KINCSES ABDUL ÉS GYÁVA IZMÁL.

A szép muzulmán városban, melyet az igazhivők Karsznak neveznek, volt egymás mellett két ház építve: az egyik nagy emeletes, oszlopzatos bejárással, vasajtókkal, homlokzatán réztornyokkal; a másik kicsiny, alacsony, melybe az utczáról is lefelé kellett lépni s akkor is meghajolva, nehogy az ajtóragasztóba üsse az ember a fejét. A keleties városokban ilyen szép egyetértésben szoknak egymás mellett állani kicsinyek és nagyok, kunyhók és paloták. A nagy, erős kastély néhány lépésnyire még előbbre is áll a sorban, míg a rozzant házikó hátrafelé húzódozni látszik, a mint illik, ha egy fényes és rongyos személy áll egymás mellett az utczán.

Ama nagy palota urát nevezték «Kincses Abdulnak», a kis rongyos vityilló gazdáját pedig mindenki úgy hívta, hogy «Gyáva Izmál».

Kincses Abdul egyike volt a leggazdagabb kereskedőknek, a kik málhákkal terhelt karavánokat indítanak Teherántól Erzerumig. Voltak lerakó helyei még az izmidi kánokban is, s karszi palotájában tömlőkkel állt a vertarany, a mely hogy rozsdát nem kapott, az csak az arany különös sajátságának tulajdonítható, mert valamikép a nagy folyóvizek a tengerbe omolnak, és senki sem látja, hogy azok valamerre visszafolynának onnan, hasonlóul nem látta Abdult senki olyan állapotban, hogy pénzt adott volna ki; ellenkezőleg, mindig csak olyanban, a mikor bevett. Hajtsárait kifizette pálinkával, gyümölcscsel, gabonával és kelmével, a mi már a nyakán maradt; a mivel mások megcsalták, a min nem tudott túladni, azzal szolgálattevőit fizette s még azokon is nyert illő százalékot. A kiknél vásárolt, azoknak irást adott, a mit ismét itt meg ott fizessenek ki nekik; és mire a fizetési határidő eljött, már akkorra megint annyi csereberét tett velök, hogy azok fizettek vissza neki. Azzal ugyan senki sem dicsekedheték, hogy valaha olyan pénznek szinét látta, a mi Abdul kezéből jött ki. Arany, ezüst meg volt halva, ha az ő vaskapuján belépett.

Hanem hiszen annál szegényebb volt szomszédja, a ki ott a sülyedt házban lakott. A jámbor tevehajtsár Hasszán tisztes özvegye volt az, a kinek nem maradt az ura után egyebe annál a négy tevénél, a miből egy megint, Izmál gyávasága miatt, elveszett. Már most csak három tevével kereshette kenyerét és az is szűken jutott, mert azt a semmire való ficzkót semmi jövedelmezőbb vállalatra nem lehete elküldeni. El nem ment volna ez Abdul egész palotájáért olyan hosszú útra, a hol éjszaka a szabadég alatt kell hálni, s ha egy katángkórót felé hajtott volna a szél a pusztán, ijedtében ott hagyta volna a kalmárt mind a három tevéjével.

E miatt csak a városban lehetett neki hasznát venni, ha egyik raktárból kellett a másikba valamit szállítani, a mi igen sovány kereset volt.

Jámbor anyja hiába szidta, gyalázta, pajtásai mind hasztalan gúnyolták, guzsalyt dugtak az övébe, elvágták a bajuszát s a fürdőben befestették az orczáját vadsáfránynyal. Mind nem indult meg rajta. A gyermektől is megijedt, ha az szembe mert vele állni. A negyedik tevéjét egy sánta koldus vette el tőle, pedig csak mankó volt kezében, míg Izmálnál töltött pisztoly volt és éles saska. A sánta koldus csúfra elvette tőle a tevét s anyja megtiltotta a panaszolkodni haza futónak, hogy a kadinál panaszt tegyen érte. Inkább a teve vesszen ott, mint azt a csúfot megtudják.

Pedig milyen izmos, erős fiu volt! ha akarta, egymaga felemelt annyi terhet, mennyivel más két ember hiába vesződött s ha egy kezével megfogta a vastag új lópatkót, úgy összenyomta azt, mintha vajas szarvas volna.

Szerette volna is a vitézséget nagyon, ha az magának az embereknek semmi veszedelmével sem járna, a mit onnan tudnak, hogy egyszer, mikor azt hitte, hogy senki sem látja, kiment a kertbe, a hol a bógácskóró és laboda nagy bozótnak nőtt fel, s apja rozsdás kardját kilopva magával, neki esett volt az ártatlan ellenségnek, elkezdve azt kaszabolni dühös kiáltások közt.

«Nesztek hitetlen kutyák! ne neked czudar ellenség! utczu te is! hát te neked mi kell? Halál reátok!»

Ott azonban a nagy bozót között egy fekete kalckuti kotlós ült tizenkét csirkéjén, a ki midőn észrevette, hogy valami veszett ember ugyancsak kaszálja a paréjt, mikor már közel ért hozzá, kivetkőzött türelméből, s nagy sikoltással felrepült, s neki egyenesen Izmál két szemének.

Ez a nyavalyás semmi veszélyt nem gyanítván, a megtámadó fenevad orozva történt rohamára megfutott a csatatérről, elhajította a kardot, s bőgve futott ki az utczára, a hol még csak el sem tagadhatta rettentő ijedelme okát, mert az a nagy kegyetlen kotlóstyúk szétberzentett szárnyaival egész ki az utczára kergette s még elöli a szegény fiut, a milyen dühös állat az ilyen tyúk, ha anyja ki nem jön a lármára s el nem veri fiáról seprővel a veszedelmes kergetőt.

Ez aztán rajta is maradt Izmálon végig, hogy a kotlóstyúk meg akarta enni.

Hát még éjszaka, sötétben, akkor volt csak ránézve a gonosz világ. Ha ő egyszer a tevebőrre lefeküdt s nagy pokróczát a fejére húzhatta, onnan ugyan reggelig ki nem idézte semmi nesz. Mondhatta volna ő neki éjszaka az ablak előtt valami szózat: «fiam Izmál, itt van számodra egy erszény arany, jere ki érte», de ő ugyan kis ujját sem dugta volna ki a szobából.

Történt azután, hogy egyszer megbomlék a világ rende; orosz vitézek szűknek találták nagyon is tág országukat s megérett gyümölcsnek nézték a törökök városait, a miket csak be kell szedni.

Ámde a jó törökök nem olyan bohók, mint a méhek, a kik midőn tele szedték kasukat, illatos mézzel, lágy viaszszal, akkor megengedik, hogy egy otromba ember befojtsa lyukaikat, kénkövet gyujtson alájuk s kifüstölje őket a világból; hanem az ozman vitézek előjöttek fulánkjaikkal: kardjaikkal a lyukaikat fojtogatóra, s megkérdezték tőle, mint a vadméh a medvétől: «hoztál-e bundát?»

Nagy volt a lelkesülés egész Kis-Ázsia terén; az ozmannak, ha akarja, annyi fegyveres katonája van, a hány müsülmán férfi lakik országában, mert a haza veszélyének idején mind vitéz az, gyermek avagy hetven éves, szatócs, avagy teherhordár, gazdag és szegény, boldog ember, boldogtalan, az mind derék jó katona.

Karsz szép városa lakóiból is kitelt egynehány ezred, a kik élni halni igérkeztek városukért, midőn a haragos ellenség közeledtének hire megütötte kapuikat, s sánczokat, ágyúkat vetettek föl ellene, kést, kardot köszörültek ellenek, szivet és lelket keserítettek ellene.

Tehette az egész világ, de Izmál ugyan nem.

Ha előtte beszéltek a moszkók felől, csak a fejét csóválta rá és fogait csikorgatá, de már ökleit csak a háta mögé dugva merte összeszorítani, nehogy megtudják a moszkók s eljőjjenek érte és levágják a nyakát.

Mikor pedig a zászlókat végig hordozták az utczán, a tárogatókat hangoztatva s minden utczaszögleten hirdeték a jó torkú kikiáltók s maguk a muezzinek is azt kiálták a mecsetek tornyaiból óra helyett, hogy minden jó igaz müzülmán, a ki nyugodalmas helyet akar nyerni a paradicsomban, ezen a világon pedig becsületes nevet, siessen ki a mezőre, oda, hol ágyúk dörögnek, vigyen magával kardot, puskát, vagy a mivel bánni tud, s üsse, lőjje az ellenséget, a hol megtalálja; ez időben a jámbor Izmált kivánatból sem lehetett látni, még az anyja sem tudta, hogy hová lett. Egy nagy lisztes tömlő volt a kamarában, abba bújt el nagy ügyesen, s két napig ott rejtőzködött, három szem szilván tengődve, míg az éhség harmadnap elő nem űzte, fehéren a félelemtől, még fehérebben a liszttől, mely egészen belepte.

Szegény Izmál, hogy vált az egész világ csúfjává.

Már az utczára sem mert kimenni többé, hanem félrevonult a kertbe, egy nagy bodzafa árnyékába, dinnyemaggal telerakta a zsebeit s azt eszegette ott reggeltől estig.

E méla mulatság közben történt egyszer, hogy a szomszéd palotának egy kis kerek ablakából, melynek erkélyét tarka virágok lepték el, egy hölgy fejét látta kibukkanni, a ki ott virágait öntözgetni kihajolt.

De még azt sem látta volna meg, ha csak a jó kedvű szomszédnő, meglátva a fiut épen ablaka előtt állni, a falnak támaszkodva, mintha ő rá volna bízva, hogy ne engedje eldűlni Abdul házát, a virágoknak szánt öntözővel kissé meg nem öntözte volna.

Fölpillanta erre Izmál s félig rágva maradt szájában a dinnyemag, úgy elbámult e tekintetre.

Ember azt ki nem mondhatja, hogy minő szép volt az a leány, a ki onnan a kerek ablakból reá tekintett; így néznek le talán a paradicsomból a bájos hurik, a kiknek még csak annyi dolguk sincs, hogy virágokat öntözzenek. Hajh, csak az a menyország olyan magas ne volna!

E percztől fogva más helyet választott magának Izmál, a hová hátát megtámassza, átellenben azon kerek ablakkal s naphosszant ott álla lesben és sóhajtozott magában, hogy bárcsak sütne erősen a nap, lankadnának el a virágok, hogy jönne elő megint az a szép leányzó, öntözné meg a virágokat.

Hajh pedig, jámbor Izmál! jobb volna neked a hurik arcza után leskelődni, kik fejeiket a gömbölyű csillagocskák ablakán kidugják, mert nincsenek azok a csillagok rád nézve oly magasan, mint ez a gömbölyű ablak s nincs a menyország olyan erős vaskapuval bezárva előtted, mint a milyennel be van zárva Kincses Abdul háza, a kinek legnagyobb, legféltettebb kincse a szép Fatime, egyetlen őrzött leánya, a ki még a világ legelső hősei, leggazdagabb urai közt is válogathat; te pedig vagy egy haszontalan gyáva koldus, a ki még azt a levegőt sem érdemled, melyet beszívsz, nemhogy még azt érdemelnéd, melyet Fatime ajkai kileheltek.

A jó Izmál azért mégis naphosszant ott támasztotta a kerítést s szemeit le nem vette a szomszéd ablakról s elfelejtett enni és inni, még beszélni is.

A szép Fatime tréfát csinált magának a titkos szeretőből, gyakran megjelent az ablakban s még azt a gonoszságot is elköveté vele néha, hogy hervatag virágaiból egy-egy szárat leszakasztott s véletlenből lehullatá. Izmál azt felkapta gyorsan, s hogy el ne vehesse tőle valaki, – megette. Fatime úgy kaczagott rajta! Pedig lehet-e gyöngédebb kifejezése a kegyeletnek, mint az emlékül kapott virágot szárastul levelestül megenni? Igy igazán vér lesz belőle, a vér megjárja a szivet, az emlék egészen a szívbe jut. A bohó Fatime mégis úgy kaczagott rajta.

Azonban elmultak a napok, a mikben kaczagni kellett.

Támadt olyan komor idő, a mikor az emberek azt látszottak mondani egymásnak: «ne nevessünk, haragudjunk, fessük be a képünket vérrel, hogy annál szörnyebbek legyünk; véres kéz, kormos arcz, tépett ruha: ez most a férfiak szépsége! Kapuink előtt az ellen!»

A várost vítta az ellen.

Korán reggel menydörögtek már az ágyúk a tobiák előtti halmokon, hallatszott az összezördült ellenhadak vadlármája; be a piacz közepére hullottak a nehéz golyók.

Karsz utczáin bőszült muzulmán csoportok nyargaltak a kapuk felé; zagyva tömeg szemen szedett fegyverekkel tódult ki a csatára; zászló lett a turbántekercsekből, kopja, dárda ásóból és kapanyélből. Nem volt férfi, ki otthon kivánt maradni, még fekvő betegek is mankók után kapkodtak s reszkető kezeikbe véve a pisztolyt, a puskát, úgy vánszorogtak ki a vérmezőre, a hol szörnyű munka folyt már reggel óta.

Csak Izmálnak nem jutott eszébe, hogy kimenjen a csatába; pedig a ki csak férfinak nevezte magát, az mind ott kinn volt régen.

És midőn jött a hir, hogy Karsz minden férfia sem elég még az ellenséget elverni, oly tömérdek ennek hada: akkor bősz keserűséggel zendültek fel az asszonyok és az ifju hajadonok mind, és megesküvének, hogy ott halnak meg férjeik és testvéreik mellett.

Ki adja az aczélerőt a gyönge kéz izmainak, hogy az a kardot megtanulja forgatni? ki adja az oroszlánhím erejét a szerelmes szívnek, hogy a vért szomjuhozza az s a haláltól ne rettegjen? Ki teszi hőssé a némbert, midőn a férfiak ingadoznak?… Te vagy Allah, a ki jársz az élők között s tüzet támasztasz a vízből.

Meg birod-e mozdítani Izmál szivét?

A gyáva fiu ott támaszkodék most is a nagy téglakerítésnek, mely úgy reszketett a sűrű ágyúzás miatt s Abdul ablakára bámult.

A leány pedig nem jelent meg az ablakban.

Hanem jött Izmál anyja; két karján felgyűrve a kopott kaftán s kezében a vaslapát, melylyel a kenyeret szokták megforgatni a kemenczében.

Ez, a mint meglátta fiát renyhén ott állani a sűrű magas gaz között, oda ment hozzá s rárivallt:

– Hát te gyáva, te nyomorult, mit bámulsz itt oly egyedül? mit nézed azt az ablakot? Nincs ott senki, a kit megláss. Az egész város férfia ott künn van a csatamezőn, csak te magad bújsz el, gyáva! Most a nők is oda mennek. A gyönge keblű Fatime, a ki téged útálna, ha mostan látna, emberek söpredéke te, maga is fegyvert ragadott s megy anyja mellett harczolni, minden leánycselédével. Megyek én is, öreg asszony, a ki nem tanultam harczolni soha; de megtanulok te rajtad, te élhetetlen, a kit jobban utálok, mint az ellenséget.

S azzal fogá a vaslapátot, s úgy megütögeté véle Izmált, hogy ha ilyen szándékkal megy az ellenségre, az bizonynyal ki nem állja; végre pofonvágta és leköpte s ott hagyta őt véres orral.

Izmál hagyott magán történni mindent, fel sem vette az ütéseket, mintha csak tollseprűvel verték volna; nem gondolt e perczben másra, mint hogy elment a gyönge Fatime a csatatérre, azzal a szép piros arczczal, azokkal a fehér kezekkel, azokkal az égető szemekkel.

«Elment a gyönge Fatime a harczba!» hörgé, midőn anyja elhagyta, s elkezdett valamit keresni a paréj között.

Kard volt az, a mit egykor ijedtében elhajított. Megtalálta. Felragadta. Egy gondolat volt csak szivében: «elment a gyönge Fatime a harczba» és azzal rohant ki a kertből eszeveszetten.

«Félre az útból emberek! térjetek ki! Elszabadult a puszták dühös bikája! a fenevad jön, a barlangi oroszlán, a ki nőstényét keresi. Nézzétek, hogy száguld előre.»

A négyszegű sánczok előtt foly a kegyetlen viadal. Szemtül szemben harczolnak a kétségbeesett törökök makacs ellenfeleikkel.

Nyomról-nyomra, egyik vércsepp a másik után, egy döfésért adva kettőt, úgy vonulnak el a túlerő hatalma elől; hejh, hogy mégis meg kell hajolni!

Hét orosz ló esik el egy ozmanért, száz esik minden ágyúért, hejh, az ágyúk mégis fogynak, az ozmánok hanyatlanak.

Kincses Abdul áll a sánczon, melynek csak a tulsó vége még a muzulmánoké, az ágyúk már mind az ellenség kezében.

– Muzulmánok! kád aranyat adok annak, a ki az első ágyút visszaveszi az ellenségtől.

– Kád arany helyett, jó uram, pohár víz kedvesebb volna, kiáltának az eltikkadt bajnokok; egy ital víz megmentené ezt a csatát.

S im e szóra a vérontó tömegek közt deli hölgyek csoportja jelen meg, karjaikon, fejeiken karcsú korsókat emelve, mikben életadó forrás kristályvizét hozták a kifáradt bajnokoknak, legelől mindannyi között a szép Fatime, Abdul leánya, ki társnéit ide vezérlé golyózápor, ágyúdörej között, véres hullákon keresztül.

A bajnokok, mint megmentő angyalaikat látják őket megjelenni a csatában s szomjukat enyhítve a vízből, lelküket felbátorítva a szép szemektől, rohannak vissza elfoglalt ágyúikért.

Ah, oly hiába küzdenek! Sok keze van az ellennek; távolról öl, nehezen hal, lelke testéhez van varrva! a legjobb ozmán vitézek elvesznek a vad csatában.

– Minden kincsemet, házamat a sáncz visszavevőinek, ordít Kincses Abdul; leányomat, szép Fatimét a legjobbik daliának.

Új csata és új veszteség. A sáncz megtelik muszkával; olyan sűrűn állanak már, mint a vetések a mezőn, ki kaszálhat ilyen érczrendet?

Félre! félre! adjatok útat a veszett oroszlánnak, a ki hölgye előtt akar vívni! új vezérrel új csoport jön. – Ki ez a felpirult arczú ifju?

Ismernék, a kik el tudnák hinni, hogy Izmál újra született: arcza, szemei Izmálé, de nem a pir, de nem a tűz, a mi arczán s szemében ég.

Mintha kaszás vág a rendbe, úgy bomlik meg ádáz rohanása előtt az ostromlók kemény sora; nem látni kezében a kardot, olyan sebesen villog az; csak azt látni, a hová egyszer leütött, mert ottan meghal valaki.

Ki tud így harczolni, mint ő? Egy perczben itt, másikban ott; jobbjával osztja, baljával fogadja a csapásokat s mintha érczből volna öntve, tűznek, vasnak nincsen rajta foganatja. Itt egyet derékban tör ketté, amott a másikat fejnélkül fekteti le, hogy a lecsapott fő magasra szökik fel a tömeg közül, harmadikat úgy hasítja főtől övig, hogy futhatna, ha tudna, egyszerre két felé; nádszálként törik el alatta a védő fegyver, vékony papiros a sisak; játszó gyermekek előtte az emberek, kiket soronként hajt maga előtt.

Utána ti többiek!

A muszka fut az ádáz harczoló elől, az ozmánok új dühvel rohannak elleneikre, a sánczerőd megtisztul elleneiktől, a kik ott maradnak belől, azoknak halott a nevük.

Csak az elfoglalt ágyúkért még ez utolsó csata, ott küzdenek még a vasvitézek, ezek a kemény emberek, a kik oly hidegen állanak a harczban, mint Urál bérczei.

De reszkessen a bércz, ha közelít a villám, s nem villám-e a kard Izmál kezében?

A délczeg hadfiak egymásután hullanak le a sánczárokba csapásai alatt, Izmál unni kezdi már az egyes harczot s hármat ölel át egyszerre harczi soraik alá rohanva, úgy taszítja őket alá s akkor neki fordítja a bomlott tömegnek a visszafoglalt ágyút s vértől uszó rést lő a sűrű csoportba. Az ellenség fut eszeveszetten.

«Izmál, Izmál!» hangzék a muzulmánok örömittas ajkán.

S a győztes vitéz oldalánál megjelen a deli hajadon, ezüst-korsaját karjára fektetve s pirult orczával szól hozzá:

– Enyhítsd ajkad, Izmál.

Az ifju feltekint a kedves szép tüneményre, mely a pokoli lőpor-füstfellegek körül mint jobb világ tündére látszik hozzá leszállani s oda hajol hozzá ajkait enyhítni, de nem a hűs forrás friss vizével, hanem a szép leányka édes csókjaival, a mi minden enyhítőszer között a legkedvesebb.

Az ellenség ott hagyta a csatamezőt, dicsőségét s halottjait a győzelmes ozmánoknak.

A jó muzulmán férfiak visszatértek dicsőn megvédett városukba és lőn öröm és vigasság napja minden házban.

Kincses Abdul vasajtaja is kinyilt a sokaságnak, s alig hinné el valaki, a gazdag fösvény férfiu oda állt ki az erkélyre, onnan szórta telemarokkal kincseit, aranyát, ezüstjét a győztes csoportok közé; a kinek azelőtt pénzét nem lehetett látni, most az úgy szórta azt, mintha polyva volna, s azt sem nézte, ki veszi fel.

És midőn Izmál eljött, a gyáva Izmál, ruháiban összetépve, ellenség vérétől átázva, arcza lőportól fekete: akkor kitárta karjait Abdul, a Kincses Abdul, s keblére ölelve a koldust, neki adá legnagyobb, féltve őrzött kincsét, egyetlen egy szép leányát, a leggazdagabb és legszebb szűzet Ismidtől a perzsa határig, kiről valaha költők énekeltek.

És a leány gyönyörtelten hinté legforróbb csókjait a lőportól sötét arczra s a vértől piros kezekre.