TERÉZ.
Reading edition
A mult év nyarán Balaton-Füreden egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki szenvedő halvány arczával s nyájas modorával első pillanatra rokonszenvet ébresztett maga iránt, s kivel csakhamar bizalmas baráti viszonyba léptem.
Átalánosan ismert dolog, hogy úton és fürdőkön az emberek sokkal barátságosabbak, közlékenyebbek, s sokkal könnyebben hozzáférhetők, mint más alkalmaknál. Ismeretségünk mindössze is sétányi köszöntésen kezdődött, s alig tűnt tova kétszer 48 óra, s mi barátokká levénk a nélkül, hogy akár bemutatás, akár valamely harmadik személy közbelépte történt, vagy szükségeltetett volna.
Ez utóbbi körülmény alig is lett volna lehetséges, mert Viktor kerűlni látszott az embereket. Igen ritkán érintkezett másokkal, s ekkor is egy szóval, egy lépéssel sem tőn többet, mint mennyit a szigorú illem és udvariasság megenged és parancsol.
Velem szemben azonban kivételt tőn. Közeledtemre nem igyekezett távozni, s talán első pillanatra leolvasá arczomról, hogy nem puszta kiváncsiság, vagy üres, szokásos fecsegési vágy visz körébe, mert előzékenyen, szivélyesen, s mondhatnám régi ismerőskint fogadott.
E hóditásomnak, miként ő azt tréfásan elnevezé, kétszeresen örültem. Először: mert szenvedő külseje első tekintetre érdeket, részvétet gerjesztett maga iránt; másodszor: mert csakhamar meggyőződém, hogy benne egy őszinte, valódi barátra találtam, és ez, az érdek oly kirívó korszakában, mint jelenünk, oly ritka, és épen azért megbecsülhetlen kincs! –
Aztán különben is e bár nagyszámu és fényes társaság daczára, melyben Füred a fürdői saison alatt sohasem szűkölködik, épen olyan egyedül és idegennek éreztem magamat mint ő, s az egyedüllétnél, bármennyi gyönyör közepett is, nem ismerek valami unalmasabb, zsibbasztóbb kopárságot.
A sziv örömest megosztja kincseit, ha rokonlélekre talál.
Örömei megkétszeresülnek általa, fájdalmai elvesztik fulánkjaikat.
Viktor tehát barátommá lőn. A nap legnagyobb részén együtt valánk. Együtt tevők sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább kedély-bajban szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, – együtt s egyenlő eszközökkel kisértettük meg föltalálását.
Ki a fürdői élet – hogy ugy fejezzem ki magamat – kisvárosiasságát ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb családnak, sőt egyéniségnek megérkezte is esemény. Egy reggel minden ember azzal köszönté ismerőit: ha tudja-e, miként a Tarczali család megérkezett?
Nekünk sem mulaszták el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi tagjaihoz képest ez ujdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel fogadtuk.
A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon hangulatban, hogy uj ismeretségekre vágytunk volna.
Egykedvüleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a sétányon támadt bizonyos élénkség és csoportalakulások gyanitnunk engedék, hogy az ujonan jöttek készen vannak toilettejökkel, s bemutaták magukat a társaságnak.
Nem mondhatnám, hogy valamely tűrhetlen kiváncsiság ragadt volna közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjök vezettek, s mivel mi okunk sem volt kerülni őket, kevés percz mulva alkalmunk lőn láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem e perczbeni tárgyait.
Bámulhatni mondom, mert Tarczali Teréz, ki anyja oldalán lejtett el melettünk, legkevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is, tökéletesen méltó volt e kifejezésre.
Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek miként csillagai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtei szőkék, kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei- és szemöldjeivel mondhatlan bájt kölcsönze arczának, s oly igézőn bűvszerüvé tevé azt, hogy a szem alig birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult szívből fakadtak volna!
A szépnek hatása a fogékony lélekre önkéntelen és ellenállhatlan, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom: miszerint élénkebb, rögtönibb felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek gyermekarcza még a bábjátékokra emlékeztetett, mig lángszemei a szenvedélyek viharát költék fel a kebelben.
Öltözete egyszerü, s annyi öszhangzásban egész alakjával, hogy első pillanatra fölismerém benne a tapintatot és izlést, mi a mint oly ritka, épen oly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészitő kelléke.
Nem elég a divat; minden arcznak, alaknak, kedélynek, modornak megvan a maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legparányibb részletekig meg kell lenni, különben az egészen lesz valami, mi viszhat, sért, a nélkül hogy hirtelen okát tudnánk adni, a nélkül, hogy magában véve akár a szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást.
E fiatal leányka e tekintetben oly szabályosan tökélyes volt, annyira kielégite bármely szigoru igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy igy miként van, mindenestől, egyenesen a természet kezéből került ki.
Midőn mellettünk ellebbent – mert picziny lábai alig látszának a földet érinteni – önkéntelenül állva maradánk, hogy utánatekinthessünk, átélvezni minden mozdulatát, minden lépését, melyek, mintha pajzán álomképek üznének széditő játékot, oly kecsteljesek, oly légszerüek valának…
Több perczig szótlanul bámultunk utána.
Midőn ez igézetszerü varázshatalom alól kissé magamhoz tértem, Viktorra tekinték.
Megborzadtam arczkifejezésétől.
Vonásai dúltak valának, s azokon oly őrültszerü kifejezés, oly sajátságos meglepetés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott okot.
– Viktor! – szólitám kezét megragadva.
Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kivül körülötte nem lett volna világ, mintha e tovatűnő gyermeken kivül nem léteznék semmi, mi őt érdekelné többé.
– Ez ő! – susogák ajkai alig hallhatólag.
– Barátom, Viktor! térj magadhoz!
– A sir adta vissza őt nekem, vagy őrült képzelet szeszélyének vagyok martaléka!?…
– Viktor, térj magadhoz! Kit vélsz e bájos leánykában viszonlátni?
– Én? senkit! Vagy tán neveztem valakit? Ne hajts rá, őrült valék!
Nem akartam fokozni izgalmát, nem kérdezősködém többé, s némán folytattuk sétánkat.
Viktor sok ideig heves felindulás befolyása alatt látszott szenvedni, végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozánk a „fürdő rózsájával“ – mint később elnevezék őt – vonásai nyugodtak maradtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető, mellyel őt hosszan, merően vizsgálga miközben ajkain önkéntelen sohajok suhantak el.
Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s hogy némileg elszórjam őt, megkisértém más, egészen idegen térre vinni át a társalgást.
Nem sikerült.
Kérdéseimre mindössze egyes, töredezett szavakban válaszolt, s ezeket is oly gépiesen ejté ki, hogy csakhamar meggyőződtem, miszerint lelke még folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagytam e kisérlettel.
Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Végre ő törte meg a csendet, s kezemet forrón megszoritva tudtomra adá, miszerint fölötte élénk vágyat érez a családdal ismeretségbe jőni.
Szerencsére ugyan e reggelen egy barátom is megérkezett, ki régibb összeköttetésben állott velök, s igy még az nap délutánján élvezők a szerencsét: Tarczaliné ő nagyságának és Teréz kisasszonynak bemutattatni.
Az anyát nyájasnak, szivélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek találtuk.
E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan rokonszenvet ébresztett maga iránt, és társaságát oly kedvessé, ohajtottá tevé.
Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakitá őt. Vidorrá lőn. Nevetkőzött, tréfált, s oly elmés, szeretetreméltó modort tanusitott, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő benyomást eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett.
Én egészen más oldalról ismertem őt.
Midőn odahagyók a társaságot, mosolyogva bókoltam gyógyulásának, s sohajtva kiálték föl: Vajjon mikor fog az én kedélyem is ily kedves benyomás hatalmától felfrisülni?!
– Ah, barátom! – válaszolá fájdalmas mosollyal – e gyógyulás, ha ugyan annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Ily áron talán jobb örökös betegnek maradnunk!
A hang, mellyel e szavakat kiejté meggyőzött, hogy iménti jó kedve inkább lázas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt, valamint arról is, hogy ez ingerültség eltünése után lelke még sötétebb, emésztőbb állapotba esett vissza.
Még soká beszélt ugyan, s elragadtatással azon jótevő, édes érzésről, mi e kedves gyermekkel szemben lelkére száll, de mindannyiszor megjegyzé, hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, mely gyötrő emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára.
E szavak előttem visszásoknak tetszettek, s hogy e rejtély előttem mihamarabb világos legyen, fölkértem őt: ismertetne meg emlékeivel.
– Azt hiszed, lenne erőm hozzá?! – válaszola szavaimra. – Még sokat kell vétkeznem addig, – mert e mai felindulás is bün ellene! – mig csak annyi nyugodtságra is szert tehetek, hogy téged e gyász eseménynyel megismertesselek. Ah, barátom! szomoru egy történet ez! Azt hittem sohasem leend erőm elviselni, és im még vígadni és játszani is képes vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz-e nekem?!
– Barátom! – szólék, kezét forrón megszoritva – légy erős, beszélj! A bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én oly örömest veszem egy részét magamra!
– Ne kivánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy meggyőződjél, hogy e viseletem nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd e képet!
Tárczájából egy kisded egyszerű képet nyujta át.
Nem tartóztathaték vissza egy meglepetési felkiáltást.
A kép – legutolsó vonásig élethű mása volt Teréznek.
– Nos?
– E kép e fiatal lánykát ábrázolja?
– Nemde a kétségig, a bizonyosságig talál?
– Tehát arczképét birtad, mielőtt ismerted volna őt?
– Ez arczkép eredetije…
– Teréz, e fiatal lányka, ki…
– Ez arczkép eredetije két év óta sírban fekszik!
– De e meglepő hasonlat?
– Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik Terézt, kinek koporsójára ezelőtt két évvel magam hánytam az első hantot.
– És a név is ugyanaz?
– Név, termet, hang, arcz! Minden, minden! Mintha csak a sors űzne velem fájó játékot!… De hagyjuk ezt. Ne kivánd hogy felőle beszéljek; hidd, ez nekem végtelen kínokat okoz!…
Viktor uj ismeretségét ki látszott zsákmányolni.
A napok legnagyobb részét a Tarczali család közelében tölté, s rövid idő alatt oly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, mely mindenütt, legkiváltkép fürdőkön oly biztosan szeret minden legjelentéktelenebb dologból következtetni, komolyabb összeköttetésekről suttogott, s találkoztak olyanok is, kik már az időt is meghatározottnak álliták a Viktor és Teréz közötti nászra.
Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott magát ez uj körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdének homályosulni, legtávolabbról sem fordult meg elméjében, látogatásainak a szórakozáson kivül más czélt tűzni ki, annál kevésbbé öntudatosan okot adni e gyanítgatásokra.
Elképzelhető azért meglepetésem, midőn egy reggel izgatott, s a szokottnál is halványabb arczczal szobámba rohanván, igy szóla hozzám:
– Barátom! E mai nap határoz jövendőm felett. Terézt nőül fogom kérni.
– Tehát bizonyos vagy szerelméről?
– Tökéletesen. Tegnap este piruló arczczal vallá meg, mit már azelőtt is sejték, hogy megértett, hogy szeret, s most már csak anyja megegyezése hiányzik, hogy az emberek legboldogabbika legyek.
– S te komolyan elhatárzád?
– Nőül venni őt!
Mélyen pillanték szemei közé. Eltalálta gondolataimat.
– Értelek! – mondá komoly hangon – azt akarod kérdezni: Hát régi szerelmed, emlékeid tovatünének-e már? Ó nem barátom, ez emlékek utolsó órámig élni fognak lelkemben, s sohasem adtam volna helyet szivemben uj érzelemnek, ha e megrázó hasonlat és egy titkos sejtelem azt nem sugják hogy e fiatal leánykának ő kölcsönözte külsejét, hogy engem boldogitson általa. Ezt eddig csak sejtém, most már bizonyos vagyok benne! Halld mi történt.
– Beszélj, beszélj!
– Tegnap este szokatlanul későre alvám el. Gondolatim szünetlenül Terézzel, nem az élővel, a halottal foglalkozának, és messze űzék szemeimről az álmat. Végre azonban a természet győzött, szemeimre homály terült, elvesztém öntudatomat és álmodám!…
– És álmad?
– A mily csodálatos ép oly jótékony volt. Fehér ruhában, fehér koszoruval fején, ugy miként a koporsóban fekvék Teréz, jelent meg előttem. Jöttére nem éreztem borzadályt, nem remegést, s midőn kezemet szeliden kezeibe vevé, ugy tetszék mintha élővel és nem halottal lenne dolgom…
– Tovább! tovább!
– Mosolyogva szemeimbe tekintett és szelid, jólismert hangján igy szólt: Viktor, meg akarom jutalmazni szerelmedet. Teréz, uj kedvesed én vagyok, s csak azért tértem vissza a földre, hogy téged boldogitsalak. Vedd őt nőűl, benne engemet fogsz oltárhoz vezetni. Tedd őt boldoggá, szeresd, általa én leendek üdvezült! E szavak után, melyekre tisztán, világosan emlékszem, gyöngéden megcsókolá homlokomat, s miként jött, könnyedén tovatünt. Midőn fölébredtem, mintha az ébrenlét csak álmaim folytatása lett volna: gondolataim ismét őt keresék föl. Eszembe jutának szavai, és én elhatárzám azok szerint cselekedni. Mielőtt azonban azt tenném, meg akarlak ismertetni e gyász eseménynyel. Fogd e levelet, olvasd át, s viseletem különössége fejtve leend előtted.
E szavak után egy levelet nyujta át, s egyedül hagya.
A papir állapota mutatá, hogy gyakran olvasgatá és nem egy könyet hullata soraira.
Bizonyos megmagyarázhatlan kegyelettel kezdtem olvasásához. Egy jelentkező homályos sejtelem értésemre adá, hogy e sorok a szív, a szerelem egy vértanujától jöttek.
Nem csalatkoztam.
A levélben ez állt:
„Viktor!“
„Igy nevezem önt, a bizalom szaván; melyet hogy mily nagy mértékben érzek ön iránt, soraim tanusitni fogják. Ön szeret engem, s nászunknak három nap mulva kellett volna véghezmennie. Igy akarta, igy parancsolta atyám. De én nem tartozom azon nők közé, kik elég könnyelmüek, elég szívtelenek szerelem nélkül kisérni férjöket oltárhoz! Hasztalan kértem atyámat, hasztalan adám értésére, hogy ezt tenni bün. Családi érdekeket emlegetett, s könyörtelen maradt. Meg kell tehát halnom. Mielőtt azonban ezt tenném, meg kell ismertetnem önt egy körülménynyel, mely ön előtt ismeretlen, s mely ki fogja menteni ön előtt e lépés szélsőségét. Midőn atyám önt, mint leendő férjemet elémbe vezeté, szivemmel többé nem rendelkezhetém. Egy fiatal, arra oly tökéletesen méltó férfié mint ön, volt az már, kinek egyedüli vétke hogy szegény, s hogy nem főrangu. Téreit, orvosunkat értem, ki már hónapok óta birta viszonszerelmemet. Képzelheti ön kétségbeesésünket! Térei atyám elé lépett, fölfedé viszonyunkat, s kezemet kérte meg. Könyek között, s térdeimen egyesitém vele kérelmemet. Hasztalan! Részvét helyett gúny volt arczán olvasható. Éles szavakkal tőn Téreinek szemrehányásokat vakmerőségeért, s engem atyai átkával fenyegetett. Térei még aznap elhagyá a házat, s a nász ideje önnel el lőn határozva… Láthatja ön, hogy nem maradt egyéb hátra, mint meghalnom!… Most már mindent tud. Ismeri helyzetemet, átlátja e lépés kényszerűségét, és remélem megbocsátja azt. Isten önnel utoljára. Feledjen, és igyekezzék nemes szivének egy más érzelemmel megszerezni érdemlett boldogságát. Ha a siron túl van élet, van világ: e boldogság megnyeréseért imádkozni fog barátnéja
Teréz.“
Minden világos lőn előttem.
Megértém, természetesnek találám Viktor viseletét.
Alig végzém el az olvasást, ő visszatért, s a nyugalom mely szokott izgatottsága helyén arczán elterült, mutatá hogy csodálatos álma mily jótékonyan hatott kedélyére.
– Még egypár szót barátom e szomoru tárgyban, s többé nem fogom föltépni a hegedő sebeket!
– Oh most már beszélhetsz. Többé nem fáj e seb. Tovatűnt angyalom visszaadá nyugalmát.
– Mi történt Terézzel?
– Midőn levelét megkapám, már halotti koszoru ékité fejét. Halva találták szobájában; a fennmaradt méreg, mit asztalkáján leltek, gyanitni engedé, mily kinosak lehettek végperczei!
– És a szigoru atya?
– Magán kivül volt e veszteség felett, s hogy gyötrő emlékeitől meneküljön, minden vagyonát pénzzé tevé, s kivándorolt Amerikába.
– És a szerencsétlen orvos?
– Pillanatra sem távozott kedvese koporsójától. Együtt sirattuk őt, s a temetés utáni éjjelen örökre eltűnt ama vidékről. Senkisem hallott azóta semmit felőle.
E kérdések után szándékosan más térre vivém át a társalgást, s bárha egészen mellőzni alig volt lehetséges, azon valék, hogy minél kevesebbszer váljék beszéd tárgyává e gyászesemény.
Viktor, elhatározásához hiven, még aznap megkérte Teréz kezét.
Nem kapott tagadó választ, s a nász a hirkovácsok roppant diadalára rövid időn fényesen megtartatott.
A vig lakoma közepett nem tartóztathaték vissza nehány elétoluló könyet.
Kik épen észrevették, öröm könyeinek tarthaták. Csak egyedül Viktor sejtheté, s amint egy rám vetett jelentékeny pillanatja tudtomra adá, sejté is: hogy e könyek nem az él őket illeték…
* * *
Pár hét mulva visszautaztam a fővárosba.
Nehány nap mulva egy estélyen valék szerencsés jelenlehetni, hol egy nagytapasztalatu orvossal ismerkedtem meg, ki azelőtt pár nappal érkezett haza külföldi utazásából, s igen érdekes dolgokat regélt utikalandjairól, s jelesen az uj világ mindenkit érdeklő viszonyairól, melynek egyik fővárosában New-Yorkban több mint két évet töltött.
Theázás közben a feláldozó szerelem jött szóba, melynek létezését a nagy társaságból alig engedék meg nehányan, s ezek is csak mint ritka üstököst, mely századonkint, ezredenkint alig tűnik elő egyszer, kétszer.
– Divatból rég kiment áruczikk ez! – mondák némelyek.
– Élettelen ábránd, mely regényekben sem tetszeti többé jól magát! – mondák mások.
– Nincs igazuk uraim! – emele szót az orvos – a tiszta, feláldozó szerelem nem divatból kiment áruczikk, nem élettelen ábránd, s nem is oly ritka üstökös mely évezredenkint alig fordul elő egyszer, kétszer. Több esetet beszélhetnék el, mely önöket az ellenkezőről győzné meg, hanem ugy hiszem egyetlenegy is elégséges leend!
– Kiváncsiak vagyunk rá! – felelének a tagadók kétkedő mosollyal.
– Meg fognak lepetve lenni! Bizonyos vagyok benne. New-Yorkban, ezelőtt mintegy évvel történt, egy napon egy idegen férfi jött hozzám, s szaggatott, igen hibás angol nyelven sürgetve kért, látogatnám meg urát, ki igen veszélyes állapotban szenved, s ki ugyanazon szállodában lakik, melyben én tartózkodám.
– Mily betegsége van urának? – kérdezém.
– Őrült! – felelé szomoruan.
– Régóta?
– Oh nem, csak ma reggel óta!
– Miként vette észre háborodását?
– Csak képzelje uram. Hazánkban, mert mi idegenek vagyunk, uramnak egy lánya halt meg, kinek koporsófödelét én magam szegzém le, s uram most azt állitja, hogy leánya él, s hogy itt van, New-Yorkban. Ezért tartom én őt őrültnek.
Nem kis érdekkel és kiváncsisággal léptem a beteg szobájába.
Egy őszbevegyült férfit találtam, ki izgatott léptekkel járkált a szobában alá s fel.
Vizsgálni kezdém arczát.
Egyetlen vonás sem árult el őrültséget, sőt a hang, mellyel azt mit inasától hallék ismétlé, oly nyugodt volt, s annyira meggyőződésből eredettnek tetszék, hogy engem magamat zavarba ejtett.
– Hátha tévedt ön? Hátha az egész csak képzelődés játéka?
– Oh uram az apa szeme nem téved midőn gyermekéről van szó! Ő él, ő itt van, bizonyosan láttam őt!
– De hát mért nem szólitotta meg? Mért nem szerzett bizonyosságot?
– Tenni akarám, de már késő volt. Midőn megpillantám, épen kocsiba ült. Rákiáltottam, futottam utána. Hasztalan! A kocsi elrobogott.
– Megkisértém megnyugtatni őt. Nem sikerült. Szüntelen lánya nevét kiáltozá, s csak azon remény csendesité le őt némileg, hogy ez esemény körülményesen közzététetvén, talán sikerülend a rejtélyt feloldani.
A dolog engem is szerfelett érdekelt, s még aznap fölkerestem New-York összes szerkesztőségeit, – s csak képzeljék roppant meglepetésemet?
– Nos? nos?
– Harmadnapra, amint az öreget meglátogatám, egy fiatal férfit, és egy fiatal nőt találtam karjai közt, kik őt atyjoknak, s kiket ő gyermekeinek nevezett.
– Ah! – kiálta föl meglepetve az egész társaság. – Miként történhetett ez?
– A titok igen egyszerű. A fiatal lány és az orvos szerették egymást.
Az apa azonban más férjet akart leányának. Hogy tehát e csapást kikerüljék, cselhez folyamodtak. A lány erős álomport vőn, s mintegy második Julia Rómeójáért, kész volt sirboltba szállni le, csakhogy egymáséi lehessenek. A szerelem istene megsegité őket, s ők azon éjjelen, melyben a koporsó sirboltba helyeztetett, mint boldog férj és nő hagyák örökre oda hazájokat. Nos uraim? kétkednek-e önök még a feláldozó szerelem létezésén?! De hogy meglepetésök még nagyobb legyen, tudatnom kell önökkel, hogy e bátor nő, feláldozó szerető – nemzetünk lánya. Neve…
– K**i Teréz! – kiáltám élénk felindulással.
Most az orvoson volt a sor meglepetni.
– Hogyan, ön ismeri őt?
Elbeszélém mit Viktortól megtudék, s e kettős elbeszélésnek legalább annyi eredménye volt, hogy a jelenvoltak közől senkisem távozott azon meggyőződés nélkül: hogy korunkban is van feláldozó szerelem.
Én egy pillanatig sem kétkedtem és nem is fogok soha mindenhatóságodban, óh legigazabb istenség: szerelem!!
És Viktor? kérdi az olvasó.
Ő boldog, kedves szeretetreméltó nejével, s folytonosan a halottnak vélt Terézt hiszi benne ölelhetni.
Mért zavarnók meg nyugodalmát? Ránézt Teréz ugyis örökre halott!