18. VIOLANTA.
Reading edition
I.
Robert, Apulia és Calabria fejedelme, kit kora Guiscard melléknévvel tisztelt meg, mely barbar norman nyelven annyit jelent, mint «ravasz», egy este mélázva könyökölt salernói palotája erkélyére s az alkonyfényben aranyat játszó tenger tükrére bámult.
Bizonyosan arról gondolkozott, hogy e tengeren túl van egy nagy gyönyörű ország, hajdan hősök és félistenek hazája, mostan pedig a borostyánág letépetlenül zöldül abban.
Guiscard Robert nem született trónon, szegény nemes lovag hét fia közül jó kardja hegyével szerzett magának két országot és érdemesnek tartotta magát a harmadikra is. Az a harmadik pedig Görögország volt. Csak egy tenger választja el Apuliától. Inkább összeköti, hogysem elválasztja.
Nem tudnak már harczolni az ó-világban; nem ért már a kardhoz senki a normanon kívül: egy-egy csapat norman vitéz keresztül járja már, merre neki tetszik az egész világot s a hol megkívánja, ott üti fel trónját; norman uralkodik az ultima Thulén, Nagy-Britanniának ködös szigetein, norman úr parancsol Latium klassikus földén. Hová ne mehetne még?
Pedig szinte kezében volt már az a szép ország második Rómájával a Bosporus partján, egyik leányát Michael görög császár fia Konstantin jegyzé el nőül, midőn egyszerre egyet rendült a világ, a Dukas császári család lebukott trónjáról; egy jövevény, Alexius ült fel arra; a császári család utódai elhullottak, vagy örökre hallgató börtönökbe lettek zárva, s Guiscard szemei elől szétfoszlott Byzancz ragyogó képe, mintha csak a fata morgana mutatta volna azt neki a tenger fölött, melyet egy felhő árnyéka elrombol.
Guiscard merengve nézte az örök háborgású tengert, mely nem unja meg egyforma apálylyal, dagálylyal számlálni a napokat s nem jut eszébe neki egyszer elfoglalni egy-egy nagy országot a földből, mikor annyi ereje volna hozzá. Ekkor egy embert látott Robert a part hosszában sebesen szaladni, ki a fal széléhez érve, egy perczig megállt, mintha imádkoznék, s azzal sebesen a tengerbe veté magát.
Robert hirtelen parancsot adott, hogy menjenek utána s fogják ki őt élve. A parancs híven teljesítve lőn; az öngyilkos néhány percz múlva a fejedelem előtt állt, ki tőle kiváncsian kérdezé:
– Miért akartad magadat elölni?
– Mert nem találok semmi jót ezen a világon.
– S mi rosszat találsz a világon?
– Épen azt, hogy semmi jó sincs benne. Ok nélkül szerencsés, ok nélkül szerencsétlen az ember. Koczkajáték az élet; a halál legalább nem az, mert azt magunk is adhatjuk magunknak.
– Te bizonyosan manichæus vagy, hogy így beszélsz. Ki mit szenved, arra mindig okot adott; szenvedéseinek vagy elébb, vagy később maga rakta le alapját, de arról örömest elfelejtkezik.
– Én nem tettem semmit azok ellen, a kik szenvedéseim okozták; jámbor kereskedő voltam Byzanczban, sem barátságom, sem viszályom nem volt nagy urakkal soha; és mégis Alexius császár katonái házamra törtek, éjnek idején, mindenem felprédálták, én magam álöltözetben futottam ki egyik kapun, feleségem, fiam és növendék leánykám a másikon; csak annyit mondhattam nekik, hogy Salernóban találkozunk, és ime most vettem a rossz hírt, hogy családomat útközben elfogták, fiamat, nőmet megölték, leánykámat Komnén háremébe vitték, és mind ezt mi bűnömért? Csupán azért, mert arczom hasonlít a megölt Michael császáréhoz…
Guiscard szemei egy pillanatra örömvillanással szikráztak e szónál, azután nyugodtan mondá a boldogtalannak: – Valóban elég okod van rá, hogy magadat elöld; de ne öld el magadat. Tedd és mondd azt, a mit én parancsolok és én kincseket adok neked elvett jószágodért, boszút állok megölt családodért, visszaszerzem elrabolt leányodat, bárha a hebdomon palotában tartsák is őt fogva…
II.
Másnap trombitaharsogás mellett hirdeték a fejedelem heroldjai, hogy az elűzött Dukas Mihály, görögök császárja, menekülve érkezett Guiscard udvarába, s az udvari népnek azon érzékeny látvány jutott, hogy bámulhatá, mint lép a fájdalomtól roskatag férfi, a görögök császárja, egy vándorbotra támaszkodva, Guiscard trónja elé, ki eléjetárt karokkal lép le hozzá, s bibor palástját a jövevény nyakába akasztva, fölvezeti őt trónjába, leülteti maga mellé, s megcsókolva a szomorú férfi homlokát, könyező szemekkel átöleli s édes testvérének nevezi őt, s azzal kirántva győzelemmel ismerős kardját, haragos esküvel fogadja, hogy letöri a bitorlók hatalmát, s visszaülteti a boldogtalan császárt elvesztett trónjába.
Elmondá hívei előtt, mennyit szenvedett ez ősz monarcha? minő csodák között menekült meg? hogy látta híveit egyenkint elhullani, s a mi még jobban fájt, csoportostól elpártolni oldala mellől? mily rémek közt rejtőzött itt, amott; hogy költötte saját halálhírét, hogy ölte meg az árulót, ki őt üldözői kezébe akarta szolgáltatni, s annak fejét adta át saját magáé helyett és felvette saját fejének vérdíját. Másszor pánczélostól úszott egy sebes folyamon keresztül, hogy megszabaduljon, s végre mint közhajós menekült Italiába egy olajhordó hajón.
A normanok nagyjai hódolattal fogadták a férfit, kit Robert koronás fővel, bibor palástban hordoztatott végig Apulia minden községén, s ő maga fegyveresen lovagolt annak diadalkocsija mellett s buzdítá a népet, mely virágokkal hinté a nagy császár útját, s üdvözlő énekkel fogadta kapui előtt.
Robert mindenütt, a hol emberi szem látta, tisztelettel és hódolattal kísérte – a bábalakot, melyet önmaga öltöztetett fel császárnak; hívei előtt kezét szorongatá, arczát megcsókolta; ha hozzá ment, előbb engedelmet kért a megjelenhetésre; a püspököknek intést adott, hogy a templomokban imádkozzanak a császár életéért, s ő maga is jelen volt az imán, s a pápa előtt térden állva könyörgött könyekkel szemében hű barátjáért, a szerencsétlen uralkodóért, hogy segítse azt trónjába vissza, buzdítsa fel hatalmas szavával az olasz népeket ez égrekiáltó jogtalanság megboszulására; míg másfelől tele marokkal szórta a pénzt, és tele szájjal a fényes igéretet, hogy fegyveres hadat gyűjtsön.
Mikor pedig azután egyedül voltak, akkor Dukas Mihály letevé bibor palástját s állva fogadta az asztalánál ülő Robert parancsait, ki nyomról-nyomra közlé vele tervét, az első partraszállástól egész Byzancz ostromáig. Az utolsó szó pedig az volt: és akkor midőn elfoglaltam számodra a keleti trónt, visszatérsz ismét házadba és lészesz, a mi voltál: nem, a ki viseli a bibort, hanem, a ki méri azt singgel.
III.
Két évig gyűjté a fegyveres hadat Robert Görögország új császárja ellen, a régi nevében; két év után harminczezer harczos férfi szállt Otrantónál hajókra, azok között ezerháromszáz norman vértes lovag, a sereg magva és színe.
A fejedelem legjobb két alvezére is vele ment, az egyik volt elsőszülött fia Bohemund, a másik: hős neje Gaita.
E hölgy férjétől tanult harczolni. Ő is, mint Guiscard, egyik kezében a kelevézzel, másikban a karddal rontott az ellenség közé, s ha nem látszott is ki egy fejjel az egész hadrend közül, miként férje Robert, de kihallatszott a csatarobajból csengő aczélhangja, a mint a viadal közepett lelkesülésre buzdítá a csapatokat; egy Pallas istennő; nem az a Pallas, a ki a hímzést és szövést feltalálta, hanem az, a ki az Ilias harczaiba pánczélos kebellel szállt alá.
Ott, hol Apulia és Epirus partjai annyira megközelítik egymást, hogy két fejedelmi kalandor, Pyrrhus és Pompejus hidat vélt verhetni a tenger fölött, egyik országtól a másikig, ott szállítá keresztül százötven gálya Guiscard seregét Görögországba.
Byzanczban jól tudták, hogy Robert támadó haddal jön, egy ál-Michael császárt hozva magával, és azért még sem állt senki ellene sem a vizen, sem a parton. A szigetek, a partvárosok mind meghódoltak Robert neve előtt, s nem állt előtte semmi akadály többé, mint csupán Durazzo, Görögország déli kapujának kulcsa.
Hanem e kapu jól be volt zárva előtte. Albánok és makædonok védték a bástyákat, a kik még nem feledték el, a mit Nagy Sándor idejében tudtak, sőt tanultak is még hozzá valamit: a görögtűzzel való bánást. A görög jól tudott harczolni a falak mögött.
A normanok kegyetlen leczkéket kaptak tőlük a hadtudományból. Megismerték a veszedelmes onagert, mely mázsás köveket hajigált sátoraik közé, a mérges scorpiót, mely ezer ölnyire elröpíté a nyílvégű kópját, s keresztül fúrta azt minden paizson, pánczélon; a sornyilazót, mely egyszerre ötven nyilat lőtt ki egy irányban a támadó ellenségre, hogy az soronkint esett el; kőfaltörő kosaik munkáját meghiusítá az érczholló, mely a fal tetejéről lenyult s a faltörőt felkapta, néha magát a buzdító vitézt is felragadta tíz ölnyi magasra s onnan hajítá ismét vissza; roppant ostromtornyaikat a bástyák mellett égette össze a görög tűz a bennlevő harczosokkal együtt; majd Epirus régi istenei is segítségükre jöttek a megtámadtaknak; azok a nyilak, mik Niobe büszke fiait egy nap alatt leölték, tízezer bajnokot fektettek le dicstelen sírba a kalabriak közül, ha ugyan volt, a ki eltemesse őket, míg haragos Aeolos derült nyár derekán olyan hóförmeteges zivatart hozott a barbarok hajóhada ellen, mely azokat szanaszét zavarta, egy részét az átkozott acrocerauniai sziklák közé verve, hol Horácz megénekelt monstra natantiáit hányja fel a háborodott tenger; a megmaradt rész ziláltan jutott a görögök segélyére siető velenczei hajóhad torkába, hol a szakálltalan ifju, Bohemund, két napig védte magát a félelmes úszó várak ellen; a második nap zsákmányul engedte hajóit a győzteseknek, s vesztett dicsőséggel menekült a partra.
Guiscard később keserves kamattal fizeté vissza a fényes respublica úszó várainak e rossz szolgálatot, hanem ezúttal el volt zárva az útja még a visszatérhetéstől is.
A dombról, melyen sátora állott, három ellenséget látott. Előtte az ostromlott város állt, megközelíthetetlen bástyáival, miket elszánt, ravasz ellenség véd, mögötte a tengeren Velencze hajói hosszú félkörben, az ő rabgályáit vontatva maguk után, és jobb felől a hegyek útjain látta alá szállani Komnén Alexius császárt hetvenezernyi haddal, míg a negyedik ellenség, ez a láthatatlan, a dögvész, ott dúlt tábora közepén.
És a harcz sem volt igazságos, melyet kezdett; a császár, kinek nevében fegyvert kötött, csak egy elcsábult kalandor; a zászlóra irt jelszavak jelentése hazug; a harczkiáltás, mely a csatában hangzik, üres ámítás – és Guiscard még sem veszté el lelkét.
Midőn meglátta a görög császár kibontakozó hadseregét, középen a hirhedett varægerek hada (az északi zsoldosok, egyedüli félelmes ellenei fajrokonaiknak, a norman vitézeknek), oldalt Thraczia manichæus hadai s a szövetséges, török szultán lovas íjászai, mind harczhoz szokott nép nem az elpuhult görög faj, akkor Guiscard lerontatott minden hidat, mely háta mögött volt, senki még csak ne is gondolhasson a menekülhetésre.
És akkor felállítá seregeit a görög császár hadaival szemben. Csak annyit mondott nekik, hogy itt e helyen harczolt Cæsar és Pompéjus a világ uralmáért, Cæsar helyén most mi állunk, Pompéjus helyén áll Komnén!
IV.
Komnén Alexius leánya Anna, a ragyogó tollú historiairónő, azon nap éjszakáján, melyen császári atyja seregei Durazzo mezején tábort ütöttek, négy követet küldött Guiscard táborába. Kettő titokban jött, kettő nyilvánosan.
A két követ, ki ünnepélyes szertartással jött a táborba, a fejedelemnek hozott alkudozási ajánlatokat, olyanokat, minőket görögök szoktak szemközt álló ellenfeleiknek tenni; nem felelős személyek szives igéretei az egyezségre oly főszemély nevében, a ki azokat meg fogja tagadni; homályos, jobbra-balra magyarázható föltételek, miknek értelme más a győztesre, más a legyőzöttre nézve, furfangos kérdések, miknek nincsen egyéb czéljuk, mint fogyasztani az időt s az ellenfél szívét oktalan reményekkel elpuhítani.
A két követ a császári hölgy kegyeinek nagyobb bizonyságaul egy nagybecsű ajándékot hozott úrnőjétől: Komnéna Anna kedvencz énekes leányát, egy fiatal tizennégy éves gyermeket, ki a byzanczi udvarnál növekedett, mindenkitől bámulva és csodálva.
E leányka neve volt Violanta.
A fiatal rabnő arcza, termete oly elragadó szép, éneke oly bűbájos, hogy a byzanczi udvar hizelgő nyelve «muzá»-nak nevezte őt el s híre nagyobb volt, mint a mai kor énekesnőié, a mivel nagyon sok van mondva.
Anna Guiscardnak ajándékozá a drága kincset, melynél becsesebb drága köve a byzanczi udvarnak bizonyára nem volt.
Ismerte-e Guiscard a klassikus kor költőjének mondását a görögök veszélyes ajándékairól? vagy csak ösztöne súgta meg neki, hogy határozott válasz helyett azt izenje a császári hölgynek, hogy majd a holnapi reggel meghozza válaszát az alkudozásra?
A másik két követ közül pedig az egyik Guiscard nejét, Gaitát, sietett alattomban figyelmeztetni, hogy férje, Robert, ez éj magányos óráit egy fiatal rabnő társaságában fogja tölteni, míg a második az ál-Michael császárral tudatá, hogy elveszett leánya itt van, itt Guiscard táborában, az ő sátorában, az ő karjai közt.
Violanta az ál-Michael leánya volt.
V.
Guiscard maga elé ülteté a leánykát s hallgatá annak énekét s bámulá ártatlan arczát.
Mind a hang, mind az arcz olyan volt, mint az angyaloké az égben.
Az a tiszta mennyei hang, mely az ezüst harangnál csengőbb rezgéssel tört az ég felé, áthatá a kemény harczos szivét; lelke megszelidült, felmagasztosult e bánatos danáktól, s a mint ott ült a leányka a vezér pánczélfedte térdén, ezüstös lyráját pengetve gyöngéd ujjaival, selyemszőke hajfürtei ártatlan arczát beárnyékolták, tiszta kék szemei gyanutlanul s félelem nélkül tekintének néha a férfira; Robert úgy szánta ezt a gyermeket magában.
Hiszen olyan ártatlan volt még, hogy félni sem tudott tőle s arcza el nem pirult, midőn a bajnok ércz karja karcsú derekát átölelte.
Künn a sátor két oldalánál, a deszkák hasadékain át két sötét alak leste minden mozdulatát Robertnek; egyik Gaita volt, a szerelemféltő asszony, másik az ál-Michael, a boszúálló apa.
Guiscard szeliden simogatá végig Violanta selyemfürtös fejecskéjét; elénekelteté újra meg újra maga előtt azokat a bűvös-bájos dallamokat, miket az angyalok zsolozsmái közül lestek el ihlett álomjárók, s nem sejté, hogy e pillanatban úgy ül két megásott sír között, hogy csak egy szédülés kell rá, hogy vagy egyikbe, vagy másikba belebukjék.
De Guiscard nem szédült el. Ott ringatá térdein az éneklő szép leánykát, simogatá lágy fürteit, megcsókolá szeliden, óvatosan rosszban tudatlan fejécskéjét, s valami oly mondhatlan édes, magasztos gyönyört érzett abban, hogy e virágot így nézheti és nem vágyik azt leszakítani; nem volt ez érzésben semmi földi eszme.
Végre elálmosodott a gyermek; dalai elfogytak, gyönge keze kifáradt a lanton, Guiscard megcsókolá alabástromhomlokát s azt mondá neki:
– Menj anyádhoz. Gyermek vagy még. Menj játszani.
És elküldé Violantát neje sátorába.
Guiscard Robert e szóval két kard élét fordította el szivétől, két olyan kardét, mely az utolsó csapásig ő érte fog küzdeni most az életre-halálra menő harczban.
VI.
Hajnal előtt, még az éj szárnyai alatt, jött támadásra Alexius serege Guiscard ellen, kinek seregénél a jobb szárnyat a lombardokkal vezette Bohemund, a bal szárnyat a hős amazon Gaita, a középen álló norman lovasságot Michael az ál-császár.
Tehát Michael és Gaita!
Ah valóban, Violantának egyetlen egy könye nagyobb teher lett volna ez órában Guiscard Robert fején, mint Alexius császárnak egész hadserege! De e köny nem hullott ki és Guiscardnak oly két hőse volt ott, a ki elszánta magát kihulló vérével bizonyítani be e napon, hogy leghűbb híve volt a fejedelemnek.
Csak e szóért: «gyermek vagy még, menj játszani!»
Az első roham veszedelmesen rontá meg Guiscard hadrendjét; a gyáva lombard had elriadt a kemény varæger csapat kettős fejszéitől, mik elől nem védett sem paizs, sem sisak, s azok futva rohantak a tengerpart felé, hol a velenczei gályák balistái kilőtt gerendáikkal fogyaszták a hadat, míg Gaita a török íjászok ellen intézett rohamban egy nyíllövést kapott, hogy ezüst pánczélján végig csorgott a vér.
A hős delnő nem rettent vissza kiomló vére látásától! Férjének inte lobogós kopjájával:
– Robert! itt van a percz, melyben megértünk a diadalra vagy a dicső halálra! – s azzal kopjáját előre szegezve, a török lovasság tömegébe rohant elszánt kisérőivel; ott lehetett látni sokáig villogó pallosát, fehér sisaktollának röpkedését, a porfelleg el-eltakarta őt Guiscard szemei elől.
Guiscard szemeinek nem volt ez órában könye. Nyolczszáz norman lovas állt mellette, kik a harczi zajban még meg nem mozdultak; azoknak közepén koronás fővel, lobogós kopjával az ál-Michael, Violanta atyja.
Most, miként szokás a válságos perczekben, elveté Robert paizsát kezéből, baljába fogta a dárdát, jobbjába a pallost s azzal megfuvatá a rohanót a görög tábor közepe ellen.
Egy percz alatt el volt döntve az ütközet; az a nyolczszáz norman lovas legázolta a varægerek veterán hadát, szétszórta a görög császár ezüstös kiséretét; senki sem birt velük szemben megállani.
Guiscard legelől járt az öldöklők között; tűzsarkantyú volt lelkében az a gondolat, hogy a görögök császárját személyesen találja meg a harczban.
A mint e zajban széttekinte, bámulva látta, hogy ama fejedelemnek öltöztetett alak, az a Michaelnek nevezett álczár, aranynak hazudott koronájával sisakja fölött, még rajta is túl tesz; valóban úgy harczol, mintha igazán Michael volna, ki országát visszafoglalni jön.
Ime az álczár szerencsésebb volt Guiscardnál, mert ő rátalált a csata hevében az igazi császárra. Alexius összecsapott vele. És az ál-Michael kopjája kiüté a sisakot a császár fejéből, véres nyomot hagyva halavány homlokán. A császár megfordul és sebesülten fut; kisérő hívei testükkel védik a menekvőt, míg az álczár végre tépett bibor palástjában tört koronájával, sebektől ellepve hanyatlik lováról alá.
Robert ádáz erőszakkal tört magának útat hozzá. Mire odaért, a férfi haldoklott.
Oda emelteté magát Guiscardhoz, s töredezett szóval rebegé néki utolsó fohásza erején:
– Robert, én voltam Violanta atyja, – légy ezután te az, – «gyermek még, hadd játszék…»
És azzal megszünt beszélni örökre.
A görög had futott már mindenütt, szétszórva, eltiporva, de a diadalkiáltás közepett hallani kellett Guiscardnak a kürtök gyászrivallását, mik hirdeték, hogy hős neje, Gaita, a diadalmas ütközetben elesett.
Guiscard nem találta őt életben többé, mire odaért, a bátor asszony kilehelte férjéhez halálig hű lelkét, hanem haldoklása alatt kiomló vérébe mártott ujjával e nevet irta fel fehér palástjára: «Violanta».
Ekkor tudta meg Guiscard Robert, micsoda ajándékot kapott ő Komnéna Annától, s mit nyert azzal, hogy ezt mondá neki: «gyermek vagy még, menj játszani».
Igaz, hogy sokat vesztett is érte.
Néhány nap mulva Durazzo el volt foglalva.