TSONG-NU.
Reading edition
(Historiai novella.)
Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?
Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország legutolsó széléig; – végig hajtottad legelő méneseid a Don és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvő birodalmat.
Byzancz érczkapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a keleti Róma birodalmát.
Párist, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elől, s a chalonsi mezőn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.
Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is voltál, láttad őt remegni, láttad könyörögni.
És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál, ott is megismertetéd magadat.
Hol a mennyei birodalom, China, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam mellett Pecking áll porczellán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél, évről évre adódat megkérni.
A chinai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mértföldnyi hosszúságú kőfalat, minden nyillövésnyire magas tornyokkal.
De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.
Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek myriad és myriad lovas csapatjaid, ott, a hol senki sem várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.
A hunn raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztül úszta.
A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had elől.
A hunn paripák ismét a menyei birodalom földén dobogtak.
Ekkor a császár Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem volt elég magas, melyről beláthatta volna hadainak terjedelmét; – e roppant sereggel indult a hunnok ellen.
Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit, maga középre állt, a hova semmi nyil nem juthatott s odavárta elleneit.
A hunnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.
A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.
Ez idő óta adót fizetett a menyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat, selymet, porczellánt és a legszebb hölgyeket.
Ez így tartott éveken át. A hunn nép nem szántott, nem kereskedett, nem szőtt, mégis gazdag volt és pompás.
* * *
Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidősebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.
Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát lenyakaztatá, miglen egyedül állott a trónon.
Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszáz-millió főnyi népen uralkodék, s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hunn követek épen akkor érkeztek oda a sarczolt harácsot átvenni, mit a meghalt császár mandarinjai eleve nagy gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót aranynyal és ezüsttel.
Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, a hol a hajók állottak.
– Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, monda nekik, s azzal inte a mandarinoknak, hogy sülyeszszék el a hajókat.
A mandarinok az ijedtségtől elsáppadva hullottak térdre a császár előtt, könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi kincset.
Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit s azzal maga ment a hajók fenekét megfúrni, a szittya-követek szeme láttára sülyesztve azokat a víz fenekére.
– Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat vigyétek onnan a vas-bányákba; nem aranynyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.
Úgy lőn, a mint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.
Fegyver lett elég, de ember nem volt, a ki azt viselje.
A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész volt, vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől, csak a katona volt ritkaság. A ki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.
Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövő-széket össze kell törni, a porczellán kemenczéket bedönteni, a kereskedők hajóit elsülyeszteni, a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani meg.
Úgy lőn, a mint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyem-szövőszékek, a himző rámák, az üvegfestő műhelyek, a porczellán huták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték tövestül a theafákat, a kaucsukerdőket; széthasgatták a kereskedőhajók bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul városra kergették a kigyótánczoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat; összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekonczolták a hajcsárok tevéit; hasba szurkálták, a kinek a hasára arany, vagy kék, vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; – volt űzés, hajtás az országban; a nekiszabadított katonák a kit elől-utól találtak, sapkáján keresztülhuzott czaffjából, vagy füleiből vagdaltak el, – pedig chinai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az országban, mint a földmüves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú ásó, melylyel a chinai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát beleszóratta a folyókba, tengerekbe.
Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu hadseregébe állani.
Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.
Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy husz millió lélekből álló nép.
E tartománya volt Chinának mindannyi közt a legszebb, leggazdagabb.
Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és theaültetvények, rónáin leggazdagabb volt a rizs-aratás, kikötőiben legtöbb hajó fordult meg, tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei voltak kenyérfából és banaánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.
Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Peckinget; porczellántornyai, függőkertjei, festett palotái, szines üvegházai, csigákkal kirakott utczái, bronzból öntött kigyói, szökőkútjai, kalapfödelü pagodái ép oly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt himzettek legszebben selyemre, itt szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint lehet az üveget hajlékonynyá tenni, az aranyat rózsaszinűre, az ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porczellánt, mely szikrát adott, mint a tűzkő, s melyet hajlítani lehete, a nélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában hire sem volt; s midőn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal; a theakereskedőket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, a mint a bazárok előtt keresztbe vetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony fapálczával rakták szájukba a halból, zöldségből s gyümölcsből összefőtt ételt; amott egy kötélen tánczoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább tánczoló bajadér vonja magára a bámészok figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól meghizott kutyákat s pórázra feltűzött kövér patkányokat, a chinai nép legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utcza közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyában, tízhúros hangszerét pengetve rózsaszinre festett ujjaival, lábacskái, mik a selyem redők közül kilátszanak, a szánkóorrú papucscsal együtt alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bőujjú kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy két lábra állított rézvadkan előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kigyótánczoltató énekli ördöngős danáit, mik kényszerítik a csörgőkigyót farkára állani s sziszegve tánczolni köröskörül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselőnek, kinek feje fölött hosszú nyelű napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy czafrangos palankinban czepelteti magát egy kényes, elhizott mandarin, felálló hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a theás ibriknek, vezetőjük fejéről pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak czikkczakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítni, vagy dárdát, melynek hegye kigyófark alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, melylyel a forróságot, legyeket űzi magától.
De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, piczi lábaikkal, epedő, hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arczaikkal, gömbölyű vállaikkal; sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ők, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni, s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkődni, az övet úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú bő patyolatujj senkinek sem illett oly jól, mint ő nekik.
Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedők, a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.
Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni, s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem thea-ültetvénye, sem bányái, sem szövőszékei, sem porczellán-hutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek mindent.
Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, a ki a Quenn-Hinn tartományban lakott; a ki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, a ki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nő.
A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a legyező helyett nehéz paizst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambuszszal vertek a hibázó talpára s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.
Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, a melyből való volt s jaj volt neki, ha elő nem teremté a szökevényt, – a földdel tétetett egyenlővé.
Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingből való ifjak.
Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midőn az engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió lakosú városra, hogy semmivé legyen!
És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete végrehajtására.
Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez s még nem akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne teljesítette volna.
Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, a helyett hogy lerombolta volna apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piacz közepére egy nagy, rézből öntött fenevadat állíta föl és aláirta: «e vadállat Tsong-Nu», s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védni.
Tsong-Nu három napi bőjtöt hirdete e hir hallatára az egész országra, mely idő alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piaczokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem maradand meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.
A bőjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül torlódott össze, ott kellett neki magát védni, vagy elveszni.
A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, a nélkül, hogy egy házat elfoglalhatott volna belőle. Szerencséjére a scythák messze fenn az obi jeges partján táboroztak ekkor s nem értek rá őt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá.
De az ellentállás megtörhetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító gépei a mázsás sziklákat bástyáikra s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet később Európában Schvarcz Berthold fedezett föl, fölvetteték őket a levegőbe.
Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint a mennyi a várost védte. Ekkor ő is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ő a városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.
A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében s néhány nap alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utczáit, ledönté a földsánczokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá furt tűzaknákat.
Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő vízár elől házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat s utczáról utczára foglalák el a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.
A kétségbeesés e pillanatában fölgyujtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok csatája közt vítta ki utolsó harczát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népből nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.
Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lőn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld szinére, a kőhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nem sokára a hely, hol a büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva, melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kőre e szavak lőnek irva:
«Itt volt Lieu-King város!»
Egyéb semmi. Száz mértföldnyi kerületben üres volt és laktalan a vidék.
Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam mellett, melynek szegletköveire ez volt irva:
«Itt van azon népnek bölcsesége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!»
Az egész vidék erdői felgyujtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi állat sem oltja szomját.
A Quenn-Hinn tartomány megszünt lenni.
A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.
Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendős hajadont, ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége bűbájával egy perczre még a boszút is elaltatá annak szivében.
E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek el, s kinek arczán még piroslott családjának ráfecscsent vére, midőn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.
A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek voltak egész Chinában.
Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arczán a bársonyos virághamv, ajkain ama részegítő hőpirosság, mely el tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól, hogy egy perczig ne abban gyönyörködjék, hanem ő benne.
És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt s kettős gyönyört érze, midőn ajkai annak égő arczát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.
A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt százezrek sikoltása hallék, Bil-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak; ő pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.
A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arczát festette pirosra; egyik szebb volt mint a másik, rózsaszinű folyam, rózsaszinű ég, rózsaszinű leány, – ott egy letört ország, itt egy letört menyország.
Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szivének dobbanásait.
* * *
Lieu-King pusztulása után néma lőn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyű példa előtt s hallgatva teljesíték a kényúr parancsát.
Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, – megteendék. Ha azt kivánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák s medrébe narancserdőt ültessenek, kivitték volna.
Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté seregeit s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába, a hunnokat saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.
A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a császár előtt és nem mertek szólni.
Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. – Mielőtt összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak nőni az alatt, a míg ő oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára s föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy a mely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.
S akkor útnak indult.
Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió harczosból állott az, a számtalan paripák felhőket vertek porból a légbe; az élelemvivő tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.
A mint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szivök megesett rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.
Ott arczra borult Tsong-Nu arany trónja előtt s fölemelve kezeit, ellentmonda néki.
– Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öcscse, holdnak bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füledből a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó te néked Scythiába általkelned, hogy a hunnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévő is azok közül messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdők, élelem nélküli földek; mert a szyttya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözőit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a hunnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha «tó»-nak nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat oh hatalmas uralkodó, és ha már harczolni akarsz a hunnokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők és nem kivánják, hogy te elébök menj.
Tsong-Nu végig hallgatá a bölcs beszédét s akkor leüttette fejét.
Azzal paripájára ült s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott:
– Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettető győzhetlen bajnokok! Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt visszavigyük nekik. Előttünk áll Scythia, zsákmányoktól gazdagultan, a hol tej és méz folyik, s zengő almákat terem az erdő; hátunk mögött marad Tat-Sin-Koung2) elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára, s ne kivánjatok itthon maradni; – palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb palotákra, illatosabb füszer-erdőkre fogtok ott találni; – ötven hajót sülyesztettem a sárga folyamba aranynyal és ezüsttel megrakva, de ti száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok; – kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, a kik a csillagok sugáraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni Scythia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nőket, kiknek uraikká tettelek, ők e harczos útban csak terhünkre lennének, s nehogy visszakivánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten halva!
Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.
– Im én magam megyek a példával elő! kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bil-mán-hát, keblére ölelé őt s csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép leány szivébe döfte.
Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan letette a földre.
A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből s minden hölgy holtan feküdt le férje lábaihoz.
Így indult ki Tsong-Nu China határából.
Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdők látszottak mindenütt a szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegylánczai, miknek koronás tetején örök a hó.
Tsong-Nu roppant fáradsággal útat vágatott a rengetegen keresztül, áttörette a hegylánczokat, a mocsárokra hidat építtetett s mire megtevé a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.
De még akkor is elég hatalma volt a hunn várost elfoglalni. Kémei útba vezették, senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja, oda érkezve, annak csak hült helyére talált. A hunnok városai nem voltak kőből, faczölöpökre kifeszített bőr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hirére fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták ernyős szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.
A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket, s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek helyett nem talált mást, mint az ott hagyott sírokat, azokat mohón feldulták, de a mit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem birta a chinai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.
Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltünt hunnok után. Látta őket a láthatáron, a mint sötét felhőként odább húzódtak előle, s nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.
Az üldözött hunnok belemélyedtek Hylæa idegen sivatagába, hol még a vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol sem érhette be őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben s még egyet sem birt elfogni a szyttyák közül; tevéi, bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mértföldnyire volt a sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre birni.
Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hylæa közepén s a mint ott egy kopasz gránit kőszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat:
«Itt járt Tsong-Nu, a menyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme, a napnak öcscse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül győzhetlen úr»; – s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz mértföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.
Másnap, a mint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kaczagányuk s kézíveik mutaták, hogy hunn nemzetből valók.
A mint a lovagok a chinai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol erdős bérczek viszhangja.
Tsong-Nu utánuk kiálta: «megálljatok!» s parancsolá lovagjainak, hogy fogják el őket; a hunn paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg a chinai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott kisérete érhetett nyomukba.
Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a hunn lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, a mint nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyilvesszőt illeszte íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.
Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar? a chinai lovagok lőttek hozzá, de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.
Ekkor pendült a szyttya ijász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatszott – és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az ijász nyilától, holtan hullott le lováról.
Erre köröskörül megzendült a vidék. A hunn hadseregek visszatérve az Obi mellől, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; – tiz napig tartott a harcz s tíz országot festett végig vérével.
A harcz végeztével visszajöttek a hunn vezérek azon kősziklához, melyre Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt irták utána:
«Idáig jött és itt veszett el minden seregével!»