AZ ÉLET MEGÚJULÁSA
Reading edition
IRTA: MÁTRAI RUDOLF
A természet élete, akárcsak az emberé, álom és ébrenlét között váltakozik. Az álmot a tél kényszeríti reá, a felébredést a tavasz hozza meg neki, mely fokozatosan tárja föl szépségeit. Hajnalát a hóvirág jelenti. Alig hogy olvadni kezd, máris kidugja bókoló fejecskéjét. Mintha körülnézne, előbujhatnak-e szunnyadó társai. Ezek sem váratnak magukra sokáig. Egymás után törnek felszinre a tulipán, a jácint, a tavasz ez ékes virágai. Korai ébredésüket hagymájuknak köszönhetik, mely még a megelőző esztendőből hozta magával a kifesléshez szükséges anyagokat.
A FRANCIÁKTÓL ELPUSZTÍTOTT NOYON BUFA
A Nap hevének növekedtével az ibolyák bánatos színétől, a boglárkák sárga szirmaitól megélénkül a bokrok alja is. A fűzfa, nyárfa és mogyoró barkáikkal jelzik új életre keltüket. Lassanként a rétek fakó színe smaragdzöldre változik, a tavak tükrét új kerettel övezi a madárzajtól hangos nádas és éledni kezd a bükkös is. Ilyenkor a csupasz ágak között még a fák tövéig be tud hatolni a napsugár. E kedvező alkalmat sietnek kihasználni a kankalin, madársóska, berki kökörcsin, hogy mire árnyék borul reájuk, virágzásukat befejezhessék. Utánuk a cserjék kezdik bontogatni lombjukat. Később, mikor a szálfák is kilombosodnak és mozaikszerűen záródó leveleikből boltozatot építenek föléjük, már nem oly kedvezők fejlődésükre a viszonyok. Hisz a lombsátoros erdőben nincsen verőfény, a napsugár csak megtörten jut el az erdő mélyébe.
Ebben a félhomályban, az oszlopszerű fatörzsek között, a boltiveket utánzó ágak alatt mintha ősi dómban járna az ember, melynek miszticizmusából a kakukszó és a besurranó fénykévékben szitáló legyecskék tánca tereli vissza figyelmünket a való életre.
A tavasz az erdő és mezővel együtt zöld színbe öltözteti az útmenti pocsolyákat is. Az árkok naptól áthevült vize töméntelen moszatkának ad lakhelyet, melyek látszólag porszemekből kelnek életre. Ugyanis az egysejtű moszatok parányi teste, mikor beköszönt a téli fagy, vastag burkot ölt magára. Ezzel védi magát a tél viszontagságai ellen. De ha a tavaszi szellő felkapja és pocsolyába hullatja, az élő anyag hamar előbujik szilárd tokjából. Megszabadulva börtönéből, a napsugártól zöld színt kap és néhány nap multán az oszlás által megsokasodott ivadékai fátyolszerű tömegben népesítik be a pocsolyák vizét.
FRANCIA TELITALÁLAT A LAONI SZENT MÁRTON TEMPLOMON BUFA
Hasonlóan egyszerű számos felsőbbrendű növény ujjászületése is. A gyöngyvirág, az ibolya föld alatt rejlő tőkéjéből hajt ki olyanformán, mint mikor a fák holtnak látszó ágain kifakadnak a rügyek és leveles, virágos hajtás lesz belőlük. Ily módon nemcsak az áttelelt növény újulhat meg, hanem új egyedek is keletkeznek. Figyeljük csak meg a kerti eper tövéből kiinduló, hosszú indákat. Ahol ezek gyökeret vernek, mindenütt egy-egy eperbokor fejlődik, hasonlóan ahoz, mint mikor a földbe dugott bujtások megerednek. Az állatvilágban is vannak eféle jelenségek. A kettévágott földi giliszta, akárcsak a levágott és nedves talajba szúrt fűzfavessző, nem pusztul el, hanem a csonka részek kiegészülnek és két új állat keletkezik.
A kisarjadzásnál sokkal hosszabb folyamat a növényéletnek magvak útján való megújulása. A mag meglehetősen bonyolult képződmény. Egész kis növényt rejt magában ez a csira, melynek születése a virágban megy végbe. A mag kialakulása tulajdonképen két sejt egybekelésének az eredménye. Miként ugyanis az állatoknak, a virágoknak is van petéje. Székhelye a termő alsó részében található magrügy és hivatása ugyanaz, mint a madártojásé vagy halikráké: új élőlény létrehozása. Erre azonban önmagától nem képes, előbb egy másik sejttel kell egyesülnie, amit a porzókban képződő virágpor szolgáltat. Arra, hogy a virágpor eljuthasson a petesejthez, különböző utakat használ föl a természet. A fűzfák és mogyoróbokrok barkás ágait lengető szél, a búzakalászokat ringató fuvalat, főleg pedig a virágokat látogató méhek és lepkék mind azt szolgálják, hogy a virágport a termő bibéjére juttassák. Ha ez megtörtént, a virágpor kemény, bibircses burka felreped és nyúlványt bocsát le a magrügyhöz. E nyúlványon, mint valami tömlőn, a virágpor folyós tartalma lejut a magrügyben pihenő petesejthez, azzal összeolvad és megtermékenyíti.
A megtermékenyítés csodás hatással van a petesejtre. Az eddig önmagában tehetetlen sejt most el kezd oszlani és egymásután hozza létre a sejteket.
Az új sejtek kezdetben mind egyformák és gömbalakú halmazt alkotnak. Később azonban, mintha valami rendező kéz működne közöttük, eltérő csoportokká különülnek. Dudorodások és bemélyedések jelennek meg a most már fejlődésben levő kis embrión, melyek addig-addig módosulnak, mígnem kialakul a gyököcskéből, száracskából és sziklevelekből álló csira. Ezáltal a magrügy maggá válik és utána a növényke rendszerint nyugalomra tér. Csak lappangva marad fenn benne az élet. Ilyen állapotban hideg, szárazság nem egykönnyen árthatnak neki. Baj nélkül elviseli a tél viszontagságait és tavasszal, ha nedvességhez meg levegőhöz jut, a nap melegének hatása alatt újult erővel fog hozzá a csirázáshoz.
Az életfolyamatok közös eredetének bizonyságául a magképződéshez hasonlóan megy végbe az állatok, sőt az ember születése is. Ennek megértésére igen alkalmas az édesvízi hidra megfigyelése. Ez állatka csak egy-két centiméter és teste hosszúkás, üres tömlő. Egyik vége meg van rögzítve, a másik szabadon áll és karszerű nyúlványokkal van felszerelve. A karok a táplálék megszerzésére szolgálnak. A szerzett eledel a közöttük levő nyíláson jut a testüregbe. Kellő nagyság elérése után az állatkán bimbószerű dudorodások keletkeznek és ezek a növények sarjadzásának megfelelően, új állatokká fejlődnek. Vannak azonban dudorodások, melyek petesejtet rejtenek belsejükben és nem képesek ily módon új egyénekké alakulni. Náluk ez csak akkor következik be, ha a szomszédos dudorodásokban képződő termékenyítő sejtek kiszabadulva a petesejthez úsznak és vele, miként a virágpor a magrügyek petéjével, egybekelnek.
Az a két sejt, melyek egyesüléséből az új szervezet kialakul, különösen az állatvilágban rendszerint két egyéntől származik és így az újszülött tulajdonságai az öröklés folytán két egyén képességeiből tevődnek össze. E keverődésnek az egyén és faj szempontjából egyaránt nagy a jelentősége. Nevezetesen, ha valamely szervezet folyton csak oszlás, sarjadzás által szaporodik, az egymásután következő generációk annál satnyábbak lesznek, minél távolabb esnek a kiinduló ponttól. Végre annyira elcsenevészednek, hogy szaporodó képességük elvész. Ezt a végkimerülést az időnként közbe ékelődő megtermékenyítés gátolja meg. Akkor ugyanis, midőn az anya tulajdonságait képviselő petesejt egyesül az apa sajátságait magába záró termékenyítő sejttel, a szervezet új tulajdonságokra tesz szert és megifjodik.
A másik fontos következménye a két egyéntől való származásnak, hogy kint a szabad természetben a párokká alakulható egyedek és ezzel együtt az örökölhető tulajdonságok száma a végtelennel határos. Eszerint az ivadékok változatossága is szinte kiszámíthatatlan. Ez az oka, miért nincs két teljesen egyforma élőlény, ami védi a fajt a kipusztulástól. A levegő meg a talaj eltérő összetétele, a nedvesség meg a fény különböző eloszlása, valamint a többi körülményeknek helyről-helyre való változása hozza ezt magával. Ily viszonyok között, ha a fajok egyedei teljesen megegyezők volnának, jóval kevesebben maradhatnának meg közülök, mint mikor öröklött képességeik változatossága révén alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz és ezáltal a maguk szükségletét meg a fajfennmaradás követelményét is kielégítik.
