AZ ÁTLAGEMBER
Reading edition
REGÉNY. IRTA: RÓBERT HUGH BENSON (19)
ANGOL EREDETIBŐL FORDÍTOTTA: KÁLMÁN GYÖRGY
Percy jóformán csak egy héttel ezelőtt egy löncs alkalmával ismerte meg jobban a leányt és ma látta először estélyi toalettben. Valóban bájos volt. (Helén különben előre megmondta, hogy nagyon tetszeni fog Percy-nek.) Üde, arányos termete volt és meglepő fesztelenséggel mozgott. Az arca kicsi, majdnem háromszögletű mint a macskáé, szeme búzavirágszínű, hosszú, fekete szempillákkal, fogai, nyaka és karja vakító fehérek.
—A maga édesanyja valóban nagyszerűen csinálta—felelte.—Ugy örülök neki, hogy maguk megtartják a cselédek bálját. Nem értem, hogy tudják egyes szomszédaink úgy elhanyagolni... Igaz, tudja már a beszédét?
Arcán megjelent a tréfás kicsi gödröcske.
—Ah!—sóhajtotta Percy.—Talán majd csak sikerülni fog. Próbáljuk meg. Azzal fogom kezdeni, hogy mekkora öröm együtt látni ennyi jóbarátot (könnyű hangsúly a „jóbarát‟ szón). Én ugyan nem szoktam meg a nyilvánosság előtt való szereplést, de most nem kerülhetem el azt, hogy miután apám gyengélkedik, én ne intézzek néhány szót önökhöz azok... azok részéről...
—Akik... segítette Mabel.
—Igen, akik idegen létükre oly barátságos fogadtatásra találtak ezen a környéken. Mert az anyám kivánja, hogy ezt bevegyem a beszédembe. Én ugyan nem akartam, de ha már kell...
—Folytassa csak—szólt közbe Mabel.—Különben nagyszerűen csinálja...
—Köszönöm—folytatta Percy.—Mindazonáltal jóleső érzéssel—ne mondjam inkább úgy, hogy „elégtétellel‟—(tudja ezt a szót használni a király is?)
—Mondhatja úgy is, hogy „nagy elégtétellel‟. Egészen jól hangzik.
—Akkor tehát—nagy elégtétellel gondolok arra, hogy habár mi a személyünk szerint idegenek vagyunk is ezen a vidéken, legalább a családunk nem az. A családunkat ősidők óta mindenki tisztelte ezen a vidéken—ez lesz a beszéd tartalma Miss Marridon.
—Helyes. És most hogyan fogja befejezni? Mert tudja, az utolsó mondat mindig a legfontosabb. Másképen megtörténhetik az is, hogy nem tudja majd abbanhagyni. És akkor mit csináljunk?
—Majd jó étvágyat kivánok nekik, meg jó éjszakát és leülök.
—Azután tapsvihar—mondotta Mabel.
* * *
Percy végtelen nagyra volt önmagával. Tudatára ébredt annak, hogy mindeddig nem értette meg kellőképen azt, hogy mekkora jelentősége van vagyoni viszonyaik megváltozásának. Néhány hónappal ezelőtt még vendég minőségében sem vehetett volna részt valamelyik vidéki úricsaládnál a cselédek bálján. Most pedig itt ő a házigazda és egészen jól érzi magát a szerepében és fesztelen leereszkedéssel forgatja meg Gladwin asszony hengeralakú derekát.
Miss Marridon is nagyon tetszett neki. Mindig megcsodálta fesztelen viselkedését, különösen most, hogy oly közvetlenséggel érintkezett vele, mint soha más nő őelőtte. Szupé előtt újra együtt táncoltak; és mikor a szupé ideje elérkezett, örömmel vette észre, hogy alig néhány hellyel lejebb ül James mellett. Mikor az imént kint ültek a hallban, az a gondolata támadt, hogy beszélni fog neki Miss Farhamról. De mégsem beszélt. Attól tartott, hogy nem fogja megérteni őt.
A szupé kitünő hangulatban folyt le.
A vasoszlopos, kövezett padlós cselédek hallja zászlódiszben pompázott. Két hosszú asztal süteményes tálaktól görnyedezett. A tűzhely fölött zöld levélkoszorúban óriási vörös paizs függött, fehér vattával kirakott felírással: Isten hozott. Egy tucat ember szolgált fel sorjában és a vacsora kőzepén egy koromfekete hajú ember—(Given úr,—aki a kastély óráit kezelte—mint Percy hallotta hölgyétől, Gladwin asszonytól)—tréfás dalt énekelt. Charles kisérte zongorán.
A beszédek is nagyszerűen sikerültek.
Először Underhill úr emelkedett szólásra a második asztal fejénél.
—Percy úr, Helén kisasszony... Ladies, and Gentlemen—kezdte és pompás kis beszédet vágott ki sok találó szellemességgel és minden sértő kitétel híjával. Sajnálattal emlékezett meg bőkezű gazdájuk távollétéről, de sietve tette hozzá, hogy Percy úr is „párját ritkítja minden idők házigazdája között, mint ma este mindenki tapasztalhatta‟. (Erre a kiszólásra mély csend támadt, majd meg hangos felnevetés.) Underhill úr pedig tisztelettel párosult humorral beszélt tovább. Mindenkit belevett beszédjébe. Miss Marridon neve hallatára tapsorkán tört ki, amit a fiatal leány bájos mosollyal viszonzott. A rektorról és a feleségéről—bár ők már nem voltak jelen—azt mondta, hogy „a legújabb idegenek a plébánián, akiket mi már mindnyájan barátságunkba fogadtunk‟. Helént pedig a fiatal ladynek nevezte, „aki egyszerre meghódította valamennyiünk szivét‟. Csupán Brandreth-Smith asszony nevét nem kisérték díszítő jelzők. Őt csak tiszteletes hálával emlitette, mint akinek méltóságos alakját úgy sem emeli a dicséret. Végül a családnak és az egybegyült vendégeknek egészségére ürítette a poharát.
Azután Sharpe úr állott fel—Brandreth-Smith úr inasa, a háztartás legújabb szerzeménye—és száraz, virágtalan nyelven teljesítette kötelességét. Éltette Gladwin asszonyt és Underhill urat és figyelmeztette a társaságot, hogy ez a nagyszerűen sikerült mulatság—természetesen Brandreth-Smith úr és asszony bőkezűsége mellett—az ő fáradhatatlan rendezésük eredménye. Majd a vadőr szólalt föl és a háztartás tagjainak egészségére kocintott. Végül Underhill úr köszönetet mondott önmaga és Gladwin asszony nevében a vendégeknek szives megjelenésükért és ekkor Percyre került a sor.
Ez volt a legelső alkalom életében, mikor nagyobb hallgatóság előtt kellett beszélnie. Kezével az asztalra támaszkodott, szemét pedig az előtte levő virágcserépre szegezte és elmondta mondókáját. Ködbeborult előtte az egész szoba, kivéve Marridon kisasszony mozdulatlan arcát. Csak őt tartotta szem előtt a beszéd kezdetétől a végéig. Maga sem tudta miért, de fontosnak tartotta, hogy az ő jó véleményét kiérdemelje. Eléggé sikerült is ez az első felszólalása. Mikor befejezte a szót és leült, hangos taps keletkezett, ő pedig remegő kézzel nyúlt vörös borral telt pohara után. Azután Mabelre nézett és félénken mosolygott. A leány nyiltan visszamosolygott rá. Mikor pedig később táncba vitte, így szólt:
—Egészen jól csinálta!
—Nem mondottam valami bolondot?—kérdezte a fiú.
—Nem. Igazán nagyszerűen beszélt—erősítette amaz.
Sokáig ébren feküdt az ágyában az éjjel, vagy inkább reggel felé, mikor nyugovóra tért, a szivét pedig megdobogtatta a bor és az indulat.
Tűzzel táncolt egész éjfél után két óráig. (Mabel félórával előbb visszavonult.) Azt a látszatot akarta kelteni Mabel előtt, mintha csak a táncolók előkelősdi mozdulatai fölött mulatna, pedig valóban kitünően mulatott. A régimódi táncok járták itt még, valcer valcer után és ő az egyik cselédleányt a másik után forgatta meg, a skót tánc közben pedig ő ujjongott leghangosabban.
A tánc és zene láza átment a vérébe és most, hogy hűvös vánkosokon nyugodott, ott lüktetett a fejében ritmusa.
Reggel mire felébredt, a nap már magasan állott és James—mintha csak nem is lett volna azonos a tegnapi csapongó jókedvű Jamesszel—a legkifogástalanabb önuralommal végezte szolgálatát és épen odavitte ruháját az ágy mellé.
—Remélem, jól mulatott az éjjel—szólt vígan Percy.
—Igen, sir, köszönöm.
James szemét kék karikák övezték. Percy arra gondolt, hogy ő ugyanilyen lehetett az éjjel lefekvés előtt.
—Maga rettenetesen ki van merülve, James.
—Nem, sir, nem nagyon.
—Beh szép mégis ez a világ!—kiáltotta Percy, mert arra gondolt, hogy reggelinél találkozni fog Mabellel.
II.
—Ah!—szólt Hilarius atya, mikor belépett a barátok társalgójába.—Ön van itt, Main úr? Hogy érzi magát?
Aznap este tartották Marstonban a cselédek bálját, de a két ember közül természetesen egyik sem tudott róla. Percy már legalább két hete járt utoljára a kolostorban, akkor sem tett említést a dologról. Main úr most civil ruhában még szánalmasabban festett, mint azelőtt, s legjobban az olyan tiszteletreméltó idősebb urasági inashoz hasonlított, akinek rosszra fordult a sorsa. Készen vett sötétszürke ruhát hordott, felálló gallérral és széles, fekete nyakkendővel, mely egészen eltakarta ingét. Cipője eleje felállott, mintha egy-két centiméterrel hosszabb lett volna a kelleténél. Halványan mosolygott, mikor a barát kezet nyújtott neki, de ez a mosoly is hamar eloszlott jóságos arcáról.
—Nos, talált-e már valami alkalmazást?—kérdezte Hilarius atya.
—Nem, atyám. Minden címet felkerestem, amit ön adott. De sajnos egyiknél sem volt számomra alkalmas állás.
—Lássuk csak... Úgy-e négy hete volt itt utóljára?
—Igen, atyám. Azóta szaladgálok mindenfelé állás után.
A szerzetes bólintott. Main úr pedig izgatottan dörzsölte össze hosszú kezét és folytatta.
—Még egy-két dolgot el akarok mondani, amit eddig nem mondtam el.
—Kezdje csak. Mondjon el mindent.
Main úr rövid habozás után elkezdte.
—A minap említést tettem arról, hogy van egy kevés megtakarított pénzem. Ez igaz. De nagyon kevés. Most, hogy összes számláimat kifizettem, alig maradt harminc-negyven fontom... Azt azonban nem említettem, hogy a feleségem könyvet írt...
A barát figyelmesen nézett rá.
—Könyvet?
—Igen, és pedig eléggé sikerült könyvet. Bár én nem olvastam el...
—Nem olvasta?
Main úr küzködött önmagával, míg újra szóhoz jutott.
—Nem.... Pedig a könyvet rögtön elfogadták és csinos összeget fizettek érte a feleségemnek. De... én nem tudom helyeselni a könyv tartalmát. Nagyon kíméletlenül írja le benne néhány ismerősünket.
Hilarius atya megütközve nézett rá. (Folytatjuk.)
