OCEANIA.

EGY ELSÜLYEDT VILÁGRÉSZ TÖRTÉNETE.

I.

A classicus görög kor bölcse, Plátó, emlékezik iratai között egy idegen világrészről, mely a historicusok és földismerők utasításai szerint valahol Szent-Ilona szigete és Afrika partjai között terülhetett.

Költők és bölcsek elnevezték azt a régi korban Atlantisnak, Oceaniának, Boldog szigetnek, Hyperboraeok honának.

Még akkor Istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének, még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára, vagy a világrendszer sulyegyenének fentartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajókázni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle, hossza? mennyit nyom? meddig tart? miből áll? A föld az Istenség eszméjével birt még: oly végtelen, oly meghatározhatlan, oly mérhetlen miként az, és nap és csillagok mind az ő szolgálatára voltak rendeltetve.

A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár viszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az Istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a felső kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben.

Akkor még a föld szabad tér volt, a költő képzelhetett magának a bejárt földeken túl új regevilágokat, s a hol megszüntek lakni az emberek, ott elkezdődhettek a csodák, a tünemények minden nemzet változatos ábrándjai szerint.

Valami gyönyörű tanulság van a költői lélek sejtelmeiben. A három évezred előtt élt költői szellem két kapujáról regélt az ismert világnak: az egyik fenn magas éjszakkeleten, a jégborította Altai hegyek között volt, melyek határt vontak a népjárások előtt. Ott e hegylánczokon túl hallatszik a Góg és Magóg népeinek dübörgése, kiket a hódító Nagy Sándor érczkapuval záratott ki a világból, s kik azóta folyvást tördelik a hegyeket, fúrják a sziklákat, utat ásnak a föld alatt, hogy börtönükből kiszabadulhassanak. Jaj a világnak, jaj azoknak, a kik élnek, ha egyszer megtalálják az utat az erdős Imauson keresztül, s megjelennek bozontos arczaikkal, szegletes koponyáikkal, ismeretlen beszéd-, fegyverzet-, öltözettel, s keresztülözönlik a világot egyik végétől a másikig, mint egy nagy rajzoló szellem törlő keze, mely miután telerajzolta üres tábláját hatalmas népekkel, pompás városokkal, hősökkel és világuralkodókkal, egyszerre letörli azokat onnan, s új képekkel festi újra tele.

A föld másik végén, meleg délnyugaton, hol az ábrándozó tekintete a kék tengertükör végtelenjébe vész, oda képzelte magának a költő azt a boldogabb világot, mely a föld és meny boldog ölelkezéséből támad, hol szabadabb a lég, édesebb a szerelem, bátrabb a férfi, hívebb a nő; – hol a fénynek nincsen árnya, az örömnek nincsen bánata, a virágnak lehullása; örökké fiatal minden, – fű, fa és az ember szive.

Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette ki maga előtt az éjszakot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el…

* * *

Azon időszakban, hogy az emelkedő Róma kezdte magát úrrá tenni abban a részében a világnak, melyet a hajdankor földleirói ismeretes földnek neveztek, egy másik fiatal város támadt elő a tenger tulsó partján; csaknem átellenében annak a nagy csizmának, melynek Italia a neve, s mely oly nagy lépésekkel járta be a világot, a míg csak egy lábra volt felhúzva.

Az új világváros épen oly gyorsan emelkedett ki a földből, miként maga Róma; még élt a monda a deli alapító nőről, ki egy akkora földet vásárolt meg bujdosó népe számára idegen királytól, mekkorát egy ökörbőrrel be lehet keríteni, s már a foszlánynyá hasított tulokbőr kerítette föld ura volt az egész országnak és a körül levő tartományoknak mind, és a tengereknek, s talán egykor az egész világnak is; – ha ebben a világban ott nem lett volna Róma. – Két központja nem lehet a világnak, két tengely körül nem foroghat a föld.

E fiatal város neve volt Carthagó.

Háromszáz harmincz évet számítottak Carthagó alapítása után, mely évet mi keresztyének nevezünk ötszázötvennek Urunk születése előtt, a midőn történt ezen eset Carthagó városában:

Hogy egy kereskedelmi hajó vezére, ki Afrika partjait sokszor bejárta üzlete végett, miután évekig távol volt hazájától, itthon rég megülték halotti ünnepélyét, neje férjhez ment, hivatalát betöltötték mások: egyszer csak megjelent, midőn senki sem várta már, a lánczczal elkerített kettős kikötő előtt, a milyennek nem volt akkor párja az egész világon, még Tirusban sem, a kereskedők legrégibb városában.

Hannónak hivták ezt a hajóst, és híre régóta el volt terjedve mind az egész városban és mindenki bámulva emlegeté, hogy Hannó megérkezett, miután oly sokáig elveszettnek hitték.

Hozott magával kincseket és ritkaságokat, a minőket azelőtt álmában sem látott senki.

Szokás volt a carthagói népnél, hogy a kereskedők, kik messze földön jártak, feljegyzék tapasztalataik magvát márvány táblákra s e táblákat betették Kronos templomába, mely ott volt a belvár, a kerített Byrza közelében, az idő Istenének templomában, kiről már a carthagóiak idejében tudva volt, hogy az idő a legnagyobb kincs, az idő a pénz.

Hannó táblái is megjelentek Kronos oltárán. E táblákat pedig nem volt szabad látni a köznépnek, hanem csupán a vének tanácsának, az ősz senatoroknak, – kik a tudomásul vett tárgyakból bölcsen kiszámíták, mi leend hasznára az országnak?

Midőn Hannó táblái megjelentek az oltáron, másnap oda hivatták őt a fővezér lakára, mely a két kikötő között egy kis szigeten épült, az elefántok kapujával szemben.

Carthagó már ekkor hatvankét kaput számlált és hatszázötvenezer lakosa volt, harmincz öl szélességű fal kerítette a tenger partjától félkörben körül és palotáinak kúpfödelei ragyogtak az aranytól, s valamennyi palota fölött legmagasabban kilátszott a templom, melynek fekete márványból voltak a falai, alabástromból az oszlopzata, ezüst oszlopfőkkel és kúpfödelén egy roppant arany golyó négy ezüst szárnynyal.

Midőn Hannót az egyik archon végigvezeté a vörös hidon, mely olvasztott földgyantával volt borítva, megállítá őt közepén Baaltis érczoszlopa alatt, s végignézetett vele a roppant város utczáin, térein, miken akkor tarka népsereg hemzsegett; egész csoport elefántok lejtettek végig az utakon, málhákat és tarka tornyokat emelve roppant hátaikon.

– Nézz ide, Hannó. Látod-e, mennyit épült e város, mennyit népesült, mióta távol vagy?

– Valóban még egyszer akkora lett, válaszolt a tengerész.

– Nem sajnálnád-e, ha ezek a paloták egykor leomlanának, e néptömeg helyén kigyók és denevérek laknának csupán, s az idegen, ha előtte Carthagó nevét említik, azt kérdené: hol van az? ki tud felőle?

– Bizony kár volna érte.

– És még ha azt mondanák: ez a város egykor a félvilág ura volt, és elpusztulása kezdődik azon évtől, a midőn egy Hannó nevű tengerész hosszú útjából visszatért bele; óhajtanád-e azt?

– Őrizzen meg engem attól Astarte, és minden jó Istenek.

– Tehát úgy vigyázz ajkaidra, hogy mit fogsz beszélni a tanács előtt.

Hannó nem sokára a tanácsteremben állt. A város vénei ott ültek a falak mellett körben, s a legvénebb senator, Hiercos, azzal a hosszú, övig érő szakállal, a nagy kőtáblákat ölében tartá, miken Hannó tapasztalt dolgai voltak megirva.

– Hannó! szólt a vének véne a tengerészhez, te évekig el voltál hazádtól, vártunk és nem tértél vissza. Itthon palotád, kincseid voltak, itthon gazdag kerted, termékeny földed volt, itthon szép nőd volt, kedvencz rabnőid és te mégis távol tudtál maradni innen. Igaz-e az, mit e márványlapokon felirtál?

– Való az mind, és nem költemény.

– Igaz-e az, hogy nyugat felé több napi vihartól elverve egy nagy világrészt találtál, mely nagyobb, mint az eddig ismert világrészek együttvéve mind?

– Ahogy megirtam, úgy van az.

– Igaz-e, hogy ott a tél olyan meleg, mint itt a nyár, a fű oly magas, mint nálunk a fa, az állatok olyan okosak, mint itt az ember?

– Valóban úgy van.

– Való-e, hogy ott a nő szebb, délczegebb, a férfi bátrabb, vitézebb, miként nálunk, hogy ott a lég maga hathatós orvosság, mely sorvatagokat gyógyít, gyávákat bátorít, rútakat szépekké teszen?

– Azt mondám.

– Hogy ott úgy terem az arany, mint a homok, hegyek tetején a drágakő és tenger partján a gyöngy és bíbor?

– Bizony mondom, hogy úgy van.

– Te mondád, hogy láttál olyan növényt, melynek gyökerén édesebb gyümölcs terem, mint a kenyér; nádat, a melyből mézet sajtolhatni; bokrot, mely gyapjat ád, fehéret, mint az esett hó; fát, melynek kérgéből édes bor folyik és olyat, melynek koronája alatt tejjel tele edények teremnek?

– Mind láttam és bizonyságul hoztam magammal azokból.

– És hoztál magaddal olyan madarat, melynek esze van, miként az embernek, mely beszél emberi nyelven és csodákat mível?

– Az is hajómon van.

– Beszéltél már ezen dolgokról másoknak is?

– Csupán csak e márványlapokra vannak még titkaim felirva.

– Hajóslegényeid nem voltak még a városban?

– Senki sem hagyta el közülök a kikötőt.

– Úgy térj vissza hajódra, Hannó.

A tengerészt visszakisérték hajójára. Este későn azután kieveztették a hajót a sík tengerre, odáig négy hadihajó kisérte, ott elszedték vitorláit, evezőit, dereglyéit, s négy oldalról el kezdtek rá görögtüzet hányni. Az égő kanóczok pillanatok alatt meggyujtották a hajót, a görögtűz olthatatlan lángja a pántokba kapott, s ott elégett a tenger közepén Hannó hajója, gazdájával s hajósnépével együtt, és az új világból hozott aranyhomokkal és kenyérgyümölcscsel, és növény mézzel, és fa-tejjel és beszélő madaraival együtt. A víz szinéig égett le minden.

Carthagóban pedig kihirdették, hogy a ki a Hannó boldog országáról egy szót mer szólani, ott veszítse el fejét Astarte piaczán, és ha valamely senátor egy szót kibeszél azokból, a mik Hannó márványlapjain fel vannak irva, a kikötő elején köveztessék meg és csontjait szórják a tengerbe…

Mert ha meg találná tudni Carthagó népe, hogy oly boldog világ van még az ég alatt, tömegestől ide hagyná hazáját, és ezek a paloták leomlanának maguktól és kigyók, denevérek laknának a kapukon belül, s az idegen azt kérdené Carthagó nevére: hol van az, merre volt valaha?

II.

Mikor még Tyrus a maga virágjában volt s kereskedőhajói egész Kelet-Indiáig jártak, élt akkor egy gazdag hajós a városban, kinek neve volt Bar Noémi.

Miként neve is mutatja, palæstinai születésű volt, egyik azon kevés benjaminita közül, kiket a tizenegy törzs férfiai városostul kiirtottak egy asszonyon elkövetett gyalázat miatt.

A büntetés valóban megérdemelt volt: – a vad férfiak bántalmaztak egy nőt, ki vendégképen ment városukba; ezért méltán töröltettek el a föld szinéről. Bar Noémi még akkor gyermek volt, a midőn megmenekült onnan, nem volt apái bűnében semmi része, és tudta jól, hogy azoknak megöletése az Úr parancsára történt, az erős «boszúálló» Jehova Isten parancsára, a ki villámok dörgése között irta fel saját kezével márványkőtáblákra: hogy az idegen férfi előtt szent legyen az idegen nő arcza, és a ki az ellen vét, halállal haljon meg!

Bar Noémi jól tudta, hogy az itélet kegyetlenül végrehajtatott egy egész város népességén; de azért soha el nem tért atyái hitétől, megőrzé az örömök városaiban is a szent Sion komoly hagyományait és áldozott az erős boszúálló Istennek, ki megbünteti az atyák álnokságait negyedizig; de megjutalmazza erényeiket ezeriziglen!

Pedig Tyrus és Sidon és a görög Istenek sokkal nyájasabbak, ők megtűrik a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot, vagy kecskét, tiszta, vagy nem tiszta szerelme szerint, a kinek tetszik; nem számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt mysteriumaikban megtanítják a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel közelebb lenni az üdvhöz – vagy a kárhozathoz.

Bar Noémi nem látogatta Astarte templomait, nem avattatá magát a bűbájos mysteriumokba, hanem azok helyett tartotta ősi ünnepeit bőjtben és imádkozásban, megfecskendé küszöbét a páska vérével, és elkészíté a zöld sátort udvarán minden esztendőben.

És a tyrusi nép engedte őt tenni, a mit akar; a kereskedő nép türelmes szokott lenni vallás dolgában; nem is volt előttük Izrael vallása szokatlan; eleget érintkeztek egymással, néha vassal, többször aranynyal, ezüsttel. Bar Noémi, midőn a férfikort elérte, a leggazdagabb tyrusi kereskedők közé számíttatott, kinek ötven hajója hordott bíborszövetet, igazgyöngyöt és keleti fűszereket egyik világrészből a másikba.

Ő maga volt a legmerészebb hajós. Sokszor egész esztendeig oda volt hajójával, melynek legénysége mind rég elszármazott héber férfiakból volt válogatva.

Bar Noémi volt a legelső, a ki a Vörös-tengerről elindulva, hajóháton tudott elmenni Carthagóba, a nélkül, hogy málháit teveháton szállíttassa egyik tengerparttól a másikig, a mi a Ptolomæusok alatt fizetett rendkívüli vám miatt nagyon nehezítette a kereskedést. Senki sem tudta a legrégibb kereskedők közül is, hogy mi úton kerülhet odáig? A jóreményfoka még akkor ismeretlen pont volt a kereskedővilág előtt, a honnan ellenséges zivatar és tengerjárás visszariasztá őket.

Carthagóban megismerkedék Bar Noémi egy kereskedő leányával, egyikével azon puni szépségeknek, kiknek bájait a római asszonyságok annyira szerették utánozni. A legfehérebb arczbőrt a legcsodásabb szinű, csaknem sáfránysárga hajzat segíté emelni, a kék szemek pillái feketék, a szemöldökök ívalakúak és sötétek, sűrűk, az ajkak sötét pirosak, mint a bíbor és a bőr tapintata mint a bársony. A római delnők, midőn az első puni háború bevégeztetett, hogy férfiaikat visszahódítsák e bűbájos idegenektől, mindennemű mesterséges erőszakot elkövettek bájaikon, hogy azokat a carthagói szépekhez hasonlókká tegyék: hajfürteiket sáfránynyal festék, arczaikat éjszakára nyers hússal kötözték be és ajkaikat piros kenőcscsel élénkíték. Ám a carthagói szépeknek ingyen adta mindezt a természet; azokat a hosszú arany hajfürtöket, mikből a haza végső veszélyében harczi kéz-íjak számára fontak idegeket, s azokat a telt, hajlékony tagokat, a mik Carthagó utolsó napján a torlaszokat képezték Róma fegyverei ellen.

E szépek egyike volt Byssenia.

Atyja meg volt elégedve a nászajándokkal, melyet Bar Noémi hozott leányának; a kereskedők minden korszakban fontos dolognak tarták a hozomány ügyét a házasság elintézésekor.

Bar Noémi azonban gazdagsága mellett szép férfi is volt és a mellett bátor, délczeg, a ki nem hordta fejét alázatosan, mintha jól tudná, hogy arczában van valami oly uralkodói tekintet, melyre nézve szégyen volna, ha valaki előtt lesütné szemeit.

Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zugó tengernek, s azokkal régen megtanult ő már daczolni.

Az ismerősök, a város előkelői összegyűltek a menyegzőre határozott napon Byssenia atyjánál; a leányt elvitték a carthagói szűzek magukkal Astarte berkébe, hogy ott utoljára megfürösztve a szent forrásban, vezessék őt az istennő oltárához, a hol vőlegényével össze fog adatni.

Midőn azonban a vőlegényre került a sor, hogy phœniciai szokás szerint ő is hozza meg az áldozatot a faragott bálványoknak, miket azok házasulandóktól követelnek, Bar Noémi mindenki csodálkozására azt felelé: «Jehova az Isten!» és nem akart áldozni a bálványoknak.

A vének, a főpapok nagyon megütköztek e vakmerő mondáson, s összesúgtak egymás között, hogy mit tegyenek e merész idegennel?

Elvezették őt Astarte csarnokaiba, a kit tisztelt a nép fehér márványból faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelem-istennő tiszteletének mysteriumait, a csábító édes titkokat, miktől az emberi ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat.

Bar Noémi félrefordítá arczát e kápráztató tüneményektől és rebegé:

– Jehova az Isten!

A vének, a főpapok fejcsóválva mentek odább, s elvezették Bar Noémit a nagy, fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog, hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház-hajóban ül, mely rakva van gyöngygyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kényesővel tölt medenczében úszik.

Ott felszólíták Bar Noémit, hogy ha a szerelem bűvészete előtt nem hajlott meg térde, hajoljon meg a gazdagság rémképe előtt; im a hatalmas Dagon pénzt és uraságot osztogat azoknak, a kik benne hisznek.

Bar Noémi megvetőleg tekinte az előtte heverő kincshalmazokra s bátor szóval felelé:

– Jehova az Isten!

A vének, a papok haragosan néztek össze s harmadszor elvezették ő a Renaphan Isten, a hadak Istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon állt, maga a bálvány sötét érczből öntve, lábai előtt halommal hevertek tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a carthagói harczosok ellenségeiken nyertek, és hajók rostrumai, miket a tengeri csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz.

– Ime, ha le nem hajoltál a földre szerelemért, gazdagságért, hajolj meg azon Isten előtt, ki a dicsőséget osztja, a mi legnagyobb jó minden igaz férfi előtt!

De Bar Noémi bátran nézett az érczbálvány üres szemeibe, s merész hangon mondá:

– Egy az Isten! A mindenható Jehova!

Ekkor azután elvitték őt az erős pokol Istenének, Baálnak földalatti templomába, a ki uralkodik az örökkévaló tüzeken és oszt kínokat és szenvedéseket itt és a más világon; ott megmutatták az idegennek a nagy idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel mindennap. – Végig kellett néznie az áldozatot. Egy nagy erős férfit vetettek a bálvány torkába, s azon pillanatban sűrű füst tódult elő a bálvány száján, szemein és orrlyukain, míg a haldokló áldozat ordítása úgy hangzott elő üres belsejéből, mint valami pokolbeli rémnek kaczagása, lassanként elcsendesülve, mint mikor a hizlalt fenevad éhségét elverte, s röfögve nyugszik el.

– Bar Noémi! mondának a vének. Ime: előtted a halál kapuja, beszélj!

Az ifju buzgalomteljesen emelé szemeit az égre, mely egyedül tiszta arra, hogy benne Isten örök lakását képzeljük, s tántoríthatlan szóval mondá:

– Egy az Isten, a mindenható Isten, a földnek, a csillagos égnek és a tengereknek ura, az életnek és halálnak ura, az egyedül úr minden urak felett; a halhatatlan Jehova! és por és árnyék minden, a mi ő rajta kívül van.

A bálvány a második áldozat halálkínjait ordítá, melyet a szolgálattevő papok fertelmes dob- és réztányér-veréssel iparkodtak elnémítani. E pokoli zaj közepett kezeit keresztbe fonva mellén, imádkozott Bar Noémi.

El volt rá szánva, hogy ő is e bálvány torkában fogja végezni életét.

A vének, a főpapok ismét összesúgtak, s aztán azt mondák mosolygó arczczal Bar Noéminak:

– Ime, te megtartád hitedet mind végig, maradj meg abban ezután is és ne legyen mellette fogyatkozásod soha. Párosulj menyasszonyoddal hited szokásai szerint, s vidd el őt magaddal távol lakásodba és élj, a meddig Istenednek tetszik.

Bar Noémi megnyugodott e szavakban s titkon áldá magában Jehovát, ki diadalmat készít a benne hivőknek, s erős szivet ád azoknak, kik őt dicsőítik.

Azután egybekelt hitsorsosi előtt a szép Bysseniával; átadá a cserébe hozott nászajándokot menyasszonya atyjának, ő pedig annak átvevé ékszereit, a mik egy asszonynak valók, elvégzé egyéb ügyeit is, mik üzletéhez tartoznak, s bátor feleivel hajóra szállva, a kikötőbe gyűlt népség üdvkiáltásai és harsonák, kürtök messzehangzó zenéje között vitorlázott ki a tengeröbölből. Négy hajó kisérte őt ki tiszteletből egész a sík tengerig; a pompás carthagói hajók oldalai festett szőnyegekkel voltak beaggatva, orrmányaikon messze kinyuló arany csudák voltak faragva, hátul volt a lecsapóhíd, mely a csatában az ellenséges hajót megragadja, és középett a magas emelvény, melyből köveket és dárdákat szoktak hajigálni.

Mikor kieveztek a hajók a sík tengerre, mikor már partot nem lehetett sehonnan látni, akkor egyszerre leereszték hídjaikat a carthagóiak a tyrusi hajóra s megállíták azt.

A vének még egyszer megszólíták e helyen Bar Noémit.

– Bar Noémi! Idegen hon fia! Alattad a kietlen tenger, fölötted a kietlen ég, most felelj meg: ki az Isten, a ki e pusztaságban segít?

– Jehova az! felelt Bar Noémi.

– Úgy hát segítsen rajtad Jehova, mondának a vének, s azzal elszedték Bar Noémi hajójáról a vitorlákat, evezőket, kormányrudat és minden eszközt, a mivel a tengeren haladni lehet.

Felszólíták a menyasszonyt, hogy térjen vissza atyjához Carthagóba. De Byssenia vőlegénye keblére simulva rebegé, hogy jobb ottan a tenger viharai között is; a kinek hűséget esküdött, azt el nem hagyja veszedelmében.

– Jehova segítsen rajtad! mondának a vének, és azzal eltávoztak Bar Noémi hajójáról, s felvonatva hídjaikat, ott hagyták azt a háborgó tenger közepén, vitorla, evező és kormány nélkül, viharok útjában, tenger irgalmában.

III.

Hozzád kiáltok oh én kegyes uram!

Én erős paizsom az üldözők ellen;

Én éles fegyverem a harczok viadalában;

Én éltető forrásom a sivatagban;

Én menedékhelyem a viharok között;

Ne hagyj el engem!

Ne hagyd el azt, ki a te dicsőségedet vallja és hirdeti és néz fel az égre és kiált fel hozzád! Jövel és segíts meg engem!…

… A szélcsendes tenger közepén ott állt az elhagyott hajó, vitorlátlan, kormánytalan, önterhétől féloldalra dűlve, és messze a kerek láthatáron, hol az ég a vizeket csókolja, nem látszott egy fekete pont, egy fehér vitorla, mely földet, vagy hajót jelentene. E semmiség közepett állt Bar Noémi és veszendő hajósnépe; Bar Noémi pedig azt állítá, hogy e semmiségben lakik az úr, ki parancsol égnek és víznek.

És ime, a mint imádkoznék, kiterjesztett karokkal állva, sebes szárnycsattogtatva jő egy galamb kelet felől hajója felé, s leszáll annak legmagasabb árboczára.

Soha hasonló galambot nem láttak azon a vidéken; egész tollazata zöld volt, hamvas gyöngyszínbe átjátszva, szétterjesztett farka aranyszinű és csillagos, mint a pávának, s nyaka körül bíborpiros örv.

Bar Noémi egy marék rizst szórt el tenyerére, s azt feltartá a levegőbe, s ime a csodálatos madár mindenki bámulatára lerepült az árbocz hegyéről, rászállt a hajós kezére, s elkezdé annak markából a rizsszemeket egyenkint fölszedegetni, mindegyiknél turbékoló hangot adva, ahogy szokták a vadgalambok; aztán ismét felrepült az árbocz hegyére, s ottan megmaradt estelig.

A hajós nép csodát kiáltott ezt látva, és Bar Noémi szóla nékik:

– Ime láttátok, hogy Jehova meghallgatott engem, mert követet küldött hozzám az égből, tudatva velem, hogy e nyomorból megszabadítand bennünket. Vessük össze palástjainkat és a mi nélkülözhető szövet van a hajón, mind: nők kantusait, drága aranyszöveteket, phrygiai bársonykelméket, s varrjunk azokból egy vitorlát. Nem sokára jőni fog nyugoti szellő, mely bennünket valamely parthoz közel visz, s ott újra felszereljük hajónkat, és visszatérünk Tyrusba, a mely úton ide jöttünk.

A hajósnép szót fogadott, munkához látott, elkészítének egy nagy vitorlát, tarka foltokból összeaggatva, azt kifeszíték ügygyel-bajjal, ruháikból csavarva köteleket, s íme alig szállt le a nap, összeolvadva saját képmásával, mely a tenger és az ég szélein szokott vele találkozni, midőn kelet felől könnyű szellő keletkezék, mely elébb fodrot vert a habok között, azután emelkedni készteté a tengert; a foltozott vitorla kiduzzadt, a hajó szilárdul állt a hullám között, s elkezdett a tenger tükrén tova sikamlani.

A hajósnép térdre borulva rebegé:

– Egy az Isten, Jehova az Isten.

A szél egész éjjel kitartott kedvező irányban; Bar Noémi egész éjjel vizsgálta a csillagokat; az őrcsillag, a vérrel ragyogó csillag, szépen feje fölött képezték az éjszakai futás ívét, míg a gyémántpont távol éjszakon és a sárkány szeme délnek folyvást egyenlő magasan maradtak a tenger felett: jó jel arra, hogy a hajó állandóul nyugot felé siet.

Három nap, három éjjel repült a hajó kormánytalan, egyetlen vitorlával, tengerszín felett; a harmadik éjre következő reggel, mint valami barna tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot emelő Atlas bércze, a meghódíthatlan Geber-al-Tarik sziklája, a mit a mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez.

Ez ismerős pont volt a tengerészek előtt. Boldog lakosai a Hesperidák aranyalmás kertének sok örömmel szokták fogadni az itt keresztülhajózót, kire nézve veszedelmesebb volt az Atlasmelléki leányok szemeibe nézni, mint hallgatni a syrének énekét, vagy átevezni az átkozott Scylla korall-zátonyai között. Az afrikai végkikötő gyönyörei több hajóst eloroztak evezője mellől, mint a bélpokol és a fekete halál, e két öldöklő angyala a hajdankornak.

Bar Noémi hajósai ujjongva másztak fel az árboczokra, hogy onnan is közelebb láthassák a boldog igéret földét, mely minden pillanattal közelebb jött feléjük; már színeiben kezdett megjelenni a part; már látszott a hegy mogorva kékjén az erdők sötét zöldje; a partokon alant a vetések keskeny szalagjai, a virágzó mandulaerdők pirosló hava, s a buja sesamvirág égszinkék zománcza a mezőkön; már látták a partokon álló gunyhók vendéghivó füstjét, a midőn délkeleten egyszerre egy kicsiny fekete felhő támadt és az egy percz mulva elsötétíté a napot, és akkor az egész tenger más szint öltött; valami zavaros sötétzöld színnel háborultak fel a hullámok, az Atlas-hegy elszürkült, a partok sötétkékre váltak és sokkal messzebb látszottak távozni s egyszerre, mintha az égből hullanának alá, tele lett a lég, a vízegyetem azokkal a fekete szárnyú fehér madarakkal, a miknek éltető elemük a vihar, a mik a zivatarban élnek s csak a hajósok ijedelmére, pusztulás baljóslatára szoktak előjönni ismeretlen odúikból s olyankor ijesztő sikoltozással repkedik körül a hajót, mintha annak népeit siratni küldettek volna.

Bar Noémi begöngyölteté az egyetlen vitorlát, megcsókolá szép feleségét, és azután sorba csókolá honfitársait egyenkint, a kik számára nincs több menedék, csak egyedül a csodatevő Úr kezében, s térdre borulva, azokkal együtt hangosan éneklé a háborgó tengerzaj közepett:

«Te benned bíztunk eleitől fogva!»

A habok tombolása, a szél üvöltése egyre erősebb lett; egyre gyöngébb a buzgók éneke; beleszólt a rémletes menydörgés a halálos hangversenybe, végigrohanva a tengerek felett; a fekete felhők sötét éjszakával boríták a nappalt, melynek csak a villámlás volt rémséges fáklyája. A távol látkörön meg-megjelent minden villanásnál az Atlas-hegy fekete körrajza, mint valami álomban látott kisértet rémképe, s a lángszinűre festett hullámhegyek tajtékzó gerinczein ott libegett egy kis töredékeny dióhéj, egy omlatag faépítmény, melylyel játszani tetszik a viharnak, s melyen kétszázan vannak egy síró, reszkető tömegben abból a féregfajból, a mely magát a világ urának nevezi.

A vihar dühe nőttön nőtt, a sötét napból még sötétebb éjszaka lett; Bar Noémi népe minden perczben közeledni látta magát a villámfénynél az Atlas-hegy szikláihoz, és káromolta Bar Noémit, és káromolta az Istent, kit ő nem szünt meg imádni. Még csak egy percz és mindnyájan a sziklákhoz vannak zúzva.

Ekkor a villámlások megszüntek és hosszú sötétség órái keletkeztek. A vihar laptázott a hajóval, a pillanatok halálfélelemben multak egymásután, s a mint nehány óra mulva ismét felvilágítá egy villámlobbanás a tájat, a bámuló hajósok sehol sem látták többé az Atlas-hegyet Ki voltak lökve az Atlanti tengerre.

– Egy az Isten, Jehova az Isten!

A rémhaláltól megmenté híveit az Úr, de ott künn a végtelen tenger hatalmában új vész közé hajítá őket.

Az éj elmult, de az ég folyvást háborgó felhőkkel volt elborítva, mik egymással harczra szállani látszottak, hogy csakúgy omlott alá a vérük, s a nap nem látszott keresztül sehol, és a láthatár eltünt az alant úszó fellegek ködében, az omló zápor sötétjében; – ez így tartott négy napig szakadatlanul.

A vihar nem tud elfáradni.

A hajó össze volt roncsolva már, árboczai mind letöredeztek, a fényes sárkányokat, mik oly szépen ragyogtak nehány nap előtt elején és oldalain, leszaggatta a hullám; minden fölösleges terhet a vízbe hánytak már, s mégis alig győzték a járművet megőrzeni az elmerüléstől.

Midőn a negyedik nap is vészben, viharban alkonyodott le, a legvénebb hajós oda lépett Bar Noémihoz s titokban félrehívta őt, mondá:

– Te imádkozol a Jehovához minden nap, Bar Noémi.

– Minden órában, minden gondolatommal.

– A hajó farában áll frigyládád, mely előtt le szoktál borulni. Mi van abban? Ott lakik a Jehova, nemde?

– Abban az Úr parancsai vannak, kőre vésve, a jeruzsálemi táblák mintája szerint.

– Te tehát imádkozol a Jehovához; de ugyanakkor hajóslegényeid a hajó fenekén a Thammuzt siratják, az arany kigyó előtt térdepelve, melyet rejtve tartanak ott; s e miatt vagy két Isten harczol egymással felettünk, az egyik el akar veszíteni, a másik megszabadítani, s míg próbálgatják erejüket, melyik hatalmasabb? mi elveszünk közöttük; vagy pedig egy az Isten, a mint te mondád, és az a Jehova, ki te érted irgalomból napjainkhoz napokat told, de boszúból az ellene vétők bűneiért nem hagyja elmulni rólunk a vihart. Azért lássad, hogy mit cselekedjél? Midőn éjszaka a sírás keresztülhallik a födözeten, tudd meg, hogy akkor a bálványt imádják; s vagy a frigyládádat, vagy az arany kigyót vesd a tengerbe, hogy az egyik kibéküljön velünk.

Bar Noémi nagyon felháborodott e szavakra, s úgy tett, miként a vén hajós tanácslá. Midőn éjszaka meghallá a rejtelmes sírást a födözet alatt, hirtelen lement a hajófenékbe s ott találta tengerészeit, a mint a földre borulva, melleiket verték és meztelen tagjaikat éles késekkel szurdalák; középen pedig állt az arany kigyó, egy oszlopra feltekergőzve, nagy karbunkulus-szemei fénylettek a félhomályban.

Bar Noémi oda lépett a bálványhoz s oldalán függő kardjával hozzásujtott annak fejéhez, és ime, az ütéstől cserepekre törött az, hogy darabjai százfelé hullottak.

– Nézzétek, szólt Bar Noémi. Hogyne hazudott volna az a mágusz, a ki azt mondta, hogy ez Isten: midőn még az ötvös is hazudott, midőn azt mondta, hogy az arany! Üvegből volt az egész. Jól gondolá, a ki ezt öntötte, ha nézhetik ezt Istennek, miért ne nézhetnék aranynak.

A meglepett hajósok nagyon elszégyenlék magukat e szóra. Az anyagi csalás legerősebb bizonyíték volt előttük a szellemi tévhitre. Megcsókolák Bar Noémi köntösét, s azzal összeseprék a bálvány cserepeit és beleönték azokat a tengerbe.

IV.

A mint a bálvány összeomlott, egyszerre, mint a síró gyermek, kit sírása közben álom lepett meg, elcsendesült a vész; a szél ordítása megszünt, a villámok aludni mentek, a fekete felhőtömegek siettek a tenger minden láthatára felé; a felháborodott tenger hullámai lassú himbáló rengéssel elültek, elsimultak s nemsokára a legünnepélyesebb csend lett úrrá égen és földön.

– Csodák napjai! sóhajta fel az elbámuló nép.

A mint azonban az egyszerre kiderült éjszakai égen széttekintének, új csodálkozás lepte meg elméiket… Ez a csillagos ég nem azon ég volt, melyet ők ismertek. Más csillagok, más képletek ezek! A hét csillagos gönczöl nem látható sehol, az örökké álló csillag nincsen többé helyén; a hajósok vezére, a kettős égi szem, és azok a többi néven nevezett világok, miket a hajós mind oly költői eszmékkel jegyze fel, miknek jól ismeri jöttét és lementét, miknek fordulatjáról megtudja: a világ melyik részén evez, azok mind le voltak törülve az égről, s helyettük más csillagok voltak felrakva, még fényesebbek az ismerteknél, de a mikre senki sem tudott emlékezni, egy közülök úgy világított, hogy a kötelek árnyékot vetettek a hajó oldalára tőle.

A téveteg hajósnép szorongó kebellel nézett szét ez ismeretlen égen, melyben nem talált a régi világra, s kérdezé félelemmel Bar Noémitól:

– Uram, uram, hol vagyunk?

Bar Noémi maga is titokteljes borzalommal vizsgálta e más világból való csillagokat és felelé felsóhajtva:

– Az Úr kezében vagyunk.

– A világ határán kívül vagyunk! kiálta ekkor egy kétségbeesett hang. A semmiségben járunk!

Másik azt állítá, hogy a nagy Rok-Rok országhoz közelednek, mely kigyók és hüllők hazája, a hol az embereket úgy vadászszák, mint másutt az emberek a vadakat.

Harmadik tudott meséket az indusok mágneshegyeiről, mik a hajókat messziről magukhoz vonzzák; és mindnyájan el voltak rémülve azon ismeretlen helyzettől, melyről még a mesék sem szóltak soha.

Az emberek összesúgtak egymás között, s a bátrabbak közülök oda léptek Bar Noémi elé daczos arczczal.

– Halljad Bar Noémi, a mit teneked mondunk. Te a Jehovát imádtad ekkorig, és magadra sok veszélyt hoztál e miatt és azokra is, a kik veled vannak. Egyedül taszítál ki bennünket a tengerre, viharokat, veszedelmeket állattál ki velünk; összetörted a Thammuz-bálványt és imádva dicsérted Jehovádat. Most ime itt állunk egy ismeretlen tenger közepén, a hol nem tudjuk, honnan jöttünk ide s hova menjünk innen. Ennek mind te vagy az oka és a frigyláda, melyet magaddal hordasz, és a Jehova neve, melyhez imádkozol. A míg Thammuz állt, addig vihar volt; hogy lerontottad, szélcsend lett; és ez még borzasztóbb nekünk, mint a másik. Addig legalább haladtunk, de most állunk egy helyhez átkozva, mintha horgony volna vetve hajónk mindkét végén. Azt határozta a hajósnép, hogy tégedet és frigyládádat kitegyen a tengerre. Menj tőlünk a hova tudsz. Mi nem haragszunk reád, de rettegünk tőled. Készítünk számodra egy tutajt árboczgerendákból, faragunk evezőt, kormányt, megosztjuk veled vitorlánkat; adunk kenyeret, vizet egy hétre valót, azzal menj Jehovád nevével, a merre tudsz, mi is menjünk, a merre ördögeink jó vagy rossz kedve kerget.

Bar Noémi nem mondott ellent. E nép vesztének indult; harmadszor tagadta meg hitét. A tenger el fogja nyelni őket, mint elnyelte Abiram népét a föld. Midőn Sodoma fölött megsokasult a bűnök terhe, az Úr elszólítá a kárhozatra itélt városból az egyetlen igaz embert. Angyalai most is vannak az Úrnak.

Byssenia, ki eddig zúgolódástalan osztá a hajósnép minden szenvedését, midőn látta, hogy azok mint faragják Bar Noémi számára a tutajt, evezőket, átölelte buslakodó férjét és szólt hozzá vigasztaló suttogással:

– Légy bizton, Bar Noémi. Ez nem a világ határa itt. Egy titkot birnak Carthagóban, melyet ott nem szabad kimondani, de a mely mégis apáról fiura szállván, szüntelen emlékben él. A bátor Hannó egy időben vihartól messze űzetve járt ezeken a tájakon. Egész útja le van írva nagy kőtáblákra és erős zár alatt őriztetik a halál Istenének templomában. Mert a ki e titkokat kibeszéli, az halva van. Én atyámtól tudtam azt meg, ki egyike e templom bölcseinek, s a kereskedők nagy tanácsában ül. A merre ez a legfényesebb csillag lenyugszik, ottan van egy új világrész, sokkal nagyobb, sokkal szebb, mint a mienk. Azt mi föl fogjuk találni, ha a csillag járását követjük. Két hatalmas nemtő van velünk, ki bennünket megsegít, te veled van a Jehova, velem van a szerelem.

Bar Noémi megölelé, megcsókolá, kiben Isten angyalát küldé le hozzá, a ki a végveszélyből kiszabadítsa, s azzal maga is segített hajósainak elkészíteni a gyarló járművet, melyen ő az Úr frigyével s kedvesének szerelmével a végtelen tengerre fog szállani. – A tutaj elkészült, egyetlen csáklya volt minden árbocza s vitorlája egy himezett palást, hajdan menyasszonyi köntös.

Egy tömlő víz, egy kosár tengervíztől ázott buzadara, melylyel a carthagóiak a kenyeret pótolták, ezek voltak az útravalók, miket Bar Noémi hajósnépétől kapott.

Számtalan kincse közül csak hármat vitt magával: a frigyládát az Úr szövetségével, kedvesét, a hű Bysseniát, és kardját, a drága jó aczélt.

A mint Bar Noémi a tutajra lépett, utána kiáltották: «Jehova veled», és ő szomorúan tekinte az elhagyott hajóra, melyről elűzték az utolsó igaz embert, és a mint mindig jobban eltávozva tőle, a tenger pusztasága egyre nagyobb lett közöttük, s ő még folyvást szomorúan tekintett hajójára, ime egyszerre elkezde az féloldalt hajolni, azután lassan megfordulni maga körül, nehány perczig forgott még és azután végkép elmerült.

A kelő szél Bar Noémi füléig hozta a haldoklók végkiáltását.

Most már egyedül volt az ismeretlen vizeken.

De nem sokáig maradt egyedül. Szárnycsattogás hangzik a magasban, s ime az ég derült kékjéből leszáll a csodaszinű galamb, mely Afrika partjainál látogatta meg hajóját, s bizton leül megpihenni kisded árbocza hegyére.

A viharból menekült ő is; aranyfényű tollazata meg van zilálva, azt rendezgeti piros csőrével, s mintha ismerőséhez jönne, oda repül Bar Noémi kezére, Byssenia hófehér vállára, turbékolva, s midőn azok darált buzával kinálják, nem eszik belőle, hanem csőrével szétturbékol benne s azután galambmódra nevetve felrepül és eltávozik ismét nyugot felé.

– Követlek, égi kalauz! monda Bar Noémi bízó áhitattal, s kisded vitorláját szélnek irányozva, arra indítá tutaját, merre a galambot látta repülni.

Az égi vezető soha sem tünt el szemei előtt. Ha a tutaj nem birt vele repülni, visszafordult hozzá és bevárta. Éjszakára leszállt mindig az árbocz hegyére s kora reggel repült ismét előre változatlan irányban.

Három nap és három éjjel utaztak együtt: a galamb és a hajós. Negyedik nap reggelén vigan szállt le a galamb Byssenia ölébe, s most már kedvére evett az eléje tett buzából, s aztán úgy elrepült, hogy szemmel sem lehete utólérni többet; még a láthatárról is elveszett.

A negyedik éjjel egyedül utazott a hajós és kedvese, a gyönge nő férje ölébe hajtá le fejét, mintha otthon menyezetes ágyában feküdnék, oly nyugodtan aludt a tenger sivatagján.

De Bar Noémi nem tudott aludni. A tengerész szivében van valami érzés, valami rejtett ideghur mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül, miket a tudósok megfejteni nem tudnak, csak megtagadni. A tengerész lázas nyugtalansága ez, midőn a zöld fok közeledtét érzi, melyről annyit álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni: ott van az! midőn még ég és tenger köröskörül összefoly.

Ott van az! Ott kell neki lenni!

A hajnal aranynyal önti el az eget és a vizeket, és ime, a hol az aranyos ég és víz összeér, magas hegy homloka emelkedik a látkörön elő, a nagy világoskék köd szinén keresztül ragyognak bíborra festett ormai.

– Egy az Úr, egy az Isten, kiálta Bar Noémi, égnek emelt hálaadó karokkal, és Byssenia leborult a frigyládája előtt és annak ezüstös szögleteit csókjaival halmozá.

Egy új világ! Nem. Egy régi világ ez, mely már akkor történetének vége felé járt, midőn ti az ismert világ történetét elkezdtétek irni.

Kiszabtátok az ezredéveket, pedig ki tudja, azok előtt hány ezredév ismeretlen lakói tüntek el már?

Azok a csontvázak, miket folyók partjaiban, mély bányák fenekén találnak, soha meg nem nevezett, soha európai emberarcz előtt meg nem jelent állatok maradványai; azok az ős növényzet romjai, miket elsülyedt kőszéntelepek rétegeiben, szikkadt mész lenyomataiban bámulunk, egy régi, talán jobb, de mindenesetre nagyobb világról beszélnek a halló előtt. Azok a gygászi várromok csodaépítészetükkel, miket az Inkák földén, elhagyott, nem ismert ősrengeteg közepett fedeznek fel kalandor utazók, nem hagynak-e sejteni egy elmult, elenyészett népet, melynek fényre, magasságra volt szüksége, mely örömeivel, harczaival betölté egykor a fél világot és ura volt ennek a földnek, és ismeretlen míveltséggel tökéletesíté magán az Isten orczáját, s míg bűnei meg nem érlelék a halálra, félistene volt a föld tulsó felének, mielőtt azt tőle a vadon természet növényei s ez a köztük élő mezetlen féreg-emberfaj elfoglalá.

A bölcs Plató elmélete a hajdankor «boldog szigeteiről» lehet költői ábránd, talán csak eszményképe egy philosoph lélek felmagasztosult sejtelmeinek, melyben saját ideálképeit rajzolá; de az évezredek után is fennmaradt nyomok, miket tenger elmosni, erdő benőni, zivatar elporlasztani nem birt, tanúbizonyságot tesznek arról, hogy előttünk messze-messze eső időkben is voltak lények, kik a tökéletesség felé törekedtek, és elvesztek, midőn azt hitték, hogy oly magasra emelték fejüket, a hol már nincsen Isten.

Ez elveszett világ csodaképei lebegjenek előttem, mint egy ihlett álomlátás…

V.

Oh dicső természet! Te kifogyhatlan költő, te utólérhetlen művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők színezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kisérleteket téssz, kijavítod azt, a mit hibásan gondoltál ki először, a mi czélszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint a szobrász viaszmintáját, összetéped, mint a költő irott lapját s egészen újat alkotsz helyette.

Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére.

Ugy-e, midőn e roppant ősállatokat a még meleg földből elővarázsolád, gyermek voltál akkor, ifju, ábrándos eszmékkel küzdő lélek, a kinek gyönyörködése telik a csodálatosban, a nagyszerűben; szeretted látni azon állatokat, miknek nehéz lábai nyomot hagytak a kemény kőben, s ordításaik hangja egyik hegyláncztól a másikig verődött vissza?

Gyönyörködél az óriás plesiosaurus elterült testében, mely tevenyakától gyíkfarkáig gyöngyház-pikkelyekkel volt borítva, s mulattatott látni, mint töré ketté roppant agyarával az ősbölény a legszebb pálmafát, megrágva azt kalászos szalmaszál gyanánt.

De a pálmaerdőket mégis megsajnáltad tőle, s alkotád a rettentő mastodont, melynek éles körmei áthatnak a legvastagabb pikkelybőrön s hosszú hegyes fogai egymásba csukódnak, hogy e roppant húsevő éhes gyomra védje a föld virágait.

Csak játék volt ez mind; a századok letelte után beleuntál ez örökké emésztő, soha nem alkotó világba, mely egy gondolattal sem dicséré alkotóját, mely nem tudott felnézni az égre.

Egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogamzott költői szellemedben, egy magasan álló, délczegen tekintő lény, mely annyira megtetszett képzetednek, hogy Isten lehelletét kérted bele.

És az új alak büszkén emelte fel fejét és nyelve megnyilt, hogy égi származatú gondolatainak kifejezést adjon, és kezei elkezdtek beleépíteni a természet nagy műhelyébe, megnépesítve azt olyan idomokkal, a minőkről ő maga nem gondolkozott.

Oh, mint örültél te akkor, alkotó természet; egy új lény támadt, mely kívüled alkot, idomít, teremt és földedet ékesíti, melynek szívét melegíti az a gondolat, hogy ő ezen földnek ura s akként épít, erősít, rendelkezik, mint a kinek kedvéért áll ez a világ.

Hanem azután örömöd elhomályosult, midőn ez a szépnek alkotott földi báb legyőzte lelkének égi eredetét és lett szolgák szolgája a világon; alacsony rabja indulatnak, szenvedélynek, puha, ellágyult ivadék gyönyörvadász apáktól, fejét meghajtó nép önalkotta bálványok előtt, őrült pazarlója mindazon kincseknek, miket ráruházál.

Hogy bánkódtál rajta olyan sokat!

Hogy rendítéd meg az álló földet alatta, hogy mámorából fölébreszd! hogy küldél reá duló csapásokat, haragos phantasiád szülte csodanemeit a döghalálnak, hogy Istenéhez visszatérítsd, hogy verted el kőesővel vetett füveit, hogy öntötted el vizek özönével kéjei kőházait, hogy a nyomor, az inség felrázza tompa lelkét.

Mind hasztalan volt, még sem javultak meg. A természet beteg lett bele, hogy kedvenczei így fajultak el.

A természet betegsége átköltözött fűbe, fába és az embereknek hasznos állatokba.

Az életet adó növények megromlottak a szülő földben, a gazdag növényzetet új, soha nem ismert betegség lepte el, méreg termett, a hol máskor kenyér, üszög verte meg a buzát, édes gyümölcsök helyén halálos pöfeteg kinövések undokíták a fát, undorító dögszag fogta el az ehető gyökeret még a föld méhében, megkeseredett a földből támadó víz és a földi pára is halált lehelt az emberek arczaira, hogy elhullottak egymás mellől az öröm pillanatában, a mámor vigalmai közt, a gyönyörök élvezeténél.

És még sem gondolt senki arra, mi van készülőben itt alattunk? mi lakik itt fejünk felett?……

VI.

A partot, merre szem lát, egy csoda-erdő fedi, minőt csak a tündérképzelet alkothat magának. Széles terepély fák, melyek ágaikkal ismét a földbe nőttek vissza, egyes templomokat látszanak képezni élő oszlopokkal, miknek mennyezete a sűrű sötét lomb, ékezete az ágakon felfutó folyondár virágai, melyek a magasból visszanéznek mosolygó piros és kék kinyilt szemeikkel. Apró ezüstszin bokrocskák, rózsapiros ághegyekkel képezik a csendes bozótokat, s a magas füvek pelyhes kalászaikkal nem látszanak arra gondolni, hogy ha emberi alak járna ottan, fejével sem látszanék ki kalászaik közül.

A sötét banánfa-boltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörüsége lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a suly alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan viselni.

Egyikén e pálmafáknak egy emberi alak kapaszkodott, ki azzal töltötte idejét, hogy a nagy gyermekfőnyi diókat hajigálta le onnan. Alant pedig, a fák tövében, a buja fű között feküdt egy óriási megatherion: fekve alig különb egy idomtalan kősziklánál, hossza négy egész öl, alakja mint a lajháré, irtóztató háta egész dombot mutat, mely a magas füvek közül kiemelkedik, míg idomtalan fejét apró szemeivel, kis gömbölyű füleivel eldugta jól a bozót közé. Egész roppant testét barna kérges bőr fedezte, vastag ránczokkal, oldalai tarkák voltak az apró tengeri csigahéjaktól, mik beléragadtak, mikor meleg napokon a tengeriszapban hengergőzött, csak az orrlyukainál, fülein és kurta farka hegyén volt valami éles, kemény serte.

A partra jutott tyrusi hajós ölében hozta ki a tenger zátonyai közül kedvesét és a frigyládát; midőn a szárazföldre lépett, leborult arra arczával és hálát adott az Urnak, ki csodáit érezteti halandó fiaival.

Bar Noémi áhitatteljes hangon éneklé el a dicsőítés zsoltárát:

Ez énekhangra felemelé idétlen fejét a fűben heverő szörny s irtóztató torkát eltátva, hosszú sikoltó ordítást hallatott, mely inkább hasonlított egy tehetetlen megijedt állat segélykiáltásához, mint a fenyegetés haragszavához.

Bar Noémi elébb ijedten kapott kardjához, s szíve megdobbant, midőn e roppant csodafőt két öl hosszú gémnyakával hirtelen kiemelkedni látta; hanem azután nyugodtan dugta vissza kardját s megsimogatta Byssenia szőke fejét, ki remegve bútt keblére, megvigasztalá őt bátor nyugodt szóval:

– Semmit se félj; ez állat fogai feketék és tompák. Ez növényevő. Embert nem bánt. Ilyen szörnyek Mizraimban is teremnek, a nagy tavakban, a miknek neve Behemot. Csak hogy nem ily tömérdekek.

A fán levő férfi észrevevé a jövevényeket, s nehány kókuszdiót hajítva az ordító szörny torkába, lemászott a fáról.

A megatherion megengesztelődött, megint letette állkapczáját a földre s úgy morzsolgatá fogai között a kemény diókat, mintha csak gabonaszemek volnának azok.

A férfi még nehány diót hajigált torkába, mit az állatszörny mindig oly esetlen tátongással fogadott, a minővel a kéthetes libucz engedi magát anyja által etetni, s azután morogva elnyugodott.

A férfi azután közelebb jött Bar Noémihoz.

Szánalomra méltó alak volt. Arczáról a szakáll, fejéről a haj utolsó szálig kihullott, arcza ránczos volt és valami beteges hamuszínü, tagjai soványak, térdei előre csuklók, mellcsontja befelé hajló és háta meggörbült. Meleg nyári nap volt, és ő prémes öltönyében is fázni látszott.

Bar Noémi bámulata nőtt, midőn ez idegen alak, itt a föld tulsó oldalán, romlott, de mégis kivehető carthagói nyelven szólítá meg őket.

– Ti Carthagóból jöttetek, nemde?

Bar Noémi meglepetve hallá e távol világrész partján az ismerős nyelv hangzatát.

– Mi Charthagóból jövünk, viszonza, hajótörést szenvedett utasok vagyunk; hát te honnét jövél, s ki vagy, hogy bennünket nyelvünkön szólítasz?

Az ember fázott e napegyenlítő alatti nyár melegében, s nehéz gyapot palástjába burkolva magát, melybe arany- és ezüstvirágok voltak szőve, közelebb lépett a jövevényekhez. Messziről nehéz volt velök beszélnie, mert hangjának nem volt annyi ereje, hogy azt erőtetés nélkül tegye.

– Ha ti Carthagóból jöttök, úgy ismernetek kell Hannó tábláit, a melyek a mióta meg vannak irva, bárha róluk beszélni halálbüntetés alatt tilos, mégis minden carthagói ismeri azoknak tartalmát; ezeren és ezeren költöztek azóta ki Afrika partjairól a boldog szigetekre, mint Hannó nevezé e tájat.

– Tehát a boldog szigeten vagyunk? kérdé Bar Noémi, ki előtt a rege szinte ismeretes volt a hajósok mondáiból.

– Nem sziget, egy egész világrész ez, tízszerte nagyobb annál, melyet ti ismertek túl a tengeren. Egyik parton lakók nem ismerik a másikon lakókat, a legmerészebb utasok nem jutottak még el e világrész határáig, bármily irányban indultak el; új földek, új hegyek tárultak eléjök, új meg új népekkel, miknek száma százezerte több, mint egész Róma, egész Graecia összevéve, a hogy azokat az onnan jövők leirják. A boldog szigetnek nincsen tulsó partja: az a végtelenség.

– S valóban megérdemli e föld, hogy boldognak nevezzétek?

– Borulj le a porba és csókold meg azt. E föld a paradicsom földe, mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjut hord, fehérebbet mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsirosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe, túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szivet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod, s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahoz képest, a mit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjától minden ideged csiklandós rángatózásba jön. Oh a boldogságnak itt ezer neme van, jövevény, mit másutt nem ismernek; kár, hogy tovább nem lehet élni. Kár, hogy az élet oly hamar elfogy. Vajha ne kellene a vénség idejét megérnem; pedig már harminczadik évemet számlálom.

Bar Noémi keble elnehezült. Harmincz év itt már késő vénség! Valóban e férfi olyan volt, mint a ki már hetven évet élt le; megtört, meghajolt agg, a vénség tisztessége, az ősz hajak, ősz szakáll nélkül, kopasz volt egész feje.

Mondott szavai úgy látszék elszomoríták, úgy fázott ez erős hőségben; oldalára volt egy gömbölyű elefántcsontkobak akasztva, annak lecsavarta arany csapját s a benne levő nedvből nagyot ivott, s azután oda nyujtá azt Bar Noéminak.

Az ifju nem fogadta azt el.

– Csak a forrásból merítem italom.

A boldog szigetek lakója kaczagott. A megivott nedv rögtön kerek piros foltokat hajtott arczára, homlokára, a mik égni látszottak azon. Szemei azon bántó fénynyel ragyogtak, melyből az esztelenség tündöklik elő.

Vakmerő mosolygással fordult Byssenia felé, férje jelenlétében.

– Szép némber, ne maradj azzal, a ki vizet iszik; én gyönyörrel itatlak téged, jer én hozzám; én szép szerelmes ifju vagyok, ajkamon méz, szívemben tűz van; hagyd el ezt a koldust, én gazdag úr vagyok; minden arany hajszáladért egy arany kösöntyüt adok, két szép ragyogó szemedért két tündöklő karbunkulust; palotába viszlek, melynek orma benyílik az égbe s arany kupoláit ki kell kerülni a napnak futásában. Férjedtől pedig ne félj. Én erős, győzhetlen dalia vagyok, ki őt félkézzel a földre sujtom.

És a mellett alig birta magát lábain tartani az ember, s kezei reszkettek.

Bar Noémi borzadva hátrált előtte; kedvesét átkarolva, ki irtózva rejté el arczát ez utált alak elől.

A megatherion megint felemelte fejét és ordított. Megéhezett.

Ez ordításra magához tért a szigetlakó; hirtelen eltevé kobakját, s sietett tántorogva a szörnyeteghez vissza, mely messzire tátogatta elé fekete torkát, fekete őrlő fogait s várta a nagy kókuszdiókat, miket ez a földről felszedve, szájába hajigált.

Byssenia futni akart ez otthontalan helyről, de Bar Noémi biztató szóval marasztá, hogy várják végét e látványnak. E férfi ocsmány, ha ittas, de nem félelmes; talán lehet vele, ha józan lesz, beszélni.

A fenevad etetése nehéz munkájában kipárolgott a férfi fejéből a mámor, s végre a nagy idomtalan szörny elfeküdt a cserje között és elaludt, a férfi egészen kijózanodva tért vissza, ugyanazon roskatag, halavány alak, a ki elébb.

Úgy ki volt fáradva a nagy fenevad etetésében, hogy szinte összeroskadt, s fuldokló hangon kérte Bar Noémit, hogy nyujtsa neki kezét, hadd támaszkodjék rá s vezesse a városig, hol lakása van, melyben szívesen látja őt, nejével együtt, vendégeül.

Bar Noémi idegenkedve fogadá a koraagg kezét s nem állhatá, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Mi förtelmes fenevad ez, a mit te itt táplálsz, s fárasztod vele magadat?

Az öreg ember megütközve tekinte rá.

– Idegen jövevény, vigyázz ajkaidra, midőn beszélsz. Ez az Isten!

Bar Noémi megbotránkozott.

– Hogyan, ez ordító szörny, hasított patával, kérges bőrével, lomha termetével, előtted Istenhez hasonló?

– Valóban ő az, felelt az ember félelem és áhitat hangján; minden városnak van egy ily élő Istene, melyet a nép felváltva szolgál. Ma én, holnap másik, a hány napja van az esztendőnek, annyi papja van mindegyiknek. Midőn apáink ide jöttek, száz meg száz év előtt, akkor ez emberfölötti lények voltak a föld urai, kiknek jó kedvét csak áldozattal, hódolattal, imádással lehetett megnyerni; övék azóta is a föld minden zsengéje, kenyérnek, gyümölcsnek java, állatok, emberek első szülöttje, mert ők urai a földnek és meg nem halnak soha.

Bar Noémi felsóhajta magában.

– Volnék inkább a viharos tengeren, kormánytalan naszádon, mint ez átkozott földön itt.

És azzal áhitatosan emelte fel fejére a megmentett frigyládát, s míg azt fején vivé, jobbjával Byssenia kezét fogta meg, baljával kardja markolatját, s midőn kérdezé tőle az agg, mi van azon szekrénybe rejtve, a mit fején viszen, felelte neki:

– Olyan kincs van ebben, melylyel a boldog sziget egész tartománya nem bír. Ez az egyetlen kincs az egész országban.

És gondolá magában:

– A kit pedig jobbom tart, az az egyetlen nő, és a mit balkezem szorít, az az egyetlen fegyver az egész boldog szigeten, mert bizonyára nincs több férfi e nap alatt, csupán csak én.

A vén ember vezette őket előre.

VII.

Nézzétek e roppant várost, mely itt előttetek terül!

Nem Róma, nem London, nem a menyei birodalom fővárosa Peking, nem az őshírű Babylon, semmi házcsoportja az ismert világnak nem hasonlítható hozzá.

E dombtetőről is alig látni végét, két folyó szabta egykor határát, most e folyók is tele vannak építve házakkal s eltünnek a város alatt járva.

Idegen, pazar építészetmodor, fényben, gazdagságban, vad phantasia alakitásaiban merész ellentéte az egyszerű classicus és a magasztos góth építészetnek.

A város kapuit gúlaalakú építmények képezik, óriási koczkák rakva úgy egymásra, hogy a legalsó tizenegy koczkasor minden egyes hézagában két rakott szekér kikerülheti egymást, erre ismét egy számmal kevesebb koczka van felrakva és így feljebb, míg a tizenegyediknél egyetlen koczka áll középen, és azon a város védistenének képe, kőből kifaragva, az idomtalan megatherion.

A fényes köbök mindegyikén egy-egy emberalak van faragva, fején koronával, kezében királyi pálczával, alattuk csoda-ismeretlen irással neveik felvésve.

A városba lépő idegent azonnal meglepi az a kábító buja illat, mely itt a levegőben látszik lenni, s melynek párázata mint valami aranyköd, fekszik örökké a város fölött, a legtávolabbi paloták tornyait, tetőit regényes félhomályban tartva. Az ambra és pézsma illata ez és egyéb ismeretlen fűszereké, miket e paloták tulajdonosai házaik vakolata közé kevertettek, hogy örök illattengerben fürödjék az egész város; minden utcza más-más jó szagot áraszt szét.

Messziről úgy tünnek elő e paloták, mint megannyi kártyavárak: egyik oszlopsor a másik fölé építve, s mindegyik csodás rácsozattal körülfutva, mintha merő erkélyek volnának egymás fölé rakva; a legelső oszlopsorozat többnyire ércz, fényesre csiszolt réz, a felső jaspis, vagy alabástrom, a legfelső átlátszó öntött üveg, melynek prismaticus oldalai az örök napsugárban tüneményes szivárvány-foltokat vetnek magok körül.

Kívülre egynek sem fordul ablaka, nem lehet a házakon keresztüllátni, mint a mieinken, az egész külső falazat csodaképekkel van tele vésve, miknek természetkívüli csoportozatain elbámulna a szem, ha minden pillanatban új meg új csodálat nem vonná el figyelmét.

A házak mentében, a milyen hosszú az utcza, ezüst lapokkal van kirakva a járda, s hő nyári napokon, hogy a nők gyenge lábait a naptól áthevült ércz meg ne égesse, szolgacsoportok futkosnak előttük, minden lépésnyire himzett vánkosokat rakva, hogy azokon lépdeljenek végig.

A házak tetőzetéről az utczákon keresztül bolthajtásos hidak hajlanak keresztül, mik egyik házat a másikkal összekötik, úgy hogy míg alant a földszinti utczákon hosszában lehet végig járni a várost, fenn keresztben járhatni azt meg; amaz a nappali, ez az éjszakai út. Midőn az est lealkonyodtával az utczák elsötétülnek, megnépesülnek a hidak s víg kaczajjal, énekléssel járnak-kelnek ott felül a tomboló csoportok az érczhidakon, a háztetőkön át, nyitva akkor egyik ház a másik előtt, mindegyiknek édes titka; a fáklyafény minden tetőt bevilágít, s az ittas orgiák fél mezetlen alakjai ujjongva járnak-kelnek ott a magasban.

Ha valaki ide alant állana olyankor, csak azt a félemlítő dörgést hallaná, mi a járt érczhidak morajából támad.

A paloták közül néhol roppant kupolák magaslanak elő, mintha egy óriási tojás emelkednék ki a földből. Bámulni lehet az elmét, mely hasonló alkotmányt teremte: az egész épület egyetlen darabnak látszik, millió kődarabból összerakva, s egyetlen nagy nyílással oldalán.

A város közepén pedig áll egy kietlen nagyságú templom, melynek nyolcz oldala vakító fényes ezüstlappal van bevonva, ez óriási tükrökben az előttük fekvő város csodaképét látni újra, s a nap visszavert fénye szétsugárzik belőle csoda tündökléssel a legtávolabb utczákra.

A templom tetején óriási mérvü bálványkép ül, faragott ezüstből. Feje gömbölyüded, mint az emberé, kezein, lábain öt ujj, de hosszú gyílfarka tagadni látszik emberi eredetét; szemeit csodatündökléssel pótolja egy-egy tojásnyi gyémánt, szivárványszikrákat lövelve szerteszét.

Ez a Triton gygász! Az őskor főbálványa, kit legmagasabbra emeltek mindazon szörnyek felett, mikért meghajták az emberek fejeiket; az ezredéves szörny, melynek eleven képmása ott benn él a templom kapuin belül és ordít, ha éhezik, és akkor reszket az egész város, reszket az egész ország haragjától. Minden évben egyszer kér csak enni és akkor kap egy férfit és egy nőt, kiket gyomrába temessen. Azután elhallgat egy esztendeig megint, s ül arany trónusában a templom közepén, öt ujjas kezeit térdére fektetve, mozdulatlan szemmel, épen mint ezüstből öntött jelképe oda fenn.

VIII.

Ha az ősvilági csodaállatok, ez idomtalan szörnyek kiálltak a népes városok kapui elé ordítani, hogy menydörgő bömbölésük bejárta az utczákat, nem reszketett-e minden ember akkor? pedig az csak puszta hang volt, és a hangtól miért félnek?

Talán van a lélek belsejében egy titkos érzék, mely az öntudatig nem tud emelkedni, s ez megérti az őselefánt ordításának szavait, a mit e távoleső idők elmaradt szülötte az újabb kor termette férgeknek szemrehányásul mond, azon hangon, melyen a villámok is beszélnek.

– Átkozott faj! A míg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te lehelleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent evő szörny! kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, a hogy teremtve vagy. Te miattad pusztul el a világ.

A szívek reszketnek egy kicsinyt, midőn a dörgést hallják: az égből jön-e az, vagy az őscsoda szájából? a rettentő hang megborzogatja a kérges idegeket. Hanem azután, ha elhallgatott az ég, vagy a megatherion, ismét megszólal a zene, ismét elfeledve félelem, megbánás és gonosz sejtelmek.

A téres utczákon néptömeg hullámzik, tarkálló csoportok zajos keveréke. Valami nagy ünnep lehet ma Triton városában.

A paloták ablakai élő virágokkal vannak tele, azokkal a csodás növényállatokkal, mik félig a mozgó, emésztő, félig a földbe gyökerező világhoz tartoznak; roppant zöld kigyók tekergőznek a karcsú oszlopokra fel, miknek feje csodaszép tulipánban végződik, de a virág közepén ott van a mérges fulánk, s az összezáródó szirmok elnyelik a kehelybe buvó kolibrit, míg a virágállat farka gyökeret ver az élő földbe. Az erkélyek tenger fenekéről felhozott növényzettel vannak rakva, miket az emberi ész csoda találékonysága víz helyett a szabad léghez szoktatott, a kláris-korallok tarka bokrai közt nyulongnak a vastag polypok érzékeny csápjai, egymásba fonódva s örökké változtatva színüket, alakjaikat, míg az átlátszó molluskok vastag ágbogain keresztül látni a nedv lüktetését. A természet közönséges virágai nem ingerlik az ember gyönyörét többé; a csoda, a rendkívüli kell a tompa, fásult érzék felélesztésére.

A főutcza, a kaputól elkezdve egész a Triton templomáig, egy szőnyeggel van bevonva, és az egész szőnyeg nem egyébből van szőve, mint hajadon leányok fürteiből. Az ébenfekete képezi az alapot, melybe virágkoszorúk, paloták, áldozatok, csoportok alakjai vannak a szőke, gesztenyeszín és aranyveres hajzat minden árnyéklataiból szőve. Bizonyára drágább kelméje nem volt világon uralkodó fejedelemnek soha! Minden évben levágják a hajadonok hajfürteit, minden évben hosszabb lesz a szőnyeg, s a hogy a város nagyobb lesz, mégis átéri azt egyik végitől a másikig.

Ez aranynál drágább kelmén jár végig az ünnepély csoportja; mint egy nagy hullámzó folyam.

Elől több mint húszezer gyermek, fiu és leány, halad énekelve a fényes bálványtemplom felé. Énekközben valami rángatózó tánczot járnak, melytől arczaik lázasan ki vannak pirulva, s szemeik nem gyermeki tűzzel égnek. Valami részegítő italt adtak e gyermekeknek a Triton-ünnepély reggelén, mitől azok megittasodtak s idomtalan ferde rángások közt énekelnek és tánczolnak a bálvány tiszteletére.

Utánuk húszezer némber tódul. Termeteik fénylő kelmékkel, színes tollakkal elfedve, arczaik kifestve a szivárvány minden színeivel, tarka vonalokkal, ajkaik és szemöldeik megaranyozva, fejükön a szétbontott hajfürtök száz meg száz aranysodrony közé szorítva, mik hosszan omlanak le vállaikra. Semmi folt alakjaikon, melyen Isten teremtő keze látszanék; az emberi őrültség mindent eltakart, befestett, bearanyozott; csak a szemek villogása mutatja, hogy ezek emberek, s az égető tűz bennök, hogy ezek nők.

A nők után jő háromszázhatvanöt agg, a bálványok papjai, arany süvegekben, hosszú uszályos palástokkal, kezeikben egy-egy pálcza, melyen ezüstcsengetyük lógnak. E vén, komoly emberek, azokkal a magas süvegekkel, hosszú talárokkal, őrült módra keringnek egy arany szekér körül, mely hat keréken gördül, minden kerék a nap képét mutatja, s felül hat bolthajtás képez aranyszövettel bevont ívet rajta.

E magas díszszekér közepén fekszik egy emberi alak: egy halvány rém, élőhalott, kinek szemei fénytelenek, mint iszapos tengervíz, arcza földfakó és csontjaihoz tapadt, egész tekintete fáradság, életunalom, esztelenség jellegét viseli. Tagjai meg nem mozdulnak, csak ajka reszket néha.

Ezen alak a Teczkatlepoka.

A Teczkatlepoka ünnepélyeiről még tudtak beszélni az Inkák történetirói, kiket a bölcs spanyolok a veres bőrűekkel egyben kipusztítani segítettek. Igy nevezték ők borzalmas mysteriumaik egyik alárendelt istenségét, kit minden évben újra szoktak választani.

A legdélczegebb, a legdelibb férfit kiszemelték s felvezeték a Triton városába.

Ott a piacz közepén körülállták a nép szűzei, szép hajadon leányai, festetlen arczczal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri ruhákban.

És akkor így szóltak a választott férfihoz:

– Te vagy ez évben a Teczkatlepoka Isten. A minden szépségek ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyílik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Teczkatlepoka Isten lenni? elmulni, elveszni, meghalni a gyönyörben?

És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: «igen», akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve beviszik őt a Teczkatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon leányai, azokkal a hosszú leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymásután, s midőn kijönnek tőle, – akkor hajfürteik le vannak vágva.

Azokból készül a várost átérő szőnyeg.

E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.

És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, kit akkor választ magának, megáldozzák őt a Triton gygásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És azután választanak megint újat.

Tíz közül megtörténik egyszer, hogy a választott férfi szíve kiállja e bűbájos látványt, e minden varázslatok közt a legellenállhatlanabbat, – mert mi igézőbb, mint a női bájak? – s azt feleli a felhivásra: «nem!»

Akkor letépik róla aranyköntöseit és azt mondják neki:

– Mezetlenül jöttél a boldog világra, úgy menj át a boldogtalanabba. Nézd, amott a hóval fedett hegyeket. Ott lakik a két szótalan lény: a pusztaság és a semmiség. Eredj oda. A hova az irtózat és fáradság miatt sem ember, sem állat nem közelít soha. Élj ott fagyban, nyomorban, egyedül. Kövessen, a ki szeret.

És ezzel gúnyolódva, a nők csúfoló hahotája mellett kikísérik a megtagadó férfit a város kapuján, mely a havas hegyek felé néz, s megátkozzák, hogy soha vissza ne jőjjön.

Az eltávozót rendesen követi egy lény. Egy szelidebb, szemérmesebb hajadon a többi közül, ki dús hajfürteivel takargatja habruhája által rosszul rejtett termete bájait; ki vállára téve kezét a kiüldözött férfiunak, vele megy az ismeretlen hideg világba a gyönyörök városából.

Mert e tagadó igét nem mondhatja más, mint az igaz tiszta szerelem; a mely oszthatlan, mint az Istenség maga.

Ily való szerelem példája történik itt minden tíz évfordulóban.

A kigúnyolt, sárral hajigált szerelmesek azután eltünnek a jégbérczek ködös, felleges tájékai közé, s soha sem látja őket többé semmi emberi szem, hogy bánatukon, töredelmükön gyönyörködhetnék. Nem történt még soha, hogy visszakérezkedtek volna városukba. Úgy hiszi mindenki, hogy ott elfagytak, eléheztek, vadállatok széllyeltépték őket, a nyomor sírba fektette.

Így megy végbe a Teczkatlepoka ünnepélye évről-évre, a midőn a Triton ordítása széthangzik mérföldnyi területen, a midőn megérzi az éhség napját, s a kéjben elhalt, megőrült áldozatot felteszik a diadalszekérre, mely aranyból van verve, s énekelve, zenehang közt viszik őt a halálra.

Ez ama férfi története, ki az arany szekéren fekszik.

A menet tovább halad; a bálványpapok után jönnek a nép hajadonai, koszorúzott fővel, lengeteg ruhával, az áldozat leánya ezüst szekéren vonatik közöttük.

E féltündéri, félpokoli jelenet után következnek a nép férfiai.

Minő férfiak! Görbe, elferdült termetek, előre csukló térdekkel, hajlott nyakkal, izomtalan karokkal, kiknek arczán semmi lélek, szemeikben semmi tűz; járásuk olyan, mint a mámorosoké, nyomorú, hervatag alakok. Ha van közöttük egy délczegebb, daliás alak, az mint csoda tünik ki az egész népcsoportból; s valamennyinek arczvonásain, a szépen úgy, mint a rútakon van valami átkozott bélyeg, mely egy eltitkolhatlan vonásból áll az ajkak körül, amaz ismeretlen vonásból, mely a vadállatot, a dæmont és az őrültet jellemzi.

A legkiáltóbb tanubizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon szépek, s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás napja.

Végre a férfiak csoportjai után következik egy pokolí, észvesztő tömeg, oly szörnyetegekből, miknek emberi nyelv még nevet nem adott. Állatok emberfejekkel és emberi alakok undok állatfőkkel; rettentő megcsufolásai a szent természet isteni rendének: borzalomgerjesztő középlények az ember és a fenevad között; átkozott tanujelei az emberi ész őrült hanyatlásának, minőre a mult kor történetei az ismert földön csak egy esetet tudnak említeni a cretai minotaurusban.

A boldog szigeten ez Istent gúnyoló lények egész népet alkotnak, s a kik látják őket, nem is borzadnak már vissza képeiktől.

IX.

Egyetlen nagy gömbölyű ablak a kúptetőn vet világot a Triton templomába.

A rémalakok faragott szobrai közepett, melyek oszlopokul emelik a tetőt, a terem közepén ül az ősvilági csoda maga, kinek alkotásában a teremtőerő az ember-idomot leginkább utolérte: a homo diluvii…

Ülve is négy ölnyi magas, lábai aránytalanul rövidek, míg hosszú könyökei térdein nyugszanak. Egész testét kékeszöld pikkelybőr fedi, milyen a tengeri kigyóké, mely a vénségtől vastag ránczokat vetett. Arcza hasonlít az emberi arczhoz, a bőr világosabb kék rajta mint a test egyéb részein, s pisze, alig kiálló orránál fényesre megfeszül; homloka alacsony, lenyomott, szemcsontjai alól két kiülő szemcsillag mered elő, oly hideg, mint a kő, a rubin fájó piros színével, mely körül fényes aranykarika látszik, mint a halaknál; szája ajkak nélkül, csak akkor látszik, ha felnyitja azt, s akkor szélesen elnyulik apró gömbölyű két füléig, miket vékony hártya takar.

Fejét fényes aranykorona ékesíti négy felálló hegyes szarvval, derekát gyémántos hímzett lepel övezi, mely alól hosszú fésügerinczes gyílfark nyulik le a trón alá kunkorodva.

Így ül mozdulatlanul a szörny évről-évre arany karszékében. Egyetlen jelensége életének, hogy szemeit lomhán alázárja, s évenkint egyszer megéhezik, ordítva eltátja száját, azután jóllakik és ismét elhallgat, és egy évig csendesen marad, két kezét két térdére fektetve, s mozdulatlan szemeivel bámulva a többi kőcsodákat; érzéketlen minden külbefolyás iránt.

Az emberek beszédei, a csöndes állati hangok, a körüle hangzó zene ép oly hallatlanok rá nézve, mint nekünk a csigák szerelmes suttogása, s az apró hangyák bölcs beszédei egymás között. Csak a vele egyrangú ős csodák hangjait érti ő.

A lomha szörnyeteg csak hangjában s ijesztő alakjában birja minden erejét, egy gyermeket nem volna képes megölni, ha az szemébe merné mondani, hogy tőle nem fél; és mégis úgy reszket előtte az egész nép; szolgáit, a növényevő mammuthokat, megatheriont, iguanodont szántóföldjei zsengéivel hizlalja, őt magát legjobb férfiai, legszebb szűzei vérével, és lábaihoz rakja bányái aranyát, tengerei gyöngyét, ligetei fűszerét és nevezi őt urának, Istenének, a ki nem egyéb egy elkésett őscsodánál, a ki túlélte a századokat, miket a természet élte határául szabott s tehetlen növényi tengődését átnyujtá egy másik ivadék lakta világba, melynek nemzedékei minden félszázadban elhalnak és újra születnek, a gyorsan élő, gyorsan változó, gyorsan élvező emberek világába.

A rút, kegyetlen ünnepély véget ért. A Teczkatlepokát és hölgyét bevitték a Triton templomába.

A nehéz érczkapuk bezáródtak a háromszázhatvanöt pap után.

A mi a templomon belül történt, azt soha sem látta senki a nép közül. A szörny ordítása hangzott nehány perczig, azután minden elcsendesült; a kapukat újra kinyitották, s a kilépő főpap tudtára adá az egybegyűlt sokaságnak, miszerint a Triton hatalmas szavára aranyszegélyű felhő szállt alá az égből, az felvevé a Teczkatlepoka Istent, hölgyével együtt, és elrepült vele oda, a hol egy olyan boldog, kéjekkel tele örökkévalóság vár reája, a milyen boldog volt ez az egy év, a melyet eltöltött a földön.

A ki kétkedni tudott, megszámlálhatta a templomból kilépőket: háromszázhatvanöten voltak; kettővel kevesebben, mint a hányan beléptek, s a templomon belül senki sem volt, csak a nyugodt, kőmerev élő bálvány, nagy szája, rémszemei becsukva, mint a ki jóllakott és most aluszik.

X.

És most el az új isten-választáshoz.

Egy nagy amphitheatrumszerű tér fogadja be a város népét, négy emelet egymás fölött, ezüstözött rézoszlopokkal, mindegyik oszlop koronája egy madárfőn végződik, mely ezüstcsövön át részegítő italt csorgat alá a körülfutó medenczébe, az ezernyi ragyogó vízsugár, mely a húsz ölnyi magasból hull alá, bűbájos ragyogványt ád a tér belsejének. A nép, mely a karzatokat elfoglalá, kicsapongó jókedvével szürcsöli e mámoresőt, míg a rút félemberi szörnyek alant a medencze körül feküsznek, úgy iszszák a kábító italt; a melyik nem győzi tovább, fejét tartja a hulló nedv alá, úgy áztatja magát. Némelyikben meggyullad a kárhozatos szesz, s az bömbölve futkos keresztül a népcsordán; egy tűzokádó pokolbeli szörny! A közép emelvényre a gyermekeket ültették, a kiket elhoztak ide, hogy lássanak jó példát, hogy vegyenek részt ez ünnepélyben, melyet elmondani borzalom.

Középen tizenkét aranyozott lépcsőemelvényen áll a háromszázhatvanöt pap; a lépcsők alján ülnek a zenészek, hosszú ezüst kürtjeikkel, üveg fuvoláikkal, a miknek lágyédes hangja felkeresi a szív minden rejtekeit, s ittassá teszi a lelket. Az emelvény négy sarkán illatos füstölők égnek, nagy metszett arany medenczékben, kábító füstpárát hintve szét az egész sokaságra.

A papok intésére megnyílnak az amphitheatrum rostélyai, s miként hajdan a római circusok carcereiből a halálra szánt küzdőket, úgy vezetik elő azokból a két férfit, kik közül a nép egyet Istenének fog választani, hogy egy évig annak legdrágább kincsét, leányai szerelmét hozza áldozatul.

Két férfit találtak a papok kitünőnek a többi közül: egyiket az ichthiosaurus, másikat a megatherion papja fedezte fel; és most a nép fog választani a kettő közül.

Mindkét férfi sűrű fátyollal van letakarva, míg az emelvény lépcsőin felviszik őket, akkor a többi papok leszállnak onnan, csak a két főpap marad ott pártfogoltjaival.

A nép zaja lassú zsibongássá csendesül el, feszült figyelemmel néz mindenki a két leplezett alakra, kik a négy füstölő kék felhői között állnak.

Most előlép az ichthiosaurus papja, s leemeli az első férfiuról a fátyolt:

– Lássátok és bámuljátok őt.

Egy hat láb magas irtóztató alak, arcza inkább fenevadé, mint emberé, torz szakálla, összenőtt szemöldei, tompa orra, széles felduzzadt ajkai iszonyú állati erőre mutatnak nála; széles vállain és vastag karjaiban idomtalan izmok látszanak dagadni. Az egész alak félelemgerjesztő. De öltözete ragyogóvá teszi sötét tekintetét. Köntöse tarka gyöngyökkel van hímezve és aranynyal kivarrva, sűrű kemény haját arany sisak szorítja arczához, melynek taréja gyémántokkal és villogó topázzal van kirakva, baljában széles paizsot tart, melynek széleiről csatában megölt ellenségeinek hajfürtei csüngnek; jobbjával öt lábnyi hosszú rézpallosra támaszkodik, melynek széles lapja bűbájos képekkel van teli vésve. Súlya félmázsa e fegyvernek.

A mint leleplezék a férfit, a nép örömkiáltása hangzott fel egyszerre, mely elcsendesültével az emberszörnyek állati nyerítésében mult el.

Ekkor a megatherion papja lépett oda a másik alakhoz s alácsúsztatva termetén a fátyolt, kiáltá a néphez:

– És most lássátok és hódoljatok.

A második férfi termetét nem rejté sem arany, sem gyémánt. Az idegenek egyszerű fehér öltözete volt rajta, mely deli alakját olyannak engedi láttatni, a minő valóban, idegen szépséget nem hazudva hozzá. Fedetlen fejét nem ékesíté más, mint gazdagon leomló hajfürtei, s oldalának minden ékessége egy rövid kard volt, mely azt kivánja, hogy a ki ellenségével akar beszélni, közel lépjen hozzá.

A pap szólott a néphez:

– Ime, idegen férfi ez; távol tengerentúli országból, kit Triton hatalmas karja hajóstul együtt ide hozott. Szemeiben más tűz ég, szivében más vér kering, miként a mi népünk szivében, orczájának tekintete előtt elhomályosul minden férfi arcza, a ki partjainkon született. Én nem szólok többet. Vannak szemeitek. Tegyetek választást.

A másik pap kiáltott.

– Ki akarja a bajnokot?

A néptömeg közül alig szállingózott egy-két koszorú a felhivásra, mit romlott izlésű hölgyek vettek le fejeikről, hogy a félvad herculesi alaknak hajítsák.

És midőn a megatherion papja kérdezé:

– Ki akarja az idegent Istenül?

Akkor egy vihar támadt hulló koszorukból, a delnők letépték fejeikről, kebleikről virágaikat, s diadalkiáltással szórták azokat mind az idegen férfi felé, hogy az egész amphitheatrum tere egy virágesőtül öntözött kertté változott át.

«Őt, egyedül őt és senki mást!»

A gyémántos, aranyos dalia haragos büszkén szállt le papjával együtt az emelvényről, nagy, villogó rézkardját vállára vetve, s elkeserülten ült meg a legutolsó lépcsőn.

Az idegen férfi egyedül maradt papjával az emelvényen, ki a férfi szép hajfürteit illatos rózsakoszorúval fonta körül, diadalmasan üdvözölve őt:

– Légy üdvöz, Teczkatlepoka Isten; légy üdvöz a szépek, a gyönyöradók nevében; te választottja a népnek. Im vedd át birodalmadat minden szépségek királya, gyönyörök félistene, hölgyek fejedelme. A virágokat, a mik számodra nyílnak, a szemeket, a mik érted epednek, az ajkakat, a mik rád mosolyognak. Üdv neked, Teczkatlepoka Isten!

A nép tombolva ordítá utána az üdvkiáltást. Az amphitheatrum egy sötét szegletében pedig ott ült búsan, lefátyolozott arczczal egy szomorú alak, egy reszkető hölgy, kezében az egy igaz Isten frigyládáját tartva és sóhajtva nyögött magában.

– Oh Bar Noémi!

Bar Noémi nem hallá e gyönge hangot; az üvegfuvolák zenéje, az ezüstkürtök lágy összhangjai bűbájos, észháborító dallá olvadtak agyában a gyermekek kardalával s a szűzek énekével össze; Byssenia szava nem hangzott azokon keresztül.

A csábító tüneményalakok ott tánczoltak el előtte, ködruhában, habruhában; szétbomlott hajfürteik úgy repkedtek szét a légben, villogó tűz-szemeik jobban ragyogtak a napnál, annyi szépség, annyi gyönyör; ki ne vesztené eszét itt.

És a nyögő, fájó sóhaj másodszor is hangzott újra.

– Oh Bar Noémi!

És az ifjunak úgy tetszett, mintha könnyű borzadály reszketne át tagjain.

Mi volna az? Van-e szemed? Van-e szived? Volnának-e érzékid, ha itt kételkedni tudnál? Hogyha száz év várna rád, nem odadnád-e mindannyit egy ilyen tekintetért, és az égi üdvösséget, a mi túl az életen vár, e látmánynak birtokáért? Ezer meg ezer csábalak tánczol körüle bűvös-bájos tündekörben, mindig többen, mindig szebbek, mindig közelb-közelb jőnek, arczát éri lehelletük, lelkét égetik szemeik, énekük szivét átjárja. Csak egy szó kell ajakáról, hogy elmerüljön e tengerben csupa merő édességből, hogy elveszszen a legédesebb halállal, mely nem egyéb, mint egy hosszú – hosszú csók.

A zene, az ének egyre varázslóbban hangzik, a füstölők bájillata mámorral tölti el a léget, a hófehér karok az Istenné emelt férfi vállait érintik már: midőn újra harmadszor is hangzik a szó, még fájóbb, még keserűbb.

– Oh Bar Noémi! Oh Jehovah Isten!

Egyszerre felrezzen ő. Mint ki álomból ébredt fel, csodálatos mély álomból, mely tagjait kötve tartá. Fejéhez kap, a rózsakoszorút letépi onnan s kétfelé szakítva, lábaihoz hajítja azt és dörgő hangon kiált:

– Én Isten nem vagyok! Egy az Úr, az Jehova!

A zene, a dal elhallgat egyszerre, mint mikor a hárfa húrjait kardcsapással vágják ketté, a bűbáj széllyel van törve, a csábító tündéralakok arczai vad furiákká változnak, az édes harmonia égrendítő zűrhanggá válik; átok, gúny és undok kaczaj tölti el a mélységes tért s a félszörnyek bömbölése, nyerítése.

Ám ha ég, föld reszket is az utálatos ziharban, nem reszket Bar Noémi szive. Megtalálta azt a nevet, mely neki erőt adott elemek és harczok között, s kivonva kardját oldaláról, most úgy áll ott a tomboló néptömeg közt, mint egy Isten! Mint egy férfi, a hol nincsen férfi több.

És szól az ellene támadó vad tömeghez, olyan hangon, mely túldörgi átkaik rikácsolását.

– Triton városa népei! Ti bálványimádó gyávák! Ti élő festett koporsók, kiket még életükben elhagyott a lélek; halljátok szavamat. Az én nevem Bar Noémi. Védelmem az egy igaz Isten, kinek arczát nem láthatja emberi szem. Bátorságom az én erős kardom, melyet soha senki meg nem csúfolt. Ime kimondom néktek, kik csufoljátok az Istent s csufoljátok annak nemes képmását, a férfit, hogy benneteket utállak és megvetlek s nincs kapuitokon belül sem agg, sem ifju, ki előtt szivem megrendüljön.

A szégyen és a harag elsáppadása terült el mindenki arczán. Másutt pírja van a haragnak, a szégyennek, itt fehér volt annak színe, mert Bar Noémi igazat mondott, mert az egész nagy városban, a gyönyörök városában nem volt egy férfi, a ki föl merte volna emelni karját az idegen férfi ellen, a ki őket meggyalázta; mert úgy állt ő közöttük amaz emelvényen vakmerő arczával, kivont fegyverével, mint egy bosszúangyal, a ki büntetni jött, nem emberekkel harczolni.

A gyémántsisakos dalia, azzal a széles, hosszú rézpallossal, azzal a herculesi termettel, ott ült a legalsó lépcsőn és fejét sem fordítá felé.

A papok, az öregek kétségbeesve rohantak hozzá, és nógaták, biztaták, hogy álljon fel és mossa le a gyalázatot az egész népnek arczáról: a férfi nem akart mozdulni; a kábító kéjital még zsibbasztva tartá testét, lelkét. A gyönyörök bölcsei vesztükre találták fel mysteriumaiknak e mindenható nedvét, mely a férfit megalázza, a szivet ellágyítja s a hősi bátorság helyett puha kéjvágyat önt a szívbe, hogy Hercules megszokja a tarka szoknyát és az orsópörgetést.

Végre új italt hoztak számára, melyet a harczba menőknek szoktak adni. Erős ideglázító ital volt az, fenevadak tajtékjából, mérges fáknak gyümölcséből, melytől vérszomj száll a szívre, olthatatlan. A harczital tűzcseppjei átjárták a férfi idegeit s most fölkelt az, s körülhordá vérben forgó vad szemeit, s kiduzzadt ajkain a düh sárga tajtéka habzott; arczai tűrhetlen lángoktól látszottak égni.

– Ki az, ki engemet hívott? kiálta vad, rikoltó hangon, mely hasonlatos a veszett fenevadéhoz, s nagy mellét előre feszítve, széles nehéz pallosát megforgatá feje fölött mind nádszálat, és szemeiből zöld tűz lövellt szét, és lábainak toppantása alatt lesülyedt a kő a kemény földbe.

«Old meg őt! az átkozottat, a rút idegent, a nép csufolóját!» hangzott a karzatokról, s minden kéz oda mutatott a lépcsők tetején álló Bar Noémira, a kit nehány percz előtt koszorúkkal halmoztak el.

A viador bőszült ordítással forgatá meg feje fölött pallosát, s éktelen fejét megrázva, mint a vérszagolt oroszlán rohant fel az emelvényre.

– Triton segíts! ordítá az egész népség.

– Csak egy elhaló csöndes hang a circus egyik oszlopánál sóhajtá: «segíts Jehova!»

Bar Noémi egy nyommal sem lépe hátra. Mintha érczből volna öntve ott azon az emelvényen, úgy várta ellenfelét, s oda vetve magát bőszült csapása elé, visszavágott neki bátran.

A légben találkozott a két fegyver; nagyot csendült mind a kettő. A nagy széles rézpallos az óriás kezében markolatban hasadt ketté s a légben süvöltve magas ívben repült alá a nagy térre; az aczélkard Bar Noémi jobb kezében még csak csorbát sem kapott.

A nép hangja egyszerre ketté volt vágva. Ez országban nem ismerték a vasat, minden fegyver rézből készült, s im a karcsú kékes fényű ismeretlen ércz az első csapásnál ketté szelte a nagy vörössel ragyogó pallost.

«Jaj Triton, jaj!»

A viador megrettenve tartá Bar Noémi elé széles ezüst paizsát, melyről annyi megölt ellenség hajfürte lógott.

A kard csendült, a paizs döngött, s a második csapás után két darabba kettéválva látta a nép az ezüst vértet bálványcsodák képeivel.

«Jaj Triton, jaj!»

Az óriás térdre bukott a csapástól, s csak nagy erős karját birta maga elé tartani még; de Bar Noémi megragadta öklét egyik vaskezével, hogy csontjai ropogtak bele, s egy végső rettentő csapást mért ellene sisakjára.

A lesujtó aczél alatt szikrát hánytak a gyémántok és topázok, mintha villám sujtott volna. S mintha villámsujtott volna, úgy esett le holtan, hanyatt az aranyos emelvényről a nagy rengeteg óriás, holt szemeit szétmeresztve a nagy halálos éjszakában.

A megrettent nép arczra borulva omlott a földre; a papok megtépték ruháikat, úgy vetették magukat Bar Noémi lábaihoz.

Alázatosan meggörnyedt fővel csuszott hozzá a megatherion papja és reszketeg hangon kérdé:

– Idegen népek Istene, ki villámokat viselsz kezedben, mit kivánsz tőlünk?

– Nőmet kivánom, kit tőlem elszakítottál, frigyládámat, melyben Jehova parancsai vannak és azután el akarom hagyni e várost.

E szavaira hálakönyekkel szemeiben lépett elő Byssenia a rejtő oszlop mellől, s csókokkal halmozá el Bar Noémi kezét, azt az erőst, azt az állhatatost.

«Oh mi boldog nő!» sóhajtának a Triton városa delnői, kiknek nem adatott a gyönyör, büszkén mondhatni el magukról: «én férjem neje vagyok!»

Senki sem merte a városból eltávozó Bar Noémit gúnynyal, csúfsággal háborgatni; a nép, mely odáig kisérte, fel sem mert nézni rá.

«Nem ember ő, mondának a papok, hanem egy idegen nép istene, kivel nem bir emberi kéz. Egy mogorva, haragos, rideg Istenség, a ki nem illik a Triton városába. Örüljetek, hogy eltávozott örökre!»

XI.

Száz érczkapuja volt Triton városának, melyből a világrész minden tájaira kőből épített utak vonultak; csak egy kapuból nem vezetett sehova az út, mely a havas hegyek felé nyílt, a hol a semmiség és pusztaság láthatatlan Istene lakik, a hová a földi boldogságot megutált emberek szoktak elvándorolni a gyönyörök városából. E kapunak kőszöbét is benőtte a fű, nem igen tapossák azt le.

Bar Noémi vissza sem tekintett az elhagyott városra, a míg a hegyek alá nem ért. Ott, hol a délszaki növényzet elhagyja a földet s helyet ad a szomorúbb erdőknek, hol a pálmák helyett fenyők kezdődnek, a legelső fenyőfa tetején ott turbékolt a szép tali madár, az aranyszárnyú galamb, s felszállt Bar Noémi előtt, midőn az a hegyek közé jutott, s miként előbb a tengeren, úgy vezeté most a bujdosókat erdők, bérczek kietlen honán keresztül.

Az önként termő fák, füvek elmaradtak itten, az a föld kezdődött, mely ingyen nem nyitja meg keblét, mely a rest fiunak mostoha anyja, melynek szerelmét meg kell érdemelni. Ez a hely, a hova a paradicsomból kihozta Isten az embert, és megáldá őt, mondván: «verítékeddel egyed a te kenyeredet!» Hibáztak a hajdankor bölcsei, midőn ezt átoknak nevezték, áldás a munka, s a veríték az orczán a legszebb dísze Isten képmásának.

Bércz bércz fölé emelkedék; Bar Noémi és Byssenia mindig magasabbra hágtak, s kebleik szabad lélekzése érezteté, hogy itt közelebb járnak már az éghez.

Egy magasló szirtfokon leszállt előttük a galamb a földre, mintha mondaná nekik: «e helyen megálljatok». Az illatos pázsit körül fehér és kék csengetyű-virágocskák bókolgattak az érkezők felé, a zöld bokrok közül sárga énekes madárka zengett eléjük szerelmesen, és az mind oly ismeretlen szép és új volt.

Csak most tekinte még hátra Bar Noémi. Az elhagyott táj mély sárga ködben feküdt alatta, mely halálszínt adott az egész vidéknek, s melyet semmi szellő nem volt képes fölverni onnan; a rónát ellepő városok magas tetőzetén, az óriás oltárokon égtek az áldozat tüzei, a nehéz sötétkék füst nem birt fölvergődni az égbe, valami visszanyomta azt a földre, s mint egy átokkal terhes felleg úgy állt az mozdulatlanul a házak fölött, körülfolyva a tornyok kupoláit s a bálvány mereven álló szobrait.

A távol látkörön csalóka délibáb űzé játékait, felfordított városok alakját mutatva az égben, tornyok és paloták tetőikkel lefelé álltak a szédelgő magasban, a pálmák koronáikkal megfordítva; egy pillanatban szertefoszlott minden és paloták, városok eltüntek az égről, a láthatár, a róna egész a Triton városa kapujáig egy tengerben úszott, melybe a túlemelkedő fák, s a magas falak messzenyuló árnyékot látszottak vetni; a városok fölött vitorlás gályák úszkáltak.

Pillanatok mulva a tenger is elmult; a délibáb megszüntette játékait, a láthatár kitünt, erdőivel, mezőivel s tornyos városaival újra.

Bar Noémi és neje bámulva látták e csodatüneményt, melynek csodás jelentését csak az isteni titokba látó lélek fejthetné meg, s kezeik összefonódtak önkénytelen, szívszerinti imára, hogy a mindenható Úr fordítsa el erős boszúálló kezét a tőle eltávozott népről s ne engedje az ő fenyegetését oly szörnyen betelni rajta!

XII.

Túl a bércz másik oldalán egy másik világ terül el.

Tizenegy havas orom csoportosul egymás körül, s a havasok lábainál népes falvak, szántott mezők, boldog, nyugalmas hajlékok.

Azon boldogok laknak itt, kik a gyönyör világából eltávoztak időnként s fölkeresték a senkitől nem óhajtott havasokat, a hol a pusztaság lakik, ott hazát alapítottak s századokról-századokra felszaporodtak egy néppé, mely munkában, tisztaságban boldogul élte napjait.

Semmi fény, semmi ragyogás nem volt ott, csak az arczokon; kincse senkinek más, mint a mit a szívben hordoz, s a legfőbb öröm a földön – a gyermekek fecsegése.

E bátor férfiak, szelid nők örömtelten fogadák az új jövevényeket, s közerővel építének számukra kunyhóik sorában kunyhót, kerítének számukra kertet, elláták a legelső életszükségletekkel s segítségül voltak nekik legelső munkálataikban.

Midőn házuk, telkük rendben volt már, tűzhelyük melegen, ólaik barmokkal ellátva, akkor felhívták őket a «legvénebb»-hez, a ki lakik a legmagasabb hegyek között, s onnan lát és itél többi emberekre.

A tartomány ősz vezére oly kunyhóban lakott, miként a többi nép s semmi sem különbözteté őt meg alattvalóitól, csupán csak bölcs szelleme, s színről-színre ismerék őt még az apró gyermekek is, bárha bíbort nem viselt.

Ott elmondá előtte Bar Noémi mindazon csodaeseményeket, a miket keresztülélt; csodás menekülését vitorlátlan, kormánytalan hajón egy távoli világrészből; a szörnyjeleneteket Triton gonosz városában, istenitéleti harczát az óriás viadorral, és azt a titkos tüneményt az égen, mely a városokat felfordítva mutogatá előtte.

Az ősz férfi feje mindig jobban aláhanyatlott Bar Noémi beszéde alatt, s midőn az utolsó jelenetet elmondá előtte, arczczal bukott az a földre és elkezdett sírni keservesen.

Bar Noémi megdöbbenve kérdezé az öregtől siralma okát.

Az öreg felelt neki könyező szemekkel:

– A miket elmondál ifju, bizonyítják, hogy eljövendő az idők teljessége, melyben az Úr itéletet tartani eljő a világ fölött, s külön választja az igazakat a hamisaktól, és elvesznek a milliók a földszínéről és a föld elmulik alattuk, mely bűneiket nem birja viselni többé.

És az agg keserűen siratta meg a világot, mely végéhez közelget.

Bar Noémi letörlé az öreg könyeit, s fölemelé őt a földről.

– Ne sírj. Az Úr haragja megengesztelhető. Nemzetem történetei közt olvasám, hogy egyszer kimondá az Úr egy nagy világváros fölött kemény itéletét, hogy elsülyedjen az, s elküldé prófétáját a néphez, a ki tudtul adná annak, hogy ha bűnét meg nem bánja, elvész városával együtt. A nép megtért, vezekléssel, bűnbánással elfordítá az Úr boszuló balkezét fejéről és megmarada. Másszor történt, hogy nyolcz várost elitéle az Úr, hogy földből kirohanó tűz s égből hulló tűzeső által megemésztessenek azok, és helyüket büzhödt tenger foglalja el. E városok egyikében lakott egyetlen egy igaz ember, a ki Istent szívében hordozá. Az Úr tudatá e férfival rettentő itéletét és inté őt, hogy hagyja el a veszendő várost. Az igaz férfi leborula Isten előtt és könyörge: Oh Uram! elveszíted-e a jót a gonoszszal együtt? És akkor azt felelé neki Isten: «ha találsz Sodomában öt tiszta embert, megkegyelmezek azon városnak». Halld öreg, a mit Isten kimonda, meg nem másítja azt soha, mert az ő szava erősebben áll, mint az égen ragyogó világok. Azért azt mondom én neked: válaszsz ki éped közül négy férfit; a kik igazak járásukban, tiszták beszédükben, kik soha meg nem ronták felebarátaikat, nem óhajtják az idegen nejét, nem tagadták sem szóval, sem tettel az Istent. Én elmegyek velök Triton városába és leszünk abban öten. Öt igaz emberért nem hagyja az Úr elveszni a világot.

A vén megcsókolá Bar Noémi arczát és áhitattal monda neki:

– Valóban, te vagy az Úrnak prófétája, kinek eljöveteléről a hagyományok szólnak, mert e gondolatot az Úr sugallta szívedbe. Tulajdon négy fiam lesz az, a ki el fog veled menni. Lelkök, mint kristály, oly tiszta és szívökben nincs félelem. Öt férfi megmenti a népet.

Azzal elővezetteté fiait az agg, és együtt megmosdának Bar Noémival égből hullott vízben, letérdelének az agg elé és az megáldotta őket.

Midőn megindultak az útra, Byssenia átölelte férje nyakát és kérdezé tőle:

– Hová indulsz?

Bar Noémi soha sem hazudott, de nejét nem akará búsítani, s azt felelte neki:

– A paradicsomba.

És igazat mondott, mert Triton városa a gyönyörök paradicsoma volt.

Midőn odább mentek, Byssenia újra megcsókolá férjét és kérdezé:

– Ha a paradicsomba mégy, miért nem viszesz engem is magaddal? Valót mondj, hova utazol?

Bar Noémi most sem hazudott, felelvén nejének:

– A pokolba.

Triton városa valóban az volt.

A nő azonban sírva borula nyakába s sírva kérdezé harmadszor:

– Oh férjem, oh Bar Noémi, hová akarsz te menni?

És harmadszor felele Bar Noémi, kezét az égre emelve:

– Isten színe elé!

És valóban Isten itélőszéke álla ott, a hova ők most indultak.

A szélső hegytetőre érve, a honnan a rónára lelátni, ismét fölmerültek előttük a fata morgana csodatünemény képei, a légben lebegő paloták, a felforgatott városok, függő kertek, csigatornyok, miknek szétomlása után sík rezgő tenger boríta el hegyet-völgyet, hogy csak a távoli ormok és a bálványok fejei látszottak ki a hullámzatos özönből.

– Isten jelentései ezek! szólt áhitattal az agg, s megáldá az öt férfit, hogy legyenek erősek Istennel harczolni egy világrészért és egy világrész népével az Istenért.

És Bar Noémi kezét odavoná ajkaihoz s rálehellve annak tenyerére, mondá:

– A kit te megáldasz, az meg legyen áldva; a kit te megversz, az meg legyen verve.

Az öt férfi így szállt le a havasokból.

Az agg pedig visszavezeté Bysseniát kunyhójába és leányai közé vezeté őt, kik őt testvérekül fogadák, s midőn látá, hogy a nő titkon könyez eltávozott uráért, vigasztalva mondá neki:

– Ne félj, vissza fog ő térni.

XIII.

A város messziről fénylett az esthomályban, mire az öt férfi a kapuhoz ért. Minden ház fáklyákkal és színes lámpákkal volt kirakva. A virágok ünnepe kezdődött ma, mely eltartott három napig. Ez idő alatt tele volt minden utcza és háztető illatos virággal hintve, az oszlopok tarka füzérekkel bevonva, s egyik szobortól a másikig koszorúkból fűzött lánczok a téreken keresztülvonva.

A virágok ünnepe a szerelem ünnepe is, a rózsa, a tavasz, a virágos mező a legerősebb csábítók. Ismerték őket a Triton városában is, s boldogoknak tarták magukat az emberek, midőn ez ünnep kezdődött: a rózsák, a virágok, a tavasz ünnepe.

A virágokkal behintett utczákon öt szomorú férfi halad keresztül, vállaikra vetve palástjaik, kezeikben hosszú dárdák. A kik találkoznak velük, csodálkozva néznek utánuk. Triton városában nem járnak a férfiak egyedül e napon, mindenkinek van vidám társa. Sem fegyvert nem viselnek e napon e kapukon belől: bizonyára idegenek ők, a kik nem ismerik a szokást.

A virágok piaczának közepén áll egy vén odvas olajfa, ágai a földig hajolnak már, s fényes sötét levelei erdőt vonnak a törzs körül.

Az öt daliás idegent hívják minden házkapuban nyájas szóval, édes hangon. Mosolygó arcz, csábító szem néz rájuk a háztetőkről s az utczák kereszthidjairól virágot szórnak fejeikre.

Ok hallgatva és nem tekintve félre, jutnak el a vén olajfáig, ott letűzik dárdáikat, az öt dárdanyélre kifeszítik palástjaikat, hogy sátor alakul belőle és abba lefeküsznek nyugodni.

A város kiváncsi népe körülfogja sajátságos sátorukat, eleinte csak suttognak, azután hivogatják őket, majd merészen szétválasztják a lepleket s kihívó szemérmetlen szókat intéznek hozzájuk.

Bar Noémi fölkelve nyughelyéből, kilépe a sokaság közé.

– Triton városa lakói, sokan vagytok-e itt e helyen?

A nép ráismert dörgő szaváról s ijedten tágíta kört az ifju férfi számára.

Bar Noémi látta hullámzani a sokaságot a virágok terén: a hány fő, annyi koszorú.

– Menjetek a többiekért és küldjétek őket ide, hogy hallják, a miket beszélek.

A tér, a háztetők megnépesedtek lassanként, és akkor fölemelé szavát Bar Noémi.

– Triton városa lakói, halljátok, a mit hallanotok kell! Az Úr, az egyedül igaz Isten, a földek és tengerek ura mondja ezt tinéktek. Öt tiszta férfi jött ma várostokba, hogy feltartsa az Úr itéletét, mely végveszélyt mond reátok. Nem évek, csak napok vannak számotokra hátra; mert betölté az időt bűneitek teljessége, s a holdakat nem fogja senki számlálni. Vetkezzétek le a vétket, hogy napjaitok sora meghosszabbuljon: hintsetek fürteitekre hamvat és házaitok elé port, virágok és zöld levelek helyett, mert bizony mondom, az Úr egyet int kezével és nem terem a földön sem virág, sem zöld levél!

A nép hangosan kaczagott e szavakra. Az idegen nem tudja, hogy mit beszél. Mi kár érte! Oly szép fiu, s oly esztelen; olyan erős és oly hideg.

A vigadók tánczoltak és énekeltek s hódoltak a virágoknak, a mik zöld ágon teremnek, és a hölgyek piros ajkain.

És ime, azon éjszakán, melyen Bar Noémi kiterjeszté átokerős kezét, jött iszonyú zúgással a sivatag felől sötét felleg, számmal ki nem mondható sáskafajok voltak összegomolyítva egy felleggé; fekete, napot és csillagokat eltakaró gonosz tábor, mely a hová leszállt a földre, elmult onnan fű és virág; és jöttek sebesen mászva, erős hadsereg gyanánt, hosszú szőrű, barna hernyók, a mik ellepték a fákat, a mik átmásztak a házak tetőin, a mik csoportosan vándoroltak végig az utczákon, a hidakon, irthatatlan mennyiségben, elleptek minden fát, minden bokrot, s tövig, földig rágtak mindent; egy nap alatt olyan volt a egész tájék, mintha el volna perzselve; pálmák koronátlanul, erdők pusztán, lombok fosztva, minden fű, fa letarolva.

Csak ama vén olajfa maradt zölden, fényes, kövér leveleivel, mely Bar Noémit és társait beárnyazta.

Harmadnap a felriadt nép ijedten futott a jövevények sátorához, s esdekelve kérte az átokmondó ifjut, hogy fordítsa el országukról az égnek im e csapását, ne éktelenítse el a földet.

Bar Noémi irgalmat érzett az elpusztított tájakkal s tenyerét ég felé fordítva, rálehellt arra enyhén s még azon órában erős szélvész jött nyugatról, mely fölsepré a sáskákat s egész táborostól együtt belesodrá a tengerbe, ott vesztek el; egy éjszakai dér megölte a fák hernyóit, mind elhulltak; fű, fa kizöldült nemsokára ismét, s az emberek szíveiből elmult az első ijedtség az első csapás szüntével.

A mily buján hajtott ki fű és virág, olyan buján tenyészett az emberi vad szenvedély is a szívekben. Ismét rakott asztalhoz ült a gazdag, a jövő év rovására dobzódott a renyhe szegény s kevély büszkeségében Triton városának népe megtagadá az öt férfitól a legsoványabb eleséget is, mely őröletlen magokból állt, s azt követelték tőlük, hogy hagyják el városukat; ha senki sem meri őket kiűzni onnan, kiűzi majd az éhség!

Bar Noémi haraggal nyujtá ki kezét másodszor, s még el sem hangzott az átok ajkairól, midőn megzendültek az ég sarkai haragos csattogással, a nagy kék égboltozat feketén elborult, a harsogó villám lecsapott a földre, s a haragos égből öldöklő jégeső vágott alá pusztító dühében, elpaskolva szerte az idők reményét, népek büszke dölyfét!

A második csapás elrémíté boldog Oceania lakóit, siettek áldozatuk zsengéit odahordani az öt igaz férfi elé, a kik nem érintettek abból egyebet, mint az őröletlen gabonamagvakat, az Úr tilalma volt azon, hogy valamit megegyenek, a mi a vétkező nép tálaiban készült, fazekaiban főtt, kemenczéiben sült vala.

Az öt igaz férfi imájára megszünt az ég haragja, s a mint sujtoló kezét visszavonta az Úr, újra visszatért a szívekbe az istentagadó dölyf; a nők újra kifesték arczaikat, bearanyozták szemöldeiket, fölvették üvegből szőtt köntöseiket s jártak az utczán Istennel daczolva és gúnyolták az ifjakat, kik sátoruk alól ki nem mozdultak csábító hizelgéseikre.

A tér közepén, melyen sátoruk fel volt vonva, állt egy roppant nagy szökőkút, széles márvány medenczével, minden hajnalban és alkonyatkor ott enyelegtek az ifjak szemei előtt e csába tündéralakok, habfehér termetöket locsolva a meleg nyártól langyított habokkal.

Bar Noémi eltakará piruló arczát előlük kezével, másik kezét undorodó mozdulattal tartá feléjük; és ez a mozdulat volt az átok.

Egy éjszakán megfordult az évszak rende: meleg hő nyárszak derekán hideg, fagyasztó szél támadt, mely végigsüvöltött az országokon s megfordítá rendes útjából a természetet. Hol jeget nem láttak soha, a folyamra pánczél fagyott, s a megrettenő lakosok látták az égből aláhullani az ismeretlen pelyheket, mik elleptek erdőt, mezőt, utczákat és háztetőket, szemfödelet vonva az egész földre.

Hah! hogy hallgatott el a vigalom egyszerre! A szokatlan csoda napján az emberek magukba tértek, megbámulták a jeget, havat, a csodálatos zúzmarát; másnap pedig szánokat készítettek és csengetyűkkel nyargaltak végig a havas utczákon, víg dalokat rikoltozva, a hideg ellen prémes öltönyeket vettek, a jégből építettek átlátszó palotákat, a hóból készítettek czukros eledelt, s kinevették az ég haragját.

Bar Noémi intésére elmult a harmadik csapás, a nap melegen sütött újra, jég és hó elolvadt, vízzé lett, a föld újra kizöldült megint.

A csapások harmadika sem javítá meg a népet. Kaczagták már az öt ifjut, s még ők hívták fel Bar Noémit, hogy tegyen még velök több csodát, az élet úgyis oly unalmas ily egyformán!

Jaj a népnek, a hol már a gyermekek életunalomról szólnak!

Bar Noémi még egyszer szóla hozzájuk.

– Triton városa lakói, és ti, kik Oceania földén laktok, halljátok és beszéljétek el egymásnak; ime bocsát reátok az Úr kegyetlen csodát általam, hogy megtérjetek és megjavuljatok abban; az első két napon megrontom a vizeket, a másodikban a földet, a harmadikban a levegőt, hogy a mi élet volt eddig, az halál legyen ezután; a mi anyai kebel volt eddig, legyen ezután sír gyomra. Három hét alatt térjetek meg Istenhez, a ki jó a jóknak, de irtózatos boszúálló a gonoszokra.

Az őrült nép kikaczagta jósszavait, s gúnynyal kiáltott rá vissza:

– Tedd, a mit tudsz!

A nehéz átok legelébb a folyóvizeket érte. Valami apró zöld bogár lepte el a folyamok felszínét vastagon, mely undorító szaggal mérgezé meg azokat, minden állat, a mi azokból ivott, kínlódva hullott rakásra, a halak felfordulva jöttek fel a víz színére, a hab büzhödten hányta ki azokat kétfelől a partra; azután a fúrt kutakban veszett meg a víz; íze elkezdett sós, keserű, émelygős lenni, a szökőkutak sugarai elhomályosodtak az iszaptól, melyet a föld alól hoztak magukkal, s minden víz elveszté friss hidegségét, valami émelyítő lágymelegség rontá azt meg, hogy a szomju állatok iszonyodva fúttak hozzá s halálos aggodalommal bőgtek fel az ég felé. Több eszük volt, mint az embereknek. Ezek kaczagták a csodát; ha a víz elromlott, annál édesebb volt a bor; minden ember bort ivott hát, részegítő méregitalt, még a nők és gyermekek is. Az ember szíve kemény volt.

Szállt az átok másodízben a tápláló, élő földre; iszonytató félelmében, az Úr kezét megérezve, elborzadt, elbágyadt a föld; száraz, kemény repedések szaggatták meg fájó felszínét, s a belső kín miatt kékes penész s terjedő sárga sömörök lepték el a hantokat, a sziklákat és a fák síma kérgeit. Kór, nyomorék lett a termő föld, fűbe, fába elterjedt szörnyű baja, az édes gyümölcsök helyén soha nem látott pöffeteg, mérges gilva, undok üszögtestek termettek, a gabona kalászában korommá vált az érett mag; a szőlő elfonnyadt, összerohadt tőkéjén, a méztermő nádat sűrű moszatok lepték el, a kenyéradó gyökerek gumói megbüzhödtek a föld alatt s átkot termettek áldás helyett, beteg volt minden zöld növény az Istennek átka miatt; csak az embernek nem fájt az. Oh, az ember-szív kemény!

Harmadszor szállt az átok az éltető levegőre; sűrű átlátszatlan gőzök szálltak alá a vidékre; feketén, barnán, sötéten. A nap nem látszott ki abból, a nappal az éjszakához lett hasonló; a gonosz, veszett köd szaga elülte a melleket, s rossz köhögést, fojtó lélegzetet okozott. Az utczákon nem lehetett járni többé, a falakról csorgott a nedves nyirok, s a nehéz sűrű fellegek, mik máskor az égen jártak, az emberek feje fölött, most mind ott jártak a földön, végiguszva az utczákon, áthömpölyögve a mezőkön, a házakon: borzalom volt azt elnézni.

«Nosza sípok, nosza kürtök! most daloljon a ki tud! Hogyha ott künn nem süt a nap, annál jobban ég a fáklya, hogyha felhő jár az utczán, annál nyájasabb a pohár: hogyha oly rövid az élet, annál jobban kell sietni; hogyha úgy is jön a halál, minden kéj, gyönyör poharát fenékig ürítve találja.»

Ezt a gondolatot mondák Oceania minden házában, s az öt férfihoz az olajfa árnya alatt senki sem ment Isten irgalmát keresni.

Bar Noémi elbusultan látta az őrült tombolást, a vesztébe vakon rohanó népet, s keservében gonosz átkot monda rá.

– Minden, mi embernek kedves, legyen tinéktek rémület, az édes legyen keserű, étel-ital méreg legyen, az álom legyen rémlátás, a hol örömet kerestek, találjátok a bánatot, a csókból támadjon fekély, a mosolygó ábrázatot verje meg undok kelevény, s a gyönyörből támadjon utálat rátok!

És a midőn hét nap mulva a fellegek szétoszoltak s előjöttek Oceania lakói, visszarettentek egymástól. Himlők, fekélyek rutíták el az arczokat, orrok, ajkak eltüntek az ábrázatról, hajzat kihullt, test összegörnyedt. Isten maga törlé le képmását azokról, a kiket megbánt, hogy teremte.

Az ég pedig, mely e világrészt befedte, oly sápadt volt ezután, olyan sárga; a kékszín eltüne róla, el a napnak ragyogása. Délben is bele lehetett nézni annak sápadt tányérjába s megszámlálni a foltokat benne.

Ám még ez sem volt elég.

Egyik embernek nem volt mit csúfolni a másikon. Mind egyforma rútak voltak már, azt is el kelle feledni. A gúny még kiáltóbb vala így; a dacz még irtózatosabb.

Pedig a házi állatok nem ismertek már gazdáikra, a szelidített, szoktatott párás nép szökve hagyta el a városokat s kínzott aggodalmas előérzettel menekült a hegyek felé. Az ebek és a kis sárga énekes madárkák csoportonkint hagyták el a városokat s siettek a havasok felé; ott is fogadást tettek egymás között, hogy szólni nem fognak soha, az ebek nem ugatnak, a madárkák nem énekelnek, nehogy megutált gazdáik értük találjanak menni.

Helyettük holló és farkas lepte el a városok kerületét. Ezek a sírásó vadak ott tartottak nagy tanácsot, elhatározva egymást közt, hogy osztozzanak meg az emberek örökségén?

Őket elérte rossz sorsuk.

Bar Noémi nyolczadizben emelte fel átkos kezét és monda, szomorú hangon:

– Legyen halál…

S jött az idézett angyal, a szörnyű Malach-Hamovez angyal, azzal a kétélű lángpallossal, mely seregeket öl, mely előtt nincs mélyen, nincs magasan rejtve senki, és elkezdé szörnyű munkáját először a kicsinyeken.