TIZEDIK FEJEZET.

Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból ur, s többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció?

A diákból ugy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzámenje nem egzámen, hanem – rigorozum. Magyarul: szigoritott egzámen. Aki ezt a szigoritott egzáment kiállja, abban a pillanatban úrnak szólitják még a professzorok is. Ahogy kilépnek az auditoriumból a folyosóra, az ujdonsült urak első dolga, hogy cigarettára gyujtanak. Mostantól kezdve nem kell törni a fejüket, hol is szippantsanak el egy cigarettát. De nemcsak cigarettára gyujtanak, amint a folyosóra kiözönlenek, de gyermekes boldogan kiabálják egymás nevét, tagolva, hosszan elnyujtva, s ami fő, az ur-at hozzá ragasztva, igy ni: Be–ne–dek E–lek–úr!

Ó de szépen hangzik, ugy-e? Eddig, ha valaki keresett, belekiáltotta a vén kollegiumba a nevemet, tagolva, elnyujtva, de egyszerüen, úr nélkül. Ezentul hozzátoldják az urat. Eddig, ha feleletre szólitott a professzor ur, fel kellett állanom illedelmesen. Ezentul ülve maradok s ugy felelek. Eddig nem volt jussom, hogy eklézsiát válasszak s „hivatalosan“ hirdessem Isten igéjét. Ezentul én is sorra kerülök s kedvem szerint válogathatok az előlem még el nem szedett eklézsiák közt.

Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát tanitványokat kap, mehet legációba, innen is, onnan is, ha nem csurran, cseppen. Szegény Leopold, lám, most ur volna ő is, de az ő érzékeny szive nem birta végig a szolgaságot: szinte szégyellem leirni, hogy Leopold is – nem, nem a kollegium üres szobájában, szülei sirján, lőtt a szivéhez…

Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Akkreditált követei leszünk a vén kollegiumnak. Nyomtatott ajánló levelet kapunk, amely rövid, vallásos elmélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. Minden eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van ott, amelyik az ajánlólevelet elfogadja s azt legalább egy pengő forinttal meg is váltja. Ki-ki annyit vásárol, darabja, gondolom, két krajcár, de ezt a nagy summát majd csak akkor fizetjük, ha a legációból visszajöttünk. A legnagyobb summa lehet ötven krajcár, – bizony, nagy ez egy diáknak legáció előtt.

Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom s elevenitgetjük a diákélet emlékeit, lelkünk legszivesebben a legáció emlékei körül mulatozik. A kigondolt és valóban megtörtént élményeknek, anekdotáknak kincsesháza épül az emlékezés során. S mind megegyezünk abban, hogy az emberekkel való érintkezésnek, a nyilvános szereplésnek nagyszerü előkészitő iskolája a legáció. „Minden háznál más a szokás“, s minden faluban más-más, addig ismeretlen szokásokat találunk. Még nem jár vasut felénk, sem viseletben, sem gondolkodásban nem egyformásodott a nép. Puskalövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete, más a háza, más a beszéde, mások a szokásai, mások az erkölcsei.

Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vén kollégium legációs listájában, mivelhogy hivatalosan legátust sohasem kértek. De ha magától ajánlkozik valamelyik diák, akinek nem jutott eklézsia, vagy még nincs is soron: jószivvel látják. Apró gyermek voltam, amikor az első prédikációt elhadartam a kisbaconi templomban, s bizony, nem tudtam bevárni, amig a sor reám kerül: legényke voltam még, tizennégy-esztendős legényke, s mit gondoltam, mit nem, Virágvasárnapján felpattantam a Fecskére, elgaloppoltam (székelyesen mondva: elkaluppéroztam) a szomszéd faluba, egyenest Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkor én már olvasgattam táblabiró uraimékról: igazi táblabiró tipus volt Pethő tiszteletes. Rózsás, gömbölyü arc, hatalmas, pocakos termet, hosszuszáru pipa, talán csak a nevetős, gyermekszeme nem volt táblabirói. A felesége kedves öreg asszony: inkább „nagyasszony“, mint tiszteletes, ami nem azt jelenti, hogy minden tiszteletet meg nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett legátusnak a táblabiró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fogadott volna, hiszen öt prédikáció elmondása alól szabaditom fel. Ünnep szombatján már Pista, Fecske röpitnek Magyarhermányba, nyitott kapu vár, édesapám huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a kapuja. Igen, Pethő Mózes a pap, Pethő Mózes a – megyebiró. Valamint az én falumban minden harmadik ember Benedek, itt minden harmadik – Pethő. A tiszteletes is, a megyebiró is gyermektelen ember. Kár, mert mindakettő szép szál ember, mindakettőnek rózsapiros az arca, bár mindakettő öreg ember. A megyebiró Pethő Mózesnek már ezüstszinü is a haja. Vidámkedvü öreg ember Pethő Mózes, estére összegyülnek a házánál a jóemberei: báránytokány a vacsora, karcos bor a csusztatója. Egyszerre megered a nóta, csupa régi magyar nóta, diákos emberek nótái. Nem itt hallom először ezt az igen-igen szomoru nótát:

de meglep, mert csak diákoktól hallottam eddig. Ezek pedig mind fehérharisnyás, egyszerü székely emberek. Az egész faluban csak két nadrágos ember van: a pap meg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad, fehérharisnyás, az ősi viselethez szivósan ragaszkodó székelyek. A falu közvetetlen az erdő aljában huzódik el, hosszan, igen szük völgyben, kicsiny és sovány a szántóföld határa, annál nagyobb az erdeje. Ez az erdő – mindenkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó kezét a törvény, nem bir e néppel sem biró, sem szolgabiró, sem csendőr. Az erdő, a rengeteg erdő a nép hazája, mindene. Nyers, szilaj, dacos e nép, merő ellentéte az én kicsi falum szelidebb, jámborabb lelkü népének, de – itt következik a csuda: sokkal szorgalmasabb templomjáró, még a beszéde is oly kenetes, mintha folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb rend (s ez a nagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle mesterséget üz. Szere-száma nincs a kádároknak, a fazekasoknak, a kőfaragóknak. Erdővidék minden falujának van jellemző mellékneve: Hermány – kádározó, Kisbacon – kalácssütő. Amott a – szegénység, itt a – jómód.

Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép vallásos, kenetes, szorgalmas templomjáró. A kicsi legátus hirére szorongásig megtelik a templom, de alig kezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a karzatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mert megszánták a rabságát, hanem meg akarják zavarni a legátust. A veréb ijedten röpköd ide-oda, bele-beleütődik a falba, a legénykék vihognak, lent a nép háborog, nagy a megbotránykozás. Egy pillanatra megállok, aztán folytatom a prédikációt, a legénykéknek megnyúlik az arcuk: nem sültem bele, s ráadásul otthon, ha nem mindjárt a templom előtt, el is döngetik. Kimegyünk a templomból, a nép megáll, várakozik, én is megállok, akkor előre lép egy öreg ember, a kalapját leveszi, forgatja, én is leveszem, s az öreg ember cicomátlan szavakban megköszöni a gyülekezet nevében az „ünnepi szózatot“ s végezetül „engedelmet“ kér a legénykék helytelenkedéséért. Engedelmet s nem bocsánatot: a székelynek engedelem a bocsánat. Én „megengedek“, szent a béke, mire a fejérnépek körülfognak, össze-visszacsókolnak, aranyszáju meg aranylábu csirkémnek neveznek, közben itt-ott a tömegben döngetik a legénykéket. Sokan lelkemre kötik, hogy ünnep után búcsu nélkül nehogy hazamenjek, mert azt igen erősen szégyellenék, s én sorba is járom a házakat az egyházfival, aki egy üres zsákot szorongat a hóna alatt.

Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakos a vendégszeretete is. Minden háznál kell ennem egy-két falatot, megizelintenem a mézes pálinkát (haj, Istenem, mi lesz ebből!) – no, még egy falást! Szeresse! Ó, ó, édes Jézusom, de madárétü! – sopánkodnak, olyan szivükből sopánkodnak, hogy ellentállani lehetetlen. Hamarosan megtudom, hogy mire való a zsák. A zsák arra való, hogy: „mindenünk van, csak pénzünk nincs“, pénz helyett hát gabonával kedveskednek, a zsák meg telik, telik, én meg nevetek magamban: mit szól majd az édesapám, ha gabonával állitok haza. De hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy otromba rézpénzt, amelynek susták a neve, különben négy krajcárt ér az. Suszter tallérnak csufolják a városi népek. Van ezzel a pénzzel kapcsolatban csufolódó versike is: Azt mondja:

Igy is rengeteg pénz gyül össze, mert a táblabirópap egy pengő forinttal, a kántor ötven krajcárral pótolja a sustákot és a krajcárkákat, a zsák is megtelik, Pethő bácsi pénzre váltja, jóllehet tele a szuszékja: hazaviszek vagy tiz pengő forintot s első regényemnek a – csiráját.

Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Bodost: hegyek közül mosolyog a mi falunk felé, egy jó futamodás. Erdő boritotta hegylánc hajlik a falu fölé, itt már viaskodik a bolti posztó, meg a házi szőttes nadrág a fehér harisnyával. Ez már nem az az áradozó, kenetes beszédü nép. Mintha némi fanyarság ülne az arcán – miért? Jaj annak a falunak, amelyet szájára vesz a csufolódásra hajlamos székely. A bodosiak után kukukk-ot kiabálnak s ha kérded, miért, meg is magyarázzák. Réges-régen perelt Bodos Baróttal egy erdőn s végezetül abban állapodtak meg, hogy mind a két falu népe kimegy az erdőbe, ott megvárják, amig Barót felől is, Bodos felől is megszólal egy kakuk s amelyik falu kakukja tovább birja, azé lesz az erdő. A bodosi kakuk birta tovább, de hogyan? Ugy, hogy egy bodosi ember jóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az ő kakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást – igy lett Bodosé az erdő.

A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás után kikisérik a faluból.

– Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedves atyámfiai, – mondja a püspök.

– Megkérjük az engedelmet, – igy a megyebiró, – de mi minden kedves vendégünket elkisérjük az akasztófáig.

Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikor Bodos határán is állt az akasztófa. Ha – állt.

Most már kezdem sejteni, hogy mért rögződött a bodosi ember arcára a fanyarság. Folyton, nemzedékről nemzedékre csufolódást hallani: elkedvetleniti, fanyaritja az arcot. Ez az arc bizalmatlanul fogadja a köszönésedet: vajjon nem következik utána csufolódás?

A Budai család Bodos első családja. Az öreg Budai Károlynak három diák fia, a legnagyobb, József Pesten van, az orvosi egyetemen, s róla most csak annyit szabad elárulnom, hogy az övénél tanulságosabb, érdekesebb pályát nem sok magyar ember futott meg. De köti a kezemet, hogy én e pillanatban csak tizenhat éves kamasz vagyok s nem szabad róla többet tudnom: József orvosnak készül… Majd kitünik: a bodosi templomban sem azért a néhány pengő forintért mondtam el öt prédikációt. Sokkal többet hoztam el onnét: egy nevet, egy ismeretlen nevet, amelyhez most még csak ennyi füződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt:

*

Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember koromban sem állitottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa zöldelik a mi erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én gyermekkorom a karácsonyfát hiréből sem ismeri. A XIX. század elején gyujtják az első karácsonyfát valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház asszonya, hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár az Idő mutatója s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő dió, mogyoró, piros alma: a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha erre az egyszerü Szentháromságra emlékezem, szememből a könny kicsordul. A sirig kisér ez az édes emlék: Karácsony hajnalán a szabad kemence tüze karikás ágyacskámra világit, nyitogatom a szememet, s egyszerre csak arcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurul meleg kebelemre, oda kapok: alma, alma, piros sólyom alma! És ott áll édesanyám, fölém hajolva, mosolyogva, aztán megcsókol – melyik gyermeknek van ennél édesebb karácsonyi emléke?

De már nagy diák vagyok, a dombházi pap vendégszobájában virradok karácsony reggelére. Ellenállhatatlan vágy hozott e faluba. Megragadtam az első alkalmat, amikor én is válogathatok az eklézsiák közt: Dombházát választottam. Látni akarom azt a falut, ahonnét két kisbaconi diák hozott halálos mérget: szivében az egyik, – gyomrában a másik. Vajjon, mit hozok én? Még szeretem, igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám és Antal bús végzete, de a babonás félelmen győz a kiváncsiság.

Dombház nagy falu. Két temploma van: református az egyik, unitárius a másik. Látszik a népén, hogy Dombháztól már nincs messze Brassó. A jómódu gazdákon (és sok itt a jómódu) brassai posztó-nadrág, testre szabott kurta kacagány. A fejérnépeken selyemszoknya, prémes bundácska, a fejükön selyemkendő. Jól megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk, büszke a járásuk. Itt már nem egy székely huszár-család van, mint az én falumban, de sok. Az öregek arra büszkék, hogy ők „volt nemes székely huszárok“, az ifjabb nemzedék arra, hogy székely huszár familiák ivadékai. Van azonban a falu közepe táján egy nagy nemesi udvar is, mélyen bent, az uccától messzire magas kőház: az oszlopos tornácra vagy tiz garádics vezet. A garádicsok már kissé korhadoznak, de – kinek mi köze hozzá? A nagy kőháztól néhány lépésnyire egy hosszukás faház, van vagy tiz ajtaja, udvarra nyiló; minden ajtó egy-egy szobát jelent: vendégszobák ezek. Az udvar másik felében a gazdasági épületek, nagy csürök, nagy istállók, s érzem a büzéről: szeszgyár is van itt. Székelyül: pálinkamasina, s csak meg kell forditani, megvan a termelt folyadék neve: masinapálinka.

Az öreg tiszteletes ur előre kioktat, hogy a nagy kőház gazdája agglegény. Négy konceptust (ez az ajánlólevél neve) kell vinnem e házba: egyet a gazdának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos urnak, kettőt a házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kisasszony. Mindakettő megvárja, hogy kezet csókoljak neki. Mind a négy konceptusért a házigazda fizet, sőt ő fizet egy másik méltóságos urért is, aki azonban más telken lakik, az agglegény telkén és házában. A nagy kőházban lakó méltóságos ur is „már végzett“, – oktat ki a tiszteletes – a más telken lakó méltóságos ur is. Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos egyedülálló ember, de a másiknak van felesége, négy leánya – s ezeket mind a tekintetes ur élelmezi, ruházza. Igen, a tekintetes urnak nagy birtoka van s mégis csak tekintetes ur. Akinek nincs földje: méltóságos, akinek van: tekintetes. S mert a tekintetes ur tartja a méltóságosokat, nyilvánvaló, ugy-e, hogy a tekintetes ur előbb-utóbb ténsurrá hanyatlik?

Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszor indulnom kell a szószékre; elfog most is, amint a nagy kőház garádicsán följebb, följebb lépek. Jön velem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne velem, de kint marad a tornácon. Ő csak a konyhán keresztül léphet a – palotába. Félénken kopogtatok, döngős szabad-ra nyitok be.

A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagbaszakadt, barnapiros arcu, negyven felé járható ember. A tornácra nyiló ablak mélyedésében, karosszékben ül egy sovány, aszott arcu vén ember. Hálóköntös, hálósipka, nagy kerek ókuláré, hosszuszáru tajtékpipa, kezében egy kolozsvári ujság: a Kelet. Illő idétlenül meghajlok és bemutatkozom: van szerencsém bemutatni magamat, én vagyok az ünnepi légátus, a nevem… S átnyujtok egy konceptust az öreg urnak. Láthatóan jól esik neki, hogy őt nézem a ház urának, kegyesen átveszi a konceptust, mindjárt bele is fog az olvasásba. Közbe átnyujtom a házigazdának is, aki barátságosan dörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De alig ülök le, nyilik az ajtó, gyors léptekben szalad át az ebédlőn egyik öreg kisasszony, nosza, felugrom, elkapom a kezét, de haragosan kirántja, tovább rohan s becsapja maga után az ajtót. No, ez jól sikerült. Ujra nyilik az ajtó, belép a másik öreg kisasszony, az öregebbik, ez már nem szalad, lassan, méltóságosan lépked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi: Wie viel Uhr ist es?

– Három, – dörgi az agglegény bosszusan.

Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte meg a faliórán. Kezdem sejteni, előttem akarta fitogtatni a német tudományát. Akár igy, akár ugy, ennek az öreg kisasszonynak is elkapom a kezét s mielőtt elránthatná, becsületesen megnyomott csókot cuppantok reá. A kezehátát konyhakötényéhez dörzsöli, a konceptust átveszi – rendben van, ugy-e? S már kezdem ajánlgatni magamat, amikor ismét nyilik az ajtó, bepöndörül egy négyesztendős csudaszép leányka, repülve repül felém, aztán megáll előttem, felnéz rám nagy, okos szemével s kérdi: – Maga a kicsi légátus?

No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet is adtak nekem: a kicsi légátus. Kicsi légátus! A tizenhetedik esztendőt taposom s még mindig kicsi vagyok? Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok a kicsi légátus.

– Ugy-e, azért jött, hogy játsszon velem?

Mit feleljek rá? Azt felelem:

– Azért, szivem, azért.

Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy divánra dobálja, megfogja a kezemet, lekényszerit és – kezdődik a játék. Egészséges kacagásától cseng az ebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig tudok elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, hogy holnap ismét eljövök.

– Várjuk ebédre, – dörgi az agglegény. – A legátus egész ünnepen nálam ebédel.

Még sok háznál kell elhebegnem: van szerencsém… én vagyok az ünnepi légátus, a nevem… A nagy kőházból egyenest a „másik méltóságos“ úr házához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház. A méltóságos asszony fogad. Sovány, öregedő asszony, feszesen ül a diványon, kezét mereven nyujtja előre, a kézcsókot s az ajánlólevelet kegyesen fogadja. A szomszéd szoba ajtaja kinyilik, de csak annyira, hogy egy leányfej kikukucskál, aztán vihogva huzódik vissza. Következik utána a második, a harmadik, a negyedik leányfej, mind vihogva huzódik vissza; az ajtó becsukódik, hangos kacagássá csendül a vihogás – ez nekem szól. A kicsi légátusnak, a magyarruhás kicsi légátusnak. Én sem gondolok arra, hogy is mernék arra gondolni? – ők sem gondolnak arra – hogy is gondolnának? – hátha találkozunk még az életben valaha, amikor ők igen szomoruak lesznek s én – akkor sem fogok kacagni. A búcsuzás pillanatában nyit be a méltóságos úr, vállán kétcsövü fegyver, szó nélkül akasztja szegre, a feleségét köszönésre sem méltatja, alig fogadja az enyémet: mintha én volnék az oka, hogy ma nem lőtt nyulat.

Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszteletlenül nyilatkozik méltóságáékról: minek is fárasztják magukhoz őt is meg a légátust is, amikor úgysem ők fizetnek a konceptusért, s amikor még csak egy pohár pálinkával sem kinálják meg őt.

– Tudom, a légátus urat sem kinálták meg.

– Nem.

– No, ugy-e?

Utközben csinos, uj kőház tünik szemembe, bizonyosra veszem, hogy ide is bemegyünk. Kérdem: Kié ez a ház?

– A tekintetes úrfié.

– Hát ebben ki lakik?

– A kisasszony.

– Miféle kisasszony?

– A tekintetes úrfi kisasszonya…

– Úgy…

– Neki épitette ezt a házat. Egyesegyedül neki.

– Úgy…

– E miatt lőtte meg magát nemrégiben egy légátus.

– E miatt!

Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szivéhez! Szeretnék berohanni, a szeme közé vágni valamit. Mit, ugyan, mit? De ide nem megyünk be. A kisasszonyt nem illeti meg a konceptus.

Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjel nem tudom lehunyni a szememet. Hajnalban nyom el az álom.

Másnap délben a tiszteletes ur, a tiszteletes asszony meg én együtt megyünk fel a palotába, udvari ebédre. Az öreg tiszteletes ur is, a felesége is oly leverten mendegélnek, mintha vesztőhelyre vinnék. De úgy van megirva a Sors könyvében, hogy minden sátorosünnep első napján a délebédet a „palotán“, nagyúri társaságban kell végigszenvedniök. Amikor belépünk az ebédlőbe, egy szétrugott hangyaboly képe tárul elénk. Káprázik a szemem: ekkora úri társaságot nem láttam még egy csomóban. Messze vidékről jöttek atyafiak, jóbarátok, férfiak, nők, öregek, fiatalok, mind gálában: nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni. János a házigazda neve. Velem, szerencsére, senkisem törődik, csupán az én játszótársam, Bellácska. Ahogy megpillant, lelkendezve szalad elém: Kicsi legátus! Kicsi légátus! – hurcol a divánhoz, leültet, aztán, hopp! az ölembe ül, gömbölyü kacsójával cirókálja, morókálja arcomat s kihizelgi belőlem a tegnapi mesét. Az öreg tiszteletes idetipeg, odatopog, egyik-másik úr vet egy-két szót neki. Sokkal keservesebb a tiszteletes asszony dolga: mint egy vérvörösre festett bálvány ül egy kis diványon, egymagában. Nyilvánvalóan kegyetlenül szoritja a füző nekiterült testét, vérvörös arca a rendesnél is dagadtabb. A kisasszonykák rá-rápillantnak, összevihognak – ki mártir, ha ez az asszony nem az? A legöregebbik kisasszony, a ház úrnője, öt percen belül háromszor is megkérdi: Wie viel Uhr ist es? – végre kisül, hogy „schon zwei Uhr“ – az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyet mutat a tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletes urnak, amin én igen elcsudálkozom. De hát én tudatlan diák vagyok: honnan tudnám, hogy az egyháznak szól ez a kitüntetés?

Két igen hosszu, igen széles asztalra van teritve: az egyiknél az öregek helyezkednek el, a másiknál a fiatalok. Természetesen, én a fiatalok asztalánál kapok helyet, az asztal végén. De sebaj, egy az, hogy „az utolsókból lesznek az elsők“, más az, hogy nekem van a legbájosabb szomszédom: a kis Bellácska. Hiába teritettek neki külön, egy kicsi kerek asztalnál, kierőszakolja, hogy a kicsi légátus mellé ültessék. Két divánpárnát tesznek alája s Bellácska oly büszkén ül, mintha ő volna a ház úrnője. Háta mögött egy szomoruképü „kisasszony“, de Bellácska azt sem engedi, hogy a kisasszony szeletelje fel a hust: a kicsi légátussal szeletelteti fel.

Az aranyifjuság idő sorrendben helyezkedik el az asztalnál. Van itt „kész“ gavallér és „kész“ kisasszony, kamasz urfi, serdülő kisasszony. Isten tudja, hányan vannak, kik, mik, csak sejtem, hogy vannak köztük diákok is, de mind más kollégiumba járnak, s igy egyik sem vesz tudomást rólam. Balkézre tőlem, az asztal hosszában az utolsó, nálam magasabb legény, ügyet sem vet rám: a szomszédjának, egy serdülő leánykának csapja a levet. De három nap – sok nap, megtudtam, hogy a kurizáló diák egy osztállyal alattam jár s ott is – ismétlő. A kisasszony a „másik“ méltóságos ur negyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza Brassóból, ahol van valami különös nevü magánleányintézet: itt tanulnak meg a környékbeli kisasszonyok zongorán klimpirozni s innét hozták azt a tudományt is: Wie viel Uhr ist es? Bennem egy egész sereg Schiller-költemény van elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de lelkes arccal szavalom a Glocke-t; forditani próbálom Moliére vigjátékait, sikerül is a Les précieuses ridicules-t Nevetséges kedvesek-re magyaritanom, de hát ez akkor éppen jól volt igy, ugy-e? Az a fontos, ugyebár, hogy én ezek közt most az utolsó vagyok s majd valamikor első leszek?…

Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség. Rajtam kivül egy lélek sem mozdul el az asztaltól, egyedül megyek a templomba. Az uri társaság az asztal mellett marad. Az ebéd belenyulik a vacsorába. A templom mégis tele, csak az urak székei tátonganak üresen. Elmondom a mondókámat, künn, a templom előtt, itt is várakozik a nép: az a szokás Dombházán, hogy a legátus rövid beszédben üdvözölje a hiveket, megáldja az ünnepet, s a megyebiró válaszol reá. Ez a szép szokás, – jó szokás, a diáknak ez is jó előkészitő iskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtönöz. Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült a rögtönzés, sokkal jobban, mint a Précieuses ridicules magyaritása. De elém áll egy tisztes öreg székely, fehér harisnyához, régi egyszerü viselethez ragaszkodó, mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy huszárpajtása volt az édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban is van vele.

– Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram.

Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekem a meghivása. Mendegélünk kettesben, meg-megállunk itt is, ott is, egy-két szóra, aztán megérkezünk a házához: régi módi, magas fedelü székely ház, galambbúgos kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar. Ennek a háznak egyetlen garádicsa sincs, de érzem, hogy szilárdabb a fundamentuma, mint ama nagy kőházé, melynek tornácára tiz garádics vezet, ahol ma éjjel kártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg ember arra felé, ahová a két méltóságos ur már rég eljutott… Nagy, tágas szobában régi módi fejkötős öreg asszony fogad. Éppen most gyujtott lámpát; jó nagy függő lámpa ez, bevilágitja a szobát, de ég a tüz a szabad kemencében is: enyhe meleg árad szét a szobában. Az asztalt éppen most teriti egy fiatal asszony, az öreg asszony menye. Ugy látszik, itt is sok vendég lesz ma, mert hirtelen pillantással a teritékek számát tiznél többre becsülöm.

– János-napot tisztelni jőnek a „cselédeim“, – magyarázza öreg Tőkés János.

– Isten éltesse, János bácsi.

– De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével, itt is marasszuk, – mondja az öreg asszony – Ugy-e, itt marad, lelkem? És el kezd kérdezősködni édesanyámról s édesapámról. Ha Brassóba mennek, mindig „benéznek“ ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be!

– Ez a legkisebb fiunk felesége, – mutat az öreg ember az asztal körül sürgő-forgó éfiasszonyra, aki pirulva vet egy pillantást felém.

Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak.

Bejön a legkisebbik fiu is, a kicsi gazda. Szép szál ember, már halad a világgal: brassai posztónadrág feszül rajta.

– Elláttátok a marhákat? – kérdi az öreg gazda, miközben a fiatallal kezelek.

– El, édes apámuram, el.

Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje van öreg Tőkés Jánosnak: mind nagygazdák – székely értelemben. Mind tisztességtudók, barátságosak; mind ott voltak ma délután a templomban, s mind igen jól esett a szivüknek, hogy a legátus vérükből való vér s olyan szépen – szavalt. És ők is, ha Isten megsegéjti, tanittatják a fiaikat, hogy a világtól el ne maradjanak.

Im, ezek öreg Tőkés János „cselédei“. A kisebb cselédeknek, az unokáknak még ágyban a helyük (ugy nő a gyermek), de jönnek vendégek is: öreg komák, öreg sógorok, köztük egy feltünő szép, daliás, barnapirosarcu, sasorru – csak diszmagyar kellene rá s bátran rápingálhatnák arra a képre, amelyen bolond nagy urak „életüket és vérüket“ kinálják fel Mária Teréziának. Sikó István a neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját, szivből sajnálja, hogy a legátus ur nem volt ott, mert az édesapjának ő is huszárpajtása volt. De hát az a székely szokás, hogy nem hivunk vendéget névnapi vacsorára, ám aki megtisztel, „jószivvel lássuk“.

Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen sajnálom, hogy nem voltam ott.

Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi szőtt abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs zavar, ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak – lám, délben még utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a három fiatalabb – fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik – mondják tréfásan – az étel „párájával“ kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik a vacsora, kolbász káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül az asztalra a sok minden jó, minden, ami csak egy „megtojult élet“-ből[13] eléállitható. Töltött káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács, felvirágzott „tortáta“, – mi kéne még, ha volna?

Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés Jánost. Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés János bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak, hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az Uristen, hogy Tőkés János bátyámuram még sok számos esztendeig melegitse házát s házanépét. Felemelkedik erre Darkó Áron, „küzsdég“ (magyarul: kistermetü), eleven mozgásu s pergő beszédü ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló, poétás természetü. De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat, egyszerü prózában. Ám ez a próza gyönyörü költemény a szántó-vető emberről, „akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard“; akinek minden sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az égbe. Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden javaival, mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó István, hogy a nap lementében is melegiti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés János bátyámuram szüve: hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret!

– Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn „a palotán“? – kérdezem magamban. – Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép gondolatok csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak.

– Szól a bánda a palotán, – szólal meg egyik Tőkés fiu.

– A brassai bánda huzza, – folytatja a másik.

– Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a dinom-dánom.

– Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, – jegyzi meg Darkó Áron.

– Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, – folytatja Sikó.

– Csak adja, megvellegetjük, – mondja valamelyik Tőkés fiu.

– A miénk a jövendő! – kiált lelkesen a poétás Darkó. – Nincs az a sok, ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne nagyobbodjon.

– Ügyekezettel, – egésziti ki öreg Tőkés János.

– Ügyekezettel, – hagyja helybe Darkó Áron.

Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, kártyáznak, isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész uri társaságból csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. De ott van az egész Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s áhitattal hallgatják szózatomat arról a gyermekről, akiről imigy énekeltek az angyalok:

És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes bölcső láttán szivük elszomorodik:

De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket vigasztaló ének:

Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel ékesitett szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es“ öreg kisasszonynak vajjon tetszett-e?

Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az egész társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. Egyik-másik ur komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszitettek éjjel. Csak két ember volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek „emberek“: Bellácska meg a kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felrázni a szomoru társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert felszabaditotta a – jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a – királlyal.

Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. Ez a társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem akarja látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered…

Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés Jánosoké.

*

Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása – virágok fakadása hirdeti az Idő gyors szárnyalását. Virágfakadás… Ugy szeretnék már – szeretni! Már szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csak annyit tudok, hogy ő volt a diákbál – királynője. Lám, diák vagyok, nagy diák, kifelé áll már a szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén kollegiumnak, de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi, bátortalan, szemérmetes. Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, – nem megyek. Egy kis emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem fontos, ugy-e? Fontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és illemtanár. Három fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni – nem illik. Mind a három illemszabályt meg tudnám tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt, amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott megtanuljon – táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtásaimat, akik kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar nadrág, kin pantalló, – már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon, „kvekker“ a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, a szmoking előhirnöke. Frakk még nincs. Itt legalább nincs. De van már köztünk egy olyan gavallér is, aki reggel papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött fejjel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általános bámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa – csuda. Ennek az ifjunak már lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám: nagy szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, tehát bizonnyal tudta, mit csinál.

Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel hazajöttek a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve megdöbbentett, mert az a leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Hallom, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsi a lába, hogy beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el első és utolsó szerelmemet, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem éjszakájá-t dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s a fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek légátus.

Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül. Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd falu már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egy dombon ülő nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, egymaga lakik ebben a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő szép ember, magas, karcsu alak, finom arc, egész megjelenése városi gavallért mutat, nem papot. Lágyan csengő, behizelgő a hangja, emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend nekem, mert azt hitte, nem kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az apostolok szekerén jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért idejöttem, s már füllentettem miatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi vakációra, egy az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom, mert nehéz, szörnyü nehéz az – érettségi egzámen“. Az első eset, hogy nem édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit tudok, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dióhéjba is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változóruhámat, igy vágok neki az apostolok szekerén a félnapi járó utnak. Már pantallós diák vagyok én is, lakkcipő a lábamon, ami tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen alkalmatos. Szóval „megcsinált“ gavallér vagyok, mint Háry János. Szerencsére, nem kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü ember a falu népe, csak a papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy: a bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. Abban a faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. De van még ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnek gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.

Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó aljában huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha nem akarná is, a szorosan egymáshoz bujt házikókat le kell néznie.

Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, kopogtatok be az ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, barátságos arcu nő fogad: a ház asszonya, s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is.

A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De hol láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, fekete szem van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek.

– Benedek? – kérdi az anya.

– Az.

– Nem kisbaconi?

– Az vagyok.

– No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak?

– Ó, hogyne.

– Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám testvérének volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép leányt. Vajjon kihez ment férjhez?

Mondtam én:

– Az édesapámhoz.

– Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a – néni. Hallod, Ilona? Hiszen akkor ti másodunokatestvérek vagytok!

Ilona megfogta kezemet.

– Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e?

– Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly ismerősnek mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet.

– De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván azért, hogy a kuzin el ne bizza magát.

Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha most itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? – tudom, ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tette egykor, kis fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, nem, ő volt a szebb, nem én!

Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem gondolok arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a part, ahol majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünk egymásé, – kinyilt a virág, az első szerelem virága!

Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.

Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi papné lett.

Ilonának ott igen szomoru volt az élete.

Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen szomoru volt az ő élete.

Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az uram!

Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona megérdemel tőlem egy könnyet.

Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem első virágát.

A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az illatát.

Aludjál csöndesen, Ilona.