11. BOLIVÁR.

(Történeti beszély.)

I. EL LIBERTADOR.

Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, a kiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, a ki nem harczos, egy nő sem, a ki nem rajongó, a hol nem siratta meg az özvegy harczban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harczba.

Pedig a hetedik is elesett.

Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérüket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta jó nemes vér volt az, a milyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önkényt kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, a kik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.

No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs mesztizét, a kivel egy sorban harczolt.

Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya.

Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végig ment, minden ifju beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. A ki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia nem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhitatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes.

Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperonak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengetyűszó, mely áhitozni enged maga után.

De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifju volt; a milyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák: ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmulhatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzá nyulni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhuzá.

Mikor a hetedik fiu kardját is haza hozták a csatából, melyben annak viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hivatá dona Laurenziát.

– Ime bátyáid egymásután mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szived olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szivedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Oszszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.

Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szivéhez szorítá azt és utolsó könye volt az, a mit annak markolatjára hullatott.

Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, a ki ott állt zsellyeszéke mellett.

– Ime itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, a hol bor helyett vért töltenek a pohárba. Légy mellette, a hogy vőlegényhez illik; ha az van irva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyukban a fáklyák, koszorúkkal diszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jőjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet reá.

Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.

Oh ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos szűzi termet délczeg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon megjelent don Gideon kíséretében és fölemelte csengő hangját a harczos nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szivet, kikeresve minden alvó indulatot, melyet lángokra ébreszszen, akkor azt mondák a férfiak: «ime a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!» és mindenki új erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a mesebeli csodák napján, s a hol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat keresett, lelkesült hősöket talált, a kik győzelmesen verték vissza falairól s visszakergeték sánczai közé; a kik ott is fölkeresték éjjel nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A pánczélos szűz vezette őket mindenütt, az járt legelől, s a hol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harczosokat, zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: «Vitézeim! nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harczolni az Istent!» mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok, hogy ott hagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba visszavonulni. Másszor, a mint összerontott két csapat, a hős leány vakmerően neki lovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s rákiáltott: «Tristán! ne védd magad, hanem imádkozz’ lelkedért!» és valóban Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.

Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harczát, a melyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.

Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak mulhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.

A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz.

Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést s ott maradt egész éjjel don Gideon társaságában.

Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint a ki nem hiszi, hogy több szüksége legyen rájuk; koronkint egy-egy bomba repült az ostromló-ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan szélyel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét s merőn az ellen táborát bámulva. Egyszer egy gránát épen oda esett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel furva bele a földhányásba.

Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy egykedvűen tekinte rá s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a granát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak:

– Nem mindegy-e, egy órával elébb, vagy utóbb?

Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjut: odatérdelt dona Laurenzia elé, fehér kezét könyeivel áztatva össze: «oh Laurenzia, te neked nem szabad meghalnod!»

Maga sem tudta, mit beszél?

– Akarnád-e inkább Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas ellenség kezére jusson? inkább sajnálnád-e elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harczos kezei közt?

– Oh nem, nem.

– Széttépve, de meg nem gyalázva! így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon?

– Az lesz legboldogabb órám.

– Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, a kik halni láttak, hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után, hogy még hulláinkból se űzhessenek csufságot?

– Ott legyek mindenütt veled.

– Akkor figyelj arra, a mit mondok. A mint oda alant ostromot fuvatnak, gyujtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harczban ki ne aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sánczainkat s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sáncz mellett, az alatt lelsz egy kinyuló kanóczot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyujtsd meg égő szivaroddal. Azután jőjj vissza, a hol engem harczolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harcz. Épen annyi ideig, a mennyi elég arra, hogy a kanócz tulsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.

Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepett, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé.

A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap viszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő perczét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szakgatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen.

Don Gideon meggyújtá szivarát s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a perczet, melyben meghalhatnak együtt.

A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végig söpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása, meg egy haldokló üvöltése, a kit a csatasorból kilőttek.

A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassankint elfoglalta a tért a sánczok és víárkok között, az ostromhágcsókat már neki veték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok; a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, oda fordítá legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli granátok hullottak sűrűen a sáncz belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.

A hajadon inte neki, hogy várjon még.

A harczi lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyuladt ki Laurenzia arczán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztül hangzott hozzá:

– Ide, ide, don Gideon!

Az ifju sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét s a hegyek felé mutatva szólt:

– Látod ott ama porfelleget?

– Látom. Forgószél lesz az.

– Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket.

– Ellenségeink számát szaporítani jőnek, szólt kedvetlenül Gideon.

– Oh nem ellenség az, szólt Laurenzia; miért sietnének olyan nagyon? Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát.

Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban.

– Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előtt egy perczczel?

– Egy életbe! kiálta fel az lelkesülten.

– Jó. Fogadjunk egy életbe.

És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a granát úgy fütyölt fejeik körül, mint éjjeli fény körül a cserebogár.

A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A porfelleg egyszerre eloszlott, a mint a lovasok a zöld mezőre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők lobogóival.

A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy perczre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott tulnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.

Ah! ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalok; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni a gyors lovas roham előtt s csapatonkint gázoltatott el.

A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, a mi élő ember útjába akadt. Egy délczeg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elől járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de köralakban fogja be arczát, mely oly fehér, mint egy európai delnőé; csupán szemöldei barnák és szemei, mint a tűz, oly égetők, messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.

Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sánczot.

– Nézd, szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. Egy túlvilági szent, egy Szent György angyal alakja! a sárkány-ölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador.

A sánczokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanóczot s repülni menyasszonyával együtt az ég felé.

A szabadító nem sokára egész a résig tört magának útat, ott nyájasan üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arcza lett volna a nap, olyan fényt vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva, felkiálta hozzá:

– Üdv neked dona Laurenzia di San Sol!

A hajadont magán kivül ragadta az üdvözlet; arcza, alakja átváltozott e hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira telelett szíve egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete.

– Hát don Gideon, melyikünk nyerte el a másik életét?

Don Gideon szomorúan felelt:

– Én látom, hogy elvesztém a magamét. Ő értette, hogy mit mondott.

– Jó. Én megtartom azt, szólt vissza Laurenzia, és gondját fogom viselni.

Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had tartalékcsapatjai sietve érkeztek a kuszált csatatérre s ágyútelepeiket a lovas dandárnak szegezve, dühösen támadták azt meg.

– Veszve vannak! kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál, hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők.

– Ide, ide! kiálta Laurenzia a lovagnak, meneküljetek a várba; hányjátok el útjokból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a réseken!

De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s a mily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem az árokvonaloktól; átvágtatott sánczkarókon, földhányásokon, leaprította a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik perczben ugyanazon csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.

Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait, zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult; akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok mondhatták azt el magukról; a milyen messze csak látni lehete, rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve győzelmes lovagok által.

Bogota fel volt szabadítva.

Nem lelkesülés, nem örömláz, – merő őrjöngés volt, a mi a felszabadult Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az ajkakról, mint «éljen a szabadító!» ezzel köszönté a férj honn maradt hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a félholtakat.

Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, a mit viselhet büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el Libertador.

A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes szabadítók előtt, egy percz alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had.

Ah ez gyönyörű találkozás volt! Az utczán végig lelkesült néptömeg, még a harczi portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta arczokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dült házakon zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor épen egy iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a kórház tele volt vakokkal. Azok is oda vitették magukat az ablakokba. Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyilik szemeik világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót még a vaknak is meg kell látni?

A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb, legderekabb szűzei, kiket Laurenzia vezetett.

Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador számára.

Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült eléjök mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb tiszteletet érdemelnek, miként ők.

Elől lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délczeg nyájas arczú férfi, a ki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke paripán, fiatal, de marczona tekintetű arczczal, melyet nem volt elég a természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek keresztül-kasul még jobban feldulták azt.

A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok s a vezér tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt állott.

Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arczczal járult a hős elé és megszólítá őt:

– Állj meg e helyen hősök vezére. – E hely az, hol a kétségbeesés éjszakája végződik s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását. Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld mindkettőt enyészhetlenül. – Ezerek könye, mi koszorúdra hullott, megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát csókoljam, óh Libertador.

A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá azokat, az egész nép szeme láttára.

A hős nyájasan emelé őt fel onnan. – Annyira meg volt hatva, hogy nem tudott neki felelni.

Dona Laurenzia arcza lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek érezni, mint gyönge nőnek.

– Ne siess e helyről, Libertador; nézd, ama hosszú épület tetőjén százan meg százan ülnek, kik nem láthatják arczodat. A haza szolgálatában veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. – Szólj hozzájuk egy buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában, mely szemeikre borult.

A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a venezuelai férfiak fölemelték őt vállaikra s egy puszta kőtalapzathoz vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állíták fel a Libertadort.

A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon s szólt hozzájuk azon a változatos hangon, mely a délamerikainak annyira sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az elkesedésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében.

– Venezuelánok! Az én nevem Bolivár Simeon…

A nép nem hagyta tovább mondani; közbe ordítá: «éljen Bolivár, a szabadító! éljen a Libertador!»

– Köszönöm e nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg, de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek. Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.

A nép között a csodálkozás zugása hallatszott.

– Igen, a spanyoloknak, folytatá Bolivár, az ő hűtlenségük, kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik emléke ád kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni, mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Myrandával kötött capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten lerakták, soha sem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, kik be voltatok zárva kerített várostokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn lenni nagyobb borzalom volt, mint ide benn. Egy nagy börtön volt az egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöcztartói Pug, Boves, Aymerich…

«Átok neveikre!» ordított közbe a nép.

– … Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetetett amnestiára visszatért hősöket százával gyilkolák le, kik előtt elég volt egész családokat tömlöczre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes emberek. Midőn Varinas erődét megtámadák csapataink, a hol tizenegyszáz ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat leöltek már közülök, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug, majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk már a bástyákon.

A borzalom és átok zugása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger.

– Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo előtt; a hős Arismendi unokatestvérének fia, egyik nyolcz, másik tizenkét éves. – Apjukat elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott inte a hóhérnak s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, a nélkül, hogy egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? kiálta Morillo; bakó! folytasd. A bakó keze reszketett. Halálfia vagy, ha reszketsz! ordíta rá a véreb. – A gyermekek másik füle is lehullott és ők még csak egy vonással sem mutatták arczaikon, hogy ez nekik fáj. A szörnyeteget e hősi erő gyermekek szívében haragba és félelembe hozta; mi lehetne ily fajzatból, ha megnőne? Előhozatta apjukat s ott mind a hármat agyonlövette.

Ah! még a vakok is a kórház ablakaiban ökleiket emelgeték az ég felé.

– Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harczot testvéreik ellen, ha a spanyol tábornok irott parancsa nem volna kezünkben, mely ime azt hirdeti, hogy a ki hadseregéből a független sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe löveti s a hol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti s fizettet vele minden szökevényért tizezer spanyol piasztert.

A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek kaczagni. – Elég ok is a nevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez szökni.

– Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrioták kiirtására. – Ez a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, a varinasi mészárló, egy Palomo nevű néger, kit a caracasi börtönből hoztak elő, hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták a négereket, szabadságot igérve neki, ha a patriotákat kiirtják. – Kilenczszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak, míg az ifju Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté legdühösebb csordájukat, ádáz vezéreikkel együtt…

Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta, hogy mit fog mondani tovább.

– S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb lenni a balsors; nem volt már rendezett hadseregünk, nem állt már több várunk, mint Carthagena; Morilla hadserege szárazon és tengeren egyszerre támadá meg a hősök városát s megtölté halottaival annak sánczárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a túlnyomó ellenség ellen, mi alatt a harcz, az éhség, a dögvész elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt, beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat s hajókra, dereglyékre szállva, keresztül törte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele. Minden el volt már veszítve, csak Venezuela állt még. Hála neki, hogy el nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harczos, nem volt jó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett, kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak el a harczban s soha sem adják meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal szembe, miről még nem is álmodtak. – E vezért megadta a sors…

Itt marczona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény, durva arczán semmi változást sem mutatva.

– E hős neve Jose Antonio Paez. Miranda idejében egy csoport Llanero hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is oly együgyű volt, hogy hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillonak is tudott hinni s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta s egy szük börtönbe háromszáz más fogolylyal együtt összecsukatá, harmincz fontos vaspereczet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi ennek harminczfontos bilincs? Játékszer, képzelt láncz, minőt gyermekek csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a harmincz fontos békót, egyet csavart rajta s az úgy szétpattant, mintha forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy a többi foglyok lánczait is összetörte s mikor a porkoláb jött, hirtelen megragadta, elvette tőle a kulcsokat, megrohanta a várőrséget s elfoglalta puszta kézzel Varinas várát.4) Ime ez a hős Jose Antonio Paez. Az ő hivására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez volt az első csapat, mely újra kezdte a szabadság harczát; a második, mely soha sem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam s felét átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl viszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San Sol-nak.

Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét Laurenziának nyujtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő szavakat, miket Paez és Laurenzia tudtak feleletül hozni. A herculesi ifju, kinek tréfás munka volt lánczokat tördelni össze, mint szégyenlős gyermek bukott le lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete népeket hódított meg.

Bolivár keblére ölelé a hős Llanerót balkezével; jobbját kitárva tartá: – nem volt-e következetes dolog, nem sugta-e valami varázsló ösztön a hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat; – hogy semmi jutalom oly nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat mulva az egész nép harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.

Bolivár egy öleléssel egy törhetlen jó barátot s egy halálig híven szerető nőt nyert magának egy pillanatban.

A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret huzott elé, arra ülteté fel mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol-palota kapujáig, esküdve, hogy életét, halálát adja a Libertadorért, a kiről minden ajk beszélt minden fülnek; és minden szív tudta azt már jól, a mit a másik beszélt neki, hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt, kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban: – don Gideon. A kőszobor előtti jelenet után szomorúan lesütött fővel sietett az ifju bajnok az öreg Esteban di San Sol-hoz, ki vak létére palotája küszöbén leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:

– A haza ügye meg van mentve; – hanem az enyim elveszett…

II. A DICTATOR.

Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy gazdag kereskedő M’ Brion egész vagyonát feláldozá a közügyeknek, kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a spanyol flotillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat, Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor a derék skót partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát.

Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a hazafiak vezetői Venezuelába.

Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált óriás, ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte; maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére; – ide hozatta magát zsellyeszékében a vak San Sol Esteban is, kisérve leányától és don Gideontól s több venezuelai tekintélytől.

Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az első diadal utáni mámort kipárologtaták fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard Bermudez kihivó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt:

– Nos öreg bajtárs, mit szólsz a mi Bolivárunkhoz?

Az öreg összeránczolá homlokát fénytelen szemei fölött s kelletlenül dörmögé:

– Nem tudom, hogy értetted? Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk Boliváré? Láttam őt…

– Te láttad? kérdezé Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak.

– Igen. Láttam szavaiból.

– No, és milyennek láttad őt szavaiból?

– Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harczból, nem visel pánczélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetlennek higyjék, kinek küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk erőteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják őt. Soha sem mondja azt, a mit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért nem fordítja arczát a felé, a kivel beszél, hogy szemeiből ki ne olvashassa az, a mit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a spanyollal.

– Ej, szólt az öreg Bermudez, Esteban barátom, ha már vakon is ennyit látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél.

A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát s átment a másik oldalon álló csoportozatokhoz, a hol Bolivárt magasztalták. – A jó öreg a rendes katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy a vezér iránt mást is lehet érezni, mint hódolatot.

Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harczosok mindig birálgatják vezérük magaviseletét s az nem jól van.

Pedig ezúttal is nagyobb számmal vannak jelen, mint a rendes guerillák, ezeknek egyszerű sárga kék egyenruhája, a lovasoknál fekete bivalybőr pánczéllal fedve, alig tünik fel a tarka caballerok phantastikus öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az öltözetkülönczségnek iparkodnak magukat feltünővé tenni. Még don Esteban is skarlát köpenyét kivánta feladatni; pedig rá nézve mindegy az, akár zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a színkülönbséget az öltözeten s haragszik, ha megcsalják; don Gideon pedig épen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyem dolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek, hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélczegebb.

Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el fogja halaványítani valamennyit megjelenése pompájával. Oh Bolivár nagy színjátszó, mint don Esteban mondta róla.

Bolivár jön! hangzik kívülről. A bejárást elálló néptömeg élteti a Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje fordul s minden ajkról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harczosok viselnek, minden vezéri jel, minden feldiszítés nélkül. Még csak az a kerek medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek, Libertadores felirattal s melyet minden guerilla, caballero és Llanero visel szíve fölött.

A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt.

Mindenki várta, hogy beszéljen.

– Hazafiak, szólt a hős, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van ez azzal, a mit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa rosszul illenék szavaimhoz. – Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük azt; erőnk megnövekedett; a hol egy spanyol áll, két libertador áll vele szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan! győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért, mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk s ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én letettem a vezéri aranyalmás botot, mert valóban nem vagyok egyéb a haza egyszerű harczosánál és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet, mert én nem szabadítottam meg semmit.

A gyülekezet aggodalmas figyelemmel hallgatott Bolivár szavaira.

– Le fogunk győzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn legjobban fölemelkedtünk s akkor veszünk el, midőn azt hiszszük, hogy megéltünk; és ellenségeink túl fognak bennünket élni, mert náluk van egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végczéljukat, mi nem. Hadviselésünk egy véres chaosz, a hol nem hallgat senki vezényszóra, hanem megy a merre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön hadjáratot visel, egy közös czél utáni küzdés nélkül s a mit ma nyert, megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hová lett Rivas tábornok az uricai diadal után, melyben Bovest megölte? túlnyomó erő közé rohant s az elfogta őt és kivégezteté. Miért nincsen itt Sanjago Narino, a popayai győztes? mert diadala után két nap múlva Aymerich kelepczéibe rohant s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal, átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott. Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk engedelmeskedni.

Az öreg Bermudez élénken csörtetett kardja végével e szavakra, mint a ki már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége s türelmetlen azt elvárni.

– Hazafiak, szólt végül Bolivár. Háborúban csak egy embernek szabad felül lenni, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell megfogni a kormánybotot és nem kimélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egy évi rabszolgaságot kérek tőletek. Válaszszatok magatoknak saját kebeletekből egy zsarnokot, a ki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni és a ki forrón tudja szeretni hazáját. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk; ha ez azt mondja: előre rohanjatok! ne kérdje senki, mi vár ott ránk? hanem rohamra menjen; ha ez azt mondja: álljatok meg! ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem álljon meg, ha mindjárt a halál arczával néz is szembe, s ha ez azt mondja: fussatok innen! ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását, hanem fusson, a hogy ő parancsolja. Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a hazát, s egy évi önkénytes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot magatoknak.

Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gyűlésterem közepén don Gideon s mutatta, hogy felelni fog neki.

– Ellenmondok neked Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól, Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, a melyet kimondtál. Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket, mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harczol, mi küzdünk lelkesülésből s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies hadsorokat, a hol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben viszszük a vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi elnémítni magát a csata hevében. – A mi harczosaink nem zsoldért, hanem szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint szabad emberekkel. Mikor Venezuela köröskörül volt véve ellenséggel, csak egy jelszó volt az ostromlott sánczokon: «hazafiak, ez az utolsó pont!» és ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött a vérbiróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchoi ütközetet vívtuk, csak egy szót mondék harczosaimnak: «emlékezzetek a varinasi gyilkosokra!» és ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az ellenség leverésére; nem észszel, nem hideg megfontolással, hanem csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harczban győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigúnyolnak minden hadtudományt, miket semmi strategia kiszámítani nem tudott volna. Mi úgy is odaadjuk vérünket az utolsó cseppig; mi úgy is odaadjuk vagyonunkat az utolsó falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önkényt adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, épen azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én, mint férfi, gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér, visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan urrá engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném tenni azt a féltett kincset, a mit korlátlan hatalma mellett elejthet, ha karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid és eladhat, ha szíve rosz. E szó «dictator» előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla, hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló?

Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva Gideonhoz és megszorítá annak kezét és törülgette homályos szeme könyeit:

– Jól van fiam, nagyon jól van! mondá.

A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei elsötétült arczokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arcza nem változott.

– Ifju bajnoktárs, szólt don Gideonhoz, úgy feleltél nekem, mintha csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb siker. Igaz, hogy Ayacuchonál kisded csapatoddal keresztül törtél az ellenségen, s bámulatos körútat tettél a Cundinamarcán keresztül és ezt csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben, a hogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, mig ez Narinoval együtt az ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchoi hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha dictator vagyok, főbe lövetlek. Hanem ezt most ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Ime ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek épen kezét szorítod; ennek az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában, és ne hajtson semmire, akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása haditervünk csomója; e helyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a veszély helyéről s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta menteni. Ez jó mentség lehet ott, a hol a szabadakarat érvényét vitatják, de ha én dictator vagyok, Piart főbelövetem azonnal.

Don Gideon kivonta kezét Piaréból.

– Midőn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve nyilt harczmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhivást intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel rabszolgáikat. Ha dictator vagyok, ezt parancsszóval teszem; így mert könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az útat küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások arczpirulásában; nem don Gideon, nem a te vitézi heved a főbűn, a miért dictator kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kiván maga fölé.

E szóra haragos zugás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg ennek híve, Paez, ijesztő arczával előlépett, kihivóan tekintve a felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Sol leány, a szép Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szeliden békítve az összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, a mit a férfiak kemény, erőszakos hangja már ketté törött.

A venezuelai leány szólt:

– Barátim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak kifejezéseiben fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt mondod, hogy szabadságod becsesebb, mint hogy azt egy ember kezére bízzad, s félsz, hogy a kit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint a kit elűztél. – Te neked is igazad van. – De hát egymással összeférhetlen két gondolat-e az, a mit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon boldog helyzetünk adva Istentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? nem mutatott-e ujjával a sors azon férfiura, ki választva van, hogy bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors, hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra készített: «kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan urunk?»… E férfi Bolivár.

Paez és társai a meglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem birt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Esteban állt fel székéről s vakon beleszólt leánya beszédébe.

– S ki mondá neked azt, gyermek, hogy e férfi Bolivár? Nő vagy, megveszteget a szív, a mit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak hiszi. Ki áll nekünk jót a felől, hogy Bolivár valóban azon csodalény fog lenni, a ki ma még az egész országnak határtalanul parancsol, kinek szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a tanácsszolga egyszerű jelentésére le fogja tenni és engedelmesen szót fogad? Ki biztosít bennünket e felől?

– Én! kiálta felcsattanó hangon a leány.

– Te? hebegé don Esteban, s megvakult szemei előre meredtek, mintha erővel látni akarná, bámulni azt, a ki beszél.

– Igenis, én, szólt a leány, kinek vére arczába gyűlt e szóra. Nem illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak előtt; de a percz hatalma kényszerít többször láttátok véremet harczban tépett öltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arczomon, s vegyétek azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam, szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett, hogy egy évig, a míg ő dictator leend, neje nem fogok lenni; azon pillanatban, melyben a nemzet által dictatori hivatala alól föl lesz mentve, oltárhoz lépek vele. Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én ime kezes maradok a haza előtt, az ő igaz szíve felől.

A patrioták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek lábainál hódolva térdelt e perczben a hadsereg legbüszkébb hőse, Bolivár, gyönyörteljes arczczal fogadva el a jegygyűrűt a leányka kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziának és Bolivárnak, a dictatornak.

– És most esküszöm az egy élő Isten színe előtt, szólt a venezuelai leány, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha és Laurenzia egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!

Bolivár remegve zárta a büszke delnőt dobogó szívére, s elfogult hangon monda neki:

– Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg, hogy mindkettővel te neked tartozom.

E jelenet elvevé a honfiak haragját; e délamerikai faj oly könnyen megy át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava; ő is odament Bolivárhoz, kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn nehány szót rebegett hozzá:

– Tehát légy dictator; – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta: – legyen úgy. De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád lesz, a ki náladnál nagyobb úr, a ki te neked parancsol… Nem én,… hanem hazád…

Don Gideon is kezet fogott Bolivárral, Laurenzia volt vőlegénye az újjal.

– Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, a hol valakinek szívesen föl kell áldozni életét, – arra a helyre én épen jó leszek.

Bolivárt ott megválasztá a nemzetgyűlés dictatornak egy évre.

Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi vezérek térdeiket meghajtva előtte, nyilváníták hódolatukat a korlátlan úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá Bolivár kezét és sírt, mint egy gyermek, örömében.

Legvégül jött Laurenzia. Bolivár szerelmesen tekintett a leányka szemébe és azt sugá neki gyöngéd érzelemmel:

– Oh bár lefolyna tőlem gyorsan a hatalom éve!

III. A VÁLSÁG PERCZE.

Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót, legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte a Libertador nevet.

Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe dictatori hatalmát.

Ezen nap reggelén találkozék dona Laurenziával.

– Milyen különös meghasonlásban érzem magamat, szólt jegyeséhez, egy perczben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez a nap távolít el a kormányról. Oh én nem a hatalmat sajnálom, csak nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. Előre látok mindent; a mint én markomat szétnyitottam, szélylyel hull minden, a mit összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd; az urrá lett népkegy hetenkint fogja változtatni uralkodóit, mint rosz gazda a rosz cselédet, s a dicső harczok után következni fognak az aljas marczangolások.

Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese keblére.

– Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt. Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet fiatal még, csak nehány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugy-e, Bolivár, te leteszed a kormánybotot?

– Megesküvém rá: úgy teszek.

– Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor.

– Inkább a te igéreted, mint saját esküm.

– Oh ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá; te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.

– Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod, elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és sírni fognak a katonák.

– Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket nagygyá teend, de Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs érzelmeket.

– Le fogok mondani.

– Oh én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint dictator többé, hanem mint férj.

Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők előtt, köztük Paez és Bermudez s fölkisérték a terembe.

Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör közepén állt meg.

Ezúttal dictatori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres kisérete állott.

A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog mondani.

– Hazafiak! szólt Bolivár, az év letelt, mely alatt a rám ruházott hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd itélje meg az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén ellenség többé nem áll. – A mi még spanyol van, az mind határainkon kívül van verve, s várait őrzi. – Ime én esküvésemhez híven megjelentem előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé kezemben, önkényt leteszem elétek. Adja az ég, hogy a mit egy év fölépített, a másik le ne rontsa.

Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt s letette a szószékre aranyalmás botját.

Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak azért, mert nekik tetszett.

Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint egyszerű polgár állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon s azt mondá neki:

– Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt vádolva vagy.

– Vádolva? Én? kiálta Bolivár meglepetve.

– Vádolva vagy, hogy megbizatásodon túl mentél, mint dictator, ki arra voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harczolj; megszegéd megbizásunkat, midőn Morillóval alkudozál.

– Az alku javunkra ütött ki, szólt Bolivár mérsékelten.

– Ez alku árulás volt!

Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.

– Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! ki anyád köténye mögül szitkot szórsz a becsületes katonára.

– Csendesen, Paez; csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak, térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat. Ezek az urak itt az én biráim; és én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy ennyiért nem álltál fel helyedről.

– Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat, mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál, önkényt olyan helyzetekre állítád, a hol el kellett veszniök, kitetted ok nélkül a végveszélynek.

– Talán veled történt ez, Don Gideon? kérdé Bolivár gúnynyal, miután különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne küldje.

Don Gideon arcza elvörösödött e szónál.

– Nem velem történt, hanem ezzel itt.

Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár, előlépett a követek közül Piar Manuel, a mulatt.

Bolivár megdöbbent a meglepetéstől.

– Mit keres ez az ember itt?

– Téged keres itt, hogy bevádoljon. Felelt rá Gideon.

– Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen? kiálta Bolivár fölemelt hanggal, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania, hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?

– Igen. Te odaküldted őt, hogy elveszszen; hanem ő észrevette szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse, szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.

Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.

– Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő te hadseregmentő gazember!

– Bolivár! kiálta közbe Gideon, parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a nemzetgyűlés tagja.

– Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött katona, ki bűne miatt a hadi törvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel, én téged elfogatlak! A legelső őrnek a teremen kívül add át kardodat és kövesd a börtönbe.

A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: «egy követet elfogatni!» – «a gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a nemzetnek!» – «Bolivártávozzék!»

Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanat volt rá nézve.

– Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek asylumot ad a képviselői pad?

E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: «Ki vele! ki innen a katonai dictatorral! Le az árulóval!»

De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár menydörgő szava:

– Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik, mert fölül usztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek magatokat! gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harczi szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni, midőn Bolivár arról lelép? ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház és senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! nem ti vagytok én fölöttem, én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra itéltem, és ha mindenik pad e teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna, még sem védné őt meg itéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár parancsolt, ti tegyétek kötelességteket.

Egy pillanat mulva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harczolt a zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.

– Ne érints, szolga! kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.

Nehány percz alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz.

– Mit csináljunk az elfogottakkal?

– Piar Manuel tábornokot, mint szökevényt és gyáva árulót haditörvényszék elé állítjátok, a törvény itéletét végrehajtjátok rögtön. A többi hadd fusson, merre lát.

– Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a haditörvényszékre bíznád.

– Nem katonák, hadd fussanak.

– Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni.

– Azt nem teszed.

– Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled.

– A hogy Istennek tetszik.

– Hát ez öreggel itt mit csináljunk? kérdé Paez, don Estebanra mutatva, ki még mindig követi székén ült.

– Hadd maradjon ott ülve, szólt Bolivár és eltávozott a többiekkel.

Nehány percz mulva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar itéletét hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy hallgatózott.

Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:

«Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!»

A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá:

– Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni.

És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkázva, keresni a kijárást a teremből.

Bolivár pedig sietett Laurenziához.

San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza-e az vissza?

– Férjem-e nekem Bolivár? kérdezé remegve az érkezőtől.

– Igen, férjed. Felelt Bolivár büszkén. Megszüntem dictator lenni – s a nép megválasztott – királyának.

Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze e szóra Bolivár lábai előtt.

IV. A SZERETŐ ÉS HONLEÁNY.

Még aznap este Paez sietve jött Bolivárhoz.

– Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport karabélyossal oda siessek és elfogjam őket.

– Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még Laurenzia.

– De ellenségeid sokan vannak.

– Jó barátaim még többen.

– Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség, három élő jó barátnál.

– Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolcz gyilkost küldtek ellenem a spanyolok: a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy alvezérem. A gyilkosok öt lépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz engem, s ha megszünt őrzeni, akkor hadd veszszek el.

… A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött.

Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a gyöngébb szivüek az erősebbekkel: vajjon megölni lesz-e jobb a bitorlót, vagy elfogatni és börtönre vetni.

A tanácskozás közepett felnyílt egy rejtek ajtó, s mindenki megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.

Az összeesküvők fölriadtak; nehány tőréhez kapott, árulást emlegetve: hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védni s elleneit lefegyverezni jött.

Dona Laurenzia fájdalmas arczczal állt meg közöttük.

– Ne ijedjetek meg tőlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most ide jött közétek, ugyanaz, ki egy év előtt, mint Bolivár kezese, esküvést tett a haza színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhödni Bolivár helyett, jöttem közétek ide; hallgassatok meg.

Don Gideon fájdalmas arczczal fordult el tőle.

– Oh ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te csak új fájdalmat jöttél nekünk szerezni s elárulsz bennünket, mert a zsarnokot szereted.

– Nem helyesen szóltál, don Gideon, viszonza neki a hölgy büszkén. Én Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a kényurat gyűlölöm. A szerető hölgy szíve megszakad férjeért; a honleány elitéli a bitorlót. Nem ellenmondás ez, a mit beszélek. A hű nő összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, a mely bizonynyal megállítandja őt.

Mély figyelemmel hallgatott mindenki.

– Az én leányom ő… suttogá az öreg Esteban.

– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt. Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni ellenségnek lehetetlen: Paez és hű baráti, mert szeretik őt mind nagyon, úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd pórnak, majd szolgának öltözve s szemeikkel fürkésznek minden gyanús közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, a ki gyanúra ölet. Paez bizonynyal jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot s fejeitek meg vannak számlálva nála.

Többen nyugtalanul kezdték magukat érezni e szavakra.

– Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral, folytatá Laurenzia.

– Ezt a napot nem éri ő meg, szólt keserűen közbe don Gideon.

– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is lesz. – Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az véghez menni egész ünnepélylyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend a városban. Én, mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az, mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem őt, hogy vesse el a koronát magától és hajtsa meg fejét nemzete előtt; ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett ellenetek, azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.

– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki, szóltak többen elérzékenyülten.

Dona Laurenzia folytatá elsötétült arczczal:

– De ha nem sikerülne az, a mit szivemben reménylek, akkor Bolivár engem nem szeretett soha; én szeretem őt, – elitélem – és megsiratom… Akkor meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi, kinek keze legkevésbbé reszket, jőjjön oda, hozza magával fegyverét. Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni. Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a munkát.

Minden arcz sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze reszket.

– Nos? ki lesz közöttetek az a férfi, a kinek keze e munkában nem fog remegni?

– Én leszek az, szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze, midőn azt Laurenziának nyujtá.

A hölgy oly szomorúan mosolygott reá.

– Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend.

– Ha el akarsz árulni, én legyek, a kit elárulsz.

– Nem árullak el senkinek.

– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.

– Még én jobbat remélek, szólt Laurenzia, elfordítva tőle halovány orczáját.

– A mit én remélek, az is nagyon jó, dörmögé keserűen a megvetett szerető.

– Tehát holnap este, suttogá Laurenzia.

– Ott leszek.

– Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!

A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arczaikat köpenyeikkel s magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy harczosával: «ah, desdicado!»

V. KI HAL MEG?

Este nyolcz órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze Bolivár Laurenzia di San Sollal.

Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek számára.

Mind diadaltól ragyogó arczok álltak körüle, ott, hol a viaszgyertyák fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az oszlopok mögött éj sötétje és sötét arczok.

De igen, egy halavány arcz a legnagyobb fény közepett is volt: dona Laurenziáé.

Azt mondák: «menyasszony, azért oly halavány».

A templomból örömriadal kisérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg násznép benépesíté a téres palotát, ott künn ujjongott az ácsorgó néptömeg.

Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifju hitvesével, magányos szobáiba vonulva félre.

Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá tőle szűz orczáját s visszatiltá a férj forró csókját.

– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.

– Idegenné tesz e korona engem előtted?

– Mintha álarcz volna minden vonásodon. Rettegek tőled így.

– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen volt a korona.

– Oh én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek? hiszen egy év előtt arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé magát soha. És ime, rosszul esküdtem akkor.

– Laurenzia, szólt Bolivár komolyan, ha ismersz e hazában férfit, a ki nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.

Laurenzia erre nem tudott felelni.

– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak czivódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb zsarnokok, mint a ki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk nekik? Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte s a népet mindenütt egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjá teremti e szétzilált országot. – Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a legédesebb pohárba, mit egyszer nyujt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj nekem ma közügyekről Laurenziám. Hideg kigyó az, két meleg szív között; szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded. Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer, menjünk a virágos ligetbe.

– Bolivár, csak egy szót még, könyörge a hölgy.

– Majd holnap.

– Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?

– Kérhetne olyat, a mit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és meg ne csókoljam.

– Oh nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod, melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él, hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet s megbántom Istenemet miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd el magadtól azt a koronát.

Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet s keblére szorítva mondá neki:

– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy veled megoszszam.

A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül.

– Ez végső szavad első kérésemre?

– Visszavonhatlanul.

Laurenzia reszketve fogózott egy magas karszékbe.

– Jó, úgy menj alvótermedbe. – Fél óra mulva fölkereshetsz. Addig imádkozom Istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, a miért oly nagyon szeretlek.

Bolivár megcsókolá a hölgy kezét s nyugodtan hagyta őt magára.

Tudta jól, hogy a kit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie lehetetlen…

… Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkélyajtó a széles parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.

A hölgy felnyitá az ajtót s halkan jelt adott.

A jeladásra másik jel felelt.

Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót.

A férfi ott várakozott alant.

– Itt vagy, Gideon? kérdezé a felkapaszkodótól.

– Négy óra óta.

– Elhoztad fegyvered?

– Itt van, szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva.

– Jól van-e töltve? nem sül-e föl?

– Ne féltsd, a kinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár nem engedett?

– Nem.

– Hála az égnek. Így óhajtottam azt.

– Én szeretem őt most is.

– Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála.

– És mégis átadom őt neked.

– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak valaha.

– Én megbocsátok neked, szólt a hölgy s odanyujtá kezét Gideonnak, ki arra egy csókot és egy könyet ejtett.

– És most figyelj reám, monda neki. Bolivár itt ez ajtón fog bejönni, hosszú, fekete csuklya fedi el arczát, termetét. Imádkozásra mindig így öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt. Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőjj rá, midőn az ament kisóhajtá s a térdeplőről fölkelve, a kereszt jelét megcsinálta.

– Úgy teszek, Laurenzia.

– És azután biztosan czélozz. Kínt ne okozz neki. Ha a kereszt alatt veszed czélba talárján, épen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, a mikre utasítalak.

Gideon igérte, hogy mindenre figyelni fog s visszavonult az erkélyre, Laurenzia elhagyta a kápolnát.

Nehány percz mulva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét, fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.

Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak és arczára borulva, el kezde buzgón imádkozni.

Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia.

Don Gideon fegyverét arczához emelve várta, míg imádkozik.

A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégzé imáját, fölkelt; keblén keresztet vete: «az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében. Amen!»

Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, épen a kereszt alatt. A hölgy összeroskadt.

Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült.

A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát haldokolva.

– Bolivár, szólt a hölgy, félkezére fölemelkedve, hogy közelebb érje szerelmese arczát. Ez a lövés te neked volt szánva, én fogtam fel azt. Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs igazam. Temess el és végtelen szerelmemet, a mit reád hagyok, fordítsd hazádra vissza.

És ott meghalt a nő.

Künn az utczán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: «Éljen Bolivár, a király!»

Bolivár pedig levette a koronát, ketté törte azt és elhajítá s megsemmisülve rogyott szerelmese holtteste mellé.

Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet s elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró emberek a nagy lelkeket.

A széthullt dél-amerikai státusok azóta is czivódnak egymás között a kormánybot dirib-darabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban fogyasztva vérüket, a nélkül, hogy valaki tudná: miért?