V. FEJEZET. PARAINESISEK ÉS MAXIMÁK. (continued 2)

Az udvariasság: okosság; következéskép az udvariatlanság ostobaság. Aki szükségtelenül és szándékosan ellenségeket szerez magának udvariatlanságával éppannyi őrjöngő, mint aki önkezével vet csóvát a házára. Az udvariasság, miként a játéknál használatos tantusz, köztudomás szerint hamis pénz. Botorság vele takarékoskodni, pazarul bánni vele viszont okosság. A különböző nemzetbeliek így fejezik be leveleiket: votre très-humbe serviteur, your most obedient servant, – suo devotissimo servo, – csupán a német óvakodik a „szolga“ kifejezéstől, mint nem igaztól! Aki azonban az udvariasságnak reális érdekeket áldoz fel, olyan, mint aki tantusz helyett igazi arannyal fizetne. Miként a természetnél fogva kemény és merev viaszkot némi melegséggel annyira hajlékonnyá lehet tenni, hogy minden tetsző alakot fölvesz, – úgy a nyakas és ellenséges indulatú embert némi udvariassággal és előzékenységgel hajlékonnyá és szívessé formálhatjuk. Az udvariasság az embernél annyi, mint a viasznál a meleg.

Annyiban nagyon nehéz feladat az udvariasság, amennyiben legnagyobb tiszteletre kötelez az emberekkel szemben, még ha azt legkevésbé sem érdemlik meg; továbbá arra, hogy a legélénkebb részvételt mímeljük, midőn örülünk, hogy semmi közünk az illetőhöz. A legnagyobb művészet udvariasságot és büszkeséget egyesíteni.

Sokkal kevésbé jönnénk ki sodrunkból sértések alkalmával, ha egyrészt nem becsülnők túl önmagunkat és nem lennénk gőgösek, másrészt meggondolnók, hogy mit tart rendszerint egyik ember a másikról. Milyen éles az ellentét az ember érzékenysége között, melyet a személyére érthető legcsekélyebb célzásra mutat és aközött, amit hallani, ha ismerőseinek megszólásait meglesné. Mindig arra kellene gondolni, hogy a közönséges udvariasság puszta vigyorgó álarc, akkor nem óbégatnának, ha az álarc egyszer kissé félrecsuszik vagy egy pillanatra le is teszik. Ha pedig egyenest goromba valaki, olyan az, mintha ruháit vetkőzné le és in puris naturalibus állana előttünk. Persze ilyenkor rossz formát mutat, mint ebben az állapotban a legtöbb ember.

37. Magunkviselete ne igazodjék mások példája után. Mert a helyzet, a körülmények és viszonyok sohasem egyenlők és mivel a jellem különbözése a cselekvésnek is másminő színezetet kölcsönöz. Ezért igaz: si duo faciunt idem, non est idem. Érett megfontolás és éles meggondolás után cselekedjünk jellemünknek megfelelően. Tehát a gyakorlati dolgokban is elengedhetetlen az eredetiség: Különben tettünk nem illik egyéniségünkhöz.

38. Ne cáfoljuk más ember véleményét, hanem gondoljuk meg, hogyha ki akarnánk verni a fejükből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora sem volna elég. Tartózkodjunk minden javítást célzó, még oly jóindulatú megjegyzéstől is, mert az embereket megbántani könnyű, de megjavítani nehéz, szinte lehetetlen. Ha bosszankodni kezdünk valamely beszéd badarságán, gondoljuk úgy, mintha két bolond komédiáznék. Probatum est. Aki azért jött a világra, hogy fontos dolgokban komolyan oktassa az embereket, szerencsésnek tarthatja magát, ha ép bőrrel menekül.

39. Aki azt akarja, hogy ítélete hitelre ne találjon, nyilvánítsa azt hidegen, szenvedély nélkül. Mert minden hevesség az akaratból fakad: miért is nem a hideg gondolkodásnak, hanem az akaratnak fogják az ítéletet tulajdonítani. Mivel ugyanis az emberben az akarat a radikális, a megismerés pedig másodlagos és járulékos, inkább fogják azt hinni, hogy az ítélet a felindult akaratból, mint azt, hogy az akarat fölindulása pusztán az ítéletből fakadt.

40. Még ha jogunk is lenne rá, ne ragadtassuk el magunkat az öndícséretre. Mert a hiúság annyira közönséges, az érdem pedig oly rendkívüli dolog, hogy ha bár közvetve dícsérni látszunk magunkat, mindenki százat tenne fogadásból egy ellen, hogy a hiúság szól belőlünk, mely elég balga, hogy nem veszi észre a dolog nevetséges voltát. Van abban igazság, amit Verulami Bacon mond, hogy a semper aliquid haeret (valami mindig megragad belőle) a rágalmazásra éppúgy megáll, mint az öndícséretre, miért is csak mérsékelt adagokban használandó.

41. Ha azt gyanítjuk valakiről, hogy hazudik, tettessük magunkat úgy, mintha hinnénk neki. Erre szemtelen lesz, még nagyobbat lódít és leálcázza önmagát. Ha ellenben azt vesszük észre, hogy a titkolni kívánt igazság egy részét valaki kiszalajtotta: mutassuk úgy, mintha nem hinnénk neki. Bizonyos, hogy az ellentmondástól provokáltatva, a teljes igazság hátvédjét is fölvonultatja.

42. Valamennyi személyes dolgunkat tartsuk titkon és jó ismerőseink előtt is maradjunk ismeretlenek azon túl, amit saját szemökkel megláthatnak. Mert az, hogy valaki bár legártatlanabb dolgainknak a tudója, olykor idővel és alkalomadtán ártásunkra szolgálhat. Tanácsosabb azáltal mutatni ki eszünket, amit elhallgatunk, mint azzal, amit kimondunk. Az előbbi az okosnak, az utóbbi a hiúnak a szokása. Alkalom egyaránt adódik mindkettőre: ám gyakran inkább részesítjük előnyben ez utóbbit, mert futó kielégülést nyújt, mint az előbbit, mely pedig tartós haszonnal jár. Még arról is mondjunk le, – ami pedig élénk emberekkel gyakran megesik, – hogy szívbéli megkönnyebbülés okából olykor hangosan beszélünk magunkkal, mert könnyen szokásunkká válhatik. Általa ugyanis a gondolat a szóval oly baráti frigyre lép, hogy a másokkal való beszéd is a hangos gondolkodásba csap át. Már pedig az okosság azt parancsolja, hogy gondolkodásunk és beszédünk közt széles űr tartassék szabadon.

Néha úgy hisszük, hogy mások egyáltalán el nem hihetnek valami reánk tartozó dolgot: pedig azoknak eszébe sem jutna kételkedni benne. De ha rávezetjük az illetőt, már el sem tudja többé hinni. Néha csak azért áruljuk el magunkat, mert lehetetlennek véljük, hogy más azt rajtunk észre ne vegye. Olyan ez, mint mikor valaki leveti magát a magasból szédülés folytán. Az illetőt az a meggondolás vezeti, hogy itt lehetetlen bizton megállni, a kín pedig, hogy mégis itt áll, oly nagy, hogy jobb azt megrövidíteni: ezt a téveszmét hívjuk szédülésnek.

Másrészt jegyezzük meg, hogy azok az emberek is, akik egyébként nem valami éleselméjűek, – kitünően tudnak számolni mások személyes ügyeiben, amennyiben egyetlen adott mennyiség segítségével a legbonyolultabb feladatokat is megtudják oldani. Ha valamit elmond nekik az ember, óvakodni kell bármily csekély pozitív és egyéni körülményt megjelölni, helyet, időpontot, egy mellékszereplő nevét vagy bármi mást, ami bár közvetlenül összefügg vele: mert általa oly adott pozitív mennyiséghez jutnak, melyekkel számolni tudó értelmük a többi nyitját megtalálja. A kíváncsiság ösztönző lelkesedése oly nagy náluk, hogy az akarat megsarkantyúzza az értelmöket, mely a legtávolabb eső eredmények kifürkészésére lesz képes. Mert az ilyen emberek bármennyire érzéketlenek és közönyösek az általános igazságok iránt, annál kíváncsiabbak az egyéniekkel szemben.

A hallgatást ezért ajánlják az életbölcsesség tanítói a leghathatósabb érvekkel, – nincs mit hozzátennem. Csak éppen néhány arab mondást hozok fel, mert nagyon találók és kevéssé ismertek. „Amit ellenségednek nem kell tudni, azt ne mondd el barátodnak.“ „Ha titkomat elhallgatom, úgy az a foglyom: ha kiszalajtom, én vagyok a foglya.“ „Hallgatás fájának béke a gyümölcse.“

43. Azt a pénzt használtuk fel legjobban, amelyet kicsaltak tőlünk: mert egyenest okosságot vásároltunk rajta.

44. Ne tartsunk számon neheztelést, de jól tartsuk meg emlékezetünkben az emberek eljárását velünk szemben, hogy ahhoz igazítsuk viselkedésünket, fentartva a jellem változhatatlanságáról vallott meggyőződésünket. Valakinek valamely gyarló jellemvonását elfelejteni olyan volna, mintha keservesen szerzett pénzt eltékozolna az ember. Így azonban óvjuk magunkat balga bizalmasságtól és balga barátságtól.

„Nem szeretni, nem gyűlölni“ a felét teszi minden életbölcsességnek: „semmit el nem mondani és semmit el nem hinni“, teszi a másik felét. Annyi azonban bizonyos, hogy az olyan világnak, melyben ilyen szabályok és az utóbb következők érvényesek, a legjobb hátat fordítani.

45. Haragot vagy gyűlöletet mutatni szóval vagy mimikával haszontalan, veszedelmes, oktalan, nevetséges és alantas dolog. Haragot vagy gyűlöletet máskép, mint tettekkel, ne mutasson az ember. Ezt annál tökéletesebben tudjuk megtenni, minél tökéletesebben kerültük el az előbbit. Csak a hidegvérű állatok mérgesek.

46. Parler sans accent (nyomaték nélkül beszélni): a világfiak e régi szabálya azt célozza, hogy bízzuk az emberek elméjére, hogy beszédünk értelmét kitalálják. Az emberek eszejárása pedig lassú, amíg szavunk értelmének a végére jár, addig mi magunk már messze járunk. Ellenben parler avec accent (nyomatékkal beszélni) annyit jelent, mint az érzéshez szólni, ahol is minden fonákul sikerül. Olyik embernek udvarias taglejtéssel és barátságos hangon akár valóságos gorombaságokat is odamondhat az ember közvetlen veszedelem nélkül.

D) Magunktartása a világ folyásával és a sorssal szemben.

47. Bármely formát öltsön is az emberi élet, az elemei ugyanazok maradnak, akár kunyhóban, akár az udvarnál, kolostorban vagy a hadseregben. Az élet eseményei, kalandjai, jó és balszerencséje még oly változatos formát mutasson bár, mégis úgy vagyunk vele, mint a cukrászsüteménnyel. Sok mindenféle fura, tarka figura van közte: de valamennyi ugyanabból a tésztából van gyúrva. És ami valakivel megtörténik, sokkal inkább hasonlít ahhoz, ami mással is megtörtént, mint az illető gondolja, midőn beszélni hall róla. Életünk eseményei hasonlítanak még a kaleidoszkóp képeihez, melynek minden fordulatánál mást és mást látunk, holott voltakép mindig ugyanaz van a szemünk előtt.

48. Három világhatalom van, mondja igen találóan egy régi bölcs: okoság, erő és szerencse. Ez utóbbi – úgy vélem – a leghatalmasabb. Életpályánk hasonló a hajó útjához. A sorsnak, secunda aut adversa fortuna, ugyanaz a szerepe, mint a szélnek, mely messzire előre visz bennünket vagy messze hátravet; ellene hiába való minden erőlködésünk. Annyi ez, mint az evezők órák hosszat tartó munkája, mely jó darabon előbbre vitt bennünket, mire egy hirtelen támadt szélroham éppannyira hátravet. Viszont kedvező irányú szélroham fölöslegessé teszi az evezőket. A szerencse hatalmát utolérhetetlenül fejezi ki egy spanyol közmondás: da ventura a tu hijo, y echa lo en el mar (adj fiadnak szerencsét és dobd a tengerbe).

A véletlen gonosz hatalom, melyre oly keveset kell bízni, amennyit csak lehet. Van-e az ajándékosztók közt még egy, aki, adakozván, egyúttal a legvilágosabban megmutatja, hogy semmi jogot nem formálhatunk adományaira, hogy azokat egyáltalán nem érdemünknek, hanem csupán az ő jóságának és kegyének köszönhetjük és ebből azt az örvendetes reményt meríthetjük, hogy alázattal fogadhatunk el tőle a jövőben is még számos meg nem érdemelt ajándékot? A véletlen ez az ajándékosztó, mely ért a királyi művészethez, hogy éreztesse, miként az ő kegye és kegyelme ellen minden érdem tehetetlen és értéktelen.

Ha visszatekintünk életünk kusza labirintusára, sok elvétett szerencsét, sok felidézett szerencsétlenséget kell meglátnunk: miattok könnyen túlzott szemrehányással illethetnők önmagunkat. Mert éltünk folyása nem pusztán a magunk műve, hanem két tényezőnek, úgymint az események sorozatának és elhatározásaink sorozatának az eredménye, melyek folyton egymásba fonódnak és egymást kölcsönösen módosítják. Ehhez vegyük még, hogy szemkörünk igen szűkre szabott. Nem ismerjük jóeleve elhatározásunkat és még kevésbé láthatjuk előre az eseményeket, hanem csupán a jelenlegieket ismerjük igazán. Míg távol a cél, nem vághatunk egyenest neki. Csak körülbelül, sejtésünk után igazodhatunk feléje és az irányt meg-meg változtatjuk. Csupán annyit tehetünk, hogy elhatározásainkat a körülményekhez igazítjuk, remélve a célhoz való közeledést.

Az események és céljaink két, különböző irányban ható erőhöz hasonlíthatók, melyek eredője éltünk folyása. Terentius megmondta: in vita est hominum quasi cum ludas tesseris: si illud, quod maxime opus est jactu, non cadit, illud quod cecidit forte, id arte ut corrigas (az emberi élet olyan, mint a kockajáték: ha nem úgy fordul, amint szeretnők, javitsuk meg ügyességünkkel). Röviden szólva: a sors keveri a kártyát, mi meg játszunk. Ezt az elmélkedésemet legtalálóbban egy hasonlattal fejezhetném ki. Az élet olyan, mint a sakkjáték: tervet csinálunk magunknak, ám ez az ellenjátékos szerint, – az életben sorsnak hívják – módosul. Tervünk oly módosulásokon megy keresztül, hogy a kivitelben alig ismerhetni rá az alapvonásokra.

Különben van életünk folyásában még valami, ami mindezeken kívül esik. Ugyanis köznapi és nagyon gyakran bebizonyosodott igazság, hogy gyakran balgábbak vagyunk, mint azt magunk hisszük. Ellenben, hogy okosabbak lennénk, mint hisszük, oly felfedezés, mely csak azokat éri, akik ily esetet átéltek és akkor is csak későn. Van bennünk valami, ami bölcsebb, mint a fejünk. Életünk eldöntő lépéseit nem a helyesnek világos felismerése, hanem valami benső impulzus, mondhatnók: ösztön dönti el, mely lényünk legbelsejéből ered. Utóbb aztán világos, de gyarló, szerzett és kölcsönkért fogalmak, általános szabályok és idegen példák alapján, kellő megfontolás nélkül ócsároljuk tetteinket. Nem fontoljuk meg, hogy ugyanaz nem illik mindenkire és így könnyen igazságtalanok leszünk önmagunk iránt. Végül aztán kitűnik, hogy kinek volt igaza; csak a szerencsésen elért öregség tudja szubjektíve és objektíve megítélni a dolgot.

Az a belső impulzus talán prófétai és az ébredéssel szertefoszló álmok öntudatlan vezetése alatt áll, amelyek életünknek tónusbeli egyenletességet és drámai egységet adnak, amelyet az oly gyakran ingadozó és tévedő, más hangulatba átcsapó agybeli öntudat nem tudna neki megadni. Ezért van az, hogy aki bizonyos fajta nagy tettek végbevitelére van hivatva, ezt ifjúkorától kezdve bensőjében és titkon érzi és ösztönösen dolgozik rajta, miként a méh a lépen. Ezt nevezi Gracian Balthasar la gran sinderesis-nek, az ösztönszerű, vagy önóvásnak, mely nélkül az egyén elpusztulna. Elvont elvek szerint nehéz cselekedni és csak hosszú gyakorlat után sikerülhet, de csak olykor és nem teljesen. Ám mindenkinek vannak veleszületett, konkrét elvei, melyek húsába, vérébe mentek át és egész gondolkodásának, érzésének és akarásának eredményei. Többnyire nem ismeri azokat in abstracto, de midőn visszatekint életére belátja, hogy mindenkor utánok igazodott és azok láthatatlan fonalakként húzgálták ide-oda. Ezek aszerint, hogy milyenek, fogják őt boldogságra vagy boldogtalanságra vezetni.

49. Szünetlenül szemünk előtt kellene tartanunk az idő hatását és dolgok változandóságát és mindennél, ami történik, annak ellenkezőjét kellene elképzelnünk. Gondoljunk tehát a szerencsében a szerencsétlenségre, barátságban az ellenségeskedésre, szerelemben a gyűlöletre, bizalomban és nyiltságban az árulásra – és megfordítva is. Ez az igazi életbölcseségnek ki nem apadó forrása: ilyformán cselekvésünk mindenkor megfontolt lesz és nem egykönnyen csalódunk. Annyi ez mindössze, hogy az idő elkövetkező hatását előre számításba vettük. De talán semmiféle ismerethez nem szükséges annyira a tapasztalat, mint a dolgok állhatatlanságának és változandóságának helyes megismeréséhez. Minden állapot ugyanis, amíg tart, szükségszerűen és teljes joggal áll fönn. Minden év, minden hó, minden nap olyannak látszik, mintha most az ő igazságának virradt volna föl örökre. De nem így van: csupán a változandóság örökös. Az az okos, akit az állandóság látszata meg nem téveszt, sőt előre látja22) a legközelebbi változás irányát.

Az emberek a dolgok ideiglenes állapotát, illetve pályájuk irányát azért tartják rendszerint maradandónak, mert a hatásokat tartják szemük előtt, de az okokat föl nem fogják, pedig ezek rejtik magukban a jövő változások csiráját, míg a hatás semmit sem tartalmaz abból. Ehhez tartják magukat és fölteszik, hogy az előttük ismeretlen okok, melyek ilyen hatást tudtak létrehozni, azt fenn is tudják tartani. Megvan amellett az az előnyük, hogy ha tévednek, az mindig unisono történik; ezért is az őket érő baj mindig általános, holott a gondolkodó fő, ha tévedett, még egyedül is áll. Mellesleg megerősítése ez ama tételemnek, hogy a tévedés mindig a következményből az okra való következtetésre ered. (Lásd: „Welt als W.“ I. köt. 90. l., 3. kiad. 94. l.)

Az időt pedig csak elméletileg és hatásának megsejtésével anticipáljuk, de nem úgy, hogy a gyakorlatban is elébevágjunk, időnek előtte kívánva valamit, amit csak az idő hozhat meg. Mert aki így jár el, azt fogja tapasztalni, hogy nincs rosszabb, lelketlenebb uzsorás az időnél, mely a tőle kicsikart előny után súlyosabb kamatot szed minden zsidónál. Így például oltatlan mész és melegség által, úgy meghajthatjuk a fát, hogy néhány nap alatt levelet hajt, kivirágzik és gyümölcsöt hoz: de aztán el is hal. Ha az ifjú a férfi nemzőerejét már most akarja gyakorolni, akár csak néhány hétre is és tizenkilencéves korában azt tenni, amit harmincéves korában nagyon jól megtehet: az idő megadja az előleget, de jövendő évei erejének egy része, sőt talán életének egy része lesz az érte járó kamat. Vannak olyan betegségek, melyekből csak úgy lehet teljesen kigyógyulni, ha azoknak természetes lefolyást engedünk, minekutána nyom nélkül, maguktól eltünnek. Ha azonban most, azonnal és éppen most akar valaki meggyógyulni: az idő itt is ad előleget, elűzi a betegséget, de életfogytig tartó gyöngeség és krónikus baj lesz a kamatja. Ha háborús, nyugtalan időkben szükségünk van pénzre, még pedig azonnal, éppen most, úgy kénytelenek leszünk ingatlanainkat vagy állampapírjainkat értékük egyharmadán, vagy még azon alul is eladni, holott teljes értékét megkapnók értük, ha néhány évig várni akarnánk: de mi arra kényszerítjük, hogy kölcsönt adjon. Vagy például tetemes összegre van szükségünk valamely nagyobb utazáshoz: egy vagy két év alatt jövedelmünkből megtakaríthatnók. De nem akarunk várni, tehát kölcsönt veszünk fel, vagy tőkénkből vesszük el, azaz az idő nyujt előleget. Itt a kamat a pénztárunkban támadt rendetlenség, tartós és folyton nagyobbodó deficit lesz, melytől sohasem bírunk többé megszabadulni. Ilyen az idő uzsorája: áldozatául esik mindenki, aki várni nem tud. Az idő kimért járását siettetni akarni a legköltségesebb vállalkozás. Óvakodjunk tőle, hogy az időnek adósaivá váljunk a kamatokkal.

50. Jellemző és a mindennapi életben gyakran szembeötlő különbség a közönséges és az okos emberek közt, hogy azok a bekövetkezhető veszedelmek megfontolásánál és felbecsülésénél csak azt kérdik és azt viszik tekintetbe, ami ehhez hasonló már megtörtént, míg ellenben az okosak azt fontolják meg, ami esetleg megtörténhetnék, vagy a spanyol közmondás szerint: lo que no acaece en un anno, acaece en un rato (ami meg nem történik egy év alatt, megtörténik egy perc alatt). És ez a különbség természetes is: mert annak áttekintéséhez, ami megtörténhetik, ész szükséges, ahhoz ami megtörtént, csupán érzékek.

Életelvünk legyen: áldozzunk a gonosz démonoknak! Ne riadjunk vissza némi fáradság, idő, kényelmetlenség, körülményesség, pénz vagy nélkülözés rááldozásától, hogy valamely szerencsétlenség lehetősége előtt becsukjuk a kaput. Minél többet áldoztunk rá, annál kisebb, távolabb eső is kevésbé valószínű lesz annak a bekövetkezése. E szabály legvilágosabb példája a biztosítási díj. Nem egyéb ez, mint a gonosz démonok oltárain nyilvánosan és mindenkitől bemutatott áldozat.

51. Semmiféle esemény felett ne ujjongjunk és ne jajveszékeljünk túlságos hangosan: egyrészt minden dolog forgandósága, másrészt ítéletünk gyarlandó volta miatt, mely gyakran megtéveszt bennünket afelől, hogy mi válik előnyünkre és mi kárunkra. Szinte mindenki jajveszékelt már afölött, ami utóbb igaz javára vált vagy ujjongott azon, ami később legnagyobb szenvedéseinek lett a forrása. Szépen fejezte ki Shakespeare az ellene ajánlott érzületet:

Aki szerencsétlenség eseteiben nyugodt marad, tanujelét adja, hogy ismeri az életben előfordulható bajok nagyságát és nagy számát és azt, ami éppen most érte, igen csekély részéül veszi annak, ami vele a jövőben megtörténhetik.

E stoikus felfogás mellett nem lehetünk soha (conditionis humanae oblitus) megfeledkezők emberi mivoltunkról, hanem mindenkor emlékezzünk róla, mennyire szomorú és nyomorúságos az emberi sors és mily sok bajnak van kitéve élete. Hogy ezt a belátást mindenkor ébren tartsuk, elég egy pillantást vetnünk körülöttünk: mindenütt szemünkbe ötlik a küzdés, vergődés és kínlódás a nyomorult, kietlen, mitsem nyujtó, puszta létért. Igényeinket eszerint leszállítjuk, beletaláljuk magunkat minden dolognak és állapotnak gyarlóságába, szembenézünk a szerencsétlenségekkel, hogy elkerüljük vagy elviseljük azokat. Tartsuk állandóan szem előtt, hogy a kis és nagy szerencsétlenségek az élet tulajdonképeni elemei. Azért nem kell a rosszmájnak módjára, miként Beresford, az emberi életnek óráról órára jelentkező nyomorúságai (miseries of human life) fölött lamentálni és arcunkat fintorítani, még kevésbé in pulicis morsu Deum invocare (bolhacsipésnél Istenhez könyörögni). Inkább legyünk óvatosak a szerencsétlenségek megelőzésében és elhárításában, jöjjenek azok bár emberektől vagy dolgoktól, hogy ravasz rókaként szépen kitérhessünk minden balszerencse elől, ami valójában pusztán álcázott ügyetlenség.

A balszerencse elviselése nem esik annyira nehezünkre, ha eleve lehetőnek képzeltük el és elkészültünk bekövetkezésére. Mert ha az esetet bekövetkezése előtt mint puszta lehetőségét nyugodtan fontolóra vesszük, akkor kiterjedését minden irányban világosan áttekinthetjük és végesnek látjuk. Ha a szerencsétlenség aztán valóban bekövetkezik, hatása nem nagyobb való súlyánál. Viszont ha nem így fogadjuk, hanem készületlenül ér a baj, ijedtségünkben első pillanatban képtelenek vagyunk a baj nagyságát helyesen megítélni. Áttekinthetetlen lévén, könnyen mérhetetlennek, a valóságban sokkal nagyobbnak tűnik fel. A sötétség és bizonytalanság nagyobbnak tüntet fel minden veszedelmet. Hozzájárul ehhez még az a körülmény, hogy a lehetségesnek vett szerencsétlenség mellé elképzeljük a vigaszul szolgáló okokat és elhárításuk eszközeit is.

A szerencsétlenség elviselésére mi sem tesz bennünket jobban képessé, mint annak az igazságnak a belátása, hogy: minden ami történik, a legnagyobbtól a legkisebbig, szükségszerűen történik. (Lásd az Akarat Szabadságáról, szóló pályamunka, 62. l. magyarul Kelen Ferenctől, a Filozófiai Írók Tára XVII. kötete.) Mert az elkerülhetetlen szükségszerűségbe könnyen belenyugszik az ember. Az ott nyert megismerés mindent, még a legfurább véletlennek látszó dolgokat is oly szükségszerűnek tünteti fel, mint azt, amely a legismertebb törvények szerint és teljesen előrelátva következett be. Rámutatok itt arra, amit (Welt als Wille I. köt. 345. és 346. l. 3. kiad. 261. l.) az elkerülhetetlenség és szükségszerűség fölismerésének megnyugtató hatásáról mondottam. Aki e megismeréstől át van hatva, előbb minden lehetőt megtesz, aztán készséggel elszenvedi, amit el kell viselnie.

A bennünket óránként kínzó apró baleseteket úgy tekintjük, mint aminek az a célja, hogy szerencsénk idején is gyakorlatban maradjunk és a nagy szerencsétlenségek elviselésére szolgáló erőnk teljesen el ne ernyedjen. A mindennapi bosszantásokkal, kicsinyes súrlódásokkal, jelentéktelen összeütközésekkel, illetlenségekkel, pletykával szemben legyünk vértezettek, miként Siegfried. Meg se érezzük, ne engedjük szívünkhöz férkőzni, dobjuk el magunktól, mint útunkba kerülő kavicsot és semmi esetre be ne fogadjuk belső megfontolásunk tárgyai közé.

52. Amit közönségesen sorsnak mondanak az emberek, az többnyire a maguk ostoba csínytevése. Szívleljük meg Homérosz szép szavait (Ilias XXIII. 313. és folyt.), ahol az okos megfontolást ajánlja. Mert ha gonoszságainkért csak a túlvilágon kell lakolnunk, ostoba csínyeinkért már e földön – bár néha kegyelemben is lehet részünk. Nem az tetszik félelmetesnek és veszedelmesnek, aki dühös tekintetű, hanem az okos nézésű: mert bizonyos, hogy épp oly félelmes fegyvere az embernek az esze, mint az oroszlánnak a körme.

A tökéletes világfi sohasem tétovázik és soha el nem hamarkodik semmit.

53. Az okosság mellett boldogulásunkra felette lényeges tulajdonság a bátorság. Ezekkel természetesen nem ajándékozhatjuk meg önmagunkat, hanem az elsőt anyánktól, az utóbbit apánktól kapjuk örökbe: mégis erős szándékkal és rászoktatással sokat lendíthetünk a már meglevőn. Ebben a világban, melyben kérlelhetetlen „érc-kockák hullanak“, vasakaratra van szükség, páncélra a sors és az emberek ellen. Az élet merő küzdelem, minden talpalattnyi előrehaladásért meg kell verekedni és joggal mondja Voltaire: on ne réussit dans ce monde, qu’á la pointe de l’épée, et on meurt les arme á la main. (Ezen a világon csak kardunk hegyével boldogulhatunk és fegyverrel kezünkben halunk meg.) Gyáva az olyan lélek, mely ha felhők tornyosulnak vagy akár csak feltűnnek, összezsugorodik, elcsügged és jajgat. Inkább az legyen a jeligénk: tu ne cede malis, sed contra andentior ito. (Ne hátrálj a bajok elől, hanem bátran haladj előre!)

Míg valamely veszélyes dolognak a vége még kétes, amíg megvan a lehetősége, hogy jóra forduljon, nem szabad elcsüggednünk, hanem álljunk ellen. Az időjáráson sem szabad kétségbeesnünk, míg egy darabka kékség mutatkozik az égen. Sőt vigyük annyira, hogy elmondhassuk:

(Ha romba dől is a világ, mint rettenthetetlent temessenek el a romok.)

Az élet és javai nem érik meg, hogy gyáván összeszorulva megremegjen értük a szívünk:

(Éljetek hát bátrakként és bátor szívvel nézzetek szembe a bajokkal.)

De ebben is túlzásba mehetünk: a bátorság vakmerőséggé fajulhat. Hogy fentartsuk magunkat, bizonyos mértékig félénkségre van szükségünk: a gyávaság ennek csupán túllépése. Ezt nagyon találóan fejezi ki Verulami Bacon a páni félelemről (terror Panicus) adott etimológiai magyarázatában, mely jóval különb a Plutarchosénál (de Iside et Osir c. 14.). Ugyanis Pan-ból, a megszemélyesített természetből vezeti le ilyformán: Natura enim rerum omnibus viventibus indidit metam, ac formidinem, vitae atque essentiae suae conservatricem, ac mala ingruentia vitantem et depellentem. Verumtamen eadem natura modum tenere nescia est: sed timoribus salutaribus semper vanos et inanes admiscet; adeo ut omnia (si intus conspici darentur) Panicis terroribus plenissima sint, praesertim humana.24) (De sapienia veterum VI.) Különben jellemző tulajdonsága a páni félelemnek, hogy nincsen világos tudata az okairól, hanem azokat inkább pusztán föltételezi, minsem ismeri, sőt szükség esetén a félelem okául magát a félelmet adja meg.