettől szúrásokat és vágásokat szenvedvén, mégis csak azt hajtogatja: „az egész csekélység, szóra se érdemes!“ Azt is vettem észre, hogy a lapos pengével való ütés nem olyan szégyenthozó, mint a bottal való ütés s azért régebben a kadéteket azzal és nem ez utóbbival ütötték; sőt a pengével való lovaggá üttetés a legnagyobb dicsőség!

Ilyenformán lélektani és erkölcsi érveimmel készen vagyok s így nem marad más hátra, minthogy az egészet egy régi, megrögzött babonának tartsam. Egy példával több, mi mindent lehet az idők folyamán az emberekbe beojtani. Bizonyítja ezt amaz ismert tény, hogy Kínában a bambuszbottal való ütés nagyon gyakori polgári büntetési mód, még a különböző állású hivatalnokok számára is; ebből látjuk, hogy az emberi természet és a magasabb civilizáció ottan e kérdést nem olybá tekinti, mint mi. Húsz vagy harminc botütés úgyszólván mindennapi kenyere a kínainak. Ez a mandarin atyai javító eszköze, amiben semmi becstelenítőt nem látnak, sőt köszönettel fogadják. (Lettres édifiantes et curieuses, édition de 1819. Vol. 11. p. 454.)

Sőt ha elfogulatlanul vizsgáljuk az ember természetét, rájövünk arra, hogy a verekedés oly természeti sajátsága, mint a ragadozó állatnak a harapás, avagy a marhának a rúgás: az ember tulajdonképpen verekedő állat. Ezért felháborodunk, ha egyes, ritkább esetekben azt halljuk, hogy egyik ember a másikat megharapta. Viszont, hogy ütést adjon vagy kapjon, ép oly könnyen mint természetesen megesik. Hogy a magasabb műveltségű ember kölcsönös önuralom útján szívesen kivonja magát az ilyesmi alól: könnyen érthető. De egy nemzetre, vagy a népesség egy osztályára ráerőszakolni, hogy egy kapott ütés végzetes szerencsétlenséget jelent, melynek gyilkosságot és agyonütést kell szükségképpen maga után vonnia: nagy kegyetlenség. Van a világon elég baj úgyis és nem volna szabad azokat mesterségesen szaporitani; és mindezt az a buta, erőszakos babona csinálja. Ugyanezért rossz néven vesszük, hogy a törvényhozók és kormányok ez ügy szolgálatába állanak azáltal, hogy sorompóba lépnek a polgárság és katonaságnál a botbüntetés eltörlése mellett. Azt hiszik, hogy ezáltal az emberiességnek tesznek szolgálatot, pedig az ellenkezőt érik el, mert ezáltal csak azon munkálkodnak, hogy megerősítik ama természetellenes és szerencsétlen téveszmét, amelynek már oly sokan estek áldozatul. Minden büntetendő cselekménynél, kivéve a súlyosabb beszámítás alá esőket, legtermészetesebb büntetési mód, amely elsősorban eszébe juthat az embernek: a testi fenyíték; aki nem volt fogékony az érvek iránt, azzá lesz az ütések iránt és akit nem lehet vagyonilag büntetni, mert semmije sincs, vagy akit nem lehet szabadságvesztéssel büntetni, mert a társadalomnak szüksége van az ő kezemunkájára, az olyant mérsékelt testi fenyítékkel kell sújtani. Hisz ez ép oly helyes, mint természetes. Nem is lehet ez ellen semmi komoly érvet felhozni, legfeljebb puszta üres szólamokat az ember méltóságáról, mely nem tiszta, leszűrt igazságon, hanem a fentebbi vészthozó tévhiten találja alapját. Hogy e tévhit viszi a főszerepet az egésznél, szinte nevetségesen bizonyítja az a körülmény, hogy némely országban a katonaságnál a testi fenyíték helyébe a kikötést hozták be; pedig ez ép oly fájdalmas, mint az ütlegelés, azonban állítólag nem olyan lealacsonyító és megbecstelenítő az emberre.

E tévhit becézgetése által kezére játszunk a lovagi becsületnek és párbajnak, holott másrészt, látszólag legalább, ellene dolgozunk a hozott törvények útján. A kormányok színleg arra törekszenek, hogy a párbajt elnyomják; ez különösen az egyetemeken könnyen is sikerülne s mégis azt a látszatot adják, mintha a párbaj meggátlása nem állana hatalmukban. Erre nézve az igazi ok a következő: az állam tisztjeit és hivatalnokait a teljesített szolgálatokért nem képes kellően díjazni, azért a szolgálatokért részben címek, rendjelek s rangok osztogatásával, szóval: tiszteletdíjjal jutalmazza. Hogy tehát a teljesített szolgálatok ily eszményi jutalmazását nagy becsben tartsa a világ, a becsületérzést minden úton s módon táplálni és fokozni kell. Minthogy pedig a polgári becsület e célt nem szolgálhatja kellően, lévén az minden egyessel megosztott tulajdon, azért segítségül veszik a lovagi becsületet és a mondott módon igyekeznek annak érvényt szerezni. Angolországban, ahol a polgári és katonai fizetések tetemesen nagyobbak mint a kontinensen, nem szorul az állam az előbb mondott segítségre s ugyanazért ott az utóbbi években a párbajt tényleg majdnem teljesen kiirtották; manapság ott a párbaj felette ritka és általában azt mint ostobaságot kinevetik. Igaz, hogy a hatalmas párbajellenes szövetség, mely számos tábornokot, tengernagyot és főnemest sorol tagjai közé, sokat tett, hogy a nézetek ott ily üdvösen megváltoztak; a moloch ott nélkülözni kénytelen az áldozatokat.

Nálunk azonban az ököljog ama maradványa, a durva középkor hagyományaihoz híven, mint nyilvános botrány, ma is javában terpeszkedik. Pedig legfőbb ideje, hogy kiebrudaljuk. Hisz manapság már az sincs megengedve, hogy kutyákat vagy kakasokat rendszeresen uszítsunk egymásra; Angliában legalább súlyosan büntetik. Embereket azonban akaratuk ellenére halálos küzdelemre uszítanak egymás ellen a lovagi becsület ostoba elveinek, ennek a nevetséges tévhitnek hódoló lovagok, akik aztán egy csekélység megtorlása címén arra kényszerítenek jobb sorsra érdemes férfiakat, hogy mint gladiátorok vegyék fel a küzdelmet egymással élet-halálra. A német puristáknak a Duell szó helyébe, mely valószínűleg nem a latin duellumból, hanem a spanyol duelo, – fájdalom, panasz, sérelem kifejezéséből származik, – a lovagi hajsza (Ritterhetze) elnevezést ajánlom. Valóban a nevetséggel határos az a pedáns komolyság, amellyel ezt a bolondságot űzik.

Másrészt felháborító, hogy amaz elv és annak buta kódexe mintegy államot alkot az államban, mely semmi mást el nem ismerve, csak az ököljogot, a benne hivő és reája esküvő osztályok fölött zsarnokoskodik és azokat kényszeríti arra, hogy szentnek tartsák azt a titkos bíróságot, mely lovagias ügyekben élet-halál fölött magának tartja fenn a döntés illetékességét.

Ez aztán olyan rejtekhely, amelyből a legelvetemültebb ember, aki csak azokhoz az osztályokhoz tartozik, a legnemesebb és legjobb férfiút, ha előtte éppen kiválóságánál fogva gyűlöletes, megfenyegetheti és kénye-kedve szerint ki is pusztíthatja ez árnyékvilágból. Ha már manapság a törvény és rendőrség odáig fejlesztették a közbiztonságot, hogy az országúton akármely jött-ment kamasz nem kiálthatja oda nekünk: „Pénzt vagy életet!“, a józan emberi észnek is valahára ki kell vívnia azt, hogy a békés társadalmi érintkezés közepette ne kiálthasson akármely gazember felénk: „Becsületedet vagy életedet!“ Ideje volna, hogy megszabadítsuk a magasabb osztálybelieket az örökös aggódástól, amit az okoz, hogy az ember minden pillanatban testét-lelkét kockáztatja bármely jött-ment durvasága, gonoszsága és butasága mián. Ha két fiatal, tapasztalatlan, hevülő ifjú egymást szóval megsérti s hogy emiatt egészségüket, életüket kelljen kockára tenniök: valóban égbekiáltó gyalázat. Hogy ama külön állam zsarnoksága mily aljas és a tévhit hatalma mennyire erős, abból ítélhető meg, hogy gyakori eset volt, hogy egyes emberek, akiknek megsértett lovagi becsületük megtorlása akár nagyon magas, akár nagyon alacsony állásuk miatt, avagy a sértő fél meg nem felelő volta miatt nem állott módjukban, efölötti kétségbeesésükben önmaguk vetettek véget életüknek és így tragikómikus módon fejezték azt be. A lehetetlen és hamis dolog a végén többnyire abból tűnik ki, hogy burjánzása eredményekép ellentmondást termel; ép úgy ennél is a legkiáltóbb ellentétet látjuk: a tisztet párbajért elítélik, de viszont lefokozással büntetik, ha adandó alkalommal helyt nem áll becsületéért.

De lássuk a dolog további fonákságait. Előítélet nélkül, világosan tekintve, az állam az államban csak az erősebb jogát, az ököljogot ismeri el és nem lehet büszke arra a különbségre, hogy valaki ellenségét nyiltan, egyenlő fegyverekkel, avagy orozva teríti le. Csak annyit bizonyít be a nyilt küzdelem, hogy az egyik fél az erősebb és ügyesebb. A nyilt küzdelem jogosultsága feltételezi azt, hogy hiszünk abban, hogy az erősebb joga tényleges jog. Valósággal azonban az a körülmény, hogy a másik fél rosszul tudja magát védeni velünk szemben, nekem megadja ugyan a lehetőséget, de nem a jogot arra, hogy őt megöljem. A jog, vagyis az ölés erkölcsi jogosultsága csakis döntő indító okokon alapulhat. Tegyük fel, hogy tényleg volnának ilyen alapos indító okaim elegendő mérvben, még akkor sem szabad mindent függővé tenni attól, hogy én vagy az ellenfél lő vagy vív-e jobban, hanem ez esetben mindegy, mily úton s módon török ellenfelem életére, orozva vagy nyiltan; ez esetben az egyremegy.

Erkölcsi szempontból az erősebb joga nincs túlsúlyban az okosabb joga felett, amelyet az orozva gyilkolásnál vesznek zsinórmértékül; ennél az ököljog a fej jogával egyenértékű. Megjegyezzük még, hogy a párbajban is mindkettőt egyformán érvényesítjük, amennyiben vívás közben minden csel, csalafintaság már – csalás. Ha én erkölcsileg jogosultnak érzem magamat arra, hogy valakit életétől megfosszak, tisztára ostobaság, hogy ezt attól tegyem függővé, vajjon az illető vagy én tudok-e jobban lőni vagy vívni. Némely esetben aztán az illető, aki már úgyis megsértett, a tetejébe még az életemet is elpusztíthatja. Hogy a durva sértéseket nem párbaj útján kell megbosszulni, hanem orozva gyilkolás által, az Rousseau nézete is. (Emil 4. könyv, 21. jegyzet.) Pedig Rousseau amellett annyira elfogult tisztelője a lovagiasság tévhitének, hogy a hazugság vádját is már jogosultnak tartja orozva gyilkolással büntetni, holott tudnia kellene, hogy e szemrehányást számtalanszor majd minden ember kiérdemelte, ő maga különösen nagyon is sokszor. Valószínű, hogy az előítélet az ököljogot valódi jognak, a párbajt pedig istenítéletnek tekinti, mert azt tartja, hogy az ellenséget csupán nyilt küzdelemben, egyenlő fegyverekkel küzdve szabad megölni büntetlenül. Az olasz ember azonban haragra lobbanva, ellenfelét, ahol csak találja, szó nélkül tőrével leszúrja s így legalább természetesen és következetesen cselekszik; ő okosabb s éppen nem gonoszabb, mint a párbajozó. Ha azt állítja valaki, hogy én ellenfelemnek párbajban való megölése esetén igazolva vagyok azáltal, hogy az illető is életemre tört a küzdelemben, annak azt vetem vissza, hogy a kihívás által én hoztam kényszerhelyzetbe az ellenfélt. Hogy kölcsönösen és szándékosan a ki nem kerülhető szükséget emlegetik, ép azt bizonyítja, hogy elfogadható mentséget keresnek a gyilkosság enyhítésére. Inkább adhat mentséget e tétel: volenti non fit injuria, amennyiben kölcsönös egyesség alapján teszik kockára a felek életüket. Ezzel szemben azonban áll az, hogy a volenti (önként akaró) nem mindig fejezi ki az igazat, mert legtöbb esetben a lovagi becsület zsarnoksága és tételeinek ostobasága állítja a párbajozókat az élethalál-harc küzdőterére.

Sokat foglalkoztam e helyütt a lovagi becsülettel; tettem ezt pedig jó szándékkal, mert e világ erkölcsi és értelmi szörnyűségeit csak a filozófia képes Herkulesként leküzdeni. Főleg két dolog az, mely az újkor társadalmi helyzetét az ókorétól megkülönbözteti, sajnos, amannak hátrányára, amennyiben annak sötét, komor színezetet adtak, amelyekkel szemben az ókor elfogulatlan, derült volt, mint az élet hajnalpírja. E kettő: a lovagi becsület és a nemi betegség; méltó két egytestvér, (a civódás és a szerelem) az élet mérgezői. A nemi betegség befolyása sokkal messzebbre kiható, mint az első tekintetre látszik, mert nemcsak fizikai, hanem erkölcsi oldala is van. Amióta Ámor mérgezett nyilakkal is lövöldöz, azóta a két nem viszonya közé valami idegen, ellenséges, ördögi elem hatolt: sötét, remegő bizalmatlanság. Az emberi közösség szilárd kapcsában beállott eme változás többé-kevésbé hátrányosan befolyásolja a többi társadalmi viszonyokat is, ámde ezt ehelyütt nem részletezhetjük tovább.

Másféle, de sokban hasonló a lovagi becsület befolyása, amely komoly bohózat a régiek előtt ismeretlen volt s mely a mai modern társadalmat merevvé, komollyá s aggódóvá teszi, mert a legkisebb odavetett nyilatkozatot számbaveszik és rovásra teszik napjainkban. De még tovább megyek: amaz elv valóságos Minotaurusként nem csupán egy országban, hanem Európa minden államában évente a nemesebb családok fiainak tetemes részét áldozatul követeli. Bárcsak enyészetnek indulnának az újabb kor e torzszülöttjei a XIX. században. Nem adjuk fel a reményt, hogy a nemi betegségeket illetőleg az orvosoknak kellő óvórendszabályok általánosítása útján sikerül majd azok tovaterjedésének gátat vetni. E madárijesztőnek képzelt hatalmát megtörni csak a filozófia bírja, míg a kormányoknak törvényhozási úton ez nem sikerült.

Ha egyébiránt a kormányok a párbajügy elnyomására komoly eszközöket óhajtanak igénybe venni és eddigi enemű intézkedéseik gyönge eredményét tényleg tehetetlenségüknek tulajdonítják, szívesen hozok javaslatba olyan törvényt, amely biztosan meghozza a rég várt eredményt s nem hívok segítségül semmi véres eljárást, sem vérpadot, sem akasztófát, sem örökös rabságot. Sőt nagyon is csekélyke, enyhe, homöopatikus szert ajánlok: aki párbajra hív ki valakit, vagy párbajra kiáll, az kínai módszer szerint fényes nappal a katonai főőrség előtt a káplártól tizenkét botütést kapjon, a párbajsegédek mindegyike 6–6-ot. A tényleg elintézett párbajok pedig maguk után vonnák a rendes büntetőeljárást. Talán egyik-másik lovag azt vetné erre szememre, hogy ily büntetések végrehajtása után a becsületnek nem egy lovagja a fejbelövésre szánná el magát. Erre ez a válaszom: sokkal okosabb, hogy az ilyen javíthatatlan bolond magamagát lőjje agyon, mint másokat.

Alapjában azonban igen jól tudom, hogy a kormányok a párbajok eltiltását nem nagyon veszik komolyan. Amint fentebb felhoztuk, a hivatalnokok és katonatisztek fizetései egyaránt (a legmagasabb állásokat leszámítva) a teljesített szolgálathoz képest méltánytalanul alacsonyan vannak megszabva. Fizetésük nagyobb részét az állam „becsület“-ben utalványozza ki: kárpótlásul címeket, rangot osztogat, általában pedig „kari“-becsületet. „A kar becsülete“ a párbajt mint kitűnő vesszőparipát használja; az egyetem ennek már jó kezdőiskolája. A párbaj áldozatai tehát vérükkel fizetik meg a fizetésük deficitjét.

Teljesség okáért említsük még meg a nemzeti becsületet. Ez egy egész nép becsületét jelenti, mint a népközösség egy részéét. Mivel pedig ennek más ítélőszéke nincs, mint a nyers erő, ennek okáért minden egyes tagja maga kell hogy védje jogait. Azért a nemzet becsülete nem csupán a hitelt jelenti, amelyet a multban megszerzett, hanem azt is, hogy félni kell tőle s ugyanazért mindennemű jogháborítást feltétlenül meg kell torolnia. E fogalom tehát magában egyesíti a polgári és lovagi becsület lényeges vonásait.

A dicsőséget említettük még fentebb, mint olyat, mely lényeges része annak, amit mi a külvilág előtt mutatunk s ugyanazért erről szükséges még elmélkednünk. A dicsőség és becsület ikertestvérek, de mint a dioskurok, akik közül Pollux halhatatlan, Castor halandó volt, a dicsőség halhatatlan testvére a halandó becsületnek. Természetes, csak az igazi, legfőbb rendű dicsőségről van itt szó, mert kétségkívül van tiszavirág-életű dicsőség is.

A becsület oly tulajdonságokra vonatkozik, amelyekkel minden hasonló viszonyok közt élő embernek bírnia kell, a dicsőség ellenben csupán olyanokra, amelyek senkitől se követelhetők. A becsület továbbá olyan dolgokra vonatkozik, amelyekre mindenki nyilvánosan hivatkozhatik, a dicsőség ellenben olyanokra, amelyekkel senki sem ruházhatja fel önmagát. Míg a becsületünk csak addig terjed, ameddig bennünket ismernek, úgy ellenkezőleg a dicsőség előreviszi hírnevünket odáig, ameddig csak maga a dicsőség elérhet. Becsületet minden egyes igényelhet; dicsőséget csak a kivételek, a legkiválóbbak szereznek, mert csakis rendkívüli munkásságot illet meg.

Két úton jutunk a dicsőséghez: a tettek és (szellemi) művek révén. A tettek véghezvitele nagy szívet, a munka nagy elmét kíván. A tett s munka között az a különbség, hogy a tettek múlandók, a mű maradandó. A legnemesebb tett kihatása csak időleges, a geniális mű azonban üdvös, felemelő befolyását az idők végéig megtartja. A tett emléke folyton halványodik, végül alig ismerhető fel, teljesen el is mosódik végül, ha csak a történelem nem örökíti meg emlékét s megkövesedett állapotban nem adja azt át az utókornak. A művek azonban már önmagukban halhatatlanok s különösen az irodalom terén minden időt túlélnek. Nagy Sándorról megmaradt a neve és emléke; Platon, Aristoteles, Homeros és Horatius azonban ma is élnek s ma is közvetetlenül hatnak reánk. A védák és az upanisadok itt vannak, de koruk nagyságáról nem maradt fenn számunkra semmi hír.9)

Másik hátránya a tettnek az, hogy mindig az alkalomtól függ, amely a lehetőséget megadja annak elvégzésére; innen van, hogy dicsőségét nem csupán benső értéke, hanem a körülmények is megszabják, amelyek annak a fontosságot és a fényt kölcsönzik. Azonfelül nagyon rászorul a szemtanúk ítéletére, mint pl. a háborúban, ahol a tettek személyes jellegűek; szemtanú pedig nincs mindig elegendő számban és ha vannak is, nem mind igazságosak s elfogulatlanok.

A tettek azonban előnyben vannak, mert mindig az általános emberi ítélőképesség keretén belül, gyakorlati irányban mozognak; ugyanazért, hacsak az adatokat meg nem hamisítják, mindenkor kellő méltánylásban részesülnek. Előfordul ugyan, hogy indítékait helyesen csak később fogják fel s később értékelik kellően; mert minden tett megértéséhez ismerni kell annak indítékát. A művek keletkezése azonban nem függ az alkalomtól, hanem kizárólag azok szerzőjétől és lényegökben örökké ugyanazok maradnak. Nehézséget azonban ezeknél a megítélés okoz s ez annál nagyobb, mennél magasabb horderejű műről van szó: sokszor hiányoznak az illetékes, sokszor pedig az igazságos, s elfogulatlan bírák. Tény viszont, hogy a művek dicsősége nem egy ítélőszéktől függ, hanem fellebbezés útján döntetik el. Míg ugyanis a tettről az utókor számára csupán az emlékezés marad meg oly formában, amint a kortársak azt átadják, addig a művek önmaguk átszállnak az utókorra és pedig, leszámítva egyes, netán hiányzó töredékeket, teljes mivoltukban. Tehát az adatokat ezeknél nem hamisítják meg s eredésök alkalmával a környezet esetleges rossz befolyása sem hat zavarólag. Sőt igen gyakran lassanként az idő hozza meg a mű méltó bírálóit, akik maguk is kivételes egyének s mint ilyenek ítélik meg s mérlegelik a még kiválóbbakat; egymásután adják le a bírák szavazataikat s így néha csak évszázadok múltán áll előttünk teljes igazságos, megdönthetetlen ítélet. A művek által elért dicsőség olyannyira biztos s elmaradhatatlan! Hogy a szerzőjük ezt megérje, a külső viszonyoktól s a véletlentől függ; ez annál ritkábban fordul elő, mennél magasabbrendű és nehezebben érthető művekről van szó. Ezért mondja Seneca (ep. 79.), hogy a dicsőség oly biztosan követi az érdemet, mint a testet az árnyék; csakhogy, mint emez, vagy előtte jár vagy kíséri amazt. „Ha kortársaid az irígység miatt hallgatnak is érdemeidről, az utódok pártatlanul, hizelgés és irigység nélkül fognak ítélkezni“. Ebből láthatjuk, hogy az érdemek elnyomásának mesterségét gúnyos hallgatás és semmibevevés útján már a Seneca-korbeli sehonnaiak is gyakorolták, hogy ily módon a nagyközönség előtt a rossz érdekében elrejtsék a jót, ép úgy, mint a mi korunkban. Akkor is, most is az irígység némítja el az ajkakat.

Rendszerint: mennél tartósabb jellegű a dicsőség, annál később jelenik meg; aminthogy minden kiváló dolog lassan érik. A dicsőség, mely a messze utókorra kihat, olyan, mint a tölgy, mely nagyon lassan szökken sudárba; az olcsó, múló jellegű dicsőség olyan, mint a gyorsan tenyésző egyévi növény, a hamis dicsőség pedig, mint a gyorsan fejlődő dudva, melyet hamarosan kiírtanak. E jelenség oka az, hogy minél inkább tartozik valaki az utókorhoz, vagyis általában az emberiséghez, annál távolabb áll az illető kortársaitól; mert amit teremt, azt nem kizárólag a saját kortársai számára hozza létre, hanem csak annyiban, amennyiben ezek egy részét alkotják az egész emberiségnek. Ezért könnyen megesik, hogy az illető saját korához idegen marad. A kortársak többre tartják azt a művet, mely múló napjai dolgait, vagy a pillanat szeszélyeit szolgálja és ennélfogva teljesen az övék, mely vele él s vele együtt hal meg.

A művészet- és irodalomtörténetek ennek megfelelően általában azt tanítják, hogy az emberi ész legmagasabb rendű alkotásait rendszerint hálátlanul fogadták s a hálátlanság fenmaradt mindaddig, míg kiválóbb képességű egyének jöttek és az érdemeket méltányolták és azokat megillető dicsőségben részesítették, amelyben aztán az így szerzett tekintély révén meg is maradtak. Mindennek az a végső oka, hogy mindenki csak a neki megfelelőt érti és becsüli meg. Miért is a laposfejűnek a laposság, a közönségesnek a közönséges, a zavartnak a zagyvaság, az ész nélkülinek a butaság tetszik leginkább, mert ezek vele teljesen egyneműek. Ezért zengette már az öreg mesebeli Epicharmos:

Ha egy erős kar tollkönnyű testet röpít tova, ennek nem adhat erős lendítést, hogy messze repüljön, avagy erősen találjon, mivel nincs meg a kellő testessége, hogy a kölcsönzött erőt átvehesse és ezért az eldobott tárgy a közelben leesik. Ép így vagyunk a szép s magasztos gondolatokkal, a lángész mesterműveivel, ha azokat csupán gyönge, kicsi vagy ferde fejek foghatják föl. Minden korok bölcsei sokat keseregtek már ezen; így Sirach Jézus mondja: „Aki ostobával beszélget, – az alvóval társalog; ha készen van, a végén azt kérdi: hogy is volt?“ És Hamlet: a knavish speech sleeps in a fools ear (dévaj beszéd is elaltatóan szól a bolond fülének). Vagy Goethe: a legötletesebb mondást is gúnyolva fogadja a hallgató, ha – szamár. – Másutt meg: „Nincs hatása szódnak, süket fülekre találsz? Vigasztalódjál: a mocsárba vetett kő nem vet gyűrüt!“ Lichtenberg találóan mondja: „Ha egy fej és könyv összeütődik és üres kongást ad: a könyv oka-e mindig annak?“ És tovább: „E művek olyanok, mint a tükör; ha egy majom néz bele, nem tükröződhetik vissza egy – apostol!“ Sőt Gellért apónak erről szóló, annyira szép és megindító panasza is megérdemli, hogy újra emlékezetünkbe idézzük:

Az emberek eme észbeli tehetetlenségéhez, amelynél fogva, ahogy Goethe mondja, a kiválóságot nehezen ismerik fel és becsülik meg, még általánosan az erkölcsi alávalóság is társul s ez mint irigység jelentkezik. Ugyanis, ha a dicsőség útján, amelyet valaki kiérdemel, egy ember felemelkedik a társai fölé: ezek értékben épannyira alászállnak, ugy, hogy minden kiváló érdem dicsőségét azok terhére szerzi meg, akiknek érdemük nincs.

Innen érthető, hogy a kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a sok középszerűség azonnal összeáll és mindent elkövet, hogy érvényre ne juthasson. A titkos jelszó: le az érdemmel! De még azok is, akik már érdemeket szereztek és a dicsőségben sütkéreznek, nem szívesen veszik, ha valamely újabb dicsőség tör magának utat előre, amelynek fénye esetleg az övékét idővel elhomályosítja. Ezért mondja Goethe: Ha haboztam volna világra jönni, míg jó szemmel látják éltemet, – még ma sem volnék a világon, higyjétek el bizony. Csak nézzétek, mint tagadják meg a puszta létemet, csak hogy magukat észrevétessék.

Míg a becsületnek megvannak az igazi bírái s azt senki se irígyli senkitől, sőt mindenkinek bizalommal hitelezik és előlegezik, addig dicsőséget, dacára az irígységnek, ki kell küzdeni, a babért pedig határozottan rosszindulatú bírák ítélőszéke ítéli meg. A becsületet szíves készséggel megosztják mindenkivel, a dicsőséget mindig apasztja az új ember, ki abban részesül.

A munkák által elérhető dicsőség annál nehezebb, mennél kisebb ama munkák közönsége; s pedig könnyen érthető okokból. Azért a dicsőség nehezebben érhető el az olyan munkák révén, melyek tanítást, mint az olyanok után, melyek mulattatást tűztek ki célul. Legnehezebben pedig a bölcsészeti munkák által érhető el, mert ezek tanítása egyrészt bizonytalan, másrészt anyagi haszontól mentes; e munkák olyan közönség elé kerülnek, mely csupa pályázókból áll.

Kitűnik a vázolt nehézségekből, melyek a dicsőség elérhetése elé tornyosulnak, hogy ha azok az emberek, kik dicső műveket alkottak, ezt nem a saját örömükre tennék, hanem ha a dicsőség ösztökélésére várnának, az emberiség nagyon szegény volna halhatatlan munkákban. Aki a jó és igaz elérésére törekszik és a rosszat kerülni óhajtja: annak a nagy tömeg szószólóival gyakorta szembe kell szállania és őket lenéznie. És ezért helyes Osorius megjegyzése (De gloria), hogy a dicsőség kerüli azokat, kik keresik, s azokhoz szegődik, akikre nézve közömbös.

Amily nehéz a dicsőséghez jutni, ép oly könnyű annak megtartása. Ebben is ellentéte a becsületnek; ezt mindenkinek előlegezik, s csak becsületesen kell megőrizni. Sőt ép ez a feladat ennél: mert egyetlen becstelen cselekvés útján visszavonhatatlanul elvész! A dicsőség ellenben sohasem pusztul el végkép; mert a tett avagy munka, mely azt eredményezte, örökre fennmarad és az azokból származó dicsőség fényt vet a szerzőre még akkor is, ha újabban sikereket nem mutat föl többé. Ha pedig a dicsőség elévül, ha elhalványodik: ez annak a jele, hogy nem valóságos érdemből, hanem pillanatnyi túlbecsülésből fakadt. Ilyen volt Hegel hírneve, aminőt Lichtenberg így ír le: hizelgő jelöltek csapatától világgá harsogott és üres fejek visszhangjától hangoztatott (hírnév); – de az utókor mosolyog a tarka szóvirágon, a divatjamúlt üres fészkeken és ha valaki kopogtat, az elhalt, üres lakásban nem szólal meg a legcsekélyebb gondolat sem, mely bízvást szólhatna: tessék belépni!

A dicsőség lényege az, hogy az ember mire viszi a többiekhez képest, miért is mindig relatív értéke van; teljesen elesnék ugyanis, ha a többiek ugyanolyanokká válnának, mint a dicsőségre érdemesített. Abszolut értéke csupán annak van, ami minden körülmények között az ember sajátja marad: tehát elsősorban az ember nagy szíve és kiváló elméje. Tehát nem a dicsőség, hanem az az értékes, ami által az ember azt eléri. A dicsőség a dolog járuléka és nem lényege s a dicsőítettre főleg mint külső jelenség gyakorol hatást; azért mondhatjuk, aminthogy a fény nem látható, ha valamely test nem veti vissza a sugarait, ép úgy mondhatjuk, hogy minden kiválóság csupán a dicsőség által jut öntudatra. Azonban a dicsőség nem csalhatatlan jelenség, minthogy létezik dicsőség érdem nélkül és érdem dicsőség nélkül; innen van, hogy oly találó Lessing mondása: „Némelyek híresek s vannak olyanok, kik megérdemelnék, hogy azok legyenek!“ Nyomorult lét volna az, melynek értéke avagy értéktelensége attól fűgne, hogy mikép tűnik az föl a mások szemében: pedig ilyen lenne a hős vagy lángész élete, ha értéke a hírnévből, vagyis mások tetszéséből állana. Minden lény önmagáért, a saját jóvoltáért él. Hogy milyen valaki, az elsősorban mindenkinek a saját belügye; hogy mit mutat valaki a mások szemében, az mindig másodrangú fontosságú kérdés. Csak gondoljuk meg, hogy a tömeg feje felettébb nyomorult hely, semhogy a valódi boldogságot ettől tehetnők függővé; ehelyütt csak képzeleti boldogság található. Az általános dicsőség ama csarnokában milyen vegyes is a társaság! Hadvezérek, miniszterek, bűvészek, csepűrágók, táncosok, énekesek, milliomosok és zsidók: mindezek előnyeit sokkal magasabbra becsülik ott, mint a magasabb szellem kiválóságait, melyek iránt a tömeg csak estime sur parole-lal viseletik. A dicsőség nem egyéb, mint a legdrágább és legritkább falat büszkeségünk és hiúságunk számára. E kettő azonban a legtöbb emberben, jóllehet leplezi, a kelleténél nagyobb mértékben van meg. Talán leginkább azokban, akik valahogy rátermettek, hogy hírnevet szerezzenek és kiknek többnyire sokáig magukban kell hordozniok másokénál nagyobb értéküknek bizonytalan tudatát, míg alkalmuk nyílik azt próbára tenni és az érte járó elismerést meglátni. Addig úgy érzik, mintha titkos igazságtalanság érte volna őket.10)

Általában nem okos dolog sokat adni arra, hogy mint gondolkoznak felőlünk mások, ahogy ezt a fejezet elején hangoztattuk. Hobbes bár erősen, de talán mégis helyesen fejezte ki magát e szavakkal: omnis animi voluptas, omnisque alacritas ni eo sita est, quod quis habent quibuscum conferens se, possit magnifice sentire de se ipso (minden lelki gyönyörűség és minden vidámság attól függ, vajjon van-e valakije az embernek, akivel összehasonlítva magát, nagyszerűen vélekedhetik önmagáról) (de cive I. 5.). A dicsőségnek nagy értéke van a világ kezdete óta és nagy erőfeszítéseket és áldozatokat hoztak mindenha az emberek kiválóbbjai, hogy bár a dicsőség halvány reményét megszerezzék maguknak.

Másutt:

Ezért érthető, hogy a világ leghiúbb nemzete mindig a gloire-t (dicsőséget) hangoztatja és azt a nagy tettek és munkák legfőbb rúgójának tekinti. A dicsőség nem önmaga boldogít, hanem az, ami által azt elérni sikerült, tehát az érdem, más szóval az érzület, a képesség, amelyekből fakadt; a dicsőség csak másodrangú, csak visszhangja, árnyéka az érdemnek, mert a megcsodált dolognak okvetlen több értéke van, mint magának a puszta csodálatnak. Ezért boldoggá nem a hírnév tehet, hanem ami által azt elérhetjük, tehát maga az érdem. Vagy határozottabban szólva: az érzület és a képességek, melyekből az érdem, legyen az erkölcsi vagy szellemi természetű, fakadt. Mindenki csak önmaga számára lehet a legjobb: hogy milyennek tűnik fel mások előtt, az mindenkor mellékes, alárendelt jelentőségű. Aki tehát a dicsőségre rászolgált, még ha nem is tesz rá tényleg szert: a legfőbb jóval rendelkezik, s amit nélkülöz, olyas valami, ami fölött vigasztalódhatik. Mert nem az teszi az embert irígylésre méltóvá, hogy az ítélelnélküli, gyakorta elbolondított tömeg tartja őt nagy embernek, hanem hogy valóban az; nem az a nagy boldogság, hogy az utókor tudomást vesz valakiről, hanem az, hogy ha valakiben oly gondolatok fogantak meg, melyek érdemesek arra, hogy évszázadokon át fentartassanak. Amellett ezt tőle senki el nem veheti; ez „belőlünk való“, az a másik pedig „nem belőlünk való“. Viszont ha a csodálat maga volna a lényeges, akkor a csodálat tárgya nem volna ahhoz méltó. Ez tényleg úgy is van a hamis, meg nem érdemelt dicsőségnél. Tulajdonosának rágódnia kell rajta, anélkül, hogy tényleges birtokosa volna annak, aminek ez csak jelensége, puszta visszfénye. Sőt ez a hírnév maga is rosszul esik neki, ha néha önszeretetéből eredő minden önámítása dacára szédülni kezd azon a magas polcon, melyre rá nem termett. Úgy érzi magát, mintha ő is olyan rézből való aranypénz volna, mire aztán leleplezéstől és pedig megérdemelt leleplezéstől való félelem fogja el, kivált ha az okosabbak arcáról már most leolvashatja az utókor ítéletét. Olyan a helyzete, mint annak, aki valamit hamis végrendelet alapján tart birtokában. Egész másképpen állunk az igazi dicsőség birtokosával, akit tényleg boldognak tarthatunk. Ennek boldogságát a kiváló előnyök biztosítják, amelyek a dicsőséget hozták számára és ama körülmények, amelyek megengedték neki, hogy belső sugallata szerint cselekedhessék, hogy kifejlődhessék; mert csak az ilyen forrásból eredő tettek kapják jutalmul az utókortól a dicsőséget. Nagy boldogsága tehát a nagy szívben és szelleme kiváló gazdagságában gyökerezett, amelynek kifejezői a művei, melyek a jövő századok csodálatát vívják ki és a gondolatok, melyek a legmesszebb jövő legkiválóbb szellemeit foglalkoztatják nemes, élvezetes munkában. A késői hírnév értékét tehát maga a kiérdemlés alkotja s ez a legfőbb jutalom. Hogy tehát a dicsőséget hozó tettek a kortársak előtt is részesültek-e kellő megbecsülésben: az véletlen körülményektől függ s nem nagy jelentőségű tény. Minthogy az emberek nagy részének nincs saját ítélete s képessége arra, hogy korszakalkotó érdemek értékét megbecsülhessék, azért mindig idegen tekintélyek véleménye után igazodnak. A kortársak helyeslésére ugyanezért gondolkodó ember sokat nem adhat, mert csupán néhány hang visszhangját ismeri fel a sok oldalról jövő elismerésben. Vajjon egy zeneművész hizelegve érezné-e magát közönsége hangos tetszésnyilvánítása zajától, ha tudná, hogy közönsége egy-kettő kivételével csupa siketnémákból áll, akik, hogy kölcsönösen eltitkolják egymás előtt szerencsétlenségüket, folyton erősen tapsolnak, mihelyt észreveszik, hogy egy is kezeit mozgásba hozta. Hát ha még köztudomásra jut, hogy az elsőknek tapsolókat meg lehet vásárolni, akik a legkontárabb hegedűsnek is a leghangosabb tetszést biztosítják szükség esetén!

Innen érthető, hogy a kortársak előtti dicsőség miért nem változik át rendszerint kései dicsőséggé. D’Alembert oly megragadóan festi az irodalmi dicsőség templomát: „A templom belsejét csupa halottak lakják, kik életükben sohasem voltak benne és csak néhány élő van benne, akiknek nagyobb részét haláluk után onnan kidobják“. Mellesleg jegyzem meg, ha valakinek még életében emléket állítanak, ez élénken emlékeztet arra, hogy a kortársak nem bíznak az illető dicsőségében – az utókor részéről. Ha valaki megéri a dicsőségét, amely aztán az utókor számára is fenmarad, azt többnyire csak aggkorában éri el: művészek és költők között e tekintetben van ugyan néha kivétel, bölcsészeknél azonban ritkán. Bizonyítják ezt a műveik révén híressé vált férfiak arcképei, melyeket általában a híresség elérése után készítettek: e férfiakat rendszerint szürkén, öregen ábrázolják, különösen a bölcsészeket. És ez jól is van így; dicsőség és fiatalság egyszerre túlsok lenne egy halandónak. A mi életünk oly szegény, hogy javait lehető gazdaságosan kell beosztani. Az ifjúság maga elég gazdagság és önmagával is meg lehet elégedve. Öreg korban viszont, mikor az élvezetek és örömök hiján olyan az élet, mint a kopár fa télen, olyankor zöldül ki a dicsőség örökzöldje. Téli körtékhez is lehetne hasonlítani, melyek nyáron teremnek és télen válnak csak igazán élvezhetővé. Nincs az öreg korban szebb vigaszalódás, mintha az ember ifjúsága összes erejét oly tettek létrehozására használta fel, amelyek el nem évülnek.

Ha közelebről vizsgáljuk amaz utakat és módokat, amelyeken dicsőséget lehet szerezni a tudományokban, a következő szabály állítható fel: az adatok újabb kombinációja a lényeges feltétele a szellemi fölény útján szerzett dicsőségnek. Az adatok különböző természetűek lehetnek; de a kombinációjuk révén szerzett dicsőség annál nagyobb és maradandóbb, mennél általánosabban ismertebbek és hozzáférhetőbbek maguk a tények. Ha ez adatok pl. néhány számra vagy görbére vonatkoznak, valamely állattani, növénytani vagy bonctani dologra, félig elromlott feliratra, a történelem valamely homályos pontjára, úgy az ilyen adatok helyes megfejtése és kombinációja révén elérendő dicsőség csak kis körre szorítkozhatik, arra ugyanis, amely előtt azon adatok maguk ismeretesek voltak, tehát néhány visszahúzódva élő és a szakmájukban elért dicsőségre féltékenykedő tudósra. Ha azonban az adatok oly természetűek, hogy azokat az egész emberiség ismeri, ha azok ugyanis az emberi értelem és kedély lényeges tulajdonságai, amelyek behatását minden egyes ember folyton szem előtt látja: úgy egy újabb, nagyfontosságú kombináció világosságot terjeszt azokra és az e réven szerzett dicsőség idővel majdnem az egész polgárosodott világon szétterjed. Mert ha az adatok maguk hozzáférhetők, a kombinációjuk is többnyire az lészen.

A dicsőség mindenkor a legyőzött nehézséggel áll egyenes arányban. Mert minél közismertebbek az adatok, annál nehezebb azoknak helyes s újabb kombinálása, mivel már a gondolkodók nagy száma próbálkozott meg és merült ki azok lehető kombinálásában. Másrészt az olyan adatok, melyek a nagyközönség előtt hozzáférhetetlenek és csak fáradsággal közelíthetők meg: újabb kombinálásokra majd mindig felhasználhatók. Ha tehát egészséges ítélettel és józan ésszel fog hozzá valaki ezekhez, könnyen megesik, hogy az ember elég szerencsés és újabb, helyes kombinációt alkot belőlük. De az e réven szerzett dicsőség csak szűk határok között mozog. Igaz, hogy az ily természetű rejtélyek megoldása már csak az adatok megismerése miatt is nagy tanulmányt s fáradságot igényel, míg azon adatok, amelyek révén a legnagyobb és legkiterjedtebb dicsőséget lehet szerezni, mindenkinek önként kínálkoznak: abban a mértékben több képesség és lángész kell, ha kevesebb munka is, ez adatok kombinálásához és ehhez képest minden más tanulmány vagy munka eltörpül.

Mindebből az következik, hogy akik magukban józan ítélőképességet és tiszta észt éreznek, és legmagasabb rendű szellemi képességeikben nem bíznak, ne riadjanak vissza a sok tanulmánytól és fáradságos munkától, hogy ennek révén az emberek nagy tömegén keresztüldolgozzák magukat és eljussanak ama távolabbi helyekre, amelyek csak a tudós szorgalomnak férhetők hozzá. Mert itten, ahol a pályázók száma tekintélyesen megapadt, a csak némileg kimagaslóbb szellemi képességű egyén rövidesen alkalmat talál az adatok újabb és helyesebb kombinálására; felfedezésének érdeme támaszkodhatik ez esetben még ama nehézségekre is, amelyekkel az adatokhoz való hozzáférhetés járt. Igaz ugyan, hogy a tudóstársai részéről jövő dicséret, mint akik a szakma igazi ismerői, az emberek nagy tömegében gyengén fog visszhangzani.

Ha a jelzett útra akar valaki lépni, úgy rámutathatok egy oly térre is, ahol az adatok már-már nehéz elérhetésük miatt is, minden kombinálás nélkül már önmagukban is dicsőséget szerezhetnek. Távoli, a forgalomtól teljesen félreeső országok felkeresése dicsőséget szerezhet; dicsőséget arat az illető azáltal, amit látott s tapasztalt s nem azáltal, amit gondolt. E módszernek még megvan az a nagy előnye, hogy sokkal könnyebb másokkal közölni azt, amit az ember látott, mint azt, amit gondolt és ép úgy vagyunk azok megértésével is; ezért annak nagyobb olvasóközönsége is van, mint emennek. Mert mint már Asmus mondja: Ha valaki utazgatott, van is elbeszélnie. Igaz ugyan, hogy ha személyes ismeretségbe jutunk az ilyen úton dicsőségre szert tett egyénekkel, gyakran jut eszünkbe Horatius mondása: Coelum, non animam mutant, qui trans mare currunt. (Epist. I. 11., V. 27.) „A világtájat, nem pedig lelkét cseréli meg az, ki a tengereken kószál végig.“

A magas képességekkel felruházott fő, amely a legnehezebb problémák megoldására vállalkozik, helyesen teszi, ha lehetőleg kiterjeszti látókörét, és pedig egyenletesen mindenfelé, de ne hatoljon valamely különleges és csak kevesek által ismert szakmába túlmélyen, ne foglalkozzék egy tudomány specialitásaival, mikrologiákkal. Annak ugyanis nincs szüksége rá, hogy a nehezen hozzáférhető dolgokra vesse magát, hogy a pályázók tömegét kikerülje; hanem a mindenki előtt fekvő dolgok is anyagot fognak neki szolgáltatni arra, hogy új, érdekes és igaz kombinálásokat végezzen. Ennek megfelelően aztán nagyrabecsülik majd érdemeit mindazok, akik azokat az adatokat ismerik, tehát az egész emberiség nagy része fog hódolni dicsőségének. Innen van az a hatalmas különbség ama dicsőség között, melyet költők és bölcsészek érnek el s aközött, amelyre fizikusok, vegyészek, boncolók, mineralógusok, zoólogusok, filológusok, történészek s más tudósok tesznek szert.