ÖTÖDIK FEJEZET.

Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek megfiatalodtak.

Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most, fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam. Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok fészke volt…

Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő Gergő.

– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!

Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a kenyeret, utána a bort.

Ó de jó lesz, ó de szép lesz!

Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak:

– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem…

– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében.

Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.

Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze, oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu, kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:

– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen. Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e, nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.

Csakugyan ez volt a „való igazság.“

Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal. Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik: gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.

Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom, nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő, régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét.

De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe: ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni találkozója.

Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős, de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is, gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt, folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett.

Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül, amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek. Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is. Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló, korán hervadó.

Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!

De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak, búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja: vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte: korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.

Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.

– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?

– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen, megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!

Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel, aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is. Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember, sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön, koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen látta még futni emberi szem.

Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére. Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:

Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt. Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt, vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most. Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:

*

Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga, magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok, szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom, hátul ül Ádám s a pap fia.

Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk, búcsuzkodunk.

Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled, kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp, hopp! nemsokára karjai közé repülök…

…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából! Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart. Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:

És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba), Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet…

Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam. Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is! Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával. Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.

– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.

Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.

Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák Világos előtt született, az a két kisfiu pedig Kufstein után. Ott sinylődött szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar szabadságért harcolának…

Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén, nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt, ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen, ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely falu.

De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely, különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom, még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől. Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni. Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő, növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák. Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván. Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik népemnek ez a kis kulturhistória…

Tovább! Tovább!

Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek. Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás, parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép, nagy – bolondság.

Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!

Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut, hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás: Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát…

Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli, „terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten – minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!

Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna, megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.

– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok, ide!

Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:

Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát, aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy – és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?

Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: 1867. Ennek az esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…

– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton. – Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk, nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok, körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy zúgva zúg belé Réka erdeje:

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s megtoldják:

– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.

– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén, diadalmasan zendül bele az erdőbe:

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves, öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart. Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok, amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik, lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából), elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla: öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir az imádság:

De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni, hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet valamit – az apja miatt?

– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán a gyülölet, a megvetés villanását.

– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!

– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.

– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken kérdeztem:

– Mit vétett az az ur, édesapám?

– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.

– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy éles gyermekhang.

Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat, amiről én nem tudok!

Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként, még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló? Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.

Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott. Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba, mint a baglyok meg a denevérek.

– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur, hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.

– Meghalt. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen.

E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.

– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt. Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta fejemet.

– Ne félj, édes fiam, én nem haltam meg. Nem, fiam, nem.

Lám, lám, az a meghalt élő ember de megzavarta ezt a felséges szép ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott, hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!

Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?

„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere. Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek egyenes és szinmagyar volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László!

– Ez az ember! – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.

– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.

Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem lesz itt sötétség.

– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a kopók:

– Imé megvirradt!

És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy, s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen összehordtak, felzendült ujra meg ujra:

Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt danolták az öregek:

Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat, lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos, szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!

De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé. Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.

Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.

– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a kollégiumba.

– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.

Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a homoródujfalusi unitárius templomot…

Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!

Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve, Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton. Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek:

De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt, régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?…

Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja, hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.

Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények. Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon, csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány tanyázott ottan.

– Sunt latrones? – kérdezte a császár.

Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud latinul. Hát igy felelt:

– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó latin, a másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás vezérét.)

Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük. Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok:

Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges kacagásra fakadjanak!

Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák az urak.

– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.

– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – élt Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány ezüstpénz, s kérdi:

– Ugy-e, bácsi, ez pénz?

– Pénz hát. Hol találtad?

– Itt turták ki a disznók, né!

Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz gurul szét a földön.

– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke.

– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – s hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.

Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.

Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan. Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá kell mennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogy teljes hét esztendeig vársz reám, addig a kezedet másnak nem adod. Az asszony megesküdött. Tamása meg világgá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy gazdához beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltól késő estig dolgozott, éjjel azonban sirt, mint egy szerelmetes legény s imádkozott, mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott kakukszót, zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu öregek, „szép asszonyok“,[11] akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép asszonyok“ körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük… Nappal sem volt nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, „szép asszonyok“ táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a szin alatt, rettentő forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy valósággal muzsikált. Kapta-fogta magát s nagy haragjában a forgószél közé dobta a fejszéjét. No, ha közé dobta, el is tünt a forgószél, de a fejsze is, mintha föld nyelte volna el.

Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása Márton a gazdájának:

– Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek megigértem, hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő pedig megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét.

– Mehetsz, fiam, – mondta a gazda – de én meg hét egész esztendőre fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy petákot sem fizetek.

Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson egy krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá a felesége egy-két hetet.

Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este egy gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, még vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé telepedtek, diskuráltak, közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét vett elő s furni, faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, – hiszen ez az ő faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanem valaki más az ő háta mögött, vékony, sipitó hangon: – Ne azt kérdezd, honnét került ide ez a fejsze, hanem azon gondolkozzál, hogy holnap reggel kilenc órára hogy s mint érsz haza!

Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két hosszu fog lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá.

– Miért kilenc órára? – hebegett Tamása Márton.

– Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor esküszik.

Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi járóföld Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a boszorkányos házból! De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot orditott, hogy remegett a ház belé: Hazamegyek holnapra, ha belehalok is!

– Haza, ha én hazaviszlek! – kacagott a boszorkány.

– Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? – kérdezte Tamása.

– Semmivel, – felelte a vén boszorkány. – Aki hét esztendeig hü volt a feleségéhez, annak minden jó lélek adósa.

Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, kettő, beleültek a rostába, a vénasszony valami verset pusmogott s a rosta már fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc órakor leszállt itt, né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor indult a násznép a Tamása Márton udvarából a templomba.

– Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné! – kiáltott torkaszakadtából Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát, Uram, Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

– Hová lett a vénasszony? – kérdi Tamása nagy álmélkodásra.

– Itt vagyok, én vagyok – mondta a leány s nézésével ugy megigézte Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a násznép már közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.

– Bocsáss, te drága lélek! – könyörgött Tamása Márton. – Ne kelljen saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét.

– Jól van, – mondta a szép asszony, – elbocsátlak, ha megfogadod, amit mondok.

– Megfogadom, meg.

– Ne dobj a forgószélbe soha semmit.

– Nem dobok, nem.

– Járj békével, – szólt a szép leány s eltünt, mintha föld nyelte volna el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét vették volna, folyton kiabálva: – Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné!

Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett többet mondania: tartóztasd a hitet, ahogy meglátta az asszony az urát, sirva borult a kebelére…

Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn felejtkezett a karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem sietős. Szép lassan mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn bekigyódzik a karaván a sikságra, mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egy kicsiny házba zárt sóskut is sejtteti, hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu szélén, egymagában mélázik egy öreg kastély, közel hozzá egy még öregebbnek a romladéka: mindkettő a Kornissoké hajdanában… Ma látom az első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később, sok-sok esztendő multán e kastély kertjében vélem játszadozni a Szentpáli-család gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús regényét…

Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az utolsó szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős a neve. Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került emberről: Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édesapám a recsenyédi kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a Homoród vize, elárasztotta a rétet, ugy elárasztotta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egy kutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya tetejére, ott kuporgott, ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását. Lám, lám, igy tette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya… Balra, magas hegy tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg egy mosolygó kis falu: Bágy. Látom a templomot, templom mellett Isten szolgájának hajlékát, – ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb epizódja?…

Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly képen akad meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot vastag, magas kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, sötét szemek merednek reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben sok templom körül van ilyen magas kőkerités: emögé huzódott a falu népe az ellenség elől. Azok a likak meg arra valók voltak, hogy ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk. Mindjárt történetet is mond, igaz történetet abból az időből, amikor a tatárok Erdélyországba betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor nevü ifju, akit leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja volt, mint egy leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a haját, még pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is szinte földig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatárok, s leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer, alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották a tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor mindenütt a nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de hosszu haja belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort megölték…

Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre egy napi járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek, aki most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, amikor majd könyvet ád a kezébe egy tudós professzor, s az olvasás dönti el: beirja-e a harmadik elemibe?

Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó végén! Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja édesapám: ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának tövében Patakfalva. Mind a diák leugrál a szekérről, egy kis hadsereg mássza meg a hegyet, itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a tetőn utszéli korcsma hivogat, de itt csak egy hirtelen lehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az utasok, aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgykatlanban szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony, kinos lehet innen a kikapaszkodás. Olyan ez a kis falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet a hegy tetejéről dobott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye- és meggyfa: e három fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket, ártalmas szelektől védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi meggy és cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires nekem Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg épségben az ősrégi székely „regős ének“:

Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, ami nem csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől.

Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve. Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny, árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is, néha-néha prédikál is…

Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk Felsőboldogasszonyfalva mellett, széles mező terül elém, széles mező közepén igazi folyó: a Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkbe ráncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejével, reám meregeti éktelen nagy szemeit. Micsoda félelmetes szemek: ezekben – csak baglyok tanyázhatnak. Vajjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem könnyelmü kockázatával egykor majd megmászom, vetélkedésből, mert különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek a mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak. De átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt félelmetes, nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg vadkörtefa, – no, körtefa, te se gondoltad, hogy majd egykor, őszbeborult fejjel verset ir rólad ez a csudálkozó gyermek…

Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk majd ide! Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely értünk jön, s visz haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulni a hegy mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, onnét ellátunk Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az árvátfalvi fordulót, amig a szemünk könnybelábbad – vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske! Már hallik is a Fecske csengettyüje…

Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündérvárost“ egy kopár hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy, féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagy épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, ridegen áll egymagában: a kaszárnya ez. A „császári-királyi“ kaszárnya. Persze, német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas terjeszti ki védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, egész szélességében átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: sorompó. S most tudom meg, hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral vámol meg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabad véges-végig rázatni magunkat a döcögős kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már gyujtogatja egy létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony, sipitó hangon ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici kutyácskákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s osztrák tisztek hozták magukkal… Végtelen hosszunak tetszik nekem a nyilegyenes botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány egyemeletes ház itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy kevés van azok közt oly szép, mint a Gábor bácsié. Hát ez a tündérváros? De fordul a szekér, elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac szélén égnek mered kettős tornya a barátok templomának. Talán itt kezdődik a tündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot is: csak egy tornya van, de ez aztán torony! És – és – szembe vele egy komoly, igen komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a szivem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé: előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas legények is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk felé össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagy épület már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből kandikálnak ki, s tetején karcsu torony, karcsu toronyban két csengettyü – be szeretném, ha megszólalnának!

Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a tetejéről néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, emeletes ház: a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is, szembenéz egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép gondolat!

Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. Lejtős udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy fazsindelyes, tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületes csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: az ő felesége sok diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén kollégium ád majd szállást nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az ingecskémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli…

Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy a kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek ottmarasztanak éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékényt teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész volt az ágy.

Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve hallgatom beszélgetésüket.

– A jó Isten megsegitett, – mondja Felméri uram. – Két fiam van: az egyik most Angolországban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön a nagyobbik fiam, professzor lesz valahol…

Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram beszélt, Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles pedagógus.

Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban aludjam át az első éjszakát, melyben a Nemzeti nevelés irója született?

Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához vezettek el „felszabadult“ pajtásaim. Ők beléptek a kapun, én visszafordultam. Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: miért.