10. A MENYEGZŐ UTÁNI NAP.
Reading edition
A MAGYAR SZABADSÁGHARCZ NAPJAIBÓL.
I.
Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára… Iju vőlegény és ifju szép menyasszony állnak oltár előtt, kéz kézben és esküsznek egymásnak szerelmet, hűséget.
A pap kiterjesztett kézzel áldást mond reájok, és mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még szebb pár soha nem állt oltár előtt.
A menyasszony szép szemeit lesütötte a földre, ha fölemelné őket, hónál halaványabb orczája pirosabb lenne a hajnal rózsájánál, mert kedvese szemeivel találkoznék, ki őt kéjelegve nézi elandalgó szemmel.
Ah mint dobog mindkettőnek szive, midőn e szót «szeretem» kimondja. Milyen szép, a mit az ember évek óta titokban érzett, először az Istennek vallani meg.
Az orgona sípjai megszólalnak, andalító hangjuk bejárja a boltozatokat, az ifju pár távozik. És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még boldogabb pár nem távozott innen.
Elől megy halványan, hófehér ruhában, fehér koszorúval a boldog menyasszony.
Utána vidám, mosolygó arczczal, szemeit szerelme leányáról le nem véve a boldog vőlegény…
A boldog menyasszony boldog vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.
… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…
* * *
A vidám zene szól, a bor poharai csengnek, a sarkantyú peng.
Vígan folyik a menyegzői lakoma.
Tánczol az ifjuság, gyönyörködnek benne az öregek, s ha egy elkiáltja: «három a táncz!» mind beleegyeznek s ismét újra kezdik.
Kedvese mellett ül az ifju. Gyönyörrel öleli őt magához. Csak félnap óta az övé, s csak félnapig lesz még az övé. Megöleli, megcsókolja.
Most tánczba viszi szende menyasszonyát, megforgatja, megrepkedteti, magához öleli, ismét elbocsátja, körül-körül járja, mint planéta a napját, s újra magához ragadja; lejtésük, mint az egyszerre kimondott szó, mint a találkozó gondolat.
Minden őket nézi.
És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy tánczban nem látott szebb párt soha senki.
Mint a mosolygó nap, oly vidám a vőlegény, mint napsütötte felhő a menyasszony.
A vidám menyasszony vidám vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.
… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…
* * *
Elcsendesült minden, végéhez közelg az éj, hajnali álmát aluszsza a vidék.
A csillagok sáppadnak, csak egy ragyog fényesen, mint a gyémánt, fényesen, mint mely legközelebb van a naphoz, a hajnalcsillag, a szerelem csillaga.
Hallgat minden madár, csak egy dalol édesen, fájdalmasan a virágos kert orgonafái közt a magányos szoba ablakánál, a csattogány, a szerelem dalnoka.
Csillagsugárnál, csalogánydal mellett alszik nyugodtan az ifju férj. Fejét kedvese keblére hajtotta s a szép hölgy jobb karja nyaka körül fűződött szerelmesen.
A szép nő ajkán most is látszik, hogy csókolva aludt el, a férj arcza álmában is mosolyg.
Oly nyugodtan, oly boldogan alszanak, egymást átölelve, egymás lehelletét szíva, egymáshoz oly közel.
Egy óra mulva az ifju nő férje csatába fog menni, talán vissza sem jő.
… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…
II.
Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.
Messze, messze síkon csatához készülnek, nagy nehéz harcz lesz ott. Sokan meg fognak halni benne.
A seregek föl vannak állítva, nagy nehéz sánczokat kell majd megmászniok, mindnyájan közelről látják most a halált, de egynek sem halványul el arcza.
Kívül a napsugár, belől a harczvágy pirosra festé az arczokat, a vakmerő bátor vonások égni látszanak.
De legjobban ég arcza a hajduság vitézeinek, s köztük ama fiatal hadnagynak, ki sorra járja egyenkint vitézeit s gyujtogatja azoknak bátorságát önlelke tüzénél.
– Ne féljetek! előttetek fogok menni a csatában, messziről meglátják aranyos csákómat, rám fog mindenki czélozni, titeket egy golyó sem ér, ne féljetek!
Az egész zászlóalj éljent kiált neki, az ellenséges sáncz viszhangja kényszerítve adja vissza az éljen-kiáltást. Hangokat most, egy óra múlva golyókat fog visszaadni.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.
Csata előtt hadi tanácsot tartanak.
A harczterv kivitele sok vérbe fog kerülni, merész férfiak kellenek a rohamok élére. Ki fog vállalkozni?
Egy vizárkon kell keresztülgázolni. Lehet hogy a vizárok mély, a rohanó ott vész; a túlparton ellenség, annak golyói megrontják a közeledőt. Ki fog oda menni?
– Elmegyek én! szól a hadnagy, és átmegyek az árkon, vagy nem jövök vissza.
A vénebb katonák tisztelettel tekintenek reá, mert a mit ő igér, azt meg szokta tenni.
Egy utczába kell berontani, szétverni a torlaszokat, az ellent kiűzni belőle, a házak jó lövőkkel vannak megrakva, az ellentálló tömeg túlnyomó. Ki fog oda menni?
– Elmegyek én! szól a hadnagy, s vagy győzök, vagy ott esem el.
A vén katonák le akarják beszélni; minden napnak elég egy teher. Ő nem enged, menni fog, s ha egy csapatnál győzött, átmegy a másikhoz és azzal is osztozik a küzdelemben.
Egy jól elárkolt sánczot kell megmászni, a sáncz kapui előtt erős őrtorony van, az őrtorony ágyúkkal megrakva, oda kell a férfi, oda kell a halállal szembenéző férfibátorság. Ki fog oda menni?
– Mindnyájan ott leszünk! zúgnak mindnyájan a sereg jobbjai, a legvitézebbek, a leglelkesebbek. A kardok csörögnek, mintha ki akarnának repülni hüvelyeikből.
Ég, hevül az ifju hadnagy arcza: «első leszek köztök», gondolja magában, s vágyva várja a riadó hangját, keble feszül, szíve remeg, – de az öröm miatt.
Mint fogja mindenütt keresni a dicsőségosztogató halált!
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.
* * *
Hull a golyózápor, bömbölnek az ágyúk, foly a vér… Tombol a paripa, csattognak a kardok, az összeütött szurony döfése peng, foly a vér… A harczkiáltás eget ver, a haldoklók nyögése nem hallik tőle, a zászlók lobognak a fehér füstfellegben, foly a vér…
A halálnak nevenapja van ma!
Ki az, ki ott elől vérrel festve rohan egyik vészből a másikba? úgy siet, úgy vágtat, csapatja alig bírja utolérni. Nem néz hátra, hogy jön-e valaki utána? csak mindig előre, hogy van-e még, a ki ellent tud állni?
A hajdu-hadnagy az, merész csapatjával. Előtte rémület, nyomában pusztulás, zászlóján győzelem.
A mély árokhoz érnek, meg sem állnak nála, fegyverrel kezökben beléje rohannak, egy-kettő elmerül, a többi átúszik. Azután a vízből a tűzbe! Azt is elgázolják, az ellen hátra áll.
Ki az, ki ott a védett utczába beront? hol minden ház egy-egy megvédett vár, melyet külön kell megostromolni. Az ellen ablakokból, kerítések mögül lövöldöz. A halálnak hosszú keze van; fusson tova, a ki ki akarja kerülni, menjen közel hozzá, a ki le akarja győzni. Közel mennek. Az ellenség elfogy, az utcza be van véve.
A harcz dühe tetőpontját éri, ember ember ellen harczol, az ágyúk az élő tömegbe tüzelnek, nem fáj már a seb, a halálnak nincs félelmes arcza többé, nincs gyáva sem túl, sem innen.
Ki az, ki a harcz dühében egy kezébe ragadja a háromszínű zászlót, más kezébe a vérrel festett kardot, s tettre hivó hangon kiáltja: «utánam!» és rohan oda, hol legtöbb a veszély, a sáncz derekának, az ágyúk torkának, a rettenetes halál királyi székének?
Utánam, utánam, kiáltja míg oda ér. A zászló kilátszik a kékellő füstből… most egy ölnyire fölemelkedik… a vitéz a sánczra fölugrott vele… Legelső volt rajta… A zászló egy ölnyire fölemelkedik az ágyúfüst közül,… azután eltünik,… egészen eltünik… A honvédek vitéz hadnagyát lelőtték.
Lerogyott térdére, egy perczig a zászló nyelére támaszkodva fentartotta magát… Még csak egy szót szólott: «előre!» és meghalt, az elejtett zászló lobogója harczi szemfedőül borula reája.
Percz mulva riadó éljen-kiáltás hangzott a sánczokban, az ifju hős bajnok feküdt lobogója alatt. A nap diadalában neki volt legtöbb része.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… Hervatag levelek hullanak ölébe.
* * *
A csaták mezején sirt ásnak az elesett vitéznek.
A csaták zenéje, a pörgő dobszó és a riadó trombita, az tompán, ez sírva, szomorúra válva kisérik a hősnek koporsóját.
Egy kard van rá téve, egy kard, mely annyi útitársat szerzett neki a túlvilágra, és egy piros csákó, a hadi érem legegyszerűbb polgárkoszorúja.
Sírnak bajtársai, az egész hadsereg szemét törülgeti, a piros csákósok búsan aláhajtott fővel kisérik legjobbik hősüket. A vezér szótalan.
Leteszik a sirba; az üdvlövés dörög; a gyászzene elhal; maguk a zenészek a zokogás miatt nem bírják folytatni.
… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.
… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.